Bejárat > Ázsia, Banglades > Chittagong Hill Tracks 3# – Érkezésünk és távozásunk Kagrachuriból

Chittagong Hill Tracks 3# – Érkezésünk és távozásunk Kagrachuriból


Eid-el-Iftar és eső az utakon

Labre-éktől második próbálkozásra is csak dél körül tudtunk elindulni, és ez hiba volt abból a szempontból, hogy az esőt így megint kikaptuk. Épp mikor már toltuk ki a kapujukon a bringákat, elkezdett szemerkélni az eső. Aztán amikor még a főúton sem jártunk, rákezdett úgy igazán. Ekkor felöltöztünk esőruhába, de mire ezzel végeztünk, ismét csak szemerkélt. Mire kiértünk a faluból, vetkőzhettünk. Még mindig jobb kívülről megázni az esőtől, mint beleizzadni a dzsekibe, mert akármilyen vékony is az és akármilyen szuper szellőző, attól még trópusi éghajlaton vagyunk, relatív melegben, még akkor is, ha közben szakad az eső. Szóval sok értelme itt nincs a vízálló dzsekinek és nadrágnak, mert ha felvesszük és úgy hajtunk benne, akkor belülről ázunk meg.

Erre a napra nem terveztünk sokat menni, épp csak ki akartuk próbálni, hogy mennyire bírja Zita a bringázást. A csomagjait átvettem, átpakoltam az én bringámra, ezzel már tegnap végeztem, át kellett állítani az Ortlieb táskák csatjait, hogy felférjenek az én első csomagtartóimra. Szóval így tekertünk, Zita táskák nélkül, én négy táskával. És jöttek a dombok, és jött az eső, még ezzel a 21km-el Kagrachuri-ig is meg kellett küzdenünk. Valamit félreolvashattam anno a térképen, amikor ezt az útvonalat terveztem, mert a Kagrachuri előtti „hágó” nem 180m magas volt, hanem 320m, persze ez az egészen nem sokat osztott-szorzott, mert az út folyamatosan hullámzott, és a legnagyobb nehézséget ez okozta. Ezen a szakaszon Samiultól tudtuk, hogy több érdekes dolog is van. Ha egy bizonyos ponton bevágunk egy mellékúton a dzsungelba, akkor egy kis gyaloglással (mert az utolsó pár km-en már képtelenség bringázni) megérkezhetünk egy vízeséshez és egy kilátóhelyhez a dzsungel közepén. Végül ezeket a helyeket nem kerestük fel, ennek több oka volt. Egyrészt azon a helyen, ahol az elágazást feltételeztük, rengeteg volt a helyi, vagyis inkább a bangladesi, az őslakos, azok közül is a fiatalabb suhanc fajta. Biztos, hogy követtek volna, és megkeserítik a kirándulásunkat, de ez még mindig csak a legkisebb baj lett volna, mert ezen felül nem tudtuk volna hová tenni a bringákat a gyalogtúra idejére, na meg aztán az eső is esett, és teljesen borús is volt az idő, tehát a kilátópont így eleve elvesztette az értelmét számunkra ezen a napon. Hagytunk hát mindent magunk mögött, és elengedtük őket, ahogy magunkat is a lejtőn, merthogy végre túljutottunk a hágón. Vagy legalábbis azt hittük, amíg pár dombbal később szembe nem találtuk magunkat ismét egy meredek emelkedővel. :)

Az út egyébként ezen a napon forgalmas volt, a buszok és a dzsipek muszlimokkal dugig tömve, és még a tetőkön is csüngve közlekedtek, sűrűbben, mint máskor. Ennek az okát is tudtuk, ezen a napon volt a második napja a közel egy hónapos Ramadánt követő ünnepnek, az Eid-nek. Ez a legnagyobb ünnepük a muszlimoknak az évben, ilyenkor (végre napközben is…) nagyokat esznek, összejárnak és a távoli rokonok, családtagok meglátogatják egymást. Ilyenkor még a busz-, hajó-, és vonatjegyek is drágábbak, mint máskor, és különjáratokat indítanak, hogy ki tudják szolgálni a 150 milliós ország mozgási igényét. Ennek a gyakorlati működését láthatjátok is néhány képen. :)

Az egyik gerincen egy sztupát pillantottunk meg, és ahogy közeledtünk hozzá, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy az utunk épp mellette fog haladni, megkerülve a gerincet, aminek a tetején magasodik. Itt megálltunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyük az építményt, és amíg Zita felmászott fényképezni, én vigyáztam a bringákra, és pólót cseréltem, mert úgy tűnt, innen már tényleg csak lefelé lesz, és nem akartam a vizes pólómban száguldozva megfázni az ellenszéltől. Amíg Zitára vártam, több busz is megállt mellettem, annak ellenére is, hogy egy meredek kanyarban álltam, ez nem számított, meg akarták csodálni a fura bringákat és a fehér embert. Rogyadoztak az emberektől ezek a buszok és a tetejük is csurig volt velük, de azért erre volt idejük. Én sajnos képtelen voltam örülni nekik, mert ők rám csak úgy tekintettek mint egy majomra a kerítés nélküli állatkertben, ahogy szóltak, kiáltoztak felénk, az az én értékrendem szerint nagyon bunkónak számított, és ezen nem bírtam fordítani egyet, ráadásul a busz is nagyon büdös volt.

Zita „zsákmány” nélkül tért vissza, a kis Canon fényképezőgépünk végleg felmondta a szolgálatot, legalábbis ekkor úgy tűnt. Aztán később visszatért belé az élet, már sokadjára viselkedett így. Talán csak a nedves levegőt nem komálja. A képeket ezután a nászajándékba kapott Panasonic géppek készítettük, de előbb ehhez még fel kellett annak az aksijait töltenünk.


Kagrachuri – Hotel Nájlon és a bangladesi Big Mac

Kagrachuri előtt végre leértünk a völgybe, és innentől síkra váltott a vidék, ami igaz, hogy azt jelentette, hogy vége a lefelének, de egyben azt is, hogy nincs több fölfelé. A Kagrachuri-Rangamati elágazásban igazoltattak és regisztráltak minket a rendőrök, persze csak a maguk módján: se útlevelet, se a Samiultól kapott engedélyünket nem kérték el, csak egy nagy füzetet toltak elénk, ahová mi magunknak fel kellett írni az adatainkat, és hogy honnan jöttünk és hová tartunk.

Ezt követően aztán hamar egy civil ruhás rendőrt találtunk magunk mellett, aki motorral követett minket, és elvezetett egy szállodába, ahol négyszázért vesztegettek egy első emeleti sötét lyukat, ahová az utca zaja is beszűrődött. Innen mentünk át egy másik szállóba, a Hotel Niloy-ba, amit mi csak Hotel Nájlonnak hívtunk, ami valamilyen szinten találó is volt rá, mivel olyan nagyon, de közben olyan reménytelenül próbálta lemásolni azt a műanyag, plasztikus, steril életteret, ami egy nyugati szállodára jellemző. Ez persze nem sikerült neki, hiszen a második emeleti, egy ágyas szobánk, amit háromszázért kaptunk meg, igaz ugyan, hogy szépen ki volt festve, és volt benne tévé (amíg ki nem pakoltam, hogy legyen helye a netbooknak), és szépen rendezett volt, de közben dohos volt, mint az állat, és a falakon gekkok rohangáltak, a szobához pedig gyertyák is jártak, mivel éjszaka elment az áram… :) Ily módon annyira azért nem hasonlíthatjuk nyugati társaihoz, de mi ezt egy cseppet sem bántuk, örültünk, hogy van hol laknunk 900 forintért, és hogy a bringákat nem kellett felcipelnünk a másodikra, mert azokat sikerült egy éjszakára zárt helyen, a lépcsőházban leláncolni.

A recepciósunkkal és a „biztonsági korlátozásokkal” már kevésbé voltunk ilyen boldogok, persze egy idő után már ezen is csak mosolyogtunk, illetve ezek miatt hamar eldőlt, hogy holnap továbbtekerünk Rangamati felé. Ahányszor el akartuk hagyni a szállodát, ő le akart minket ültetni a pultjával szemközti fotelban (Please, sit down! – Másnap reggel már mi is így köszöntünk neki! :D), és kérdezte, hogy hová és miért akarunk kimenni. Hát kérem, enni szeretnénk, mert éhesek vagyunk! Ó, azt nem lehet, ő idehozatja nekünk az ételt, maradjunk csak itt. Ember, nem azért jöttünk ide, hogy egy szállodában kuksoljunk a gekkókkal, hanem mert látni szeretnénk Kagrachurit! Oké, de akkor is rendőrt kell, hogy hívjon, aki majd kísér minket… :O A rendőrünk egy fiatal, kék egyenruhás srác volt, aki a vállán egy szép nagy puskát hordott. A puskát mi nem értékeltük, de azt már igen, hogy volt társaságunk, tudtunk vele beszélgetni, és megmutatta a közeli vendéglőt, ahol két rendőrnővel is találkoztunk! Ezen meglepődtünk, mert nem gondoltuk volna, hogy itt Bangladesben, egy muszlim országban, ahol ilyen patriarchális a társadalom, rendőrnőkkel fogunk találkozni, ráadásul vidéken! Nem viseltek semmi a fejükön, hosszú fekete hajuk egyszerű copfba volt fogva… Mondjuk máshogy szerintem furcsán is néztek volna ki.

Vacsorára a nagy kedvencünket, a parotába csavart csirkedarabokat ettük sok hagymával, fokhagymával, uborkával és lime-al leöntve. Vagyis „Gyros a’la Banglades”-t ettünk, a saját fejlesztésű kedvencünket, ami ízben és kinézetben hasonlít az otthoni gyros-ra, és kettőnkre kétszáz taka alatt saját magunk által összepakolható egy jobb bangladesi étterem kínálatából. Vicces egyébként, hogy itt is árulnak „bárgert” néhol, de annak kevés köze van a hamburgerhez. A zsömléje amúgy ízletes, és mint a Big Mac, két szinten van bevágva, de kb. itt véget is ér a hasonlóság, mert a felső szeletbe rendszerint csak egy vékony szelet uborka kerül, esetleg mellette egy hasonlóan vékony szelet répával vagy paradicsommal, az alsó szinten pedig vagy egy ismeretlen eredetű furcsa fasírt van, vagy egy rántott csirkehús darab, utóbbi minden esetben csontostul! Csontot hagynak a hamburgerben, hát hová vész így a lényeg, az élvezet, hogy csak beleharapsz, és eszed-eszed, és hmm… kitörik a fogad, ha nem vigyázol! Ha úgyis ki kell venned a csirkehúst a zsömléből, hogy körberágd a csontról a húst, akkor minek belepakolni? Vagy képesek a bangladesi barátaink körberágni a szájukon belül a csontdarabokat, vagy igazából az, hogy zsömlében adják a húst, csak egy marketing elem, hiszen külön is adhatnák, úgyis külön kell enni. Szóval vicces, és aranyos, ahogy a nyugati dolgokat próbálják másolni. Azt ugye már elmondtuk, hogy Kína óta minden országban, ahol jártunk, a csirkét azt csak random felvagdossák és úgy főzik-sütik ki, nyakkal, lábbal, meg mindenféle egyéb érdekes részekkel együtt, amelyekről én ezelőtt nem is tudtam, hogy egy csirkének van olyan. :) És ezt ők így imádják, szeretik a csontokat, és azokról lehámozni az utolsó kis darab húsokat is.

Persze mondanom sem kell, mi ennek épp az ellenkezőjét szeretjük, a szép nagy, egybefüggő húsdarabokat, ezért aztán rendszerint hátul a konyhában találjuk magunkat, amint válogatjuk a nekünk tetsző darabot – mert mindegy, mennyi a csont vagy a hús egy darabon, mind ugyanannyiba kerül, 70-100 takába. Sokat beszélek itt húsról, pedig közben az igazság az, hogy sokkal kevesebbet eszünk belőle, mint előző életünkben. Itt Bangladesben pl. rendszerint csak egy ilyen darab csirkét veszünk, és azt megesszük ketten fejenként 3-4 db parotába tekerve, a már előbb említett rengeteg zöldséggel, szóval ez a kevés csirke igazából már csak az íze végett kell, a lényeg a sok zöldség. Ezen kívül magunktól legfeljebb csak halat szoktunk enni, és csak ha vendégségben vagyunk és megkínálnak valamilyen más hússal, akkor eszünk mást a csirkén és a halon kívül. Hazugság lenne azt mondani, hogy ez nem csupán az anyagi okok miatt alakult így, és mert a többi hús sokszor nem túl bizalom gerjesztően néz ki, az viszont igaz, hogy végeredményben örülünk, hogy kevesebb húst eszünk.


Dombokon, hegyeken

…

Na, de most már elég ebből, és feküdjünk le aludni, majd ébredjünk fel másnap reggel, pakoljunk össze, reggelizzünk meg, és induljunk el! A reggelinél egy fickótól megkaptuk Bluetooth-on a Bondu Tin Din-t mp3-ban, ez az a verzió, amit aztán fel is töltöttem Nektek. :) A recepciós még mindig le akar ültetni magához, és szinte már pánikszerűen vissza akar minket tartani, hogy csak 20 percet várjunk, és itt lesznek a rendőrök. Teljesen megbolondult, mondtuk neki, hogy ott a checkpoint az elágazásnál, azt nem tudjuk és nem is akarjuk kikerülni, egyébként meg Rangamati felé megyünk, és ha kell, a motoron 5 perc alatt úrolérnek, még mielőtt elérnénk a checkpoint-ot, úgyhogy ne parázza túl a helyzetet. Nekünk húsz perc most túl sok, hogy várjunk, és különben se kéne ennyire féltenie minket, csupán 50m-re van az a körforgalom, ahol 4-5 rendőr állomásozik egész nap, akiket ráadásul már személyesen ismerünk, mert tegnap odamentünk hozzájuk beszélgetni kicsit – már amennyit mi tudunk bengáliul beszélgetni. :)

Minden úgy is volt, ahogy mondtuk és gondoltuk, még nem értük el a tegnapi checkpointot az elágazásnál (Kagrachuri egy zsákutca), már megjelent a tegnapi civilbe öltözött rendőrünk a motorján. Csak azért ismertük meg, mert ugyanaz a lungi és ugyanaz az ing volt rajta, mint tegnap. :) A checkpointnál ismét beírtuk magunkat a füzetbe, majd végre nekivágtunk az ismeretlennek!

Ezúttal még több dombot kaptunk, mint eddig a Chittagong – Kagrachuri szakaszon, és Rangamati 70km-re mértem tőlünk, tehát ennyi volt a kitűzött táv a mai napra, ami nem ígért egy könnyű menetet ezen a terepen. Nem is volt az, de legalább az esővel kétszer is nagy szerencsénk volt. Először déltájban kezdett szemerkélni, és éreztük, hogy ebből nagy zuhé lesz (valahogy már érezni másfél hónap Banglades után), ezért beálltunk egy kis teázó eresze alá. Abban a pillanatban, hogy bent voltunk a tető alatt, leszakadt az ég. Kihasználva a kényszerpihenőt, én megvizsgáltam és kicsit szét is szedtem a markolatváltómat, mert az kezdett rakoncátlankodni, és már kesztyűben sem voltam képes néha váltani, mert annyira szorult. Ez mondanom sem kell, igen bosszantó tud lenni egy ilyen dimbes-dombos terepen. Sajnos nem tudtam meggyógyítani, mert manuál híján nem mertem jobban szétszedni, illetve nem is nagyon láttam, hogyan kezdhetnék neki. Így az eső elálltával maradt a nehézkes váltás, aminek nagyon nem örültem, hiszen egyrészt ez nem jelentett jót a bicikli műszaki állapotát illetően, másrészt egyszerűen képtelen voltam rendesen haladni miatta. Volt, hogy meg kellett állnom fölfelé, és csak álló helyzetben, nekifeszülve tudtam nagy nehezen könnyebb fokozatban váltani.

A nehézségeket leszámítva gyönyörű volt a táj, és sok érdekeset láttunk ezen a napon. Elsőnek egy élő, növényi kerítést, ami engem nagyon megfogott. Persze tudom, nálunk is vannak sövénykerítések, de igazából ritka az ilyesmi, pedig mennyire logikus, és szép. Ja, hogy egy évben egyszer-kétszer meg kell nyírni? Inkább dolgozom a munkahelyemen, és abból a pénzből veszek fémből, kőből, vágott fából kerítést, és megépítem vagy építettem azt, nem igaz? :) A többi nem számít… Különben is, mindenkinek ilyen kerítése van, nem merek különbözni, még furcsán néznének rám.


Éjszakai markolatváltó-szerelés mellkasi fájdalmakkal egy ékszerboltban

…

Az út sok helyen dzsungelszerű környezetben haladt, de azért sose volt elhagyatott, még itt is lépten nyomon találkoztunk emberekkel, hol csak úgy sétáltak az út szélén, hol a ritkán, de azért itt is megtalálható földeken dolgoztak. Ebédelni megint csak egy pillanatra álltunk meg, és amint végeztünk, indultunk is tovább, mert odakint már rekordméretű tömeg gyülekezett.

Hamar kifáradtunk az állandó hullámvasútban, és egyre inkább éreztük, ahogy mentünk bele a délutánba, hogy ma már nem lesz meg ez a Rangamati, vagy legalábbis ha megpróbáljuk, azzal azt kockáztatjuk, hogy ránk sötétedik. A második nagy zuhé vagy félóráig tartott, és igaz ugyan, hogy megint pont kikaptunk ezúttal egy katonai őrbódét, de mire abból kiszabadultunk, már csak másfél óránk volt sötétedésig, Rangamati viszont még több mint 30km-re volt előttünk. Még egy kicsit azért haladtunk mert a terep is enyhülni látszott, de aztán egy nagy bazársoron elkezdtünk kérdezősködni valamilyen éjjeli fedél után. Egy kedves ember hamar meghívott magához az ékszerüzletébe. Később több meghívást is kaptunk máshová, de hűségesek maradtunk az első segítőnkhöz, nem akartuk megbántani, másrészt meg nem tetszett, hogy mások azzal kérkedtek, hogy nekik nagy házuk van, még akkor se, ha igazából nem annak szánták, csak arra gondoltak, hogy nekünk majd ott kényelmesebb lesz. Azt nem mondom, hogy tökéletesen, de elvoltunk abban a kis kb. 10 nm-es helyiségben a bambuszkunyhóban, ami igaz, otthon szerszámtartó kerti bódénak is roskatag lenne, de itt egy vidéki ékszerüzletnek még elmegy. Embereink vacsorával is készültek, én pedig nekiálltam szétszerelni a markolatváltókat. Mind a kettőt, mert közben a Zitáé és elkezdett rakoncátlankodni.

Azzal kezdtem, hogy letöltöttem a Rohloff honlapjáról külön csak a markolatváltóról szóló manuált, azt rátöltöttem a Kindle-re, hogy ne a notebook legyen elől és merüljön. A doksi alapján indultam el, és máshogy nem is nagyon ment volna, mert azzal kellett kezdeni, hogy 14-esbe tesszük a váltót és odalent az agyváltónál a feszítő csavarokat teljesen kilazítjuk. Ilyesmit nem tudtam volna megszülni magamtól. Ráadásul találtam egy módszert, amivel meg lehetett úszni azt, hogy magát a markolatváltót le kelljen húzni a kormányról. Így a kormány maradhatott a helyén, egy csomó munkát és némi csavarragasztót is megspóroltam. Ahogy szétszedtem a váltókart, nyilvánvalóvá vált, hogy totál mocskos odabent. Nem csak furcsa fehér port találtam benne mindenütt, hanem a bowden belső teflonburkolatának darabjait is. Ez sajnos nem jó jel, mert ez azt jelenti, hogy a bowden sérült, tehát azt is cserélni kell majd, ha a váltókar kipucolása nem segít, akkor most, de különben is minél előbb. A pucolásban már Zita is segített, makacsul bele volt állva a por mindenhová a váltókar belsejébe, így eltartott egy darabig, amíg megpucoltuk őket.

Igazából az egész művelet így leírva, manuált használva nem tűnik bonyolultnak, de akkor azért para volt, gondoljatok csak bele: Banglades távoli vidékein, éjszaka, fejlámpánál, egy útszéli bazársor apró kis ékszerboltjának kunyhójában szétszedni a kerékpárjaink egyik létfontosságú alkatrészét, életemben először, úgy, hogy csak magamban bízhatok, mert ha én nem tudom összeszerelni, akkor bizony senki az ég adta világon nem fog tudni nekem itt ebben segíteni, itt nem, hogy Rohloff képviselet, de még nyugati, váltós bringákat látott kerékpárszervizes sincs több ezer kilométeres körzetben. Ezért aztán volt bennem egy kis zizi, meg egyáltalán, fáradtak és elgyötörtek voltunk ezután a nap után, én négy táskával másztak meg az összes rohadt dombot ebben a nedves, meleg időben, most meg a nap végén itt kell szerelnem, és izgulnom, hogy vajon képes leszek-e összerakni és újra működésre bírni a markolatváltómat. Hogy is mondjam, kicsit nyomorultul éreztem magam, bár a vendéglátóink kedvesek voltak, de nem ez a lyuk volt az a hely, amit reggel elképzeltem, hogy ezen az éjszakán lakni fogunk, pláne nem az atomjaira szedett markolatváltóval. Az érzésre még az is rátett, hogy zanyáltam egy nagyott. A budi a kunyhó mögött volt egy saras domboldalban, és ahogy jöttem le onnan a papucsomban, az egyik lépésnél elcsúsztam, és a hátamra, fenekemre, illetve a karomra estem. Az esés közben nagyon hirtelen hátrarántottam mind a két kezemet, hogy tompítsam az esést. Ez feltétlen reflex lehetett, méghozzá olyan erős, hogy valamit meghúztam vele a mellkasomban. Röhejes volt, de sajnos fájdalmas is, hogy hanyatt estem a sárba, ugyanakkor a mellkasom fájdult meg az eséstől. Erős fájdalmat éreztem a mellcsontomnál, elég volt csak a bal karomat felemelni, máris még erősebben fájt. Hogy fogom így a bringákat és a csomagokat emelgetni és cipelni?

Szerencsére legalább szerelni tudtam nagy nehezen tovább, és miután az én markolatváltómat sikerült összeszerelni, majd letesztelni a megfelelő működését, nekiálltam a Zitáénak is. A váltás ezután sem lett olyan, mint újkorában, de azért jóval könnyebb lett, mint volt, és az egész arra is jó volt, hogy kicsit megokosodjak: a markolatváltóba felülről be tud folyni a víz, és be tud jutni a por. Noha van ez ellen benne védelem, de mivel a váltó nem vízszintesen helyezkedik el, mint ahogy azt egy hagyományos kerékpár kormányán tenné, hanem a kvázi nyitott végével közel függőlegesen fölfelé, ezért jobban ki van téve ezeknek a hatásoknak, és bizony bele is jut minden dögivel. Most valószínűleg a tegnapi esőzések alatti bringázás tett be neki annyira, hogy végül szét kellett szedni. És mivel nem lett tökéletes, valamikor a bowdent is ki kell cserélni majd. Persze a pót bowdeneket nem hoztuk el ide a Chittagong Hill Tracks-en tett kis körtúránkra, azok Chittagongba maradtak, és ez újabb aggodalmakat okozott nekem mindaddig, amíg kész nem lettem a vagy 3-4 óra hosszú szerelésekkel, és meg nem bizonyosodtunk arról, hogy mind a két váltó újra használhatóvá vált. Tehát a művelet végül sikeres lett, én azonban mégsem feküdtem le nyugodtan éjféltájt a matracainkra Zita mellé, ugyanis nem tudtam az oldalamon feküdni a mellcsontomnál lévő fájdalom miatt.

Labre-ék vendégszeretetéből a bazársori ékszerboltos vendégszeretetéig 2012. augusztus 21-22-én jutottunk el, 21 illetve 47,5km-t megtéve.

A felesleges aggodalmak elkerülése végett ez egyszer elárulom előre, hogy a mellkasom lassan ugyan, de a következő egy hét alatt szépen rendbejött magától. Sőt, így utólag a megélt nehézségek ellenére már mi is olyan szépnek látjuk ezt a szakaszt, mint ahogy az a képekből átjön. ;)

  1. Németh András
    október 1st, 2012 08:48-nél | #1

    Habár jó eséllyel nem olvassátok a hozzászólást, de azért grat hogy így meg tudtad oldani a problémát. Egyébként amikor elindultatok mit mondtak nektek azok akiktől a bringákat kaptátok, hogy meddig fogják bírni? Mert azért ti necsak sok kilométert raktok bele de azért elég extrém körülmények közt is használjátok a gépeket.

    a 8. fotón amin egy helyi gyalogol egy nem túlsólyos tehén előtt egy rétnek tűnő (de lehet inkább kiszáradt tavacska/morotva) helyen. Mi az a sok feketés színű bigyó a földön? Valami elszáradt növény vagy valamilyen termés?

  2. október 1st, 2012 13:18-nél | #2

    Árpi ez ellen a sok zsírral tudsz kicsit védekezni. Ilyen terhelésnél szerintem ezt a váltó kapcsolót 6 havonta meg kéne nézni, hogyan áll tisztasággal. Nekem volt ilyen rendszerem Birdy-n csak ott normál állásban van felszerelve de mindennapi tekerés mellett 2.5 évig nem kellett megzsírozni sem. Igaz ez a bringa minden elemére ha “civilizációban” vagytok érdemes végig pásztázni és sokat tisztítani, mert meghálálja. Lánc is pl.! Gyönyörű utat kívánok. Üdv!Krisztián

  3. szabomikulas
    október 6th, 2012 18:27-nél | #3

    A Rohloffhoz adott kihúzható bélésű bovdenházzal nekem is volt bajom, a bélés bement a markolatváltóba és szorult. Ha tehetitek akkor cserekor sima váltóbovdenházra cseréljétek, az nem tesz ilyet és ugyanolyan jól működik. Nem is értem miért használnak ilyen bovdenházat.

    • Arpi
      október 7th, 2012 09:12-nél | #4

      Köszi a tippet, majd alkalmazni fogjuk, de csak a következő cserénél, most örülünk, hogy az idáig elcipelt pótbowdeneket végre felhasználjuk és nem kell őket tovább cipelni… vagyis az elhasználtakat nem :)

  1. Még nincsenek visszakövetések