Bejárat > Ázsia, Tádzsikisztán > Hétfői érkezés „Hétfő”-be, Dushanbe-be

Hétfői érkezés „Hétfő”-be, Dushanbe-be

Az utolsó üzbég reggelink

Denau-ban korán ébredtünk, összepakoltunk, elbúcsúztunk az emberünktől, akivel egy házban aludtunk, majd odakint az őrállomásnál a rendőröktől is, aztán elindultunk a tadzsik határ felé. Most láttuk csak, micsoda gyönyörű hegyek vannak körülöttünk, némelyiknek a tetején hó is volt. Miután kiértünk a faluból, egy hosszú egyenes útszakaszon hajtottunk végig, aminek a végén találtunk egy helyet, ahol kenyeret sütöttek.

Éppúgy készítették, mint a szamszát, a kemence belső falára tapasztva. Kérdeztük tőlük, hogy van-e szamszájuk, de azt még nem kezdték el készíteni. Ellenben pár perc múlva egy pad mellett ülve találtuk magunkat, a mi kedvünkért teremtették, ahogy aztán az asztalra is a friss kenyeret és a teát. Szóval nagyszerű reggelit kaptunk, amiért végül fizetséget sem fogadtak el. Egy nagy integetéssel és Rahmat-al köszöntünk el tőlük, hogy aztán meg se álljunk a határig. Rengeteg embert láttunk az utakon, asszonyok vonultak csoportban, gyerekek kerékpáron és szamáron. 

A tadzsik határon – „Welcome to Tadjikistan!”

A tadzsik határátkelés megér pár szót, noha nagyjából ugyanaz a másfél kétórás tortúra volt, mint ami a türkmén és üzbég határokon is fogadott minket. Ami még különlegesebb élménnyé tette ezt a határátlépést, az a tadzsik határon a nagyfőnök volt. A fickón jól látszott, hogy ő itt a nagygóré, mert ezt mindenkinek a tudomására is adta. Nem értettük mit beszél a kollégáival, de ahogy beszélt és ahogy hasba veregette őket, abból lejött, hogy ő itt a nagyfőnök és ezt élvezi is. Először a kezünkbe nyomott egy-egy lapot, hogy töltsük ki. Ez a lap azért volt különleges, mert nem az az ősrégi kérdőív volt, mint amit eddig megszoktunk (azt is megkaptuk egy épülettel később), hanem egy modernebb és nagy örömünkre rövidebb. A hátoldalán pedig egy hatalmas, egész oldalas Beeline hirdetés figyelt! Emberünk egyesével behivott az irodájába, ahol kérdezgetett tőlünk ezt-azt: honnan jöttünk, mi járatban, merre tovább, stb… Aztán pedig elnagyolt színészi mozdulatokkal egy hatalmasat vágott a pecséttel a vízumunkra az útlevelünkben, majd azt felénk hajította az asztalán, a következő mondattal körítve: „Welcome to Tadjikistan!”. Aha, oké, köszi! De a legkomolyabb talán nem is ez volt, hanem hogy mindeközben az irodájában végig bömbölt egy TV, rajta a legbutább, legostobább orosz csatorna (valami piros paprika volt a neve), a TV tetején pedig egy kis piros-fehér-zöld tadzsik zászló… :) A tadzsik zászlóról azt kell tudni, hogy talán ez a zászló hasonlít a legjobban a magyarhoz, ugyanaz a trikolor ugyanabban a formában, csak a fehér sáv kicsit nagyobb mint a többi és a közepén van egy korona néhány csillaggal.
Belépve Tadzsikisztánba kisebb örömújjongásba törtünk ki a nap alatt, hogy ismét új országban járunk, egyre távolabb otthonról, egy nagyobb közelségben az otthonról nézve hihetetlen és elképzelhetetlen távolságban lévő Kínához. A határ után az itt is nyíltan működő feketepiaci pénzváltóknál most csak egy tízdollárost váltottunk át somanira, a helyi pénzre, mivel tudtuk, hogy itt nem vagy csak nehezen kapunk a dollárjainkért jó árat. 4,6 somanit kaptunk végül egy dollárért, miközben a városban 4,82-t, mindezt úgy, hogy a fickó először 4,2-ről kezdte, de mi okosan érkeztünk és tudtuk mi a jó árfolyam, ezért csak egy kevés pénzt váltottunk ennél a sóhernál, csak hogy legyen miből ebédet vásárolnunk.

Ebéd az út mentén

A vásárlást meg is tettük rögtön az első kis falusi közértben. Vajat, felvágottat és házi sajtot vásároltunk, meglepetésünkre szinte fillérekért. Üzbegisztán vagy drágább volt, vagy csak szerencsétlenségünkre mindig a drágább, turisták által kedvelt helyen tanyáztunk. A falu után megálltunk fényképezni egy helyen, ahol emberek dolgoztak a földeken, háttérben a gyönyörű, havas hegyekkel. Ilyenkor persze mindig integetünk és hangosan „Szalam Aleikom”-ot, „Béke Veled”-et is köszönünk nekik, ahogy ők is szokták egymás között. Ez most is így történt, és a jutalmunk egy nagy marék uborka volt egyikőjüktől. Ezt nagyon megköszöntük neki, mert ennek rettentően örültünk, noha mi nem gondoltunk rá a boltnál, de pont erre volt még szükségünk egy tökéletes ebédhez! Pár száz méterrel később, az út szélén aztán meg is ebédeltünk. Amikor megálltunk ehhez az ebédhez, abban a pillanatban megállt mellettünk egy rendőrautó is. Természetesen nem érdekelte őket az útlevelünk, azt nem kérték, ellenben azt megkérdezték, hogy honnan jöttünk, és mi járatban errefelé. Mi elmondtuk, és ennyi elég is volt nekik, fordultak, majd mentek tovább. De előtte még a kocsi hangosbemondójában tudatták a szemközti gyapotföldeken dolgozó emberekkel, hogy kik vagyunk. Nem tudjuk pontosan mit mondtak be a hangosba, de azt értettük belőle, hogy „Vengria”, ebből szűrtük le, hogy rólunk van szó. Ezen nagyon jót mulattunk, otthon sose hallunk rendőrautót kihangosítva, itt meg még ilyesmire is használják a hangosítást a rendőrök. Az ebéd vidáman telt, egy kis csobogó csatorna mellett ültünk le, örültünk a kenyerünknek – ami ajándék volt és Szamarkandtól utazott velünk, az uborkánknak – amit szintén ajándékba kaptunk és talán egy kilométert sem utazott attól a földtől, ahonnan volt. Nem volt különleges ízük, csupán a tudat esett jól, hogy egy másik ember jószívűségéből van, és hogy nem utazott több ezer kilométert a tányérunkig.

Száguldás Dushanbe-be, hogy nyitva találjuk az OVIR irodát

Ebéd után elhatároztuk, hogy megpróbáljuk elérni az OVIR irodát az 5 órai zárása előtt Dushanbe-ban. Erre jó eséllyel pályáztunk, mert volt még 2,5 óránk a 35km-re. Az OVIR irodát azért kellett felkeresnünk minél előbb, mert a Lonely Planet útikönyvünkben azt olvastuk, hogy minden olyan turistának, aki 3 napnál többet marad az országban, a Tadzsikisztánba való érkezés utáni 72 órán belül regisztrálnia kell magát 35 dollár fejében ennél az OVIR irodánál. Ezt ellenőrzik az országból való távozáskor, és amennyiben nincs meg ez a regisztráció, 100 dollár büntetést kell fizetnünk. A baj nem csak az volt, hogy megint lehúz minket a bürokrácia egy vagyonra, hanem, hogy még az időnket is elveszi. Ugyanis azt is írta az útikönyv, hogy ez a regisztráció Dushanbe-ben akár 3 napig is eltarthat (máshol van, ahol csak 2 perc, de az nekünk 72 órán kívülre esett). Mi pedig nem szerettünk volna 3 napot Dushanbe-ben vesztegelni, maximum csak kettőt, ezért úgy kalkuláltunk, hogy ha még ezen a napon elindítjuk a regisztrációt, akkor a fővárosból való tovább indulásunk reggelén, ha szerencsénk van, fel tudjuk marni ezt a regisztrációs papírt, és mehetünk tovább a Pamírba.

Szóval belehúztunk és nekivágtunk a 35km-nek. Szerencsénk volt, mert közben egy kis hátszelet is kaptunk, így amikor nem éppen egy kaptatón nyöszörögtünk, volt hogy 30-40-el is haladtunk. Ennek rettentően örültünk, kivéve akkor, amikor az út hirtelen hihetetlen kátyúsra váltott, és szanaszét rázott minket. Az első ilyen szakasz után Zita sárhányójának az egyik csavarja lazult meg, aztán egy másik helyen, egy hosszabb lefelé végén engem rázott szét úgy az út, hogy szétesett a hátsó lámpám. Darabjaira hullott, de a darabok épek maradtak, még az elemek is. Egyedül az a kis apró csavar veszett el, aminek a meglazulása az egész galibát okozta. Időnk most nem volt megszerelni, csak fölkapott mindent Zita az útról, eltette őket, és már száguldottunk is tovább Dushanbe felé.

Érkezésünk hétfő délután Dushanbe-be

Hamar elértük a város határát, ahonnan egy nyílegyenes sugárút vitt be minket a fővárosba. Ez a város nem is olyan rég még csak egy kicsi falu volt, ahol mindig hétfőn volt a piac, innen a név: Dushanbe, ami nem mást jelent, mint hétfőt. Aztán kb. 100 évvel ezelőtt az oroszok kitalálták, hogy márpedig kell ide egy csomó ember, és így egykettőre nagy város lett a kis faluból.
A városban tekerve kereszteztünk egy folyót, aminek a jobb partján láttunk egy hatalmas tadzsik zászlót lobogni. Innentől már a belvárosba voltunk, befordultunk egy jobbra egy nagy sugárútra, ami végre makulátlan minőségű volt. Még bő fél óránk volt és tudtuk, hogy már két kilométerre sincs az OVIR. Boldogan suhantunk végig ezen az úton, végre sima aszfalton haladtunk, jobbról tűzött ránk a nap, ami az út menti parkban lévő szökőkutakat is gyönyörűen megvilágította. Egy-két kisebb kanyar után megtaláltuk az OVIR-t, igaz csak akkor tudtuk meg, hogy jó helyen járunk, amikor bementem és megkérdeztem, hogy „OVIR?”, merthogy csak cirill betűkkel volt kiírva mindenhová minden. Ezt kicsit furcsáltuk egy turisták regisztrációjára is fenntartott helyen. Gyorsan beadtuk az útleveleinket, amiket jól meg is vizsgáltak és lefénymásoltak. Aztán áthívtak minket egy másik ablakhoz, ahol közölték velünk, hogy minden rendben van. De se pecsétet, se papírt nem kaptunk semmiről. Ezért elkezdtünk reklamálni, de persze kézzel-lábbal, kevés orosszal, mert angolul nem értettek (ez megint csak furcsa volt). Aztán végre jött a megmentőnk, Maxim Ukrajnából. Ő kiválóan beszélt angolul és oroszul is, és hamar megtudtuk tőle, hogy amennyiben 30 napos turistavízumunk van, és nem is tartózkodunk ennél többet az országban, nincs szükségünk erre a regisztrációra. Ezt furcsáltam, mert ezzel ellentétes dolgot írt az LP, amit ekkor persze újra elolvastam. Végül arra jutottunk, hogy valószínű régi az útikönyvem. Miután már az OVIR is bezárt, és mi is lenyugodtunk, elindultunk, hogy találkozzunk Raj-al (ejtsd: Radzs), a Couchsurfing-es vendéglátónkkal az operánál, ahová megbeszéltük a találkozót. Még Maxim is velünk tartott, mert épp arra volt dolga. Segített nekünk telefonálni, mivel neki volt tadzsik sim-kártyája, fillérekből fel tudtuk csörögni Raj-t, hogy megérkeztünk. Raj leszaladt értünk, és két perc múlva már sétálhattunk is a lakásához, ami az opera melletti hangulatos park mögött van. Maximmal pedig megbeszéltük, hogy ha egyik este még összefutunk egy vacsorára / beszélgetésre.

Raj Indiából, az egészségügy Tádzsikisztánban, és újra a világ legmagasabb zászlóiról

Rajnak egy nagyon otthonos kis lakása van, amit nem volt rest teljes egészében megosztani velünk. Ő kiköltözött a nappaliba, mi pedig megkaptuk az ő szobáját. Ezt nem akartuk hagyni, de végül addig magyarázta, hogy ő így szeretné, mert akkor érzi jól magát, ha mi is, ha mindent meg tudni adni nekünk. Ezt annyiszor mondta, hogy végül elhittük neki, és engedtünk. Raj Indiából való, aminek nagyon örültünk, mert már nagyon várjuk Indiát, és most kaphattunk belőle egy kis ízelítőt Raj által, pl. rögtön az első este egy nagyon finom indiai rizses ételt készített nekünk, és persze mellé rengeteget mesélt Indiáról, így nagyon kiokosodtunk az országból, amíg nála voltunk. Persze az ’isztán országokról is sokat tudott, mivel már közel egy éve ebben az 5 országban dolgozik, mint U.S. AID-es alkalmazott, oktatja és segíti az itteni orvosokat és kórházakat, hogy kicsit javítsanak az egészségügyön. Persze azon elsősorban pénzzel lehetne segíteni, mert pl. mesélt egy olyat, hogy amikor itt valaki szülni szeretne egy kórházban, és mondjuk tél van, az az első, hogy megfelelő mennyiségű tűzifát hoz magával, hogy be tudják fűteni a kórtermet, ami amúgy fűtetlen maradna, mert nincs pénz a fűtésére. Aztán mesélt egy olyat is, hogy egyszer jártak vidéken egy orvosnak a házában. A ház gyönyörűen volt tapétázva és berendezve, még légkondi is volt benne, viszont a víz az nem volt bevezetve. Amikor vízzel kínálta ez az orvos Raj-ékat, akkor azt a vizet az útszéli csatornából merítette. Ezekben a csatornákban jobb esetben patakvíz folyik, de általában belekerül sok minden más is, pl. szemét, vagy szennyvíz. És ezt egy orvos megissza Tádzsikisztánban! Akinek amúgy telne saját víztartályra, de ő inkább légkondit meg szép lakást épít, mintsem, hogy tiszta vize legyen… Aztán Raj mesélt még a zászlóról is, amit jövet láttunk. Megtudtuk tőle, hogy ez itt Dushanbe-ben a világ legmagasabb zászlaja (mármint a pózna), a második, ami csak 3 méterrel alacsonyabb ennél, Azerbajdzsánban van, Bakuban. Mindezt azért tudja ilyen jól Raj, mert utánanézett a neten, ahol azt is megtudta, hogy mind a két zászlót ugyanaz az amerikai cég építette. Mi persze kiegészítettük Raj tudását a legmagasabb zászlókról, méghozzá a Teheránban nemsokára épülő, valószínű újabb 3 méterrel magasabb zászlóval. Ez az a zászló, ami körül a parkot, ha minden igaz Neda és Alireza, a teheráni barátaink fogják tervezni. Bár azt már nem merném lefogadni, hogy ugyanaz az amerikai cég fogja építeni, hiszen mint tudjuk, Amerika és Irán nem állnak túl közeli barátságban egymással. Ezért is gondolja az emberek legalább 90% azt, hogy Irán valami szörnyű ország, hiszen az USA-nak mindig is jó volt a marketingje. Igaz, messze van még, de kíváncsiak vagyunk, milyen a valóságban az Egyesült Államok, ahhoz képest, mint amilyen kép él róla a fejünkben.

Raj, a sivatagból

Na de térjünk vissza Raj-ra, aki amúgy a Szentpétervárott és a Harvardon szerzett doktori diplomát. És minden bizonnyal a sivatagban nőtt fel, mindjárt azt is kifejtjem, miért jutottunk erre a konklúzióra. Raj tényleg mindent megadott nekünk, amit csak tudott, volt internet a lakásában és mosógép. Ez a két dolog az a luxus, aminek nagyon tudunk örülni egy városban való maradásunknál. Plusz ezen felül volt egy jó kis konyhája, ahol elfértek a rekuk, és mellette még nagyon jókat tudtunk főzni és beszélgetni. Raj pedig teljesen nyitott volt felénk, és abszolút megbízott bennünk, reggel amikor elment dolgozni, felébresztett, hogy zárjam be mögötte az ajtót, majd magára hagyott minket a lakáskulccsal, csak annyit hagyott meg, hogy fél6-ra, amikor hazaér, legyünk otthon. Mindezt úgy, hogy mi voltunk a második vendégei a CS-el! :) Szóval Raj igazi jószívű, a vendégeinek önzetlenül és tiszta szívvel mindent megadó Couchsurfer!
Beszélgettünk vele arról, hogy a szegény vidékeken micsoda jólelkűek az emberek, és még akkor is adnak és megosztanak veled mindent, ha nekik alig van valamijük. Ugyanakkor a nagy fekete autóban száguldozó emberek nagy része nem így viszonyul embertársához. Azt fejtegettük, hogy ez vajon miért van így? Végül arra jutottunk, hogy az, aki mostoha körülmények között él, vagy élt, pontosan tudja, milyen az, ha valamiben hiányt szenvedsz, értve ez alatt az alapvető dolgokat, mint víz, étel és fedél. Ezért amikor egy utazóval találkozik ez a „szegény” ember, pontosan tudja és ismeri a helyzetét, és boldogan ad, mert tudja, hogy milyen jó adni, és kapni. A pénzben gazdag ember viszont inkább csak vásárolni szokott, nem szorul rá arra, hogy kérjen és kapjon, ezért legtöbbször kevesebb fogalma van arról, hogy milyen jó adni. És mivel Raj pontosan olyan volt, mint egy „szegény” ember – örömmel és tiszta szívvel osztotta meg mindenét, amije volt otthon – levontuk a konklúziót, hogy biztosan egészen mostoha körülmények között nőt fel Indiában, például valami sivatag közepén. :) Ez persze valószínű nem igaz, hiszen akkor valószínű nem jutott volna el az orvosi egyetemig, így az egész elmélet kicsit sántít és általánosít, de minden sztereotípiában van azért valami igazság. Rajt a szülei egyébként teljesen bolondnak nézik, hogy a Harvardon szerzett orvosi diplomájával az a leghőbb vágya, hogy egy tiszta(!) backpacker’s hostel-t nyisson Delhiben… :)

  1. Krisztián
    november 2nd, 2011 12:25-nél | #1

    Szerintem a segítőkészség, az ember nemeslelkűségén múlik és ebben nagyon nagy részt a neveltetés játszik főszerepet. Így lehetsz szegény vagy gazdag, soha nem szabad elfelejteni honnan jöttél. Sajnos a nyugati társadalmakon látszik, hogy a nevelést a szülök rábízzák a net-re és MTV-re stb..! Rohanás, profittermelés ez a kapitalizmus. Ezért a viszonylag fejletlenebb társadalmak sokkal inkább emberközpontúak. Fontos alapelv, hogy az embereket szeretni és a tárgyakat használni, és nem fordítva :)

  2. november 3rd, 2011 11:32-nél | #2

    Még a nehézsúlyú profi boxolók is tudják és őszinte szívvel vallják, hogy “Jobb adni, mint kapni!”
    De félre a tréfát; amiről írtok, az tényleg így van a világ fejletlenebb -és a fogyasztói társadalom által még meg nem fertőzött- felén. Fenn a Himalájában közel négyezer méter magasságban nekünk is frenetikus élményt jelentett, hogy gyalogtúránk közben a közeli piciny árasztásos öntözéssel megművelt parcellán borsószedő asszonyok és gyerekek közül néhány gyerek odajött hozzánk és kaptunk tőlük egy-egy teli marék zöldborsót. (Persze nem fizetségként viszont, de mi is örömmel adtunk nekik ajándékot.
    Énbennem is -mások szerint talán túlzóan is- kissé túlbuzog a segítőkészség. Amíg tehetem, szívesen segítek másoknak. Főleg az arra rászorulóknak, a testi- vagy szellemi sérülteknek, az önhibájukon kívül leszakadóknak, az ázsiai fejletlenebb vidékek lakosságának. Büszke vagyok rá, hogy a Civitan International, a Csoma Szobája, a LEDeG- és a SEEDS India civil alapítványok tagja lehetek.
    Vigyázzatok magatokra; még nagyon sok hasonló jó érzést adó kalandot és minden jót kívánok nektek!

  1. Még nincsenek visszakövetések