Bejárat > Ázsia, Türkmenisztán > Niyazov, Dromedárok, Sivatagi Samuk, és a végeláthatatlan Karakum sivatag

Niyazov, Dromedárok, Sivatagi Samuk, és a végeláthatatlan Karakum sivatag

A Niyazov história

Mint már írtam, Mary-t csak délután tudtunk elhagyni. Viszont ezután legalább jól tudtunk haladni, az út végre jó minőségű volt, és széles, kétszer két sávos. Aki Türkmenisztánnak csak ezt a központi szegletét látja, még azt is gondolhatja, hogy ez egy jóléti társadalmat garantáló fejlett ország. Ezt mi sem mutatta jobban, mint az út mentén 500 méterenként elhelyezett táblák, ezek témája a különböző, az országban megtalálható pompás épületek együttese volt, vagy a fejlett mezőgazdaság és ipar bemutatása. És persze sosem hagyták le a plakátokról Niyazov bácsit sem. Akkor végre essen szó róla is, aztán le is zárom ezt a témát, és többet nem említem. Szóval Türkmenisztánban a Szovjetunió összeomlása után ez a Niyazov vette át a hatalmat, és szép kis kultuszt épített ki maga köré, aranyszobrokat, és plakátokat, képeket állítottak fel mindenütt az országban róla, ezek mind-mind őt dicsőítik. Persze amikor erről kérdezték, ő azt nyilatkozta, hogy személy szerint őt zavarja, hogy mindenütt kiteszik mindenhová az ő képét, na de hát ha egyszer a nép így akarja, akkor legyen… Írt egy könyvet is az türkmének történetéről, ennek a neve Ruhnama, vagyis Book of the Soul, a Lélek könyve. Állítólag nagyon bizarr az írás, amit még az űrbe is kilőttek és 150 évig Föld körüli pályára állítottak. Természetesen minden türkmén számára kötelező olvasmány, kikérdeznek belőle az érettséginél, de még a jogosítvány letételéhez is szükséges. Niyazov szerint, aki élete során százszor elolvassa, annak garantált a helye a mennyországban… :) A csávó nem gyengén el lehetett szállva magától, ezt a könyv mellett a fővárosban, Ashgabatban felállított, mindig a nap felé forduló hatalmas aranyszobra is jól bizonyítja.
Nem mondom, biztosan történhetett volna rosszabb dolog is Türkmenisztánnal, mint Niyazov (pl. polgárháború), és lehet, hogy mindemellett ügyesen forgatta a kőolajból az országba befolyt pénzeket, de efelől azért lennének kétségeim, mivel ennyi aranyszobrot és ennyi borzasztóan rossz minőségű utat még egyetlen országban sem láttunk Türkmenisztán előtt. Szóval, Kedves Olvasó, ha véletlenül egy ország élére kerülsz, mindig ügyelj rá, hogy a saját magadat ábrázoló aranyszobrok helyett inkább utakat építs, különben a magunkfajta egyszeri kerékpárturista még megemlíti az útinaplójában, hogy kevés a jó út, de sok az aranyszobor az országodban! :)
Egyébként a Türkmenisztánról szóló útikönyvek mindig megemlítik, hogy az országban ne merészeljünk a politikáról és az ország vezetőiről rosszat említeni, mert csúnya végünk lehet, mint például annak az újságírónak, aki írt egy könyvet erről az egész történetről, de mindezt elővigyázatlanul az ország területén tette, így aztán jól eltűnt valahol a sivatagban és azóta se látták. Én azért mertem mindezt leírni, mert mire kikerül, már sok száz kilométerre leszünk Türkmenisztántól, na meg, mert Niyazov már eltávozott a másvilágra (szívroham, 2006). Remélem előtte azért elolvasta százszor a saját könyvét. Az utódja próbálkozott reformokkal az országban, de hamar kiderült róla, hogy ő sem különb az elődjénél. Na, ennyit Niyazovról és Türkmenisztán vezetőségéről, most essen szó magáról az országról és az utunkról is.

Mary-tól Taze Zahmet-ig

Ezen a napon 78km sikerült haladni, ezalatt sok izgalmas nem történt, láttunk gyapotszedő embereket, három kerekű traktorokat, amelyek mögé néha három kocsi is volt akasztva tele gyapottal. Láttunk sok csacsit, szépbe öltözött türkméneket, és egy nagyon pompázatosra felépített, hófehér és arany színekben tündöklő lóversenypályát. Bayramaly után ÉK felé fordultunk, és nagyon tartottunk ettől a kanyartól, mert előtte pont ebből az irányból kaptuk a szembeszelet, de az megszűnt, miután szembefordultunk vele, mintha lekapcsolták volna a ventillátort. Egyszer csak egy autó állt meg előttünk, kiszálltak belőle hárman, majd lefényképeztek minket. Mi persze integettünk neki, sőt a fotó kedvéért még egymás mellett haladva egymás kezét is megfogtuk. Az autó aztán kielőzött minket, de egy kilométerrel később újra az út szélén állt. A figurák a fotópapírra kinyomtatott fényképpel vártak minket, nem akartuk elhinni… Az autóban ott figyelt egy akkumulátorról működő fotónyomtató, és ők voltak szívesek a kedvünkért használni is. Ezek után persze nem maradhatott el egy közös csoportkép sem, így egy kilométerrel később még egy fotónak lehettünk boldog tulajdonosai. Az hagyján, hogy kedvesek voltak, de még értelmesek is, mert levágták, hogy nekünk az a pár perc is számít (így a naplemente előtti órában pláne), amíg ők az út mellett állva kinyomtatják a fényképeket, ezért mindig előrehajtottak a kocsival, és megvárták, amíg odaérünk, így a nyomtatás alatt mi tekerhettünk és haladhattunk. Szóval a türkmének is megérik a pénzüket, vannak köztük irtó kedves emberek, és mi örültünk nagyon, hogy találkozhattunk velük.

No Palatka! Nem aludhatunk helyiekkel, mennünk kell a kamionos pihenőbe!

A napot egy Taze Zahmet nevű településen terveztük zárni, épp akkor tűnt el a nap a sivatag alatt, amikor lekanyarodtunk a faluba a főútról. A falu csupa kátyú főutcáján szembejött egy nagy fehér terepjáró, benne a fickó mondta és mutogatta, hogy ne menjünk erre, mert ez zsákutca és itt nem találunk szállást, hanem menjünk az ő vendéglőjébe, két kilométer tovább a főúton. Mi mondtuk, hogy köszönjük, de nem, megpróbálkozunk itt valamivel. Vendéglők otthon is vannak, de egy türkmén vidéki ember életébe csak itt pillanthatunk bele, ezért gurultunk tovább, és hamarosan találtunk is egy megfelelő házat egy megfelelő kerttel, ahol megkérdeztük a sátrazást. A sátorból hamar a ház előtti terasz lett, de még mielőtt lemálháztunk volna, megérkezett a jard, a rendőrök két keresztbe tett kézzel mutatták, hogy ilyet nem szabad, de ne aggódjunk, kövessük őket, van egy „bar” a főút mentén, és pontosan abba az irányba mutogattak, mint nemrég a terepjárós fickó. Elköszöntünk az emberünktől, megköszöntük neki kedvességét, amivel sajnos így nem sikerült élnünk, majd követtük a „rendőrautót”, ami nem volt más, mint egy teljesen hétköznapi fehér személygépkocsi… Ez kicsit gyanús volt, annak ellenére, hogy a rendőrök egyenruhája teljesen meggyőző volt, és a falubeli emberünk sem találta őket gazfickónak. Mindenesetre követtük őket, jobbnak láttuk engedelmeskedni. 10 perc múlva ott voltunk egy nagy kamionparkolóba, aminek az oldalán egy hosszú épület figyelt, ez volt a „bar”, a fehér terepjárós emberünk, Bater, akiről először azt hittük, ő küldte ránk a rendőröket, de mint hamar kiderült róla, rendes fickó, a kamionos pihenőjében való maradás nekünk, turistáknak ingyenes nála. Segítségünkre volt néhány információval is a továbbiakkal kapcsolatban, megtudtuk, hogy 50km-re van a következő vendéglő, ahol vizet és élelmet tudunk venni. Persze azért nála is vásároltunk, jó pár liter palackos vizet, és némi ennivalót vacsorára, illetve a következő napra. Na meg egy türkmén sör is befigyelt, ami igaz, hogy csak 3,4%-os volt, de annyira kiütött, hogy aznap este már nem voltam képes naplót írni, csupán egy rövid levelet. Még a meleg vizes zuhany sem tudott magamhoz téríteni, úgy dőltem le a matracra Zita mellé, mint egy darab fa.
Reggel hajnalban keltünk, de sajnos az indulás már nem sikerült ilyen katonásra, csupán 8 után sikerült kitenni magunkat az útra. Ezen a napon már megérkezett a szembeszél, sajnos nem tudtunk olyan gyorsan haladni, mint gondoltuk, a 15km/h átlag is nagy erőfeszítésünkbe tellett.

A Sivatagi Samu kertes odúkban él

A sivatag egyhangú volt, végig ugyanazt a tájat néztük, de azért volt néhány apróság, ami elszórakoztatott minket. Az út mellett nádból font apró kerítésszerű, kb. 20cm magas falak voltak emelve, legtöbbször négyzetrácsos sávban, végig az út mellett, ameddig a szem ellátott. Ezek mellett az apró nádkerítések mellett láttunk rohangálni néha egy-egy világos barna, mókusszerű állatkát. Általában nagyon féltek tőlünk, és amint megláttak, vagy meghallottak minket, hanyatt-homlok rohantak egy homokbucka mögé, vagy épp rögtön a homokba vájt kis odújukba, így nehéz volt őket lencsevégre kapni. Elneveztük őket Sivatagi Samu-nak, mert olyanok voltak, mint akikre illik ez a név: Sivatagi Samu. Általában ők vettek észre minket előbb, és mi már csak elrohanni láttuk őket, de egyszer végre, amikor nem a Samuk miatt álltunk meg, hanem csak úgy, vizet inni, megpillantottunk egy Samut, aki egyszerűen ügyet sem vetett ránk. Még azt is hagyta, hogy leszálljunk a bringáról és közelebb menjünk hozzá. Őróla végre sikerül jó néhány fényképet készíteni, aminek nagyon örültünk. A nagy monoton tekerés közben, mialatt haladtunk a sok nádkerítés mellett, kitaláltuk, hogy ezek valószínű a Sivatagi Samu kolóniák kertjei. Ez azt jelenti, hogy a Sivatagi Samuk között nincsen semmilyen hierarchia, hiszen mindenkinek a kertje pont ugyanakkora, kb. másfélszer másfél méteres, négyzet alapú kis terület, tehát a Sivagati Samuk között mindenki egyenlő. Ez valószínű úgy alakulhatott ki, vagyis inkább úgy maradhatott fent, hogy a Samuk nem folytatnak mezőgazdaságot a sivatagban – hiszen a kertjeik mind tök üresek, csak homok van bennük -, hanem megmaradtak a vadászó, gyűjtögető életmódnál. Mindig csak pont annyit gyűjtenek vagy vadásznak, amennyire szükségük van, nem raktároznak, így nincs raktáros, nincs boltos, nincs pénz se, nincs hierarchia se, mindenki egyenlő, és tökéletes békében, mondhatni idillben élnek a Samuk egymás mellett, végig az út mentén a kis kertjeikben.
Ha elég ügyesek, talán át tudnák ásni a nádkerítés alatt a szomszédba, és ha két Samu jó barátja egymásnak, így össze tudják kötni a föld alatt az otthonaikat… :) Szóval így fejtegettük a Sivatagi Samuk életét a sivatagban, végig a főút mellett. Arra viszont már nem sikerült rájönnünk, hogy vajon mit esznek ezek a Samuk, és legfőképpen pedig mit isznak? Talán magokkal táplálkoznak és a magokban tárolt nedvességgel be is érik…?
Persze az előbbi elmélet a kertekről elképzelhető, hogy téves, és ezeket az alacsony nádkerítéseket lehet, hogy nem is a Sivagati Samuk építették, hanem az emberek, hogy megfogják a futó homokot, mielőtt azt az útra fújná a szél… Ki tudja… Szerintetek?

Vigyázat, teve veszély!

Ebédelni a már említett, 50km-re lévő vendéglőben álltunk meg, tojást ettünk, ami nagyon finom volt és nagyon laktató. Kértünk egy második kört is elvitelre, na meg temérdek mennyiségű vizet és csokoládét is, mert azt már nem tudtuk, hogy a következő hely, ahol élelmet tudunk szerezni, hol lesz. Ezért jobbnak láttuk felkészülni annyi kajával, ami még Türkmenabadig is elég tud lenni, ha arról van szó. A délután is hasonlóan telt, kergettük az út melletti homokban rohanó Sivagati Samukat, míg nem megérkeztünk végre egy katonai ellenőrző állomáshoz. Itt az őr elkérte az útleveleinket, jót mosolygott rajtunk, aztán felnyitotta a sorompót. Zita útlevelét már meg se nézte, amikor megtudta, hogy házasok vagyunk, csak legyintett: „Ááá, az asszony nem fontos, ha a férfi rendben van, akkor a neje is…”. :)
A sorompó után egy olyan táblát pillantottunk meg, amilyet eddig még csak fényképeken láttunk. „Teve veszély” a következő 124km-en! :) Egy nagy, fekete egypupu teve figyelt a fektetett háromszög alakú táblán. Erre persze azonnal satuféket nyomtunk, és egy örömteli negyed órát töltöttünk a tábla társaságában, kipakoltuk rá az állatkertünket, és próbáltunk egy-két ugrálós képet is készíteni. Miután továbberedtünk, arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne, ha valóban látnánk tevéket.
Nem sokkal később egy autó lassított le mellettünk, megkérdezték honnan jöttünk, s hová megyünk, majd valami sárga löttyel kínáltak, de mivel ekkor még rengeteg víz volt nálunk, csak megköszöntük, de nem kértünk. Ezután már csörök-öt, vagyis kenyeret kínáltak nekünk, na erre már vevők voltunk, mert kenyérrel már nem álltunk olyan jól. Azt számoltuk, hogy ha el is fogy minden csokoládénk, tojásunk és egyéb ételünk, még mindig lesz nálunk kenyér, és méz (még Örményországból, Aygutból, „Árpi arbeit méz”), ezzel a kettővel pedig elég jól el tudunk lenni egy darabig.

Dromedárok előttünk!!!

Közben a táj nem nagyon változott, de még az út sem tett kanyarokat, csak mentünk nyílegyenesen, és domb dombot követett, apró kaptatók, majd rövid lejtők, mellettünk a Samuk kertjei, aztán a végtelen sivatag. Néha egy-egy villanyvezeték tűnt fel, vagy jobbra tőlünk a velünk párhuzamosan haladó vasúti töltésen álló vagonok. Ennyi volt a nagy változatosság, és ezt már kezdtük nehezen viselni így a második nap, ezért elővettük a trubadúrládákat (mp3 lejátszókat) és zenét hallgattunk. Ez valamelyest feldobta a kedvünk, és látszólag gyorsabban teltek a kilométerek, noha továbbra is csak a 15km/h-s átlagot tudtunk tartani a nyavalyás szembeszél miatt.
Valamikor a délután második felében már közel a napi 100km-hez aztán megálltunk egy dombtetőn pihenni. A nap már kezdte az aranysárga játékát játszani a sivatag felett, és ahogy felértünk a dombtetőre, Zita elkiáltotta magát: „dromedárok!” – és mutatott előre! Nekem a „dromedár” szóról elsőre valami agresszív sivatagi törzs ugrott be, de emiatt nem volt időm megijedni sem, mert még mielőtt ez tudatosult volna bennem, már én is megpillantottam a három egypúpú tevét, amik előttünk kelnek át az úton. A dromedár tehát csupán egypúpú tevét jelent, most már én is tudom, igaz, ehhez meg kellett várni egy személyes találkozást velük. Egyiküknek a két első lába össze volt kötve egy rövid láncon, ezért csak nagyon lassan bírt lépegetni a szegény állat. Nem tudom, ki és miért köthette így meg a tevét, mert közel s távol nem láttunk se települést, se embert, de még egy viskót sem. A tevék látszólag féltek tőlünk, átvonultak az út túloldalára, aztán szépen lassan eltűntek a dűnék között. Ez volt az első alkalom, hogy tevéket láttunk állatkerten kívül, és ez nagyon tetszett nekünk. Leültünk Zitával az út szélére, és miközben felfaltunk egy-egy szendvicset, azon beszélgettünk, hogy milyen hihetetlen, és milyen nagyszerű, hogy ilyen messze eljutottunk, és most itt lehetünk, és láthattunk tevéket, még ha egy kietlen, üres és elsőre unalmasnak tűnő sivatag kellős közepén, de akkor is! Szóval örvendtünk a helyzetünknek, annak ellenére, hogy volt még hátra 20km ebből a napunkból.

Naplemente a sivatag felett

A naplemente csodálatos volt a sivatagban és csak azért nem a szálláshelyünkön, Repetek-en csodáltuk végig, mert előtte megálltunk egy kis családi vendéglőnél, és vásároltunk egy fél rúd kolbászt. Ezzel pont annyi időt vesztettünk, hogy már nem érkeztünk meg a naplemente előtt Repetek-re, de ez nem nagyon aggasztott minket, mert tudtuk, hogy már csak két kilométer, és noha ekkor már eltűnt a nap az égről, de még világos volt. Repetekről azt gondoltuk, hogy egy kis falu a sivatag közepén, de amikor odaértünk, kiderült, hogy csak egy nagyobb kamionos pihenőhely és vendéglő az egész. Persze ez is bőven megfelelt nekünk, 10 manatért kaptunk szállást, egy üres szobát a vendéglő mögött, illetve alatt. A 106 km nyílegyenes úton, végig szembeszélben megtett kilométer után kimerülve megvacsoráztunk, majd lefeküdtünk aludni hamar, mert a következő nap már az utolsó, 5. napunk volt Türkmenisztánban, és még több mint 100km-ünk volt hátra a határig, amiről ekkor még azt sem tudtuk, hogy mikor zár. Csak azt tudtuk, hogy ha lekéssük a zárást és kicsúszunk az 5 napból, amennyire a tranzit vízumunk szólt, fejenként 200 dollár bírságot kell fizetnünk, plusz Ashgabaton keresztül, repülővel toloncolnak ki az országból, és még azt is nekünk kell fizetni. Ezért nem akartunk kockáztatni, és beállítottuk az óráinkat hajnali 4:45-re.

  1. Németh András
    október 18th, 2011 11:28-nél | #1

    A dromedár lábát szerintem azért kötötték össze hogy ne kódorogjon el túl messzire (mi Romániában láttunk ilyen lovat) egyébként ezt hívják béklyónak.

    A “samuk” meg szinte biztos hogy a sárga ürge nevű fajhoz tartoznak (Spermophilus fulvus (Yellow Ground Squirrel))

  2. UB
    október 25th, 2011 21:04-nél | #2
  1. Még nincsenek visszakövetések