Bejárat > Ázsia, Pakisztán > Napjaink Karimabadban – Ételek, egerek, erődök és egy 92 éves nagymama

Napjaink Karimabadban – Ételek, egerek, erődök és egy 92 éves nagymama

december 12th, 2011

Az ételek és az éttermek

Karimabadban az Old Hunza Inn-ben szálltunk meg, a „Zero Point” nevű útkereszteződéstől nem messze. Érkezésünk estéjén befizettünk ugyanezen a helyen egy-egy 150 rupis vacsorára. Ezért a pénzért (ami nem több, mint 400 forint) cserébe kaptunk teát, zöldséges tésztalevest, vegyes zöldséget (krumpli, zöld trutyival), és babot finom szószban, utóbbiakhoz a köret egy hatalmas tál rizs volt. Mindezekből annyiszor kérhettünk repetát, ahányszor csak akartunk, vagyis inkább úgy történt ez, hogy amikor bármelyik tál kiürült, a kérésed nélkül azonnal hoztak egy teli tálat az adott ételből. A végén már úgy kellett rájuk szólni, hogy ne cseréljék ki a tálakat, mert nem bírunk többet enni. Szóval jó hely volt ez az Old Hunza Inn, nagyon szerettünk ott lenni, de ennek más okai is voltak.
Karimabad városkájának fő ütőere egy, a hegyoldalban kanyargó kis főutca, ami egyben a bazársor is. Itt több apró „éttermet” is találni, de mi csak kettőt próbáltunk ki ezek közül. Hamar a kedvencünk a „Lucky Star Restaurant” lett, ami igazából csak egy picike, utcára nyíló helyiség volt, amit egy ember tartott fent. Itt első és utolsó karimabadi napunkon ettünk nagyon finom csirkét, csápátival.

Ez a gyakorlatban úgy nézett kis, hogy egy kis tányéron kaptunk néhány csirkehús darabot jó sok, enyhén csípős szósszal nyakon öntve, mindezt pedig friss csápátival tudtuk csak enni, mivel az evőeszközök ismeretlen tárgynak számítottak a „Lucky Star”-ban. A csápátiről azt hiszem már írtam, ez itt a helyi kenyér, mindig frissen készítik a kemece oldalára tapasztva, így a vékony, puha tészta hamar átsül, és aztán lehet apró darabokra tépni, s lapátolni befelé vele az ételt, na meg tunkolni a finom szaftot. Ezt a két alkalmat leszámítva szinte teljesen vegák voltunk mind a nyolc nap. Én még egyetlen egyszer megpróbálkoztam a rántottához egy kis Kínából importált virsliféleséggel, de annak is csak az lett a vége, hogy az egerek ették meg. Ezt leszámítva vagy rántottát, vagy ritka alkalmakkor tésztalevest ettünk, de leginkább a szállásunkon, az Old Hunza Inn-ben, és a szomszédos Karimabad Inn-ben ettünk nagyon olcsón, nagyon finom és bőséges főzelékszerű ételeket (mixed vegetables – krumpli kevés egyéb zöldséggel, Dall, valamilyen bab finom szósszal).
Van egy egész Pakisztánban érvényes szabály, mégpedig, hogy ha elfogyott az étel a tányérodról az étteremben, kérhetsz még egy kicsit. Ez a repetázás teljesen általános és elfogadott dolog, és nekünk nagyon hihetetlen volt, hogy nem számolnak fel érte pluszba felárat, vagy ilyesmit, mert a repetában a legmeglepőbb, hogy teljesen ingyenes. Ez az én fogyasztói társadalomban felnőtt lelkemnek nagyon szokatlan még mindig, pedig ahányszor csak kértünk repetát, eddig mindig kaptunk, a Lucky Star-ban például a „Yes, why not…” választ kaptuk – a plusz fél adag csirke mellé. :)

Legújabb háziállatunk – A kisegér

Na, és most hogy jól kiveséztük az ételeket, térjünk rá az egerekre. Zitával a legkisebb szobában laktunk az épület sarkában. Ez azért volt jó, mert a napsütéses napokon nagyon világos volt a szobánk. Ahogy előbújt a nap valahonnan a„Golden Peak mögül, onnantól kezdve egészen késő délutánig besütött a szobánkba, és az az előtt található hosszú teraszra, míg el nem tűnt valamikor öt óra után a Rakaposhi nevű 7000-es mögött. Ráadásul, mivel pici is volt a szoba, ezért egyben a legmelegebb is volt, így sokszor volt vendégünk, mivel szerettek nálunk üldögélni az emberek – és ennek mi örültünk. De nem csak az emberek szerették a szobánkat, hanem az egerek is. Erre valamikor az első éjjelek egyikén lettünk figyelmesek, amikor éjjel zacskócsörgésre ébredtünk. Tudtunkkal minden vendégünket kiengedtük, ezért csak valamilyen állat jöhetett szóba. Amikor közelebb mentem a hang irányába a fejlámpámmal, egy apró szempárat és egy világos szőrű kis állatot pillantottam meg. A kisegér persze gyorsan elszaladt és eltűnt egy fal menti üregben.
No, innentől kezdtük el etetni az egeret – pusztán diplomáciai okokból: ha nem éhes, nem eszi meg, ami nem az övé, pl. nem rágja ki a vízálló Ortlieb táskáinkat sem a bennük található élelem reményében. Zita gyermeki örömmel leste minden alkalommal, hogy eltűnt-e a lyuk mellé kitett étel. Kapott az egér minden földi jót: karikákat a már említett kínai virsliből, mazsolát, szárított sárgabarack darabokat, almadarabkát… a halkonzerv volt talán a legkapósabb. Lényegében, amikor Zita épp evett, jó cserkész módjára mindig adott a tányérjáról valamit az „aranyos kis egérkének” – és mindig megjegyezte, milyen büszke most ránk Szent Antal. (Zita: ő a „természet szentje”, nagyon szerette az élővilágot, gyakran ábrázolják, amint épp madarakat etet és velük beszélget.) Egyik éjjel Zita természetfilmes módjára, kamerával a kezében figyelte „az aranyos egérke” életét, mikor konstatálnia kellett, hogy „egérkékről” van szó, mert legalább kettő, de talán három is volt belőlük – ennek függvényében nőtt a napi ételadag, és nekünk sem volt panaszunk a plusz három albérlőre. Egy nap viccelődtünk rajta, hogy Zita fest a fal menti üreg köré kerítést, kaput, és valamiféle vicces feliratot (Pl. „Home, Sweet Home”) az egérlyuk fölé, de végül erről letettünk, mert a házijaink lehet, hogy nem örültek volna a falfestménynek. Így Zita végül maradt a tájképeknél és a köveknél. Merthogy végre találtunk ecsetet a bazársoron, és Zita elkezdhette kiélni művészi énjét. Karimabadi tartózkodásunk alatt festett egy tájképet, és számos, saját maga által válogatott követ is feldíszített színesbe. Aztán a takaríthatnék is rátört, és elrendezte a szállásunk vendéglőjében található könyvespolcot, kiporszívózott és lemosta az ablakokat, cserébe számos teát és egy ingyen vacsorát kaptunk.

Barbara, Nazim, és az ő 92 éves, makkegészséges nagymamája

Most, hogy végeztünk az ételekkel és az egerekkel, térjünk rá az emberekre. Eredetileg csak egy-két napot terveztünk maradni Karimabadban, de ebből aztán jóval több lett, ezt részben annak köszönhettünk, hogy összetalálkoztunk egy honfitársunkkal, Barbarával. Jó volt végre egy magyarral beszélgetni és időt tölteni, Barbara ráadásul magyar-ausztrál kettős állampolgár, így rengeteg érdekes dolgot mesélt Ausztráliáról. De nem csak erről a szigetről, hanem Indiáról és más országokról is, mivel Barbara már jó pár éve úton van. Ha jól emlékszem, neki 9 év után lett elege a társadalmunk által diktált dolgozz-keresssokpénzt-fogyassz típusú életből (tovább bírta, mint én), és otthagyta a java programozói karrierjét egy tartalmasabb élet reményében. Ez annyira megtetszett, és bejött neki, hogy már hosszú évek óta csak utazgat a világban, persze ezalatt igyekszik útba ejteni minden évben Magyarországot és Ausztráliát is. Nem csak a világ tetszett meg Barbarának, hanem annak egy különleges kis szeglete is, ez pedig Pakisztán és a Hunza vidéke. Érkezésünkkor már második hónapját töltötte Karimabadban és annak környékén, mert annyira megtetszett neki ez a hely. Nem először van már itt, és mivel Pakisztánba csak kisebbfajta bravúrral lehet bejutnia a magunkfajta utazónak, most jól kihasználja az alkalmat, hogy itt lehet.
Éppen ezért már a környéket is jól ismerte, mivel számtalan kisebb-nagyobb sétákat tesz minden nap, így nem csak, hogy rengeteg hasznos tanáccsal és túraötlettel szolgált nekünk, hanem néhányszor el is kísért minket útjainkra, legyen szó bevásárlásról a városban, vagy „kanal-walk”-ról.
Barbara szinte már családtagnak számított egy karimabadi családnál, Naziméknál. A történet úgy kezdődött, hogy szeretett volna friss cseresznyét vásárolni, de nem talált ilyet sehol, ellenben Nazimék kertjében megpillantott néhány, az érett cseresznyéktől roskadozó cseresznyefát. Bekopogott hozzájuk, aminek a vége az lett, hogy nem csak egy nagy zsák cseresznyét, hanem mandulát és mindenféle egyéb földi jót is kapott, többek között az egész család önzetlen barátságát.
Így történhetett, hogy Barbarán keresztül mi is megismerkedtünk Nazimmal, aki szintén nagy segítségünkre volt Karimabadban. Nem csak, hogy több ízben vendégül látott minket és érdekes történeteket mesélt, hanem a gyakorlatban is nagy segítségünkre volt. Szerettünk volna SIM-kártyát vásárolni a telefonunkba, de az ehhez szükséges regisztráció csak pakisztáni állampolgároknak lehetséges, és itt jött képbe Nazim, aki ebben önként és dalolva segítségünkre volt. Így lett egy SIM-kártyánk és egy pakisztáni mobilszámunk 150 rupiért, amiből 100 lebeszélhető. Ebből máris előttünk 4,5 rupit, mivel aktiváltunk 200 ingyen sms-t. A percdíj belföldön bármely számra 1 rupi/perc ha jól emlékszem, ez tehát 2,7 Ft/ perc. Röviden: olcsó telefonálni és sms-ezni Pakisztánban.
Két alkalommal voltunk Nazimék otthonában, ahol a lányok nagy-nagy örömére a kertben maggyűjtést csaptunk, hogy aztán jól belakjunk a mandulával. Bent a házban finom tejes teát kaptunk hunzai kenyérrel, amit Nazim kis darabokban a teába áztatva evett meg. Ebben én is követtem, mert ez engem kisgyerekkorom egyik kedvenc eledelére, az „áztatott”-ra emlékeztetett. Utóbbi kakaóba áztatott kenyérdarabokat jelentett a családunkban. Rendes meleg ételt is kaptunk Naziméknál, méghozzá Nazim 92 éves nagymamájától. Az öreglány már önmagában fantasztikus látvány volt, de hát még az, ahogy sürgött-forgott körülöttünk. Szinte már szégyenkeztünk, hogy egy ilyen idős néni ugrál körülöttünk, de hiába, mert a nénit nem lehetett lelőni, hozta nekünk az ételt és a teát, tette mindezt láthatóan nagy örömmel és könnyedén. Persze a néni nem beszélt angolul, ezért csak Nazimon keresztül tudtunk vele kommunikálni, vele is csak úgy, ha Nazim szó szerint ordított a nénivel, ugyanis a nagymama nagyot hall. Ezt leszámítva viszont makkegészséges, még a szemével sincs baj, sőt kifejezetten sasszeme van. Ezen persze mi nagyon meglepődtünk, és egyből kérdeztük Nazimtól az örök élet titkát, a nagymamájának életvitelét, jó egészségének vélhető okait. Tehát a titok: a nagymama világ életében csak a saját maga által termesztett zöldségeket és tejtermékeket fogyasztotta, és fogyasztja jelenleg is. És ebben a mondatban már benne volt a titok másik fele is: „saját maga által termesztett” – a néni mind a mai napig gondozza a kertet, tehát nap mint nap mozog, és van célja. A néninek már a jelenléte is fantasztikus volt, ahogy leült mellénk, mosolygott ránk, beszélt hozzánk – még ha közvetlenül nem is értettük, mit mond. Ilyen szép öreg embert talán még nem láttunk.

Baltit Fort – A Baltit-i Erőd

Karimabad régi neve Baltit, és a városka „tetején” egy dombon található a város fő nevezetessége, a Baltit Fort, vagyis az Erőd, amely állítólag több, mint 760 éves. Ezt azt hiszem a harmadik napunkon látogattuk meg, Barbara kísért fel minket a várig, ahol csillagászati, 400 rupis áron kiválthattuk a belépőinket, amihez viszont már idegenvezetés is járt. Ejazbaig volt a „guide”-unk, aki nagyon kedves, érdeklődő, és közvetlen volt velünk, így az erődbéli látogatásunk egy nagy részét a könyvtárszobában kedélyesen beszélgetve töltöttük. Meséltünk mi is magunkról (ezt a részt most átugranám, aki a e sorokat olvassa, talán ismer már minket), és ő is magáról, mégpedig arról, hogy ő egyfajta spirituális gyógyító, egyedi technikája van az emberek gyógyítására, és sok olyan embert meggyógyított már, akivel a hagyományos orvoslás és gyógyszerek nem bírtak. Olyan embereket is meggyógyított, akik amúgy nem hittek az ő képességeiben, pl. egy Hepatitis C-vel fertőzött beteget kikúrált két hét alatt. De a legtöbb fájdalom és kór másnapra eltűnik a szervezetből a kezelése nyomán. Elmondása szerint két féle alapprobléma létezik, amikor az emberben túl sok lúgos, vagy túl sok savas méreganyag található. Az egyik tünete a hideg, a másiknak a meleg lábfej – arra már nem emlékszünk, hogy melyik-melyik. Egyik gyógymódja, hogy 1 liter vízben felold rengeteg összenyomott fokhagymát, majd a vizet energiával tölti fel és ezt issza meg a páciens. A másiknak pedig lényegében ugyanez, csak citromos vizet energizál meg Ejazbaig. Ezek a módszerek az elmondása szerint nagyon hatásosak, és több technikát is ötvöznek magukban.
Miután jól elbeszélgettünk a könyvtárszobában, folytattunk utunkat az erőd helyiségeiben, amik között nagyon apró, alacsony ajtókon át tudtunk közlekedni. A végén a tetőre is kilyukadtunk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt körbe a hegyekre, na és persze Karimabadra is, a szomszédos, 800 éves Altit Fort-ról nem is beszélve. Na, hát nekem ezen a ponton merültek ki véglegesen a fényképezőgépemben az elemek, és itt derült ki, hogy a magunkkal hozott pótelemek is le vannak merülve. Ekkor felötlött bennem, hogy itt áll mellettünk Ejazbaig, e különleges képességekkel és energiákkal megáldott gyógyító, hát vettem a bátorságot, és megkérdeztem, hogy nem tudná-e megenergizálni az én ceruzaelemeimet is, csak egy kicsit legalább, hogy még pár tucat képet tudjunk vele készíteni. Ejazbaig nem nevetett ki az ötletemért és sértésnek sem vette, viszont az elemeimet a tenyereibe temette, és azt zsebre tette, majd csukott szemmel pár másodpercig… Pár másodpercig csinált valamit, ami közben úgy tűnt, hogy nagyon koncentrál. Feltöltötte az elemeimet! Legalábbis ezt reméltem, ha más nem úgy, hogy kicsit megmelengette őket, ez szokott működni a téli síelésekkor. De most nem működött, sajnos egyetlen további képet sem tudtam készíteni. Úgy látszik, a telepekkel nem bír Ejazbaig, csak az emberekkel! :) Mindenesetre velünk nagyon kedves volt, és azt is megbocsájtható bűnnek találtam, hogy az elemeinket nem tudta feltölteni, főleg azok után, hogy megígérte, hogy bármikor visszajöhetünk az erődbe ingyen, és felmehetünk a tetőre fényképezni. Azt beszélgettük lefelé sétálva Zitával, hogy ez Európában mennyire elképzelhetetlen lenne, vagy legalábbis ritkaság számba menne. Megveszed valahová a belépőd, aztán kiderül, hogy nem tudsz bent fényképezni, de másnap beengednek ingyen, mert jó fejek… Ehelyett vannak szupermodern kapus rendszereink, ez már csak emiatt is lehetetlen lenne, mert egy embertelenebb világban egy gép adja ki a jegyedet és kezeli le.

  1. Z atya
    december 12th, 2011 10:20-nél | #1

    Az egér nem (csak) azért rág, mert éhes, hanem azért is, mert állandóan nő a foga. Hogy a holmitok ép maradt, azt inkább talán Zita szentferenci lelkületének köszönhetitek…

  2. december 12th, 2011 11:37-nél | #2

    Szia Árpi és Zita!

    Wow, lehet, hogy most jön a “milyen kicsi a világ” effektus!!! 2008 áprilisában (ápr. 1-12-ig) hátizsákos túrán jártunk Ivánnal Marokkóban. Az ott töltött 12 nap kb. felénél mentünk Imlilbe (Atlasz hegység), ahol másnap egy 7 órás túra keretében felmásztunk a Jebel Toubkal hegy menedékházáig (refugee house). Ahogy megérkeztünk egymás között magyarul beszéltünk és a ház előtt álló két lány megszólított minket magyarul. Kiderült, hogy egy magyar testvérpárról van szó, akik tizenéves korukban kiköltöztek az édesanyjukkal Ausztráliába. A nevükre már nem emlékszünk. Az idősebbik lány sötét hajú és az ausztrál párjával (talán férj) volt ott, a fiatalabb lány világos barnás-szőkés hajú pedig egyedül. Így utazgattak hármasban Marokkóban. A Barbara név nagyon rémlik nekünk, a leírás pedig nagyon hasonlít ahhoz, amit ott nekünk a fiatalabb lány (vélhetően a ti Barbarátok???) mesélt. Elege lett a munkából, elindult világot látni. Évente igyekszik egyszer hazalátogatni Magyarországra, mert az édesapjuk és nagyszülők, rokonok itt élnek. És még arra is emlékszünk, hogy mesélte, hogy imádja a nagy hegyeket, Pakisztánt és ott szeretne élni egy darabig. Lehet, hogy a ti Barbarátok ugyanaz, akivel mi is találkoztunk??? Ha igen, az hihetetlen lenne! Nincsenek véletlenek ugye??? :)

    Ha hazaérek munkából előszedem a képeket, hátha valamelyik képünkön rajta vannak a lányok. Egyébként a blog bejegyzésemben (5. és 6. nap) megemlítem őket, de oda se írtam le a nevüket: http://bit.ly/rDQPn6.

    Azért, ha beszéltek vele chaten, telefonon, FB-on vagy bárhogy, kérdezzétek már meg tőle, hogy járt-e 2008 áprilisában Marokkóban, Imlilben, a Jebel Toubkal menedékházában?! :)

    További jó utazást, tekerést nektek!

    Zita és Iván
    ———————–
    zizikalandjai.com
    ivi.hu
    ahogyerzed.hu

  3. Harkányi Lajos
    december 12th, 2011 11:45-nél | #3

    Szia Zita és Árpi !
    Nagyon élveztük Éva mamával amit az egerekről írtál és mondanom sem kell, hogy megint egy saját élményem elevenedett fel mikor olvastam. Pár évvel ezelőtt (úgy 7-8 éve) Mónosbélen voltunk a LOKÓ-s társaságunkkal karácsony és szilveszter között a Bükk hegységben. Egyik napi túránk során Szilvásváradon a Szalajka patak völgyének az Istálóskö tövében kiszélesedő fenyves erdő szélén lévő verőfényes napsütéses havas tájon lévő tisztáson tarisznyáink tartalmát falatoztuk ebédként.
    Én a kenyeremet már megettem és valaki megkínált egy fél banánnal. Épen elkezdtem volna enni, és ekkor jött Kornis Attila felesége Zsuzsa aki viszont saját készítésű körözöttet akart volna kenyeremre kenni. Mondtam neki, hogy az már elfogyott , de kenje rá a banán darab végére, a társaság nagy derültséggel fogadta az elképzelésemet , és ahogy ez megtörtént egy arra repülő cinke a levegőből lecsapott erre az ínyenc falatomra amit a kezembe tartottam és belecsípett a körözöttes banánba. Én hagytam volna hogy falatozzon, mert láttam, hogy valaki felkapja a fényképezőgépét, de sajnos a madárka e mozdulat láttán megijedt és csak egy csipetnyivel távozott illetőleg repült tovább. Ezért nem sikerült megörökíteni így a közös lakománkat a cinkével. De mint olvashatjátok örök élményként megmaradt bennem ez a bájos kis kalandom e világunk kedves kis teremtményével .

  4. Harkányi Lajos
    december 12th, 2011 12:44-nél | #4

    Na azt hittem, hogy első hozzászóló vagyok, mikor elkezdtem írni. Ahogy megírtam olvasom, hogy közben Zita és Iván ismerősötökbe is hajdani élményeket váltott ki beszámolótok Barbara nevű új magyar ismerősötökkel kapcsolatban, hát tényleg milyen kicsi a világ ???..
    Ráadásul valószínűleg az ilyen kinyomtatott beszámolóitok terjesztése amit a LOKÓ tagsága között kézről kézre jár és ezért tegnap a lassan (jövő febr….) 90 éves Őrley Mária néni Péter nevű fiától aki– ugyancsak a szakmád élvonalbeli szakembere– egy használt de azt hiszem márkás(IBM) laptopot kaptam csak úgy ajándékba. Csabi apád most nézi épen mert itt van a másfél év alatt összegyűlt fényképeimet amit ugyancsak Péter segített a gépre tenni.
    Üdvözletemet küldöm én is a kalandozó magyar leánynak Barbarának. és Netek is további klassz élményeket. Lali papa és Éva mama

  5. Simon
    december 12th, 2011 16:21-nél | #5

    Helló Zita és Árpi!
    “dolgozz-keress sokpénzt-fogyassz típusú életből” kritikájával inkább egyetértek, mint nem, de azért van rendszerelmélet is… amit ha figyelembe veszünk, akkor a jó kis utatok kivitelezhetőségének – amit egyébként nagyon kedvelek, és kb. mindig olvasom az új bejegyzéseiteket – az egyik (ha nem fő) alapja (sajnos?!) a nyugati “dolgozz-kerress sok pénzt – fogyassz” az alapja…

  6. december 12th, 2011 17:24-nél | #6

    Ez igy van! Sok evnyi “dolgozz” utan indultunk utnak. Es ha mindenki megprobalna azt csinalni amit most mi, szepen neznenk ki… :) Mi a ezeket kicsit megcifraztuk es nem ugy tesszuk mint ahogy azt a rendszer igenyelne. De egy szomoru napon el fog fogyni a kuporgatott penzunk es kezdodhet ujra a “dolgozz…” :)

    Lali papa, a bananos-korozottes-cinkes tortenet nagyon tetszett nekunk a Zitaval. Eppen az ilyenektol valhat egy eleten at is elviselhetove vagy akar boldogga a “dolgozzz-keress-fogyassz” let. :)

    Zita, Ivi szerintunk ugyanazzal a lannyal talalkoztunk. Megirjuk Neki! ;)

  7. december 12th, 2011 18:29-nél | #7

    NRE: 38km bringan es ugyanennyi 3 kulonbozo rendordegi dzsippen. Utobbi nem onszantunkbl… Beshamban vagyunk, kalandos es nagyon-nagyon faraszto napunk volt. De ne aggodjatok vegig biztonsagban voltunk es most is. Epp az a nagy bajunk hogy tulsagosan is probalnak vigyazni rank. Arra meg nem jottunk ra hogy minket feltenek vagy tolunk feltik a pakikat! :)

  8. Fawx
    augusztus 9th, 2013 07:34-nél | #8

    @Arpi
    mennyibe került?

Hozzászólások lezárva