Nászút a Föld körül

Tom, akinél az indulás előtti este laktunk La Penitában, egy amerikai expat, vagyis egy külföldön – esetünkben Mexikóban – élő amerikai. A szobája falán ott lógott egy gyönyörű mountain bike, de ettől még nem fogtam gyanút.

Never Believe a Mountainbiker (if you are a cycle tourer)!

Amikor először néztem ezt az alternatív útvonalat, hamar lemondtam róla, mikor láttam, hogy részben földútról van szó. Aztán mikor előző délután megérkeztünk Las Varasban a forgalmas, keskeny főútra, ahol folyton hangos, nagy teherautók előzgettek, újra elgondolkodtam, hogy inkább a kisebb, nehezebb, de kevésbé forgalmas és feltehetően kalandosabb útvonalat kéne választanunk. Ebben Tom is megerősített, ahogy abban is, hogy hol murvás, hol köves az út, és nagyon szép. Ezért végül hosszas vacilálás után úgy döntöttünk, hogy reggel a hosszabb, nehezebb, szintesebb, de kevésbé forgalmasabb és valószínű kalandosabb utat választjuk Puerto Vallarta felé. Fogalmunk sem volt, mire vállalkozunk…

Az első tíz kilométer nem hogy kalandos, hanem egyenesen dögunalmas volt. Persze csak azért, mert ugyanott tekertünk, ahol előző nap délután, hogy elérjük a földút – a régi főút – kezdetét.

Ezen a szakaszon csak egy érdekes dolgot láttunk: a helyi temetőt

Nézzétek ezt a sírt! Igen, ez a sír, egy kis ablakos, ajtós helyiség.

…és most nézzétek ezt! Másik elhunytak, feltehetőleg szegényebb családoktól. A társadalmi különbségek még a temetőkben is láthatóak. Na nem mintha az elhunytaknak nem lenne már mindegy… Ezt érdekes volt látni.

És most érkezzünk meg arra a bizonyos “alternatív útvonalra”. :)

Kezdetben egyáltalán nem volt nehéz dolgunk, kemény murvás úton haladtunk, széles volt, forgalom pedig szinte semmi nem járt rajta

Később még szépen ki is laposodott…

…bár sejtettük, hogy ennek még meg lesz a böjtje… :)

A fára akasztott két alsóneműt nem igazán tudtuk mire vélni :)

Autók már nem, de lovasok még jöttek szembe…

…és elkezdődött a pokol!

Az Empedrado, avagy a vadmacskakő

Ez az útborítás rosszabb volt, mint bármilyen macskakő, amivel eddig dolgunk volt… Még a felfüggesztésekkel is nagyon rázott és dobálta a bringa kevésbé súlyos elejét

Érdemes összehasonlítani, hogy milyen képeket hoz fel a Wikipédia az effajta útborításra, az Empedradora és a magyar megfelelőjére, a macskakőre. :) A kettő bár hasonló, de azért közel sem ugyanaz. Empedradoval egyébként sajnos kisebb vidéki városok, falvak utcáját is borítják, sőt néhol még benzinkutak környékét is, és olyan helyeket, ahol amúgy szemmel láthatóan lenne pénz aszfaltra is. Mikor kérdeztem, hogy miért, azt a választ kaptam, hogy “rustico”, vagyis hogy ez amolyan régimódi, hagyományos, szép. Szépen kirázza a lelkünket és szétrázza a biciklinket… :)

Persze a legmeredekebb részeken borították le ilyen kövekkel az utat, aminek nyílván meg van az oka: a murvánál jobb a tapadása

Innentől kezdve brutális szakasz várt ránk, csak tolni bírtuk, néhol azt is csak nehezen, hiszen ha véletlenül az SPD stoplijára tettük a súlypontunkat, az bizony csúszott a kövön. Átvenni a cipőt pedig nem akartuk, mert úgy gondoltuk, nem fog olyan sokáig tartani ez a szakasz. Hát tévedtünk! :)

Szó mi szó, valóban pofásan néz ki, és a füvesebb részein hajtva kicsit kevésbé rázott. És ha toltuk, a fű jobban is tapadt a talpunk alatt

Nesze neked empedrado! :) Erre a szakaszra nem jutott, pedig ez is brutál meredek volt

La Cucaracha, avagy Csótányos

Mikor már azt hittük, a végére értünk, jött egy kisebb lefelé, majd az alján egy patak, annak a túloldalán pedig újabb félelmetesen meredek, empedradoval borított útszakasz. Minden kanyar után vártuk a végét, ami csak nem akart eljönni. Tovább tartott, mint az előző fölfelé, és már azt hittük, sosem lesz vége. Próbáltam Zitának azzal segíteni, hogy néha letámasztottam a bringám és visszaszaladtam hozzá, de mivel nem haladt sokkal lassabban nálam, nem sokat tudtam így segíteni neki.

Brutálisan elfáradtunk, mire felértünk. A trópusi, nedves levegőben (szinte tuti, hogy 100% volt a páratartalom) patakokban folyt rólunk a víz, és próbáltunk nem arra gondolni, hol járnánk már, ha a gyönyörűen aszfaltozott főutat választjuk…

Reggel fél hét körül indultunk el, és ennyit sikerült haladni… Már tombolt a hőség, és még csak 22km-nél jártunk. Igaz, reméltük, hogy most már a nehéz túl vagyunk…

Lefelééééé!!! :) Persze az empedrado lefelé is rázott, de legalább tekernünk nem kellett csak a fékekbe kapaszkodni!

Elég sűrűn kellett kisebb patakokat is kereszteznünk – persze a patakmeder nem volt empedradoval borítva, így néha kicsit megsüllyedtünk a kavicsos iszapban, de általában csak pár méterről volt szó, amin átvitt minket a lendület

La Cucaracha annyit jelent “A Csótány” – de inkább hívtuk csak Csótányosnak a falut, azt mégiscsak magyarosabban hangzik, nem? :)

Csótányosban rengeteg pillangó volt, mindenfelé repkedtek körülöttünk.

Még a fotóba is belerepültek! :)

A pocsolyák körül bandáztak állandóan

Zitát közben megcsípte egy méh, vett be kálciumot, majd tekertünk tovább. Jött még néhány rövidebb fölfelé, néhányszor le kellett szállnunk a bringáról, majd következett egy hosszabb lefelé – a képen – ami közben úgy éreztük, most végre már megérkeztünk valahová!

…és valóban, megérkeztünk a következő faluba…

…ahol találtunk egy éttermet… vagy valami affélét. Nem volt itt csak néhány helyi, egy zenegép, és a házinéni, aki tett-vett a ház körül, és hozott nekünk finom húslevest, tortillát, hagymát, limeot, házisajtot és babot. Nagyon jót ebédeltünk, minden falat fantasztikusan jól esett.

A kapott ételekből finom tacost készítettünk, én vagy négyet befaltam

Evés után muszáj volt még egyet ejtőznünk, nem éreztük készen magunkat az újabb megpróbáltatásoknak – elnyúltunk 20-30 percre a függőágyakban

Kismillió gázlón át vissza az aszfaltra

Rávettük magunkat az indulásra, és rögtön gyönyörű erdőben találtuk magunkat. A terep hullámzott, és eltűnt belőle végre a vad-macskakő…

Helyette kaptunk rengeteg, egyre szélesebb patakot. Itt Zita éppen egy átkelés után üríti ki a cipőjéből az apró kavicsokat – nem sikerült megúsznia szárazon. Később én is vizes lettem. Később… Hajajj! :) Nem lövöm le előre a poénokat.

Madarakat folyamatosan hallottunk szinte végig az egész dzsungeltúra alatt, de megpillantani őket már nehezebb volt. Csak ekkor sikerült először.

Ez az út már nem volt annyira nehéz, csak annyi baj volt vele, hogy még ezen is csak lassan tudtunk haladni, maradtak benne rövidebb fölfelék és rengeteg patak, így csak azt éreztük, hogy egyre csak fáradunk és fáradunk megint és soha nem akar végetérni ez a szakasz. Azért próbáltuk élvezni a gyönyörű tájat is, de ez ezen a napon nehezen ment, nagyon nehéz volt a terep.

Az aszfalt hiánya és a helyenként nagyon rázós, csúszos, durva út nem csak minket, de a bringákat is megviselte. Zita felfüggesztését sem tudtuk már többé keményre állítani, úgy rugózott előttem a sok csomaggal néha, hogy rossz volt nézni.

Aaaaaaszfalt, végre megint aszfalt! Soha többé nem térünk le róla! Nem érdemes! Egy tökig megpakolt fekvőkerékpár nem való terepre. Hogyan is hihettünk Tomnak. Hisz láttam a mountain bike-ját, nem volt rajta csomagtartó, miért is gondoltam, hogy amit ő egy 15 kg-os bringával, a nyeregből kiállva élvezettel megteker, az nekünk majd jó lesz 50kg-os fekvőbringákon, csomagokkal? Hogy lehettem ilyen naív, miért hagytam magunkat rábeszélni erre az útra? Na de most már mindegy, végre újra aszfalton vagyunk, innentől már talán nem lesz több nehézségünk…

Égszakadás, földindulás – Több ízben elázunk

Vagy mégis? A hegyek között nagyon csúnya eső felhők gyülekeztek, szürkébe borult a táj, és dörögni is kezdett…

Ahogy beértünk az első faluba, eltűnt a kerekeink alól az aszfalt, és cikázhattunk az óriási pocsolyák között a sárban. Aztán a falu túloldalán újraindult az aszfalt, de ekkor meg elkezdett esni. Reméltük, hogy csak egy rövid zuhé, elvégre már épp kiértünk a hegyek közül, ezért beálltunk egy fa alá és vártunk. És vártunk, és vártunk és áztunk, mert pár perc múlva annyira rákezdett, hogy már a fa alatt is eláztunk. Nem volt értelme tovább várni, hideg nem volt különösebben, ezért úgy ahogy voltunk, egy szál ingben nekiindultunk az esőnek.

Az eső pár kilométerrel később elállt, de mi nem maradtunk újabb fejlemények nélkül. A gázló, amin át terveztünk menni Puerto Vallarta felé, annyira meg volt duzzadva, hogy nem mertünk átkelni rajta a biciklikkel. Sőt mi több, még az előttünk álló pickuposok is gondolkodtak rajta… És közben mi is azon, hogy ha vajon neki mernek-e vágni a gázlónak, akkor mi merjünk-e felkéredzkedni a platójukra. Ha velük együtt elúszunk, akkor úsznak a bringák is, rajtuk a táskákkal, a két 1TB-os vinyóval rajtuk az összes fotónkkal – nem lesz több fotónk a cikkekhez, se a falinaptárhoz… Arról nem is beszélve, hogy ha az útleveleink is eláztak, akkor végleg lőttek, ha jól tudom az ilyen esetekben külföldön beszerezhető másodlagos vész-útlevél csak arra jó, hogy egyenest haza utazzunk vele – azzal mi meg igen szomorúak lennénk. Szóval a gázlózásnak még a pickuppal is nemet mondtunk. Ami egyébként össze se jöhetett volna, mert végül hosszas tanakodás után még az autóval se merték bevállalni a gázlót.

Hála az égnek ezzel annyira nem voltunk meglőve, nem kellett visszamennünk végig azon az úton, amin jöttünk, csak egy másik, kissé ismeretlen és bizonytalan, na meg hosszabb utat választani Puerto Vallarta felé. Ez az út kezdetben egy csatorna mentén haladt, ami először jó dolognak tűnt, mindaddig, amíg a mellékcsatornákat nem kellett kereszteznünk – természetesen gázlókon át. Itt megint előkerült néhány ritkán használt magyar szitokszó, mert hát megint ezeken iszapos, kavicsos medrű patakokon átkelni az óriási pakolt fekvőbringáinkkal, ráadásul ennyi mindennel a hátunk mögött ezen a napon… Nos, ez már nagyon nem volt finom így a nap vége felé.

De aztán jött néhány szebb pillanat is. Egy-két nem túl barátságos, aszfaltnélküli pocsolyás utcákkal megáldott falun átkelve végre újra szép sima aszfalt terült el alattunk, és egész jól tudtunk haladni, bőven 20km/h felett, amire nem volt még példa ezen a napon (a reggeli főúton végig enyhe fölfelében hajtottunk), már-már úgy éreztük, hamarosan vége lesz a megpróbáltatásainknak, és talán másfél óra sem kell, hogy Puerto Vallartába érjünk. Mert már nagyon oda akartunk érni, sok volt ennyi midnen egy napra, testileg, lelkileg is fáradtak voltunk.

Ismét kiértünk a csatorna mellé, és nem volt már több gázló, remekül haladtunk.

Beértünk egy az eddigiekhez képest nagyobb faluba, sőt mi több, talán már városkának is nevezhető településre – és a keréknyomoknál betonsávok voltak lerakva az vadmacskakővel borított utcákra! Gooood! :)

Megálltunk egy apró de tip-top kis tortázónál, mert már nagyon éhesek voltunk, és nem bírtuk volna ki a maradék 25km-t a PV-i címünkig. Miközben a finom sonkás-sajtos-zöldséges melegszendvicseinket faltuk, odakint iszonyatosan leszakadt az ég… Amit láttok fehér sávot a képen, az víz, az épület ereszébő mert az nem bírta a tetőről lezúduló esővizet.

Ezzel legalább most nagy mázlink volt, hogy nem a szabad ég alatt kapott el minket, hanem épp akkor, mikor tető volt felettünk.

Mire a második tortámat is betoltam, elállt az eső, és kisütött a nap :o

Amikor azt hiszed, már nem lehet rosszabb, de közben mégis…

Gyorsan szedelődzködtünk, majd indultunk tovább kihasználva azt, hogy nem esik. Épp hogy nekilódultunk, elkezdett szeremkélni. Majd kb. 8km-rel később, épp amikor le kellett térnünk a GPS által is ismert útra, hogy valahogy átkecmeregjünk a “semmin” az autópályáig, ami állítólag már 2×2 sáv plusz leállósávos csodaút (álmodni sem mertünk ilyesmiről azokután az úttalat utak után, amiken ezen a napon jártunk), szóval épp, mikor bekerültünk a legnagyobb külvárosi útfelújításos, büdösbuszos, forgalmas dzsumbujba, ismét istentelenül rákezdett.

Időszakosan elállt, egy ilyen percben tudtam elkészíteni ezt a képet

…és ezt a videót:

Az, hogy nem látjuk magunk alatt a talajt a több centi magas dzsuvás víztől, a fotón talán jól néz ki, de valójában elég nagy gáz. Itt embertelen nagy kátyúk vannak, és nem hiányzott, hogy egy ilyenbe belehajtsunk. Ezért próbáltuk figyelni az előttünk haladó járműveket, hogy nem döccennek-e egy nagyot, és ha így tettek, akkor nem követtük a kerekeik nyomvonalát. Mindezt ugye esőben, forgalomban, közben a GPS-t lesve, amin igazából már csak irányt tudtam nézni, mert az utak ezen a tájon hiányoztak az OSM térképről. Valahogy kikeveredtünk az össze-vissza utcákból az autópályára, és emlékszem, ahogy ott vártunk vagy két percet a piroslámpánál, hogy végre ráhajthassunk, egész alábbhagyott az eső, viszont a tőlünk balra lévő, pontosan a város fölött tornyosuló sötétszürke fellegek nagyon-nagyon barátságtalanok és baljóslatúak voltak.

Ez a baljóslat semmi nem volt ahhoz képest, ami a valóságban várt ránk. Egy kilométert sem haladtunk a várva várt széles leállósávon, máris rémálomba fordult át minden. Bődületesen szakadt ránk az eső, eltűnt mögöttünk a nap és a sötét fellegek alatt teljes sötétség lett, óriásiakat villámlott és dörgött, nem sok különbséggel a kettő között, az úton pedig csak úgy hömpölygött a víz. Az autósok vigyáztak ránk és egymásra, mindenki lépésben haladt, és nagyívben, lassan, vévig vészvillogva kerültek ki minket, már ha egyáltalán mertek nálunk gyorsabban haladni ebben az iszonyú ítéletidőben.

Az egyetlen biztató dolog az volt az egészben, hogy tudtuk, hogy már 10km sincs hátra, és megkerülve a repteret a Walmart melletti másik bevásárlóközpont főbejáratánál találkozunk a vendéglátónkkal, és onnantól talán már csak pár száz méter a háza, ahol végre tető lesz a fejünk felett és vége lesz ennek az őrületnek. Azt csak reméltük, hogy emberünk átlátja a helyzetünket, és nem sok kilométerre lakik a Walmarttól és csak azért tette oda a találkát, mert azt gondolta, más címet képtelenek vagyunk megtalálni.

Épp egy híd alatt hajtottunk át és kerültük ki az annak menedéke alatt megállt kisbuszt, amikor egy hangos pukkanást hallottunk. Zita azonnal lefékezett előttem, és kérdezte, hogy hallottam-e? Mondtam igen, de most ez miért fontos, menjünk tovább! De ő erősködött, hogy nézzem meg, nem kapott-e defektet? Hogy nézném már meg, 20cm mély vízben álltál meg, told le a bringád a pályáról, itt nem vagyunk biztonságban! – Ordítottam neki a szakadó esőben. Nem akartam hinni a szememnek, amikor Zita kitolta a bringát a vízből: annak hátsókereke tényleg lapos volt! Komolyan, mi jöhet még ma, belénk csap a villám, elnyel a föld?!? Nagyon kivoltunk mind a ketten, de tudtam, hogy nem veszíthetjük el a fejünket és a kitartásunkat. Bármennyire is fájt szembesülnöm a valósággal, muszáj volt. Szerencsénkre száz métert se kellett tolni a bringát, találtunk egy Pemex benzinkutat, aminek a teteje alatt ledöntöttük Zita bringáját, és gyors együttműködésben nekiálltunk a defekt javításának. Amíg én a kereket szedtem ki, Zita elővette a szerszámokat és egy pótbelsőt. Aztán lepattintottam a felniről a külső egyik felét, és láttam, hogy a belső egy jó 20cm-es szakaszon háromszor fut benne. Felgyűrődött! De hogy a francba, és mitől? 2-3cm-es lyuk tátongott rajta, egyértelmű volt, hogy ezt nem lehet megfoltozni, de most amúgy sem álltam volna neki, ez nem az a szituáció, amikor foltozgatunk. Kerestem a defekt okozóját a külsőben, végighúztam a belsején a kezem többször, de nem találtam semmit. Végül beleraktunk egy új belsőt, és amikor kezdtük felpumpálni az összerakott kereket…

…akkor tűnt fel ez a repedés a Schwalbe gumiköpeny oldalán!

A rohadt életbe! Hát ezért történt az egész! Ami egyszer velem is megtörtént Montenegróban egy ócska, régóta használt külsővel, mert Banderral átvágtunk egy kanyonon ahol kugligolyó nagyságú kövekből állt az út, az most megtörtént velünk megint Zitával, az általunk ismert legjobb gumikülsővel, az általunk eddig járt legdurvább, legkövesebb, legkeményebb terepen. A legbrutálisabb égszakadás kellős közepén.

Keveset, de szitkozódtam, na tényleg nem sokat, mert tudtam, hogy azzal most előrébb nem jutunk. Ahogy ilyenkor kell, a megoldásra koncentráltunk. Bekanyarodott mellénk egy busz, odébb kellett pakolni miatta Zita szétszedett, oldalára döntött bringáját, hogy be tudjon állni tankolni. Aztán egy másik busz is beállt a szomszéd állásra, ez már egy nagyobb dög volt, megkérdeztük a sofőrt egy tolmácson keresztül, hogy feldobhatjuk-e a bringákat és a cuccokat, mert nagy bajban vagyunk – és mutattuk neki a szétnyílt gumikülsőt. Megengedte, bár később ódzkodni kezdett a dologtól, aztán meg siettetni minket, amikor elkészült a tankolással. Próbáltunk nem esze vesztetten kapkodni, hiszen ha most itthagyunk valamit, annak búcsút mondhatunk. Villámgyorsan lepakoltunk a táskákat a bringákról, mindent odahordtam Zitának a busz középső ajtajához, aki szépen bepakolt mindent. Majd jöttek a bringák, azokat már nem volt olyan könnyű besoko-banozni a kétszer két sor ülés közé, de valahogy sikerült.

Csak amikor már én is fent voltam a buszon, akkor láttam, hogy ez egy menetrendszerű városi járat. Amitől féltünk, hogy a légkondi hideget fog fújni a vizes ruhákkal borított, fáradt, átázott testünkre, az nem következett be, de a 9km-es út így is nagyon hosszúnak tűnt, még busszal is.

Egy szűk járdaperemre tettek ki minket, ahol összeraktuk a bringákat, és Zita hátsókerekében kb. 1,5-2 bár nyomással elkezdtük áttolni a zebrákon a bringákat úgy, hogy az ő két hátsó táskája az én ülésemben pihent, nehogy megint defektet kapjon. Sikeresen átjutottunk a bevásárlóközpont bejáratáig, ahol hívtuk Rodrigót, hogy itt vagyunk. 15 perccel később megjelentek Emanuellel és elkezdtünk sétálni az otthonukhoz, ami kb. három sarokra volt. Ők kedvesek voltak, de mi ekkor (még…) nem voltunk az ilyenkor szokásos formánkban. Megviseltek voltunk, mint akit igazságtalanul megvertek, vagy valami ilyesmi. Az utcák között még volt egy jó százméteres szakasz vadmacskakővel és köztük óceánnyi pocsojákkal, ezt úgy utáltuk, ahogy az egész napot.

Najó, ez talán túlzás, a lelkünk mélyén már ezen az estén is tudtuk, hogy bár ha visszatekerhetnénk az időt, akkor gondolkodás nélkül a forgalmasabb, de nagyságrendekkel könnyebb és gyorsabb autópályát választottuk volna még a forgalom ellenére is. Bőven az esti égszakadás előtt ideértünk volna, és nem ment volna tönkre Zita telója és gumiabroncsa sem (ezek nem olcsó cuccok, és egy ilyen országban pótolni sem könnyű őket érdemben), na meg a testünk, lelkünk sem lett volna ilyen viseltes. Ennek ellenére tudtuk, éreztük már ekkor is, hogy nem akármilyen kalandban volt ma részünk, még akkor is, ha most, mindennek a végén elképzelhetetlenül fáradtak és elgyötörtek vagyunk.

Vacsora Rodrigóval és Mannival – Sokszor végtelen távolinak tűnt ez a pillanat, de végül csak eljött :)

Másnap már jobbkedvünkben voltunk, és Tom fel is hívott minket, visszahívtuk skype-on és vagy 20 percen át meséltük neki a kalandjainkat. Elmondtuk neki, hogy nem haragszunk, sokkal inkább a mi hibánk volt az egész, mint az övé, nem kellett volna hallgatnunk rá, hiszen egy MTB-vel nem ugyanúgy éli meg az utakat az ember, mint egy jól megpakolt túrakerékpárral, pláne nem, ha utóbbi egy reku – és ezt látnunk kellett volna előre. Valamint meghagytuk neki, hogy ha tényleg regisztrál a Warmshowers.org-ra, ahogy tervezi, akkor a leendő vendégei közül ezentúl csak málha nélküli, vagy legfeljebb hátizsákos bringásokat küldjön erre az útra, és málhás kerékpártúrázókat soha, vagy legfeljebb csak csillagtúrára, cuccok nélkül. Mert ez az út nem nekünk való volt. Egy üres montin kecskeként ugrabugráltunk volna végig rajta és valóban élveztük volna, mert valóban csodaszép kis utacska volt. De ha biciklizésről van szó, ezentúl ahol lehet, maradunk az aszfalton, és ha dzsungelbe, úttalan utakra vágyunk, akkor a bringákat hátrahagyva, túracipőt húzva fogjuk felfedezni azt, nem pedig így ahogy ezen a napon tettük. Ez őrültség volt, abból meg már csináltunk eleget, szeretjük a kihívásokat és még 3 év után is sok kalandnak elébe megyünk, de ez most kicsit túl sok volt egy napra. :)

Történt 2014. augusztus 19-én, bicikliztünk 76,5km-t, megírva szeptember 22-én.