Bejárat > Ázsia, Nepál > Minden rosszban van valami jó – #1 – Csak a bringán jó

Minden rosszban van valami jó – #1 – Csak a bringán jó

Minden rosszban van valami jó – #1 – Csak a bringán jó


Dahi ParleG-vel

A Bardia Nemzeti Parkban tett sétánk után még egy napot Jack-éknél töltöttünk, mert én úgy odavoltam a legyengülve, hasmenéssel megtett 18km után, hogy még másnap se tudtam nagyon mozogni. Toltam magamba a buffalo dahit reggel-délben-este, ParleG keksszel mártogatva, hogy jobban legyek. A ParleG indiai gyártásű, egyszerű, de nagyszerű keksz, ami nagyon népszerű szerte az egész szubkontinensen, de leginkább Nepálban. Másnapra nagyjából normalizálódott a helyzetem, illetve éreztem, hogy már javulófélben leszek, és egy-két nap múlva rendbe jövök. Ezért aztán elindultunk újra a bringákkal. A főútig a 13km most sem volt egyszerű, még napvilágnál sem, de kb. egy óra alatt abszolváltuk. Az elágazásnál még utoljára találkoztunk Jack-el, aki turistákra várva a barátaival kártyázott. Itt ittunk egy teát, és megtudtuk, hogy hat kilométerrel később tudunk venni kerozint a főzőnkbe egy benzinkútnál. Mikor odaértünk, kiderült, hogy nincs nekik, de ez nem is volt igazából baj, mert ekkor már csak pár száz rupink maradt, és azt okosabb volt élelemre költeni, mintsem üzemanyagra a főzéshez. Hiába tudunk főzni, ha nincs mit, nemigaz? :) A rupiból szépen kifogytunk az elmúlt napokban, Jack-éknek is dollárral fizettünk az ételekért és a vezetésért a parkban. Kétségbe nem estünk a kevés rupink miatt, mert tudtuk, hogy Kohalpurban, alig 60 kilométerre innen, találunk majd ATM-eket. Útközben csak kétszer álltunk meg, egyszer teázni, egyszer pedig ebédelni, természetesen dálbátot dahival, mi mást! :) Ezt eszik a helyiek is, akkor biztosan jó, és jól készítik el. Én sajnos még mindig rohantam a bokor mögé, de legalább már nem annyiszor, mint egy-két napja. Egy furcsa érzés is úrrá lett rajtam. Nem tudom miért, de amikor nem a bringán ültünk és tekertünk, mindig egy kicsit furcsán éreztem magam. Mehetnékem volt, nem éreztem jól magam, amikor nem a bringán ültem és tekertem. Nem értettem az egészet, mert ez nem olyan Árpis „menjünk már, menjünk már” volt, mint amilyen régen voltam, hanem fizikális dolog, fizikailag nem volt jó állni.


Két gyerek, két szülő, két kerék, két pedál – Egy Kerékpár!

Viszont délután nagyszerűen haladtunk, gyönyörű hátszelet kaptunk és csak úgy suhantunk, 25-30km/h-val, amit mondanom sem kell, rettentően élveztem. Közben nevettem magamban ezen az egészen, úgy látszik reku-betegséget, vagy függőséget kaptam, hogy csak a bringán tekerve érzem jól magam. De ott tényleg elememben voltam, főleg, hogy menet közben Nepál továbbra is tartogatott szépségeket számunkra. Először három sráccal találkoztunk, akik egy bringán ültek, de közben egy másikat még vontattak is. Akkor ezt nagy számnak véltük, de aztán találkoztunk egy családdal, akik négyen voltak, de egy kerékpáron:

Na, hát ez borzasztóan tetszett nekünk! Elől a kormánynál egy gyerek, apuka teker nyeregben, hátul anyuka és még egy gyerek a csomagtartón! Ez a nem semmi, négyen egy bringán, két gyerek kész szülő, két kerék, két pedál, ez ám a fenntartható családi közlekedés, nem a kisautó, meg a tömegközlekedés, vagy a vonat! :) Bár utóbbi kettő sem rossz, de azért ez mégis egyedibb! Óriási volt látni őket így! Tudom, ha a másik éléről közelítjük meg a dolgokat, akkor jajj, milyen szomorú, hogy ilyen szegények, nincs pénzünk autóra, vagy motorra, de én nem így közelítem meg a dolgokat. Najó, esetleg lehetne két kerékpárjuk, bár az is lehet, hogy a nők errefelé elvből nem tekernek bringát. Ami csodálatos volt ebben számomra az az, hogy egy kerékpár segítségével, egyetlen egy masszív, kétkerekű ázsiai kerékpár segítségével, egy kétgyermekes család képes érdemben és hatékonyan közlekedni, a családfő puszta fizikai erejéből, mindenféle fosszilis energia felhasználása nélkül, teljesen fenntarthatóan! Számomra a kerékpár és annak különböző változata egy zseniális találmány, az egyik legzseniálisabb, amelyet ember valaha megalkotott!


Kohalpurban sem tudunk pénzt felvenni

Késő délutánra megérkeztünk Kohalpurban, ahol hamar zaklatottak lettünk, mert a két bankautomatában végigpróbáltuk mind a három bankkártyánkat, de sehol semmi nem működött. Egyedül a Visa kártyám volt az érthető, hiszen az időközben lejárt, ugyanis átléptünk 2012 májusába, ez a nap május harmadika volt. Szóval jól pénz nélkül maradtunk. Kétségbeesés helyett kerestünk egy olcsó szállodát, ahol 250-ért kaphattunk egy földszinten lévő szobát. Ide betoltuk a bringákat, majd felkutattuk a táskáink titkos, mély zsebeit. Találtunk még több, mint 100 dollárt, ezzel Zita elrohant, hogy felváltsa. Nem volt könnyű dolga, több, mint egy órát odavolt, bezárt előtte az utolsó bank, de végül egy szállodában sikerült felváltatnia, igaz, nagyon nehezen mentek bele a dologba, de végül sikerült. Ez örömhír volt, mert ha ez nem jött volna össze, másnap mehettünk volna be a szomszédos Nepalganj-ba, amihez nagyon nem volt kedvünk, mivel nem esett útba. Azért Zita ment pénzt váltani, mert én ahogy leszálltam a bringáról, megint rosszul lettem. Ezen a vacsora némileg segített, és aztán elaludni is eltudtam valahogy, de reggel a reggelinél már megint bennem volt a menés, nagyon furcsán éreztem magam, de ahogy felültünk a bringára, megint elmúlt ez az érzés, és jobban voltam.


Csak egyenesen

Kemény, de szép nap volt ez, ezen a napon is 70km felett gurultunk, ám ez sokkal-sokkal keményebb volt, mint előző nap. Kohalpur után az útnak két hosszú, végeláthatatlan egyenes szakasza volt, végig erdőben, ráadásul az első egyenes fölfelé volt, amolyan egyenletes, észrevehetetlen. Így aztán vagy egy óráig 10-12km/h-val döcögtünk, miközben kétoldalt végig ugyanazt láttuk: erdőt és erdőt. Az egyetlen változatosság talán az volt, hogy néhol fel volt gyújtva az aljnövényzet, s néhol nem. Zita közben ötletelt, hogy ma este is sátrazzunk majd, valami ilyen jó kis erdős, elhagyatott részen. Én erről hamar lebeszéltem, mondván, hogy bár a nemzeti parkból már kiértünk, de a bengáli tigrisek kétlem, hogy ismernék a park határait, és mivel elég nagy területen garázdálkodnak, simán lehet, hogy éjjel meglátogat egy, ha úgy döntünk, hogy mindentől távol, az erdő közepén sátrazunk. Szóval erről le is tettünk, már délelőtt. Egy kanyar után végre felértünk a domb tetejére, és a második egyenes szakasz már lejtett, azon végigsuhantunk 15-20 perc alatt, és ez már mindjárt élvezetesebb és könnyebb volt így. Dél körül megálltunk egy helyen ebédelni és sziesztázni. Én WC-re jártam, ettünk dálbátot, és szűrtünk vizet magunknak. Szép kis miliő (hogy mi?) vett körül minket, de ez nem zavart bennünket, noha igencsak kilógtunk a sorból a furcsa bringáinkkal és a kinézetünkkel. A dálbátból egyébként mindig csak egy tálat kérünk, de ennek ellenére eddig mindig után akarták tölteni (ezt néha el is fogadjuk, ha még éhesek vagyunk), noha úgy lenne fair, hogy fejenként egy tálat kérünk, és így kettőt fizetünk. Mert az utántöltésért még sohasem számoltak fel. Ez is egy olyan kedves, emberi mentalitás, amit a nyugati, pénzközpontú világban már nem nagyon tudnék elképzelni. Pedig milyen szép dolog, hogy kaphatsz még egy nagy nagy adag rizst és lencsét, ha éhes maradtál, és nem kell érte még pluszba fizetned.


Hétszer föl és hétszer le

A délután tartogatott meglepetéseket. Konkrétan hetet, nagy, meredek kaptatók formájában. A völgyek között 100-200 méteres emelkedők voltak, és miután felértünk, rendszerint ugyanezt a szintet egy pár perces száguldás keretében leadtuk, hogy aztán a völgy alján a hídon 40-50-el száguldjunk át. Ebben néha egy nagyobb kátyú meglepett minket, ezért nagyon oda kellett figyelni, és inkább lefékeztük a gépeket, mintsem arra játszunk, hogy minél tovább kitartson a lendületünk, hogy a következő fölfelében még egy kicsit segítsen az elején. Az azért elég keserves tud lenni, amikor szépen száguldasz, aztán elérkezik a fölfelé, de az rögtön meredek, így csak néhány tíz métert visz fel rajta a lendületed, aztán már lent is vagy a legkönnyebb sebességben, és azon kapod magad, hogy 4-5-el nyomod, de ezt is úgy, hogy nagyon kell taposni a pedálokat hozzá. Hiába, a bringa az összes cuccal rajta 60 kiló, én meg talán lehetek 70-en, így hasmenésesen, de az még mindig 130kg, ami brutál sok, és ezt kell felhúzni az összes hegyre! Na de ne nyavalyogjunk, mi választottuk ezt, és még mindig inkább százezerszer ez, mint reggel 6-kor elindulni autóval 100km-re, hogy olyan munkát végezz, amivel nem tudsz azonosulni. Szóval átküzdöttük magunkat hét ilyen dombon, és amikor már késő délután felé járt az idő, elkezdtünk bevásárolni a vacsorához, aztán táborhelyet keresni. Ki is néztünk egy ház melletti mezőn egy fát, ami alá gondolatban már fel is állítottuk a sátrunkat, de aztán ahogy szóba elegyedtünk a ház mellett lévőkkel, jött egy srác, és felajánlott egy iskolatermet. Én kaptam az ötleten, gondolván, hogy ezzel sok időt és energiát spórolhatunk, és ha ők ajánlották fel, akkor biztos nem gond nekik, de Zitának voltak kétségei az ötlet jósága felől. A gyanúja beigazolódott, mert az iskola körül jó pár órát még garázdálkodtak a gyerekek, akik kicsit zavartak minket, mert néha dörömböltek meg leselkedtek, de szerintem ugyanez a sátrunk körül is előfordulhatott volna. Miután lefürödtünk a közeli mosdóban, tojásos chowmeint készítettünk, de a tészta részét nem igazi chowmein tésztából, hanem instant tésztalevesből nyertük, mivel így sokkal könnyebb és gyorsabb volt az elkészítése. Előételnek még egy otthonról kapott krémlevest is ellőttünk, így igazán jól laktunk, mire végeztünk. A szúnyogok ellen felállítottuk a sátor hálófülkéjét a tanterem padlóján, majd minden ablakot és ajtót bereteszeltünk, hogy biztosan ne legyen kíváncsi látogatóink az éjszaka folyamán, mivel a konyhát szana-szét hagytuk a padokon, hogy majd a reggelinél kéznél legyen. Lefekvés előtt már nem volt erőm naplót írni, csak bedőltem Zita mellé.

  1. Halmos Ferenc
    május 25th, 2012 08:39-nél | #1

    Üdv !
    Végiggondolva az eddigi útleírásaitokat, feltünő,hogy milyen sűrün kínoz benneteket a hasmenés. A többi világutazót is ilyen sokszor elkapja ? Ha sokat vagytok egy helyen, a helyzet normalizálódik ? (Hozzászokik a szervezet a helyi körülményekhez ?)
    Kíváncsi vagyok, hogy ezek a “kamionbringák ” a hatalmas teherbírásuk mellett milyen önsúlyuak lehetnek.

  2. Krisztián
    május 25th, 2012 10:53-nél | #2

    Sziasztok!

    Szerintem nem is olyan sok az a 130kg. Én bringával és csomagok nélkül nyomok annyit, tehát ha túrázok, akkor plusz 20kg, bár az tény, hogy nem kedvelem annyira az emelkedőket.

    Üdv:

    Krisztián

  3. Reku Papa
    május 25th, 2012 17:28-nél | #3

    Hát, én nem t’om, de nekem hasmenéses állapotban eszembe nem jutna aludttejet enni, akkor se, ha dahinak hívják :) A lencseszósz se arról híres hogy székrekedést okoz :)

    Füstölt kolbász nincs arrafelé? :)

  4. Ági”néni”
    május 26th, 2012 21:38-nél | #4

    Ez a hasmenés nem biztos,hogy fertőzéstől volt. A sok csípős kaja is okozhat gyulladást a belekben.(kétszer csíp :-) ) . Úgy látom Zitának edzettebb a bélrendszere. A meggyötört bélbolyhoknak biztos nem tesz jót a csípős étel.

  1. Még nincsenek visszakövetések