Bejárat > Ázsia, Nepál > 5 „pihenőnap” Pokharában – Emberek, történetek, és egy TV riport

5 „pihenőnap” Pokharában – Emberek, történetek, és egy TV riport


Bulik a Penthouse-unkban

Pokharában az Annapurna körtúráról visszatérve öt napot „pihentünk”, de ha sorra veszem ezen öt nap programját, bizony még ez sem nevezhető a klasszikus passzív pihenésnek. :)

Először is elmentünk Kláriékhoz a bringákért. Sajnos se Klári, se a férje nem voltak otthon, de Klári anyósától így is kaptunk egy-egy nagyon finom teát, és a Himalayan Times-ban elolvashattuk, hogy bajok vannak Myanmar bizonyos részein. Visszatérve a Serenity Hotelbe, a bicikliket ezúttal nem lent a kertben, hanem fent a harmadik emeleti tetőtéri szobánkban helyeztük el. Ezt a szobát egyébként most elneveztük Penthouse-nak, mivel ez is tetőtéren volt, és itt is tartottunk partikat, igaz, hogy se agglegény, se gazdag nem vagyok, de a tetőtér és a „bulik”, azok stimmeltek. Buli alatt nem kell nagy ereszd el a hajamra gondolni, csupán kártyáztunk, beszélgettünk és néha megittunk egy-egy sört, miközben lentről felszűrődött, ahogyan az egyik bárban őrjöngenék a foci EB góljainak. Mi ehhez képest csendben mulatoztunk. A társaságunkat javarészt a túrán megismert barátok tették ki, mert itt Pokharában újra találkoztunk Sally-vel, Dean-el, Jan-al és Thomas-al. Rajtuk kívül egyszer még Ram is feljött. Ő a szendvics- és sajtboltos srác, akinél szinte minden nap ettünk legalább egy pár melegszendvicset, tele friss zöldségekkel, sült szalámival, vagy rántottával, na és persze sajttal. :) Az egyik szendvicskészítése alatt elmesélte, hogy egyszer ő is bringázott pár száz kilométert, méghozzá két európai sráccal, akik ketten, két tandemmel tekeregtek, és az egyikre felkéredzkedhetett Ram. Nepalgunj-ig tekertek együtt, és hát kemény volt a menet, amit el is tudok képzelni, mert az a hegyi szakasz Pokhara és a Terai között még a buszból is szörnyűnek tűnt. (Ott utaztunk busszal, fájó szívvel és a vesekövemmel Pokharába, hogy mihamarább kórházat találjunk.) Amikor ezt a bringatúrát csinálták, éppen a maoistákkal folyt a balhé Nepálban, és a szállásadójuk mutatta a házon a golyónyomokat – be is volt tojva Ram két útitársa egész éjjel!


Ram szendvicsezője és egy 130kg-os reku

Ha Pokharában jártok, keressétek meg Ram szendvicsboltját, a képről felismeritek a helyet, és úgy találtok oda, ha a Lakeside-on elsétáltok a Hallen Chowk-tól dél felé, és a harmadik sarkon, a nagy fáknál balra fordultok, hogy a tó a hátatok mögött legyen. Ez az a sarok, ahol a „Once Upon a Time” étterem van, így nem lehet eltéveszteni! A kis utcában jobbra lesz Ram szendvicsezője, majd másik 50 méter múlva a Serenity Hotel. Ha felkeresitek Ram-ot, kérjük, adjátok át neki üdvözletünket, és kóstoljátok meg a szendvicseit, nem fogjátok megbánni! ;)

Nem csak Ram mesélt bringás történeteket nekünk Pokharában, hanem az egyik outdoor boltos is. Mikor mondtam neki, hogy rekuval vagyunk, elővett egy fényképet a pult alól, amin egy nagyon durván megpakolt rekus volt látható, szemből fényképezve. A svájci srác a boltosunk jó barátja, és állítólag 130kg-os biciklivel tekert. Erre a súlyra többször is rákérdeztem, hogy biztosan annyi-e, de a boltosunk mindig kitartott a 130kg mellett, mondván, hogy a biciklitáskákban minden volt… De mi minden? 130kg-os bicikli, az nagyon durva! Az egyém 60kg, és én úgy érzem, nálam aztán tényleg minden van. Sátor, matracok, meleg ruhák, futócipő, szandál, szerszámok, pótalkatrészek, főző, lábos szett, kerozin, gáz, vízszűrő, netbook, töltők, aksik, kütyük… Mit cipelhetett ez a svájci srác? El nem tudom képzelni… Hogy ment fel a 130kg-os rekuval a komolyabb emelkedőkön? A honlapja ott van a kép tetején, ha utána akartok nézni! – Nekem nem volt hozzá érkezésem.


Ákos történetei

Egy másik bringással, méghozzá magyar motorkerékpárossal viszont személyesen is sikerült több ízben találkoznunk itt Pokharában. Ő Németh Ákos, akivel amúgy már sokat értekeztünk ezelőtt e-mailben, és akivel egyszer Dél-Indiában, Pere Laciéknál egy-két nap híján már majdnem összefutottunk. Ákos azóta körbejárta a magyar hegymászókkal az Annapurnát, felment a Basecampbe is, majd az Everest Trek-en is csavargott egy nagyot. Nem az a féltenivaló típus, ráadásul szeret mesélni, és nem csak erről az utazásáról (2011 októberében indult motorkerékpárral otthonról) mesélt sokat, hanem az azelőtti életéről, hogy hogyan kezdte felszolgálóként Szombathelyen, majd a Margit-szigeti Grand Hotelben, hogy aztán végül néhány luxushajón lehúzott szezon után Dublinban kössön ki, ahol a motorkerékpárját vásárolta, amivel aztán becsavarogta fél Európát, és most itt van.

Nekem a legérdekesebbek a hajós történetei voltak, fél év egy ilyen óriáshajón, szabadnap nélkül, kemény melóval, de jó borravalókkal, nem lehetett semmi! Ákos elmesélte, hogy 9/11 előtt tényleg csak a gazdagok utaztak az ilyen hajókon, és ha azelőtt lett volna egy hajón felszolgáló, rengeteg pénzt kereshetett volna a borravalókkal már egy szezon alatt is, de aztán a dolgok megváltoztak, a 9/11-el csökkent az érdeklődés az ilyen hajókázás iránt, ezért az árak nagyot estek, és a középrétegbeli embereknek is elérhetővé vált ez a hajózás – Ők pedig már nincsenek úgy eleresztve, hogy olyan borravalókkal szolgálhassanak, mint régen a gazdagabbak. Azért Ákos azt hiszem, így sem panaszkodhat, és ezt nem is tette, ellenben nagyon jó történeteket mesélt ezekről a hajókról. A súlyos tálcák cipelésétől sajnos a végén gerincsérvet kapott és majdnem meg kellett műteni a hátát, de végül ezt megúszta, így most abszolút nem keserű szájízzel mesélte a hajós történeteit. Volt, hogy hetekig alig aludt, mert éjszakai műszakos volt – ami egyébként nyerő, mert kevés a meló éjjel, és „szabad” a nappal -, és a meló után reggel ő volt az első, aki a hajót elhagyta, méghozzá egy, a hajóhoz tartozó legénységi kerékpáron tekerve. Délután pedig, amikor a hajó továbbindult, általában ő volt a legutolsó, aki indulás előtt 2 perccel visszatért. A hajó mindig pontosan indult, maximum néhány percet vártak a késő utasokra, aztán otthagyták őket. Ákossal ilyen soha nem történt meg, de néhány utassal igen. Az azért meredek lehet, amikor rádöbbensz, hogy a tizenemeletes óceánjáró otthagyott téged egy szigeten… :) Mert persze ezek a hajók a legszebb álomhelyen kötöttek ki mindenfelé az Atlanti-Óceánon, a Karib-szigeteken, de még a Csendes-Óceánon is. Így még a Panama csatornai átkelésről is mesélt Ákos és amikor a Hawaii történeteit kezdte, majdnem rászóltunk, hogy hagyja abba! :) Persze soha semmi sem ilyen egyszerű és szép, hisz azt is elmesélte, hogy ahogy az a nagy könyvben meg van írva, az első hajós melóját akkor kapta meg, amikor találkozott álmai nőjével. Ja, és Ákos még siklóernyőzik, és hegyet is mászik! Hogy fér bele ennyi minden egy ember életébe? :) Nem ír naplót? :) Ő most Ladakh és Leh felé veszi az irányt, de aztán ő is DK-Ázsia felé fog kanyarodni, tehát jó eséllyel még összefutunk valahol Bangladeshben, vagy Myanmarban! :) Ja, és Ákost is támogatja az Evobike az Ortlieb felszerelésekkel! Kicsi a Világ, két Evobike Expedíció találkozott Nepálban! :)


Reggelik az Asian Tea House-ban

Ram szendvicsezője mellett még egy nagy kedvenc helyünk volt, az Asian Tea House. Az Annapurna körre való indulásunk reggelén találtam meg a helyet, de akkor már nem volt időnk ott reggelizni, ellenben most minden reggel ott kezdtük a napot „Heavy Set Breakfast”-el, és ezek a reggelik majdnem olyan jók voltak, mint anno a gokarnai tengerpartiak. Második reggel rögtön összefutottunk egy francia kanadai fickóval az utcán, aki a verseit akarta eladni nekünk egy füzetben! Ezt jó ötletnek találtuk, de vásárlás helyett reggelizni hívtuk magunkhoz, így vagy egy órát beszélgettünk vele. Mikor elmeséltük neki a veseköves történetemet, és hogy akkor életemben először imádkoztam, aztán valóban, végül tényleg minden jóra fordult, és ma már örülök annak a vesekőnek, ami életem leggyötrelmesebb fájdalmát okozta, nagyokat hümmögött és nagyon érdekesnek találta a történetet. Azt mondta, igen erős „beszélgetés” lehetett az! :) Őt egyébként Gary Bray-ként megtaláljátok a neten, egy időben stand up comedy-t nyomott, és erről is sok érdekeset mesélt. Ő is küzdött az állandó dudálással, amitől mi is megőrülünk errefelé. Találkozásunkkor egy olyan póló volt rajta, amire ő maga festette kézzel a következő feliratot: „Honk if you love me!”. Az Asian Tea House egyébként mások körében is népszerű volt, mert annak ellenére, hogy a hely el van dugva egy udvarbejáróban (de meg tudjátok találni, ki van írva a bejárat tetején a rolóra, hogy „Asian T-House, a Lakeside-on, ha É-ról jöttök, akkor a „Once Upon a Time előtt kb. 80m-el, ugyanúgy bal oldalt), itt találkoztunk össze Jan-al is. Shiva, a kedves tulaj, aki a családjával üzemelteti a helyet, ahogy meglátta Jan-t, már tette fel neki főni a kedvenc teáját, hogy mire Jan azt kérte, már csak elé kelljen raknia. Az árak pedig igen alacsonyak, ennél olcsóbbat már csak a Lakeside lepukkantabb, északi hippinegyedében találni. Ott egyébként mi nem nagyon jártunk, ott Ákos lakott, arról ő tudna bővebben mesélni. Ákos egyébként hosszú hetekre Pokharában ragadt, amit meg is tudunk érteni, tényleg kellemes hely, százszor inkább az, mint a zsúfolt, zajos Kathmandu, szóval ha Nepálban jártok, és marad pár esőnapotok szabadon, inkább ajánljuk Pokharát az idő eltöltésére!


TV2 Aktív riport a Phewa tavon és a World Peace Pagodánál

Szóval sok jó és érdekes emberrel találkoztunk Pokharában, de az itt töltött idő nem csak erről szólt. Újabb interjút adtunk a TV2 Aktívnak, és ehhez kinéztük háttérnek a szemközti dombtetőn található World Peace Pagodát. Amúgy is terveztük, hogy felmászunk ide, és bár ahhoz, hogy a hegyekre is rálássunk, már túl párás volt az idő így a monszun elején (minden reggel viszonylag tiszta idővel kezdtünk, de hamar jöttek a felhők és aztán délután menetrend szerint esett), de még így is nagy élmény volt ez a kis túra. Választhattunk, hogy vagy egy 12km-es csillagtúra keretében mászunk fel a pagodához, vagy csónakot bérlünk és átevezünk a tó egy szemközti öblébe, ahol már csak toronyirányt fel kell mászni azt az egy-két száz métert a pagodáig. Mi utóbbit választottuk, kibéreltünk egy egész csónakot kb. 500 rupiért fél napra, és élveztük, hogy szabadon mozoghatunk a tavon. Így lehetőségünk nyílt a kis szigeten meglátogatni a hindu templomot, és végignézni, ahogy kókuszdiót meg mindenféle furcsaságot áldoznak a hívők – természetesen az elmaradhatatlan pénz mellett! Tudom, ez nem szép tőlem, de én valahol visszataszítónak találom, hogy így hagyják dzsuvásan a szétolvadt viaszgyertyáktól az egész templom környékét, ráadásul az a piros massza sem túl gusztusos, amit rákennek a templom szobraira, az egész környék tiszta gempa lesz. Legalábbis én, aki nem tudom mindezen dolgoknak a hátterét, így látom kívülről. Éppen ezért sokkal jobban lekötött a templom egyik tetőperemének madárszobrain játszadozó két madár, mint maga a templom és a hívői.

A tónak a másik oldalán egy étteremnél kötöttünk ki, ahonnan végig lépcsősor vezetett fel a pagodához. Bő fél órás mászás következett, a végén végre sűrű, hűvös erdőben. Fent először hűsöltünk egyet a pagoda lépcsőjének árnyékában, majd miután körbejártunk, leültünk a betonra, és elkezdtünk beszélni a kamerának, amit videót vett fel. A kő, amin ültünk, tűzforró volt, és egy riporter is jó lett volna, mert sajnos így egy ember nélküli kamerába beszélve elég álmosító volt az egész, nem éreztük át a helyzetet, és szerintünk nem is sikerült olyan jól az egész, inkább voltunk álmosak és fáradtak, mint vidámak és motiválóak. Azért lent a tavon megpróbáltuk még egyszer, és a hajóra is felszereltük a fényképezőgépet, hogy aztán miközben én evezek, még néhány képzeletbeli kérdésre válaszoljunk. :) Ebből végül semmi nem került bele az adásba, de nem baj, mert a végeredmény sokkal jobb lett, mint vártuk, Ruttner Kata megint jól összevágta a videóinkat és összességében egy jó riport készült rólunk, holott maga az „interjú” – mi úgy éreztük – nem sikerült túl jól. Na de sebaj, utána egy nagyon finomat csobbantunk a Phewa tavon visszafelé, és megtanultuk, hogy legközelebb ha a föld alól is, de kerítünk egy „riportert”, akihez beszélhetünk, és aki, ha kell, angolul, de felteszi a kérdéseket, és tartja a kamerát. Valamint már most gondolkodunk a következő kérdéseken és a rájuk adott válaszokon. Ti mit kérdeznétek tőlünk a TV2 Aktívban? Most ne olyan kérdésre gondoljatok, ami miatt többen leülnek a tévé elé, hanem olyanra, amitől elkezd kattogni valami a tévé előtt ülők fejében. Nekem például nagyon tetszett, hogy a pakisztáni interjú alatt elmondhattuk (és adásba is került!), hogy Irán és Pakisztán csodálatos volt, mert az emberek nagyon barátságosak, segítőkész és befogadóak. Ez a mondatunk valószínűleg sok tévénézőnek szöget üthetett a fejében, mert ezekről az országokról a legtöbb ember fejében nem ilyen kép él – holott ez az igazság! Szóval, ha van kedvetek, írjátok meg, mi az a történet, amit itt már olvastatok (vagy még itt sem, de kíváncsiak lennétek rá!), és szívesen visszahallanátok tőlünk a tévében!

Íme a kész, lement tévériport, nagy köszönet érte Ruttner Katának:

  1. debasair
    július 10th, 2012 13:02-nél | #1

    Megnéztem Marco Ausderau oldalát, de nem találtam semmi infót, hogy hány kiló a cucca :(

    Viszont neki van utánfutója is :)

    Amúgy nem egy nagy darab gyerek, de a felszerelés, a bringa (utánfutóstul) és persze ő maga az együtt könnyen lehet 130 kg.

  2. zichoviktor
    január 23rd, 2014 11:51-nél | #2

    Húúú ez óriási, nagyon szuper lett ez a riport! :D
    Kedvenc részem: “ti is ki tudtok szállni a dobozból Budapesten!”
    Mekkora duma! ÉS milyen igaz!

  1. Még nincsenek visszakövetések