Bejárat > Ázsia, Kína > Egy fagyos éjszakázás, és az azt követő hegyvölgyes, saras, nehéz nap

Egy fagyos éjszakázás, és az azt követő hegyvölgyes, saras, nehéz nap

november 28th, 2011

-3 fok a sátor hálófülkéjében

Éjjel nem aludtunk könnyen, és nem aludtunk sokat. Fel-felébredtünk mind a ketten, vagy inkább mondjuk úgy, hogy el-elaludtunk néha. A nehéz álom oka a hideg volt, ami betört a sátrunkba és a hálózsákunkba. A testünk nagy részével nem volt gond, kivéve azután, hogy megmozdultunk, mert amint pozíciót váltottunk az alváshoz, a hálózsák és a matrac olyan részeit érintette a testünk, amit előtte nem fűtött fel, így az nagyon hideg volt. Ez akkora probléma még nem lett volna, de a lábfejeink folyamatosan fáztak. Hiába húztam fel rájuk 5 pár zoknit, nem számított, még mindig hidege volt a lábamnak, ugyanakkor a sok zokni már összenyomta a lábujjaimat és ez kényelmetlen volt. A kis hőmérőnk bent volt a hálófülke ajtaja mellett, és -3 fokot mutatott, amit eleinte nem akartunk elhinni, mert a mellette lévő vízpalackban egyáltalán nem volt jég.

Befagyott mindenünk az éjjel

A kevés és nehéz alvást egy hajnali kelés követte, amit igazából már vártam, mert nem volt túl jó így hánykolódni a hidegben egész éjjel. Amikor először kibújtam a sátorból valamikor hét óra előtt, még „sötét” volt odakint. A sötét azért idézőjeles, mert telihold volt, és a teljes hold úgy világított a hegyek felett, hogy gyakorlatilag mindent lehetett látni a holdvilágnál. Ez persze nem akármilyen hangulattal töltötte el a reggelt, ami amúgy igen fagyos volt.
A meglepetések akkor kezdődtek, amikor megpillantottuk a sátor előtt hagyott 5 literes vizes palackot. Be volt fagyva! Mekkora balgák voltunk, kint hagytuk a vizet, mondván, ha a többieknek kell majd, akkor kéznél lesz így nekik is. Hát reggelre megszilárdult a vizünk. Ez még nem lett volna akkora baj, mert hála az égnek nem teljesen fagyott be, így miután benyomogattam az oldalát a palacknak, sikerült sűrű jégkásává alakítani a víz állagát. A baj az volt, hogy amikor megpróbáltuk a vizet átpumpálni a vízszűrőn, az sem ment, mivel a vízszűrőt is kint hagytuk az előtérben. Alig volt iható vizünk, és a vízszűrőnk is befagyott. Ott guggoltunk a sátrunk jéghideg előterében, és nagyon bénának éreztük magunkat. Ezen érzés ellenére sikerült másodjára berobbantani egy stabil lángot a benzinfőzőn, amivel így sikerült vizet melegítenünk, a meleg vízzel pedig sikerült kiolvasztanunk a vízszűrőt. Azon átpumpáltuk a vizet, amit aztán így már sikerült felhasználni a zacskós tésztaleves és egy kávé elkészítéséhez. A vizet csak felforralni és így sterilizálni azért nem jutott eszünkbe, mert az egész hátralévő napra szerettünk volna 5 liter ivóvizet magunknál tudni, ennyi vizet felforralni, majd hagyni lehülni beletelt volna egy egész délelőttbe, ennyi időnk viszont nem volt, mert közel 100km-t terveztünk megtenni ezen a napon, ahhoz viszont szükségünk volt minden világos órára. Ez az egész mizéria így is egy csomó időt elvett a reggelből, ami ezért nagyon nehezen indult be.
Végül aztán csak sikerült megreggeliznünk és összepakolnunk, bár utóbbi sem volt könnyű művelet, mert igen hideg volt odakint. Emlegettük is Katy-éknek, hogy „Camping is for summertime” (A sátrazás nyárra való), meg hogy soha többé nem próbálunk meg sátrazni R betűs hónapban. Mire mindenünket összepakoltuk és felrámoltuk a bringákra, igen átfagyott mindenünk, főképp a kezünk. Nyűgösen, átfagyva és kialvatlanul indultunk neki a napnak valamivel 9 óra előtt.

Az eltűnt aszfalt rejtélye

Egy szolid emelkedő és egy lótuszvirág alakú emlékmű köszöntött minket az úton. Tudtuk, hogy pár kilométer múlva elhagyjuk az Ulugqat völgyét, és onnantól az út egy hosszú, 500m-es kaptatóval visszakúszik egészen 2940m-re. Ez hamar be is következett, a völgyek találkozásánál, pont egy település mellett elkanyarodtunk balra, egy másik völgybe. Idáig simán el tudtunk volna jönni még tegnap világosban… Persze ezen már nem bosszankodtunk, végül is kalandnak nem volt utolsó ez a fagyos sátrazás, csak épp ne lettünk volna olyan álmosak és nyűgösek. Szépen lassan küzdöttük le a szintet, az út legtöbbször nem volt túl meredek, és ez jó volt, mint ahogy az is, hogy a GPS-en pontosan láttam, hogy mennyit tettünk már meg és mennyi van még hátra. Közben rájöttünk, hogy miért ilyen vacak az út mindenütt, és miért tudta úgy mindenki, akit kérdeztünk, hogy végig aszfalt van Kashgarig. Az aszfalt meg is van, csak éppen a legtöbb helyen fölé építették az új utat, ami ugyan még csak egy nem folyamatos töltés jelenleg, de ez épp elég ahhoz, hogy a töltés mellett vezessen a jelenlegi, ideiglenes út, a porban, sárban, vagy a hóban, néha sokkal több szintet felvéve, mint a régi, vagy az új út. A kettő nem mindig ment ugyanott, ezen kivételes alkalmakkor volt részünk néhány méter aszfaltban, de általánosságban sajnos az volt igaz, hogy az ideiglenes úton kellett haladnunk, ami sokszor nagyon nem volt finom. Ha csak egy évvel később, vagy előbb érkezünk, valószínű vagy az új, vagy a régi, de aszfalton tekerhettünk volna. Ezen persze próbáltunk nem bosszankodni, hanem csak elfogadni, és örülni annak, hogy ha a terep nem is, de az időjárás kegyes volt hozzánk. Napsütésünk volt, és hátszelünk, igaz, ez utóbbi legtöbbször nem sokat számított, mert az emelkedőn 10-15km/h-val, ha haladtunk, és ilyen tempónál nem sokat ér a hátszél. Valamivel 2600 felett aztán az emelkedő meredekre váltott, a sebességünk pedig a meredekséggel fordítottan arányosan 5-6km/h-ra. Fent egy új táj tárult elénk, havas, kopár hegyek, és előttünk egy kisebb medence, amit az út a jobb oldalt hagyott el, egy nagyobb töltésen átvágva. Több hasonló kisebb-nagyobb medence követte egymást, amik között sokszor lefelé is hajtottunk. 2840 méteren úgy tűnt már csak egy utolsó nagy meredek fölfelé van hátra, és felérünk egy fennsíkra. Ez meg is történt, csak épp az emelkedő teteje feljebb volt, mint vártuk. Angol barátaink itt vártak ránk, mert ezen a sok hosszú meredek kaptatón már jól el tudtak húzni tőlünk. Itt álltunk meg másodjára étkezni, a tízórai valahol 2600-on volt, az ebéd pedig a vélt hágóban, 2940m-en. Azért csak vélt, mert miután leereszkedtünk onnan, akkor láttuk csak, hogy a hágó túloldalán sem változatlan a terep, épp csak a következő völgybe ereszkedtünk le, de annak túloldalán egy hosszú-hosszú kaptató várt ránk megint, ami még magasabbra is vitt minket, mint az előbb. Ez a terep aztán sokáig folytatódott még, de közben azért sikerült egyre lejjebb ereszkednünk, sokszor percekig csak 40-50-el száguldoztunk, ami nem volt rossz.

Dagonyázás autók és kamionok között

Több helyen három út létezett, egy nagyon szörnyű sáros földút, ami a hivatalos ideiglenes elkerülő út volt, egy új, ami még nem volt kész, csak a töltés, de az sem mindenütt, és a régi, ami általában el volt torlaszolva földbuckákkal és táblákkal. De ennek ellenére a helyiek előszeretettel használták ez utóbbit, mert még mindig ez volt a legjobb választás. Amikor sikerült észrevennünk a keréknyomokból, hogy járható ez az út, vagy épp elcsíptünk egy helyi autóst, kamionost, hogy arra hajt, akkor mi is ezt az utat választottuk. Igen ám, de ezzel egyszer nagyon pórul jártunk, mert ez az út ugyan rövidebb volt, mint az utált elkerülő út, de ezúttal sárosabb is. Először csak havon hajtottunk, de aztán ahogy lejjebb értünk, hatalmas sártengeren kellett keresztüljutnunk, amit nem csak maga a sár, hanem a benne elakadt autósok és kamionosok is nehezítettek. Szentségeltünk rendesen, mire túljutottunk rajta. Nem tudom, miért csak nekem, talán mert ügyetlenül mindig rossz utat választottam a nagyobb sárban, de beragadt a sár a bringám kerekei és sárhányói közé. Szerencsére épp kéznél volt az imbuszkulcs készlet, aminek a soha nem használt, egyik legkisebb kulcsát most végre hasznát vettem, és perceken át kapargattam vele a beragadt, félig megszáradt sarat a sárhányómból, hogy végül újra hangtalanul és könnyen suhanhassak.

Gyorsabb a málhás Nazca Gaucho a terepen, mint a málhás trekking?

Az út persze továbbra is hatalmas, havas hegyek között hajtott, de erre csak azon örömteli percekben tudtunk figyelni, amikor aszfalt volt a kerekeink alatt. Érdekes volt egyébként megtapasztalni, hogy nem csak a viszonylag sík, vagy lejtős részeken értük utol a hagyományos bringát hajtó angol társainkat, hanem az aszfaltmentes, rázós, köves szakaszokon is. Mindegyikük teljesen merev vázú bringán ült, még első telójuk sem volt, és lehet, hogy tévedek, és csak mi mentünk bátrabban a terepen a csomagos rekukkal, és ők óvatosan a csomagos trekkingjükkel, de a rekukkal jóval gyorsabbnak bizonyultunk ezen a terepen. Arra jutottam, hogy valószínűleg azért, mert nekünk a hátsó teló felett vannak a csomagjaink, és javarészt mi magunkat is, tehát a teher és a bringás nagy része rugózott tömeg. Csak az első lánctányér és a „bum”, van elől, na meg a lábaink, de mivel nem azokon támaszkodunk, sok vizet nem zavar, ha ezek mind rázkódnak a buckás, köves út felett. A hátsó teló pedig szépen szuperál az enyhén buckás terepen. Nem rázkódik szét a csomagtartó a táskákkal, és mi magunk sem. Legalábbis nem annyira! Merthogy emlékszem még, amikor először hajtottunk macskakövön a rekukkal, elég szörnyű érzés volt… De mára megszoktuk, inkább hátmasszázsnak fogjuk fel a rázós utat, mint problémának. :) Szóval a lényeg, hogy a köves útszakaszokon sokszor több kilométer előnyt szereztünk a többiek előtt, és ezen mi magunk lepődtünk meg a legjobban. :)

Holtpont a nevenincs városban

Késő délután aztán átkeltünk egy szűkebb átjárón és legurultunk egy településre, aminek a nevét nem tudjuk, mert csak kínaiul volt kiírva, az orosz térképünkön pedig csak egy pont jelölte. Itt próbáltunk kenyeret szerezni, de sajnos nem jártunk sok sikerrel, a helyiek nem értették mit akarunk, vagy nem voltak hajlandóak dollárt elfogadni. Ekkor én már elég elgyötört voltam, túl voltunk a 70km-en és vagy 1000m szintemelkedésen ezen a nem könnyű úton, és igazából éhes és fáradt is voltam, a kialvatlanságról nem is beszélve.
Ekkor voltam szemtanúja az esetnek, amikor az egyik helyi a sok közül, aki Zita egyedül hagyott bringája köré gyűlt, a lábával Zita pedáljára rúgott, mintha csak nem lenne keze és a lábával szeretné azt mutatni, illetve mondani a haverjainak, hogy „Nézd már, hol van ennek a nem is tudom minek a pedálja!”. Na, erre nekem komolyan vissza kellett fognom magam, hogy nehogy én is a lábammal mutassam meg neki, hogy merrefelé menjenek el a bringáinktól, de nagyon gyorsan. Nem voltam épp a legjobb idegállapotomban, mondhatni a nap mélypontjában ért ez az eset, amit nem is értem, hogyan, de végül csak úgy kezeltem, hogy az emberek és Zita bringája közé gurultam, és viszonylag illedelmesen közöltem, hogy a bicikli nem az övék, ezért ne rugdossák és ne fogdossák. Túl sokat mentünk már és túl keveset ettünk ezen a napon, ezért eléggé bugos voltam már ekkor, de azt azért még tudtam, hogy ingerültséggel nem oldok meg semmit.
Végül aztán sikerült felváltanunk egy ötdollárost odébb egy boltban, és vásárolnunk néhány „cipó” helyi kenyeret és két újabb zacskó instant tésztalevest. Ez volt a két legértelmesebb élelmiszer, amit a boltokban találtunk, minden más ismét műanyagban volt, számunkra semmitmondó kínai nevekkel. A kenyér hasonló volt, mint amit eddig megszoktunk, kerek, vékony, viszont ez finom sós volt, ebben különbözött az előző országok cipóitól. James-től egy szelet Snickers-t is kaptunk, ami végleg helyreállította a morálomat, na és persze energiát adott.

Nagyváros a láthatáron! Újra modern civilizációba érkezünk

A városkából egy rövid, de annál meredekebb emelkedőn vezetett ki az utunk, ami után hála az égnek, végre megváltozott a táj, és vele együtt a terep. Egy széles, tág völgybe zúztuk le, ahol már bőven volt hely az új útnak, így azt nem a régi helyén építették. Végre síkon, és nyílegyenes, aszfaltozott úton hajtottunk. A hátszélnek most végre igazán hasznát vettük, könnyedén hasítottunk 30 felett. Így hamar megérkeztünk a napunk végét jelentő, Wuqia (Oroszul Kiziloj, nem értem, hogyan…?) nevű város közelébe. A város látképe már távolról rosszat sejtetett, mivel modern, nagy, sokemeletes házakat láttunk. Egy nagyváros! Úgy döntöttünk, nem hajtunk be, hanem a város előtti, még normális lakóházaknál próbálunk szerencsét mind az öten. Sajnos nem sok sikerrel jártunk, sehová nem sikerült bekéredzkednünk, mindenki a város felé integetett.

Szállodai és éttermi kalandok Wuqia-ban

Hát mentünk a város felé, ahol nagy szerencsénkre összefutottunk egy angolul is beszélő autóssal, aki azt ígérte, elvezet minket egy szállodába, ahol 120 yuan-ért kaphatunk egy szobát ötünkre. A város utcaképe teljesen új és furcsa volt számunkra. A város határában, ahol még se házak, se semmi nem volt, egy vadi új, hatalmas, kétszer két sávos, csili-vili lámpákkal kivilágított sztrádán hajthattunk, de amikor beértünk a városba, a közvilágítás a legtöbb utcáról hiányzott, és a legkülönösebb boltok sorakoztak egymás után, az utakon pedig rengeteg elektromos robogó, illetve mindenfelé furcsa járgány hajtott. Végül tényleg kikötöttünk egy szállodánál, és tényleg kaptunk egy szobát két ággyal. Ez így fért bele mindenkinek a büdzséjébe, ugyanis így 5 felé osztottuk ezt az összeget, ami így már mindannyiunk fájdalomküszöbe alatt volt. Azt meg a legkevésbé sem találtuk furcsának, hogy öten bringások, két nemzet lányai és fiai egy apró kétágyas szobában éjszakázunk. Ezen egyikünk sem volt leakadva egy percig sem, inkább csak örültünk, hogy ezzel a kínai szállodások is pont így vannak.
Pénz sikerült felvennünk a szállodával szemközti ATM volt. Khorog óta ez volt az első pénzautomata, amivel találkoztunk, és ez nem kis megkönnyebbülés volt mindannyiunknak. Katy-ék pár napja már pénztelenül utaztak, 20 dollárral mi segítettük ki őket még Kirgizisztán végén, ezzel nekünk is már csak pár dollárunk maradt ekkora.
Kínában is van valami regisztráció az idegenből jötteknek, 72 órán belül egy szállodán keresztül meg kell ejteni a rendőrséggel. Ez valószínű nem sűrűn történik meg Kínának ezen távoli csücskében, mert se a szállodás, se a kihívott rendőr nem nagyon tudta, hogy mi a fenét kell csinálni. A rend őreinek még végül nekem kellett segítenem. Az útleveleinkben szereplő hárombetűs országkódhoz (HUN, GBR) volt egy táblázatuk, aminek a másik oszlopa az adott ország kínaiul leírt (vagy írhatnám inkább, hogy lerajzolt, mert rendszerint csak egyetlen jel volt) neve volt, amit így már át tudtak vésni a regisztrációs űrlapra. A kínai rendőrök nagyon nem voltak otthon a latin betűkben, ezért ha nem működök közre, angoljaink bulgároknak (BGR) lettek volna regisztrálva. :) A regisztráció egyébként teljesen ingyenes volt, és mind a szállodások, mind a rendőrök készségesek voltak, ők is csak a kötelező bürokráciának élték meg, és szinte ők kértek elnézést az egész hercehurcáért. Papírt nem kaptunk róla, de nem is kértek semmit később sehol Kínában a hatóságok.
A szoba olyan tiszta volt, mint amilyen Dushanbe óta nem láttunk. Katy és Anthony elfoglaltak benne egy ágyat, mi Zitával egy másikat, James pedig kapott jó párat a társaság matracaiból. James az a fickó, aki szeret egy szobában aludni a bringájával, ezért az ő gépe is helyett kapott még a szállodaszobánkban. Viccesen néztünk ki így öten egy bringával egy két ágyas szobában. Amihez nagy örömünkre tartozott egy fürdőszoba is, így a régóta hőn áhított forrózuhanyt egy nappal Kashgar előtt megkaphattuk. Én voltam az egyetlen férfi a csapatban, aki ezzel élt is és letusolt. Anthony és James úgy látszik annyira megszokták az öntisztulást, hogy nem érdekelte őket a zuhany. Vagy csak annyira nagyon Kashgarhoz társították az élményt, hogy nem akarták előbb átélni! :) Mindenesetre, mire én kijöttem a fürdőből, a három angolunk már elhúzott ki a városba, nem bírták megállni a civilizáció hívását addig, amíg tusoltam. Így Zitával kettesben mentünk ki a városba, amit annyira nem bántunk. Körbejártunk egy nagy háztömböt, de nem találtunk egyetlen éttermet sem, ahol lett volna angol étlap, vagy legalább képek az étlapon az ételekről. Titkon reméltük, hogy itt is úgy néznek ki a kínai éttermek, mint Budapesten, de ez sajnos nem így volt, esélyünk sem volt látnunk az ételt rendelés előtt. Egyébként nem tudom, említettük-e már, de az eddig megjárt országokban a kínai étterem mindenütt egy drága, különleges éttermet jelentett, nem pedig egy olcsó, de jó gyorsétkezdét, mint ahogy szeretett fővárosunkban, vagy talán egész Magyarországon.
Az éttermi kalandunk jegyében először egy elképesztően furcsa zöld levest tettek elénk, amiben valami sötét húsdarabok, uborka és mindenfelé zöldségek úszkáltak. Mi persze mindenre vágytunk, csak levesre nem, és amennyire tudtuk, ezt közöltük is, de úgy látszik nem értették meg a csirke és a rizs iránti vágyunkat. Végül egy katona figura segített, aki felhívta egy angolul beszélő nagyon kedves ismerősét, akin keresztül sikerült leadnunk a rendelésünk, és jó 20 perccel később már egy hatalmas tál, csípős szószban ázó húsos, krumplis valamit raktak elénk két kis tányérka rizzsel. A csirkét valószínű csak teljesen véletlenszerűen összevagdosták apró darabokra egy hatalmas bárddal, mert olyan részeivel találkoztunk, amiről nem is gondoltuk, hogy egy csirkének van olyan, és akkora csontdarabokkal, amik miatt először azt hittük, hogy nem is csirkét kaptunk. Szóval itt Kínában nem úgy eszik a csirkét, ahogy mi finnyás európaiak megszoktuk. :) Ennek ellenére azért nem volt rossz, és a csípős szószt is túl lehetett élni.
88 kőkemény letekert kilométer után este rendes ágyban aludtunk! Ágyban… :) Nem földön, nem matracon, nem sátorban, ágyban, rendes, tiszta szobában. Ez fantasztikus érzés volt! Igaz, velünk volt egy bringa is, illetve három őrült angol, de őket már mind megszoktuk, unalmas, és szinte szokatlan lett volna, ha csak úgy normálisan egy szállodaszobában lettünk volna. :)

  1. sanya
    november 28th, 2011 09:37-nél | #1

    Hahó!
    Akik olvassák a blogot, nézzék meg a VIDEÓKAT is, vannak újak a youtoube-on!!! :))

  2. R0fike
    november 28th, 2011 10:01-nél | #2

    Árpi, Árpi! Azt nem hiszem el, hogy egy “nászúton” unalmas lenne kettesben maradni ! :-)

  3. november 28th, 2011 12:36-nél | #3

    @R0fike
    Persze hogy nem, csak epp jobban hozzaszoktunk mostanaban az ilyen extrem korulmenyekhez… Az ilzesmi inkabb jellemzobb volt a Pamirban mint egy double room :)

    Kati neni ne lojje le a poent, a bejegyzesekben, a szovegkornyezetben majd nagyobbat fognak utni a videok, mint kulon megnezve… ;)

  4. Tomas
    november 28th, 2011 13:59-nél | #4

    ezen a “nem pedig egy olcsó és jó gyorsétkezdét” részen kicsit fennakadtam… de lehet csak azért mert utálom a műkajájukat… viszont lehet h megvolt az első kutya élmény hogyha nem tudtátok beazonosítani a husit…. legalábbis volt már barátom hasonló cipőben, amikor 2 nappal késöbb megtudta h a furcsa ízű csirkés kaják egyike macsek volt, a másik meg kutyus… :)

  5. november 28th, 2011 14:35-nél | #5

    Sziasztok! Zita, Árpi!

    Következő írásotok megjelent a decemberi Turista Magazinban. Mától kapható az újságosoknál. Természetesen mindenkinek szeretettel ajánlom a nyomtatott verziót is.

  6. Stavi Viktor – Jegesmedve
    november 28th, 2011 15:13-nél | #6

    Izolációs fólia van nálatok?!

    Mert 2 db a sátor két rétege közé nyomva,eléggé fel tudja melegíteni a bent rekedt levegőt.

    Stavi Viktor – Jegesmedve – Isbjörn

  7. Szentpétery István
    november 28th, 2011 16:35-nél | #7

    Mit vártok, hogy a kinaiak ismerjék még a latin betűket is? Te írtad, hogy még a bulgárok sem tudták elolvasni a címet. Ha jól tudom még az érettségi előtt is van a kínaiaknak írás órájuk, mint nekünk első osztályban.

  8. Skulo
    november 28th, 2011 16:36-nél | #8

    Szerintem egész Nyugat-Európában általános, hogy a kínai egy olcsó kajálda. Hogy mennyire jó, az meg változó.

    Kirgizisztánban nem sikerült a helyi szokásokat teljesen feltérképeznetek, de talán jobb is:
    http://index.hu/bulvar/2011/11/28/evente_15_ezer_leanyrablas_kirgizisztanban/

    A teliholdról meg az jutott eszembe Árpi, hogy 2 nappal később voltunk itthon a szokásos túlélőversenyen – most már nélküled -, és itt párezer km-rel odébb is olyan világosat csinált az erdőben, hogy a lámpák alig kellettek.

  9. Bander
    november 28th, 2011 17:22-nél | #9

    Na megint az R betus honap…
    nem megbeszeltuk? :)

  10. sonni
    november 28th, 2011 18:42-nél | #10

    Valóban úgy van, ahogy irod Arpi, kinai éttermek Nyugaton általánosan elegáns éttermek,kiváló konyhával, az a bizonyos “gyors önkiszolgáló (legalabbis az ételt magad viszed ki az asztalodhoz) tipus nyugati orságokban nem létezik, nem jellemzö.

  11. november 28th, 2011 18:44-nél | #11

    @Bander
    Na vegre, hat Te is elsz meg! :) Benne vagytok egy skype-olasban egy-ket het mulva valamikor? Dublin-Iszlamabad skype party… :)

    Kirgizisztanban alig voltunk, azt is leginkabb szobaban toltottuk 4-5 britt tarsasagaban :)

    Lehet hogy csak nekunk nem vot szerencsenk a kinai kajaldakkal Bulgariaban… Hogy kutyat ettunk-e azt mar soha nem tudjuk meg. :) Itt Pakisztanban szinte vegak lettunk. Na nem a kutyas-macskas elmenyek, hanem inkabb a penztarcank miatt.

    Holnap is maradunk Karimabadban, turazni megyunk az ausztral-magyar lannyal, Barbaraval.

  12. Harkányi Lajos
    november 28th, 2011 20:20-nél | #12

    Hát az biztos, hogyha az ember fázik egy -3 fokos sátorba akkor csak nagyon rövid szakaszokból áll az alvásnak csúfolt tevékenység. Most, hogy ezt írtátok eszembe jutott az, mikor egyetemista koromban a geológiai tanulmányi kirándulásra vitt bennünket tanárunk a Bükkbe Szarvaskőre 1950-es évben úgy május elseje tájékán. Ott még sátrunk se volt, csak egy félig nyitott oldalú szénapajtában kellett egy éjszakát eltölteni hasonló hőmérsékleten. Akkor én is egész éjjel maximum 15 percet tudtam aludni és azt is 3-4 részletben. A jó vastag széna elég jó hőszigetelő, de a mi pajtánkban széna is csak gyéren volt. Hajnali 1/5 órakor kénytelenek voltunk 2 évfolyamtársammal abba hagyni a didergéses alvás imitálását és leléceltünk az aznapi geológiai látnivalókról, helyette nekivágtunk a bükkhegységnek és délutánig gyalogosan átbandukoltunk az Istálóskő érintésével Lillafüredre, majd Miskolc vasútállomásra és egy éjszakai személyvonattal felutaztunk Szinbe, majd hajnalba Szin vasútállomásról Aggtelekre és ott csatlakoztunk ismét a geológiai kirándulók csoportjához. Ez a két éjszakás nem alvás, na meg a Bükk hegység gyalogos átszelése hasonló élményem volt, mint a Tiétek, igaz hogy én akkor mindössze 20 éves korú voltam. De ez azért engem is megviselt, pedig a korábbi cserkész táborok már megedzettek, csak azok rövidebb hosszúságúak voltak.

  13. Francois
    november 28th, 2011 23:30-nél | #13

    Hi,

    I am taking the same route next year.
    How do you manage supporting the cold during night?
    How is it to ride on the snow?

    Thank you
    Francois

  14. David
    november 29th, 2011 11:15-nél | #14

    És merre lett a 4. angol ? :)

  15. Stavi Viktor – Jegesmedve
    november 29th, 2011 12:53-nél | #15

    @David
    Biztos megálltak krikettezni Pakisztánban,és egy kicsit felcserélték a bringákat egy krikettütőre. :)

    Stavi Viktor – Jegesmedve / Isbjörn

  16. Grant Julia
    november 29th, 2011 13:59-nél | #16

    Sziasztok! Hat igen, igy, hogy az Arpi commentjei meg az NRE-k real time-ban mennek, mig a blog kicsit le van maradva neha nehez kovetni a dolgokat. Plane ha meg a videokat sem szabad megneznunk addig amig logikusan bele nem lesznek illesztve a blog posztokba. Na, azert ez legyen a legkisebb problemank!! :-) Csak harciasan tovabb, majd irjatok a turazasrol is, csodas lehet a kornyek, bar talan ott is mar hagovas kell, nem?

  17. Arpi
    november 29th, 2011 15:55-nél | #17

    Igen, elnézést, ha zavaró, hogy két idősíkon folynak a hírek rólunk:
    – A Facebookon, amikor nem linkelünk egy képre, vagy bejegyzésre, akkor az általában real time, valós idejű hír rólunk.
    – Amikor a bejegyzéseket tesszük fel, azok általában 1-2 hét csúszásban vannak a valósághoz képest.

    A videókat ha tehetném, szintén időzíteném a bejegyzések mellé, de erre nincs technikai lehetőség :) szóval nézzétek meg bátran őket, nem gond! :)

    …és igen, ma túráztunk, gyönyörű időnk volt, még egy lavinát is láttam! :) Lesz róla poszt, videóval, képekkel… ;))

Hozzászólások lezárva