Nászút a Föld körül

Gyors rajt a szállodából

Wuqia-ból sikerült viszonylag gyors repülőrajtot vennünk, köszönhetően a szobánkban található vízforralónak és a nálunk lévő instant tésztaleveseknek, egy villámreggeli után már pakoltuk is ki a lovakat és a málháikat a szálloda elé. Kifelé menet a városból még gyorsan bevásároltunk egy élelmiszerboltban kekszekből, csokoládékból és kólából, hogy aztán nekivágjunk utolsó kerékpáros napunknak Kashgar felé. A kirgiz sapkás körforgalomnál befordultunk irányba, majd elhagytuk Wuqia városát. Ekkor reggel 9-et ütött az óra. Nem egész száz kilométer várt ránk ezen a napon, de sejtettük és reméltük, hogy ez kevesebb nehézséggel fog járni, mint az előző napi 88km, hiszen Kashgar közel 1000m-el alattunk, 1200 méteren terül el, és az út minősége is sokkal biztatóbb volt.

Emelkedő panorámával

A nap még alig járt a hegygerincek felett, amikor az 5 bringás már az úton volt. Az úton, ami nyílegyenes volt, enyhén lejtett, és makulátlan minőségű aszfalt borította. A tegnapi küzdelmek után igazi élmény volt ilyen úton kezdeni a napot. Rögtön a város után az út tett egy kisebb kerülőt dél felé, kikerültünk néhány hegyet. Ahogy leértünk ennek a V alakú kerülőnek a déli csücskébe, úgy érkeztünk meg egyben az út aljába is. Innentől egy 250m-es emelkedő várt ránk, de ez teljesen más volt, mint az előző napi, sokkal enyhébb volt, így igazából élmény volt rajta a tekerés. Ráadásul az emelkedő mellé még gyönyörű kilátás is járt, először szemben, aztán ahogy visszakanyarodtunk irányba, akkor már az út bal oldalán, hatalmas hegyek sorakoztak. Ahogy a reggeli nap éles szögben megvilágította őket, az apró gerincek igen szép árnyékot vettettek és az összehatás szemet gyönyörködtető volt, szinte el is felejtettük közben, hogy fölfelé tekerünk.

Ellaposodik a táj

A fölfelé aztán egyszer csak véget ért, és elkezdődött a jutalomszáguldás. Fel kellett öltöznünk, mert a nagy sebesség egyben fázósabb is volt, nem fűtöttük már fel magunkat a tekeréssel, ellenben a menetszél jobban tépett minket. A táj itt is szép volt, érdekes sziklaalakzatok között suhantunk el, 15-20 percig megállás nélkül 40-50 km/h-val robogtunk. A száguldás vége egy nagyobb völgy oldalában ért véget. Nem értettük miért, de az út nem a völgy aljában folytatta, hanem fölkaptatott az oldalán. Ez az emelkedő sem volt vészes, és a tetejéről újabb lankás lefelé várt ránk, ami már bevitt egy síkabb, sűrűbben lakott részre. Egymást érték itt a település, és rengeteg ember, illetve különféle jármű jelent meg az úton és az út környékén. Háromkerekű autók, szekerek és motorosok lepték el az utat, néhány helyen még fel is tartott minket a forgalom, durván kikanyarodtak elénk, úgy kellett tövig húznunk a fékjeinket, hogy ne üssön horpadást a fekete autó oldalába a biciklink eleje.
Egyszer csak egy teherautó mögül kiabálást hallottunk. Ahogy odanéztünk, láttuk, hogy Katy, Anthony és James az. Még reggel, a hosszú emelkedő elején húztak el tőlünk, azóta kettesben tekertünk Zitával, és most újra utolértük őket. Pihenőztek éppen a kamion mögötti kőrakáson. Azért ott, hogy elbújjanak a kíváncsi helyiek elől. Ebben teljesen igazuk volt, az a legkellemetlenebb, amikor fél szemmel azt kell lesned a pihenőd közben, hogy nem emelnek-e el valamit a bringád körül tanyázó kíváncsi helyiek. Katy-ék vásároltak a helyi kenyérből, ami itt még finomabb volt, mint amit előző nap ettünk. Apró szezámmag és hagymadarabok voltak a tetején, ami egészen megbolondította az ízét és így már önmagában igen jó lakoma volt a kenyér.

Száguldás az autópályán

Katy-ék pár perccel előttünk rajtoltak el erről a helyről, de hamar beértük őket, mert az út hamarosan tett egy vargabetűt, hogy egy felüljárón keresztül egy autópályaszerű úton folytathassuk Kashgar felé. Itt számukra nem volt egyértelmű a „merre tovább”, így megtorpantak, és beértük őket. Mi csak azért nem álltunk meg itt tanakodni, mert hála a GPS-nek és a rajta található ingyenes OpenStreetMap térképnek, pontosan láttuk az előttünk álló helyzetet. A táblák sajnos még most sem segítettek ilyesmiben rajtunk, a kínai kriszkrakszokból mindezidáig nem sikerült rájönnünk, melyek jelentik a Kashgar-t, latin betűvel pedig nem volt kiírva sehol semmi.
Az „autópálya” egy élmény volt, kaptunk egy saját sávot, a leállósávot, ahol gondtalanul tekerhettünk, az autóktól egy bűvös vonallal elválasztva. Az útborítás egyébként ezen az úton betonelemekből állt, és ezekben az elemekben apró, a menetirányra merőleges barázdák sorakoztak egymáshoz nagyon közel. Ez valószínű egy jobb fékhatást hivatott szolgálni, de mellékhatásként az autóknak olyan hangjuk volt ezen az úton, mintha valami sci-fi filmbe csöppentünk volna.
Kashgar előtt aztán fizetőkapuk állták el az utunkat és egy nagy kerékpározni tilos tábla. Pontosan a tábla előtt egy szakaszon hiányzott a szalagkorlát, és itt ki tudtunk hajtani egy, a korlát túloldalán haladó ösvényre. Ez a kis csapás aztán a fizetőkapuk után visszaterelt minket a főútra, ahol rövid gondolkodás után folytattuk a tekerést. Nem telt el egy perc, és egy rendőrautó haladt el mellettünk. Lelassított ahogy közel ért hozzánk, de végül nem állított meg minket. Ezt mi úgy értelmeztük, hogy nem gond, ha itt bringázunk.
A terep közben tökéletesen sík lett, az út pedig minden eddiginél simább és egyenletesebb volt. Zita és James előreszáguldottak, egymás szélárnyékát kihasználva felgyorsultak és elhúztak tőlünk. Egy idő után gondoltam egyet, és csatlakoztam a játékhoz. Rávettem Anthony-t is, hogy játszunk „Ki a gyorsabb?” játékot, és Zitáék nyomába eredtünk. Hamar megcsíptük őket, és el is húztunk tőlük. Ant leszakadt, de Jamesnek nem kellett sok, ahogy meglátta, hogy kielőzöm, nagyobb sebességre kapcsolt, és már száguldottunk is 40 felett. Én egyenletesen, lassan próbáltam gyorsulni, hogy pontosan lássam, mi az a sebesség, amit még bírok, és mi az, amit még James is kibír mögöttem, de ő ezt hamar megunta, és elém vágott. Picit pihentem mögötte, aztán az élre álltam, és megnyomtam neki, ahogy csak bírtam. James hamar apró pont lett a visszapillantó tükrömben, én pedig 52km/h-ig gyorsultam. Ettől persze igen szépen kifulladtam, és el is engedtem a pedálokat. Még vagy egy perccel később is 30km/h-val suhantam és James újra feltűnt mellettem. Megint megindultam, de most megint csak lassan, hogy James tudjon mögöttem jönni. Jamesre megint rájött az őrület, de ezúttal indokolt volt, hamar rájöttem, hogy azért lépett meg mögülem, mert beállt egy a külső sávban, kb. 50km/h-val közlekedő teherautó szélárnyékába. Mire ezt észrevettem, már mögöttük voltam jó 40m-re, de végül csak sikerült felzárkóznom, és élveznem a könnyű, szinte alig tekerést a nagy jármű mögött. A teherautó aztán lassított, lehúzódott és lekanyarodott egy kijáratnál. Ekkor én újra nekiiramodtam, és kihasználva a jó alapsebességet, ismét meghúztam, ezúttal 56km/h-ig tudtam kitolni a végét. Jó volt így sprintelgetni, különösen utána tetszett az az érzés, amit már rég nem éreztem, amikor egy jó kis huzatot adsz a tüdődnek, és a terhelés befejeztével mintha azt éreznéd, hogy kitágult az. Nem tudom, hogy valóban így van-e, vagy sem, de tény, hogy azt éreztem a sprint után, mintha több levegő férne a mellkasomba, mint előtte.

Kashgar – Érkezés az Old City Youth Hostel-be

A száguldozás közben megérkeztünk Kashgar határába, ahol természetesen James-el bevártuk a többieket, akik pár percre ránk mind be is futottak. Ötfős konvojban hajtottunk be Kashgar városába, ami meglepően hatalmas és modern volt, sokkal inkább az, mintsem előtte gondoltuk volna. Sikerült elnavigálnunk a főtérig, ahonnan már csak pár utcára volt az Old City Youth Hostel. Egyértelmű volt, hogy itt akarunk megszállni, mert tudtuk, hogy ez az a hely, ami nekünk való. Olcsó, a központban van, wifi-vel felszerelt, igazi hátizsákos, illetve kerékpáros szálló és találkozóhely.

Erről rögvest meg is bizonyosodtunk, amint egy kedves motoros megmutatta az utat a Hostel felé és megtaláltuk azt. Már a kapuban összefutottunk Jill-el és Lee-vel, akiktől megtudtuk, hogy végül az utolsó 40km-t ők is bringázták. Kashgar és azon belül is ez a szálló, igazi csomópont a világjáró utazóknak. A szálló udvarában rengeteg bringa állt az érkezésünkkor, és egy szőlőlugas tetején sorakoztak a használt gumiköpenyek, egy nagy dobozban pedig mindenféle elhasznált kopóalkatrészeket, küllő szetteket, és különböző kerékpár tartozékokat találtunk. De még festékkészletet, és egészen jó állapotban lévő ruhadarabokat is. A tulajjal gyorsan sikerült megállapodnunk egy igen baráti árban, az utolsó szabad duplaágyas „private room”-ot kaptuk meg, ami csak azért volt szabad, mert amikor Jill meglátta, azt mondta, hogy ezt inkább ne! :) Ugyanis a szoba nagyon üres, és kihalt volt, nem volt benne semmi más, csak két ágy, és beton a földön. Mi nekünk ez elegendő volt, gyorsan belaktuk, a fadeszkás ágy tetejére kaptunk konnektorról fűthető lepedőt, és a folyosóról bevonszoltunk egy kisebb szekrényt, aminek a tetejére tudtunk pakolni. Az egész házban fogható, gyors wireless internet kapcsolat volt, ami eleinte kisebbfajta csodaként hatott számomra, nem is akartam elhinni igazán, hogy bárhol az udvarban, de akár még a szobánkban is tudok internetezni. Ez olyan luxus volt, amiben Dushanbe óta nem volt részünk. Több mint három hét után újra láthattuk a honlapunkat, elolvashattuk a rengeteg biztató hozzászólást, úgy, ahogy az e-mailjeinket is, na és persze végre skype-olhattunk a családunkkal és a barátainkkal.
De a legjobb hír az volt, hogy a Karakoram Highway még nyitva van, találkoztunk több hátizsákos turistával, aki onnan jött. Ezért végül csak 5 napot töltöttünk Kashgarban, utána újra útra keltünk Pakisztán felé. De ezekről majd a következő bejegyzésekben.