Bejárat > Ázsia, Tádzsikisztán > A Koi Tezek hágó (4271m) meghódítása – Érkezés a Pamír fennsíkra

A Koi Tezek hágó (4271m) meghódítása – Érkezés a Pamír fennsíkra

A haditerv

Jelandy-ból olyan korán terveztünk indulni, amilyen korán csak fel tudtunk kelni. Ez fél 6-os ébredést jelentett, és egy masszív reggeli utáni 8 órás indulást. Ahogy kikanyarodtunk a Pamír Highway-re, hihetetlen látvány tárult elénk. Egy szivárványt láttunk az égen, de nem olyat, mint amilyet eddig megszoktunk, mert ez csak egy rövid ív volt az égen a naptól balra, nem ért le egyik szára sem a hegyekig. Lefotózni nem lehetett igazán ezt a mágikus reggelt, mivel ha szembefotóztam a nappal, a kép nagy része sötét lett.
Sajnos a boltot zárva találtuk a faluban, és ez egy kicsit elkeserített minket. Hiába kopogtunk megint szemközt a házban, a lány, aki kijött, csak annyit mutatott, hogy zárva. Most már azt sem kérdeztük meg, hogy mikor lesz nyitva, mert nyilvánvaló volt, hogy nincs több időnk várni. Volt elég élelmünk, de jó lett volna még egy kicsit feltankolni csokoládéból és instant tésztalevesből.
A terv az volt erre a napra, hogy Jelandy-ból indulva feltekerünk a 28km-re lévő 4271m magas a Koi Tezek hágóba, ami egyben a Pamír fennsík határát is képezi. Innen legurulunk Tagarkaki-ig, vagy ha sikerül, Alichur-ig. Ezek a települések voltak elérhető távolságban a hágó után. Alichur neccesnek látszott, mivel a közel 700m-es kaptatóval együtt összesen 82km-t kellett volna megtennünk, hogy elérjünk a fennsíkon található faluig. Úgy voltunk ezzel, hogy elindulunk, átkelünk a hágón, aztán amikor megérkezünk Tagarkaki-ba, meglátjuk, mennyi az idő, milyen fáradtak vagyunk, és ezek alapján eldöntjük majd, hogy továbbmegyünk-e, vagy sem. Sátrazás a falvak között szóba sem jöhetett, reggel 3 fokot mértünk lent Jelandy-ban, és a fennsíkról -15, illetve -20 fokos rémhireket hallottunk, ezért eszünkbe sem jutott az éjszakát egy sátorban tölteni 4000m körüli magasságban.

A támadás!

A reggeli tekerés nehezen indult be, hideg volt még odakint, mi pedig álmosak voltunk. Aztán ahogy előbújt a nap, akkor meg az volt a baj, hogy vehettük le a rétegjeinket. Kb. 20 kilométernek el kellett telnie, mire bemelegedtünk, és elkezdtük élvezni a bringázást. Ekkorra már utolért minket Jill és Lee, akik valamivel utánunk indultak el Jelandy-ból. Persze nem tekertünk ezután sem egymás mellett, mert négyen már hátráltattuk volna egymást, mindig meg kellett volna állni valaki miatt valamiért. Inkább ment mind a két csapat a saját maga tempójában, és jó is volt ez így, mert még így is általában látótávolságban maradtunk.

 

Ez nem volt nehéz, mert itt már egyáltalán nem képezték fák a táj részét, egy széles, kopár völgyben haladtunk fölfelé, most, hogy így utólag belegondolok, valószínű gleccser vájta völgy lehetett, mert U alakú volt, lent széles völgye volt a pataknak, amit kétoldalt meredek hegyek határoltak. Mindezt gyönyörű napsütés tette igazán széppé. Ahogy közeledtünk a 4000m-hez, úgy kanyarodott a völgyünk balra, és úgy tűntek el egyre a hegyek körülöttünk. Amit láttunk, az is már csak dombnak tűnt a mi magasságunkból. Azt beszéltük Zitával, hogy ha leszállnánk a bringáról, szinte fel tudnánk szaladni pár perc alatt a fennsík peremére. Ez persze nem így volt, mert a magasság miatt nem ment volna olyan könnyen az a szaladás, és a hegyek is csak a sok hó miatt tűntek olyan aprónak.

4000m felett – kőkemény a bringázás, de mégis tiszta élvezet

Valamivel a bűvös 4000m-es magasság elérése előtt eltűnt alólunk az aszfalt, és murvás út váltotta fel. Itt kezdődtek az igazi élmények és a szerpentin is. Egy ház mellett haladtunk el, valószínű pásztorok lakták, akiktől természetesen megkaptuk a már megszokott „csaj-csaj”-t, vagyis teameghívást. Erre most sajnos nem volt időnk, de azért jólesett, hogy még idefent is ilyen barátságosak velünk az emberek. Közvetlen a ház után jött az első hajtűkanyar, amit aztán még sok másik is követett. Az út meredek volt, köves és jeges, ezért sokszor meg kellett állnunk. Rögtön az első kanyar után elértük a 4000m-es magasságot, amit egy gyors levegővételnyi megállással és fényképezkedéssel ünnepeltünk. Nem lett volna jó hosszabb ideig megállni, mert ránk fagyott volna a ruha. Viszont a 4000m átlépése szinte doppingszerként hatott ránk. Hihetetlen volt számunkra, hogy ilyen magasságban járunk fekvőbringákkal, ráadásul ilyen borzasztó minőségű szerpentinen. Mindez összességében valahogy pozitívan hatott ránk, és igazából élveztük ezt a szerpentint fölfelé, amiről előtte azt hittük, hogy sokkal keményebb lesz. Persze csigalassúsággal haladtunk, de épeszű ember, fekvőbringán az ég felé pedálozva, ilyen meredek, havas, jeges, latyakos úton, ilyen magasságban nem haladt volna gyorsabban nálunk. Percenként, vagy inkább úgy mondanám, 20-30 méterenként megálltunk levegőt venni, mert hiába haladtunk olyan lassan, ahogy csak bírtunk, ez is sok volt már ahhoz, hogy bírjuk végig „zéró pulzussal”, illetve levegővel. Az egyensúlyozás is nehezen ment ezen a terepen, de valahogy mégis nyeregben tudtunk maradni. Zita néha leszállt tolni, mint ahogy Jill és Lee is, akik végig egy-két kanyar távolságban haladtak, hol előttünk, hol mögöttünk. Én büszkeségből egyszer sem szálltam le a gépről, végig a bringán tudtam maradni, amin utólag én is meglepődtem. Magam sem képzeltem volna, hogy ilyen durva terepen fel lehet menni málhás fekvőkerékpárral. Mindezekkel együtt és mindezek miatt nagyon élveztük a szerpentint ebben a magasságban. Ahányszor csak visszanéztünk, gyönyörű látvány tárult elénk, lent hófehéren csillogtak azok a hegyek, amikre pár perce még lentről néztünk fel, és az ég gyönyörű kékben pompázott, az egész valami hihetetlennek tűnt, amitől mind a ketten egy kisebb eufóriában tekertük végig ezt a meredek utat felfelé a Koi Tezek hágóba. Közben persze minden egyes kanyarnál megálltam fényképezni és videózni, mert éreztem, hogy nem akárhol vagyunk és nem akármilyen pillanatokat élünk át. Szerencsénk volt az időjárással és a hágó minden nehézsége ellenére könnyebb volt, mint vártuk, ezért nagyon élveztük az utat.
Persze azért a fizikai szenvedés néha kiült az arcunkra, ilyenkor mindig viccelődtünk Zitával, hogy micsoda nászútra hoztam én, nagy morcona hegyek közé, késő ősszel a hidegbe, 4000m fölé… Erre csak azt tudtam megígérni, hogy ha egyszer átjutunk ezen a Pamír Highway-en, és a Karakorum Highway-en, a Karácsonyt már valahol Dél-Indiában fogjuk tölteni, egy gyönyörű tengerparton, fürdőruhában. Hogy ez sikerül-e, az még a jövő zenéje, jelenleg még nem koncentrálunk erre, csak, hogy minél jobban élvezzük, és átjussunk ezeken a hatalmas hegyeken.

4271m-en, fent a Koi Tezek hágóban

A hágó nem úgy érkezett el, mint vártuk. A szerpentin végeztével még volt hátra 3-4km, ami alig emelkedett, de mivel az útminőség maradt a már szokott botrányos, nem igazán tudtunk gyorsabban haladni az eddigi tempónál (4-8km/h). Azért így is megérkeztünk valahogy, és ahogy már megbeszéltük, nem a csúcs csokival és a fényképezkedéssel kezdtük az ünneplést, hanem öltözködéssel. Sajnos még mielőtt fel tudtam volna venni a vízálló réteget, jött egy kínai kamion, és igen szépen lefröcskölte a jobb lábamat. Egy nagy káromkodás után gyorsan odébb toltuk a bringákat, majd újra egymásnak támasztottuk. Most pontosan éreztük az eltörött sztender hiányát, igen jól jött volna, ha le tudom támasztani rendesen a bringámat. Miután magunkra öltöttük szinte minden ruhánkat, gyorsan bekaptunk pár falat csokoládét, aztán készítettünk néhány időzített ugrós fotót Jill-el és Lee-vel. Egyik sem sikerült „jól”, sose ugrottunk egyszerre, de két próbálkozás után feladtuk, nem lett volna ésszerű tovább ugrándozni a jeges szélben. Merthogy a szelet még ugye nem említettem, pedig igen a kedvünkre játszott, mert pontosan hátszelünk volt, igaz, ez a szerpentinen néha szembeszelet jelentett, de ennek ellenére örültünk neki, mert tudtuk, hogy az út nagyrészén, és remélhetőleg a következő napokban is ez hátszelet fog jelenteni.

A Pamír fennsíkon

Az út a hágó után visszaváltott aszfaltra, aminek nem kicsit örvendtünk, mert így a max. 15km/h-s tempónkat leváltotta egy jóval gyorsabb, aminek csak a bátorságunk szabott határt. Nem egészen 1km hosszan, mert aztán ismét murvás út váltotta fel az aszfaltot. Így ereszkedtünk lefelé egy nagyon szeles, havas völgyben, hol aszfalton, hol a murván, lassan, meggondoltan. Néhány kilométerrel a hágó után egy házat láttunk az út bal oldalán, valószínű azok a pásztorok lakták, akiknek a jakcsordáival találkoztunk pár kilométerrel lejjebb. Ahogy kiértünk abból a völgyből, amiben a hágó után vitt az utunk, elénk tárult a Pamír fennsík. A látvány már nem okozott akkora eufóriát, mint amekkorát a hágó meghódítása, de tény, hogy nem akármilyen helyen tekertünk, igaz ezt már annyira nem élveztük, mert igen hideg szelek fújtak, és már fáradtak is voltunk.
Délután 3 óra környékén jött szembe velünk a „Tagarkaki” tábla, ami nem falut jelölt, csupán egy hosszú, piros épületet az út bal oldalán, egy kőkerítéssel elkerített udvarral és néhány romos melléképülettel. A ház mögött hatalmas, lapos völgy terült el, amin jakcsordák legeltek. Jill és Lee is egyetértett Zitával, hogy itt most meg kell állnunk, mert a völgy túloldalán egy több száz méteres emelkedőben folytatódott az út. Nekem már nem volt időm gondolkodni a hogyan továbbon, mert előbb megszületett az elhatározás, hogy itt megállunk. Utólag persze beláttam, hogy teljesen jó és felelős döntést hoztunk, mert igen ki voltunk már merülve, és a következő település, mint ahogy azt egy szembejövő autóstól okosan megtudakoltuk, Alichur előtt 10km-el, vagyis tőlünk még 30km-re lett volna, tehát túl messze.

Egy este a Pamír fennsík egyik pásztor családjánál

Legurultunk a bringákkal a murvás úton a házhoz, ahol egyből szívélyes fogadtatás várt minket, néhány ember előkerült a házakból, és kezet ráztak velünk. Zitával egy másik családhoz kerültünk, mint Jill és Lee, egy eddig számunkra szokatlan, mongol arcú nő integetett nekünk, hogy menjünk be utána a házba. Egy nagyon szerény kis előtéren keresztül egy szobába vezettek minket, az egész nem lehetett nagyobb 10nm-nél, aminek a felét az emelvény foglalta el. Ennek az emelvénynek a sarkában foglalt helyet a nagypapa Salman, akinek olyan arca és szakálla volt, amilyet még egyikünk sem látott. Sajnos szaga is volt a nagypapának, amitől először eléggé megrettentem, de aztán az orrunk adaptálódott az öregember szagához, és egy pár perccel később már egy nagy körben együtt ettünk a nagypapával, a 4 éves forma kislánnyal, Ajserek-el és az anyukával, Buzlajkar-al. Az apuka, Osmonali csak később állított be, sajnos nem sikerült elkapni a pillanatot a fényképezőgéppel, pedig megért volna egy képet, ahogy lehámozta róla a felesége a vastag bundát, és a kulacsot, ami szintén be volt vastagon bundázva. Nagyon szép órákat töltöttünk ezzel a családdal, a kislány valami tündéri volt, mindenben utánozta és így segítette az anyukáját, és nagyon tudott rötyögni, századszorra is, amikor Zita a „kerekecske gombocska, itt szalad a nyulacska” című játékot játszotta vele. Minden családtag csupaszív és érdeklődő volt felénk, leszámítva talán a nagypapát, aki csak néha mondott valamit, ami inkább tűnt morgásnak. Aztán később kiderült, hogy csak azért beszélt olyan hangosan és keveset, mert nagyot hallott.
Rengeteget kaptunk enni a Osmonali családjánál. Rögtön érkezésünkkor teát, kenyeret, vajat és cukros tejfölt kaptunk, aztán vacsorára – amire nem is számítottunk – , répás rizses marhahúst volt a menü, amihez mi kaptunk egy-egy kanalat, de a család többi tagja mind kézzel evett, nagy tálakból. Ezt meglepő volt látni, különösen azután, hogy azt is láttuk, hogy a kézmosásnál nem használnak szappant. Reggelire pedig nagyon finom cukros joghurtot jaktejes vajas teát, és kenyeret ettünk, persze szokás szerint, mindig együtt a családdal, mintha csak mi is családtagok lennénk, amit persze rettentően élveztünk. Hihetetlen és fantasztikus volt számunkra, hogy egy ilyen távoli, különleges és szélsőséges körülmények között élő család ilyen közel engedett magához és gyakorlatilag minden fenntartás nélkül azonnal befogadott minket. Nem számított, hogy nincs közös nyelvünk, és csak pár szót tudunk egymással váltani, teljesen közvetlenek és kedvesek voltak velünk. Természetesen a kinyomtatott fényképeket elővettük és megmutogattuk a családnak, és Ajserek, a gyermek kapott egy kisebb kupac színes matricát Zitától. Éjjel egy apró belső szobába aludtunk, a nappaliban a nagypapa, a család pedig egy számunkra ismeretlen helyre távozott az éjszakára, vagy egy szomszédhoz, vagy egy külsőbb szobába, amit nem fedeztünk fel. A bringákat nagy örömünkre be tudtuk tolni az előtérbe, így azokat le se kellett málháznunk. Ez mindig nagy könnyebbség, mert rengeteg időt meg tudunk így takarítani érkezésnél és indulásnál.
A mellékhelyiség az egész komplexumon kívül foglalt helyet, egy düledező fabódéban, jó 50m-re befelé a nagy széles legelőben. Éjjel amikor már sötétedés után mentünk ki, a juhok be voltak terelve a belső udvarra, a nagy állatok, a jakok pedig a kerítésen kívül ültek nagy csoportokban. Félelmetes, de ugyanakkor nagyon érdekes volt közöttük átkelni a WC-hez. Amikor több tucat szempár világít rád a sötétben, az valami elképesztő érzés. És közben hallod lélegezni, néha morogni az állatokat. Mindezt még tetézte a teljesen tiszta, csillagos ég a tejút látványával. Varázslatos volt az összhatás, még a fagyos hidegben is.

Pamíri zene akkumulátorról, SD kártyáról

Reggel amikor már felébredtünk, előkerült a család is, és Osmonali újra beizzította az akkumulátorról működő autórádiót, így autentikus pamíri zenét hallgathattunk az ébredéshez. Zita megpendítette az ötletet, hogy valahogy át kéne másolni ezeket a zenéket, de én biztos voltam benne, hogy nincs olyan közös interface az autórádió és a mi informatikai eszközünk között, amivel ez lehetséges lenne. Hát ebben nagyot tévedtem, mert amikor kérdeztem Osmonali-tól, hogy rádió-e, ami szól, mondta, hogy nem, hanem „flashky”, és amikor közelebb mentünk a készülékhez, kiderült, hogy USB port is van rajta, illetve SD kártya port, és a zene pedig nem másról szól, mint egy microSD kártyáról. Egy ilyen helyen, 4000m-en, a Pamír közepén, egy félnomád családnál SD kártyáról szól a zene… Ez szinte hihetetlen volt, de mégis igaz! Ezen felbuzdulva nem szégyenlősködtem tovább a netbook-al, előkaptam, és gyorsan zenéket cseréltünk. Osmonali-ék kaptak két magyar albumot, mi pedig jó 15, számunkra teljesen új és eddig ismeretlen zeneszámot. Még nem sikerült belehallgatni az mp3-akba, de reméljük köztük van az, amit az ébredésünkkor hallottunk, mert az nagyon tetszett mindkettőnknek. Ha egyszer valaha eljutunk arra a helyre az utazásunkban, ahonnan végre nem kell „tovább rohannunk” (pl. India, 6 hónapos vízum, többszöri belépéssel), akkor egyszer talán sikerül majd feltölteni azt a rengeteg videót megvágva, amit ezeken a gyönyörű pamíri napokon felvettünk, és ha ez így lesz, biztosan autentikus, pamíri zene fog szólni a videók alatt.

A pamíri embernek nem a pénz a világ közepe

Indulás előtt Zita átadta a matricákat a kislánynak, az anyukának pedig még egy Iránból kapott karkötőt. Én, mint férfi a férfival, az anyagiakat rendeztem, mert bár nem említették és semmi jelét sem mutatták annak, hogy örülnének egy kis pénznek cserébe azért a rengeteg mindenért, amit kaptunk tőlük, de mi úgy láttuk helyesnek, ha adunk egy keveset. 10 dollárt adtam át Osmonali-nak, amin egy picit talán meglepődött, de elfogadta. Zita nem sokkal később egy 10 dollárost talált a dzsekije zsebében. Nem jellemző, hogy ott szokott pénzt tartani, ezért valószínű, hogy Osmonali-ék tették vissza ezt a pénzt, bár az igazságot már soha nem fogjuk megtudni. De ez nem is lényeges, mert ha a pénzzel nem is, azzal biztosan örömet fogunk nekik még szerezni, ha elküldünk néhány róluk készült színes fényképet nekik postán. Ugyanis megadták a címüket, és abban biztosak vagyunk, hogy a fényképeknek jó helye lenne a szerény kis otthonukban.
Már a bringán voltunk, amikor beszélgettük Jill-el, hogy mennyire buták voltunk, hogy a saját hülye európai kultúránkat (a pénzt) próbáltuk rájuk nyomni, amikor ezek az emberek teljesen másképpen gondolkodnak és élnek. Nekik az volt az öröm, és az volt a lényeg az egészben, hogy velük lehettünk, hogy láthattak teljesen másféle embereket, hogy együtt nevettünk, és hogy láthatták, érezhették, hogy mennyire nagyon boldogok vagyunk, hogy náluk menedéket kaptunk a fagyos éjszaka elől, és ételt tehettek elénk, amit jóízűen nagy étvággyal és köszönettel felfaltunk. Van valami igazán csodálatra méltó ezekben az emberekben, ami miatt nagyon hálásak vagyunk a sorsnak, hogy találkozhattunk velük. Amikor beléptünk hozzájuk és megcsapott az öregember elsőre nem éppen kellemes szaga, nem gondoltam volna, hogy az eddigi utunk egyik legszebb, legkülönlegesebb estéjét fogjuk elkölteni náluk.

  1. Reku Papa
    november 9th, 2011 08:50-nél | #1

    Elgondolkodtam ezen a vendéglátás – pénz kérdésen. Én is úgy gondolom, hiba volt azt a 10 dollárt adni. Megértettem, hogy ezek az emberek nagyon magányosan élnek, és minden távoli vendég komoly élmény számukra, és ezért cserébe nem sajnálják őket szállással, étellel kínálni. Ha minél jobban meg akarjátok hálálni amit kaptok, adjatok minél többet – magatokból, családotokból, Magyarországból, Európából!
    Mindazonáltal az is világos, hogy a microSD kártyát ott sem a jakokból fejik, és ők pontosan tudják, hogy 10 dollárért mekkora microSD kártyát lehet venni. De ha pénzt ajánlotok, akkor azt mindig ELŐRE tegyétek, és a vendéglátótól kérjetek árat! Ha nullát mond, köszönjétek meg jó szívvel, és többé szó ne essen pénzről! Ha pedig árat mond, akkor eldönthetitek hogy elfogadjátok-e.

    Ennek az utólag-10-dollár dolognak van egy kis olyan bukéja, mint ha beáraztátok volna azt amit kaptatok, 10 dollárra…

  2. pele_nka
    november 9th, 2011 14:47-nél | #2

    Egy darabom beleolvadt ebbe a tájba, még így is, képeken keresztül :)

  3. Grant Julia
    november 9th, 2011 18:19-nél | #3

    En aludtam 5170 meteren a Himalayaban satorban. Kint teljes szelcsend es nagy szarazsag volt, de -20 fokkal ejszaka es megse faztam, pedig csak 3 szezonos volt a halozsakom, bar rajtam volt minden ruhadarabom ami nalam volt. Meg jo, hogy napokozben tudtunk mosakodni a folyoban, sot neha meg melegitett vizben is, kulonben mi is korulbelul olyan illatosak lettunk volna, mint a bacsi! :-) Tovabb batran, csodasak a kepek, lelkemben Veletek vagyok!!

  4. november 9th, 2011 19:06-nél | #4

    Hát…. nemtom mit csináljak, hogy ne durranjak szét a sárga irigységtől!
    De tudjátok mit? Megérdemlitek, mert megdolgoztatok érte! Kívánom, hogy az égiek legyenek veletek! Küldünk angyalokat is (én is kaptam az utam során, és higgyétek el, segítenek)!

  5. november 9th, 2011 20:40-nél | #5

    Tök szép volt ez a fennsík, főleg jó időben! Kicsit holdbéli a táj. Képzelem, milyen fekete lehetett a csillagos égbolt háttere. Már csak ezért is el kéne menni oda. Mondjuk így a szobából nézve a hideg szél nem látszik a képeken. :)
    Hajrá, csak így tovább, át a Himaláján!

  6. Arpi
    november 12th, 2011 12:29-nél | #6

    @Reku Papa
    Reku Papa!
    Okos dolgokat írtál, sajnálom, hogy csak most olvastuk. Akkora volt a “Cultural Gap” köztünk és a vendéglátóink között, hogy ez mindig érzékeny kérdés volt, de úgy látszik mégsem gondolkodtunk rajta eleget, mert a Te megoldásodat végül nem alkalmaztuk eztán. Na de majd a jövőben, biztos lesz még rá alkalmunk! ;) A családoknál való éjszakázás általában a legszebb élményeinket eredményezte. Főleg egy hosszú, kemény nap után… Akkor sok mindent egészen másképp értékel az ember! :) Ez az egyik nagy szépsége a kerékpártúrázásnak.

  7. Z atya
    november 12th, 2011 18:04-nél | #7

    Reku papa nagyon fontos dolgot jegyzett meg. MAGATOKBÓL kell adni az embereknek, nem a tulajdonból. Ezt várják és ezért hálásak. (ők is magukat adják, a többi ráadás)

  8. F.Péter
    november 13th, 2011 17:10-nél | #8

    Sziasztok!
    Szuper a blogotok! Nem jellemző rám a blogolvasás, de mióta hallottam rólatok minden nap lesem, hogy van-e új bejegyzés.

    Mikor Ázsiában, Laos-ban jártam én is találkoztam hasonló vendégszeretettel. Egy gyár építkezésében vettem részt. A gyár mellett egy kis család éppen csirkevágáshoz készültek, én csak kíváncsiságból odasétáltam és mikor észrevettek kb 5 perc elteltével már az asztaluknál ültem, előttem egy üveg sörrel.
    Távozásomkor (tudván, hogy ők milyen szegénységben élnek) szerettem volna 1 dollárt adni a sörért amivel megkínáltak hisz nekik is fizetni kellett azért az üveg sörért, de nem engedték és a háziasszony azt mondta az ő otthona az én otthonom is.
    Laos-ról még vannak történeteim, de ezt majd akkor írom le mikorra Ti is odaértek….. Már nagyon várom. Üdv: Peti
    http://kepfeltoltes.hu/111113/Img_7740_b_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

  1. Még nincsenek visszakövetések