Bejárat > Ázsia, Pakisztán > Gyalogtúra a Karimabad felett az Ultar Meadow-hoz

Gyalogtúra a Karimabad felett az Ultar Meadow-hoz

A Karimabadból a városban töltött 4. napon továbbálltunk volna, ha 3. nap nem jut eszünkbe, hogy még nem kirándultunk a környéken, noha ezt eredetileg terveztük tenni. Számos „canal-walk”, vagyis „csatorna menti séta” indul a városból, és Barbara felajánlotta, hogy egy darabon elkísér minket egy ilyenre, mert ő jószerivel már az összest bejárta. Ezek a csatornák engem nagyon érdekeltek, mert már Karimabadba jövet is néztem őket az útról.
Pontosabban akkor még nem tudtam, mit nézek, Barbara világosított fel arról, hogy azok a vízszintes (vagyis távolról annak tűnő, de valójában enyhén lejtő), egyenes sávok a hegyoldalakban ember alkotta vízvezeték csatornák, és lehetőség van mellettük sétálni, mert olyan széles a töltésük. Ezek a csatornák arra szolgálnak, hogy a forrásoktól vagy a gleccserektől elvezessék a vizet a településekig.

Séta a csatornák mentén – Függőleges sziklafalban

Karimabad környékén rengeteg ilyen csatorna van, és Barbara nekünk egy olyat nézett ki, ami a város mögötti, szurdokszerű, meredek falú, sziklás völgybe vezetett minket. Először Karimabadon kellett keresztülkeverednünk magunkat, és már ez se ment volna könnyen Barbara nélkül, mert könnyen el lehet veszni a kis utcácskákban, amelyek a hegyhez közel egyre csak szűkülnek, a meredekebb részeken pedig már csak akkorák, hogy egy jól megtermett tehén és egy kecske még épp elférnek rajta egymás mellett. Aztán ezek az utcák inkább már csak ösvények lesznek ott, ahol a házak már eltűnnek, és csak a legelő marad, meg a kőfalak, na és persze a kis patak mellettünk, ami néhol vízesés formájában zubog alá. Szóval ilyen tájakon másztunk fel, s fel, egyre csak fölfelé, követve Barbarát.
Aztán amikor végre felérünk egy csatornához, azt hittük, már nincs tovább, Barbara nekivágott egy egészen meredek sziklafalnak, természetesen ismét felfelé. Zitának ekkor már nagyon nem ízlett ez a sok kaptató, ezért megkérdezett egy arra járó kecskét is a helyes irányról,

VIDEO KECSKE (készen van, de majd kicsit később publikáljuk, ha lesz megfelelő internetünk)

de ő is csak azt mekegte, amit Barbara is mondott nekünk: irány fölfelé! Jó 50m-el feljebb egy újabb csatornához érkeztünk meg.
Ezt a csatornát úgy kell elképzelni, mint egy hegyoldalba vágott utat. Csupán annyi a különbség, hogy az út esetünkben keskenyebb, és a sziklafal oldali szélén van egy mélyedés – ez utóbbi a meder a víznek. A mi csatornánk medre száraz volt, most éppen másféle vezetik a vizet, ez csak egy tartalék csatorna, ha történne bármi a másikkal, ami a kanyonunk másik oldalában megy. Merthogy egy szűk kanyon oldalában sétáltunk a csatornánk mentén. A kilátás több volt, mint pazar: a kanyon kijáratával szemben egy gleccser vájta U alakú völgy, alattunk a Baltit Fort és a kanyon alja, balra a Golden Peak látszott a távolban, jobbra pedig a Rakaposhi nevű hétezres uralta a látképet a Hunza völgye mögött. Már csak ezért megérte ide feljönni, noha maga az ösvény is elképesztő volt. Ahogy beértünk a szűk kanyon oldalába, úgy lett egyre meredekebb a sziklafal, amin haladtunk. Nem egyszer visszahajló sziklák alatt sétáltunk el, miközben a kb. 1 méter széles ösvényünkön be kellett húzni a fejünket, hogy elférjünk a szikla alatt. Gyakorlatilag egy kényelmes, sík ösvényen sétáltunk, de egy függőleges sziklafal oldalában.

TV2 Aktív interjú 2800m-ről

Egy helyen, ahol egy szirt tetején kicsit kiszélesedett ez az ösvény, fél órára tábort vertünk, beállítottuk a kamerát egy megfelelőnek vélt szögbe, elővettük a Kindle-t a TV2 Aktív kérdéseivel, és szépen sorra megválaszoltuk őket.
Barbara volt egy személyben a riporternő és az operatőr is. :) Épp amikor a második 10 perces blokkot kezdtük el felvenni, és csapat kecske sétált el mögöttünk. Ez annyira tetszett nekünk, hogy direkt kértük a TV2-t, hogy hagyják benne a vágott verzióban a kecskéket, de végül csak a vágatlanban kaptak helyet. Az interjú közben azon izgultunk, hogy meg ne ismételjék a pár perccel a felvétel kezdete előtti robbantásokat, ugyanis pár száz méterrel alattunk, a kanyon túloldalában folyamatosan robbantottak a csatornaépítők. Ezeket a robbanásokat már hallottuk Karimabadból is az előző napokban, de most innen, közelről sokkal hangosabban és ijesztőbben hatottak, mintha sorozatos ágyúdörgéseket hallottunk volna. Azon nevettünk, hogy majd biztos akkor fogják őket megismételni, amikor épp arról beszélünk majd a kamerának, hogy milyen békés hely ez a Pakisztán a közhiedelemmel ellentétben. Persze végül nem robbantottak újra, valószínű sokkal több mint fél órába telik a csatornaépítőknek újra elhelyezni egy adag robbanószert a sziklába.

Fölfelé a morénán

Miután végeztünk az interjúval, pár száz méterrel később ettől a szirttől megérkeztünk a kanyon közepébe. Itt úgy döntöttem, hogy én felszaladok az Ultar Meadow nevű helyre. Zita sajnos nem tartott velem, mert annyira nem szeret felfelé mászni, és az idő is fogytán volt már – csak négy óránk maradt sötétedésig. Így hát magamhoz vettem a fényképezőgépet, a GPS-t, némi vizet és kekszet, majd búcsút mondtam a lányoknak, és elindultam fölfelé a morénán, ahol egy kis ösvény mutatta az utat a sziklák között. Ez az ösvény egy vastag műanyag vízvezetéket kerülgetett, ezen a csövön volt levezetve a gleccser vize a sziklába vájt csatornákig. Jó tempóban haladtam fölfelé és nagyon élveztem a menetet. A táj csodálatos volt, két nagy sziklafal között haladtam fölfelé, szemben pedig havas hegyek tornyosultak.

Feljebb az út néhol ellaposodott és füves mezőkre értem ki, ahol patak csörgedezett és néhány fa is megmaradt a kevés földben.
Ezek a kis rétek szinte mesebelinek tűntek, még így a már kopár fákkal is… Közben gondolatban az otthon maradt barátaimmal sétáltam, és elképzeltem, hogy ők is mennyire élveznék ezt a kis kirándulást. Eszembe jutott, ahogy Banderral megmásztuk az Olimposz egyik mellékcsúcsát anno az athéni biciklitúra alkalmával, vagy amikor a Dúddal felmásztunk a Garda-tó felett arra a nagy kopasz hegyre, a Monte Baldo-ra… Persze csak miután körbekarikáztuk a tavat 25km/h-s átlaggal! :) Szép idők voltak azok is! Kicsi az esély rá, de el tudom képzelni, hogy egyszer ide eljutunk még egyszer, barátokkal is az életben.

Az Ultar Meadow meseszép katlanjában

Csak később vettem észre, hogy valószínű már magán a gleccseren járok, mert a kőhalmok között nagyobb, fekete jégdarabokat is felfedeztem.
Egyre feljebb és feljebb értem, és közben megszűnt körülöttem az idő, csak másztam és másztam, nagyon élveztem a menést. Egy ponton balra kanyarodott az út, és meredeken elindult fölfelé a sziklás hegyoldalban. Pár perc múlva már felülről láttam azt a kőrengeteget, amin az előbb jártam. Hamarosan megérkeztem a hegyoldal pereméhez, ahonnan egy síkabb rész következett, a katlanban lévő jaklegelő pereme. Megérkeztem az Ultar Meadow nevű helyre. A talaj itt zöldebb volt, és a fű mellett, nagyobb, szúrós növények is meg bírtak maradni. Szemben a hegymászók nagy kedvence, a „Lady’s Finger” (A Hölgy Ujja) nevű csúcs szökött az ég felé, jobbra pedig egy hatalmas, meredek gleccsert pillantottam meg, ez volt az Ultar gleccser. Na, ez már döfi, ez igazi, masszív gleccser, hófehér, tiszta jég! Fantasztikus látvány volt!

Egy óra alatt értem fel a csatornától. Ez feleannyi idő volt, mint amennyit Barbara mondott erre a távra. Pedig ő is tudja szedni a lábait, de én úgy látszik most nagyon meghúztam a tempót, a gyönyörű idő és a táj megbolondítottak. A GPS 3100m-es magasságot mutatott. Csak egy szál Ironclad aláöltözet volt rajtam, a lábamon egy rövidnadrág egy hosszú szárú lastex felett, de nem fáztam – mindaddig, amíg meg nem álltam.

Feljebb két embert és egy házat láttam meg, mint később kiderült, a tegnap esti vacsoránál megismert angol srác, és a kínai lány, Maggie voltak azok. A házat már együtt fedeztük fel. A bejárat előtt téli ruhákat találtunk egy kupacba lerakva, odabent tűzhelyet, egy szögre akasztva pedig lisztet és olajlámpát. Itt el lehetne lenni éjszakára egy matraccal és egy jó hálózsákkal. Vacsorára csápátit készíteni, és nézni a csillagokat! Itt aztán nincs sok fényszennyezés az biztos! Hogy világíthatnak a hegyek és a gleccser teliholdkor…

Lavina az Ultar gleccser felett

Mivel még közel 3 óránk volt sötétedésig, egyetértettünk abban, hogy van még időnk átsétálni a katlan gleccser felöli széléhez, hogy közelebbről is szemügyre tudjuk venni a hatalmas jégtömeget. Épp, mikor elindultunk, hangos roppanást hallottunk a gleccser teteje felől. Egy lavina indult útjára… Mint a pisztolyt, úgy kaptam elő a fényképezőgépet, zoomoltam és elindítottam a felvételt:

A videón jobban látszik a hófelhő, mint szabad szemmel, ezért állítottam le a lavina elülte előtt a felvételt, nem láttam, hogy még tart a dolog, távolról úgy tűnt, mintha megállt volna már. Aztán persze meg is állt, nem sokkal azután, hogy leállítottam a felvételt. A hó már nem érte el a gleccser tetejét. Ez volt a második lavina, amit életemben láttam, és az első norvégiai élményhez képest ez sokkal hatalmasabb és elementálisabb volt.
A gleccser széléig nem tudtunk elmenni, mert egy meredek sziklás peremben véget ért előtte a plató. A peremről azért megcsodáltuk a jégtömeget, és egy jó fénykép kedvéért versenyre keltünk a nappal, ami egyre inkább eltűnni látszott a szemközti hegy mögött, így lehetetlenné téve egy jó fénykép készítését. De valamivel lejjebb, a perem alsóbb szakaszain még sütött a nap, ezért gyorsan arrafelé vettük az irányt. Végül sikerült a kép, igaz a gleccser mellett a fél táj sötétségbe borult már.
Lefelé menet a spontán túratársakkal való beszélgetés alatt úgy elrepült az idő, hogy észre se vettük, és már lent is voltunk a csatornáknál. Ugyanazon a sziklafalon mentünk hazafelé, amin jöttünk, mert Barbara elmondása szerint a másik oldalon keskenyebb és porosabb az út. Ahogy kiértünk a kanyon bejáratához, a délelőttinél szebb látvány tárult elénk, ugyanis most nem szemből, hanem jobb oldalról, a Rakaposhi felől tűzött a nap. Igaz, a panorámakép végül a délelőtti fotókból lett megvágva.

Balra a Golden Peak most megmutatta, miért ez a neve, gyönyörű színekben pompázott már ekkor, noha a naplemente még majd egy órával odébb volt.
A faluba leérve több helyen az apró utcácskák zsákutcáiba futottunk bele, és ezt persze nem bántuk, mert a helyiek végül mindig útba igazítottak, és mindeközben sok érdekeset láttunk, például egy kis kecskét, ami egy falnak támasztott műanyag lavóron tanulta az egyensúlyozást az anyja mellett.

Úgy terveztem, hogy másnap ugyanezt a túrát Zitával megismételjük, de végül nem mutatott különösebb érdeklődést egy újabb gyalogtúra után, inkább nekiállt festegetni és köveket kidekorálni, ami nem is volt baj, hiszen mint már írtam, rám tört a fogam fájása, és ez elég borzasztóvá tette a következő néhány napot, na de azóta már azon is túlvagyunk.

  1. Grant Julia
    december 16th, 2011 09:25-nél | #1

    Hat ez hihetetlenul csodas taj. Meg jo, hogy nincs teriszonyotok, mert el tudom kepzelni, hogy lennenek sokan akik fel nem mernenek menni ilyen majdnem teljesen fuggoleges sziklafalakra meg ezeken a mesterseges osvenyeken sem. Koszi a kepeket meg a videot. Hihetetlen elmeny volt nezni. Mintha ott lennek veletek!

  2. sanya
    december 16th, 2011 18:57-nél | #2

    Fantasztikusak a hegyek! A tériszonyom a meredek fal és a keskeny út látványától is előjött! A panoráma látványáért lehetséges, hogy egy keveset mégiscsak gyalogolnék. Gyönyörű csillagos eget egy kora őszi éjjelen a Hargita tetején volt szerencsém látni.

  3. hvcsaba
    december 18th, 2011 09:29-nél | #3

    Sziasztok!

    Iszlamabad után merre tervezitek, hogy továbbmentek? Csak Burma miatt kérdem, mert ha jól tudom, oda nem nagyon engednek be. Nézegettem a térképet, hogy merre kerülhetitek ki.

    Egyébként őrület, hogy még a Pamír fennsíkon még a viamichelin segítségével is alig lehetett titeket nyomon követni. Az általatok említett településneveket nagyon nehéz volt megtalálni. A legtöbbet nem is jelenítette meg a térkép. Ezekhez az ázsiai országokhoz alig lehet hasznavehető térképet találni.

    Csak hogy nevessetek egy jót, leírom, hogy mióta olvastam, Árpi a 100napbringa blogodat, állandóan kérdezem a lányaimat, hogy eljönnek-e velem majd egyszer Nordkappba. Már többször megígérték, bár olyan is volt, hogy azt mondták, hogy nem. Szerintem főleg a kisebb lányomnál, Sáránál vannak esélyeim. A feleségem persze ilyenkor mérgelődik egy sort. Azért ha majd nagyobbak lesznek, szeretném felhasználni a nyári szünetet arra, hogy bejárjam velük a világot. Remélem, addig nem leszek áldozata jelentős formahanyatlásnak.

    Árpi, hogy van a fogad? Ha ki tudod húzni egy megbízhatónak tűnő fogorvosig, inkább tömesd be. Persze nem olyan orvosra gondolok, amelyekről a neten lehet olyan képeket látni, hogy az utcán áll egy standnál egy keleti ember vagy 20 féle fogóval, csak beülsz és kihúzza.

    Jó utat nektek,

    sziasztok,

    Csaba

  4. Viktor
    szeptember 17th, 2013 10:06-nél | #4

    Azt hiszem, ez a gyalogtúra nagyon megérte a fáradságot! A lavinás videó nagyon ott van, viszont a képeket nem találom az albumotokban, ez a 8 nap Karimabadban valahogy hiányzik a galériátokból. Ha lesz egy kis időtök, fel tudnátok tenni őket? Nem tudok betelni a látvánnyal ilyen kicsi képeket nézegetve :D

  1. Még nincsenek visszakövetések