Bejárat > Ázsia, Türkmenisztán > Türkmenisztán – Első napunk a Karakum „sivatagban”

Türkmenisztán – Első napunk a Karakum „sivatagban”

A türkmén határon

A határátkelés Türkmenisztánba viszonylag simán ment, leszámítva, hogy elment vele vagy két óránk. Először a doktor bácsik vizsgáltak meg, ami abból állt, hogy megkérdezték, hogy jól vagyunk-e, és ugye nincsen semmi bajunk. Mi mondtuk, hogy nincs, és tényleg nem is volt. Az oltási sárga füzetünket eszükbe se jutott elkérni, igaz nekünk sem jutott eszünkbe megmutatni. Vicces volt, hogy a doktori fehér köpenyre először azt hittük, hogy valami helyi egyenruha, és nem is orvosokkal van dolgunk… Aztán persze leesett, hogy orvosok és a következő szobában megláttuk a sok katonaruhás határőrt. A szoba szinte üres volt, csak két asztal, és egy csomag-átvilágító volt benne. Na meg persze Niyazov portréja a falon, de róla majd később… Szóval még háromszor elkérték az útleveleinket, elkérték a 12 dollárt fejenként, kitöltöttek velünk két példányban egy papírt, ami rólunk, az országban tartózkodásunkról és a nálunk lévő értékekről szólt. Ezek után már áttolhattuk a bringákat csomagostul a szobán, kikerülve a kaput és az átvilágító gépet. Kifelé menet még kétszer elkérték az útlevelünket, majd végül felnyitották a sorompót, aminek a túloldalán Türkmenisztán várt ránk – na meg a feketepiaci pénzváltó muksók. Merthogy ez itt a hatóságok szeme láttára folyhat, és az útikönyvek azt tanácsolják nekünk, hogy használjuk őket, mert a bankok nagyon rosszul váltanak, viszont a feketepiacon korrekt mennyiségű türkmén manat-ot kaphatunk a dollárjainkért. Mi is így tettünk, és tényleg jó árat kaptunk.

Sarakhs-i Gamburger és a türkmén népviselet

Első állomásunk Türkmenisztánban Sarakhs volt, ugyanis a városnak létezik egy türkmén oldala is, igaz több kilométerre az iráni párjától. Ezeket a kilométereket aszfalton csak egy bő 10km-es kerülővel tudtuk volna megtenni, azonban kínálta magát egy földút is, ami egyenesen a település felé vezetett, aminek a házait már lehetett látni a főútról, igaz, csak a vasúti töltés túloldalán. Mi bevállaltuk, és nekivágtunk a rövidebbik útnak. A nehézséget csak a vasúti töltés tetején láttuk meg, mégpedig hogy nem egy vagy két sínpáron kell átemelnünk a nehéz gépeinket, hanem vagy nyolcon. Szerencsénkre a segítségünkre sietett egy vasutas, így hárman már gyorsabban haladtunk, ő lett az első türkmén barátunk, nagyon kedves volt, önzetlenül a segítségünkre sietett.  A rekuinknak meg sok előnye van, de az, hogy könnyen cipelhető felmálházva, nem tartozik közéjük, így igen megszenvedtünk velük a síneken át… Igaz, hogy nem arra lettek kitalálva, hogy 30kg csomaggal vasúti síneken cipeljük keresztül őket, de ha egyszer most legalább fél órát nyertünk ezzel a művelettel, muszáj volt. Türkmenisztánban meg vannak számlálva az óráink, hiszen csak 5 napos tranzit vízumot kaptunk, ezalatt az öt nap alatt kellett maximálisan kiélveznünk az ország által nyújtott élményeket, miközben leküzdjük az Üzbegisztánig ránk váró 460km-t keresztül a Karakum sivatagon. Na de mielőtt bevettük volna magunkat a sivatagba, még megálltunk azért Sarakhsban, kicsit körbenézni, illetve élelmet magunkhoz venni. Először egy élelmiszer bolt előtt álltunk meg, ami azért volt érdekes, mert az általános iskola tőszomszédságában foglalt helyet, ezért pár perc múlva hatalmas gyermektömeg vett körül minket.

Mind fiúk voltak, méghozzá iskolás egyenruhában: pici tarka horgolt sipka a fejük tetején, fekete nadrág, fehér ing és nyakkendő, némelyikükön még öltöny is volt. Igazából jól néztek ki, és tetszett nekünk ez az iskolás egyenruha, igazi élmény volt látni a sok gyereket ugyanolyan ruhában vonulni hazafelé az iskolatáskával.
Persze ott a boltnál ez a tömeg hamar terhessé vált, talán ha lett volna több időnk, nekiállok komolyabban ektivitizni velük, de így inkább odébbálltunk. Pár méterrel később találtunk egy Gamburgerest, na ez kell nekünk, gondoltuk, és be is tértünk! Bent ért minket a meglepetés: egy szinte üres szoba fogadott minket, egyik sarokban egy fickó matatott valamit egy számítógépen, a másikban egy üres asztal figyelt, és igen, a harmadik sarokban végre megpillantottuk a Gamburger készítőjét, apró nyárson húsokat sütögetett, és az asztalkáján zöldségeket vágott apróra. Bátrak voltunk és rögtön kettő Gamburgert kértünk. Nem kellett csalódnunk, fantasztikus ízekben volt részünk. A jól megsütött, apróra vágott húst a zöldségekkel és a majonézzel egy negyed türkmén kenyér belsejébe pakolta bele. A türkmén kenyérről tudni kell, hogy végre vastag, Örményország óta nem ettünk ilyen vastag és puha kenyeret. Kerek alakú és kb. 2-3cm magasra dagad fel, ezzel végre nem csak valami vékony vacak, ami csak arra van, hogy megfogd vagy becsomagold vele az ételt, hanem valóban kenyér! Ennek rettentően örültünk, mert nagyon rég nem ettünk ilyet, és hát még annak, hogy örvendtünk, amikor beleharaptunk a Gamburgerünkbe és megéreztük a merőben új, kapros ízt. A kapor valami egészen megbolondította a szendvicset és nagyon jó íze lett. Mivel kiadós volt (és 200 forint se), kértünk gyorsan még egy párat elvitelre, és míg az készült, átvonultunk a szomszédos élelmiszer boltba, ahol vettünk magunknak még kenyeret, hagymát, kolbászt, és vagy 6 liter vizet. A vízre azért volt szükség, mert az útikönyvek azt írják, hogy meg ne próbáljunk Türkmenisztánban csapvizet inni, mert annak magas vastartalma maradandó károsodást okozhat a szervezetünkben. Ezért mi kénytelenek voltunk műanyagpalackok tömkelegét megvásárolni az öt nap alatt, persze csak a bennük tárolt víz miatt.
Mikor visszaértünk a bolthoz, végre megpillanthattuk a lányok tradicionális iskolás öltözetét is, ami még a fiúkénál is túltett. A türkmén zászló alapszíne a zöld, na, hát a lányok is hosszú zöld ruhába voltak, elöl fehér csipkés köpeny, felül pedig általában valami türkmén szőnyegminta, ami szintén nemzeti jelkép. Ezek fektetett rombusz vagy ovális alakú színes minták, nagyon jellemzőek mindenütt Türkmenisztánban, az épületektől kezdve az ételek csomagolásán mindenütt megtalálhatóak, még egy piros sávban a türkmén zászlón is. Szóval ilyen zöld ruhácskákban és általában két copfban tündökölnek az iskolás lányok, ez is nagyon aranyos látvány, ahogy vonulnak végig az utcán, hazafelé az iskolában, kicsik, nagyok, mind ilyen zöldben, iskolatáskával. Egyébként a türkmén nők is hasonlóan öltözködnek, hosszú könnyű ruhákat hordanak, csak a zöld nem ilyen jellemző, illetve elől hiányzik a fehér köpeny, helyette a már említett minta a jellemző. Ez is igen üdítő látvány tud lenni 28 nap Irán után, ott a talpig fekete sátor volt a gyakori, és hát meg kell hagyni, ez a viselet sokkal-sokkal szívderítőbb és barátságosabb az európai szemünknek.

Irány a Karakum sivatag! – 5000km a hátunk mögött kerékpáron

Miután jóllaktunk a Gamburgerrel, feltankoltunk vízzel, étellel és még a helyi ruhaviseletet is megcsodáltuk, nem maradt más hátra, mint elindulni, nekivágni a sivatagnak. A türkmén utak minőségéről és a kamionsofőrökről sok jót nem hallottunk tegnap a francia házaspártól, ezért nem voltunk túl bizakodóak. Eleinte jól indult minden, a nagy büdös semmi közepén hajtottunk egy nyílegyenes,
szinte elhagyatott úton, amin csak 4-5 percenként hajtott el egy autó, és az útminőség ugyan kiválónak nem volt mondható, de bringázásra még bőven megfelelt. Egy katonai ellenőrző ponton elkérték az útleveleinket, felírtak minket egy füzetbe, majd felnyitották nekünk a sorompót, mehettünk tovább a Karakum sivatag belsejébe. 
Egyébként a táj csak eleinte nyújtott sivatagi élményt, de még itt se volt teljesen kopár, bokrokkal mindig találkoztunk, ameddig csak elláttunk, de ezt leszámítva teljesen kopár, apró dombokkal tarkított tájat láttunk. Aztán az egész kicsit megváltozott, amikor megérkeztünk az első csatorna mellé, onnantól a nád és a horgászbottal a motorjukon közlekedő helyiek is a táj részévé váltak. Sajnos ekkora már az útminőség is olyan lett, amilyennek hallottuk a franciáktól: a kátyúk egymást érték, és ilyenkor lehetetlenség volt az aszfalton tekerni, le kellett hajtanunk az út szélére, ahol a murván már jobban tudtunk haladni, mivel ott a hullámvasútban nem voltak zökkenők, szép egyenletesen kijárt gödrökön hajtottunk át, ezekben igaz, hogy néha félig eltűntünk, de legalább nem dobálták a gépet. Ezen kívül volt olyan is, amikor kilométerekre teljesen eltűnt az aszfalt, de ilyenkor legalább nem azzal telt az idő, hogy a kilométerórát bámultuk, és néztük, hogy mennyire nem haladunk az enyhe szembeszélben, hanem azzal, hogy arra figyeltünk, hogy ki tudjuk kerülni a gödrök hatalmas áradatát. Néha olyat is láttunk, hogy az út töltése mellett a sivatag porában párhuzamosan halad egy, csak az autók által kijárt út. Valószínű megunhatták a sofőrök a kátyúkerülgetést, és egyszerűen lehajtottak a porba, ahol így sikerült egy jóval egyenletesebb felületű utat kijárniuk. Igaz, ezt mi egyszer sem mertük kipróbálni, mert féltünk, hogy elsüllyedünk a homokban.
Ezen a szakaszon ért utol minket az 5000. kilométer, ismét egy kartonpapírból készített kis táblával ünnepeltünk, de ezúttal nem ugráltunk, és nem kaptam ölbe Zitát, hanem a velünk hozott kisebb állatkert tagjait sorakoztattuk fel egy fotóhoz. Malacka, Bucó a krokodil, Nyuszi, és Bulcsú, az Oportói Sárgaszöcske mind-mind a szereplői lettek a jeles eseménynek. Sajnos a sivatag nem kaphatott túl sok szerepet a fotón, mert épp ekkor egy csatorna mellett haladtunk, egyik oldalt a víz a nádassal, másik oldalt szántóföldek szegélyezték az utunkat és hát ez éppen nem a legjellemzőbb táj egy sivatagban… Persze az Aral-tóra sem az lenne a jellemző, hogy félig kiszáradjon, de hát, ha egyszer az emberi hülyeség is határtalan, akkor miért ne lehetne gyapotot termeszteni a sivatagban? :)

Egy éjszaka a 21. századi türkmén nomádokkal

Miután túlhaladtuk az 5000-et, már nem mentünk tovább sokat aznap, ugyanis hamarosan eltűnt a nap a szemünk láttára a horizont alatt. Sötétedni kezdett, mi pedig ott voltunk a sivatag közepén. Persze megijedni nem ijedtünk meg, hiszen, mint már írtam, ez épp még nem az az igazi sivatag volt, hanem annak egy becsatornázott szeglete, és ahol víz van, ott mezőgazdaság is van, amit pedig emberek művelnek. Ezen emberek egy részét megtaláltuk az úttól 100 méterre jobbra, amikor néhány házat és egy fényforrást pillantottunk meg. Kb. 10-en élhetnek abban a két apró kis házban a csatorna mellett, a semmi közepén.
Rettentő kedvesek voltak, a sátrazós ötletünkre azonnal felajánlottak egy szőnyeggel leterített betontömböt. Ennek a tetején fából és nádkerítésből összeeszkábált kis árnyékoló volt, ennek a négy sarkába és a közepébe lehetett akasztani a „pidzsama”-t, azt a fehér szövetdarabot, ami így gyakorlatilag egy kisebb sátorként funkcionált, távol tartotta tőlünk a szúnyogokat, és valamennyire megtartotta a meleget is. Embereink kedvessége ebben nem merült még ki, hamarosan behívtak maguk mellé vacsorázni is. Doran, Mergen, Murat és Gelde társaságában „Páló”-t ettünk, vagyis sok rizst, hússal. Az előétel dinnye volt, és persze nem maradhatott el a tea és a jóféle orosz vodka sem. Utóbbiból merészeltünk egy-egy csészével elfogadni, már csak azért is, hogy fertőtlenítsük és előkészítsük a gyomrunkat az ételek befogadásához.

Hiszen bár jó szívvel adták az ételt, az nem biztos, hogy a mi gyomrunk által megszokott higiéniás körülmények között készült. A vacsora után Zita a másik házban tűnt el, a lányokkal nézegettek fényképeket. Utóbbiakat sajnáljuk, hogy nem fotóztuk be, (nem úgy, mint ők a mi fotóinkat…) mert nagyon érdekes volt látni, hogy milyen egy türkmén esküvő, még ha csak fényképeken keresztül is…
A házak még megérdemelnek pár szót, mert nagyon szerényen éltek ezek az emberek. Két ház volt, egy kb. 8 nm-es és egy 20 nm-es, mindkettő hasonlóan nézett ki, egyetlen helyiség, lent szőnyegek, ezek ugye étkezőként is és hálószobaként is tud működni, attól függően, hogy hogyan készítjük elő. A sarokban nagy toronyban az ágyneműk, illetve a falakra akasztva embereink ruhái, holmijai. Ezen kívül szinte tényleg semmi. Na jó, a nagyobbik ház mellett volt egy hatalmas parabola antenna az ég felé meredve, és bent a sarokban egy TV, ami igaz, hogy ment, de senki nem figyelt rá. Ezen kívül volt egy traktoruk és mobiltelefonjaik is voltak, tehát attól függetlenül, hogy kint éltek mindentől távol, nem voltak „elmaradott” nomádok. A fürdőszoba egy külön bódéban volt, ami egyben raktár is volt, ennek az épületnek az oldalai rozsdás vaslapokból voltak. A vízmelegítést egy olajkályha oldotta meg, a zuhany a már ismert vödörből csajkával meregetős, magunkat leöntős módszerrel működött, úgy, hogy közben egy vasrácson álltunk, ami alatt kifolyt a víz, egy földbe vájt kicsi árokban elvezetve.
Reggel még zenét is sikerült cserélgetnünk egyikükkel a mobiltelefonjainkon. Eddig nem értékeltem a Bluetooth adatátviteli technikát, de itt rájöttem, mennyire nagyszerű, hogy mindkettőnk telefonja beszélte a protocolt, így most boldog tulajdonosai vagyunk néhány türkmén zenének, ők pedig „Az ördög útja” című néptánczenének, és néhány Charlie dalnak. :) Arról nem is beszélve, hogy mivel mindegyikőjük türkménül és oroszul is jól beszélt, ezért egyszerre két nyelven tanulhattunk meg tőlük néhány fontos alapszót.
Szóval így éltek itt ezek a rettentő kedves és közvetlen emberek.

Igazi élmény volt velük lenni és a „pidzsama” alatt aludni, jó volt látni, hogy mennyit nevetnek és mennyire egyszerűen élnek. Nagyon boldogok voltunk, hogy Velük lehettünk, és igazán szerencsésnek éreztük magunkat, hogy ez megadatott nekünk.

  1. Grant Julia
    október 13th, 2011 17:33-nél | #1

    Sziasztok! Meg mindig nagyon elvezet olvasni minden kalandotokat es vegre sikerult behozni a lemaradasomat es igy varom a kovetkezo posztokat. Tovabbi hatszelet es defekt nelkuli bringazast! xx

  2. október 13th, 2011 21:36-nél | #2

    Sziasztok,
    Minden nap mikor beülök az íróasztalom mögé első dolgom megnézni van-e új post!:)
    Köszi, hogy a képeket is frissítettétek, nagggyon szuperek! :D
    Jó utat!

  3. Gregory
    október 14th, 2011 00:01-nél | #3

    Sziasztok, én is itt kezdem a napom, élvezet olvasni, olyan, mintha veletek utaznék azokon a tájakon :) Köszönöm Nektek! További jó utat!

  4. Apex
    július 25th, 2013 17:37-nél | #4

    lol
    “(és 200 forint se)”

  1. Még nincsenek visszakövetések