Bejárat > Ázsia, Nepál > Minden rosszban van valami jó – #2 – Földöntúli Fizikai Fájdalom

Minden rosszban van valami jó – #2 – Földöntúli Fizikai Fájdalom

Éjfél körül felkeltem, hogy kimenjek pisilni, de ahogy felültem a hálózsákban, őrült fájdalom nyilallt bele a hátamba, bal oldalt valahol a derekam felett. Úgy fájt, hogy komoly gondot okozott a hálózsákból, majd a sátorból való felkelés. Nem tudtam, mit történt, de nagyon rossz volt, őrült mód fájt a hátam. Kimentem pisilni valahogy, de az se sikerült igazán, a fájdalomtól semmit nem bírtam csinálni. Próbáltam visszafeküdni, és valahogy úgy fordulni, hogy ne fájjon, de mindenhogy nagyon fájt. Valami nagyon nem volt rendben velem. Most megkapom, hogy nem csináltam a fekvőtámaszokat, gondoltam. Az unokatesóm, aki tesitanár, figyelmeztetett, hogy a fekvőbringán szinte semmilyen izom nem dolgozik a felsőtesten, és ez nem jó a hátnak, ezért jó, ha minden nap nyomunk néhány fekvőtámaszt, hogy azok az izmok, amik így karban lesznek tartva, stabilizálják a tartásunkat és a gerincünket. Hát most jól megszívtam, rajtam is kijött a családi örökség, a hátfájás, de miért pont itt és miért pont most, és miért rögtön ilyen őrült módon, hogy majd meg veszek a fájdalomtól. Nem figyeltem magamra, nem törődtem a testemmel, nem pihentem eleget a sok hasmenés után, legyengülten, kiürült szervezettel túráztam, és bringáztam az elmúlt napokban, széthajtottam a testem és most tessék, jól megkaptam mindenre a választ a testemtől, jaaajjj, őrülten fáááj! Így emésztettem magam fájdalmamban. Bevettem egy aspirint, majd később még egyet, de nem nagyon használtak. Talán pár percre el tudtam szenderedni, de aztán újra felébredtem. Megmértük a hőmérsékletem is, de nem volt lázam. A fájdalom nem akart múlni, bármit is csináltam. Többször felkeltem, kimentem pisilni, de csak cseppek jöttek. Próbáltam székelni is, de meglepetésre, most egész szilárdra sikerült, ekkor először. Ez sokat nem vigasztalt, mert közben fájt a létezés, de úgy, mint még soha.

Azt már sejtettem ekkor, hogy így nem mehetünk tovább bringával, és ez a felismerés is fájó volt a borzasztó fizikai fájdalom mellett, hisz úgy elterveztem már, és beleéltem magam, hogy pont Pokharában, az Annapurna alatt lesz majd meg a 9000. kilométerünk, és hogy egész Nepált keresztbe bringázzuk. Bringázni szerettem volna végig Nepálban, és nagyon nem örültem a gondolatnak, hogy megint „csalnunk” kell, hogy már megint a nyomorult motorizált közlekedési eszközöket fogjuk használni ahelyett, hogy tisztán csak bringáznánk, végig egy egész országon.

Valamikor hajnali három tájban azon kaptam magam, hogy a fájdalom átvándorolt előre, valahová a bal vesém tájékára. Ezek szerint lehet, hogy mégsem a gerincem, nem hát probléma… Ez se vigasztalt sokat, mert még mindig veszettül fájt, és azt hittem, megőrülök, csak egyre rosszabbul lettem. Hányinger is rám tört, furcsákat hánytam két vagy három turnusban, már nem emlékszem. Meleg volt, de semmi íze nem volt, mintha vizet hánytam volna. Közben volt, hogy már négykézlábra ereszkedtem, vagy jártam fel-alá az iskola épülete előtti járdán, és eközben Zitát arról kérdeztem, hogyan kell imádkozni. Nem hiszek Istenben, de ha mégis létezik, akkor most jó lenne, ha segítene rajtam egy kicsit – gondoltam – , mert ha ez így folytatódik, még pár óra, és menten megveszek. Szóval kértem Istent, ha létezik, akkor bocsássa meg, hogy nem figyeltem eléggé magamra, nem törődtem eléggé a testemmel, hogy túl sok élvezetet hajszoltam és túl telhetetlen voltam, és kértem, hogy ne legyen nagy bajom most, és múljon a fájdalom, mert még vannak terveim, annyi mindent, annyi minden jót szeretnék tenni az életemben, és Zita és a szüleim, a családom, a barátaim nagyon szomorúak lennének, ha most itt történne velem valami. Mert arra is gondoltam, hogy mi van, ha valami létfontosságú belső szervemmel történt valami komoly baj – megállt a működésben, vagy ilyesmi… – és ez most komoly, és ha nem kerülök hamarosan kórházba, akkor meg is halhatok.

Most először éreztem azt, hogy ez nagyon, de nagyon nem tréfa dolog, hogy nem jó, hogy itt vagyunk, messze távol Magyarországtól, a biztonságos otthonunktól, egy olyan fejlődő országban, ahol nincs olyan egészségügy, mint nálunk. Haza akartam menni, most először gondoltam rá, hogy legyen vége, hogy menjünk haza, és hagyjuk ezt az egész világ körüli nászutasdit a fenébe, mert semmi nem ér annyit, hogy tönkretegyem magam, a testem, amiben még szeretnék sokáig élni, és annyi mindent tenni.

Ettől már Zita is megijedt, gondolom nem volt jó látni, ahogy négykézláb remegve és így beszélve hánytam és rosszul voltam, úgy, mint még soha… De még talán feleennyire sem eddigi életemben. Gondoltunk a vesekőre, mivelhogy mindig csak cseppeket tudtam pisilni, de ugye semmi biztosat nem tudtunk, és ez a bizonytalanság elég aggasztó volt. Megkértem Zitát, hogy akárhogy is leszek reggel, hajnalban legyen az az első dolgunk, hogy összerámolunk, kimegyünk a főútra, és lestoppolunk egy teherautót.

Május negyedike volt ekkor. Pár órával ezelőtt még a hatalmas udvarú, fényes telihold világánál ültünk ugyanezen a padkán, én vizet szűrtem, majd arról beszélgettünk, hogy pont 11 hónapja vagyunk házasok, és hogy mi minden történt ezalatt a 11 hónap alatt. Talán több, mint ami előtte egész életünkben. Most pedig újra itt vagyunk ezen a padkán, pár órával később, amikor a hold már elbújt az iskolaépület túloldalán, és amikor Zita kórházat keresve lapozza az útkönyvet, én pedig a fájdalomtól nyögve, négykézlábra ereszkedve hányok a földre mellette. Ez romantikus pillanat volt, sose fogjuk elfelejteni… Micsoda nászút!

Találtunk egy komolynak tűnő kórházat Pokharában, ezért elhatároztuk, hogy amilyen gyorsan csak tudunk, eljutunk oda, lehetőség szerint már holnap, hogy délután még ki tudjanak vizsgálni a kórházban. Zita végre rábeszélt, hogy vegyek be egy még Pakisztánból való fájdalomcsillapítót. Ezt előzőleg nem akartam, mondván, hogy lehet, hogy nem jó ötlet ilyen erős gyógyszert bevenni, amikor lehet, hogy valami komoly belső szervi bajom van. Mi van, ha a vesében bontódna le, de épp a vesémmel van baj, és csak olajat öntünk vele a tűzre? De végül bevettem a gyógyszert, és szépen lassan elkezdett hatni. Először csak enyhült a fájdalom, annyira, hogy már folyamatos nyögés nélkül tudtam sétálgatni, aztán szinte teljesen elmúlt. Kértem Zitát, hogy pakoljon, hogy tudjunk indulni a kórházba, de közben én ledőltem egy padra elfeküdni. Szinte elájulhattam, mert 1-2 óra múlva ébredtem, egy hatalmas nyáltócsában az arcom körül. Ekkor már kezdett virradni, Zita elpakolta a sátrat és reggelit főzött. Én csak inni mertem. Már nem fájt, de még mindig rémült voltam. Persze örültem, hogy végre újra normális, „könnyű” a lét, igazából minden percet élveztem, hogy nincs fájdalmam. Örültem minden lépésnek, minden tárgynak, amit el tudtam pakolni a táskába, hogy ezzel is segítsem Zitát, és ezzel is egy kicsit közelebb jussunk a kórházhoz.

A fájdalom teljesen elmúlt, és tudom, hülye vagyok, de amikor fél hatkor, még szürkeségben toltuk kifelé a gépeket az útra, már arra is gondoltam, hogy micsoda csodás, hosszú napot tekerhetnénk ma, egy ilyen szuper korai indulással. Persze tudtam, hogy az egy rossz és nem helyes döntés lenne, na meg Zita nem is engedte volna, mert meghagytam neki, hogy egyenest a kórházba menjünk, bármi is történjék.

Az út mentén hamar találtunk egy nagyon rendes, angolul jól beszélő rendőrőrmestert, aki nagy segítségünkre volt. Tájékoztatott minket a buszokról, és végül abban maradtunk, hogy az egyik kollégája elkísér minket egy közeli ellenőrzőpontig, ahol minden járművet megállítanak. Így sikerült kb. fél óra múlva felszállnunk egy Butwal-ba tartó teherautóra, akinek a sikh sofőrje vállalta, hogy fejenként 200 rupiért elvisz minket a Pokhara felé menet félúton lévő városba. Ezt mi jó üzletnek véltük, és gondoltuk, hogy ha még délelőtt odaér, akkor ott találhatunk gyorsan egy másik teherautót vagy busz, amivel délután, talán még a kórházzárás előtt Pokharában lehetünk. Na, aztán ez nem így lett, mert többször hosszú időre megálltunk és amúgy sem repesztett úgy ez a teherautó. Először valami útblokád miatt álltunk vagy egy órát, aztán megálltunk ebédelni (dálbát mindenkinek…), majd egy helyen kb. két órát álltunk, míg Indiából meg nem érkezett valami teherautó 24 zsákkal, amit átrakodtak a mi platónkra. Innentől a zsákok tetején fekve utaztam. Igazából élveztem a fájdalom nélküli létet, még ha közben kicsit bosszantott is, hogy már bőven a délutánban járunk, és egyre reménytelenebb Pokharába jutnunk ezen a napon. Örültem annak, hogy vagyok és nem fájok, és hogy a bringák mellett utazhatok, és láthatom, hogy biztonságban, jól utaznak a gépek is, és nem fognak a teherautózástól megsérülni. Zitát mindeközben nővérévé fogadta a sikh-ünk, szóval ők is jól ellehettek elől a pilótafülkében.

Butwalba valamikor késő délután érkeztünk meg, lerámoltuk a bringákat és a cuccokat a platóról, kifizettük az emberünket, majd összeszereltük és felmálháztuk a gépeket. Csak pár száz métert gurultunk odébb, és máris, harmadikra találtunk egy szobát 300-ért, az első emeleten. A bringákat most simán fel tudtam cipelni, nem volt gond a 18kg-os súly emelgetése, jól voltam. Este egy közeli étteremben találtunk hamburgert az étlapon. Igaz, hogy a zsemléje nem hasonlított a megszokott bucira, hanem inkább valami félig odaégetett, vastag, házi csápátira, de a benne lévő ízek, a zöldségek, a szósz és a hús olyan jó összhatást értek el, hogy az egész nagyon finom volt, rég ettem már ilyen finomat (és persze Zita is harapott belőle párat), és mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ilyen finom „hazai” ízekben lehet részem, fájdalom nélkül. Az étteremben a falon voltak valamiféle pénzdíjas nyereménycsekkek. Mint az amerikai médiában, amikor a nyereményt egy hatalmas, jelképes csekken átadják, ez is pont olyan volt. Néhány meglepő dolgot azonban felfedeztünk rajta, ilyen volt a nepáli dátum, amely különbözött a miénktől, és a nyereményösszeg végén az „only” szócska. Megtudtuk, hogy ezt a vessző-vonal helyett használják errefelé, hogy senki ne tudjon plusz nullákat írni az összeghez. Csak épp ilyen szituációban kicsit idétlenül néz ki, hogy a nyeremény, csak 1 lak 50 ezer rupi. A lak az a szubkontinensen százezret jelent.

Este felszaladtunk az internetre, ahol kiderült, hogy nagy valószínűséggel vesekövem lehet, mert kb. az összes tünetet kiválóan produkáltam: vizelet elakadása, hányinger, hányás, rosszullét, erős, akár vándorló fájdalom, mozgékonysági kényszer (emlékezzetek, mindig a biciklin éreztem csak jól magam), szóval betippeltük a vesekövet, persze biztosak nem voltunk, a kórházat még mindig kötelezőnek tartottuk meglátogatni, egy biztos, pontos és megnyugtató diagnózis, na és persze a megfelelő kezelés reményében. A fájdalmam közben tökéletesen elmúlt, és ez biztos, hogy már nem csak a fájdalomcsillapító hatása volt, mert annak ekkor már több, mint 18 órája volt, hogy bevettem.

  1. Reku Papa
    május 28th, 2012 08:55-nél | #1

    A lumbágó szinte mindenkit utolér. És rohadtul fáj. Én már kiismertem, és már sokkal ritkábban csípődik be a derekam. A következőkre jöttem rá:
    1: Legfontosabb a törzs izomzatának szinten tartása.
    2: Kell zsír is a testbe. Ha lefogyok, gyakrabban előjön.
    3: A denevérpad nagyon hatásos megelőzés.
    4: Kerülöm a görnyedést.
    5: Felkelés előtt hanyatt fekvésben, felhúzott térdekkel csípőbillegetés, hogy helyre ugorjon.
    6: A fájdalomcsillapító enyhíti a tünetet, de lassítja a gyógyulást.
    7: Nekem a gyógyulás a becsípődés után két hét.

  2. Ági”néni”
    május 28th, 2012 11:32-nél | #2

    A pakisztáni fájdalom csillapító görcsoldó lehetett. Vesekő, menses…stb -re görcsoldó, fejfájás,fogfájás, stb. Algopyrin ,…stb.

  3. Doktor Shitpál
    május 28th, 2012 22:10-nél | #3

    Szia!

    Csak annyi, hogy ha szerencséd van, akkor megszültél egy kicsi vesekövet és ha még szerencsésebb, akkor lehet, hogy soha többet nem fordul elő.
    Nekem volt ilyen kb. 20 évvel ezelőtt, én simán elájultam, de mire kórházba kerültem, már nem találtak semmit. Azóta (kopp-kopp) nem volt többet, Insallah.

  4. Moncsi
    május 29th, 2012 08:04-nél | #4

    Orulok, hogy jobban vagy. Az ima, Isten valoban hatasos, en is tapasztaltam mar olyan helyzetekben, ahol nem volt mas megoldas. De persze az orvosra is szukseg van :) Az eskuvotok ota figyelemmel kiserem a sorsotok: veletek orulok, ha orultok, aggodok es imadkozok, ha baj van. Kivanom, hogy eletetek egyik nagy kalandja es persze legjobb elmenye legyen ez az ut. Mielobbi gyogyulast es meg szaz x szaz csodat es megtapaztalst kivanok nektek, hajra, hajra. Puszi Moncsi

  5. Dark Archon
    február 21st, 2013 13:50-nél | #5

    Üdv!

    Mindaz, amit leírtál, valóban vesekőre utal, s marhára szerencsésnek mondhatod magad. Én a legutóbbival 2 hétig voltam a négykézláb mászkálós, hányingeres állapotban… s azt a fájdalmat tényleg nem felejti el soha az ember, mert bármit csinálsz, sehogy nem jó. Én a végén kínomban már ugráltam, lépcsőztem, meg minden hülyeség, amit olvastam a neten. Sürgősségin algopyrin + no-spa kombót adtak, de időközben már az sem ért sokat, aztán rájöttem, hogy az Algopyrin + Cataflam a legjobb.

  1. december 17th, 2014 08:01-nél | #1