Bejárat > Ázsia, India > Delhi nevezetességei – és egyéb történetek

Delhi nevezetességei – és egyéb történetek

március 9th, 2012

Delhiben egy hétig is „vesztegeltünk” és ezalatt az idő alatt igaz ugyan, hogy nem élveztek prioritást a „must see” látnivalók, és azok végiglátogatása, de azért amikor tehettük és volt is hozzá kedvünk, akkor igyekeztünk ezt azt megnézni. Jöjjenek most ezek, a teljesség igénye nélkül. Előre leszögezem, hogy sok lesz a wikipedia link, és a kép, én viszont nem írok le semmi olyat, amihez akár egy pillanatra is ki kéne nyitnom az útikönyvet, mert nincs kedvem hozzá.

Red Fort – A Vörös Erőd, és a kis Canon lelke

Kezdjük talán a leghíresebb nevezetességgel, a „Red Fort”-al, vagyis a Vörös Erőddel. Ide nem mentünk be. :D Kívülről láttuk, és bár vonzó volt a kerten belüli csend és nyugalom a város őrült fogatagából nézve, csak ezért és hogy elmondhassuk, „voltunk bent a Red Fortban”, nem akartunk kifizetni több száz rupit. Igazából a környékére is csak azért mentünk, hogy megcsináltassuk a régi jó öreg Canon fényképezőgép vakuját. Najó, ez nem igaz, gondoltuk legalább kívülről megcsodáljuk azt a csuda erődöt, és ez meg is történt. A fényképezőgépnek viszont éppen jó napja volt, ritka az ilyen, de kb. 10 napból egyszer működik a vaku, ilyenkor képes úgy is vakuzni, hogy aztán rögtön utána lemerül, és néhány kép után már nem képes újra életre kelni a gép a két AA-s ceruzaaksiról. Máskor ugyanezen, éppen csutkára feltöltött aksikról pedig meg se nyikkan a vaku. Nyilvánvaló, hogy valami a kondival van, ami az aksik és a vaku között van, de én azon túl, hogy ezt sejtem, nincsen hozzá se tudásom, se szerszámaim, hogy megjavítsam, azért Gábor ötletére felkerestük a „Camera Bazaar”-t, ami történetesen a Red Fort szomszédságában volt. És hát a kamera éppen vakuzott, így hiába magyaráztuk kézzel-lábbal a kedves indiai boltosoknak, hogy de máskor nem működik, be kellett látnunk, hogy ez így reménytelen, és ha valóban akarunk valamit, vissza kell jönnünk máskor, amikor a vaku nem működik. Hibát keresni elég nehéz egy rendszerben, ha a hiba épp nem áll fenn. Főleg, ha az a rendszer csak egy mezei fényképezőgép, logfile-ok nélkül! :) Végül aztán nem jöttünk vissza később se, mert 1000 rupit akartak elkérni tőlünk több boltban is, és ezt soknak találtuk, pláne hogy nem voltak olyan bizalom gerjesztőek a boltosok. Mindenütt szanaszét hevertek a fényképezőgép darabok, és közvetlenül a pulton szerelte szét őket. Még csak az kell, hogy elhagyjon nekünk egykét csavart. :) A nászajándékba kapott Panasonic gépet pedig azért nem használjuk, mert már kétszer tönkrement – ezért ő a tartalék, így ha valami történne a Canonnal, tudjuk, hogy még van egy másik gépünk, ami képes pár napig működni, amíg nem találunk végleges megoldást.

Jama Masjid – A pénteki mecset

Na, de azt ígértem, hogy a látnivalókról mesélek, szóval úgy ahogy voltunk, működő, de rossz vakuval átsétáltunk a közeli Jama Masjid-ba. Vagy valahogy így írják, a lényeg, hogy ez a „pénteki mecset”, avagy a „Friday Mosque”, vagyis „A mecset” a városban. Mert ugye tudjuk, hogy Indiában több száz millió muszlim is él, állítólag többen vannak itt muszlimok, mint Pakisztán teljes lakossága. Szóval ez a mecset szintén a fő látnivalók közé tartozik, és ami jó benne, hogy ingyenes a belépés. A belépés, de a fényképezés nem, ezért a bejáratnál néhány nagyon mogorva, angolul csak pár szót (Photo hundred rupee) beszélő őr figyelmeztet. Erre Chandan is felhívta a figyelmünket, és pontosan ő is olyan mérges lett rájuk, mint én. Ő konkrétan arra gyanakszik, hogy ezek nem is hivatalos alakok, hanem csak a saját maguk számára szedik a pénzt, mert ők kitalálták. Tény, hogy ha én valaki lennék a városi vezetésnél, vagy a turisztikánál Delhiben, nem hagynám, hogy ilyen ősbunkó alakok figyelmeztessék a turistákat a szabályokra. Szó szerint csak ránk morogtak, hogy cipőt le, fényképezőgépért pedig tessék fizetni. És hogy hogyan lehetséges az, hogy a főváros egyik legnagyobb nevezetességénél ilyen alakok vámolják le a turistákat illegálisan? „In India… Everything is possible!” :)

 

Klikk a képre a nagyobb mecsetért!

Na de ne legyünk negatívak, már csak azért sem, mert mi nem hagytuk magunkat lehúzni. Amint ránk morogtak, már tudtam, mit fogunk tenni. Először bement Zita, én addig vigyáztam a szandáljára, és amikor visszajött, látványosan és hangosan kommentálva átnyújtottam neki a fényképezőgépet – vagyis egy annak látszó tárgyat, a GPS-t, és besétáltam a fényképezőgéppel a zsebemben. Így sikerült néhány képet lőni odabent is az udvarról és a mecsetről, ami egyébként valóban szép volt, bár a lahore-i mecset után nem nyújtott különösebb katarzist. Ez is hasonló felépítésű volt, csak ennek középen volt egy medencéje. Ja, és mint a lahore-i is, ez is nyugatra néz, mivel hogy már túlhaladtunk Mekkán, Mekka tehát innen nézve már nyugatra van. :)

Az India Gate-nél – Hat sávos kalandtúra Delhiben

Innen metróra pattantunk és átrobogtunk Chandan munkahelyére, ahonnan a már említett 90 rupis „unlimited food” étterembe mentünk át vacsorázni. A lakom után sétáltunk, méghozzá a India Gate nevű monumentális kapuhoz. Mondhatnám, hogy diadalív, ha az lenne, de nem az, csak úgy néz ki. Hogy mi végett építették, azt nem tudom már, de arra ott van a wikipedia. Ami viszont valószínű nincs leírva ott, azt elmesélte nekünk Chandan: nem is vagy igazi delhi-i, ha szombat este éjfélkor nem fagyizol itt a parkban az India Gate mellett. Szó mi szó, tényleg sok fagylaltos kocsi állt ott. Vagyis inkább jégkrémes szekrénnyel felszerelt bringákról beszélünk. Az India Gate egyébként egy hatalmas körforgalom közepén volt, de nem a legközepén, mert ott csak valami vékony tornyok vannak. Ezt onnan tudjuk ilyen jól, mert első nap Chandanhoz menet a bringákról nagyon lestük, hogy hol az a híres India Gate, de nem láttuk sehol csak azokat az oszlopokat. A körforgalomba befutó utcákból rendre csak ezeket látni, mert ezek vannak középen. Ja, és ha kalandra vágyóknak ajánljuk, hogy próbálják ki a bejutást a körforgalom belsejébe tuktuk nélkül, gyalog. Az „a túloldalra születni kell” itt különösen igaz, mert úgy jönnek az autók és a tuktukosok, mint az őrület, mind a hat, jól írom: 6 sávon! Szóval ezen a hat sávon kellett átjutnunk, megfogtuk egymás kezét, hogy ha muszáj, akkor már együtt halljunk meg, és elindultunk. A járművek kerülgettek, dudáltak ránk, de egy pillanatra sem lassítottak volna, sőt, ahogy már írtam, levillogtak minket, hogy jelezzék, hogy jönnek. Igen, csak azért villogtak, hogy jönnek és hogy takarodjunk, nem azért, mert lassítottak és átengedtek. Ez zavaró lehet az újonnan érkezettek számára, de talán nem fatális, hisz ha az autós jelez nekünk, akkor az azt jelenti, hogy lát, és ha nem túl őrült akkor talán lassítani is képes, bár ezt csak a legvégső esetben szokták megtenni, amikor kikerülésre nincs mód. Mindegy, a lényeg, hogy átjutottunk, túléltük, sőt aztán még vissza is mentünk a kör közepéből, és azt is túléltük. Készült az átkelésről videó, bár nem tudom, mennyire adja át, ahogy azt sem, hogy mennyire leszek képes feltölteni a bejegyzés publikálásáig. Mert ugye Indiában nem csak a forgalom kaotikus a nyugati szemnek, hanem az internet is. Mint a mesében: „Hol volt, hol nem volt…” :) A Zita által sokat emlegetett „Remélj, de ne várj el semmit” elvet pedig csak leírni, és kimondani könnyű, de úgy is érezni… Még tanuljuk! India eddig messze a legkeményebb ország, ahol jártunk, de cserébe sok jót is tartogat.

A Connaught Place-i Szerelmesek

Na, és akkor teleportáljuk most át magunkat egy másik nagy körforgalom közepébe, a Connaught Place-re. Ez egy központibb, zsúfoltabb hely, a városnak még inkább a szívében. Itt már találtunk zebrákat a bejutáshoz, és jobb napokon még rendőrök is álltak mellettük, akik a forgalmat hivatottak megállítani a gyalogosok átkelése számára – több-kevesebb sikerrel. :) Bent szép park van, dombokkal, szökőkutakkal, egy kisebb tóval, na és persze fákkal és bokrokkal. Szinte mindegyik bokor mögött látni lehetett egy-egy ölelkező szerelmes párt, ami azért furcsa, mert eddig sehol máshol nem láttunk ilyet Indiában, és ahogy azt már meséltem, errefelé nem szoktak találkozni a házasság előtt a párok. Sőt, mi több, az, ha valakivel érintkezel házasság előtt, az gyalázatos, szégyenteljes dolognak számít. A feleségedet is akkor láthatod először személyesen az életedben, amikor az esküvőn felhajtod a leplet az arca elől (és szaladsz el ordítva a saját esküvődről, ha rondának találod a mennyasszonyod :) – mi Zitával mindig ezen a képzeld szituáción nevetünk…). Persze ma már máshogy mennek a dolgok, hiszen „ott a facebook, megnézheted a profilját”, és noha a szülők nem igazán támogatják (ha válásra kerül a sor, egyedül maradsz, senki nem áll melléd – merthogy itt a válás is épp olyan „arranged” mint az esküvő, a család szervez mindent), a városokban egyre elfogadottabb a love marriage és a randizás, utóbbinak lehettünk mi a Connaught Place-en a szemtanúi.
Ha pedig fülpucolásra vágytok, itt profi fülpucolókat találtok, 10-20 rupiért kipucolják a füled. Hogy ez mire jó, és mitől különb attól, ha én mosom ki otthon a fürdőszobában, ne kérdezzétek, mert nem próbáltuk ki. :)

Humayun sírja, a Humayun’s Tomb

Egyetlen egy fizetős nevezetességet néztünk meg pénzért, ez pedig a Humayun’s Tomb volt, vagyis Humayun sírja, vagy ha úgy tetszik, mauzóleuma. 250 rupi volt a belépő, ami azért pofátlanság, mert az indiaiaknak csupán 10 rupi. Na, de nem ez a lényeg, hanem hogy ide bementünk, mert Chandan és mások is mondták, hogy ez a hely nagyon szép és érdemes megnézni. Konkrétan volt, aki azt mondta, hogy ha mást nem is, de a Humayun’s Tomb-ot nézzük meg Delhiben. Hát így tettünk, és nem bántuk meg. Ha valamit megbántunk, az az, hogy csak késő délután néztük meg, amikor már a nap eltűnt, és nem voltak túl jó fények. Merthogy ezt az épületet egy nagyon szép, fás ligetes park vette körül, tele banyána- és pálmafákkal, na meg szaladgáló mókusokkal. Maga az épület középen nem nagy történet, de fel lehet menni a „teraszra”, vagyis az épület alapjára, ahonnan egész jó a kilátás. A mauzóleum maga egyébként formára egészen hasonlít a Taj Mahalra, és van is köze hozzá. Ugyanabból a dinasztiából való a történet, de a Humayun’s Tombot nem a férj, építette a feleségnek, hanem épp fordítva, a feleség a meghalt férjnek, és mindez valahogy száz évvel a Taj előtt történt. Azalatt a száz év alatt kitalálták, hogy legyen márványból a mauzóleum, és hogy kell hozzá négy torony is. :) A lényeg, hogy nagyon tetszett ez az egész hely mindkettőnknek, és remekül éreztük magunkat, sokat fotóztunk – amire kiváló ez kiváló hely volt – , és végül csak azért mentünk haza, mert már úgy kergettek minket kifelé a záróra miatt.

 

A Surajkund Handicraft Fair

Még egyetlen egy helyet megemlítek, ahol jártunk, és így a következő bejegyzésben akkor nyugodt szívvel továbbindulhatunk Delhiből. Ez pedig a Surajkund Handicraft Fair, ahová Gábor hívott meg minket. Ez egy kézműves és kulturális kiállítás volt kint a szabadban, valahol a város szélén. Óriási tömeg volt ezen a helyen, ahol nem csak India különböző államaiból, hanem más országokból is jelen voltak a kiállítók, illetve a fellépők, merthogy ilyenek is voltak, és főleg emiatt mentünk. Nekem először nem tetszett a hely, merthogy olyan őrült embertömegen kellett keresztül verekednünk magunkat egyik helyszínről a másikra, amihez mi még itt Indiában sem voltunk hozzászokva. De aztán valahogy megbarátkoztunk az egésszel és megkockáztatom, hogy végül még élveztük is. Persze ez az egész talán azért volt, mert én inkább Gábor történeteire voltam a kíváncsibb, amiből aztán később még bőven kijutott végül, hisz találkoztunk még vagy két-három alkalommal Delhiben. A kézműves vásáron látott színpadi fellépésekről pedig igyekszünk összeállítani valami videót, az adná vissza a legjobban őket. A vásáron egyénként néhány száz forintért olyan szép, díszes és egyedi termékeket (táskákat, fali díszeket, szőnyegeket, bögréket, lámpásokat, millióféle dolgot…) lehetett kapni, amit otthon Európában néhány ezer forintnak megfelelő összegért szoktak vesztegetni. Szóval íme, egy lehetőség meggazdagodásra! :) Még egy… Bár nem épp a legfenntarthatóbb dolog ilyesmiket keresztbe-kasul cipelni a fél világon, de hát a mai ember általában csak a pénztárcája fenntarthatóságára szokott gondolni. :) Gábortól viszont hallottunk egy másik lehetőséget is: Ománba kell menni angoltanárnak! Nem kellenek hozzá különösebben papírok, csak angoltudás, jól fizet, és Gábor szerint Omán egy remek ország, neki nagyon tetszett, elmesélte, hogy egyszer egy taxis elvitte őt ingyen, amikor stoppolt a városban! Merthogy lehet ilyet, egyszer még én is felvettem otthon Budapesten a Jablonka úton egy stoppost a fókával. :)
A svájci tehenészetben való munkalehetőségről még mindig nem írtak vissza. Esetleg valaki megpróbálhatná megtalálni őket a keresővel, én addig írok a német párnak újra CS-n!

Metróval Tádzsikisztánba!

Szintén Gábor szervezésében (mondtam, hogy nagyon aktív a srác, ezeket mind CS Event-ként is meghírdeti) elmentünk egyik este egy tádzsik művészeti estre. Már odafelé a metrón érdekes élményeink voltak. Ugyanis ahol nem áll egy rendőr az ajtók mellett, ott a tömeg párhuzamosan próbál ki- és beszállni a metró vagonok ajtaján, amikor azok kinyílnak. :) Ez csak leírni vicces, amikor ott vagy, már több humorérzék szükséges ahhoz, hogy mosolyogj közben. Iszonyat a dulakodás… De mindezek csak kulturális különbségek ugye, ilyesmin nem szabad leakadnunk, ha élvezni akarjuk a helyet, ahol épp vagyunk. Ettől (is) szép a világ, nem igaz? Az milyen lenne már, ha mindig mindenütt mindenki ugyanolyan lenne? Unalmas, egyhangú!
El tudom képzelni, hogy egy angol épp úgy pislog, mint Árpi tette Delhibe a metrón, amikor azt látja, hogy Budapesten azok az emberek, akiknek nem sietős nem állnak a mozgólépcső jobb oldalára, hogy aki siet, szaladhasson a bal oldalt. Amikor ez olyan, de olyan triviális szabály, és mindenkinek jobb lenne, ha működne. Ahogy az is, ha a beszállók megvárnák a kiszállókat Delhiben. :) Ja, és a kultúrest: csak a közepére értünk oda, volt egy két jó tánc, de az egészet a tádzsik sztárleány végül egy „I’m a disco dancer” nevű popslágerrel zárta, amivel az én szememben egy kicsit összeomlott a kultúrest, de hát ez csak az én véleményem, a tömeg tapsolt… :)
Na, most már mehetünk Delhiből! :)

  1. március 9th, 2012 08:57-nél | #1

    A “nem vakuzom, mert nincs kedvem” játékot minden ceruzaelemes Canon szívesen előadja. Ezt a hibát szerintem nem fogjátok tudni megjavíttatni. Pedig amúgy jó képeket csinálnak.

    (Grammarnáci: nem Canon-al, hanem Canonnal. Két hiba egy helyen már elég durva. :) )

  2. R0fike
    március 9th, 2012 09:15-nél | #2

    Metróból kiszállás , beszállás! Már Budapesten is gondot okoz, nem csak a metrón, a buszokon is, hogy az emberek odaállnak az ajtó elé és akadályozzák a kiszállók útját. “Csenevész” emberke lévén nekem ez komoly gondot okoz, maradtam már emiatt egy megállóval tovább a járaton. A kétkerekű bevásárlókocsis nénikével szemben nem volt esélyem, hiszen én csak 140kg vagyok. :-)

  3. F.Péter
    március 13th, 2012 20:37-nél | #3

    A fényképezési engedélyekhez hozzáfűznék egy esetet ami velem történt, mikor Cambridge-ben jártam Feleségemmel és Anyukámmal:
    Az iskolák területén engedték, hogy fényképezzek, de azt már nem, hogy a fényképezőgépemet állványra tegyem. Magyaráztam az őrnek, hogy szeretnénk egyszerre mind a 3-an rajta lenni egy pár képen, de nem engedte. Megkértem, hogy akkor legyen szíves és készítsen rólunk egy képet, de mogorván elutasított. “Ő nem fotóz és tartsuk be a szabályokat!”..evvel faképnél hagyott minket. Máig sem értem ezt a szabályt, hogy mire jó. Kénytelen voltam a földre, meg padokra tenni a gépem, de egyetlen így készült kép sem sikerült igazán jól.
    További jó utazást!

  4. CLS
    április 19th, 2012 22:33-nél | #4

    @UB
    A családomban pár év alatt vagy 5 különböző készülkben sikerült felfedezni ugyanazt a hibát. Az egyik első egy fényképezőgép volt, ami idővel túl gyakran jelzett kimerült akkut.
    Kontakthiba volt az akku és a készülék elemcsatlakozója között.
    Ugyanis az esetek túlnyomó részében a készülék elemcsatlakozója másmilyen fémből készül, mint az akku (vagy elem) érintkező része. És ahol két eltérő fém érintkezik, és jelen van a levegő nedvességtartalma, ott idővel korrózió jelentkezik. Kontakt spray-vel vagy egészen minimális csiszolással megoldható a gond. Azóta a fényképező, az asztali telefon, a kapu távirányító mind jól működik.

  5. Arpi
    április 19th, 2012 23:06-nél | #5

    @CLS
    Lehet, hogy ez a hiba, de ahhoz, hogy megtudjuk és megjavítsuk, szét kéne szedni a kis Canont. És mivel öreg már szegényke, lehet, hogy nem élne túl egy ilyen műtétet, ezért ezt nem merjük megkockáztatni. Viszont néha még vakuzik, legutóbb több napig egyfolytában működött a vakuja, nem is értettük, mi történt. :) Persze azóta megint megmakacsolta magát…
    Mindenesetre azért köszi a tippet, lehet hogy máskor, másvalaminél még jól fog jönni! ;)

  6. április 29th, 2012 12:42-nél | #6

    Szerintem tendereztessetek meg, ki akar nektek ajandekozni egy pocket camerat.. tuti, hogy csomo embernek ott all a fiokjaban, mert vett mar egy fancy-bb darabot..
    Az a bizonyos csonka Gabor – azaz vandorboy.com :)

Hozzászólások lezárva