Bejárat > Ázsia, Pakisztán > Lahore-i élményeink – #2 – Az új Food Street-en és a Badshashi mecsetben

Lahore-i élményeink – #2 – Az új Food Street-en és a Badshashi mecsetben

Noor Ali, mint újságíró

Írtam már Noor Ali-ról, hogy igazi bolond, a szó legjobb értelmében, de azt még nem fejtettem ki, hogy miért. Egy éve egy újságot is készít, egy Dél-Ázsiai kiadónál egy hetilapot, amit minden reggel 6-tól 9-ig készít, utána megy a rendes munkába. Azt mesélte, hogy napi 5 óra alvás számára elegendő. Ezt később meg is mutatta. :) A lap egyébként minden héten a világ néhány kiválasztott országához kapcsoló, az év adott hetében történt történelmi, vagy aktuális eseményeket mutatja be és taglalja függetlenül bármely politikai vagy vallási nézettől, legalábbis amennyire nekem sikerült megértenem a koncepciót, az alapján valami ilyesmit szűrtem le. A pártatlanságáért néha telefonos, vagy levél formában támadások is érik Noor Ali-t, jellemzően a különböző vallási csoportok szélsőségeseitől, azért, mert számukra „ellenséges” vallásról írt. Furcsa ez a világ…

Ezen témák felkutatásához Noor Ali nem csak az internetet használja, hanem sokszor felkeresi az adott ország Pakisztánban állomásozó nagykövetségét is az információszerzés végett. A publikált, kész cikkeket is elküldi nekik, és ezért rendszerint igen hálásak az országok képviselői, nem egy köszönőlevelet mutatott nagykövetekről, és egy történetet is elmesélt, már nem emlékszem, melyik ország kapcsán, de egyszer valami komolyabb összeget is fizetni akartak neki egy már megírt cikkért, de nem fogadta el, mert nem pénzért akar újságot írni. Ugyanakkor a maga tiszta módján ügyesen kihasználja az újságját, pl. a szülővárosában, Multan-ban a családja által termesztett mangót az újságon keresztül könnyedén el tudja adni nagy tételben, jó áron. :)

Noor Ali, mint mérnök

Az újság által került kapcsolatba az iszlámábádi Magyar Nagykövetségen dolgozó barátainkkal is, és nagyon segítőkészen és ügyesen bánhattak a diplomatáink Noor Ali-val, mert annyira megtetszett neki a magyar nép és Magyarország, hogy most komolyan azon gondolkodik, hogy Magyarországra szeretne költözni, szerencsét próbálni.
Ezt annyira komolyan gondolja, hogy végül el is küldtem a CV-jét a volt főnökömnek, aki egy fenntartható energiaforrásokkal (szél, nap) foglalkozó céget is indított az elmúlt években. Még nem jött válasz tőle, szóval ha tudtok olyan helyet Magyarországon, ahová elkél egy őrült jó, ügyes, lelkes, nagy munkabírású, önálló, angolul (urduul és punjabiul is, de ez kétlem, hogy számít…:D) jól beszélő pre- és postsales mérnök, akkor írjatok! :) Noor Ali-ról és a „munkásságáról” még mesélek, szóval mindjárt megértitek, miért tartom igazi őrültnek. Őt nem is igazán a pénz érdekli, nem azért szeretne Magyarországra jönni, pénzt valószínű már most is jól keres (és talál), aminek a nagy részét hazaküldi a családjának. Ugyanakkor még 10 Rupee-n is megáll alkudozni (a saját és a mi vásárlásainknál is ezt tette…), és mindig az olcsó, de jó helyekre vitt minket, tehát becsüli a pénzt, de nem azt tartja a legfontosabb dolognak az életben.

A Fort Food Street-en, az új sétállóutcán

Na és akkor essen szó végre a legújabb projectjéről. Noor Ali tervezte és az ő vezetésével lett kivitelezve a Lahore elsőszámú mecsetjének számító Badshashi Mosque, illetve a közvetlen tőszomszédságában az ottlétünk alatt megnyitott Food Street, vagyis éttermekkel teli, európai stílusú sétálóutca, valamint a szintén nagyon híres és neves Lahore-i erőd sétáló utca felé eső oldalának a kivilágítása. Magyarul egy teljesen új városközpont és egy monumentális mecset kivilágítása új, ahogy ő mondta „4. generációs” energiatakarékos renszerekkel. Második fázisban a project része az éttermek tetejére szerelt szolár cellás megoldás is, de ezt sajnos már nem láttuk, mert eljöttünk Lahore-ből, mielőtt belekezdtek volna. Viszont a vadiúj sétáló utcán sokat jártunk, ha jól emlékszem, három estét is ott töltöttünk, annyira kellemes a légköre, és annyi érdekes dolog van a környéken. Pedig régen ez az egész utca egy vöröslámpás negyed része volt, de külföldön élő gazdag pakisztáni üzletemberek nemrég összefogtak, megvásárolták a mádámoktól az épületeket, azok a kapott suskával boldogan odébbálltak – rendszerint valami szép új autóval -, és megkezdődhetett az épületek felújítása, az utca és a környék parkosítása, rendbetétele, az alsó szintek átalakítása étteremmé. Egy későbbi fázisban a felső szinteket is felújítják, és szállodaszobák lesznek bennük, de jelenleg még csak a homlokzat készült el, aminek a kivilágítását Noor Ali végezte. Így került kapcsolatba, és így kerültünk mi is kapcsolatba az egyik legnagyobb épp most nyitott étterem tulajával, Mr. Habib-al. Ő végig nagyon rendes volt velünk, annak ellenére, hogy nagyon elfogalt volt a nyitás előtti napokon. Noor Ali elmondta nekünk, hogy ő volt az, aki még szállodaszobát is foglalt nekünk az egyik már nyitva tartó szállódában az új utca végén. Persze amikor ezt megtudtuk, még csak telefonon keresztül ismertük Noor Alit, és Mr. Habib-ról pedig egyáltalán nem tudtunk semmit, ezért ismeretlenül nem fogadtuk el a meghívást, na meg különben is jobban vágytunk arra, hogy Valakinél legyünk – ami persze végül csak félig jött össze, hiszen Noor Ali-ék végül nem laktak velünk, csak éjjel-nappal velünk lógtak, de ezt előre nem tudtuk, hogy így lesz. A lényeg, hogy Mr. Habib szállodájában nem is, de az éttermében sokat voltunk. Vagyis pontosabban az étterme előtt, az utcára kitelepült asztaloknál. Innen gyönyörűen látszottak a mecset tornyai – amelyeket Noor Ali világított ki -, és mindig volt valaki a társaságunkban, akivel jókat lehetett beszélgetni. Na és persze nagyon szuper ételeket ettünk Mr. Habib meghívásában! :) Rengeteg kebab-ot csápátival, és volt valami barna massza is, aminek a nevét már sajnos elfelejtettem, pedig állítólag nagyon híres étek, egy egész éjjelen át készül, vagy 6 féle dállból, és csirkehúsból. Valóban finom volt, csak éppen csípős is, ezért ha többet ettünk belőle, utána akár órákig is égett a szánk és az ajkunk.

A „Food Street” egyik sarkában, a mecset oldalában volt egy kis színpad is, ahonnan általában valami kellemes kis élőzenét is szolgáltatott egy-egy banda, és az igazán kellemes volt a légkörnek, egészen addig, amíg meg nem szólalt (el nem üvöltötte magát a hangosítás irdatlan hangerején keresztül) a müezzin imára hívó „éneke”, mert ezután 45 percre mindig el kellett hallgatnia a zenészeknek – amíg az imádság tartott.

A liba szomorú esete – Találkozásunk Iqbal Hussin-el

Ezen az új sétálóutcán Zita figyelmes lett egy libára, ami mindig ugyanott állt, egy kis snack-et áruló bódé előtt. Nem ez volt neki a legideálisabb hely, mert ezen a helyen az utca zsúfolt volt, emberek – és az építkezés miatt még néha autók is – jöttek-mentek, szóval nem libának való vidék volt ez, ellenben pár méterrel odébb, egy kis kőtöltés túloldalán már füves, parkosított rész volt, virágokkal, pávákkal. Mégis, a libának esze ágában sem volt mozdulni onnét. Szóval nem értettük, miért nem megy át a gyepre a liba, ezért Zita közelebb sétált az állathoz, és megkérdezett egy, a közelben álldogáló idősebb embert, hogy tud-e valamit róla. Kiderült szegény állat szívszorító története: Előző nap a barátnőjét elütötte egy autó, azóta nem mozdul arról a helyről, várja vissza… A fém bódé ráadásul megerősíti ebben, mert annak oldalában láthatja a saját tükörképét, amit valószínűleg a társának vél, csak hát sajnos tévesen. Szívszorító volt látni, ahogy szegény kis állat ott álldogál vagy üldögél, mindig ugyanazon a helyen, tudva, hogy azért van ott, mert várja, hogy visszatérjen hozzá a párja, de az nem fog soha. Zita később az este folyamán letett egy darab rózsát a liba mellé, ezzel aztán, ha a libáéba talán nem is, de egy-két helyi ember szívéve belopta magát.

Egyikük volt Iqbal, ő azaz öregúr, akit először megkérdezett a libáról. Teljes nevén Iqbal Hussein, és hazájában nagyon híres festőművész, valamint a libánk szomorú balesetének helyszíne melletti étterem tulajdonosa. Nagyon izgalmas volt, hogy így ismerkedtünk meg vele, s nem úgy, hogy először olvastunk róla a Lonely Planetben, és úgy mentünk oda hozzá, hogy „Helló, hallottam híres festő vagy, gratulálok…”, mert így először az egyszerű embert és nem a híres festőt vagy étteremtulajdonost láttuk meg benne, és ez nagyon jó volt így. Hogy egész pontosak legyünk, a libás beszélgetés után megittunk együtt egy teát, ekkor megtudtuk róla, hogy étteremtulajdonos. Legalábbis a névjegykártyáján ez szerepel, de ahogy ő mondta, jobban szereti, ha festőnek titulálják, ha már muszáj valahogy. Ezek után megnéztük a műtermét, ami nem is igazán műterem, csak raktár vagy kiállítóteremféle a festményeknek, és egyéb tárgyaknak, mert láttunk itt összegyűjtve mindenféle dolgot, rengeteg szobrot, műemlékeket, aprókat és szobaméretűeket. A lakatgyűjteménytől kezdve a hatalmas díszes kapukig minden van ott, és egy kis lépcső vezet fel a tetőtéri étterméhez, a híres Cocoos Den-hez, ahonnan talán még fantasztikusabb a kilátás a mecsetre, mint odalentről, és szintén tele van érdekes műtárgyakkal. Iqbal-é volt az első étterem a környéken, akkor, amikor a sétálóutca gondolata még meg sem fogant, és a környék még tele volt a madámok által üzemeltetett borbélyházakkal. Iqbal ezen a környéken született, és itt nőtt fel, itt kezdte el lefesteni a borbélyházak „dolgozóit” (ruhában), és itt lett híres a festményeivel, mialatt végig közel maradt az „övéihez”, az utca egyszerű, de nagyszerű embereihez, akiknek már munkát is ad az időközben híressé vált étterme által. (Ami egyébként mások szerint aránytalanul drága, na de maradjunk a pozitívumoknál) Mindez alatt megmaradt ő is egy szerény embernek, és amennyire sikerült nekünk megismerni, valóban az, ha nem olvasok el róla egy cikket, ki nem találtam volna, hogy ő az étteremtulajdonos és a híres festő. Egyáltalán, milyen étteremtulajdonos az, aki az étterme előtt ácsingózó libát – a liba saját érdekében – bezárja egy helyre, hogy biztonságba helyezze az utca megnyitóján esedékes hatalmas tömeg elől? :) Na nem mintha az étteremtulajdonosoknak eredendően sznob, nem törődöm embereknek kéne lennie… :)

Mr. Habib szerint nem jöhetett volna létre a sétálóutca Iqbal nélkül, mert ő volt az első, aki megtörte a jeget, és felfuttatott egy éttermet egy először még nem túl felkapott helyen. Mostanra az egész utca úgy néz ki, hogy az még akár Európában is lehetne bárhol, persze ha nem állna a tőszomszédságában egy monumentális mecset… :) Szóval mondjuk inkább úgy, hogy akár Isztambulban is lehetne.

A mecset tornyában Noor Ali-val

Szóval nagyszerű perceket töltöttünk Mr. Habib és Iqbal társaságában, amiért ezúton is köszönet. Noor Ali-t csak azért nem tudom most közéjük venni, mert ő ezalatt az idő alatt keményen dolgozott: rohangált, mint a mérgezett egér, rendezgette az embereit és a lámpáit. Volt, hogy 50 embernek kellett kiosztani a feladatokat, mert azok annyira besűrűsödtek a projectzárás – a megnyitó előtt. Mert ugye, ahogy az lenni szokott, a megrendelő csak ilyenkor áll elő az előre nem közölt, de az utolsó pillanatban kitalált legfontosabb ötleteivel. :) Egyik este (ami után még hajnali ötig dolgozott, aztán másnap délelőtt 10-kor már újra ropta a lámpatáncát) mégis maradt annyi ideje, hogy felvigyen minket a mecset tornyába, ahová amúgy nincs bejárása a hétköznapi turistának, de mivel mi Alival voltunk, aki a világítását építette a tornyoknak, simán be tudott vinni minket. A kilátás fenomenális volt odafentről a magasból, viszont a korlátok alacsonyak voltak, ezért én kicsit remegve tartózkodtam odafent. :) A mecset egyébként nagyon szép, egy nagy négyzet alapú kikövezett térből áll, és a fedett részek csak az egésznek a töredékét képezik, viszont azok is nagyon szépek a maga egyszerűségükben. Bent nincs túl sok dolog, csak gyönyörűen díszített kupolák, boltívek, na és a nagy terek, ahol a hívők imádkoznak.

A mecsetbe egy gyönyörű parkból nyílik a bejárat, aminek a túloldalától a szintén nagyon híres Lahore-i erődbe lehet bemenni, amit meg is teszünk majd, de csak egy másik napon, egy másik bejegyzésben, világosban… :)

  1. Röfi
    február 2nd, 2012 08:32-nél | #1

    Tényleg varázslatos hely lehet India…

  2. Németh András
    február 2nd, 2012 09:36-nél | #2

    Hát mit nem mondjak ez a része a városnak mindössze annyiban különbözik így a fotók alapján bármely nyugati város legpuccosabb sétálóutcájától hogy nem csak kulturált hanem még emberi is.

    Valami ilyesminek képzelném a boldog békeidők nagyvárosait (végeredményben ezzel nem is lövök nagyon mellé).

    Tényleg csodás ez a Pakisztán. És azért úgy tűnik hogy valahogy sikerült nagyon jól megjárnotok ezt az országot a Hunzák-völgyében kezdtétek és Lahorban fejeztétek be, és mindkettő csodás helynek tűnik.

    Nagyon várom már én is Indiát, kíváncsi vagyok hogy tud-e még többet nyújtani nektek (és közvetetten nekünk).

  3. Ági”néni”
    február 2nd, 2012 09:37-nél | #3

    Még Pakisztán!

  4. Halmos Ferenc
    február 2nd, 2012 09:55-nél | #4
  5. F.Peter
    február 2nd, 2012 09:57-nél | #5

    Röfi egy kicsit elcsúsztál térben….ha időben nem is. Ez még itt Pakisztáni bejegyzés. :-)

  6. andrea
    február 2nd, 2012 10:29-nél | #6

    szuperek a mai képek!

  7. Grant Julianna
    február 2nd, 2012 12:32-nél | #7

    Szerintem az igazan jo jel Arpi hogy nem tudod hogyan kell a bordelyhazat helyesen irni. Remlik mintha az olasz bordello szo magyarositasa lenne, de nem vagyok benne teljesen biztos! :-)

    Lahore tenyleg csodas. Mar varom az erodrol a kepeket. Nekem van ott egy jo baratom, aki mar sokszor hivott latogatoba, de meg mindig nem jutottam hozza. Egybkent mar majdnem ajanlottam Nektek ot, amikor kiderult, hogy pont akkor utazott Europaba amikor Ti megerkeztetek Lahore-ba. Tovabbi jo utat, kivancsi vagyok milyen Indiaban vonatozni. Sokszor lattam olyan vonatokat filmekben amin szolofurtokben lognak a nepek!

  1. Még nincsenek visszakövetések