Bejárat > Ázsia, Nepál > Annapurna kör – 4. nap – 12,5km, 2100m – Tal – Baharchap

Annapurna kör – 4. nap – 12,5km, 2100m – Tal – Baharchap

2011.05.17. – csütörtök

Ma egy könnyű napot tartottunk. Reggel nem sikerült csak 7:40-kor kitápászkodnom az ágyból, mert éjfélig naplót írtam az este. Reggel a szokásos köröket nyomtuk, most azzal a plusszal, hogy sütöttünk magunknak lepényt is a rántottához. Liszt, víz, só, foghagyma, lilahagyma, és ezt sütöttük ki, mint a palacsintát. Egész finom lett, persze a reggelihez egy öt tojásos tükörtojás és hozzátartozott. Ezután már csak pakolni kellett és átpumpálni 5 liter vizet a vízszűrőn. Mire mindennel végeztünk és a hátizsákok rajtunk voltak, már fél 10 volt.
Talból kifelé menet láttunk egy újabb vízesést, de ez már a tegnapiak után nem mutatott sok újat. :) Errefelé a vízesés úgy tűnik elég általános dolog, és kezd olyan lenni táj, hogy lassan azon lepődök meg, ha úgy körbe tudok nézni, hogy egyetlen vízesést sem látok valahol a hegyoldalban. :)

A falu határában rengeteg szamár közé keveredtünk, ugyanis az állatok hordták fel a holmit a felsőbb falvakba, és nagy konvojokban közlekedtek. Amikor elértünk arra a pontra, ahol választhattunk, hogy vagy a sziklákon megyünk fel-le, vagy a folyómeder szélén, laposon, akkor mi az utóbbit választottuk, de a szamarak is, így lett egy kisebb torlódás előttünk, amikor a folyóhoz értünk, mert a csacsik megálltak inni. Ilyenkor a terelőjük beszél hozzájuk valamit, és előbb-utóbb megmozdulnak. Aztán ahogy újra összeszűkült a völgy, úgy lett egyre meredekebb a mi utunk is, de sajnos itt sok szintet nem vettünk fel, mert leginkább csak fel-le vitt az ösvény, persze meredek sziklalépcsőkön természetesen. Ezt a szamarak gyorsan vették, és tőlük tudtuk meg azt is, hogy nem maradunk a folyó bal oldalán, mert lent egy függőhídon pillantottuk meg őket átkelni. Itt vettük észre, hogy a túloldalt épített autóút véget ér a sziklafalban. Még csak most építik, de még nincs kész. Akkor ezért van hát ez a sok teherhordó szamár, innentől tényleg nem fogunk több autót látni. Vagy ha igen, akkor az helikopterrel kapja az üzemanyagot. Vagy szamárháton… :) Szóval kétlem, hogy sok járművel találkoznánk ezután. A túloldalt meredek murvás felfelé várt ránk, aminek a tetején kilyukadtunk egy szélesebb útra, amin már egy dzsip is elfér. Persze jármű nem volt rajta, csak újabb szamárkaravánok. Itt végre újra jól tudtunk haladni, viszonylag könnyű volt a terep, semmi meredek köves rész, így ki tudtunk kicsit lépni. Itt egy kanyarban megálltunk szusszanni, mert szemben gyönyörű volt a táj, alattunk a folyó dübörgött, szemközt pedig hatalmas, hófödte hegyek magasodtak. Ha minden igaz, akkor egyikőjük a 6981 méter magas Kangaru Himal, de arra nem jöttünk rá, hogy pontosan melyik csúcs, mert innen nehéz volt megállapítani, hogy melyik a legmagasabb. Kicsit előttünk a következő kanyarban egy vízesés zubogott le, méghozzá közvetlenül az útra. Átkelni csak úgy tudtunk mellette, hogy az út másik szélén haladtunk, de még így is vizesek lettünk kicsit. Persze ezt nem bántuk különösebben, mert mint az előző napokon, ma is gyönyörű időnk volt, verőfényes napsütéssel. Már amikor a napot nem takarta el valamelyik hatalmas hegy körülöttünk. :)

A vízesés után két nepáli jött szembe, egyikük egy hátizsákot vitt, de nem a hátán, hanem valahogy a fején, de a feje mögött. Errefelé szeretnek így cipekedni a helyiek, és vicces volt látni, hogy még egy hátizsákot is így visznek. Tegnap láttuk a portert, aki Tal-ig végül velünk jött, egy hatalmas hátizsákot vitt, valószínű egy nyugati turista portere volt. Mikor mondtuk neki hogy csatolja be a derékpántját, mert úgy könnyebb vinni a zsákot, csak nevetett, hogy nem kell az, könnyű a hátizsák – és elkezdte emelgetni fél kézzel. Erre én is megemeltem, de nekem még nagyon messze volt a könnyűtől, majdnem olyan nehéz volt, mint az én hátizsákom. Vagyis nagyon, nagyon nehéz! :) Remélem valahol találunk majd valamilyen mérleget, mert mindketten nagyon kíváncsiak vagyunk Zitával, mennyit nyomnak a zsákjaink.

Egy Karte nevű helyen egy függőhídon át visszajutottunk a folyó jobb oldalára, ahol megálltunk egy rövid teaszünetre. A „milk tea” a kedvencünk, ezt eddig 40-ért vesztegették, és néha voltak olyan jó fejek, hogy fahéjjal, vagy masala-val ízesítették, de ez egyre ritkább, az ár pedig megy felfelé, 45-50-re, ahogy haladunk fölfelé. Persze alkudni mindenütt lehet, és érdemes is. :) Napközben általában csak ilyen tejes teákat szoktunk tolni 25 rupis kekszekkel, hacsak nem jön szembe egy 150 rupis dálbát, de az ritka.
Kartétól újra szamárúton haladtunk, és ezt végre igazán élveztem, kicsit el tudtam mélyedni, gondolkodni. Na azért persze közben figyeltem a tájat, mert volt mit nézni bőven. De itt végre jól éreztem magam, mert eddig kicsit bugos voltam, fölöslegesen felidegesítettem magamat pici apróságokon.

Dharapani előtt egy újabb függőhídon visszatértünk a folyó bal partjára. A település elején szembejött egy szamárkaraván, ami más volt, mint az összes többi eddig. Először is, mert szembejött, nem pedig fölfelé ment, mint mi, másodszor pedig, mert nagyon furcsa cuccokat vittek. Gázpalackokat, műanyagszékeket, hordókat, és csupa olyan dolgot, amit eddig nem láttunk szamáron. Pedig a mai napon láttunk pár szamarat. Kb. többet, mint a életem összes eddigi napján. Bezzeg autót egyet se, ilyen viszont nem sok nap volt az eddigi életemben! :) De amúgy ez nagyon tetszik, még akkor is, ha a szamarak teleszarják az utat, amin nekem is járnom kell. Szóval visszatérve erre a karavánra, végül Zitával arra jutottunk, hogy valószínűleg egy expedíció cuccait cipelték lefelé a hegyről.
Dharapani végén egy checkpointot találtunk az út szélén. Itt valamit csináltak az ACAP engedélyünkkel, mialatt mi megvizsgáltuk a falon lévő posztereken, hogy mi merre hány méter, és hogy mit eszik a hópárduc. :)
Innen szinte már csak pár lépés volt Thoche, az a falu, ahol két nagy völgy találkozik. Gondoltunk rá, hogy itt szálljunk meg, de miután hallottuk, hogy csak egy szálló van odalent a híd túloldalán, letettünk róla, és továbbsétáltunk egy Bagarchap nevű helyre. Itt már nyugatra fordult a folyónk völgye, és ezzel együtt kicsit a növényzet is megváltozott, több lett az erdő a hegyoldalban.

Bagarchapban megnéztünk három szállót, de egyiknek se volt konnektor a szobájában, én pedig naplót szeretek írni esténként (ahogy épp most is teszem), ahhoz pedig nem árt egy konnektor, ha nem akarom lemeríteni a netbookot. Szóval továbbsétáltunk és a következő szállóban, már majdnem Danakyu-ban találtunk egy helyet, itt még asztal is van, és hoztam be széket, rendesen tudok ülni, amit nem kicsit értékelek. Délután négykor érkeztünk meg ide, és csaptunk egy nagy főződélutánt, legalább két órán át főztünk. Először csináltunk néhány újabb lepényt, mint reggel. Merthogy reggel keveset csináltunk, így egész nap azon ábrándoztam, hogy milyen jó lenne még enni olyan finom palacsintaszerű, hagymás lepényt. Aztán nekiálltunk egy dálbát elkészítésének, főztünk ki rizst, amit a háznál vettünk, majd pirítottunk hagymát, foghagymát majd lencsét. Ezt végül felöntöttük vízzel, és megfűszereztük „Masala Mix”-el, és ez lett a rizsre az öntet. Emellé még jött egy kis pirított hagyma és sült krumpli. A dálbát nem lett olyan jó, mint amit a helyiek csinálnak, de épp rossz se. Lehet, hogy csak az volt a baj, hogy előtte már elteltünk a lepénnyel.

Annyi mindent sütöttünk, hogy mindent meg se bírtunk enni, de letakartuk, és majd reggel.

A mai nap csak 12,5km-t sétáltunk, nem is szakadtunk szét különösebben, de ez nem is baj, pont így akartuk. Ma az esemény sem volt annyi, mint tegnap, de ezt se bántuk, nem lehet minden nap olyan érdekes.

Zita cipője kicsit feltörte a sarkát, és ahogy lehúzta róla a leukoplasztot, a felpuhult bőrből lejött egy sáv. Most bekente Neugranormonnal, reméljük, holnap nem rosszabbodik a helyzet, mert holnap után pihenőnap, annak a másnapjára talán rendbe tud jönni. Sajnos a túracipőjét még nem sikerült betörnie, mászkált benne otthon néha miután megvettük, de nem ennyit és ilyen intenzitással, mint most. Ráadásul a hasa sincs még rendben: nem kell ugyan sokszor WC-re járnia, de akkor amikor megy, még nem egészséges a dolog. És ez már egy hete tart, végignyomott egy gyógyszerkúrát, de semmit nem használt. Ezért is gyengébb egy kicsit, mint szokott. Chame-ban, holnap után a pihenőnapon írunk e-mailt (állítólag lesz NCELL hálózat) Klárinak, hogy mit szedjünk. Ma ugyan megpróbálta a széntablettát Zita, de egyelőre semmi változás, talán holnap. Nekem meg a torkom fáj, ha nyelek, akkor még a jobb fülem is, és ez tudom, hogy nem jó, és nagyobb magasságban, és hidegben baj lehet belőle, szóval ezzel is kezdenünk kell valamit. Amúgy, ha otthon lennék, ilyesmit lehet észre se vennék, de most jobban figyelek magamra. Nem minden nap mehet fel az ember az életében 5400m magasra. Az magasabb, mint a Mont Blanc! Ja, egyébként már 2100m-en vagyunk! :)


A Horrorbogár

Még egy rövid fejezetet ide kell, hogy szúrjak, mert este történt még egy említésre méltó dolog a kötelező naplóírásom után: amikor tértem vissza a fogmosásból, és reteszeltem be az ajtót magam mögött (errefelé már nincs kilincs az ajtókon öt csillag alatt, csak retesz, már Pakisztán óta), lenéztem az ajtó aljához is, hogy nincs-e ott még egy retesz. Ekkor egy furcsa bogarat láttam mozogni lent az ajtónk mellett. Nagyon mozgott és hatalmas csápjai voltak, de ehhez képest a bogár nagyon apró volt. Mintha csak a feje lett volna meg! Ahogy kinyitottam az ajtót, beigazolódott a gyanúm: a hatalmas bogarat kettévágtam az ajtóval. Óriási egy állat volt, ami megrémisztett minket, pláne, hogy még mindig mozgott. Mi van, ha egy másodperccel később csukom be az ajtót, és bejut, aztán este ránk mászik? Lefényképeztük a szerencsétlenül járt bogarat, aztán kitettük mindkét részét a kőre, hagy legyen boldog vele az a tyúk, aki egész délután körülöttünk ólálkodott. De nem ez történt, nem lett a bogárból se vacsora, se reggeli, ellenben reggel, amikor megnéztük, még mindig mozgott a fejrésze…

  1. Z atya
    június 11th, 2012 10:42-nél | #1

    Kedves Zita és Árpi, holnap, 12-én egy éve, hogy Pünkösd este volt. Az áldás azóta is él.

  2. június 11th, 2012 11:33-nél | #2

    Látom, a viaszkosvászon nemzetközi, sőt interkontinentális asztalterítő…

  3. június 11th, 2012 17:42-nél | #3

    Mennyivel jobb a mostani kalandokat olvasni, mint a küzdelmeket az indiaiakkal!

    Ma van pont egy éve, hogy elindultatok!

  4. június 11th, 2012 20:35-nél | #4

    Bizony, nekünk is jobb volt, autót sem láttunk hetekig, nagyon jót tett ez nekünk. :) …és igen, ma egy éve indultunk! :) Egy éve ilyenkor szalonnát sütöttünk Magyarország közepén, Pusztavacson :)

  5. Gyula
    június 12th, 2012 11:40-nél | #5

    Boldog 1 házassági évfordulót. Gyula, Fanni.

    Már csak 1 hét.

  6. sanya
    június 12th, 2012 15:57-nél | #6

    Kedves Fanni és Gyula!

    Szeretném követni utatokat. Hátha mást is érdekel a blogotok címe. Kérlek add meg, hol nézhetem. Nagyon szorítok nektek!
    Jó egészséget és kitartást ! Szeretettel Kati néni ( Zita édesanyja )

  7. Gyula
    június 12th, 2012 21:13-nél | #7

    Kedves Kati néni!

    Ez a blogunk címe: http://londontura2012.evobike.hu/

    Köszönjük szépen.

  8. június 13th, 2012 11:43-nél | #8

    Kedves Zita és Árpi!

    Bár nagyon régóta nem jelentkeztem, folyamatosan követem beszámolóitokat. Jó olvasni, hogy mennyi kalandot éltek át, s milyen jól tudtok alkalmazkodni az ázsiai körülményekhez!

    Kívánok Nektek még sok-sok hasonlóan szép élményt és kalandot utatok során a következő 2 (?) évben is!

    Boldog házassági évfordulót!

  1. Még nincsenek visszakövetések