@Gergely János
Én is sajnálom, hogy nem folytatódik úgy a blog, ahogy régen, de az sajnos fenntarthatatlan volt, így vissza kell vennünk belőle, különben az a lényeg, az út és annak élvzete, megélése rovására menne. Akkor meg ugye blogolni sem lenne miről, Ti sem akartok olyat itt olvasni, hogy rohantunk, meg aggódtunk, azért mert nem volt ez meg az megírva, egy utazás nem szabad, hogy erről szóljon.

Pakisztán, India és Banglades még így is sokkal többet adott nekünk, mint amennyit “elvett”, ha egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni. Persze mi leírtuk őszintén a nehézségeinket, ráadásul úgy, ahogy ott és akkor megéltük, és ezt kevesen teszik meg, inkább utólagos konklúziókról olvasni inkább.

Van egy olyan dolog, hogy viktimólógia, vagy valami ilyesmi, a lényeg az, hogy szerintünk nem csak szerencsénk volt. Mi nem délről kerültük Afganisztánt, a közelébe sem mentünk Belucsisztánnak (ott ölték meg a spanyol bringás kíséretét), és a KKH-n is mindig teherautóra, vagy rendőrségi dzsipre szálltunk amikor tanácsolták. Indiában soha egy éjszakát nem töltöttünk a szabadban sátrazva, és ezt nem kényelemből tettük így, hanem a biztonságunk miatt, mert mi is hallottuk ezeket a sztorikat. Szóval engedtessék meg, és ezen ne sértődj meg, de kikérjük magunknak azt, hogy “szerencsénk volt”, ez nem csak szerencse volt, hanem józan ész, elővigyázatosság is.
A késes sztori, hát az igen, az hiba volt, hálisten nem lett belőle nagy baj, ott mi is éreztük arra a pár órára, hogy ez most gáz. Tanultunk belőle.

Ha látod Jóljárt Benőt, add át neki üdvözletünket, sokat gondolunk rá! :) Talán még a most megjelenő Over magazinban is lesz egy közös képünk vele, mert Norvégiáról fog szólni a legújabb cikkünk. Benő amúgy merre vándorolt mostanában, az elmúlt években, és mi a következő terve?

Minden jót, és köszönjük a hozzászólásod! Vigyázunk magunkra és már csak bő másfél év, és otthon vagyunk. (a legújabb ötletünk, hogy szinte olcsóbb a repjegy Hawaii-on át vagy Fidzsi-n át Észak-Amerikába, úgyhogy lehet, hogy útjaejtjük majd valamelyik szigeteket)

Üdv,
Zita és Árpi :)

Én is végigolvastam a bejegyzéseiteket. Sajnálom, hogy most már nem folytatod Árpi.
Már az elejétől azt gondoltam, hogy ezt nem fogod sokáig bírni, mármint a mindennapos hosszú ismertetőket. Ehhez képest elég sokáig bírtad. Elég lett volna hetente egy-egy bejegyzés, nem ennyire részletezve mindent. A zöld morgásaid meg egy idő után ismétlődtek, persze te ezt nem vehetted észre, hiszen a visszaolvasáshoz végképp nem lehetett elég időd.

Tényleg csodálom azt, hogy ilyen bátran nekiindultatok. Remélem szerencsésen be is tudjátok fejezni az utat, épségben hazaértek.

Azt is remélem, hogy nem nagyon lesznek olyanok, akik példátokra utánatok indulnak Pakisztán, India, Banglades felé. Ti is láttátok, hogy valójában ezek az országok valójában nem élhetők. Kosz, bűz, fertőzés, zsúfoltság mindenhol. Szerencsétekre veszéllyel nem találkoztatok, bár biztosan olvastatok a mostanában történtekről. A drága vendégszerető pakisztániak elraboltak két cseh kerékpáros turista nőt és már egy éve fogságban tartják őket. Képzelem milyen lehet szerencsétleneknek ez a vendégszeretet. Most néhány napja szintén Pakisztánban megöltek öt rendőrt, akik egy spanyol bringást óvtak meg az elrablástól, a bringás is megsérült. Indiában az utóbbi években többször is előfordult, hogy külföldi turista nőket (pl. lengyelt) erőszakolt meg 10-15 indiai férfi. Árpi kevés lettél volna, ha Zitát meg kell védened. Szóval ezek az országok nem jók. Nektek hál istennek szerencsétek volt. De Árpi, Zita ti is sokszor elviselhetetlennek tartottátok az egészet.

Szóval remélem, mindenki kétszer is meggondolja mielőtt erre a környékre merészkedik. Én nekem nem lehetne annyi pénzt fizetni, hogy arra a környékre elmenjek.

Bezzeg Új-Zéland, na az már mindjárt más. Igaz az élet biztosan sokkal drágább, de biztonságosabb, a táj sem utolsó és szerintem az emberekkel sincs baj, bár sajnos ezt még nem volt módomban megtapasztalni.

Ha tovább folytatjátok az utatokat valószínűleg Dél-Amerika sem lesz kevésbé veszélyes, mint Ázsia volt. Ne menjetek bele olyan kalandokba, mikor Laoszban egy kis gyereket akartatok katolikus erkölcs alapján leckéztetni (bicskás történet) Akkor ott szerintem nagy veszélyben voltatok. Mindig írtátok, hogy ez Ázsia, más a mentalitás, hát akkor nem kell a katolikus erkölcs alapján prédikálni, ráadásul a nyelvet sem tudtátok.

Sok sikert kívánok a további utatokhoz. Ha látom, hogy megint tovább indultok, majd utalok pénzt is. Persze sokat nem tudok, de szeretnélek támogatni benneteket. Szívesen olvastam az út legelejét, amikor Újhartyánban megálltatok. Én is újhartyáni vagyok, ismerem a Fajt Benőt, hartyánon csak Jójárt Benőnek hívják.

Még egy valami eszembe jutott. Mindig lelkesen írtatok arról, hogy mennyire vendégszeretőek az ázsiai népek. Próbáltátok már ezt a magyar vidéken esetleg a Székelyföldön? Én azt gondolom, ott is hasonló vendégfogadásban részesülhetnétek.

Még egyszer sok szerencsét, kitartást kívánok nektek!

A támogatók már csak azért sem “darálhattak” be minket, mert semmiféle olyan szerződést soha nem írtunk alá, ami korlátozott volna minket a szabadságunkban. Bannerméretekről, felületekről megegyeztünk a támogatókkal, de arról, hogy mi mikor, hová és hogyan utazunk és hány km-t, és ezt tudatosan tettük így. Szabadok vagyunk mi továbbra is, mint a madár, de ez a szabadság már megszokottá vált. Most éppen az a vágyunk, hogy bezárjuk magunkat egy váro börtönébe és úgy (vagyis még annál is keményebben!) dolgozzunk, mint az előző életünkben. De csak kb. bő fél évig, amíg el nem jön a következő nyár, csak amíg újra nem kezdjük úgy vágyni ezt a mérhetetlen nagy szabadságot, ami mára már teljesen természetessé vált.

Amúgy sem támaszkodhatunk a támogatókra, mert ők bármikor visszaléphetnek.

@Grant Júlia
Ha meglesz az állás, a börtönből remélem lelkesen tudom folytatni a külső és belső blogot, sok ötlet, sok élmény, sok kaland van még bennem.

@Gregory
Jól látod, zavaró tovább menni. :)

A többi hozzászólást is köszönjük. Az idő úgy is elrendez majd mindent és mi mindent megteszünk, hogy minden úgy rendeződjön el, ahogy nekünk a legjobb! :)

A blogban szerintem is jó volt a közvetlenség, a “külső” élmények mellett a “belső” élmények leírása is. Viszont már az is szép teljesítmény, hogy ez ennyi ideig működött. Bennem mostanában az is felmerült, hogy vajon nem zavaró-e nektek állandóan tovább menni. Mármint hogy KELL. Többször is volt, hogy marasztaltak Titeket, de kellett menni tovább. Az elején a vízum miatt nyilván, ezzel nem lehet mit tenni, de később az út miatt, meg gondolom a pénz miatt is. Szerintem jól is jön ez a kis megálló, lelkileg is tudtok töltekezni, az eddigi élményeket is feldolgozni, pénzt szerezni, aztán lehet majd folytatni ;) Én kíváncsian várom ;)

Nagyon, nagyon szomorú vagyok, ugyanakkor megértelek. Eddig sem tudtam felfogni, honnan van energiád az utazás mellett ennyit írni. Egyáltalán nem értek egyet Grant Júliával, nekem a személyességed és az egyedi stílusod nagyon bejött, a rohanó világunkban is nagyon szerettem a hosszú írásaidat. Úgy gondolom, a fontos dolgokat nem lehet elkapkodni. Az Origós cikkek nekem túl rövidek, nincs meg az a hangulatuk, mintha ott lennék Veletek. Nekem a profi megnyíló képek, illetve a panorámaképek nem hiányoznak, a részletes jó stílusú szöveg viszont igen. A blog az egyik legjobb, amit valaha olvastam, rettentően fog hiányozni. Most mit mondjak az anyámnak, illetve a gyerekeimnek. Beajánlottalak Titeket nekik és ők is Rátok kattantak. Én magam régóta biciklizem, de most szándékozok venni egy fekvőbringát, részben a ti inspirációtoknak köszönhetően.
Mindegy, köszönöm az eddigieket, a fél világ leírását.
Tanácsot adni nem tudok, hogy mit kezdjetek magatokkal és az Úttal. Még soha nem voltam hasonló helyzetben sem. A pénzkérdéshez annyit, én vevő lennék egy fizetős blogra, ahol az egyes bejegyzéseket csak fizetés után tudnám olvasni, de megmaradna az eddigi színvonal.
Na megyek, jobb híjján olvasom újra a régi bejegyzéseket, most járok Nepálban.
Sok boldogságot Nektek!
Csavargó

Én nagyon szerettem a blogotokat sokkal jobban mint a pénzes origosat. Ebben a blogban volt élet az origosban nem érzek már tüzet így jó néhány origos cikk után leszoktam az olvasásról.

Az utolsó néhány hónapban már úgy éreztem befásultatok és ez az út már nem arról a célokról szól, amivel elindultatok.

A támogatók bedaráltak a függetlenség, szabadság erősen elhalványult. Én úgy érzem most az utatok olyan mint egy hosszabb, tűz, szerelem nélküli házasság. Csináljuk, mert összekötöttük az életünket vannak már gyerekek, közös ház, autó bejáratott élet és erősebb a muszáj mint a szerelem a tűz.

Én bíztam, hogy a blog feltámad és ismét közelnek tudlak Titeket, de akkor ez már nem lesz.

Én kívánom, hogy sikerüljön a tervetek, de jelen helyzetben én hazarepülnék és folytatnám akkor amikor ismét visszajön 2011-es céltudatosság, szabadság, kedv, izgalom.

Üdvözlettel, stoki