Bejárat > Ázsia, Banglades > Chittagong Hill Tracks #1 – Veszélyes(?) nyugalomban

Chittagong Hill Tracks #1 – Veszélyes(?) nyugalomban

“„Bármilyen tehetséged van, használd azt: az erdő is nagyon csendes lenne, ha csak azok a madarak énekelnének benne, akik a legjobban tudnak énekelni.”” – Henry Van Dyke


Minden kezdet nehéz

Chittagongból korán reggel indultunk volna tovább, ha rögtön az utcára való kigurulás után nem észlelünk az első kerekemnél egy nagyon furcsa hangot.
Halk, de éles kattogás, sercegés hallatszott az agy felől, és a kerék nem fordult rendesen, ha megpörgettem, bizonyos pontokon meg-meg akadt. Először nagyon megijedtünk, hogy az agydinamó krepált be, és most szerezhetünk egy új agyat, és nagyobb küllőket, majd fűzhetem újra az első kerekem és fújhatjuk az első lámpám világítását. Amikor azonban szédszedtem az első fékem, hála az istennek beigazolódott a másik gyanúm: a fékkel van a baj, és konkrétan megint azzal a kis rugóval, azzal a kis fémdarabbal, ami egyszer már eltört Zitának. Úgy néz ki, túl sokáig hagyjuk kopni a fékpofáinkat, és ez azzal jár, hogy a fékpofa széléről, arról a peremről könnyen kiakad ez a kis rugó, és vagy eltörik, mint Zitánál tette, vagy hajlik és beakad a féktárcsába, ahogy most nálam történt. Sebaj, még van pótfékpofánk, nem is egy, hanem két pár, gyorsan kicseréltem őket rugóstul és már pakoltam is az induláshoz. Közben a lakónegyed utcájában, ahol megálltunk Didarulék házától kb. 20m-re, zajlott az élet, és a résztvevők előszeretettel szakították meg a nem túl sürgős tennivalójukat, hogy megcsodálják, mi a fenét szerelnek oly nagy gonddal a holdjárójukon a földönkívüliek. :) Najó, azt azért nem gondolták, hogy földönkívüliek vagyunk, csak hogy egy teljesen másik világból jöttünk, ami valljuk meg, valahol igaz is. Ugyanígy mi is megcsodáltuk a zöldségest, aki széles platós riksáján szállította a zöldséget körbe-körbe eladásra az utcákon.


Apró csodák: fanedv gyűjtés és riksa művészet

Chittagongból kijutni nem volt egyszerű mutatvány még e reggeli órákban sem, de sikerült, és ahogy távolodtunk, úgy lett egyre csendesebb a környék, igaz, ahhoz, hogy a CNG riksák száma is lecsökkenjen és ne előzgessenek, cikázzanak előttünk és mögöttünk minden percben néhányan, ahhoz 40km-t kellett várnunk. Ezután viszont már tényleg nem sokan voltak az úton rajtunk kívül, és ez szokatlan volt nekünk, na meg persze nagyon jó. :) Közben a táj is szépen változott, egész sűrű erdőkben haladtunk, volt ahol a lombkorona teljes egészében befedte az utunkat. Zita egy érdekes dolgot fedezett fel a fákon: az emberek átlósan bevagdosták a fák törzsét, és az így létrejött kis csatornában a összegyűlt és lefolyt a növényi nedv, amit aztán egy kis nyelven ki is vezettek egy edénykébe. Akkor még nem tudtuk, mi ez, de teljesen véletlenül, pár nappal később Tibor bᒠblogján egy vendégposztban olvastam erről, a lényeg, hogy így a mézhez hasonló minőségű édes nedvet kaphatunk, ami nemcsak, hogy édes, hanem más, a test számára hasznos és jó anyagokkal is tele van, na és persze teljesen természetes, és közvetlenül a természetből van, a fa is túléli, tehát ez így frankó dolog. Ennek az eljárásnak neve is van, de azt sajnos elfelejtettem, és most nincs netem, pedig érdekelne a dolog.

Később egy városban olyat láttunk az egyik riksa hátulján, amilyet eddig még soha, a festményen egy bengáli tigris próbált elkapni valamilyen őzféle állatot, és mindez olyan érdekesen volt ábrázolva, hogy ezért képesek voltunk megfordulni és egy mellékutcában addig követni, amíg utol nem értük és le nem tudtuk fotózni. :) Tetszik, hogy nem számít, hogy picit aránytalan, vagy furcsa, nem számít, hogy a festő nem egy Picasso, csinálják ahogy csinálják, és ez így nagyon jó, mert ettől még nagyon is van értéke, és értéke, lásd mi most csak ezért le fordultunk az útról, így most Ti is megcsodálhatjátok ezt a gyönyörű bengáli tigrist, amint épp a vacsoráját kergeti! :)

Persze ehhez az is kellett, hogy viszonylag hamar és fájdalommentesen meg tudtunk szökni a chittagongi őrületből, így könnyen és nyugodtan tekertünk, élveztük a bringázást, és még az este is messze volt, így nem siettünk sehová. Megebédeltünk egy kis étteremben tojásos körít parotával, majd a finom lepényből még tetettünk is el, hogy legyen későbbre.


Egy sík ország dombjain

Délután kicsit dombos lett a terep, és az erdőt is meg-meg szakította egy szélesebb, laposabb mező, de aztán mindig kaptunk egy újabb kaptatót. Persze most könnyebben másztuk meg őket, mert csak két-két táskával voltunk, sátor, matracok, hálózsákok és konyha nélkül, de azért még így is kemény volt. Nevettünk magunkon, hogy mekkora őrültek vagyunk, igaz, félmálhával, de fekvőbringákkal eljöttünk a híresen lapos Banglades szinte egyetlen (szinte, mert van még a bangla Darjeeling, Shylket környékén) dombos részére, ahol nagyon úgy néz ki, hogy ma az egész délutánt egy hullámvasutas erdős-mezős terepen fogjuk tölteni. De ez különösebben nem zavart minket, hisz már túl voltunk az 50km-en, és különben is, mi ez ahhoz képest, amin Nepálban keresztülmentünk? Ott nem volt aszfalt az úton, ennél sokkal meredekebb volt, és teljes málhákkal voltunk. Ez ahhoz képest nyaralás… :)

Egyszercsak az út jobb oldalán egy fura, magas égbenyúló építményt pillantottunk meg, ormótlan volt, és fa rudak álltak ki az oldalából. Nem értettük mi az, de amikor közelebb érve egy díszes kaput is észrevettünk, a túloldalán pedig egy utat ami az erdőbe vezetett, egyenesen a fura torony felé, akkor egy éles kanyart véve lekanyarodtunk, és máris a fák alatt találtuk magunkat a kis úton. Közelebb érve a torony lábáhál leraktuk a bringákat és szemügyre vettük az üvegablakos épületet, ami a torony alját képezte. Hamarosan előkerült néhány ember, akikről kiderült, hogy buddhista szerzetesek.
Elmesélték nekünk, hogy egy épülő buddhaszobor előtt állunk, ami ha elkészül, Banglades legnagyobb Buddha szobra lesz. A közeli kolostorba is betekinthettünk, ahol cipőlevétel után benéztünk a templomba is, ami egy fura, szépen csempézett oszlopcsarnok volt kétoldalt Buddha szobrokkal és egyéb jelképekkel. Ami nekem még furcsább volt, az az, hogy ide beálltak az autóikkal is. Végül is miért ne, teteje van, akkor garázsnak is jól funkcionál, nem igaz? :) Ekkor azért már a délután vége felé jártunk, de még volt egy-két napos óránk, és nem is ajánlották fel, hogy maradhatunk, ha akarunk, ezért végül továbbálltunk.


Este a rendőrség kar(j/m)ában

A nap az utolsó órájában gyönyörű fényekkel ajándékozott meg minket, igazán szép tájakon tekertünk, és ez a nyugalom az utakon egyenesen hihetetlen volt itt Bangladesben.
Sajnos a jegyzeteim most nincsenek nálam, és nem is tudom előkeríteni őket, így csak azt tudom most megmondani, hogy 86,3km után álltunk meg egy településen.

Itt három szálló volt, mindegyiknek apró szobái, ezért elkezdtünk vacillálni, hogy mi legyen, hová tegyük így a bringákat, béreljünk ki nekik még egy szobát? Eközben persze már besötétedett, és óriási tömeg gyűlt körénk, mondanom sem kell, ennek nem nagyon örvendtünk egy ilyen hosszú nap végén. Félelmetes, mennyire nem veszik észre, hogy a terhünkre vannak. És hogy százan vannak, de frankón egyikük se beszél angolul. Persze végül csak előkerült valaki, és hamar egy üzlet előtt találtuk magunkat, ahonnan, már részben rendőrök kíséretében átmentünk egy házhoz, ahol kaptunk egy szobát, ami mellett a folyóson elfértek a bringák is. Egy nagyon kedves családnál lett szállásunk, ahol rögtön hívattak a nappaliba, a minket meglátogató rendőrkapitányhoz. Ez sajnos nem volt kellemes, emberünk előadta, hogy itt veszélyes nekünk, mert vannak az erdő mélyén mindenféle népcsoportok, akik nem elégedettek a sorsukkal és mindenféle rossz dolgot szoktak errefelé néha napján művelni. Kérdeztem, hogy mit, és mégis mi a konkrét veszély, és ezt miért nem tudták velünk akkor közölni, amikor már a szálloda előtti nagy tömeghez is megérkeztek… Át akartak minket szállítani Kagrachuriba, de mi erősködtünk, hogy nem azért jöttünk ide, hogy éjszaka egy rendőrségi dzsip platóján szeljük át a vidéket, hanem azért, hogy nappal, kerékpárokkal. Ehelyett most a nap végén itt kell állnunk és vitatkoznunk, izzadtan, fáradtan egy ventilátor alatt, amit mindig ezerrel járatnak, hogy jól megfázzunk. Közben a szállásadónk megsúgta nekem, hogy a rendőrünk nem olyan jó ember, aminek próbálja mutatni magát, és hogy amúgy itt teljesen biztonságos, és ne hagyjuk magunkat. Én így is tettem, mondtam, hogy nem megyünk innen sehová, mert hulla fáradtak vagyunk, és arra nem is lennénk képesek. Ekkor végül megenyhült a rendőr és kitalálta, hogy menjünk át a rendőrkapitányságra, és lakjunk ott. Persze az nagyon közel van, csak 3km, közben valószínű 10 db 50m-es emelkedő, és nem számít, hogy Zita már lezuhanyozott, és legszívesebben már aludnánk nyugalomban a szobánkban… Továbbra sem hagytam magam, aminek a vége az lett, hogy maradhattunk, igaz később megjelent az esti szép fehér imaruhájában a főkapitány, aki egy fokkal már kellemesebb személyiség volt, és elmondta, hogy ide delegálta az egyik éjjeli műszakos rend őrét, aki vigyázni fog az álmunkra, és ha bármi problémánk van, hívjuk fel őt bármikor az éjszaka közepén. Mondtam magamban, hogy oké, majd ha rosszat álmodom és nem tudok aludni, akkor… de különben kb. 1 másodpercig tart az ilyen napok végén az elalvás, úgyhogy ennek a veszélye nem áll fenn. Amióta úton vagyunk, nem nagyon emlékszem álmatlan éjszakákra, de még csak arra sem, hogy mi történt, vagy mi járt a fejemben a között a pillanat között, amikor ágyba tettem magamat, és aközött, amikor elaludtam. Mert ez az idő valószínű tényleg nagyon rövid. :)

A család egyébként tündéri volt, nagyon kedvesek voltak velünk, és később az ide delegált rendőrünkkel is jót dumáltunk, ám az oly áhított álomra még várni kellett, mert lévén nem szállodában, hanem vendégségben voltunk, fényképezkedni kellett a családdal, akik persze egyre csak gyűltek és gyűltek. :) Később megjelent egy nő, aki egy igazi vezéralakja lehetett a családnak, mert nagy hangja volt, és lehetett érezni, hogy ő valaki, ő dirigál, ővele még muszáj fényképezkednünk még egyszer, sőt, menjünk át a házukhoz. Tudtuk, hogy ez nem teljesen szép, de azt is tudtuk, hogy nem lennénk most jó társaság, ezért amennyire illedelmesen tudtuk, ezt a meghívást hullafáradtságunkra hivatkozva visszautasítottuk. Persze ezzel még mindig nem volt vége, megjelent két fiatal srác, akik szintén a nő alá tartoztak a családi hierarchiában, és valami olyasmiről beszéltek, hogy ők újságírók. Na jó, de nagyon gyorsan, mehet az interjú! Légyszi írjátok bele, hogy bideshiek (külföldiek) vagyunk, hogy értékes bringákon jöttünk, és van nálunk laptop, fényképezőgép, telefon, meg egy csomó dollár készpénzben, és közöljétek a következő hetekre tervezett pontos útitervünket is. :) Ha állítólag veszélyes ez a hely, akkor pont tök jó, hogy idegyűlt az egész pereputty meg a rendőrség, így már csak az nem tudja, hogy itt vagyunk, aki nem akarja. Persze ezeket csak mind magamban mondtam már, amúgy utolsó erőnkből próbáltunk velük nagyon kedvesek lenni, de a srácok egyszerűen csak bugrisok voltak, és fogalmuk nem volt az igazi újságírásról. Mi tanítottuk meg a diktafon funkció használatát nekik a telefonjaikon, mert a papírra, amit csak kérésre vettek elő, semmit nem jegyzeteltek. Óóó, hát most esik le, ők készítették a riportot, amit aztán valaki megosztott FB-on, és így tudtam én is megkapni és megosztani! (Amit Reku Papa lefordított, esetleg ha tudjátok, linkeljétek majd be hozzászólásban!) Annyi minden történik velünk minden nap, vagy többször van, hogy csak így utólag, írás közben áll össze bennem a kép. :)

Akárhogy is, végül a család felénk támasztott igényeit kedvesen kielégítve mindenkivel kellő mértékben megismerkedtünk, és végre lefeküdhettünk elájulni. Reggel ugyanezt még folytattuk egy kicsit, ekkor már nem csak kötelességből, hanem igazi érdeklődésből is, és ez már végre nekünk is kellemes volt. Nem terveztünk családnál lakni, mert ahhoz már túl fáradtak voltunk, amikor befejeztük a napot, ám végül így alakult, és végül is tényleg nem volt rossz, csak nem számítottunk ezekre az esti kihívásokra.


37,8 – Így nem szabad bringázni!

Reggel bekanyarodtunk a rendőrőrsre, megköszöntük a segítségüket, és a háztartási vízszűrőjükből lecsapoltunk magunknak 7 liter tiszta ivóvizet. Reggelizni néhány kilométerrel később álltunk meg egy következő településen. A kis füstös étterem elől többször távolabb kellett hajtani az embereket, mert olyan közel álltak a bejárathoz és az amellett parkoló bringáinkhoz, hogy elállták a levegőt a kis ablak előtt, mi pedig kezdtünk meggyulladni odabent. A vonal most nem működött, én pedig kezdtem mérges lenni rájuk, az egyiküknél volt egy bot, azt elkérve azzal hadonásztam nekik egy kicsit, hogy megértsék, azt szeretném, ha eltávolodnának és a vonal mögül csodálnák a holdjárókat és a gazdáikat, de igazából az egész tök reménytelen volt, ráadásul valószínű röhejes is, amin ők csak tovább mulattak. Ekkor odalépett hozzám egy nekem első ránézésre nepáli arcú férfi (mert itt a CHT-t már mindenféle népek laknak, nem csak bengáliak), aki nagyon jó angolsággal megkérdezte tőlem, hogy tud-e bármiben a segítségünkre lenni? Pontosan ekkor eszméltem fel, hogy mekkora marha vagyok, hogy itt próbálom terelni a népet, amikor az tök reménytelen. Megköszöntem és elfogadtam a segítségét, a kezébe nyomtam a botot, és mondtam neki, hogy senkit ne engedjen át a vonalon. Valószínű a gesztusaimból ezt mindenki pontosan megértette, mert óriási ovációban kitört a nevetés az emberek körében. Ezzel én véget is vetettem az ingyen cirkusznak, és visszamentem a momlot, a tea és Zita mellé az étterem belsejébe. Hamarosan az emberünk is követett, aki leült mellénk, és ezt nem bántuk, mert jó volt valakivel olyannal beszélgetni, aki meg is ért minket. Én a Bondu Tin Din-ről kérdeztem, és örömmel tapasztaltam, hogy ismeri a dalt. Elénekelte nekem az első versszakot, úgy, hogy én le is tudtam írni, majd szóról szóra lefordította. Ezt is leírtam, és ekkor állt össze a kép az első versszakról: háromszor próbáltalak meglátogatni barátom, de nem voltál otthon, 6 áná volt a folyón az átkelés, 6 vissza, az odavissza már 12, és mégsem értem el a célom, nem láttalak. Micsoda dal! Teljesen fülbemászó, ha egyszer elkezdjük dúdolni, fél napig nem tudjuk abbahagyni! Főleg így, hogy már a szavakat, a mondatokat is értjük a dalban. És látnátok az arcokat, ahogy mosolyognak, bólogatnak, énekelnek, dobolnak a kezükkel és a lábukkal, ahogy örülnek nekünk, hogy ismerjük, sőt mi több érdekel minket a dal és énekeljük, bideshiként…. Hihetetlen, hogy bírnak örülni a bangladesiek az egyszerű dolgoknak! :)

A vidámságnak sajnos hamar vége lett, mert Zita nem érezte jól magát, és a sejtésére elővettük a lázmérőt, ami 37,8 fokos hőemelkedést mért nála. Megismételtük a mérést, de ugyanazt mutatta, és Zita tényleg nem volt jól. Egyértelmű volt, hogy így nem folytathatjuk, de mitévők legyünk? Banglades legszebb vidékén vagyunk, nem lenne jó teherautóra, vagy buszra tenni itt a bringákat, de itt ezen a helyen nincs szálló.… Hogy mi lett a folytatást, azt most nem árulom el, de, hogy ne aggódjatok feleslegesen, annyit azért elmondok, hogy végül ennek a kezdetben negatívként induló dolognak is fantasztikus élményeket köszönhetünk! ;)
Ez a fejezet 2011.08.17. reggeltől 18-a reggeléig tart és 98,7km-t ölel át Chittagongból indulva egyenesen Kagrachuri irányába.

  1. szeptember 25th, 2012 10:15-nél | #1

    Remélem a Bondu Tin Din többi versszakát is lefordítottátok! Nekem is sikeresen a fülembe mászott a dal. Gondolom a hepiend nem marad el a végén, írjátok meg, mert megöl a kíváncsiság!

  2. Halmos Ferenc
    szeptember 26th, 2012 13:30-nél | #2

    A fák nedvét megcsapolják. Így gyűjtik sok helyen a nyírfa és a juharfa édes nedvét és a gumifákból a latexet amiből készítik a jó minőségű természetes gumit. Nálunk a fenyőgyantát gyűjtik így, tájfutóverseny közben láttam már az erdőben ilyen fákat (jó régen,ma már nem futok).
    A fák megcsapolása a fára nézve nem veszélyes, ha azt szakszerűen végzik (nem szabad túl mélyen átvágni a kérget )

  1. Még nincsenek visszakövetések