Bejárat > Bulgária, Európa > Утунк Пловдивба – Egy rövid hosszú nap története

Утунк Пловдивба – Egy rövid hosszú nap története

június 29th, 2011

Reggel Svetláéknál 8 óra körül ébresztett Dani, hogy asztalon a reggeli. Merthogy reggelit is kaptunk, amitől szinte már zavarba jöttem. Nagyon rendesek voltak itt velünk. George, az öreg, aki tegnap idekísért minket, most is itt volt. Danival nagyon összebarátkoztak, így megtudtuk, hogy már háromszor volt infarktusa és műtötték is. Emellett dohányzik, kávézik és cigizik. Ahhoz viszont nem kellett Dani, hogy lássuk, ahogy mosolyog, nevet és csupaszív. Utóbbi háromnak köszönhetően sikerült nagyon jó érzéssel elhagynom Gorno Varshilo-t. Az öreg egyszerű angollal komunikált, 5 percenként közölte, hogy I’m happy, vagy hogy I’m very happy, és hogy my friends, meg, hogy Love. :) Szóval kedvelt minket, és ez látszott is rajta. Örült nekünk. Ahogy a falut elhagytuk, visszagondoltam azokra, akiket mi vendégeltünk meg Budapesten, Henry-re és Jamie-re, akik azóta már DK-Ázsiában járnak, vagy Elődre és Lehelre akik azóta már bejárták szinte egész Európát. Anno tiszta szívből segítettünk nekik és minden tőlünk telhetővel széppé és könnyűvé akartuk varázsolni a Budapesten való tartozódásukat, és ha úgy éreztük, hogy ez sikerült, az minket is nagy örömmel töltött el. Valami ilyesmi örömöt láthattunk most mi is George arcán, úgyhogy végül én is örömmel búcsúztam tőle. Valahogy mindig nehezen fogadok el ilyen nagy szeretetet olyanoktól, akiket előtte nem is ismertem, de miután ezt végiggondoltam, és beleképzeltem magam az ő bőrébe, mindjárt könnyebb volt.
A falu után kb. még 10 km-en át dombos volt a vidék, de ott is inkább csak lejtett, ezt nagyon élveztük, és persze azt is ami utána jött. Egy nyílegyenes úton tértünk vissza a 8-as főútra. Közben kétszer álltunk meg, egyszer rakiját és sűrített paradicsomot venni a helyiektől (1l-t + 0,5l-t, összesen 7 Leva-ért, vagyis kb. 800 Forintért), majd egyszer, mert eleredt az eső. Utóbbi helyen felfaltuk a Svetla-éktól kapott túrós lepényt, és szereztünk pár izgalmas pillanatot egy helyi kislánynak. Amikor meglátott minket, elszaladt (azt hittük ilyen csúnyák vagyunk), de aztán hamar visszatért, egy fényképezőgéppel a kezében. Ilyenkor persze mindig kötelességünk beállni a bringák mellé, és ezt most is megtettük. A második kötelességünk már kicsit bajosabb volt, 360°bringa szóróanyagot adni a lánynak már nem volt egyszerű, mert a falu főutcáját egy hatalmas árok szelte ketté, és ő túloldalt volt. Csatornát fektettek a faluban.
Később is eleredt párszor az eső, az elején még behúzódtunk egy tető alá. Kihasználva az így kapott időt, okosítottunk kicsit a bringámon. Egyik legnagyobb bajom a rekuval a leszállás. Gyakorlatilag csak sík, jól tapadó felületen tudok biztosan leszállni róla, de ez mostantól már nem így van. Danival ráokosítottunk egy kis zsineget a kitámasztóra, amivel most már ültő helyemben is ki tudom nyitni a sztendert. Ez óriási segítség, mert eddig úgy kellett bűvészkedni, hogy elől át tudjam lendíteni a lábam a pedál felett, de közben valahogy hátul azt az 40kg-t se hagyjam eldőlni. Nagyon örülök az új megoldásnak, főleg, hogy biztonságos is, mert a kötél teteje egy kis karabinerrel be van akasztva a bal első táska csattartójába, és a rendszerbe még egy pár befőttes gumit is beiktattunk, így a kötél mindig feszes és nem kerülhet a küllők közelébe. A baj csak az, hogy még nem szoktam meg, hogy van, és sokszor úgy szállok le a gépről, hogy nem használom. Pedig nagyon kényelmes vele leszállni: megállok, a zsinórral lenyitom a kitámasztót, ledöntöm a gépet, és egyszerűen felállok és „lesétálok róla”. :)
Pazardzhik volt a következő megállónk, ez a város kb. félúton volt nekünk Plovdiv felé ezen a napon. A főtér sarkában megálltunk egy kávé-sör kombóra pihenni. Zita kávézott, mi Danival ittunk egy-egy sört. A bringák mellettünk pihentek és nagy népszerűségük volt. Daniéba egyszerre két kisgyerek is beült, egymás ölébe. Ilyenkor a család fényképez, és persze mi is, és nem felejtünk el adni Nekik szórócédulát. Nem véletlen, hogy a magyar után a második legtöbb Facebook like-unk már Bulgáriából van. :) Kifelé menet a városból megálltunk a piacnál, Dani vett cseresznyét, Zita fényképezgetett, én meg kezeltem a megpakolt bringáink után érdeklődőket. Mindenki kíváncsi, és hála az égnek távolságtartóak is, tehát nem kezdik el fogdosni a cuccainkat, tartanak egy jó egy méteres távolságot és csodálkozva kérdezgetnek. És ez így jó is nagyon, reméljük még így marad sokáig.
Pazardzhik után hatalmas hátszelet kaptunk, így történhetett, hogy bő egy óra alatt berobogtunk a 30km-re lévő Plovdivba. A város központjába a GPS által (kerékpárral!) tervezett útvonalon mentünk be, és hát elég vicces volt. Először egy gyalogos felüljárón vezetett át minket a folyó felett, majd egy aluljáró következett. Végülis abszolváltunk mindent, és vicces is volt, de visszafelé már egy rendes autóutat választottunk. Így viszont, befelé menet pont egy nagyon takaros sétálóutcához jutottunk ki, ami mellett találtunk egy nagyon szép teret, itt ültünk le a fák lombjai alatt sütögetni. Három fej hagymát megsütöttünk olajban, és hozzá 8 darab virslit, jól irdaltan természetesen. Közben egy kurd úr lett ránk figyelmes, Ahmet aki később az asztalához is invitált minket, és meghívott bennünket sörre és kávéra, miközben millió közös képet készített rólunk és a bringákról. Tetszett neki a történetünk, pedig az övé sem volt semmi: anno a török rendőrség mindenét elvette, átlőtték a bordájánál, levágták három ujjának végét, meg ilyenek. De már 15 éve Németországban él, van három fia és három lánya, 3 éve politikus, a kurdokat képviseli Európában – már ahogy a szavaiból kivettük. De ami nekünk is érdekes és jó, az az, hogy az egyik fia Erzurumban él, így elképzelhető, hogy tud majd nekünk segíteni, amikor arra járunk. Tudni érdemes, hogy a kurdokat nagyon kemény elnyomásban tartják arrafelé a török-iráni határ környékén, ezért fordulhat elő, hogy agresszívek. Hallottunk a „tévéből jól értesült a világ dolgairól” emberektől sok óva intést a különböző országokról, ebből egyetlen egy, amit komolyan is érdemes venni, az Kurdisztán, vagyis a kurdok lakta vidékek. Erre nem összetalálkozunk egy kurd politikussal. Persze ő már nem él elnyomás alatt, de akkor is, tény, hogy iszonyat jó arc volt, megadta az e-mail címét, ahol valószínű meg is fogjuk keresni, ha másért nem, hát azért, hogy megkérjük, fordítsa le kurdra azt a kis 10 mondatunkat, ami arról szól, hogy kik vagyunk, és mit csinálunk, merre megyünk és miért.
Miután teleettük és kibeszéltük magunkat Ahmet-tel, tovagurultunk Plovdivból észak felé Trud-ba Petyáékhoz. Petya Magdi ismerőse, ő fordította nekünk le a 10 mondatunkat bolgárra, és ajánlotta fel rögtön segítségét, amivel most éltünk. Megint itt vagyunk egy fedél alatt, és már megint mindenki alszik körülöttem, csak én gépelek csendben. Minden rendben van, Petya is hazaért már késő este a munkából, ő is hulla fáradt, mi is fáradtak vagyunk, ezért megbeszéltük, hogy inkább reggel beszélgetünk egy kávé mellett. Valószínű ő már reggel tudta, hogy hosszú és fárasztó napja lesz, ellentétben velünk, mert mi azt hittük, hogy szépen csak lecsorgunk ide Plovdivba a hegyről, és ez egy egyszerű de nagyszerű nap lesz. Ehhez képest megint találkoztunk egy csomó érdekes emberrel, voltak kalandjaink Petyáék házának megtalálásával is, szóval egyáltalán nem volt egy egyszerű és unalmas nap. De talán ilyen nem is lesz nagyon az úton. Persze ha lesz, még azt is élvezni fogjuk, én már látom! :) Az érdekes az, hogy ha bármelyikünk visszagondol csak a mai nap elejére, egyszerre tűnik nagyon távolinak – hisz azóta annyi minden történt, és közelinek is – hisz csak ma reggel volt.
Na azt még elmesélem, hogy találtunk ide a címre, mert az kiborító és tanulságos volt. Adott egy cím, felírva egy cetlire. GPS nem ismeri, térképünk nincs, ezért maradnak a helyiek. Kisboltban megkérdezzük, nő beszél hozzám két percig bolgárul, majd kimegy az utcára és a szomszéd ház kapuján lévő házszámtáblán megmutatja, hogy ez az az utca, amit keresünk. 1. – Miért nem tudta ezzel kezdeni? Megyünk az utcán, keressük a 32-es számot, ami kell nekünk. Megtaláljuk a 26-ot, és a 46-ot, közöttük a többi házon nincsen házszám. 2. – Miért nincs? Bezörgetünk három házba, ebből kettőből kijönnek, mutatjuk a címet, próbáljuk az általunk ismert nyelveken (magyar, angol, német) és mutogatással érzékeltetni, hogy ezt a címet keressük. 3. – Miért teljesen érthetetlenek? Ha az én utcámba jönne egy Urdu, és kérdezné, hogy hol van a 32-es szám az én utcámban, méghozzá úgy, hogy egy cetlit mutogat, amire fel van írva a részletes cím, akkor is egyből levágnám, mi a fészkes fenét akar, ha csak urduul hadoválna nekem, sőt akkor is, ha egy süketnéma lenne. Ezek nem vágták le, egyáltalán nem. Pedig oda volt írva a cetlire a megye, a város, az utca, az irányítószám, a házszám, minden… De ők nem értették… Lehet nem ismerik a saját lakhelyük címét, nem tudom. Aztán jött egy motoros, na ő verte ki Zitánál és nálam is a biztosítékot. Mutatjuk neki a cetlit, hadoválunk neki „travel”-ül, mire egy perc múlva úgy tűnik, veszi a lapot, és int, hogy kövessük. Elrobogunk vagy egy kilométerre, egy másik utcába, ahol ő beparkol egy garázsba. Majd beinvitál minket, kérünk-e kávét, akármit. Oké, eddig jófej is, de hol a cím, amit keresünk? English-ül tudó emberünk éppen zuhanyzik, pety minute, és készen lesz, majd rendelkezésünkre áll. Áááááááá!!! Itt vagyunk tökmáshol, mint kéne lennünk, és egy emberre várunk, hogy kijöjjön a zuhanyból, hogy aztán a címünk láttán angolul megvonja a vállát, hogy „I donno”. Ahelyett, hogy a vendéglátóinknál lennénk már, és velük szocializálódnánk, zuhanyoznánk, beszámolót írnánk, CS-ert keresnénk Isztambulba, vízumot intéznénk, aludnánk, stb… Ehelyett itt állunk egy szerencsétlennel, aki (igaza van Daninak, aki ekkor megőrizte hidegvérét: tök kedves, beinvitált minket magához, próbált kávéval kínálni minket), nem képes felfogni, hogy egy címet keresünk, egy címet, ami rá van írva… ÁÁáááááááááááá! Most esett le! Shame on you Arpad! Most esett le, miközben ezt a sort írom, miért volt velünk mindenki érthetetlen. Rá volt írva a cím a papírra, de nem az ő betűikkel, hanem a mieinkkel… Nem ismerték a betűinket. Annyi rengeteg helyen láttunk rendes, megszokott, nem cirill betűket egész Bulgáriában idáig, hogy nem is gondoltunk arra, hogy egy vidéki bolgár nem ismeri a mi betűinket, hanem csak a cirillt. Pedig én már megtanultam a cirill betük java részét, le is tudtam volna írni az utca és a város nevét is, a számok meg ugyanazok, de nem jutott eszembe megtenni, mert előbb vesztettem el a fejem… Valahol mélyen éreztem, hogy ennyire hülye azért nem lehet itt mindenki, hanem valami másról van szó, valami kultúrsokk-pofont kapunk épp, csak már túl fáradt és nyűgös voltam ahhoz, hogy végiggondoljam, mi lehet a gond. Most kicsit rosszul is érzem magam, szegény srác, hülyének néztük, pedig mi voltunk azok.
Ez jó lecke volt, megyek és alszom rá egyet. Tanulság: 1. Soha ne veszítsd el a hidegvéred. 2. Ha mindenki hülyének tűnik körülötted, valószínű nem ők azok, hanem Te! Legalábbis abban a környezetben.
Ja, a történet vége lemaradt: Miközben a zuhanyozó english speakerre vártunk, jött egy sms Petya-tól, hogy az apukája már keres minket az utcában. Erre persze még mérgesebb lettem, elköszöntünk szegény segítőkész emberünktől, és mentünk vissza a 26 és 46 közé cirkálni, amíg össze nem futunk Petya apukájával. Pár perc alatt megtaláltuk, és elvezetett minket egy teljesen más helyre, amit magunktól soha a büdös életbe nem találtunk volna meg. De most itt vagyunk, és Dani átfordult a másik oldalára, így már nem is horkol. :)

ui: Nem biztos, hogy lesz naponta bejegyzés, ez így kicsit sok még nekem, talán jobb lenne előbb megírni az elmaradt szakaszt.

  1. június 29th, 2011 15:49-nél | #1

    Ha ebben a tempóban és stílusban folytatjátok, DVD-n, könyvben, fotóalbumban és mesekazettán is szívesen olvasom/hallgatom a történetet meg újra!

  2. hvcsaba
    június 29th, 2011 18:30-nél | #2

    Árpi,

    kegyetlen jók a leírásaid. Már szó szerint várom őket! Ahonnan csak tudsz, írj, mert remek időtöltés olvasni.

    Közben már tűkön ülök a saját túránkkal kapcsolatban, meg már a jövő évit is tervezzük. Illetve holnap a diákjaimmal megmásszuk Borsod Monte Zoncolanját, nagy valószínűséggel bőrig fogunk ázni, de már nagyon hiányzik a tekerés.

    hogy csináljátok, hogy mindenhol találtok valakit, aki behív titeket? Mi jövőre Svájcot tervezzük, de nem vagyunk ennyire derűlátóak. Inkább megpróbálunk előre szállást foglalni. Az az igazság, hogy ebben a tekintetben szívesen tanulnék tőled.

    Isten áldjon titeket,

    Csaba

  3. EGergely / powee
    június 29th, 2011 19:12-nél | #3

    Nagyon kiralyok vagytok, énis várom mindig az írásodat, nagyon élvezetesek, olyan mintha egy kicsit én is ott lennék veletek! Levelet meg tuti kérek majd amikor már olyan helyen lesztek ahol még nem voltam (Törökország után vhol) :)

  4. június 30th, 2011 09:01-nél | #4

    Nagyon jó leírások!
    Ez a blog nem csak történeteket, hanem egy pozitív világnézetet is közvetít.

    Köszönjük, hogy időt és energiát szánsz a történetek és képek megosztására.

  5. hvcsaba
    június 30th, 2011 20:06-nél | #5

    Az jutott az eszembe, hogy szerintem nem csak nekünk hasznosak az írásaid, hanem nektek is. Szerintem egy három éves nászúton, mire hazaértek, a mostani élményekre már ti is leginkább a saját írásaitokból fogtok emlékezni.

    Sajnos az indulásnál nem tudtam ott lenni veletek, de ha majd hazaérkeztek, lehet, hogy elétek megyek. Szerintem nem lesz nehéz hozzá társakat találni.

    Isten áldjon titeket,

    Csaba

  6. július 1st, 2011 11:04-nél | #6

    Bizony, jó nekünk is hogy írunk. És az elmúlt három nap mindig sikerült este 20-30 percet szakítani rá, aminek nagyon örülök. Hogy mikor kerül feltöltésre, az már más kérdés… Kéne 40 óra egy nap, abból 30 világosban, 10 sötétben.

    Hamarosan új képek! Feltöltés alatt… Szállásunk még nincs Isztambulban :( Meg fogjuk tanítani anyáinkat CS használatra, hogy tudjanak nekünk segíteni a háttérből :)

    Köszönjük a visszajelzéseket, jó őket olvasni! ;) Erőt adtok, az úthoz is, meg az íráshoz is…

  7. BogIzAtiék
    július 1st, 2011 11:32-nél | #7

    nagyon jók a fotók……nagyon jók az írások….nagyon jók vagytok ti is…..Istenke vigyázzon Rátok továbbra is….

  8. hvcsaba
    július 1st, 2011 20:21-nél | #8

    Árpi, még annyit akartam írni, hogy együtt tudok veled érezni, amikor sietteted a társaságot. Nekik is igazuk van, hogy meg kell nézni mindent, de az is fontos, hogy haladjon a csapat.

    Én is tapasztalatból tudom, mert amikor a diákjaimmal vagyok zarándoklaton, mindig én vagyok a hajcsár. Nem tudom, hogy nálatok hogy van, én mindig kicsit felelősnek érzem magam, hogy a napi távot teljesíteni tudjuk. valakinek ez is feladata kell, hogy legyen. Épp ezért értem, hogy meg tudlak érteni.

    Aztán a nézőpontok ütköztetése már nem más, mint csapatépítés, csiszolódás.

    Honnan mentek majd kettesben? Törökországtól kezdve?

    Isten áldjon,

    Csaba

  9. sanya
    július 1st, 2011 20:26-nél | #9

    Én felvállalom, hogy küzdök CS ügyben.:) Jó lenne tudni, hogy kell bejelentkezni, ha látunk szimpatikus embereket. Balázs is segítene, amiben csak tud. Isztambult ma este nézegettük Balázzsal, sok lehetőség lenne. Segítsetek, hogy mi is tudjunk segíteni.

Hozzászólások lezárva