Bejárat > Ázsia, Indonézia > A 25. ország, Indonézia esővel és egy 44 órás hajóúttal köszön

A 25. ország, Indonézia esővel és egy 44 órás hajóúttal köszön

Megkérdeztem a tengerész barátainkat és elmondták, hogy még két órát megyünk Kupang-ig, éjfélkor fogunk megérkezni, ezért úgy döntöttem, hogy írok még, és belekezdtek Indonéziába. Elvégre most egy pont ugyanolyan hajón vagyunk, mint amin az első indonéz napokban utaztunk. És ezzel már le is lőttem egy poént, majd mindjárt meglátjátok, miért. Amúgy közben már eljöttem a dajdaj-ból, míg az előző bejegyzést írtam, 100%-ra töltött a netbook, én pedig már nem bírtam tovább magam körül azt a ricsajt a táncoló indonézekkel, ezért lejöttem a nagy közös alvós helyiségbe Zita mellé. Itt most csak két mobilból szól egyszerre zene, és talán 15 méteres körzetben épp senki sem dohányzik. :)

Na de ne csapongjunk a tér idő konténumban, hanem ugorjunk a történetünkben oda, ahol legutóbb abbahagytuk. Szóval a hajón voltunk, amely talán ha másfél órát száguldott Bintan szigetéig. Ott aztán kirámoltunk egy stégre, ahol összeraktuk a bringákat a táskákkal, de sajnos csak néhány méter erejéig, mert a vámon újra le kellett málházni és mindent rádobni egy hatalmas röntgengépre (vagy a jó ég tudja, mi az a nagy átvilágító doboz). Persze nem volt nálunk semmi, aminek nem kellett volna, ki se kellett nyitni egy táskát sem, málházhattuk fel újra, pecsét az aznap reggel kapott friss vízumunk mellé az útlevelünkbe és már mehettünk is ki azt utcára, ami a hosszú móló végén kezdődött. Új ország, új káosz, új utcakép, de mégis valahogy ugyanaz az ázsiai feeling, kicsit koszos, kicsit zajos, kicsit összevissza, de mindenképpen telis-tele színekkel, szagokkal és mindenekfelett az orrunk és a szemünk előtt zajló élettel – legyen az kellemes, érdekes, vagy kellemetlen és akár borzalmas.

Hát mi most kaptunk rendesen, na nem, még nem az indonézektől, hanem a nyakunkba, esőt és méghozzá olyat, amilyet ezen az úton még eddig nem. Úgy, de úgy szakadt, hogy én ezt nem is tudom szavakkal leírni, brutálisan esett, szerintem. amíg kint voltunk az esőben, annyi víz leszakadt az égből, amennyi Magyarország bizonyos vidékein talán évek alatt sem. Az út hamar hömpölygő barna folyóvá változott, és a hullámvölgyek alján bizony navigálni kellett, hogy el ne tűnjünk az árban és figyelni, hogy az előttünk lévő járművek hol próbálnak átjutni a vízen és hol sikerül nekik. Volt egy hely, ahol a szembejövő sávban akkora víz volt, hogy ott egyszerűen nem tudtunk volna áthajtani. Féltünk is kicsit, hogy mi lesz, ha ez így megy tovább és valahol akkora tengerrel találkozunk magunk előtt, amin egyszerűen nem tudunk átkelni. Nem egész 18 kilométert kellett megtennünk a sziget DK-i csücskében található Kijang nevű kikötőig így, ahonnan délután indult a hajónk. Erre kevesebb, mint két óránk maradt, ami azért volt aggasztó, mert közben a hajótársaság, a Pelni irodáját is meg kellett találnunk, hogy jegyet tudjunk vásárolni a hajóra. Ez már kapásból 5km-re volt a kiindulási pontunkból, de hála az égnek (ami még mindig szakadt ránk), legalább pont útba esett a kikötő felé. Viszont a legnagyobb megdöbbenésünkre zárva volt. Pár perc kószálás után a szomszédos boltsor utazási irodájában találtam néhány angolul valamit beszélő embert, akik elmondták, hogy ne izguljunk, menjünk a kikötőbe és ott majd adnak még jegyet! – Remek, én is így gondoltam, csak történjen aztán valóban így! Hajtottunk hát tovább, a terep hullámzott, de nem volt vészesen meredek és azért haladtunk. Úgy számoltuk, hogy ha minden jól megy, odaérünk még a hajó indulása előtt, és még pár percünk a jegyvételre is marad. Az eső csak szakadt és ez azért aggódással töltött el minket, de aztán végül kissé alábbhagyott az utolsó néhány kilométeren, így már csak egyetlen bukó maradt: ha nem találjuk meg a kikötőt, az ugyanis nem volt rajta a gépészemen. Végül aztán ezzel sem volt gond, és 15 perccel a kihirdetett indulás előtt odaértünk, ha jól emlékszem 3:45-re. Meglett a jegypénztár, ott bekérték a nevünk és az életkorunk, előbbit persze elírták a jegyen, hiába írtam szép nyomtatott betűkkel, nem volt elég, igaz ebből később aztán semmi gondunk nem volt.

Nem maradt más hátra, mint feltenni a bringákat a hajóra. De ezen a lépcsőn? A legegyszerűbb megoldást választottuk: Zita megfogta elől a pedálnál a gépeket, én pedig hátul a csomagtartón, a nagy súlynál, de ügyesen úgy, hogy ne a hátsó lámpát törjem le. Nem volt könnyű, főleg az enyém nem, de végül felszenvedtük így egyben a bringákat, és fent a nagy koszos vasszobákban még pár méterrel odébb terelgettek minket az óriási káoszban, ahol aztán egy ágyakkal körbevett kis üres területen végül ledönthettük a bringákat és győzelemittasan fellélegezhettünk. Megcsináltuk, elértük ezt a rohadt hajót! :)

Ez azért volt ekkora nagy öröm, mert ha lekéssük, a következő hajó pontosan egy hét múlva indult volna csak a szomszédos Batam szigetről. Hetente járnak Pelni hajók ezen a vonalon, egyik héten Bintan-Kijangtól, a másik héten Batamról indulnak. A miénk menetideje lássuk csak, mennyi volt: szerda du. 4-től kb. péntek délig a hajón voltunk. Az annyi, mint 44 óra a hajón…

Hogy milyen volt ez a 44 óra? Hát azt megint nehéz szavakba öntenem. Az „ekonomi” osztályon utaztunk, ami azt jelenti, hogy a 3-4. szinten, akárhol, a körben az egész hajón elhelyezett közös priccseken, amelyekhez 10 ezer rupiáért (230 forint) vásárolhattunk matracokat is. Ezek alá be tudjuk pakolni a cuccainkat, ha a fenti kis tároló rácsra nem férnének fel. Itt a harmadikon, ahol most épp vagyunk, mikor ezt írom, az egész hajó hosszában végigér kétoldalt ez a közös nagy helyiség, végig ilyen nagy közös priccsek vannak, az egész egy légtér, és úgy kell nekik (a saját nyelvükön) szépen kérve könyörögni, hogy ne dohányozzanak, csak odakint. Pedig táblák is vannak és állítólag a hangosban is ezt mondják be sokszor, hogy csak odakint dohányozzanak a nyitott részein a hajónak. E mellé jön még hozzá az alapzaj, az emberek beszélgetése, a gyerekek zajongása és az átlag 2-3 mobiltelefon vagy csak kihangosítva működő, sportautó formájú SD-kártyás zenelejátszók és egyéb borzalmas, hangos kacatok. Legtöbbször helyi slágereket nyomatnak, nem számít, hogy két méterrel odébb még mások is zenét hallgatnak, akkor csak hangosabbra tekerik, hagy szóljon. Fülhallgatókat nem nagyon láttunk, miért is használnák, hisz a zene közösségi élmény, sőt a videó játékok hangjainak is biztos mindenki örül! :) Akár még este is, amikor amúgy a többség alszik… Az ilyesmi senkit nem zavart, mi is elindítottunk egy kis Tankcsapdát Zita telefonján, de ránk se hederítettek, ez itt belefér, ha az ember hangosan zenét hallgat a mobilján.

Bezzeg ha elsétáltunk a büfébe vagy WC-re, annyi „Hello Mister”-t és „Bulé”-t kaptunk, hogy az már nem is igaz. Előbbit üdvözlés (Zitának is így: „Mister!” – Nem tudják, mit jelent), kedves akar lenni, de higgyetek nekem, egy idő után borzasztóan idegesítő tud lenni és erőst kell küzdened magadban, hogy ne zavarjon túlságosan. Még akkor is, ha tudom, hogy csak köszönteni akarnak, akkor is iszonyú tud lenni, hogy három méteren hatan köszönnek rám így, vagy hallom magam mögött a „bulé”-t, vagyis hogy „külföldi”. De ez még mindig hagyján lenne, itt az is belefér, hogy az embert kibeszéljék az orra előtt, vagy akár nevessenek rajta. Számtalanszor előfordul velünk, hogy megyünk akár itt a hajón, akár az utcán vagy akárhol, és kisebb-nagyobb társaságok lebuléznak minket, aztán valaki még odanyög nekünk valamit indonézül, amit nem értünk, erre az egész társaság nagy nevetésben tör ki. És ez van, hogy egy tucatszor is megtörténik egy nap! És én érzem furcsán meg rosszul magam, mert tudom, hogy csak magamat büntetem, ha ez zavar és ezen bosszankodom, márpedig bosszankodom mert igen idegesítő, még akkor is ha közben tudom, hogy én vagyok itt a vendég és őnáluk az ilyesmi normális, egymással is ilyenek, ilyen az ő kultúrájuk, más mint az enyém és csak ebből fakad bennem a rosszérzés, és nem azért, mert ők rosszat akarnak nekem, mert nem akarnak rosszat. Még csak eladni sem akarnak semmit, nem jön úgy senki oda hozzánk se eladni se koldulni, mint Indiában, mégis, ez a szitu is, ha nem is annyira, de igen idegesítő tud lenni sokszor.

Na, és akkor ezzel most egy jó időre azt hiszem le is állok a panaszkodással. :) Majd még panaszkodunk Indonéziában, de az már más lesz! ;) Mert Indonézia ezek mellett, ezekkel együtt is rengeteg csodát ígért és adott nekünk, ugyanakkor belekerült a TOP4 legnehezebb ázsiai országok listánkba is, igaz a dobogóról lecsúszott Banglades, Indiai és Vietnam után. Fontos megjegyezni, hogy ez erősen szubjektív, bringás vélemény. Sőt, fekvő bringás, Speda Tidurrr, háhááá! :) És azt is fontos még leírnom emellé, hogy ez nem azt jelenti, hogy Indonézia „rossz”, mert ezek csak nehézségek és ezekkel együtt is egy nagyszerű ország, nagyszerű emberekkel, és ázsiai viszonylatban is gyönyörű tájakkal és nagyon színes, sokszínű kultúrával.

A hajón egyébként reggel-délben-este egy kis szivacsdobozban némi elemózsia is járt a jegyhez, ezt mindig adott időintervallumban lehetett felvenni, vagyis a meghirdetett időintervallum elején, „amíg a készlet tart” alapon. Általában kis adag rizs volt, rossz esetben egy halfejjel, jó esetben a hal húsával vagy valami tojással, esetleg egy kis tésztával. Nem volt nagy adag, se nagyon finom, de örültünk, hogy kaptunk valamit, mert a nálunk lévő kenyérmennyiségről tudtuk, hogy nem lesz elég, a büfében pedig nem igazán lehetett értelmes kajákat kapni. Azóta felfedeztünk egy egész jó, Oreo márkájú kekszet és a Pop Mie-t, a poharas instant tésztalevest. Ezek sem épp a legjobb, legegészségesebb eledelek, de ezeket legalább meg lehet enni.

A fürdőszobáról inkább nem szólnék, ne is próbáljátok meg elképzelni és örüljetek, hogy szagokat nem tudok itt a blogon megosztani! :)

Hát nagyjából így telt a két este, az egy teljes nap és az egy délelőtt. Ja, apropó, a hajónk végül csak este 8 körül indult el, így aztán a nagy esőbeli vágtának végül nem sok értelme volt, igaz ezt nem tudhattuk előre. Zita sajnos aztán kicsit meg is fázott, bizonyára a hideg esőben, de persze néhány nap alatt rendbe jött.

Ja, és majd el felejtettem, hát átléptük az egyenlítőt! :) Vagyis áthajóztuk! Első éjjel, amikor bent a hajóban már nagyjából kukk sötét volt, én kiszámoltam a hajó sebességéből és a szögből, hogy nagyjából mikor érjük el az egyenlítőt, és fél órával azelőttre beállítottam az ébresztőt, hogy ébren legyünk a nagy pillanatnál. Ami persze csak késett és késett, hiszen a hajónk közben még kanyargott is, a jó ég tudja, miért…

De aztán csak eljött és a videón az is látszik, hogy a Garmin gépeken az egyenlítő még az N-hez, vagyis az északi féltekéhez tartozik. :) Zita pedig a cimborájának, Tomikának készített videókat az északi és a déli féltekén is a lefolyóban leengedett víz örvénylési irányairól, igaz ezt az egyenlítőn való áthaladás közben nem tudtuk megtenni, de előtte és utána van róla videó, majd privátban megy! :) Ez pedig a kis esti ünneplésünk:

Facebookon az ezzel kapcsolatos képre jött egy komment, hogy „na és akkor mi van, én már több tucatszor kereszteztem az egyenlítőt repülve, nincs ebben semmi nagy szám…” – Ez így van. Neki. Nekünk ez volt az első, és sokat utaztunk hozzá. Minden pillanat, minden hely, minden esemény, találkozás, mindennek a megélése rajtunk múlik. Át is aludhatjuk, ahogy az utastársaink nagy része tette, fel sem figyelhetünk rá, de meg is ünnepelhetjük. Lehet minden új országba lépés egy ünnep, lehet minden új ezer kilométer egy ünnep, ezek nem attól lesznek ünnepek, mert átlépünk egy országhatárt vagy mert elérünk egy újabb ezer kilométert, hanem mert mi úgy döntünk és úgy szeretnénk, hogy megünnepeljük őket – mi teremtjük magunknak a szép pillanatokat, mert mi így szeretnénk, így lesz emlékezetes, így élvezzük. Persze ha üzleti úton repülgetnék fel s alá az egyenlítő felett vagy csak mert repülővel utazó hátizsákos turista vagyok, akkor valóban lehet, hogy eszembe sem jutna az ilyesmi. De nincs ebben semmi rossz, mindenki úgy él és úgy utazik, ahogy neki jólesik és ahogy ő érzi, ahogy szeretne. Ha teszem azt, úgy adódik, hogy én is az életemben még vagy egy tucatszor keresztezem majd az egyenlítőt, valóban nem fog nagyon meghatni ez később, de amíg így utazunk a kis nászutunkon egyszer az életben, ráadásul ilyen lassan, így a bringákon, csak kétszer keresztezve az egyenlítőt – addig meg fogjuk ezt ünnepelni, ahogy az ezreseket és az új országokat is.

Az egyik videón a harmadik „fehér ember” egyébként Anne, a harmadik bulé a hajónkon, egy francia lány, aki sea-gypsie-ket, vagyis tengeri vándorokat, a tengeren, a csónakjaikban élő és halászatból élő embereket jött felkutatni és megismerni az életüket, illetve cikket írni róluk. Azt is mesélte, hogy szeretne majd végigsétálni Kelet-Timoron, remélem ezek a tervei azóta sikerültek is.

Ő segített minket a jakarai Tanjung Priok kikötőben a leszállásnál, mert ekkor már egyesével vittük le a cuccokat és a bringákat. Lent, miközben málháztunk, Anne-nak feltűnt a mellettünk „parkoló” zöld hajó: sikerült beállnunk a Pelni hajóval a Greenpeace híres hajója, a Rainbow Warrior mellé. Kicsi a világ, nagyon kicsi! :)

  1. augusztus 21st, 2013 18:48-nél | #1

    Csak annyit, hogy az Oreo elég márkás keksz, Magyarországon nem lehetett hozzájutni, mostanában kezd bejönni, egyre több helyen kapni. És igen, nagyon finom. :)

  2. Németh András
    augusztus 23rd, 2013 10:26-nél | #2

    Tudjátok hogy mi az egyetlen különbség az egyenlítőn röpködő és a lelkesedést leoffoló ember és köztetek. Hogy ti boldogok vagytok ő meg nem, ennyi…
    Remélem ha nekem is összejön egyszer, hogy átlépem az egyenlítőt, akkor nekem is hasonló öröm lesz a jutalmam :)

  3. augusztus 23rd, 2013 14:40-nél | #3

    Az Egyenlítő átlépését igenis meg kell ünnepelni! A hajósok ezt általában úgy csinálják, hogy deresre húzzák az elsőnek átlépő “Mannschaftot” és barátilag megpaskolgatják a fenekét… :-) Ez a Rainbow Warrior vajon ugyanaz, amit a két szerelmespárnak maszkírozott ügynök felrobbantott és elsüllyesztett, vagy a nevét átvevő új hajó?

  4. dragon
    augusztus 26th, 2013 14:15-nél | #4

    A víz lefolyós videó pedig engem is érdekelne :)

  5. Olivér
    szeptember 10th, 2013 10:18-nél | #5

    @dragon
    Engem is érdekelne.
    Köszi!

  6. Mohán Valéria
    február 16th, 2015 21:55-nél | #6

    Én még soha nem léptem át az Egyenlítőt, és valószínű nem is fogom, de tudtam veletek együtt ünnepelni. Még a közösségi háló “illatát” is éreztem. :) Jó ez a képekkel, videókkal teli lélekben utazás!

  1. Még nincsenek visszakövetések