Bejárat > Ázsia, India > Goa, Eszter, Májkrém, a csodás Mandrem Beach, egy kis morális hullámvasút… és Zöldségek

Goa, Eszter, Májkrém, a csodás Mandrem Beach, egy kis morális hullámvasút… és Zöldségek

Hosszú bejegyzés következik, újabb zöld agymenéseimmel, öveket becsatolni! :)

Indiába hozatom magam után a Túró Rudit?! Hát milyen zöld vagyok én?

Goán találkoztunk Eszterrel, aki Zita barátnőjének, Annamarinak a barátnőjének a barátnője – vagy valami ilyesmi… :) A lényeg, hogy a csajok jóbarátok, és Annamari volt oly rendes, és megemlítette a kis utazásunkat Nekik, és Eszter volt olyan kedves, és felajánlotta a segítségét. Mégpedig úgy, hogy elvállalta a postás szerepét. Egy szép napon, hónapokkal ezelőtt kaptunk tőle egy e-mailt, amiben felajánlotta szolgálatait, mégpedig, hogy elhoz nekünk Magyarországról ezt-azt, vagyis amit kívánunk. Találjátok ki, mit kívántunk! :) Túró Rudit, gyulai kolbászt, sonkát, a klasszikus rézszínű-konzerves májkrémet, trappista sajtot, és jóanyáink süteményeit. Bátyámtól jól meg is kaptam, hogy mit papolok itt fenntarthatóságról, amikor Indiába hozatom magam után a Túró Rudit?! „Vizet prédikál, és bort iszik!” – Mondta rám. Szerintetek igaza van? Szerintetek sem vagyunk egy cseppet sem fenntarthatóbbak annál, mintha Európában tolnánk tovább a „gazdaság” szekerét, ahogy azt a környezetünk nagy része elvárja tőlünk? Rohannánk a munkába, munkából, termelnénk a pénzt, meg a GDP-t, meg a jó ég tudja, mit… Ha minket nem hord a hátán a Föld, Eszter akkor is eljött volna repülővel Goára jógát tanulni, maximum a bőröndjében ahelyett a 2-3 kiló jóféle magyar finomság helyett nem lett volna semmi, vagy valami más lett volna. Félre ne értsetek, most nem haraggal írom ezt, és igazából örülök annak, hogy Zoli „megvádolt” azzal, hogy mit beszélek fenntarthatóságról, miközben Indiában hazai ízekre vágyom. Én magam is a fenntarthatatlan rendszerbe születtem és nőttem bele, és azzal, hogy arról beszélek néha, hogy szerintem nem minden úgy frankó ahogy most van, még nem akarok máról holnapra teljes egészében kiugrani belőle. Egyrészt, mert nem is lehet, másrészt mert nem is akarok. Még csak keresek egy utat valami jobb felé.

Remetének, vagy vándornak álljak? - „Az életnek nincsen egyetlen helyes útja”

Aztán megkaptam mást is, még otthon néhány barátomtól, amikor kijelentettem, hogy a fenntarthatóságot is a zászlónkra tűzzük ezen az úton. Azt mondták, hogy repülővel, busszal, vonattal fenntarthatóbb lenne utazni. Merthogy az gyorsabb, hatékonyabb, stb… Illetve, hogy ha otthon maradnánk, és nem indulnánk el erre az útra, akkor is fenntarthatóbbak lennénk a bolygó egészét nézve. Valóban, ha azt nézzük, hogy az a többlet étel, amit be kell vinnem a szervezetembe a pluszterhelés – a bringázás miatt, lehet, hogy sokat utazott, lehet, hogy jó sok műanyagba csomagolták és jól megműtrágyázták a földet, ahol termett, vagy ahol a takarmány termett, amit az állat evett meg, amit én megettem, hogy tudjak tekerni. Lehet, hogy így számolva nagyobb az ökolábnyomunk, minthogyha pár óra alatt iderepültünk volna Európából Goára. Kilométerben számolva! Csakhogy mi kilenc hónap alatt jöttünk ide, javarészt bringán. Ez alatt a 9 hónap alatt, ha én otthon maradok, és folytatom a munkám, és az otthoni életvitelt, lehet, hogy simán levezettem volna 30 ezer kilométert is ennyi idő alatt. Javarészt egyedül, egy akkora autóban, amibe öten is elférnénk. (Itt Indiában 15-en is! :D) És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól mindezt magam mögött hagyni, egy nagyot ugrani, és új életet kezdeni, legalább erre a néhány évre. Most valami teljesen új dolgot csinálunk, és hiszem, hogy fenntarthatóbban létezünk, mint otthon tennénk. Felfedezzük a világot, próbálunk nyitott szemmel járni, és figyelni a jó dolgokra, köztük a fenntartható megoldásokra és a fenntartható életre is.

Oké, azt aláírom, hogy ha otthon maradtunk volna, és elmentünk volna remetének a Mátrába, kisebb lenne a lábnyomunk, mint most. Mi viszont nem remetének mentünk, hanem vándornak. Felfedező útra keltünk. Nem tudom, mi a legjobb út egy fenntartható léthez, de azt hiszem, hogy meg fogjuk találni. Vagyis fogunk találni utakat(!), mert ugye Daniel Quinn is megmondta már, hogy „Az életnek nincsen egyetlen helyes útja”! :) Soha nem is állítottuk, hogy amit mi csinálunk az tökéletesen fenntartható és jó, és mindenki csinálja ezt. Csak annyit, hogy mi ezt csináljuk, és nagyon élvezzük és jónak találjuk.

Húú, micsoda agymenésem volt, elnézést annak, akit fárasztottam. Most már Goázzunk! Szóval átmentünk Elizabethel és Dileepannal Mandrem Beach-re, ahová Eszter érkezett. Még kicsit álmos volt, mert csak pár órája érkezett meg egy sok-sok órás utazás után, de azért átvettük a csomagokat és megbeszéltünk egy későbbi találkozót. Eszter nagyon kedves volt, és még a sajátjából is felajánlott egy kis eledelt. Konkrétan két vajas, sajtos zsömléről van szó. Ezt még a saját pakkunk előtt kaptuk tőle, anyukája csomagolta neki az útra, de nem fogyott el, itt pedig Indiában ő már szívesebben enne indiait. Ezért megkaptuk a két zsömlét. Zita könnyeket potyogtatva majszolta el az övét. :) Tudtam, hogy ezek örömkönnyek, ezért nem is siettem a vigasztalására, ellenben behívtam Elizabethet és Dileepant, hogy csatlakozzanak hozzánk, és kóstolják meg a magyar zsömlét, ami egészen (Zita szerint „nem egészen, csak picit!”) hasonlít az előző bejegyzésben emlegetett goai kenyérhez. Képzelhetitek, mekkora volt az öröm, amikor kibontottuk a csomagokat. Eszter először csukott szemmel megszagoltatott velünk mindent, és meg kellett mondanunk, mi micsoda, és kinek az anyukája sütötte. :) Csak eztán kaphattuk meg a csomagokat, ez volt a „nyereményjáték”. Egy nagy gyógyszeres tégelyben még aszkorbinsav is érkezett. Biztos vagyok benne, hogy ez apukám ötlete volt. :) Lali papa (apai ági nagyapám, amúgy pedig Harkányi Lajos néven rendszeres hozzászóló itt az oldalon) nővére kilencvenvalahány évig élt, és nyakalta az aszkorbinsavat. Mint tudjuk, ez „csak” C-vitamin, ami itt is megtalálható Indiában, méghozzá elég nagy mennyiségben, zöldségekben és gyümölcsökben. De így, hogy külön megkaptuk, garantált a fogyasztása, hiszen a franc akarja cipelni ezt a tégelyt sokáig. Sőt, összekötve a kellemest a hasznossal hamis-limonádét is tudunk készíteni belőle, mert íze olyan savanyú, mint a citromé.

Sajt, sonka, kolbász, májkrém, Túró Rudi, anyáink süteménye = Boldogság! :)

Visszatérve a magyar finomságokra és a goai zsömlére: olyan, de olyan finomakat reggeliztünk a goai napjainkon, hogy azt leírni nem lehet. Az ízek mennyországában jártunk, legalábbis mi így éreztük. „Igazán éhes csak az lehet, aki éhezett” – szokták mondani, és ez igaz akkor is, ha csak ízekre éheztünk. Eszter előtt álmodozni sem nagyon mertünk hazai ízekről, de mióta tudtuk, hogy jön, a végén már számoltuk a napokat, mint a kisgyerekek Karácsony előtt. Már csak három, kettő, és holnap hozza Eszter a finomságokat. Leírni nem lehet, milyen boldogok voltunk ezektől az egyszerű, de számunkra nagyon kedves, hazai ételektől. Sose gondoltam volna, hogy valaha leszek ilyen boldog ilyen egyszerű ízektől. Otthon van, hogy hónapokig áll a polcon egy doboz májkrém, és rá se nézünk, míg be nem dobjuk vész-vésztartaléknak egy kirándulásnál a hátizsákba. Most meg olyan örömöt tudott okozni az íze, hogy az nem is igaz! :)

Persze most biztos felteszi a kérdést az Olvasó, hogy „Mi a fenéért pörgünk ennyit egy kis sajton, sonkán, májkrémen, meg kolbászon?” – Hát mert nem ettünk ilyet, de még ilyesmit se hosszú hónapok óta. Előtte viszont 26-28 évig ezen nőttünk fel. :) És az étel valahogy nagyon tud hiányozni. Jók az indiai ételek is, de hazai, az mégiscsak hazai! A másik kérdés, ami talán motoszkál Bennetek, hogy „Miért nem vettünk akkor magunknak nyugati ételt? Nem igaz, hogy nem lehet kapni…” Tényleg nem igaz, lehet kapni, csak éppen nagyon drága, még annál is sokszor sokkal drágább, mint otthon, mert csak nyugati típusú „szupermarketekben” lehet kapni, ahová ugye csak a nyugatról jött ember megy vásárolni, akinek ugye köztudottan sok a pénze – hisz nyugatról jött! :) Na jó, ne legyünk ilyen rosszhiszeműek, ez csak félig igaz, valójában azért is drága lehet itt a nyugati élelmiszer, mert az is nyugatról jött. Itt nem kapni ám semmiféle sajtot a sarki kisközértben, se felvágottat. Már akkor örvendünk, ha tejet és tojást találunk, meg csomagolt, szeletelt, gyári kockakenyeret. :)

Visszatérve az ételtől kapott őrült boldogságunkra: Zita, azt hiszem édesanyjától örökölve valahol a finomságok felének elpusztítása után elkezdett egy kicsit aggódni azon, hogy nemsokára el fog fogyni a szeretetcsomag és azzal a vele járó boldogság is odavész. Erre állítólag náluk még egy új szó is született rá a családban: “Rögyögetés” – jelentése: Eltesz, tartalékol, avagy “Majd jó lesz az még valamire”. (Hát ezért ilyen nehezek Zita bringástáskái, most esik le! :D) Jó szokás sokáig őrizni, használni és őrülni a szép dolgainknak, pláne ha azt számunkra kedves emberektől kaptuk, de ha romlandó élelmiszerről beszélünk meleg trópusi éghajlaton, a tartalékolás hordoz némi veszélyt magában. :) Szóval most nem engedtünk a feleségem családi ösztöneinek, és hamar tisztáztuk, hogy ezek az ételek könnyen megromolhatnának itt már egy fél napos utazástól is, ha nem vagyunk elég ügyesek a szállításkor. Ezt pedig nem bocsájtottuk volna meg magunknak, ezért néhány nap alatt lelkiismeret-furdalás nélkül faltuk fel a Túró Rudit, a sajtot és a sonkát. Az utolsó goai reggelinkre még pont jutott minden könnyen romlóból egy kicsi. A májkrémből, a kolbászból, és egy-két szárazabb süteményből maradt egy kevés Gokarnára is.

A Mandrem Beach

Még mielőtt elbúcsúztunk volna Esztertől azon a reggelen, amikor átvettük tőle az örömküldeményt, kimentünk a Mandrem Beach-re, vagyis a tengerpartra, ami 3 perc sétára volt a szállásától. Egy pálmaligeten keresztül sétáltunk ki. A kókuszpálmák alatt egy kis ösvény vezetett, aminek a két oldalán kunyhók sorakoztak. Mindegyik előtt volt egy-egy kisebb fotel, egy téglákkal körberakott kis kertecske, néhol egy-egy a pálmafák törzsei között kifeszített függőágy. Tegnap azt hittük, hogy megérkeztünk a „paradicsomba”, pedig ez itt aztán tényleg az. Persze sosem olyan semmi sem, mint ahogy azt a prospektusokból elképzeljük. Ahogy kiléptünk a pálmák árnyékából, forróság csapott meg minket, és a lábunk alatt a homok is olyan forró volt, hogy szinte égetett. Vissza is kellett vennem a szandálom, ám annak bőrből van a felső része. Ami teleragadt homokkal. Levontam a tanulságot, és az óta a flipflopban járok, még akkor is, ha egész napos útra indulunk. Ez már csak azért is praktikus mert a templomok és egyéb turisztikai látnivalókhoz való belépéshez legtöbbször le kell venni a lábbelit, ami így csak egy másodperces mozdulatra redukálódik. :)

Ahogy közeledtünk a parthoz, úgy lett még szebb a kép. A homokos fövenyt egy lagúna választotta el tőlünk. Ezt egy kis hidacskán tudtuk keresztezni, hogy végül megérkezzünk a tengerhez. Itt még elnyújtottabb volt a part, mint előző nap, és a hullámok még messzebb jutottak a lapos homokban. Én nem vagyok egy nagy tengerpart őrült, de ez még nekem is tetszett. Kattintgattam is bőszen.

Eszter nem csak jógatanár, hanem mellette az @RC-nál is dolgozik, illetve a HVG egyik különszámánál szerkesztő. Utóbbit azért is fontos megemlítenünk, mert egy elkövetkezendő szám témája a párkapcsolat és a pszichológia lesz, és ebbe a témakörbe a kis nászutunkkal mi is beleillünk, ezért Eszter felkért minket egy interjúra. Sőt, azt is felajánlotta, hogy „megjógáztat” minket. Ezeknek nem tudtam nemet mondani, ezért egy másik napon újra látogatást tettünk nála a Mandrem Beach-en. Pándzsimból három különböző helyi busszal kb. két óra alatt eljutottunk ismét a paradicsomi helyre, ahol igaz, hogy jógázni végül nem sikerült, de nagyon jól éreztük magunkat. Először is a tengert vettük be, mint a gyerekek, úgy ugráltunk a habokban, és élveztük a nagy hullámokat. Jó nagyot tudtak dobni rajtunk, ha megfelelően ugrottunk rájuk. Ha nem, akkor jól arcon csaptak minket, vagy lenyomtak „az óceán fenekére”! :) Ne nem kell megijedni, mert az a félelmetes fenék homokból volt és ahol ezt játszottuk, ott alig 1 méterre volt a vízfelszín alatt. Pontosabban volt, hogy fél, volt hogy másfél méterre tőle, attól függően, hogy éppen hol tartott a hullám.

Eszter története

Ebéd után a tengerparti étterem árnyékában, egy-egy hideg üdítő mellett adtunk interjút, amit Eszter a telefonjának diktafon funkciójával rögzített. Ebből kész, megjelent anyag csak hónapok múlva lesz, de nem feledkezünk meg róla és feltétlen jelezni fogjuk, ahogy eddig is tettük a média megjelenésekkel.

Eszterrel nem csak az interjú keretén belül, hanem amúgy is nagyon jókat beszélgettünk, és azt hiszem gazdagabbak lettünk általa még egy igazán jó történettel. Eszterről már írtam, hogy három melót nyom egyszerre: a jógát, az @RC-ot, és a HVG-t. Emellett elvált anyukaként egyedül neveli a két gyermekét, akiket nagyon szeret, és akik az elmondása szerint igazán különlegesek lehetnek. Két gyerek, három meló, ez már önmagában nagyon becsülendő, de ezzel még nincs vége! Mindezt úgy, hogy néhány éve a tökéletes férj lelépett, mert „az emberek változnak”.

Ezzel egyetértek, de valamit mondtam ott a pap előtt, és onnantól ahhoz tartom magam. Onnantól aszerint „változok” csak, ahogy megfogadtam. Na, ez az én véleményem a házasságról és a hűségről, most térjünk vissza Eszterre.

Eszter felállt a – számomra elképzelhetetlen – mélységből, és jógázni kezdett. Mostanra a jóga olyannyira az élete részévé vált, hogy tanítja is azt. A gyermekeit pedig pontosan úgy szereti, ahogy vannak, ezért aztán a világért nem változtatna meg semmit, és nem bánt meg semmit, ma is egy boldog ember. Mert az akart lenni! :)

Nagyon jó volt Eszterrel is beszélgetni és lenni.

Lekéssük az utolsó buszt…

Délután a lányok lementek a partra, én pedig a netbookon ténykedtem valamit a parti étterem árnyékában. Jövet buták voltunk, mert bár egész sokat barátkoztunk a buszok személyzetével, a nagy vidámkodásban csak a lényeget felejtettük el: megkérdezni őket arról, hogy mikor megy az utolsó busz visszafelé, Pándzsimba. Másfél órát álltunk a főút szélén, közben ránk sötétedett, de egy busz sem jött. Próbáltunk stoppolni, sok taxis és „pilot” (motoros taxis) megállt nekünk, de mindenki csak sok-sok száz rupiért volt hajlandó elvinni minket bárhová is. Ez nekünk több lett volna, mint az egy napra kitűzött teljes költségkeretünk, ezért rendre mindenkit visszautasítottunk. És mindenki mondta nekünk, hogy nem jön már több busz, mert túl késő van. Mi nehezen akartunk hinni nekik, mert a másik irányba három busz is elment, míg ott álltunk. Persze nem hazudtak, de ez már nem segített rajtunk. Rossz kedvünk lett, mert már késő volt, fáradtak voltunk, és nem számítottunk több száz rupis többletkiadásokra ezen a napon. Mert ugye, ha itt maradunk, az sem lesz olcsó.

Egyikünk sem figyelt igazán az időre, így nem veszekedtünk azon, ki a hibás, mindketten azok voltunk. Viszont egy ilyen szép nap után különösen rossz volt, hogy így megromlott a kedvünk. Visszasétáltunk Eszterhez, aki épp a vacsoráját élvezte. Rögtön telefonálni kezdett, hogy segítsen rajtunk, és én is fel akartam hívni Dileepant, hogy értesítsem a fejleményekről, és arról, hogy lehet, hogy nem jutunk ma haza hozzájuk. Csakhogy még a telefonról is elfogyott a keret. Fogtam egy ötvenest, és egykedvűen visszasétáltam a sarki butikig.

…és Fölfeléééé!

Először a néni kezdte a butikban. Nem tudom, mit látott rajtam, vagy mit nem, de megajándékozott 50 rupival. Ugyanis a Delhiből való SIM kártyát innen Goáról minimum száz rupival lehet csak feltölteni. Azután is feltöltötte a telefonom, hogy mondtam, hogy csak 50-en van, és kérdeztem, hogy jó-e, ha hozom majd a másik ötvenest. Feltöltés után pedig megköszönte az ötvenest, és mondta, hogy a többit hagyjam. Nem akartam hinni a fülemnek. Visszakérdeztem többször, de továbbra is ugyanazt a választ kaptam, egyre szélesebb mosollyal körítve. Néztem az egyenlegem is, az is felugrott 88 rupira (12 lejött a százból – adók). Nem akartam hinni a szememnek. Úgy volt, hogy ma egy rossz estém van, el is döntöttem már magamban! Erre jön ez a néni, és lerombolja! :)

Na, hát innen varázsütésre minden megváltozott. Közben elhatároztam, hogy nem csüggedek tovább! Lesz ami lesz, ha kell, itt alszunk a parti homokban, úgyis finom meleg! :) Visszafelé sétálva a lányokhoz ez utóbbit meg is tapasztalhattam. Meg azt is, hogy Dileepan  egy igaz jó ember, mert mikor felhívtam, felajánlotta, hogy eljön értünk autóval. Ezt illedelmesen visszautasítottam, mert tudtam, hogy ez neki sok liter benzinjébe, és legalább két órájába fájt volna, meg ugye van valami fenntarthatóságnak nevezett fogalom is a képzeletbeli zászlónkon. :) Mire visszaértem a lányokhoz, Eszter azzal a hírrel fogadott, hogy megvan a szállásunk is, a jógamestere hugánál lakhatunk, barátságból – ingyen. Mintha pofonütöttek volna. Szégyelltem magam, hogy az előbb még mérges voltam a világra, benne leginkább a sok önző indiaira, akik nem képesek elvinni minket sehová, csak pénzért cserébe. Hát van itt emberség kérem, méghozzá dögivel, csak mi rossz helyen kerestük. Egy ekkora turistagettó közepén, mint Goa, hülyeség volt megpróbálni stoppolni.

Ma nem jó, holnap se jó, majd jó…ga

Eszterrel így még estébe nyúlóan beszélgettünk a vacsoránk mellett, és aztán úgy elaludtunk Zitával, mint akit fejbe vágtak. A jóga elmaradt ezen a napon, mert addig húztuk, amíg végül nem találtunk szabad helyet a gyakorlatokhoz, és a végén már túl késő volt. Viszont így, hogy „itt ragadtunk”, adott volt a jógához a következő reggel. Mégis beszéltünk Eszterrel egy korai időpontot (Az ő hajnali gyakorlata után!), ám sajnos ezt is elbaltáztam. Ugyanis én voltam a nagyobb érdeklődő kettőnk közül a jóga iránt – amit még egyikünk sem próbált soha -, de mégis, reggel egyszerűen nem indult be a motor, rányomtam pár szundit a telefonra, aztán meg a jógacentrumot is a bennszülöttek disznóóla mögött kerestem, s nem ott ahol volt, így mire odaértem, már csak pár percre maradt szabad a jógaterem. Maradt helyette egy kellemes reggeli Eszterrel hármasban a tengerparton.

Sebaj, mert sohasem késő: Most amikor ezt a hosszúra nyúlt bejegyzést befejezem végre, épp egy olyan indiai város felé tartunk az éjszakai vonaton, ahol Eszter is fellelhető lesz a következő napokban, merthogy a 3 hetes jógakurzus után 2 hetet csavarognak Indiában az édesapjával, akinek régi nagy álma volt, hogy egyszer felfedezze ezt az őrültek házát itt a szubkontinensen. :) Igen, szeretem Indiát! (Nehéz volt leírni!)

Köszönet Eszternek az örömpostáért, és Lalitéknak az önzetlen segítőkészségükért!

  1. Németh András
    április 13th, 2012 08:57-nél | #1

    Na Árpi akkor kezdjük egy, lebaltázással: a poszt elején a fenntarthatóságról tartott ötletelésed csak a telhetetlenségednek köszönhető, ugyanis ha minden ember (bocsi legyen inkább inkább minden fenntarthatatlan módon élő nyugati értékrendet valló ember) csak negyedannyit tenne a fenntarthatóságért mint ti tesztek, akkor lehet hogy nem értené a világ a fenntarthatóság fogalmát, mert nem létezne a probléma…
    És megbocsássanak a barátaid, de ha komolyan gondolták ezt a repülős kontra bringás dolgot akkor nettó buták, de szerintem csak húzni akartak téged.

    Egy másik jó példa a blogod. Alapból a net egy nem épp bolygóbarát dolog, de ha nem viccesvideókat meg celebhíreket olvas az ember hanem olyan dolgokat amelyek lehet hogy megváltoztatják a gondolkodásukat és jobb irányba terelik őket akkor már megéri. Saját példám: hogy tegnap majdnem 100km-t autóztam, egyedül (fújj a fenntarthatatlan ember), de nem marcangolom miatta magam mert a kocsira azért volt szükség hogy egy békamentő akcióban vegyek részt (tegnap én voltam a soros békamentő). Igaz tegnap csak 28 kétéltűt vittem át az úton, de az utóbbi 7 évben már 250 ezer felett járunk. A mérlegem úgy érzem pozitív, és ez a lényeg. A ti utatok is messze-messze pozitív, nem csak azért mert egyszerűen kevesebbet fogyasztatok mintha itthon maradtatok volna (minden externáliával együtt), hanem azért is mert a “az antiökologikus” blogotokon keresztül és személyesen is sok embernek mutattátok/mutatjátok meg hogy másképp (jobban) is lehet élni. És ha valaki a ti hatásotokra tesz valamit amitől jobbá válik a világ akkor részben a ti érdemetek, és a végelszámoláskor ezt számon fogják tartani (remélem).

    Na jó ennyi hirtelen, de a mellett hogy kételyeid vannak nem tudta, szó nélkül elmenni…

    Szóval az otthonról hozott Túró Rudi az messze nem olyan fenntartható mint a szent tehenek elől elenni a hulladékot, de azért aznap amikor benyomtátok a hazait még mindig kisebb volt a aznapi fejenkénti ökolábnyomotok mint a többi magyar 90%-ának (sőt).

  2. Isuka001
    április 13th, 2012 09:18-nél | #2

    A hazai ízek hiánya az már egyértelműen a honvágy jele. Nekem már Hegyeshalomnál honvágyam van, mondta Kabos László, ha jól emlékszem. Mi lesz veletek a továbbiakban?
    Már nekem is hiányzik a bringás beszámolótok. Árpinak meg a bringázás:)

  3. Reku Papa
    április 13th, 2012 20:32-nél | #3

    A bölcs ember a céljait fontossági sorrendbe tudja állítani.

  4. Arpi
    április 14th, 2012 11:45-nél | #4

    @Isuka001
    Mi lesz velünk a továbbiakban? Hát megyünk tovább, és élvezzük. Ha nagyon hiányoznak a haza ízek, sütünk lángost, pizzát, fokhagymás pirítóst, stb… Ahogy eddig is tettük! :) Sosem mondtuk, hogy ne lenne honvágyunk, de ez nem akkora tényező, hogy ezt bajként értékeljük, vagy elgondolkozzunk azon, hogy “mi lesz velünk később?!?”.
    Megyünk és élvezzük!!! :)

    Ja, lehet telhetetlen vagyok, az a baj! :) Ne akarjak ennyi mindent + még fenntartható is lenni!

    András, szerintem sokak szerint a 100km autóval többet ártottál az egész ökoszisztémának és benne a békáknak is-, mint amennyit segítettél 28 béka áttelepítésével. Persze írtad, hogy ez most egy ilyen nap volt, de átlagban jobban álltok. Az a baj, hogy az ilyenekkel lehet elcsüggeszteni minden zöld kezdeményezést. Mert mindenbe bele lehet kötni. Szinte lehetetlen a mai őrült bonyolult rohanó világban utat találni egy igazán fenntartható léthez. De nem szabad csüggedni! Ahogy Toby Hemmenway mondja: “Én a szőrtelen majomra teszem a voksom! – vagy vmi ilyesmi…

    Na, de ennek most nem kezdek neki, mert akkor tuti lekéssük a vonatot. Majd egyszer máskor.

  5. vajkovics Mária Szalai János
    április 15th, 2012 07:50-nél | #5

    A fenntarthatóságról,mi már december óta vagy kerekezünk vagy mivel földig ér a lábunk gyalogolunk.Igy egy kicsit hosszabb időbe telik valahova odaérni de nem kell azon gondolkodni hogy mit sportoljunk és nem kell az autóba sem tankolni amit oadaadtunk az egyik lányunknak aki egy hónap után úgy döntött hogy ő is inkább kerekezikA májkrémet vagy műanyagba vagy konzervbe lehet tenni.Az egyik legjobb kaja kerekezéskor vagy kiránduláskor.A madárlátta zsömle is finom lehetett.Pirospaprikát miért nem kértél?
    Érdekes kép született a tengerparton ,jó látni hogy szeretitek egymást.A jógát egyszer próbáljátok majd meg.
    A békák mentéséhez elég egy 40 cm-es békaterelő/Ausztriában így csinálják nem is jönnek át az úton/
    A C vitamin sosem árt de ha sokat eszel belőle a felesleget kipisiled.Tehát csak módjával nehogy kárbavesszen.
    További jó Indiázást.

  6. Simon
    április 15th, 2012 13:43-nél | #6

    Helló Árpi,
    érdekes eszmefuttatást tartottál a bevezetőben. Nekem egy öreg jezsuita története jutott eszembe. Valamikor a hatvanas években indult Dél-Amerikában a “felszabadítás teológiája” mozgalom. Aztán gyorsan bejárta a világot, ma már szinte csak könyvekből tanulunk róla (érdekes, MO-ra nem jutott el, még az irodalma sem, mintha tabu lenne…). Na, ennek következtében egy rakás jezsuita (és mások) költözött ki a nyomornegyedekbe a világ minden részén, úgy éltek, mint mindenki más ott, ugyanolyan “házakban”, stb… aztán egyszer csak évek múltán jött az ott élőktől a visszajelzés: “NEM VAGYTOK KÖZÉNK VALÓK. Itt éltek velünk, úgy éltek, mint mi, de bármikor elmehettek.”
    Nekem ez a történet azt mondja, hogy hiába éltek “nyomorban”, egy olyan egzisztenciális háttérrel rendelkeztek, mint senki más. Bármikor meggondolhatta magát bármelyik ott élő szerzetes, és máris Franciaország legszínvonalasabb kórházában kapott ellátást… Amikor szerzetes voltam és az egyszerűség hiányát kritizáltam, azt mondták nekem, hogy hát akkor én megvalósíthatom az “egyszerűséget” függetlenül másoktól. És azt hiszem, ez az átverés. Mert hiába élnék a közösségben egyszerűen, nem tudnék független lenni a közösség nyújtotta egzisztenciától.
    Szóval, oda szeretnék kilyukadni, hogy mintha a ti világkörüli utatok és annak “fenntarthatósága” azért lenne lehetséges és működőképes, mert egy nagyon komoly, összetett, talán még stabilnak is mondható (persze, ez önellentmondás…) fenntarthatatlan, globalizációs, kizsákmányoló rendszer van mögöttetek… Elgondolkodtató, hogy egy fenntarthatatlan rendszer biztosítja számotokra a fenntarthatóságot… Ezt nem kritikaként fogalmazom meg veletek szemben, ugyanebbe az önellentmondásba lehet ütközni itthon is (pl. egy fenntartható biogazdaság létét a fenntarthatatlan gazdaság felvevőpiaca biztosítja…)
    Végül is, teljesen jogosnak tűnik a dilemmád, én sem látok (egyelőre) kiutat a túlburjánzott kizsákmányoló magatartásból a fenntarthatóság felé, egymásra vannak utalva…

  7. Arpi
    április 15th, 2012 17:59-nél | #7

    Nagyon jó amiket írtatok! :) Mind Mária és János életvitele és gyakorlati tanácsai, mind Simon eszmefuttatása. Utóbbival egyet értek. Hogy mi a kiút, én sem tudom… Keressük! :) Csak aztán nehogy kényszerűségből kelljen.
    Itt 200-300-an vannak egy kocsivagonban és 8-10-en egy riksában – ha kell! :) Otthon meg 10 autóból 6-ban tuti csak a sofőr ül! :) …és a kaja állítólag min. 20%-át kidobjuk.

  8. sanya
    április 15th, 2012 18:55-nél | #8

    Hahó Mindenki!
    Vannak új képek feltöltve “Zita és Árpi galériájába”!
    Mekkora élmény így távolból is végignézni .
    – Az 58-as album kimaradt, vagy csak elszámoztátok?
    Árpi, nagyon jó szemed és érzéked van a fotózáshoz!

  9. Halmos Ferenc
    április 15th, 2012 19:13-nél | #9

    “Do not worry , be happy !” miként a dal mondja !

    Ha aggódsz a békákért, áss egy nem túl mély gödröt olyan helyen, ahol feljön tavasszal a talajvíz.
    Ha nem raksz bele halat és van még 2db különnemü egy fajtájú élő béka 1km-en belül,annyi lesz benne az ebihal mint fekete pötty a mákostésztán.
    A szomszédom már kikészült a kuruttyolástól pedig csak egy pár négyzetméteres pocsolyát csinált az udvarán.

  10. Arpi
    április 16th, 2012 07:03-nél | #10

    Már innen, közvetlenül bármelyik oldaláról a 360fokbringa.hu-nak is el lehet érni az összes képet, a jobb oldali menüből. Csak egy kicsit le kell görgetni és megtaláljátok országokra bontva a galériákat.

  11. Németh András
    április 18th, 2012 11:20-nél | #11

    @Arpi

    @Halmos Ferenc

    @vajkovics Mária Szalai János

    Árpi:
    Van benne igazság hogy a természetvédelem és a végletes fenntarthatóság sokszor nem egyezik, de amíg nem kezd el mindenki végletesen fenntarthatóvá válni addig valakiknek azt is el kell érni hogy a 30-40 év múlva bekövetkező Kánaánban még legyen valami ahol fenntarthatóvá válik a nép :) Mókás dolog ez az egész. És hát sokszor egyet értek a végletes emberekkel is de számomra belefér Pl. 25 tonnás kotrógépet beengedni egy olyan mocsárba ahova halandó ember be se teheti a lábát, vassal-vegyszerrel irtani nagyban rengeteg növényt, és mindezt a természetvédelem nevében.
    A többségnek oldalakon keresztül kellene magyarázni hogy miért is. Azt se tudják sokan megérteni hogy hogy van az hogy tavasszal a békát mentjük, nyáron meg a gólyákért emeljük fel a szavunkat :)

    Mária:
    Egyszer állj meg az Osztrák terelőknél és rájössz hogy vannak ott átereszek is a békáknak (sőt már nálunk is van ilyen (ugyanis van ahol lehetett rá pályázni)) de ez pénzbe kerül (sokba) az meg nincs, szóval marad a magyar sufnyituning :D

    Ferenc:
    A te módszered nagyon jó, néhány faj alapszinten történő megmentésére, jó eséllyel a szomszédodnak zöld varangyai vannak amik már meghódították a településeket, de mi nem őket mentjük (őket is ha jönnek de a 250 ezerből eddig kevesebb mint 10 volt zöld varangy). Erre a kerti tavas békavédelemre egyre nagyobb szükség lenne nálunk is, de azért ebből a szempontból mi még nem vagyunk Nyugat-Európa nálunk még vannak természetes élőhelyek amiket ha nem teszünk tönkre a közeljövőben akkor más dimenzóban marad fenn nálunk a természet mint odaát. Elég csak arra gondolni hogy Angliában pl most már arra költenek pénzt hogy virágot vessenek a rétekre hogy ne dögöljön éhen a méhecske (http://hvg.hu/Tudomany/20120416_brit_retek_vadvirag), és ez nem vicc.

  12. április 18th, 2012 13:28-nél | #12

    Nekem itthon épp annyira hiányzik India, mint nektek ott a Túrórudi. A bejegyzést olvasgatva jó volt újraélni a mandremi élményeket. Kb. úgy bőgtem, mint amikor Zita a zsömlét majszolta! Ötödik napja vagyok Magyarországon, de minden éjszaka Indiával álmodom. Szóljatok, ha már nagyon kívánjátok a hazai ízeket, viszek nektek szívesen bármilyen finomságot. Majd futva teszem meg a távot, nehogy Árpi bátyja megszóljon, hogy nem vagyok elég környezettudatos :) És nagyon jól esett, amiket írtatok rólam! Köszönet! További csodás élményeket, találkozásokat! Puszi nektek!!!

  13. április 19th, 2012 15:35-nél | #13

    @Sztr
    Eszter, köszönjük a kommented! :) Amit írtál, arra gondolunk majd, ha “fáj” India. Biztosan nekünk is hiányozni fog. Már csak pár napot vagyunk itt, hamarosan bringára pattanunk, és irány Nepál, csak 328km a határ… Ha futva jössz el idáig, az tényleg nagyon fog tetszeni a bátyámnak, na nem csak a fenntarthatóság miatt, hanem mert ő meg a futásért van megőrülve, az a lételeme. :)

    @Németh András
    Az durva, amit a virágról meg a méhecskékről írtál. Régen jobban irigykedtem a nálunk nyugatabb országokból való emberekre, mennyivel könnyebb nekik minden. Ma már nem érzek ilyet, mert láttam néhányukat itt útközben, és ott bizony már sokkal jobban szétrombolta, homogenizálta a fejeket a nyugati kultúra. Nálunk is, de még – !!! :( – nem annyira! …és sajnos Indiában és sok más országban is ezt a kultúrát majmolják :( Pedig legtöbbször a helyi kultúra sokkal gazdagabb és értékesebb.

    Nem válaszoltál még arra, hogy szerinted miért tombol itt annyira a természet, és otthon miért nem?
    Szerintem benne van az éghajlat is, de nem csak az. Itt az emberek nem felejtettek el együtt élni a természettel, még akkor is, ha teleszemetelik azt. És lehet ebben tévedek, de az ipar sincs mindenütt olyan mértékben és olyan régen jelen, mint nálunk otthon. Itt csak most kezd pusztítani, a nyugati országokban már megtette hatását, és részben emiatt, részben az olcsó munkaerő miatt most ide költözött.

  14. Nusi
    április 19th, 2012 19:28-nél | #14

    en leginkabb annak orulok, hogy mindenki orul :) ….es amit sosem hittem volna, hogy ket baratnom a vilag vegen talalkozni fog! hajra mindenkinek! namaste!

  15. április 21st, 2012 14:34-nél | #15

    Nusika, valóban jól összehoztál minket! Jutalomból megörvendeztetlek Zita egy aranyköpésével. Aszongya a madurai cipőbolt nyitott ajtaján bánatos szemekkel bebámuló tehén láttán: “Remélem nem a mamáját keresi!” azóta is nevetek, ha eszembe jut!

  1. Még nincsenek visszakövetések