Bejárat > Ázsia, India > Gokarna #2 – Kincskeresés, szájharmonika, Paradise Beach

Gokarna #2 – Kincskeresés, szájharmonika, Paradise Beach

Ahogy már írtam, a Dolphin Bay Café pontosan az Om Beach közepén van, tehát amikor kiléptünk a homokra, a hármas (3-as alakú az öbölpáros) közepén találtunk magunkat. Ez a középső szár egy homokos, sziklás nyúlvány, kiváló hely naplementézéshez. Az első 60 métert még a homokon tudjuk megtenni aztán átveszik a terepet a sziklák. Ezt a sziklaormot egyszer meg is hódítottuk. Zitával szépen körbejártuk, szikláról sziklára felfedeztük. Több „természetes jakuzzit” is találtunk, illetve a sziklák között kisebb rákokat is. Ekkor láttuk, hogy a rák valójában nem is hátrafelé, hanem oldalazva jár! Méghozzá bámulatos módon, bárhol megkapaszkodik, olyan vizes, csúszós sziklákon, ahol én hatalmasat taknyolnék a flip-flop papucsomban, vagy mezítláb. A sziklákon nagyon óvatosak voltunk, mert tudtuk – különösen én tudtam a rossz bokámmal -, hogy elég egy rossz lépés, és szökdelhetjük fél lábon India hátralévő részét. Persze nem történt semmi baj, sőt, nagyon élveztük a sziklákon tett kis túrát.

A vízben több időt töltöttünk, minden nap megfürödtünk egyszer-kétszer, felfrissülés és játék gyanánt. Zita rengeteg időt töltött a parton apró kagyló és csigadarabok után kutatva. Mindegyik darab különböző és mindegyik egy apró kincs, a természet egy apró csodája. Ugyanígy a hullámok: sosincs két ugyanakkora, egyik sem ugyanolyan.

A parton

Amikor Zita a parton kincskeresett, én vagy naplót írtam az étterem árnyékában, vagy kiültem mellé a partra, és amíg meg nem untam, segítettem neki a „munkában”, vagy csak úgy ültem és bámultam a hullámokat. Amikor már ez is unalmas volt, akkor kitaláltam, hogy elkezdek szájharmonikázni tanulni. Az egyik legjobb barátomtól induláskor kaptam egy G-s Blues Harp-ot (szájharmonikát), hogy tanuljak meg rajta játszani az út alatt (végülis van rá pár évem… :P). Az interneten találtam egy „letölthető” Teach Yourself Blues Harmonica (tanítsd magad) anyagot, ezt meg is szereztem még Goán, és most rátettem a Kindle-re. Néhány lecke után persze unalmas lett és úgy döntöttem, belevágok a lecsóba. Beírtam a google-be, hogy Neil Young Heart of Gold Harmonica tabs, és tádáá, már meg is volt a „kotta”, ami olyan egyszerű volt, hogy még én is megértettem, aki soha életében nem tanult semmilyen zenét az általános iskolai zeneórákon túl. Számok 1-től 10-ig, ami előtt mínusz van, azt a lyukat nem fújni, hanem szívni kell a harmonikán. Az ütemet meg a hosszakat és az egyéb részleteket meg lehet tanulni hallás után. Legalábbis én megpróbáltam és meglepően jól sikerült leutánoznom az eredetit. Ebben még Zita is megerősített, szóval nem csak én akartam nagyon szépnek hallani. :) A legszebb az egészben, hogy ezt mind nagyon-nagyon élveztem. Bármikor, amikor olyanom volt – és elég sokszor volt olyanom -, kiültem egy tengerparti sziklára, és játszottam, gyakoroltam. Napról napra jobban ment. Mindehhez nem kellett semmit magammal vinnem, csak két apró fém-műanyag tárgyat. A telefonom, és a szájharmonikám. A telefonról szólt az mp3, és a képernyőn láttam a kottát – mivel volt lehetőség lementeni a böngészőben az oldalt. :) Ezt mocskosul élveztem, mert már évek óta álmodoztam arról, hogy majd egyszer megtanulok játszani valami hangszeren, de sose értem rá elkezdeni – a sportokkal mindig előbb ütöttem el a kevés szabadidőmet. Hát most erre is jutott idő, és igazi nagy feeling volt, hogy ilyen hamar belejöttem, és ráadásul egy ilyen helyen játszhattam.

Az egyik naplemente alkalmával a kamerát is magammal vittem, miközben Zitát „kísértem” a szájharmonikával. A vége az lett, hogy majdnem elvitte a hűséges kis Canont az Arab-tenger:

Kirándulás a Paradise Beachre

A vizes palackért való meneten kívül még egyetlen egyszer hagytuk el az Om Beach-et. Akkor amikor elindultunk tovább kelet felé a parton, hogy felfedezzük a többi partot. Konkrétan az utolsó öböl, a Paradise Beach vonzott minket, a felfedezés örömén túl már csak a neve miatt is. Egyik délután elindultunk hát, csak úgy lazán, flip-flop papucsokban, a vállamon egyetlen tarisznyával, benne két liter vízzel és a fényképezőgéppel. Az Om Beach végén lévő sziklákon könnyedén felkaptattunk, és odafent a gerincen egy igazi dzsungelben találtuk magunkat. Olyan dzsungel dzsungelben. Ezalatt azt értem, hogy olyan dzsungelben, amit mi otthon is dzsungelnek neveznénk, nem pedig csak olyan dzsungelben, amit itt Ázsiában dzsungelnek hívnak. Ugyanis errefelé hajlamosak az erdőt, vagy a ligetest is így nevezni. Szóval mentünk a sűrű erdőben ami tele volt olyan növényekkel, amit azelőtt még sose láttam, vagy ha igen, csak két dimenzióban egy vásznon, vagy képernyőn. Az ösvény többször, többfelé ágazott, és sokszor csak a visszafelé utat jelző táblából tudtuk kitalálni, hogy merre van számunkra a tovább. Egyszer csak feltűnt egy fickó, aki az úttól feljebb állt, bent az erdőben, és szemmel láthatólag semmit nem csinált. Ahogy közelebb értünk, kiderült mit csinál. Megkérdezte tőlünk, hogy „Akarunk-e szívni valamit?” (Do you want smoke something?) Marihuánát és Hasist árult. Mi nem szívunk ilyesmit, és egyáltalán semmit se. Én ha akarnék se tudnék élni ezekkel a szerekkel mert soha nem szívtam egy szál cigit sem. (A szüleim azt hitték, hogy középiskolás koromban kipróbáltam, de nem, csak azért voltam bagószagú, mert a suliból a villamoshoz menet az összes iskolatársam füstölgött körülöttem. :( :D) Azóta már többször kínáltak nekünk drogokat Indiában, és megvallom őszintén, ez engem egy kicsit zavar. De csak egy kicsit, épp csak annyira, hogy kitaláltuk Zitával, hogy mit csinálunk ilyenkor. Illedelmesen, és jó hangosan(!) megköszönjük, és visszautasítjuk: „No thank you, you are very kind, but we are not going to buy drugs from you, my friend!” (Köszönjük, de nem, nem kívánunk kábítószert vásárolni tőled, barátom!) Ennek persze csak városban van értelme, esetünkben nem volt, mert egy lélek nem volt körülöttünk, csak a dzsungel. Aki ilyesmivel foglalkozik, az vállalja az esetleges körülményeket – hogy elkapják. Ez ugye még nem számít önbíráskodásnak? :) Mi csak visszautasítottuk jó hangosan, hisz itt Indiában olyan rámenősen próbálnak eladni nekünk mindent, néha csak így értenek a szóból. Érdekes, ezek a drogárusok aztán mindig egyből lekoptak, sose nyomultak ránk tovább! :)

Visszatérve a dzsungelben való sétára: Ahogy letértünk a gerincről vissza a tengerpart közelébe, úgy váltott meredek hegyoldalba a terep, és ezzel együtt eltűnt róla a növényzet nagy része is, és kitárult előttünk az Arab-tenger végtelenje. Ez nagyon szép volt, élveztük a sétát, noha egyre inkább kezdett nyilvánvaló lenni, hogy a flipflop erre az útra nem a legalkalmasabb lábbeli. Ekkor már jó két kilométert megtettünk. Megérkeztünk egy partra, ahol találtunk éttermet és néhány hippi arcot. Ide gondoltuk, hogy beülünk ebédelni, de elég drága árakat mutatott az étlap és a legénység se nagyon foglalkozott velünk, ezért úgy döntöttünk, hogy megyünk még tovább, és majd ha megérkeztünk a Paradise Beach-re, ott eszünk valamit. Nem tudom miért, de én ekkor elég szarul voltam. Gyengének és erőtlennek éreztem magam, és a derekamon, a hátamon, és a hajamnál furcsán érzékeny lett a bőröm, rosszul esett neki minden tapintás. Olyan volt, mintha hőemelkedésem lett volna. Napszúrást nem kaphattam, mert igaz gyengébben, de már akkor is éreztem, amikor elindultunk, és ezen a napon még nem jártam sehol ezelőtt. Nem nagyon értettem a dolgot, de mentünk tovább. Innentől a sziklás parton haladtunk, lent egészen közel a tengerhez. Néha fel kellett mászni 10-20 méter magasba, majd vissza le, legtöbbször sziklákon, de jól kijárt „ösvényen”, ahol néhányan jöttek szembe is. Ezen a szakaszon láttunk egy apró, vékony kígyót, ahogy kivégez egy kisebb gyíkot. Elszorította a testével, talán elroppantotta vagy megfojtotta, ezt nem láttuk pontosan, de azt igen, ahogy utána elkezdte felfalni. Durva látvány volt ilyet látni állatkerten kívül! :) Ezután már csak egy forrás mellett haladtunk el, míg végül végre meg nem érkeztünk a várva várt Paradise Beach-re. A hely sokkal kisebb és kihaltabb volt, mint vártuk, és ez engem kétszeresen sokkolt, mivel nagyon vágytam már egy kényelmes helyre leülni és egy jót enni-inni, mivel igencsak kivoltam már az előbb említett gyengeség miatt.

De ahogy végignéztem a pálmaligetes, sziklás kis öblön, még kunyhószerű tákolmányokat is alig láttam, nem hogy étteremnek mondható épületet. Ettől kicsit megijedtem, de végül aztán találtunk egy helyet, ahol sütöttek-főztek néhány dolgot. Itt tudtunk enni palacsintaszerű, töltött finomságot, és el tudtam nyúlni egy, két pálmafa közé kifeszített függőágyban. Az egész part egyébként nem volt más, mint egy pálmaliget alatt megbúvó kis hippitanya, tele furcsa kinézetű figurákkal, akik láncban szívták a füves cigit, és mint a veszett, úgy doboltak. Volt, aki külön nyomta egy szikla tövében, és voltak, akik egy nagy körben ülve beszélgettek és zenéltek. Zita sem ezt várta, és ez a hely annak ellenére, hogy tényleg csuda jól nézett ki, valahogy egy kicsit csalódás volt nekünk. Valószínű már „túl öregek vagyunk ehhez”, vagy nem tudom, de nekem ez az egész nap füvezünk, zenélünk és csak úgy vagyunk bele a világba kevés. Biztosan élveztem volna egy darabig, ha 8-10 éve kipróbáltam volna, de most már kicsit túlzásnak találom ezt a fajta lazítást, és még csak részben tudom megérteni akkor is, ha közben belegondolok abba, hogy ez nekik csak néhány napig, vagy hétig jár ki az amúgy talán a magyarnál is durvább, egész éves mókuskerék után. Mert a társaság túlnyomó többsége nekem úgy tűnt, hogy még nálunk is nyugatabbról jött, hogy itt találja meg magának a paradicsomot egy kis időre.

Miért nem próbálják meg egész évben megteremteni maguk körül? Miért nem a valódi életükben próbálnak meg boldogok és önmaguk lenni, miért menekülnek el attól egy ilyen hátsó kis rejtett tengerpartra, hogy pár hétig boldogok legyenek? Ha egy kicsit kívülről, egy kicsit távolabbról nézzük ezt, nagyon abszurd az egész. :) Erről a dologról is eszembe jut egy nagyon jó, ezúttal magyar írás, méghozzá a szigetről: Elszigetelt Tombolás. Illetve még egy régi nagy kedvenc, klasszikus tanmese: A halász és a piackutató

Egy éjszakás betegség

Szóval feküdtem a függőágyban, és próbáltam rájönni, mi bajom van. Már nem a füvesekkel és az életvitelükkel, ha hippi életet akarnak, hát éljék, minket nem bántanak vele, tehát csinálják, mit bánom én. De miért vagyok ilyen rosszul még mindig, amikor már ettem is, ittam is? Jó egy óra sziesztázás és tengerpartozás után úgy döntöttünk, hogy csónakkal megyünk vissza az Om Beach-re. Erre ajánlkozott is egy csónakos fickó, aki végül néhány társunkkal együtt fejenként 100 rupiért hazarepített minket pár perc alatt a tengeren. Erre azért volt szükség, mert már annyira rosszul voltam, hogy azt éreztem, nem lenne jó ötlet visszafelé is a sziklákon és a dzsungelen át menni.

Mire hazaértünk már nagyon oda voltam, és mikor megmértük a lázam, kiderült, hogy 38,5 a testhőmérsékletem. Azonnal algopirint vettem be és magamra öntöttem egy vödör vizet apránként, majd Zita borogatni kezdett. Vizet is vettem magamhoz úgy óránként 1-1,5 litert, és ettől hamar sokkal-sokkal jobban lettem. Tudtam, hogy most nem lehetek igazán beteg, nem szabad elrontanom ezeket az amúgy gyönyörű napokat itt Gokarnán. Nem tudom, mi történt, de kb. 2 órával ezután már sokkal jobban voltam, és miután megnéztünk a kunyhónkban egy Human Planet epizódot, a lázam is eltűnt, és visszaállt a hőmérsékletem 37 fok alá. Szóval az egész amilyen gyorsan csak jött, olyan gyorsan el is ment. És aztán vissza sem jött. Gondolkodtam sokat, hogy mitől történhetett ez velem, de egy egyszerű felfázásnál jobb nem jutott eszembe. Mondjuk elég nagy művésznek kell lenni ahhoz, hogy az ember a Dél-Indiában felfázzon, de úgy tűnik, nekem sikerült! :) Amíg Zita kincskeresett a parton délelőtt, én a hűvös árnyékban ültem, és belemerültem a naplóírásba, miközben nem volt rajtam póló. A délelőtti „hűvös”, 20-25 fokos levegő folyamatosan érte a vesémet és ez póló nélkül lehet hogy szokatlan volt neki. Ebben az is megerősített, hogy igaz bár, hogy egy kisebb hordó vizet bevedeltem, de a nap végére 5-10 percenként kellett vizelnem járni. Ez pedig szerintem még akkor se normális, ha az ember rengeteget iszik. Másnapra hála az égnek ez is elmúlt, úgyhogy tényleg alig rondított bele ez a kis betegség az amúgy igen csodás gokarnai napjainkba.

  1. április 19th, 2012 11:39-nél | #1

    Szia Zita és Árpi !
    Most, hogy olvasom a mai beszámolót, rögtön akadt hozzászólni valóm különböző ,de kapcsolódó témákban.
    1, Engem szüleim 14 éves koromban rávettek, hogy tanuljak zongorázni. Fogadtak is egy tanárt akinél vettem egy pár órát. A zenei hallásom alkalmassá tett volna, de a kézügyességem az nem, rendszerint mindig más billentyűre tévedt az ujjam mint ahová akartam és ez azóta is így van a számítógép esetében is. Tulajdonképen tehetségtelenségem miatt minden mondat leírása nekem 3- szor annyi időt igényel mint egy átlag képességű embertársamnak, és hogy mégis csinálom ennek egyetlen oka van. Az akaraterőm viszont ugyancsak háromszorosa az átlag emberi akaraterőnek. Ezért csodáltalak Árpi, hogy képes voltál több mint 8000 km-t kerékpározni azért, hogy Indiába való eljutás után az internet segítségével kottát szerezve be elkezdjél tanulni szájharmonikázni és még vidd is valamire anélkül hogy iskolában a minimumon kívül még tanultál volna valami zenetudományt.
    2, Írtad, hogy Zita pedig ez idő alatt gyűjtögető életmódba kezdett és apró kincseket talált a tenger partján csigákban, kagylókban, és egyéb kis kövületekben. Én tegnap a LOKÓ túratásaimmal idehaza a Mátra hg. lábánál lévő Pásztó városkába kirándultunk és itthon is lehet csodás felfedezésekre lelni. Nemrég történt ásatások nyomán kora középkori kolostor alapjait tárták fel komplett üveghutával és a középkori szőlészeti tudomány akkori állapotát bemutató pincével és benne a korabeli szerszámokkal. A város főterén van mindez a cisztercita szerzetes rend kolostor épületével együtt a XXI- ik század technikájával felszerelt kolostorépület múzeumnak berendezve. Oldalakat lehetne írni, hogy a geológiai koroktól kezdve mi mindent találtunk érdekfeszítőnek az épületben látható tárgyakban. Többek között két nagy teremben kiállítás olyan kárpátmedencei hazánkba gyűjtött ásványokból amit Zitához hasonlóan amatőr kincsgyűjtő emberkék szedtek össze és akiknek fényképük és életrajzuk is ott szerepelt a gyűjteményeik központjának vitrinében. Próbáljátok meg Zita kincseit valamilyen formában hazajuttatni és nászutatok végén itthon mint magángyűjteményt elhelyezni egy pásztóihoz hasonló intézetnél. Na és hazaérkezésetek után ezt gyerekestől egy kirándulás során meg kell majd néznetek, mert csodálatos, főképpen akkor, ha kifogtok egy olyan értelmes tanárt, mint a miénk volt a tárlatvezetésével.
    Egészségetekre pedig több figyelmet fordítsatok nehogy megrontsa a szép üdülésre szánt napjaitokat. További szerencsés utat kíván Lali papa és Éva mama

  2. Reku Papa
    április 20th, 2012 07:17-nél | #2

    Árpesz, felhívom a figyelmedet, hogy az a harmonikás site énekelni nem tanít. Ne merészelj többet a videón énekelni, mert amikor hallgattam, a kertben, padon ülve, az összes madár fejvesztve elmenekült, a cseresznyefa pedig elkezdte hullatni a szirmait.
    :))

  3. április 20th, 2012 10:16-nél | #3

    Te jo eg, mit toltottem fel? Vissza se neztem elotte… :)

  1. Még nincsenek visszakövetések