Bejárat > Ázsia, India > Interjúk Kurukshetra-tól Panipat-ig – Érkezésünk Delhibe

Interjúk Kurukshetra-tól Panipat-ig – Érkezésünk Delhibe

Még a kurukshetrai ott tartózkodásunk alatt több telefont kaptam különböző riporterektől. Nem volt világos, hogy Satish-on keresztül jutottok el hozzánk, vagy a kurukshetrai riporteren keresztül, de nem is ez a lényeg.
Épp hogy visszataláltunk a GT Road-ra Kurukshetra-ból, amikor ismét csörgött a telefonom. Mondtam, hogy már kint vagyunk az úton, és jó lenne, ha ők igazodnának hozzánk, mert nekünk nem olyan könnyű mozognunk, véges a világos órák száma, stb… Ezt megértették, és megbeszéltük, hogy délután találkozunk, ebédidőben, egy Karnal nevű helyen. Ez ekkor még 40km-re volt tőlünk, de ismét könnyedén haladtunk, ezért szélsebesen közeledtünk ehhez a helyhez. Útközben azért még megállítottak párszor a telefonhívásaikkal, de ez mindig csak pár percet vett el tőlünk. Mivel a hangos úton nagyon rosszul hallottam a telefont, nem is nagyon tudtam, hogy kik és hányan akarnak velünk interjút készíteni, ahogy ezt sem, hogy tévétől, rádiótól vagy újságtól vannak. De ez sem zavart, mert mindenkivel meg lehetett beszélni ugyanoda és ugyanakkora az interjút. Volt egy vicces helyzet, amikor a telefonom pont ugyanakkor csörrent meg, amikor valaki megállt előttünk autóval, hogy aztán egy nagy tükörreflexes fényképezőgéppel megörökítse a látványunkat (vagy inkább a bringák látványát?). Mivel az út ekkor is zajos volt, Zita ötletére én voltam bátor, és bepattantam a telefonnal az autójuk hátsó ülésére, hogy ott viszonylagos csendben lefolytassam a telefonbeszélgetést. Ezen a legkevésbé sem lepődtek vagy akadtak le, mert ahogy már írtam, Indiában a privát tér fogalma nem létezik, minden és mindenki mindenkié. Mi történt volna, ha Magyarországon teszem meg ugyanezt? Ha otthon szállok be egy vadidegen autójába, kérdezés nélkül? Mondjuk hozzá kell tenni, hogy ők is kérdezés nélkül fényképeztek, de azon már egy pár napja túl voltunk, hogy ilyesmin leakadjunk.

Jó ebédhez… néhány interjú Karnalban :)

Karnal előtt a GT Road elindult megkerülni a várost, de mivel semmi nem volt kitáblázva, nekem csak a GPS elnagyolt térképe alapján esett le, hogy merre kell továbbmenni. Ez a valóságban mégsem volt olyan egyértelmű, ezért egy benzinkút mellett megkérdeztünk néhány fiatal, motoron csücsülő srácot. Fogalmuk sem volt Karnal nevű városról… Hogy ezt hogy hozták össze, az máig rejtély számunkra, mert biztos hogy helyiek voltak, és biztos, hogy jól ejtettem ki a város nevét, mert aztán később mások megértették. Mindegy, a lényeg, hogy végül megérkeztünk Karnal-ba, és találtunk egy csendes helyet, ahol 45 rupiért árultak pizzát és kb. százféle fagylaltjuk és shake-jük volt. Ez számunkra több volt mint ideális. Szűk két órát eltöltöttünk itt. Ahogy leültünk, már csörgött is a telefonom, amit én rögtön átnyújtottam a pultosnak, hogy magyarázza el hindiül a riportereknek, hogy hol is vagyunk. Ez sikerült, mert pár perc múlva meg is jelentek. Egyikük egy kisebb videókamerával és mikrofonokkal, a másikuk egy nagy fényképezőgéppel. A videókamerás fickó érdekes volt. Három különböző tévécsatorna emblémáját mutató mikrofont tett elénk, de ebből csak az egyik volt igazi, a másik kettő csak a látszat kedvéért volt, valójában csak mikrofonnak látszó tárgyak voltak, a tévék logójával. Hogy erre miért volt szükség, az nem lett teljesen világos, de két opciót tartok logikusnak: azért volt, hogy mifelénk tűnjön fontosnak és komolynak a dolog, vagy azért, hogy a tévékben látszódjon mindhárom logó, de utóbbi esetben a tévéket nem zavarja, hogy egy másik, konkurens tévé is jelen van. Ezek az emberek tehát valamiféle hírügynökök voltak, akik továbbadták több tévének a riportunkat. Na jó, mondjuk ki, valószínű eladták nekik. :) Mi persze nagyon lazák voltunk végig, mert különösen élveztük, hogy még csak a nap közepén vagyunk, és egy ilyen nagyszerű helyet találtunk az ebédhez, ahol ráadásul egy füst alatt még az interjúkat is el tudjuk intézni, és ezért nem kellett sehová külön odamenni. A pizza és a jégkrém között elintéztük a videófelvételt, majd következhetett a biciklizés. Autóval követtek minket, és amíg visszacsavarogtunk a GT Road-ra, nagy forgalmi dugót, és ezzel együtt nagy örömünkre hatalmas dudakoncertet okozva videóztak minket, mialatt mi tekertünk. Nem díszköröket, csak az ő kedvükért, hanem pontosan úgy és pontosan arra, amerre mi amúgy is mentünk volna. Szóval ez az interjú teljesen fájdalommentes volt, amit nagyon élveztünk. Nem különbül a délutáni menetet. A GT Road itt már nagyon széles volt, talán kétszer négy sávos. A kereszteződéseket általában egy nagy felüljárón úsztuk meg, de sok helyen ez a híd még épült, ilyenkor a híd melletti poros elkerülőn (a későbbi felhajtón) tekertünk. Egy helyen megálltunk pihenni, szokásunk szerint egy útszéli vendéglőnél. A kis étterem tetején motorolaj reklám volt, és csak az, tehát még az se volt kiírva, hogy „Restoreant”, vagy valami hasonló, ahogy az általában lenni szokott. Enni nem ettünk, és ezt talán jól is tettük, mert a szél elég magasra felkapta a port a parkolóból, és mindent beterített. Aztán induláskor azt is láttuk, hogy hol és hogyan mosogatnak, ami ismét megerősített minket abban, hogy jól tettük, hogy nem fogyasztottunk itt semmit. Elképesztő, mennyire nincs errefelé az embereknek fogalma a higiéniáról. Valahogy ezt a szubkontinenst nem sikerült ilyesmiről felvilágosítani.

Interjúk és ingyen szálloda Panipatban

 

Bajusz terén még bőven van hová fejlődni :)

Panipat-ba naplemente előtt jó másfél-két órával érkeztünk meg. Kerestünk egy könnyen azonosítható helyet, ahonnan felhívtuk a következő riportert, akivel ebbe a városba volt megbeszélve a randi. Emberünkre másfél órát kellett várnunk, ezért amikor megjött, kijelentettük, hogy sorry, de amíg nem találjuk meg a szálláshelyünket a mai napra, ahonnan már egy métert sem kell bicikliznünk, addig nincs interjú, mert mindjárt sötétedik, mi pedig nem akarunk bringázni sötétben, ebben az őrült forgalomban. Ezt nagy nehezen sikerült letölteni nekik, és rövid tanakodás után kitalálták, hogy kövessük őket. Pár kilométer után megérkeztünk egy Mid-Town nevű hotelhoz, ahol gyorsan felpakoltunk egy szobába, majd a bringákat is odaláncoltuk a lépcsőház korlátjához. Ezek után már boldogan adtunk interjút.

A szálloda aulájában öt mikrofont toltak alánk, és Guiness rekordról kérdeztek minket. Nem gondoljuk, hogy bármilyen rekordot megdöntenénk ezzel az utazással, és ez nem is cél, de ha ilyet is jegyeznek abban a nagy könyvben, hogy a „leghosszabb fekvőbringával megtett nászút”, akkor abban talán jók lehetünk. :) De mivel nagyon messze van még ennek az utazásnak a vége, nem gondolkodunk még ilyeneken. Valószínű a kérdést csak azért tették fel, hogy valami hangzatos címet adhassanak a riportnak, hogy igazán bulváros lehessen az. Begyűjtöttem jó néhány névjegykártyát a médiaalakoktól, és mi is adtunk mindenkinek, mégis, végül senkitől sem kaptunk youtube linkeket az interjúról, pedig akkor ott nagyon megígérték. Én pedig már letettem arról, hogy ezért levelezni kezdjek.
Mindezek ellenére mégsem tudok haragudni rájuk, egy kicsit sem, mert a riporterek jó barátja volt a hoteltulajdonos, ezért ingyen volt a maradásunk a szállodában, ahol ismét volt íróasztal, sőt most még wifi is. Igaz, nem nagyon maradt időm semmire, mert a vacsora után felhívtuk Ramant, és miközben megtudtam, hogy a családjuk egyik ága itt lakik Panipatban, lemerült a telefonunkról a pénzkeret. A dolog vége az lett, hogy 5 perc múlva megjelentek Raman rokonai a szállodánknál, és áthívtak minket vendégségbe. Habár nagyon fáradtak voltunk, nem illet visszautasítanunk a szíves meghívást. Kb. egy vidám órát töltöttünk náluk (amiért ezúton is köszönet!), utána illedelmesen közöltük velük a szituációt – miszerint holnap hajnalban indul a vonatunk és ezért korán le kéne feküdnünk – és ők hazavittek minket, ahol hamar el is dőltünk.

Vonattal Delhibe

A Delhi-i forgalomról sok borzalmat hallottunk, amire nem voltunk kíváncsiak, ezért választottuk a vonatot, mint alternatívát, az utolsó szűk száz kilométerre.
Még sötét volt, amikor felpakoltuk a bringákat a szálloda előtt, és átgurultunk a néhány kilométerre lévő vasútállomásra. Azért kellett hajnali vonatot választanunk, mert különben őrült tömeg lett volna a vonaton. Elméletileg tilos bringát szállítani a vonatokon, de mint azt már megtanultuk, Indiában minden lehetséges. Így a jegyvásárlás után szépen felrámoltuk egy „passanger train”-re a fekvőkerékpárokat, úgy ahogy voltak, málhástul. A vonatozás egyfajta élmény volt. Eleinte nem volt semmilyen tömeg, de egy bizonyos állomástól őrült tömegek szálltak fel, vagy próbáltak felszállni a vonatra. Ilyen őrületet még nem láttunk, emberek tömörültek iszonyat tömegben az ajtók körül és addig nem tágítottak, amíg fel nem bírtak szállni, vagy amíg a vonat fel nem gyorsult egy olyan sebességre, ahol már letettek a feljutásról. Merthogy amikor a vonat szépen lassan indulni kezdett, az emberek még továbbra is próbálkoztak a felszállással. Mintha a veszélyekről fogalmuk sem lett volna. Odabent pedig szintén óriási volt a tömeg, ezért én őrt álltam a bringák mellett. Leginkább azért, hogy a közeli ajtónál le és felszállók le ne törjék az első lámpáinkat. A „Please Don’t Touch” táblák itt nem működtek, emberek kapaszkodtak a bringákba, vagy csak egyszerűen fogdosták őket, mert miért ne, de olyan is volt, hogy rápakolták a cuccaikat. A nagyobbik baj nem ez volt, hanem, hogy a bringák melletti ajtót nem lehetett becsukni, és a beáramló hajnali hideg levegő mind egyenesen rám talált így. Ettől aztán taknyos is lettem az elkövetkező néhány napra, de hála az égnek, ezen gyorsan túltettem magam ennyivel. Fényképezni nem akartunk, és nem is nagyon tudtunk volna a vonaton, mert a fényképezőgép a csomagjaink alján volt. Erre persze még lesz alkalmunk a jövőben, ahogy valószínű dugig tömött vonatokkal is fogunk utazni, szóval ezen nem aggódunk. :)

Megtalálni a helyünket egy nagyvárosban – Most sem volt könnyű

Kiszálltak a tuktuk sofőrök a kabinból a pirosnál, hogy megnézzenek minket

A leszállás sem volt egyszerű a „New Delhi” főpályaudvaron, szegény bringám nagyot dőlt a peronon, és aztán a kijutás sem volt egyszerű. Az emberek értetlenek voltak, és inkább csak a bringákat bámultak, ahelyett, hogy azon törték volna magukat, hogy megértsék, mit kérdezünk: Merre lehet innen kijutni lépcsőzés nélkül?! Végül megtaláltuk az utat, amit a teherhordók is használtak, és kint voltunk az utcán. A rossz oldalon, így kerülhettük meg az egész pályaudvart egy felüljárón át, mire végre kilyukadtunk Paharganj-ban, Delhi hátizsákos negyedében. Ide özönlik a sok hátizsákos turista, itt találni relatíve olcsó szállásokat, utazási irodákat és nyugati ételeket is kínáló éttermeket.Mivel ekkor még nem volt CS hosztunk, mi is egy szállodát kerestünk, ahol olcsón maradhatunk, amíg nem találunk barátokat.
A dolgok nehezen kezdődtek, a szállodák mind drágák voltak, 500 alatt senki nem ajánlott szobát. Végül hosszas keresgélés után sikerült találnunk egy első emeleti szobát 350-ért, ahová a bringákat is be tudtuk tenni. Ezzel a problémáink még közel sem oldódtak meg, ugyanis a Punjab-ban vásárolt BSNL SIM-kártyánkról lemerült a keret, és nem tudtuk feltölteni, mert Delhi-ben nincs jelen a BSNL-el. Így átroamingoltak egy másik szolgáltató hálózatára, ahol már az internet sem működött pénz nélkül. A SIM kártyára pedig sehol sem tudtak pénzt tölteni a butikokban; mivel a szolgáltató nem volt jelen a városban, az árusok sem álltak kapcsolatban vele. A kényelmes, igaz lassan, de mindig és mindenütt működő mobilinternet és a helyi mobiltelefon használatának lehetőségét elvesztve úgy éreztük magunkat, mint akit elvágtak a világtól. Ezek nélkül sokkal bonyolultabb és drágább bármit is elintézni egy idegen nagyvárosban.
Végül hosszas utánajárás és kérdezősködés után úgy döntöttünk, hogy veszünk egy másik SIM kártyát. Erre minden árús más árat és más szolgáltatót mondott a legjobb megoldásnak, és végül nem is sikerült a legoptimálisabb árút választani. Airtel SIM kártyát vettem, 250 rupiért, 90 rupi lebeszélhetőséggel, és 1GB 2G sebességű internettel. A bosszantó az volt, hogy azt hittem, jól jártam a 250 rupival (kb. 1100 forint), de épp csak 5 perccel azután, hogy aktiváltuk a SIM kártyát, a közeli utazási irodában – ahová a Zita által kölcsönkért Lonely Planet papír alapú útikönyvet vittem vissza – megtudtam, hogy átvágtak 100 rupival, az új SIM kártya hivatalos ára minden szolgáltatónál 150 rupi, és jár hozzá alapból az 1GB internet ajándékba. A bosszantó az volt, hogy az eladó azt szövegelte nekem, amikor nem tudta lekérdezni nekem az internet keretem sehogy se, hogy az indiai emberek jók, és nem vágnak át, úgyhogy ne aggódjak. Aztán persze visszamentem hozzá, hogy igen, igaza van, az indiai emberek jók, de mindenütt vannak kivétel, itt például Te barátom, aki átvágtál 100 rupival. Persze ő mindenfélével védekezett, hazudozott össze-vissza, de hiába, én tudtam, hogy nekem van igazam – megint csak hiába, mert a 100 rupit esze ágában sem volt visszaadni, sőt mint később kiderült a regisztrációs lapot sem adta le az Airtel-nek, mert aztán napokkal később többször zaklattak sms-ben és telefonhívásokban, mire végül előkerítettek egy angol beszélő kollégát, aki be tudta kérni az adataimat. Valakitől azt hallottuk, hogy az indiaik úgy gondolják, hogy hazudni szabad, de csak akkor, ha azzal jó célt szolgálunk. Ez az egész csak ott hibádzik, hogy mi jó nekem (elkérni 100 rupival többet a tudatlan turistától), az másnak rossz. Na mindegy, végülis 100 rupi nem a világ vége, és ha azt nézzük, hogy a reptéren 500 rupi alatt nem kapni új SIM kártyát, akkor még jól is jártunk.
Mikor végre újra megnyíltak a kommunikációs csatornáink a világ felé, szétküldtünk pár CS Requestet a szimpatikusabb Delhiben állomásozó tagoknak az új telefonszámunkkal. Másnap délelőttre több lehetőségünk is nyílt, igaz ezek elég zavarosak voltak. Valaki lemondta, és egy CS-re nem regisztrált barátját ajánlotta, és hasonlók. Végül egy Chandan nevű fickóval vettük fel a kapcsolatot, és mint utólag kiderült, nagyon nagy szerencsénk volt vele. Egy fantasztikus emberrel hozott minket össze a sors, akinél egy hetet töltöttünk. Bringával hajtottunk ki hozzá 11km-t, és ez a menet – mivel szombat volt – sokkal kellemesebbre sikerült, mint vártuk. A széles, jó minőségű, sok sávos utakon mérsékelt volt a forgalom, így végül még élveztük is a bringázást, és erre igazán nem számítottunk, ezért aztán igen vidáman érkeztünk meg Chandan-hoz. Róla, és a Delhiben eltöltött napokról majd a következő bejegyzésekben szólunk.

Írjátok meg kommentben őszintén a véleményeteket, mert nagyon kíváncsiak vagyunk rá! Szerintetek gáz volt elfogadni az ingyen szállást az interjúkért cserébe? Vagy épp ellenkezőleg, talán még az sem lett volna pofátlanság, ha egy-két napi büdzsé keretünket is elkérjük az adott interjúért? Mi már így is kicsit zavarba éreztük magunkat, mert sose kerültünk még ilyen helyzetbe. Mi a helyes, hogyan kéne ilyenkor cselekednünk? Lehet, hogy ők szép summát akasztottak a mi riportunkkal, de vajon helyes lenne-e nekünk ezért pénzt kérni? Lehet, hogy a töredéke annak a pénznek, amit ők kapnak a tévéktől ezekért a riportokért, már óriási anyagi segítség lenne nekünk. Ők nem ajánlották fel pénzt, és mi nem is kértük, ám a szállást kicsit zavarban, de örömmel elfogadtuk. Ha pénzt kérünk, onnantól vagyunk „celebek” – amik nagyon nem akarunk lenni – vagy a mi esetünk „speciális”, és nálunk ez megbocsájtható lenne?

  1. február 29th, 2012 09:21-nél | #1

    Szia Árpi !
    Még el sem olvastam a mai beszámolódat, csak nyomtatás közben látom, hogy kommentben
    kéred a véleményt az interjúval kapcsolatos dilemmátokra.Hát az én véleményem nagyon helyesen tettétek, hogy természetben fogadtátok el és nem pénzben, és higgyétek el ők sem jártak igy rosszul. Ti ajándékba adtátok azokat az élményeket és tapasztaltakat amiről az interjú során beszéltetek és ők meg viszonozták a szállással és ez igy helyes és korrekt.

  2. február 29th, 2012 10:17-nél | #2

    Szerintem, aki ad, az szivesen ad, aki pedig juttatást vár érte, az szóvá is teszi.

  3. Reku Papa
    február 29th, 2012 10:21-nél | #3

    Szerintem valamit profitálnotok kellene a médiából. Eleinte elég, ha “benne vagyunk a tévében!” de ezt kinövi az ember gyorsan. Lehetne interjúért cserébe kérni pénzt, kaját, szállást.

  4. február 29th, 2012 10:30-nél | #4

    Az, hogy egy tévériporter több tévétársaságnak dolgozik, teljesen szokványos dolog pl. Romániában is. Egyszerűen lehetetlen megélni úgy, ha csak egy helyre dolgozik. Az is lehet, hogy nem kap plusz pénzt érte, hanem következőkor a kollégától egy másik felvételt kap cserébe egy olyan eseményről, ahová ő nem tudna eljutni. És nyilván eszébe sem jut a minimális fizetéséből felajánlani bármennyit is az interjúalanynak :) feltételezem, hogy az indiai riporterek sem keresnek jobban, mint a romániaiak, sőt. Viszont nyilván segíteni akartak valahogy, meg is tették, elfogadtátok, mindenki jól járt. Korrekt ügy. Az interjúkért való fizetés csak milliós nézőszámot vonzó celebeknél (sztároknál, bukott politikusoknál – lásd a Frost-Nixon ügyet) merül fel, én egyébként nem igazán tartom etikusnak.

  5. Ivi
    február 29th, 2012 11:27-nél | #5

    Utazás közben szerintem alapszabály, hogy “Ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el.” Pénzt kérni szerintem nem könnyű, főleg amikor nekik sincs, de bármilyen ingyen cuccot nyugodt szívvel fogadjatok el, elvileg ha nem akarnának megajándékozni benneteket, akkor nem tennék. :-) Várom a további beszámolókat!

  6. Halmos Ferenc
    február 29th, 2012 13:07-nél | #6

    Amit adnak el kell fogadni- általában.
    Nézvén az egyik képet valamiért azt hittem, hogy megint egy szemétdombot fényképeztetek le, csak pár perc múlva esett le a tantusz, hogy ez volt a mosogatóhely.

  7. február 29th, 2012 15:46-nél | #7

    O a feszkes fenebe, elfelejtettem beilleszteni egy videot ebbe a bejegyzesbe! Holnapra potolom. Magyar holnapra :) Koszonom a velemenyeket. Nagyjabol egy velemnyen vagyunk. Azert ha legkozelebb 3nal tobb mikrofont tesznek elenk, leszek olyen bunko es megkerdem hogy mennyit kapnak egy jo riportert a tevektol… Tenylg kivancsi vagyok.

    Udv a buszbol Udaipur elott tiz kilometrrrreeederaaazzz

  8. Györgyi
    február 29th, 2012 15:52-nél | #8

    Sziasztok, Szerintem is helyesen jártatok el, hogy elfogadtátok az ingyen szállást az interjúkért cserébe. Adok-kapok és mégsem úgy ahogy az anyagias világban! :)

  9. hvcsaba
    február 29th, 2012 16:52-nél | #9

    Árpi,

    a képeiteken látható turbánokról jut eszembe: azért ha ezeket jól feltekerik, bukósisaknak sem utolsók!

  10. hvcsaba
    február 29th, 2012 16:56-nél | #10

    Miért lenne gáz elfogadni a szállást cserébe az interjúért? A riporttal ti levettetek egy gondot a vállukról, vagyis hogy a műsoridejük egy része mivel legyen kitöltve. Ők ebből élnek, vagyis ha úgy vesszük, anyagilag is segítettetek nekik.

    Szívességért szívességet elfogadni szerintem egyáltalán nem gáz.

  11. R0fike
    február 29th, 2012 17:21-nél | #11

    Gondolom, elhangzott a szálloda neve is a riportban, neki talán az jelent jót, ennyi.
    A riportokért pénzt kérni szerintem nem jó ötlet.

  12. Arpi
    február 29th, 2012 19:08-nél | #12

    Kitettem a videót a bejegyzés közepébe, igazából semmi különös, csak elsőre kimaradt :)

    Azt hiszem az “amit kínálnak, azt elfogadjuk szégyenkezés nélkül, de kérni nem kérünk” elve megfelelő lesz a médiákkal kapcsolatban is. Csak azért merült fel bennem az, hogy pénzt is kérhetnénk, mert elég szépen körbelihegtek minket azzal az öt mikrofonnal, és azért Indiában a lakosság 1,2 milliárd fő (legalábbis ezt hallottuk legutóbb), és oké, hogy szegényebbek, de ha mondjuk ebből 300 milliónak van tévéje, az is nagyon durva szám :) Ezért gondoltam, hogy nem biztos, hogy olyan rosszul kerestek ők… Na elég ebből, ez csak pénz, nem ez a legfontosabb az életben! :)

    De pl. Tőled Timi, eszünkbe se jutott volna soha pénzt kérni. Viszont a riport, amit készítettél velünk – miközben egy iszlámábádi minitaxiban robogtunk az éjszakában – nagyon jól sikerült, ezért ezúton is köszönjük! Azt hiszem az olvasókkal itt még nem csak facebook-on osztottam meg, szóval: http://think.transindex.ro/?p=11315
    Ővele meg jó lenne szembetalálkozni, az interjút szintén Tímea készítette: http://think.transindex.ro/?p=10897

    Talán itt az ideje egy “Médiamegjelenések” menüpontot, vagy widgetet nyitni ezen az oldalon :)

  13. András
    február 29th, 2012 21:36-nél | #13

    Azt nem tudom, hogy a riportért lehet-e pénzt kérni, bár ha a helyiek kérhetnek a közös fotóért … Minden esetre, amit adnak, azt biztosan nem gond elfogadni.
    Látom Ahmedabad felé jártok, most épp van ott kint két barátom (NSN technical support-ról). Ha gondolod összefuthattok, ha érdekel megadom az elérhetőségüket.

  14. február 29th, 2012 21:59-nél | #14

    ami adnak el kell fogadni ha kell kérni mert szükség van rá nem szégyen

  15. Ibolya
    február 29th, 2012 23:27-nél | #15

    Sziasztok!

    Ezt komolyan kérdeztétek? Miért kérdéses ami természetes?
    Szívesen adtatok, és szívesen adtak Nektek!
    Muszáj mindig mérleget csinálni?
    Vagy minket teszteltek?

    Puszi Ibolya

  16. Reku Papa
    március 1st, 2012 07:02-nél | #16

    “amit kínálnak, azt elfogadjuk szégyenkezés nélkül, de kérni nem kérünk”

    Utazásotok során gyakran támaszkodtok az emberi jótékonyságra, ingyenes segítségre (pl. Coachsurf) és ezt viszonozni kívánjátok. Nagyon rendben lévő elképzelés. De a viszonzás azt jelenti, hogy vagy annak tesztek ti is szívességet aki nektek tett, vagy hasonló helyzetben levőnek.

    Az, aki kap ajándékba egy tölcsér fagyit az útmenti fagylaltostól, és “viszonzásul” ad egy ötszázas borravalót a Tescoban, az nem humánus, hanem hülye.

  17. Gregory
    március 3rd, 2012 16:53-nél | #17

    Most jutottam ide, nem is baj, hogy ritkábban van post :)
    Szerintem is teljesen normális, hogy elfogadjátok a felajánlott szállást, lehet, hogy nekik se került semmibe, csak egy baráti segítség volt. Pénzt kérni viszont én biztos nem mernék, főleg, hogy nem tudom, kapnak-e érte valamit. Lehet, hogy azért van három mikrofon, mert három társaságnak dolgozik, ugyanazt az anyagot különbözőképpen vágva adja le három felé, hogy valamiből megéljen. Vagyis nem kaszál rajtatok. Amennyi mindent kaptok az út során, talán nem is szorultok rá. Viszont a másik oldalról nézve meg lehet határozni egy olyat is, hogy az ingyen interjúnak vannak keretei. Az, hogy 3-4 órán keresztül felvétel, meg beállás, meg minden, az nem az ingyen kategória, de ha szükség van rá, akkor támogatásért cserébe vállaljátok. Itt akkor máris kiderül, hogy van pénz vagy nincs, s Ti se jártok rosszul ;)

  18. március 12th, 2012 14:46-nél | #18

    @Arpi
    Köszi, Árpi :) további jó utat akkor, s hátha valahol összetalálkoztok Dömével!

  1. Még nincsenek visszakövetések