Bejárat > Ázsia, India > Old Goa, Magellán, palacsinta, és ötletelés futás közben

Old Goa, Magellán, palacsinta, és ötletelés futás közben

április 17th, 2012

Ázsia legnagyobb katolikus templomában

Goán összesen egy hetet töltöttünk, és ezalatt azért igyekeztünk valamennyit megnézni a kötelező, kihagyhatatlan látnivalókból is, nem csak úgy szimplán jólérezni magunkat. A kötelesség ugyebár: „Ha már itt vagyunk, nézzük meg ezt, meg ezt meg ezt, mert az útikönyv és a Géza is ezt mondta…” – és végülis valamennyire mindig igazuk van. Ennek keretében ellátogattunk Old Goára, vagyis… Hogyan is fordíthatnám magyarra, hogy értelmesen hangozzon? Régi Goára. Ez a hely Pándzsimtól 20 perc buszozásra van keletre, és a katolikus templomairól és múzeumairól híres. Esztert is hívtuk, hogy összekössük a dolgokat és egyszerre legyünk vele, miközben együtt megnézzük, amit meg kell Goán. A ma „Old Goa”-nak nevezett helyen egykoron a portugál fennhatóság alatt álló Goa fővárosa állott, és méghozzá nem is kicsit, hanem nagyon. Fénykorában a népessége meghaladta az akkori Londonét. Kelet Rómájának is hívták, de aztán jött néhány csúnya járvány és kipusztult az egész. 1843-ban a főváros Panaji lett. Az egykori szebb időkből azért még fennmaradt egy-két szép dolog, amelyek jelenleg vagy templomként, vagy múzeumként működnek. Ilyen például a Sé Katedrális, amely azzal a nem akármilyen címmel dicsekedhet, hogy ő Ázsia legnagyobb katolikus temploma. Szó mi szó, tényleg hatalmas, még Európában is megállná a helyét, bár az igaz, hogy a top 10-ben sem lenne. 76 méter hosszú és 55 méter széles, 1562-ben kezdték építeni és 90 év alatt fejezték be. Hát nem kapkodták el! :)

Magellán, elsőnek a Föld körül

A katedrális után meglátogattunk néhány múzeumot is. Ebben mindenféle tárgyak voltak, amelyek egyáltalán nem kötötték le a figyelmemet, így most semmit nem tudok visszaidézni belőlük. Ellenben volt ott a bejárattól jobbra egy nagy világtérkép, ami megmaradt. Méghozzá azért, mert a nagy felfedezések korából való híres hajóútvonalak voltak rá felfestve. Kolumbusz, Vasco de Gama, Magellán. Mindig is vonzott ez a kor, de gyerekként mégis túl lusta voltam hozzá, hogy olvassak róla. Vagy csak egyszerűen sok minden más elterelte a figyelmemet. (Ha egyszer valaha még az életben lesz annyi időm, mint gyerekként volt, rengeteget fogok olvasni) Felnőttként meg már örültem, ha arra jutott időm, hogy egy filmet megnézzek a témában. Most viszont volt egy kis időm, amíg a lányok körbejárták nálam háromszor lassabban a múzeumot. Szóval feltűnt, hogy az egyik színes szaggatott vonal körbeér. Magelláné! A kutyafáját, hát ő volt az első, aki körbehajózott?! Még ezt sem tudom, 28 éves fejjel, micsoda szégyen! :)

Na, üljünk csak le kint valahol az árnyékban, sosem késő: kapjuk elő a farzsebünkből a Kindle-t, és olvassuk el a Wikipedia ide vonatkozó szócikkét! És valóban, Magellán volt az első, aki körbehajózta a Földet. Sőt, ő tőle származik a név: Csendes-óceán! Hogy egész pontosak legyünk, csak az expedíció kerülte meg a földet, mert ő maga sok másik társával együtt elhunyt az út során. Csak néhányan élték túl az utat, de ők pontosan vezették a hajónaplót, és mikor visszaértek, feltűnt nekik, hogy elcsúsztak egy nappal. :) Ez akkor természetesen hatalmas szenzáció volt, és rögtön rohantak a pápához a hírrel! :) Ezen jót mulattunk, mert mire ideértem a történetben, már a lányok is végeztek a múzeummal. A múzeumot egy másik múzeum követte, de engem persze ez sem nyűgözött le, ellenben a szép kis udvar előtte az európai stílusú házakkal nagyon jól festett, ezt el is nézegettem egy darabig, amíg a lányokra vártam. Engem nagyon nehéz múzeumnéző hangulatomban találni. :) Vagy nagyon nehéz olyan múzeumot találnom, ami le tud kötni. Ezek nem voltak azok, de ez nem zavart, gyorsan végigrohantam rajtuk, aztán elfoglaltam magam valamivel, amíg a lányok bent voltak. A következő néznivaló a „Bom Jesus” Bazilika volt. Elfogadom, ha bunkónak tartotok azért, ha most azt írom, hogy ezen is csak végigrohantam. :) Kint a kijáratnál ahogy ültem, jött egy anyuka, két tündéri gyerekkel, na ők aranyosak voltak. Aztán még felsétáltunk egy dombra valami valaha óriási templom romjaihoz, de ami lekötött itt, az megint csak nem az volt, amiért mentünk, hanem a körülötte burjánzó természet, na meg persze az Eszterrel folytatott beszélgetések. A délután második felét már nem töltöttük Old Goán, visszabuszoztunk Pándzsimba, ittunk még együtt valamit, aztán ki-ki felszállt a saját buszára. Eszternek még jó másfél, két órát kellett buszoznia, ráadásul az esti csúcsban, úgyhogy szegény elég kikészült a végére. Volt ülőhelye, de azt átadta egy gyerekes anyukának, így végig kellett állnia az utat. Mi ugyanezt pár nappal később Mandrem Beachre ülve tettük meg, délelőtt, de még úgy is brutális volt. Képzeld el a leglepukkantabb BKV buszt, szorozd meg kettővel, az ülések számát is, és tömd meg emberekkel, plusz fűtsed fel trópusi meleg éghajlattal. :)

Buszos és fodrászos történetek

Jajj, és majd el felejtettem, nekünk sem volt gyenge a hazautunk Donna Paulába ugyanezen a délutánon. Miután elbúcsúztunk Esztertől, mi is megkerestük a buszunkat. Tudtuk, hogy az kell, ami az egyetem felé megy, és ezt hamarosan meg is találtuk egy kis kérdezgetés útján. Kérdeztük a conductort, aki ekkor még az utasok felszedésével foglalatoskodott az álló busz mellett, hogy mennyi az annyi, vagyis a buszjegy. Rávágta, hogy 100 rupi. Mi erre csak pislogni és nevetni bírtunk. Mi van? Ez kicsit sok, nem gondolja? Oké, 50 rupi, jött a válasz. Huhh, hogy nem sül le a sötét pofádról a bőr, gondoltuk magunkban, de inkább nem beszéltünk már vele többet, csak felszálltunk a buszra, és megkérdeztük a sofőrt, hogy mennyi a jegy. Mondta, hogy 20 rupi kettőnknek. Megkérdeztünk még pár utast, és ők is megerősítették ezt az árat. Miután felszállt a conductor, ő maga is belement egy alacsonyabb árba, igaz ez még mindig 30 rupi volt, vagyis több a kelleténél. Persze mi nem hagytuk magunkat, és nem mérgesen, hanem inkább egy kis humorral felfogva bekészítettük a 30 rupit. Amikor jött, hogy elvegye, feltételt szabtam neki. Mondtam, hogy oké miszter, megkapja a 30 rupiját, de csak akkor – és itt megemeltem a hangom, hogy az egész busz hallja –, ha elmondja nekünk, hogy miért kért először tőlünk 100 rupit két buszjegyért? Különben csak 20 rupi jár… A kérdésre végül nem kaptunk választ, csak néhány duzzogást, és feltételezem hogy el is pirult a fazon, mert párszor még elismételtem hangosan a kérdésem. Bár ezt csak feltételezzük, mert látni nem láttuk, az arcbőre olyan sötét volt, hogy ilyesmi nem látszott rajta. Végül elvette tőlünk a húszat, megelégedett ennyivel. A történetet elmeséltük Dileepan-éknak is, és ezen még ők is fennakadtak kicsit. Persze nem haraggal vagy keserűséggel kezeltük a történetet, inkább csak nevettünk rajta. Végre kicsit sikerült „visszaszivatni” valakit, aki megpróbált lehúzni minket. Dileepan elmondta, hogy ezt rendszeresen művelik a buszosok, de nehogy azt higgyük, hogy csak velünk, külföldiekkel. Bár nekünk elég egyformák ezek az indiai népek, ők meg tudják arcról, és bőrszínről különböztetni egymást. Azzal, aki nem helyi, hanem egy másik államból való, ha nem is ezt az ötszörös szorzóval, de megjátsszák velük ugyanezt. Eljött az ideje egy újabb fodrászatnak a részemről, mert kezdett kényelmetlen és meleg lenni a nagy hajam. Kérdeztem Dileepant, hogy tud-e olcsó fodrászt, és tudott, 30 rupiért, lent három kilométerre. Megkaptam a bringáját a fodrászhoz-menetelhez, ezért bevállaltam ezt a 130 forintos kört, hogy Zitának ezzel ne kelljen foglalkoznia. Persze a fodrász 80-al kezdte, de én kitartottam a 30 mellett. Ezúttal hiába, ő volt az erősebb, 50-nél alább nem ment, pedig egyszer már úgy tettem, mint aki készül továbbindulni a biciklivel. Hajvágás közben sem állt le, előadta nekem, hogy a helyiek 100-at szoktak adni, 60-at a hajvágásért, 40-et pedig borravalónak. Én mondtam, hogy sajnálom, én csóró utazó vagyok, csak 50-et tudok adni, azt is csak akkor, ha meghagyja a füleimet. Persze mikor Dileepan meghallotta, hogy ennyit fizettem, mondta, hogy lehúztak, a 30 az tuti, ő akkor szokott 50-et adni, ha fejmasszázst is kér. Mert, hogy errefelé divat az ilyesmi, és egyébként tényleg jó. Igaz, ezt mi csak Chandan keze nyomán tudjuk Delhiből. :) Az egy igazi aranyember.

Életünk első önálló palacsintája – De milyen lisztből? :)

Goán megpróbáltunk palacsintát készíteni a kedves vendéglátóinknak, és persze magunknak. :) Ehhez én meg is vásároltam hazafelé a fodrásztól minden olyan hozzávalót, amit nem találtunk meg otthon. Az egyik délután neki is álltunk a dolognak. Vagyis inkább Zita állt neki, én naplót írtam. Egyszer csak gondoltam, hogy megnézem már, hogy áll a dolog, és ehhez a fényképezőn a videó felvételt is elindítottam.

Hát, az első és a második próbálkozás után azt hittük, hogy teljes kudarcba fog fulladni életünk első teljesen önálló palacsinta készítése, de aztán serpenyőt cseréltünk, és szépen lassan normalizálódtak a dolgok. Az ötödik adag egészen palacsintaformaként végezte. Igaz, a lisztre, vagy a lisztnek hitt fehér porra továbbra is gyanakodtunk, mert mindegyik palacsinta kicsit szárazra, törősre sikerült, ráadásul apró lyukak is lettek rajta. Szóval ezt egy kicsit furcsálltuk. Ugyanakkor remekül szórakoztunk palacsintasütés közben, kapcsoltunk egy kis zenét, és a palacsintára várva marhultunk egy kicsit. Még fekvőtámaszokat is nyomtam, nehogy végleg elsorvadjanak a felsőtestemen az izmok. Önt, 10 fekvő, fordít, 10 fekvő, kész, új palacsinta… Mikor hazaért Dileepan pont az utolsó palacsintát készítettük, így pont láthatta még a folyamatot. És mikor megmutattuk neki a tároló dobozt, amiben a fehér port kivettük, kiderült, hogy rizsporból készítettük a palacsintát! :) Rádaásul itt Dél-Indiában van egy Dosa nevű étel, ami kísértetiesen hasonlít rá, és szintén rizsporból készül… :P Azért udvariasan mind a ketten ettek belőle, és végül el is fogyott az összes rizspalacsinta. Ízre nem nagyon, de legalább formára hasonlított kicsit a hazaira. :) A lyukakon mindig kifolyt a töltet nagy része, de ezen már csak nevettünk.

Futás közbeni agymenésem: ingyen túrabringát annak, aki nagyon kéri, és használná is!

Az egyik nagyon jó dolog volt számomra Goán, hogy újra elkezdtem futni. Dileepan-ék nagyon nyugodt környéken laktak, így este, amikor már sötét volt, de ugyanakkor elviselhetően hűvös is, kimentem futni az egyetem felé a kivilágított, forgalommentes útra. Kétszer volt erre alkalmam és lelki erőm, és mindkétszer piszkosul élveztem! 6 és 7 kilométert futottam, 36 és 42 perc alatt. Ez 6 perces tempó, otthon könnyű futásnak is lassú, most viszont nekem pont ideális volt a kevés szinttel. A szívem (a fizikai) és a lelkem bírta volna még, de visszafogtam magam, mert tudtam, hogy ha meghajtom magam, a lábaim nem fogják megköszönni. Még így is éreztem őket utána pár napig. Még jó, hogy végül a jóga Eszterrel nem jött össze, szerintem ketté is törtem volna a gyakorlatok alatt ezekkel a lábakkal. A futás nagyon hiányzik, mert indulás előtt közel napi rendszerességgel futottam, és ez nem csak sport volt, hanem kikapcsolódás, gondolkodás, vagy találkozás a barátokkal. Egy-másfél óra off, ki valami erdőbe, és csak futni-futni… Az ilyenek után mintha kicseréltek volna, mind testileg, mind lelkileg. És nekem nem sok ilyen futóélményem volt eddig ezen az úton, talán csak most Goán, és persze az a jó kis futó-túra McLeod Ganj-ból. De ez a futás jobb volt annál bizonyos szempontból, mert most nem nyűgözött le és ezáltal nem kötött le a gyönyörű táj, így még jobban tudtam elmerülni.Az egyik futás végén még ötletelni is elkezdtem valamin. Ugye azt mi tudjuk, hogy a kerékpártúrázás nagyon jó dolog. Közel jutsz általa a természethez, más emberekhez, és saját magadhoz. Egyszóval a szabadidő eltöltésének egyik nagyszerű módja. Elmész hétvégén két napra, és új emberként jössz haza, mint akit kicseréltek, rendbe rakod magad. De ez sokaknak idegen, és sokan nem engedhetik meg maguknak, mert egyszerűen nem telik egy, vagy netalán, ha családról van szó, akkor több, túrára is alkalmas kerékpárra. Itt behozhatnánk a képbe a Műhelyklubot, akik amúgy is ilyesmivel foglalkoznak, és akiknek ez egy további jó reklám és cél lehetne. Az MKK-val és egyéb más bringás szervezetekkel karöltve el lehetne indítani egy kampányt, ahol ingyen kerékpárokra lehetne pályázni. Nem új, hanem a Műhelyklub, vagy egyéb bringarázsok által összerakott bringákat adnánk. Azoknak, akik a legjobb motivációs levelet írják, és akik vállalják, hogy x hónapon belül lefényképezik magukat a bringával Magyarország 3-4, bringával könnyen megközelíthető helyén. Ezt a fotót aztán beküldenék, és ezek a fényképek és a hozzájuk tartozó apró kis bringás történetek további reklámként szolgálnának a kampánynak és a kerékpártúrázásnak.Ilyen pontokat kijelölnénk szerte az országban, méghozzá szándékosan olyan helyeken, melyeket könnyű és érdemes fellátogatni egy keréktúra keretében. Ugyanígy lehetne sisakot, láncot, és valami olcsó, de masszív bringás táskát is osztani. Persze ehhez már feltétlen kell valami pénzmag, amihez egyelőre nincs ötletem, hogy honnan lehetne szerezni, de ha lenne rá idő és erő, biztosan lehetne pályázatok, vagy adományok útján pénzt szerezni ilyesmire. Az MKK-nak is van pénze valahonnan, lehet, hogy velük együtt könnyebb lenne.Persze ez az ötlet csak a futás közbeni endorfin túltengésében tűnt nagyszerűnek, később már láttam a nehézségeit és az esetleges buktatóit, sőt azt is el tudom képzelni, hogy az egész életképtelen lenne Magyarországon. Pedig ha megvan a felszerelés, az egy-két napos belföldi túrák nem kerülnek többe, mint a sima létezés otthon. De talán nem is az anyagiakkal van a baj, hanem hogy az embereknek többségének eszébe se jut ilyesmivel tölteni a drága idejét. Vagy találtak más, hasonlóan jó utakat, vagy távol áll tőlük az egész kerékpározás téma. Szerintetek szükség lenne egy ilyen kampányra? És ha igen, működne?

  1. Halmos Ferenc
    április 17th, 2012 08:31-nél | #1

    Teljesen működőképes bringát már nagyon olcsón lehet kapni használtan,de még újat is.
    Baj az agyakban van. A testmozgás sportosabb formájára nincs errefelé igény.
    33 éve élek egy közel 700 fős faluban. Rendszeresen futó vagy kerékpározó emberek rajtam kívül- a legutóbbi 5 évet nem számítva- nem voltak. Néhány éve egy házaspár nekiállt komolyan edzeni és ideköltözött egy bringás srác is .
    A két kricsmi sosem üres.

  2. április 17th, 2012 09:43-nél | #2

    Hali!

    Ha nem is pont ugyanezzel a céllal, de valami hasonló azért alakul már Budapesten:
    http://www.hir24.hu/belfold/2012/04/10/bubi-pontok-lepik-el-budapestet/
    http://www.bkk.hu/fejleszteseink/bubi-kerekparos-kozossegi-kozlekedesi-rendszer/

    Üdv,
    Karesz

  3. április 17th, 2012 10:12-nél | #3

    Szia Árpi !
    Tudom Ti bringások vagytok, de a testmozgásféléknek nagyon sok formája van a bringán kívül is. Például gyalogolni megtanul az ember kisgyermekkorában, ehhez csak harisnya és cipő kell.
    Sőt az én kisgyermekkoromban a szegény falusi gyerekek mezítláb is csinálták. Dédapád, és dédanyád a II. világháború előtt és alatt Éva mamát és Ádám öccsét a Budai hegyekbe vitték ki hétvégeken kirándulni és én is mentem velük.
    Gimnazista korban mint cserkész kirándultam rendszeresen, nyáron táborba mentem a Csallóközbe, ahol meg kellett küzdeni az ingoványos természettel, szúnyogok milliárdjaival. egyetemista korban használt kölcsönkerékpárral megkerültem a Balatont. Gimnáziumunkban a háború alatt hadikórház volt, német katonák hagytak hátra ott használt agyongyötört félig gyalogló, félig lesiklásra is alkalmas kötésű sílécet. Én ilyen felszereléssel tanultam meg síelni.
    Na ezekkel csak azt akarom mondani, hogy az egészséges és értelmes élethez akaraterő kell főleg és helyes hozzáállás és aztán dolgozni amivel az ember pénzt keres és akkor kiválaszthat magának olyan testmozgás formát amivel akár világot lát mint Ti és olyan felszereléseket amikkel ezt az egészséges életmódot élete végéig folytatni tudja, és ebbe ésszerűen még a kricsmi is belefér, mert ott is lehet tapasztalni egyet s mást.
    Ezen a 12-ik oldalon is kiírtad: “Nászút a Világ körül
    Mert csak egyszer élünk”
    Nahát Ti most Indiába jártok, akkor ezt nem gondolhatjátok, mert az Ő hitük szerint a LÉLEK reinkarnálódik, és ebben lehet valami igaz, mert a keresztény hit szerint is a test porból lett és porrá válik, de a LÉLEK az örök és halhatatlan. Vagyis az egy új testben újjászületik és fejlődik tovább. Én ezt a tant, ismeretet jógázós koromban hallottam először és félig meddig elfogadhatónak tartom a keresztény neveltetésem (Bp. EV. Fasori Gimnáziumban érettségiztem) szerint is.

    • Arpi
      április 17th, 2012 16:06-nél | #4

      Igen, olvastuk mi is, hogy alakul a BuBi otthon. Tök jó, mire hazaértünk, az összes kocsma nemdohányzó lesz és Budapest tele lesz a BuBi bringákkal! :)

      Hát igen, az emberek agyában van a baj. Látniuk kéne, mi van itt, és hogyan élnek itt egyes emberek. Mindjárt értékelné a sorsát, azt ami megadatott, és kezdene valamit az idejével. Amikor középiskolás voltam, és tesiórán futni kellett a háztömb körül, a háromnegyed osztály lefordult a saroknál a kocsmába.
      Ma ez a menő, s nem az, ha sportolsz, kirándulsz. Ez szerintem nagyon gáz! De hátha motiválunk itt ezzel a bloggal. Kíváncsi vagyok, meddig kúszik majd fel a FB lájkok száma. Minden nap nő egy kicsit, de vajon lesz-e olyan, hogy beáll valahol, ahonnan több embert ez egyszerűen már nem érdekel? Hiszen vannak a celebhírek is, az sokkal izgibb nem? Meg a Kabátok Közt, Jóban Rosszban… Annyi egyéb van ma, ami elterelje a figyelmünk az igazán értékes és jó dolgokról. Van ez a hasonlat: Ha egy szemeteskocsi teleöntené a nappalidat mocsokkal, fel lennél háborodva. A TV ugyanezt teszi az elménkkel, és még örülünk is neki és fizetünk is érte. :)

  4. vajkovics Mária Szalai János
    április 18th, 2012 08:10-nél | #5

    Kedves Árpi
    Nem szégyen hogy nem tudtad Magellánt.Én is csak általad tudtam meg hogy útközben meghalt.A templom szép,de nincsenek benne padok.Biztosan állva hallgatják a misét.
    Még mindig nem tanultál meg rendesen alkudozni,pedig ahogy olvasom nagy”játék”ez Indiában/ki kit tud lehúzni egy kis rupival/.A frizura amúgy jól sikerült.A palacsintasütésen jókat röhögtünk bocs nevettünk.Kedves H.Lajos.A kerékpározáshoz nem fér bele a kricsmi/csak beszélgetés vagy üditő ivásra/max büntetési tétel 60000 nem tévedés hatvanezer forint ha rajtakapnak hogy ittál.A múltkor elfelejtettem mondani hogy nemcsak az autóról mondtunk le de TV sincsen nálunk.Ha valaki azzal kezdi láttad a TV-ben széleset vigyorgok és szétteszem a kezemet.

  5. április 18th, 2012 10:37-nél | #6

    Szerintem az nem rizspor, hanem rizsliszt volt. Én szoktam barna rizslisztet használni sütemények készítéséhez (megszólalt a gasztroblogger :)). Van fehér és barna rizsliszt is és ha jól tudom ezeket gluténérzékenyek is fogyaszthatják.

    Ázsiában (főleg Japánban) előfordul még a glutinous rice flour vagy más néven sweet rice flour, vagyis édes rizsliszt (egyébként mindegyik kapható Magyarországon is). A neve (glutinous) ellenére ez a fajta liszt nem tartalmaz glutént!

    Rizslisztből készül az itthon is kapható, szinte átlátszó rizstészta (többféle vastagságú), a neer dosa (amit ti is emlegettek ebben a bejegyzésben – http://bit.ly/JDTdjM), édes rizslisztből pedig a japánoknál nagyon híres mochi (http://bit.ly/IJ2Z3m).

    Pont az elmúlt hétvégén voltam egy dim sum főzőtanfolyamon, ahol ilyen glutinous (sweet) rice flour-ból készítettünk mochi-t, amit formára a magyar szilvásgombóchoz hasonlítanék, de természetesen ízre, állagra teljesen más, nyúlos, ragacsos egy kicsit és isteni finom! :)

  6. Krisztián
    április 18th, 2012 12:40-nél | #7

    Sziasztok!

    Nagyon jó olvasni titeket. Árpi, elgondolkoztam ezen az ingyen bringa dolgon. Szerintem kis országunkban az általad leírt módon lehetetlen lenne létrehozni, legfeljebb csak úgy, hogy ingyen használhatnák a kerékpárokat túrázásra, utána le kellene adniuk és nem tarthatnák meg, mert eladó sorba kerülnének és hamar megnőne azok száma is, akik csak profit céljából tüntetnék fel magukat kerékpár túrázónak.
    Így a kerékpárok beszerzése egyszeri költség lenne, és ezen felül csak a szervizelésükhöz kellene folyamatos forrást találni. Mostanság egyre nagyobb hírverést kap a kerékpározás (lásd CM, Bringázz a munkába, új bringa utak, Andrássy út bringaútjának újraépítése stb.), így ezt ki lehetne használni és akár állami támogatást is lehetne szerezni, vagy körbenézni a versenyszférában és a nagy bringamárkák képviseleténél kopogtatni, nekik reklám célból is nagyon megérné. Na eddig jutottam az eszme futtatásban. További jó utat kívánok.

    Üdv: Krisztián

Hozzászólások lezárva