Bejárat > Ázsia, India > Hampi #1 – A Virupaksha templom, és a templomelefánt reggeli fürdőzése

Hampi #1 – A Virupaksha templom, és a templomelefánt reggeli fürdőzése

április 23rd, 2012

Utunk Hampiig

A gokarnai nyaralásból Hampi felé vettük az irányt. Sok egymástól független forrásból hallottuk, hogy Hampi nagyon jó és semmiképpen ne hagyjuk ki, ezért már nagyon kíváncsiak voltunk rá. Két átszállással 10 óra alatt Hospetben termettünk, ahol már meg volt beszélve a találkozó a Couchsuringes barátunkkal, Muralival. Értünk jött autóval és ahogy elkezdtünk beszélgetni, kiderült róla, hogy nagy figura. Itt Hospetben csak dolgozik, amúgy Bangalore-ban él a családja, akiket minden hétvégén meglátogat. Vonattal utazik haza, ezen a hétvégén különösen, hiszen most ünneplik náluk az Új Évet! :) Amúgy nem csak kanapészörföl, hanem a Warmshowers.org-on is aktív tag. Legutóbb pl. egy német fekvőkerékpáros párt látott vendégül. Látatlanban is minden elismerésem az övék, Indiában fekvőbringákkal nem lehet gyenge menet. Egész estébe nyúlóan beszélgettünk Muralival, de ennek ellenére reggel sikerült viszonylag korán felkelni, és egy riksával kijutni az 5km-re lévő buszállomáshoz. Innen már egyszerűbb volt a dolog, csak egy buszra kellett felszállnunk, ami fél óra alatt „elrepített” minket a 12km-re lévő Hampiba. Mindaddig nem értettük ezt a fél órát ezen a rövid távon, amíg el nem indult a busz. Az út keskeny volt, és tele volt állattal, emberrel, illetve a kettő kombinációja alkotta járművekkel. Igazi őrület volt, már csak azért is, mert a buszsofőrünk valami veszettül dudált. Nem tudom, miből vannak ezek az emberek, hogy ezt el tudják viselni.

Hampi Bazaar – Reggeli és bringabérlés a főutcán

Persze valahogy mi is átvészeltük a rövid buszutat, és a fél óra végén megérkeztünk Hampiba. Már a buszról látszott, hogy nem akárhová jövünk, a pálmaligetek között hatalmas sziklákat és néhány templomot fedeztünk fel. Érkezés előtt még egy szűk kőkapun is áthajtottunk. Ahogy lekászálódtunk a buszról, egyből megpillantottuk a „Hampi Bazaar” nevű központi utca végén található Virupaksha templom fő kaputornyát. Hatalmas volt, és alakra valahogy úgy festett, mint egy nagyon meredek és nagyon díszes piramis. Mivel még nem ocsúdtunk fel a közlekedés okozta sokkból, nem rohantunk sehová, hanem beültünk egy helyre reggelizni. Amíg Zita az ételre várt, én körbeszaladtam, hogy megtudakoljam a kerékpárbérlés árait és lehetőségeit.

.

Az útikönyv 30 rupit írt egy napra, de rám természetesen mindenütt 50 rupival köszöntek. Végül az egyik helyen sikerült két bringát egy napra lealkudni 80-ra, így reggeli után fel is martuk a kerékpárokat, és már azokon folytattuk a napot. Nyugat felé haladtunk, kikerültünk egy hatalmas templomszekeret, majd jobbra kanyarodtunk a Virukpaksha templom bejárata előtt. Egy nagy medencéhez lyukadtunk ki, aminek az oldalát piros-fehér függőleges sávok tarkították. Ez nem tudom miért, de nekem valahogy nagyon tetszett, az egész összkép magával ragadó volt. A háttérben egy, a Virupaksha templom kaputornyához hasonló torony magasodott, és mindez a reggeli fényekben igen jól nézett ki. Nem is győztem keresni az ideális szöget egy jó fotóhoz.

A Ghats a Thungabadra szent folyó partján

A medencét elhagyva átkeltünk egy kisebb turistagettón, aminek a túloldalán egy csodás helyen lyukadtunk ki, amit a térkép csak egy ponttal és egy szóval jelölt: „Ghats”. Ezt a szót nem tudom, hogyan lehetne jól lefordítani magyarra, de az én olvasatomban valami ilyesmit jelent: „fürdő”, vagy „lépcsők a vízhez”. Nem szándékosan jöttünk rögtön ide, csak valamerre el kellett indulni. Hát jól beletrafáltunk, mert rögtön Hampi egyik legvarázslatosabb helyére bukkantunk, méghozzá a legvarázslatosabb időpontban, reggel 8 és 9 óra között. A hosszú, mély és széles lépcsősorok tetejéhez érkeztünk meg a bringákon. Lent a lépcsők aljánál egy folyó hömpölygött, amelyben hatalmas sziklák és követ alkottak szigeteket.

Szemben a túlparton kisebb mező, majd erdők és egymásra hányt sziklák alkották a tájat. Az egész úgy nézett ki, mintha egy óriás játszott volna a kavicsaival, és egymásra pakolta volna őket. Ez az óriás a természet volt, méghozzá vulkáni tevékenység és erózió formájában. Fantasztikusat alkotott! A látványnak ezzel még közel sem volt vége, mert a legszebb az egészben az volt, hogy a hely élt, méghozzá nagyon is. Lent az alsó lépcsőkön nők mostak és bent a vízben külön csoportokban nők és férfiak mosdottak, de nem csak úgy szappannal, hanem valami szertartás keretében. Megtudtuk, hogy míg északon a Gangesz a nagy szent folyó, addig itt lent délen ez a Thungabadra folyó számít a nagy szent folyamnak, ide jönnek messzi földről a zarándokok megfürdeni. Legalábbis nekünk azt mondták, akik a vízben fürödtek. Az egész hely nagyon varázslatos és magával ragadó volt. Nem hittem volna, hogy valami még igazán el tud kápráztatni Indiában, de ettől a helytől leesett az állam és ott is maradt. :)

„Odanézz, mozog az egyik kő!” :)

Akkor még jobban elkáprázódtunk, amikor Zita felhívta rá a figyelmemet, hogy az egyik nagy szikladarab mozog. Egy elefánt fürdött a vízben! Már jó ideje ott volt a szemünk előtt, amikor leesett nekünk, hogy nem egy nagy követ látunk, hanem egy nagy állatot. Mint a gyerek úgy szaladtam az elefánt után, mert az ahogy fölkelt úgy elindult az árral lefelé nagy léptekkel a folyóban, ami neki először nyakig, majd kb. combközépig ért. Már ha van egyáltalán az elefánt combjának közepe. :) Kicsit lejjebb aztán elterült az oldalára, és az ormánya végét a vízből kiemelve élvezte, ahogy két ember jó alaposan végigsikálja a bőrét. Fene jó dolga volt az elefántnak! :) Mint később megtudtuk, hogy Lácsmit láttuk, a Virupaksha templom „templomelefántját”.

Még az útikönyv is megemlíti, hogy reggel nyolctól a mindennapi fürdőjét veszi a „Ghats”-nál. Hát mi erről nem tudtunk, de úgy hozta a sors, hogy szerencsénkre pont láthattuk. Egy későbbi napon még azt is elcsíptük, ahogy az 5 tonnás nagy állat a meredek lépcsőkön fellépked, hogy megkezdje hivatásának gyakorlását bent a templomban.

Korai ebéd banánleveleken a Virupaksha templomban

A mi következő állomásunk is a Virupaksha templom volt. Bent természetesen le kellett venni a lábbelijeinket, amiket pár rupi ellenében megőriztek nekünk. Ennek most kivételesen örültünk, mert most Zita a sportszandáljában, én pedig a sportcipőmben jöttem. Otthon hagytuk az Indiában amúgy szokásos és praktikus papucsainkat, mert Hampiról már előzőleg hallottuk, hogy sétálós, vagy ha úgy akarjuk, biciklizős történet, mert bizony vannak távolságok a látnivalók között. Szóval mezítláb sétáltuk körbe a hatalmas templomkomplexumot, amiről kiderült, hogy igazából az a torony is hozzátartozik, amit az imént a piros-fehér medence mögött egy külön templomnak véltem. A bejáratnál banánt árultak, mondván bent van egy elefánt, amit meg lehet etetni. :) Ezt akkor még átverésnek gondoltuk, mert odabent csak majmokat láttunk, és ekkor még nem tudtuk, hogy Lácsmi idetartozik. Lácsmi egyébként a bőség és a jólét istene, ha ilyesmire vágysz, akkor neki kell áldoznod. :) Mi nem áldoztunk, még kókuszdiót sem, holott ezt nagyon sokan tették, a bejáratnál 2 rupiért lehetett kapni a kókuszdiókat. Mi is gondolkodtunk, hogy veszünk egyet-kettőt, mert jó olcsó volt, de végül nem tettük, mert nem áldozatnak, hanem fogyasztásra vettük volna. Ennek ellenére nem maradtunk éhen a templomban, mert Zita volt olyan kis kíváncsi, hogy minden zegzugba beleskelődött, így egy hátsó kapu mögött megtalálta az étkeztetőt. Itt még adományt sem vártak, sőt többen nagy bőszen invitáltak minket befelé, hogy jöjjünk, mert ingyenes! Csak az a forró fekete kő ne lett volna a bejárat előtt, azt hittük, leég a bőr a talpunkról! :) Bent nagy élmény várt ránk, mert kanálgép nem volt nálunk, villát, kanalat pedig nem osztottak. Sőt, mi több, még tányért sem! Egy banánlevél darabot kaptunk, erre merték ki a finom rizses ételeket. Némelyik ételnél a rizsszemek hatalmasak voltak. Ilyet még nem láttam, így megfőzve hosszabbak voltak, mint egy centiméter, és kb. 3-3mm szélesek voltak. Volt étel, amelyik édes volt, volt amelyik meghatározhatatlan ízű, és természetesen nem is Indiában lettünk volna, ha nem lett volna olyan, amitől azt hittem, hogy leég az egész arcom. Taknyom, nyálam, könnyem, izzadságom csorgott lefelé az elvörösödött arcomon, mire kivégeztem a kaját és kiürítettem a pálmalevelemet nem is értettem, hogy hogyan nem pusztultam el. De egy nagy-nagy élmény volt itt enni, és ennek ellenére, vagyis inkább ezzel együtt piszkosul élveztük mind a ketten ezt a korai ebédet. Az ittlévők is örülhettek nekünk, mert mondták, hogy jöjjünk vissza délután két órára, akkor ismét lesz étel! Mi megköszöntük, és megígértük, hogy ha nem is ma délután, de még feltétlen visszanézünk. Kifelé menet volt lehetőségünk kezet mosni, és a tányérjainkat, vagyis a pálmaleveleket odaadni egyenest a teheneknek. Azok rögvest nekiláttak megenni őket, így nem maradt semmi sem ételből sem a tálalásból. Se mosogatás, se mosogatószer, se műanyag! Na ezt már szeretem! :)

  1. Németh András
    április 23rd, 2012 13:02-nél | #1

    szenzációs ez a folyó!

Hozzászólások lezárva