Bejárat > Ázsia, India > Viki, Laci és Johanna – Egy magyar család, akik Indiában élnek

Viki, Laci és Johanna – Egy magyar család, akik Indiában élnek


A megismerkedés mikéntje

Ugye azt már meséltem, hogy a telefonomon életemben először Indiában lett internet. 1GB 100 rupi 30 napra, és ez elég is egy hónapig, tehát 445 forintból elvagyok, ami megfizethető, még nekünk is. Így aztán az üres perceimet (és tényleg csak a perceket, az órákat nem!) azzal ütöm el, hogy olvasgatok ezt-azt. Erre a Kindle-n is volt eddig lehetőség, de azt mindig elő kellett venni a táskából, aztán az mire megtalálta magát a 3G-vel… Túl hosszú volt, eszembe se jutott. Viszont a telefonon még a 2G is elég gyors volt ahhoz, hogy egy két perces sorban állás alatt elolvassak egy-két cikket az index-en, az origo-n, a hvg-n, vagy a pozitivnap.hu-n. Ezek szoktak menni. :) Szóval így történt, hogy megakadt a szemem a hét bloggerén, a „Magyar menni lakni India” címen. No, mi a manó, ezt nézzük csak meg! Egy magyar család akik egy öt éves kislánnyal kiköltöztek élni Indiába! Indiába! Ebbe az országba, Magyarországról? Na, velük találkoznunk kell, sőt, ha tudunk, muszáj! Erre kíváncsi vagyok! Ezek se lehetnek százasok… és hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben azon kaptam magam, hogy már írom is nekik az első e-mailt. Amire Viki hamar válaszolt, így még időben úgy tudtam alakítani az útitervet, hogy feltétlen összefussunk. Indiában megnézhetsz százezer templomot, tengerpartot, hegyek, vagy amit akarsz, de kint élő magyar családot a delhii diplomácia enklávén kívül nem sokat találsz! :)


Laci és a Padmini

Bangalore-ból Trivandrumba olyan 16 óra lehetett a vonatút. Szóval elég szépen néztünk már ki a végére… :) Laci rendes volt, és kijött elénk, mindezt úgy, hogy ők is nemrég érkeztek haza Chennaiból egy hasonlóan hosszú vonatozással. Egy szürke Premier Padmini-vel jövök – Mondta, én meg próbáltam rájönni, hogy mi is az. Hát egy régi járgány, pontosabban nem is olyan régi. Mumbai-ban ilyenekkel nyomulnak a taxisok, és annak ellenére, hogy kinézete alapján egy veterán autónak tűnik, valójában csak pár éve álltak le a gyártásával, és az autó nagyon jól össze van rakva. Laci már otthon is a célnak legjobban megfelelő autóval járt, s nem azzal, amivel „menő”, vagy amivel meg tudja mutatni, mennyi pénze van. Ez már tetszett! Aztán amiket később mesélt, azon egész lehidaltam, és persze magam is jókat nevettem. Még a házassága előtt, a haverjaival amikor bulizni járt, és a csajok kérdezték, hogy mifélék, kifélék s mivel foglalkoznak, ők nem az igazságot adták elő – mert arra bizonyos csajok tapadtak volna. Mármint egészen pontosan nem is Laciékra, hanem a pénzükre. Ehelyett az volt a mese, hogy épp a targoncavezetői engedély megszerzését ünneplik. Merthogy raktárosok, és méghozzá profik. “Próbáltál már 3 emelet magasban egy ásványvizes raklapot mozgatni? Az bizony nem könnyű, mert lötyög… Na, én simán viszem! :)” – Így mesélte Laci, és ahogy többet beszélgettünk egyre jobban értettem, miért. Otthon volt, hogy nagyon jól ment a szekér, és ilyenkor jöttek a telefonok Lacinak, hogy kéne meló, kéne pénz, nem tudsz-e segíteni… Aztán amikor Laci gerincsérvével költözködött a család, akkor Nekik kellett volna egy segítség. Egy ember jött el segíteni… Laci nem csinált semmit rosszul, egyszerűen minden emberben csak a jót látta meg. Elsőre, aztán sokadjára már sok emberben felfedezte azt, hogy mennyire számítók. Nem akarok általánosítani, pláne nem Magyarországra vetítve, mert szerintem jó nép a magyar, de abban azért van valami, hogy mi ott a nyugaton mások vagyunk olyan tekintetben – és ezt magamon is tapasztalom -, hogy sokkal nagyobb teret kerítünk az életünkben a pénznek, mint kéne; mint az emberi kapcsolatoknak. Az, hogy Lacinak ilyen tapasztalatai voltak, szerintem – remélem! – részben annak is köszönhető, hogy önhibáján kívül rossz társaságba keveredett. A lényeg, amire ki akarok lyukadni, hogy ez az egyik ok volt, amiért az Indiába való költözés mellett döntöttek. De miért éppen India? Kérdeztem vissza, mire jött a válasz: egyszerűen rabjai az indiai konyhának, és India az egyetlen hely a harmadik világban, ahol széles körben beszélik az angolt. Ha jól emlékszem, mielőtt kiköltöztek volna tavaly valamikor júniusban, a mi indulásunkkal nagyjából egy időben, előtte összesen egy hónapot töltöttek a szubkontinensen. Nagyon jó benyomást kelthetett bennük az az út, ha utána így döntöttek. És nagyon mást, valószínű sokkal jobbat, mint a mi első, hátizsákkal megtett heteink. Ezért is voltunk kíváncsiak Viki, Laci és Jojó életére. Azok után, hogy elmondták, miért India, és elmesélte Laci, hogy otthon hogyan csalódott sokszor nagyot az emberi kapcsolatokban, még mindig nem volt teljesen világos a kép. Aztán ahogy pár napot eltöltöttünk velük, egyre tisztább és érthetőbb lett minden.


Ház a pálmafák alatt – Ahol kókuszdiók hullnak a kertbe

Még haza sem értünk a Padminiben, Laci már egy féltucat emberrel lekezelt és jókedvűen beszélgetett, mesélte a chennai élményeit – hogy megnyerte a jelmezversenyt a keralai rendőrös jelmezével. Eközben a sörlerakatban vásároltunk egy kocka sört az elkövetkező napokra. Aztán lekanyarodtunk a főútról egy kis keskeny, kanyargós, dombos utacskára, ami a dzsungelben vezetett, pálmafák alatt és házak között. Az aszfalt új – mesélte Laci – míg Chennai-ban voltak, azalatt készült el. A házuk szép, takaros, pálmafák nyúlnak be fölé, ezért kókuszdiók hullnak az égből a tetőre és az udvarra. A tető lapos, így a monszun alatt és az azt követő hónapokban, amikor bőven van víz, felállítanak egy kis összerakható parti medencét a ház tetején. A házban három apró szoba van, plusz nappali, konyha. A vezetékes áram az szinte minden nap elmegy egy-két órára, és nincs vezetékes víz. Fürdéshez, mosáshoz és mosogatáshoz egy kútból szivattyúznak a háztetőn lévő tartályokba. Ivóvizet egy közeli boltból hoznak, nagy, 20 literes utántöltős palackokban, olyanokban, mint ami nekünk otthon az irodákban van. Gáz palackban jön, internet van, de mivel nem egy városban élnek, utóbbi kicsit lassabb, mint otthon, viszont árban hasonlóan drága. Fűtés nincs, nem is kell, a „történelmi hideg”, ahogy Laci mondja – 21 fok volt. Ott jártunkkor március végén 28 fokra hűlt le éjszaka a levegő, nappal pedig árnyékban sok folyadékkal elviselhető volt a hőség, odabent pedig a plafonra szerelt ventilátorokkal, vagy ha keresztbe-kasul kinyitottuk az ajtókat és az ablakokat, hogy átjárja a kis házat a szél. Mindez kb. 25km-re és félórányi autó- vagy buszútra a legközelebb nagyvárostól, Trivandrumtól, ahol viszont már minden van, még reptér is. A ház modern, tiszta és rendezett, utóbbi kettőt persze a lakóinak köszönheti. A természet azért egy kicsit be-betör, majmok ugyan nincsenek a környéken, de vannak hangyák, szúnyogok és mindenféle repülő bogarak, de ez alig vészesebb, mint otthon. Viszont a gekkók azok mászkálnak a falakon, sokszor belül is. Egyszer Zitára zuhanyzás közben rázuhant egy. Nem lett belőle sikítozás, mert Zita nem az a fajta, de azért ez mégis egy olyan dolog, ami otthon nem jellemző. :) Mi ezt igazából pozitívan értékeltük, jóleső érzés volt, hogy miközben a teraszon beszélgetünk, egy halk ismétlődő hangpár mindig tudatta velünk, hogy nem csak a Viki, Laci és Johanna rezidenciája ez, a lámpatest mögött egy gekkópár is lakik. :)

De azok után, hogy láttuk Vikiék otthonát, még mindig nem volt teljesen világos a kép. Oké, egy szép dzsungelben élnek, gyönyörű természeti környezetben, de azért ez mégiscsak egy idegen hely, ráadásul az infrastruktúra közel sem ugyanaz… Sebaj, minket sem ért mindenki elsőre, haladjunk tovább!


Johanna és a dzsungel

Jojó – ahogy a szülei becézik – az itt eltöltött 10 hónap alatt megtanult angolul, hindiül és malajamul. Utóbbi a helyi nyelv Kerala ezen részén. Azt, hogy ezeken a nyelveken milyen mély a tudása, nem tudom, de angolul amit beszélgettünk és amit hallottunk tőle, az alapján elég ügyes a kislány, mondhatni olyan szinten beszéli a nyelvet, ahogy egy 5 évesnek az anyanyelvét kell. Ja, és ez persze a magyarral is így volt. :) Egyik este pizzát sütöttem, és Johanna saját elmondása szerint „szeret főzni”, vagyis ténykedni a konyhában. Megmondom őszintén, ezzel kicsit zavart engem, de úgy fogtam fel a dolgot, mint egy felkészítő leckét arra az időszakra, amikor majd nekünk is lesz gyermekünk és ugyanezt „élesben”, minden nap kell majd gyakorolnom. Aztán egyszer csak gondoltam egyet, félreraktam a pizzát, leültem Johanna mellé a földre, bekapcsoltam a telefonomon a diktafont, és meginterjúvoltam a kiscsajt. Íme:

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/wp-content/uploads/2012/05/pere-johanna-interju.mp3″ text=”Pere Johanna – Interjú egy négy nyelven beszélő, 5 és fél, majdnem 6 éves régésszel” dl=”http://360fokbringa.hu/wp-content/uploads/2012/05/pere-johanna-interju.mp3″]

A pizza pedig olyan jól sikerült, hogy kijelenthetem: életem legjobb pizzáját a Pere családnál készítettem. :) Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy valahogyan a tésztája nagyon jól sikeredett, valamint annak, hogy a sajt nem az otthon szokásos trappista volt, és nem is az Ázsiában kapható „Pizza Cheese”, hanem a Laci által felfedezett, a hozzájuk legközelebbi „nyugati szupermarketben” kapható, egyetlen elfogadható árban lévő nyugati sajtnak, ami történetesen egy mozzarella volt. :) Hát ennyit számít a sajt! :) Csak tudnak valamit azok az olaszok, hogy ilyen sajtból csinálják…

Ahogy egyre több időt töltöttünk Laciéknál – merthogy megkaptuk a vendégszobát, hogy „maradjunk amíg jólesik” – úgy éreztük egyre inkább azt, mintha már otthon is ismertük volna őket, és mint egy régi barát, úgy jöttünk volna látogatóba hozzájuk. Ezért ezúton is köszönet, nagyszerű időt töltöttünk Veletek! Ahogy teltek a napok és ahogy megismertük az itteni életüket, úgy lett egyre világosabb a sok „miért?!?” bennem.
Johannának az egész környékbeli dzsungel, a benne lakó családokkal egy nagy játszótér tele barátokkal. A kerítésükön van egy lyuk, amin ki lehet járni a dzsungelbe… Vagyis a szomszéd ház „kertjébe”. Azért az idézőjel, mert az már nincs körbekerítve semmivel. Ezekben a szomszédos házakban mind-mind egy nagy családhoz tartozó családok élnek, külön-külön minden generáció, testvér és kuzin, mindenki a saját kis családjával. Nem túl távol és nem is túl közel egymáshoz. Laciék ennek a közepébe csöppentek bele, a nagy család fejétől bérlik a házat, és ez a nagy család nagyon szépen befogadta őket, és úgy szeretik és kezelik őket, mintha ők is a nagy család részei lennének. Ezért van az, hogy Johanna szabadon mászkálhat a szülei nélkül át a szomszédokhoz keresztül a dzsungelen. Mindenki ismer mindenkit, és mindenki barátságos és közvetlen. Egy nagy család a dzsungelben. Ez persze nem úgy történt, hogy Pere család jött, odaköltözött, aztán befogadták őket, ez rosszul is elsülhetett volna.


Hagyj egy lyukat a kerítésen!

De ők a lyukat meghagyták a kerítésen, nem zárták el magukat a helyiektől, és ez volt az első, apró “gesztus” a szomszédok felé, nyitottak maradtak feléjük. A legtöbb nyugati mentalitású ember elfalazta volna magát, ellenben Laci barátságosan mondta a szomszédnak: “Ugyan, gyere át bármikor, szárítsd a csilit, kókuszt a tetőmön nyugodtan, vagy ha kell valami, bármiben had segítsek, stb.” És mint már írtam, Laci nem az a „megmutatom ki vagyok” srác, épp ellenkezőleg, inkább az ésszerűség vezérli és mindenkiben a jót látja és keresi. Elmondása szerint pl. az oroszokat nagyon nem szeretik errefelé, mert nem keresik az embert az indiaiakban, hanem a „ki van fizetve, legyen meg/kérem” elven működnek, ami itt nem működik. Ahogy az se, hogy előadják a gazdag nyugatit. Laciék nem ilyenek. Megtehették volna, hogy máshol éljenek, de ők idejöttek Indiába, ahol most hasonlóan élnek, mint sok indiai Keralában. Ugyanolyan – vagy még „öregebb” – autóval járnak, vagy ugyanúgy az egész család egy motoron, mint az indiaiak. De ami még fontosabb, nem képzelik magukat többnek, mint az indiaiak. Mondok pár példát: Laci egyszer egy egész délutánt eltöltött az autószerelőjénél, csak azért, hogy segítsen neki egy nyugati autó megjavításában. A művelethez kellett egy kis elektronikai tudás és egy multiméter. Ezeket megosztotta és megadta Laci az autószerelőjének. Cserébe a fickó barátságát kapta, és vele ha kellett, szerszámokat kölcsön, vagy az autóalkatrészeket néha ingyen, néha nevetségesen olcsó, beszerzési áron. Vagy: Laciéknak robogókra volt szükségük a vállakozásukhoz, megkérdezték hol lehet hozzájutni régi robogókhoz. Az óvodavezető adott nekik öt címet. Megvásárolták őket, de elég lepukkantan néztek ki. A „feldíszítést” egy művészcsapat végezte el, most „kézzel festettek” a robogók. :) Még száz példát lehetne sorolni, de felesleges, a lényeg annyi, hogy hála Laci rettentő jó kapcsolatteremtő képességének, a Pere család „beépült” a környezetébe, a helyiek elfogadták és szeretik őket.


„A Család”

Ez a környezet összességében nagyon kellemes, és teljesen más, mint ami otthon van. És ez azt hiszem, nagyon fekszik Laciéknak. Nekünk is nagyon jó volt látni, hogy a helyiek hogyan kezelik őket – és velük együtt minket is, mint az ő vendégeiket. Ez a kapcsolat egész más volt, mint a mi eddig megszokott, és néha túl sokat szidott indiai – turista kapcsolatunk. Laci szomszédai, „A Család” – ahogy én kezdtem hívni őket pár nap után – nem várt semmit tőlük, nem nyomultak rájuk, nem nézték őket két lábon járó pénztárcának, hanem egyszerűen egy másik kedves családnak, akik köztük élnek. Mondok példákat: átmentünk a kiskapun a szomszédba, ahol Johanna is játszott a gyerekekkel, és az asszony a háznál lefeszítette nekünk a kókuszdió külső vastag héját. Egyik este lángost sütöttem, amikor átjött A Családfő, aki éppen „testvérévé fogadta” Lacit. Minden lángosból, amit elé tettünk, először letépett egy-egy darabot, amit nekünk adott, és csak aztán evett belőle ő maga is. Ez állítólag nagyon nagy megtiszteltetés. Közben többször elmondta, hogy Laci mennyire jó ember, hogy már a végén én is megkérdeztem, „Laci, hogy csináltad ezt?” – A választ nem mondta ki így ebben a formában, de az én rövidebb olvasatomban így hangozna: „Itt ilyenek az emberek, én meg csak olyan vagyok, mint eddig, de ez itt jobban bejön.” De ismétlem, szerintem semmi baj a magyarokkal! Sőt… Most egy párhuzamot vonok Laciék és köztünk. Nekik otthon lettek kezdeti rossz tapasztalataik, és ezek miatt a csalódások miatt aztán később is nehezebben teremtettek igazi kapcsolatokat. Nekünk itt Indiában volt néhány rossz tapasztalatunk az emberekkel, ezért aztán nem álltunk hozzájuk elég pozitívan később se, így nem is kaptunk annyi pozitív dolgot a helyiektől, mint amennyit lehetett volna. Mint amennyit Laciék kapnak, hiszen az új helyen az éj életükben itt Indiában tiszta lappal indultak, és mindenkiben a lehető legjobb embert kereshették – és találták meg nagy sikerrel. Ez az elmélet lehet félig hibás, mert nem ismerem annyira Laciék otthoni életét, de most nem is ez a lényeg, mert csak arra akarok kilyukadni, hogy nem csak a magyar és indiai viszonyok különbségei vezettek oda, hogy Laciék Indiába kiköltözve ilyen szépen boldogulnak. Lehet, hogy ez sok másik két hely között is ugyanígy működött volna, mert a változás legtöbbször jó dolgokat hordoz magában – főleg ha pozitívan állunk hozzá. :)
Amikor Laciék nem voltak otthon velünk, Zita kiment vízért a közeli kis mesterséges tóhoz. A fején hozta haza egy nagy tartályban, mert mindenütt így cipekednek a helyi nők Indiában és ő ki akarta próbálni, milyen az. Alapvetően ezért ment, hogy kipróbálja ezt, de az ötlet onnan jött, hogy kevés vizünk volt a kútban, és emiatt Zita nem akart tiszta, kútvizzel mosogatni, úgyhogy lement a közeli kis tóhoz “koszos”, de mosogatáshoz megfelelő vízért. A helyiek meglátták Zitát a fején a vízzel, és átjöttek, hogy segítsenek. Mi mondtuk, hogy nincs baj, van elég vizünk, de ők végül csak átengedtek a felső szomszédból úgy 50l vizet. :) Amit aztán a vízszűrőnkkel megszűrtünk majd megittük és lám, azóta is élünk. :)

Szóval Vikiék összességében nagyon jól érzik itt magukat Indiában, mert nagyszerű környezetben élnek, és közel azonos infrastrukturális körülmények között, ugyanakkor egy nagyon kedves, és közvetlen közösségben, egy olyanban, amit nálunk csak falun tudok elképzelni. Ha ezt még megspékeljük az idilli pálmafás, tengerpartos környékkel, plusz a relatív elég alacsony árakkal, akkor kezd világos lenni a kép.

Na de a következőkben azért még mesélek egy kicsit Trivandrumról, a barátokról, a tengerpartról, Jojó iskolájáról, és a templomfesztiválról – merthogy doboltak itt is, de veszettül! :)

  1. bj
    április 30th, 2012 13:26-nél | #1

    Sziasztok! Mi régóta követjük mind a Pere-család blogját, mind a 360 fokot… Tök érdekes, amikor így összefutnak a szálak, blogírók és olvasók között, és látszik, milyen kicsi a világ. Árpi, jó lett volna veletek is találkozni (ugyanazon hónapokban vagyunk/voltunk itt), de mindig pár héttel és pár száz/ezer km-rel odébb jártatok. :) Van még egy harmadik blog is, amit olvasunk ( http://pavalany.hu/ ), egy magyar lány írja, aki három és fél éve él Indiában. Egyébként (a blogjaikban írottak szerint) ő sokat segített a fenti magyar családnak a letelepedésben. A világ kicsi voltára mutat ez rá, és arra, hogy kedves és segítőkész magyar emberek mindenhol vannak a világon… :)

  2. Szilvia
    június 28th, 2012 00:11-nél | #2

    Minden elismerésem a családé! Én ki nem költöztem volna! Le a kalappal előttük!

  3. december 25th, 2013 15:08-nél | #3

    Sziasztok!
    Egy nagyon elkeseredett, sok poklot megélt, elfásult fiatalember vagyok, és jóideje úgy érzem, minél hamarabb el kellene tűnnöm egy “másik bolygóra”, h még mielőtt teljesen el nem égek, új életet kezdhessek egy új világban. Indiáról régóta álmodok. Nagyon jó az alkalmazkodóképességem, és az igényeimet is bármennyire leadom, ha a helyzet megkívánja.
    Hajmeresztő tényeket tudnék közölni arról, miken mentem keresztül, és h megsemmisítően nehéz terheimet egyedül cipelem régóta…, de sajnos nincs soha hallgatóság, az emberek átnéznek rajtam.
    Ha ki nem is jutok- nem segíthettek -, legalább dumcsizhatnánk egy keveset.
    Ottó

  4. Bordács Ottó
    december 25th, 2013 15:25-nél | #4

    Még Élek– ez a fb-nevem… ide írhattok..ha akartok.. skype: bordacsotto77

  5. Bordács Ottó
    december 13th, 2015 10:37-nél | #5

    Még mindig mennék. Bárhová. Bárhogyan. Két tál rizs elég egy napra. Csak innen el. Újjászületni, újra kiteljesedni, visszakapni az istenélményt. MO-on egyre riasztóbb a helyzet, az emberek félelemből jövő felületes felfogása, értékrendje, képmutatása teljesen megfojt. Emlékeztek? Én voltam az, aki a párját gyászolja, elvesztett mindent, segítséget, de még érdeklődést sem kap, egy ideig leveleztünk, aztán léptem. Minimális pénzzel milyen esélyeim lehetnek pl keleten, hogyha kapnék mellé némi empátiával és nyitottsággal fűszerezett informatív segítséget? Munkabírásom emberfölötti és van némi nyelvérzékem.

  6. Arpi
    december 13th, 2015 10:51-nél | #6

    @Bordács Ottó
    Szia Ottó! Írtunk Neked e-mailt! ;)

  1. Még nincsenek visszakövetések