Bejárat > Ázsia, Irán > Egy mozgalmas nap Tabrizban – avagy hogyan kezeld az irániak Őrült Kedvességét

Egy mozgalmas nap Tabrizban – avagy hogyan kezeld az irániak Őrült Kedvességét

Séta Tabrizban Mahdi-val és Amirreza-val

Harmadik egyben utolsó napunkon Tabrizban elindultunk bringákkal a városba, felfedezni azt, hiszen még csak éjszaka láttuk. A táskáink és cuccaink nagyrészét az Eligoli kempingjének egy zárt helyiségében hagytuk. Könnyedén siklottunk lefelé a városba a bringákon, a vártnál könnyebben és gyorsabban beértünk a városba, aminek a belsejében már igen nagy forgalom volt. A nagy bazár előtt még megálltunk egy helyen, mint kiderült, a kék mecsetnél. Gyönyörű park volt mellette, itt tettük le a bringákat és mentünk be a dzsámiba egyesével. Közben hatalmas embersereg gyűlt körénk, és csak nézték, nézték a bringákat, teljesen körbeálltak minket. A furcsa az volt, hogy bár nagy kommunikációra nem voltak képesek velünk, de ennek ellenére nem tágítottak. Beszélgettek egymást közt, néha ektivitiztek velem egy kicsit, vagy én soroltam nekik az országok nevét, de ennél több nem történt, mégis, ennyire elég volt nekik, hogy ne tágítsanak a bringák mellől 20-30 percig.

A kék mecset után folytattuk utunkat a városközpontba, ahol már igazi ázsiai forgalom, hatalmas dugó és szmog fogadott minket. Csak araszolva tudtunk haladni a szinte álló autósorok között. Így érkeztünk meg a nagybazárhoz, ahol embertelen embertömeg fogadott minket. Emberek és árusok mindenütt, jönnek-mennek, pakolnak a járdára és mindenhová. Ebben a forgatagban akadt ránk Mahdi és Amirreza, két jóbarát, akik éppen gitárhúrt indultak venni a bazárba, de amikor meglátták a két furcsa külföldit (minket), egyből a segítségünkre siettek. Kiválóan beszéltek mind a ketten angolul, így mindjárt könnyebb volt velük minden. Hamar betettük a bringákat a bazár egy boltjának zárható raktárhelyiségében, és gyalog indultunk felfedezni a világ legnagyobb és legrégebbi bazárját, a tabrizit. Tényleg fantasztikus volt sétálni a fedett vásársorokon, ahogy beszűrődött a fény az apró tetőnyílásokon és megvilágította a poros levegőt, az valami varázslatos volt. Mahdi és Amirreza közben mesélt Iránról, és megmutatta nekünk a legérdekesebb helyeket, sokszor egy-egy nagyobb, gyönyörű tetőszerkezettel bíró csarnokrészekben vagy éppen csendes kis tereken lyukadtunk ki. Közben örültünk egymásnak nagyon, ők hogy fogtak két távolról jött vendéget, mi pedig, hogy van két fiatal, vidám vezetőnk, akik szemmel láthatóan nagyon boldogok, hogy segíthetnek. Mindig azzal játszottunk, hogy ki vigye a táskáinkat (amikbe közben bepakoltunk 2 gázpalackot, merthogy végre itt találtunk olyat, ami jó a mi főzönkhöz), mivelhogy nagyon segítőkészen mind a kettőnk táskáját ők akarták cipelni. Ezt még Zita táskájánál csak megértettem, de állandóan az enyémet is el akarták kérni, és az már furcsa lett volna, ha fiú létemre más cipeli a táskámat. Ennek ellenére párszor megtörtént, mert amikor letettem valamiért a földre, hamar azon kaptam magam, hogy valamelyikük a kezébe fogta már, és persze aztán nem engedte, hogy én vigyem. Persze aztán amint letették, én résen voltam és én cipeltem tovább, később aztán ebből sportot űztünk, ki az ügyesebb, aki a táskát tudja vinni. Nem csak a nagy bazárban, hanem az Órák Terén is jártunk, ennek a térnek az oldalában található a városháza, aminek a kertjében egy szép kis tavacska található, belsejében pedig egy múzeum, amelyben számos iráni történelmi alak mellszobra és festménye megtalálható. A sétát még néhány mecset, nagyobb utca egy kebabozás és egy fagyizás zárta. Az egészből persze nem a látnivalók maradtak meg, hanem amiket beszélgettünk és az utcakép, mert utóbbi olyan volt, amilyet még nem láttunk. Nyüzsgés-forgás, szakadt autók, motorosok, boltok egymás nyakán, kisebb bazárok jobbra-balra. Igazából tetszett ez a kép, persze csak azért, mert most épp nem kerékpárral kellett átverekedni magunk rajta. Barátaink azt is elmondták, hogy Iránnak ezen az északnyugati részén azeri törökök élnek, szinte egészen Teheránig, ahol viszont már Perzsák. A lakosság 38% azeri török az országban, ők az azerit beszélik ami nagyon hasonló a törökhöz, de persze mellette a perzsát is megértik. A másik nagy része a lakosságnak, a 41% perzsa, ők a perzsát (farsi-t) beszélik, és az ország többi részén élnek. Pontosítás a wikipedia-ról: perzsa 51%, azeri 24%, kurd 7% – hogy az igazság mi, azt megint nem mi fogjuk megmondani. :)

Miért oly nagyon kedvesek az irániak?

Kiváncsi voltam rá, hogy Mahdi és Amirreza, meg egyáltalán az irániak miért olyan nagyon segítőkészek és kedvesek velünk, turistákkal. Ezt meg is kérdeztem tőlük, és a válasz olyasmi volt, amit vártam: ez egyszerűen már a vérükben van, az iszlám vallásuk is kimondja, hogy bőrszinttől, állampolgárságtól és hitvallástól függetlenül a távolról jött embert – és egyáltalán az embertársat – szeretni kell és segítségére kell lenni. Ezt ők nem hogy betartják és a tőlük telhető módon megteszik, de még szemmel láthatóan nagyon boldogok is, hogy segíthetnek.

A másik ok, amit ők nem mondtak, csak én gondoltam magamban mellé, az az egyszerű kíváncsiság. Ugye Iránba kevés turista jön, mert sajnos a média nem túl jól tünteti fel az országot, illetve mivel az iszlám egy 30 évvel ezelőtti forradalom alkalmával beépült az államba, ezért minden cenzúrázva van, az interneten nem minden érhető el, nincsenek külföldi csatornák a TV-ben (csak az illegális műholdvevőkön keresztül). Ezért persze, hogy szívesen tölt időt egy angolul jól beszélő fiatal egy külföldivel, aki olyan országból jött, amire neki nincs, vagy csak nehezen van rendes rálátása. – Így első kézből kaphatja meg azt. Persze utóbbi egy kicsit számító érv, de biztosan ez is benne van azon túl, hogy tényleg nagyon önzetlenül és boldogan a segítségünkre vannak rengetegen Iránban.

Hogyan kezeld az irániak túláradó szeretetét?

A sok segítségnyújtás és jóakarat sokszor teher is tud ám lenni, de Mahdi és Amirreza esetében nem így volt. Ezen a napon kezdtük csak megtanulni, hogy Iránban ezt a nagy-nagy vendégszeretet okosan kell kezelnünk, különben a terhünkre is tud lenni, nem is kicsit. Az első, és legfontosabb, a közös nyelv. Ezt városban könnyű megtalálni, de vidéken szinte lehetetlen. Ha megvan a közös nyelv, mindjárt könnyebben megérteted magad és mondod el problémáidat, igényeidet. Ha nincs közös nyelv, képtelen vagy elmondani, hogy neked a város másik vége az 2 óra kínkeserves fölfelé tekerés a csúcsforgalom forgatagában, a szmogban, ezért köszönöd szépen az ebédmeghívást, de ez most nem fog működni. Ha ért az embered angolul, akkor ezt 1 perc alatt el tudod neki mondani. Ha nem ért, lehet, hogy nem érdemes egy mosolynál és egy „Hoda Hafesz”(Viszlát!)-nél többet pazarolnod rá, mert csak az idődet és erődet vinné el a napodból, még akkor is, ha Ő teljes szívéből csak a Te kedvedbe szeretne járni. Amikor 50-en körbeállnak, azt is ügyesen kell kezelned, hamar ki kell szúrni a legintelligensebb emberkét, aki beszéli az angolt és szemre közös az érdeklődési körötök.

Ajándékot csak olyat érdemes elfogadni, ami tényleg hasznunkra lehet és/vagy hamar meg tudjuk enni, vagy továbbajándékozni azt. Ha már megvan mindened az adott helyen, amire szükséged van – tudom, ez valahol önzőség, de muszáj önzőnek lenned itt, különben szétszednek ezek a kedves irániak a szeretetükkel -, akkor sokszor nem érdemes különösebb időt tölteni a helyiekkel való beszélgetésekkel (persze ha ráér ez ember, akkor hajrá!), elég udvariasan köszönni, elmondani honnan jöttél (általában ez az első kérdésük), hogy nagyon kedves, de már vannak barátaid a városban, köszönöd szépen, „Hoda Hafesz”, és kb. ennyi. :) Tudom, ez kegyetlen, de a te időd is véges, ezért nem lehet mindenkivel aki megszólít (mert megszólítanak, 5 percenként) órákat beszélgetni és sétálni, vagy elfogadni a meghívását, marasztalását. Ezt mire felfogtuk, elment szinte egy egész napunk. :) Persze ez nem ez a nap volt, amikor Mahdi-val és Amirreza-val sétáltunk a városban, ekkor már okosak voltunk.

Azerbaijan Cycle Tourist Team

Miután elbúcsúztunk Mahdi-tól és Amirreza-tól, elindultunk visszafelé a kemping, Eligoli irányába. Útközben megálltunk egy Irancell irodánál, hogy megkérdezzük, mennyibe kerül egy mobilinternet SIM kártya és a hozzá tartozó USB-Stick, de az iroda sajnos zárva volt. Többektől azt hallottuk, hogy 15-20 dollárból meg tudjuk úszni az egy havi mobilinternetet, ezért bátorkodtunk érdeklődni ez irányban. Az iroda utcájában összefutottunk két túrakerékpárossal, Masoud-al és Hamid-al, kiderült róluk, hogy iráni bringások,méghozzá egy túrakerékpáros klub tagjai, amelynek egy perccel később a menedzsere, Yaser is előkerült. Utóbbi figura szintén nagyon nagy segítségünkre volt, jól beszélt angolul, így miután elmondtuk neki, hogy mit szeretnénk, elmondta a srácoknak, hogy hová vezessenek minket, így egy fél óra múlva már egy másik városrészben voltunk (egy domb tetején), ahol Yaser is megjelent (ő taxival közlekedett), és hamar egy boltban találtuk magunkat, ahol sajnos 3G-s USB-s megoldást nem tudtak nyújtani, csak egy sokkal drágább, WiMax-os történetet, de az száz dollár felett lett volna, így élből felejtős volt az egész. Viszont Yaser-ék csapatával jó volt megismerkedni, ezek után még az Eligoli-ig is elkísértek a bringások, na és persze rengeteg jó tanácsot kaptunk Yasertől, aki egyébként épp a helyi TV-től jött, ahol promótálta csapatát, amikor találkozott velünk. Azt azóta sem értem, hogy hogyan lehet egy túrakerékpáros csapatnak menedzsere, persze gondolom ez azért van, mert Iránban kicsit több pénz van, mint Magyarországon. :) Mindenesetre felajánlottam minden segítségem, amit így út közben meg tudok adni, ha egyszer kishazánkba tévednének a fiúk bringával.

Vendégségben Bahram-éknál

Eligoli-ban már meg volt beszélve a találkozó Bahram-al. Vele még az első tabrizi napunkon ismerkedtünk meg, a boltjában dolgozott, amikor találkoztunk, segített nekünk telefonálni és felajánlotta, hogy lakjunk nála, és újdonsült feleségénél, Nalhid-nél. De mivel kint laktak a városon kívül (Teherán irányába), ezért úgy voltunk vele, hogy talán utolsó este, mivel három éjszakát nem akartunk zavarogni senkinél. Most eljött ez az utolsó éjszaka Tabrizban, felkaptuk a táskáinkat a bringára és már gurultunk is a megbeszélt címre Bahram-hoz. Ez a cím már nem az ő, hanem az unokatestvére címe volt, a városnak egy másik pontján, de nem túl távol a Teherán felé vezető kijárathoz.

A gyönyörűen berendezett lakásban vacsorát, történeteket, és azeri török szavakat kaptunk, cserébe mi is adtunk, amink volt, a 10 perces Budapest-Isztambul videó és a családi fotók nagy sikert arattak. Bahram szemében 100 méterről csillogott a jóság és az önzetlen adni akarás, ezért bátorkodtunk őt felkeresni, noha a tabrizi tartózkodásunk alatt több meghívást is kaptunk. Bahram két hónapja vette feleségül Nalhid-ot, most még kint élnek a város mellett, de Bahram-nak van egy kis boltja(ahol találkoztunk) és hamarosan befejezi az egyetemet, így jók a kilátásai. Örültünk, amikor megtudtuk, hogy az a bolt az övé és nem csak alkalmazott benne, mert Bahram igazán jó gyerek. Nem ő a legpénzesebb a családjában (hanem a kuzinja, akinél vendégségben voltunk), de csak ő beszélt angolul az időközben nagyobb körben egybegyűlt családi társaságban. Mert mire bejeztük a nagyon finom és bőséges vacsorát, már megérkezett néhány rokon és barát. Ők késő estig, ki tudja meddig beszélgettek még, de mi éjfél körül elvonultunk, hála az égnek tudtunk hová, mert kaptunk egy külön szobát, ahol én még egyig naplót írtam és archiváltam a képeket. Közben szinte fel sem fogtam még, hogy már Iránban vagyunk, mert a naplóírással még valahol csak Örményország közepén jártam. Aztán persze nem kellett altatni, ágyba dőlés után 10 másodperccel már aludtam is mint a bunda.

Nagyon jó volt megismerni Bahramékat, örültünk, hogy találkoztunk ezzel az igazán jó sráccal és a családjával. Egyetlen egy apró, zavaró dolgot tapasztaltunk csak náluk (és aztán még sok iráni házban), mégpedig, hogy állandóan ment a TV, rajta butábbnál butább török csatornákkal, vacsora, reggeli és a beszélgetések közben is. Persze azóta megtudtuk, hogy ez errefelé sajnos a kultúra szerves része. Amikor összeházasodik egy pár, a fiú családja adja a lakást, a lányé a lakberendezést: a bútorokat, a mosógépet, a mosogatógépet, és a TV-t, ami szintén elengedhetetlen kelléke egy háztartásnak, és általában nem virágállványnak kell, hanem hogy éjjel-nappal ömöljön belőle a tiltott, nyugati „kultúra”. Kicsit abszurd, hogy odakint csak kendőben, hosszú ujjúban és hosszúnadrágban járhatnak a nők, de bent a lakásokban nem hallani egymás szavát a TV-ben bikiniben táncoló és énekelő török néni miatt… :) Na, de hát ez is Irán, ezzel együtt is egy fantasztikus, szerethető ország!

Reggel természetesen bőséges reggelit kaptunk, amihez Zita is hozzájárult egy kis otthonról kapott baracklekvárral, és végül még a nagy csupor mézet is sikerült továbbajándékoznunk Bahram családjának. Nagyon örültünk hogy elfogadták, mert az örmény „Arpi arbeit” mézesüvegünk még szinte teljesen tele volt, amikor ezt az újabb nagy adagot kaptuk ajándékba két nappal ezelőtt egy kedves tabrizitől. A reggeli lakoma után még egyszer megpróbáltak minket marasztalni még egy napra, de mi hajthatatlanok voltunk, várt ránk a kaland (és telik le a vízum 30 napja), ezt sikerült megértetnünk velük. Kikísértek minket Bahramék autóval a főútig, ahol megköszöntünk mindent és elbúcsúztunk tőlük, majd elhagytuk a várost.

  1. Gesyti Dàniel
    szeptember 27th, 2011 16:30-nél | #1

    Sziasztok.:)

    Árpi: itt a lehetőség, hogy gyakorold az elfogadást. Valamiért azt érzem ki a bejegyzésből, hogy Zitának jobban megy a vendégül látott ismeretlen jóbarát szerepe.

    És ha nem egy irodában csapkodnám a billentyűzetet, akkor én lennék az aranyérmes.:)

    Nem sajnálom, hogy itthon vagyok, de szívesen lennék ott is…

    Defektmentes szép napokat nektek.:)

    Dani

  2. szeptember 27th, 2011 20:12-nél | #2

    Sziasztok!
    Néha használjátok a 16:9 -et (széles látószög) a 4:3 helyett. Ma már minden tv és egyre több monitor is 16:9-es képarányú. 10 év múlva, amikor nézitek a képeket kétoldalt csak egy-egy fekete sávot fogtok látni. Olyan érzés, mintha levágta volna valaki a kép két szélét. Néha jó a 4:3 is pl. ha állítva fényképeztek.
    Egyébként szívesen nézegetnénk több képet, mikor a beszámolókat olvassuk.
    Olyan országok kultúráját ismerem meg általatok, amik egyébként nem is érdekelnének.
    Bálint

  3. hkolga
    szeptember 30th, 2011 20:05-nél | #3

    Hazaküldik a képeket tömörítve, aztán majd megosztjuk az oldal olvasóival.

  1. december 23rd, 2011 08:45-nél | #1