Bejárat > Guatemala, Közép-Amerika > Karácsony Julioékkal Guatemalavárosban

Karácsony Julioékkal Guatemalavárosban

december 31st, 2014

Na végre, ezt is megéltük, folytatódik az útinapló! :) Sok minden történt, mióta utoljára írtam, ezért nem is biztos, hogy bele fog férni minden egy bejegyzésbe, de majd meglátjuk, kezdjünk is bele!

Reggel Zita besétált a romokhoz, és egy a ceiba fa körül imádkozó maja csoportot talált ott. Nem ment közel hozzájuk, hogy ne zavarja meg a szertartást. Ha emlékeztek, a Tikalról szóló cikkemben írtam, hogy a Ceiba fa mennyire hasonlít az Avatar című film fáihoz és hogy még ma is tartanak e fák alatt szertartásokat a kultúrájukat ma is őrző maják. Bal oldalt a férfi gyertyákat tart a kezében, és bár a képen nem látszik, de jobbra egy kis kőlapon tüzet raktak és a füst valóban átjárta a fa lombjait. Félelmetes belegondolni, hogy egy 2500 éve született kultúra része ez, amelyet, ha a fénykorához képest, csak egy parányit is, de még mindig őriznek.

Visszatekerve a főúthoz az elágazásnál egy ilyen helyen reggeliztünk

Autófelniből készített grillező

Los Amatesbe beérve simán megtaláltuk a buszállomást, a jegyek nekünk 80, a bringáknak 25 Quetzalba kerültek. Ennyi kp. nem volt nálunk, de a buszállomás mellett találtam egy ATM-et. Gyorsan leszedtük az üléseket és lecsatlakoztattuk a kormányokat a villáról, majd az értékeinket egy-egy táskába bepakolva vártuk a buszt. Az persze, mikor megjött 10 perc késéssel, fordítva állt be, mint vártuk, így pakolhattunk át mindent a túloldalára. A raktérbe simán befértek állítva a bringák és magam gumipókozhattam oda őket a busz vázához, így nyugodtan utaztunk. Mikor már közel jártunk a fővároshoz, elővettem a netbookot, és gpsies.com-on megnéztem, mi vár ránk még a címig. Ezt jól tettem, mert kiderült, hogy egy 300+ méteres masszív emelkedőn kell majd felkapaszkodnunk 1500 méterről 1800 fölé, hogy aztán a túloldalán majdnem ugyanennyit leadva megérkezzünk a címhez.

Itt már Guatemalavárosban kerekezünk

Egy nagy sugárúton haladtunk, ami egy gerincen lehetett, mert egyik oldalt egy völgy túloldalán ilyen házakat, a másik oldalt meg egy monumentális stadiont láttunk a mélyben

Ez már a nagy fölfelében készült, sajnos ezek a buszok brutális büdösek voltak

Volt, hogy szabályszerűen nem láttam magam elé attól a fekete mocsoktól, amit ezek a fölfelé menet a megállóikból induláskor kiokádtak magukból. Persze maszk az volt rajtunk, de szerintem ez ellen nem védett meg minket. De nem csak ezért volt nehéz ez az emelkedő, hanem azért is, mert sok helyen meredek volt, és soha nem akart véget érni.

Mikor már túlvoltunk az emelkedőn, 6km-el a cél előtt megálltunk, és bementünk egy PriceSmart nevű szupermarket étkezdéjébe, hogy megvárjuk Juliot, a vendéglátónkat, aki 9-re ígérte, hogy elszabadul az egyeteméről. Míg vártunk, rendeltünk egy óriáspizzát, ami itt feleannyiba került, mint ahogy a nyugati pizzaláncok plakátjaink láttuk idefelé. Zita annyira kivolt a fölfelétől, hogy eleinte még étvágya sem volt, de aztán később jobban lett, és valamikor 8 óra magasságában ránk köszöntek ezek a srácok, és az első kérdésük az volt, hogy van-e hol laknunk. :) Ez nagyon tetszett nekünk, ezért leültettük őket magunk mellé, és egy órán át meséltünk nekik az utunkról, a Couchsurfingről, és hogy milyen jó fejek voltak, hogy ezt megkérdezték. :)

Ajajajjj, tudtam, hogy elfelejtek fényképet készíteni Julio (ejtsd: Hulió) serlegeiről. Egy egész szoba tele volt velük, volt belőlük vagy ötven, és most nem túlzok! Julio csupán 22 éves, és mezőgazdaságot tanul az egyetem, de közben él-hal a sportokért, volt már többször országos és közép-amerikai bajnok karatéban, aztán baseballozni kezdett, és a legújabb mániája a 100 méteres futás. 11 másodperc a rekordja, ezzel bent volt a nemzeti válogatottban is, és utaztak külföldi versenyekre. Julioban azért csodáltam mindezt, mert mindemellett még az egyetemen is nagyon ott van, és már vannak konkrét tervei is az egyetem utánra. Az elmaradottabb területeken élő szegények számára szeretne egy szervezetet létrehozni, hogy megtanítsák őket azon a pici földdarabjaikon is (állítólag rettentő igazságtalan a földek elosztása Guatemalában, néhány ember birtokolja a fél országot, és ott vegyszerekkel, műtrágyákkal nyomatják a kukoricát, a kávét, a cukornádat, utóbbi kettőt főleg exportra – míg mások meg éheznek…) fenntarthatóan gazdálkodni, pl. laskagombát termeszteni a hűvös teleken, a szárazabb, másra nem alkalmas helyeken pedig a Mexikóban oly népszerű ehető kaktuszfajtákat lehetne termeszteni. Mindez azért szép Juliotól, mert ahogy elnéztem a családi hátterüket, nem kéne törnie magát semmin, a saját boldogulása biztosított. De ő nagyon helyesen, ezzel nem elégedett meg, amióta az eszét tudja, mindig élsportoló volt, erről csak az utóbbi néhány évben tett le az egyetem miatt, de máris vannak újabb, nagyszerű, sőt a sportnál tovább mutató tervei, és biztos vagyok benne, hogy ezeket is meg fogja valósítani. Kérdeztem Juliot, hogy mi a titka, hogy mitől ilyen nyughatatlan, és miért tör mindig előre, és teszi oda magát mindenhol. A válasza az volt, hogy a szülei sok mindenben segítették és mindig motiválták, hogy csináljon mindent, és hogy Istennek is sokat köszönhet, mert sokszor megmutatta neki a helyes utat. Mindez nem az érkezésünk estéjén derült ki, hanem egy későbbi éjszakán, mikor éjféltájt vagy egy órát beszélgettünk ezekről a dolgokról. A megérkezésünkkor csak megkaptuk az egyik üresen álló, már elköltözött bátyja szobáját, és 20 perc csevegés után eldőltünk aludni a hosszú nap után.

Mellettem Julio, aztán a szülei, és két nővére – az asztalon pedig a Zita által készített, fokhagymás-sörös csirke, amit Zsuzsától tanult Belizeben. Most is fantasztikusan sikerült, úgyhogy használni fogjuk a receptet a jövőben :)

Elmentünk busszal bevásárolni alapanyagokat, hogy még több finomsággal tudjuk megörvendeztetni a vendéglátóinkat – és magunkat :) – Akit láttok az ajtóban, ő a jegy(vagyis pénz, mert nincs jegy)szedő, és ő vadászik-kiabál utasokért a megállóknál – a nyugati országokban fokozottan veszélyesnek számítana a melója, a képen pl. kapaszkodás nélkül áll egy száguldó busz ajtajában

Ezek jó ég tudja milyen idős, az USA-ban már évtizedek óta leselejtezett iskolabuszok, csak épp átfestve és kissé feldíszítve

Iszonyú tömeg volt a buszon, amin hazafelé mentünk – az az ember az ajtó szélébe kapaszkodva, gyakorlatilag a buszon kívül utazik

Zita konkrétan ezt látta a buszban, mert csak a sofőr fölé hajolva fért el

A guatemalaiak bolondulnak a pizzáért, így Julio szülei, Rebecca és Julio is :) Szóval a pizzasütésnek nagy sikere volt :)

Az országban egyébként van Papa John’s, Pizza Hut és Domino’s is, meg még ki tudja hány ilyen nyugati pizza franchise, amikről én nem is hallottam. A pizzák ára 40 (kicsi – grande) és 150 quetzeles (nagy – gigante/familia) között mozog, de mondjuk két pizzaszeletet egy üdítővel megkapni már 10 quetzalesért, ami 370 forint. És igen, ha kiszámoltátok, egy nagy pizza ára több, mint 5000 ezer forint! Guatemala az egy főre jutó helikopterek mennyiségében világelső. Ugyanis hatalmas a szakadék a gazdagok és a szegények között, aki itt gazdag, az általában nagyon gazdag, a szegény meg nagyon szegény, de ahogy a drága pizzériázók száma megmutatta, az előbbi csoport is elég népes.

Zita kenyeret süt egy bögrés repect alapján – nagyon izgult hogy sikerül-e elsőre :)

Aztán akkora sikere lett, hogy vagy öt ilyen cipót is kisütött, míg ott voltunk :) Ezeknek a kenyereknek mindenki nagyon örült, Juliok, és mi is. Nem is tudom, hol ettünk utoljára ilyen kenyér-kenyeret, ami nem az a szeletelt kockakenyér. Noha sokszor azokból is tudnak jók lenni a sokmagos verziók, de ha nem nyugati országban vesszük ezeket, akkor általában agyoncukrozzák őket. Ez viszont igazi hazai íz volt, aminek így karácsony környékén igazán örültünk :)

Belül puha, kívül ropogós, ahogy kell! :)

Julio: Mi ez? – Zita: Paprikás krumpli? – Mi? – Papas con paprika! – Ááááá, így már értem! :) Ennek is nagy sikere volt, Zita egyre ügyesebben készíti el ezt az ételt, bevallom, mikor először csinálta, teljesen ízetlen volt, de mostanra már kiforrott a tudása, és semmi kivetnivalót nem találtam benne, isteni finom volt :)

A család karácsonyfája

Ejj, a díszítésről készítettem egy timelapse-et, de azóta már nincs gyors és korlátlan netünk, ezért ez nem lesz feltöltve. Igazából még nekem sem volt időm visszanézni, szóval lehet, hogy amúgy is túl hosszú lenne…

Másnap kívánságra új adagot kellett sütni a kenyérből :)

Itt már az egész család figyeli, hogyan kell készíteni a kenyeret :) Pedig igazán nem egy nagy csoda :)

Lovaglás és strandolás

23-án Julio szülei elvittek minket a farmjukra, ahol 300 marhát tartanak. Ezeket az állatokat kizárólag a húsukért tartják, és az etetésükre legelőket illetve takarmánynak szolgáló ültetvényeket tartanak fent. Ehhez van 6 lovuk is, és azt ígérték, hogy mi is lovagolhatunk rajtuk. Ettől Zitának egyből felcsillant a szeme, én meg némi tartózkodással konstatáltam magamban, hogy oké, akkor ezt is ki fogjuk próbálni. Zita egyébként már lovagolt korábban, de én még soha.

Lefelé menet a hegyről, az Amatitlán-tó felé – A tó lent van a völgyben, de a képen a felhőktől nem látszik – a háttérben az “Agua vulkán”

Lent az Amatitlán-tó partján

A Farmon. Rebeccáék legújabb ötlete, hogy egy pillangóházat hoznak létre, és egy látogatóközpontot építenek köré

Ezt szeretik a pillangók! :)

Rebecca pillangógyűjteménye

…és lovagolunk! :)

Nem volt olyan nagy kunszt, mint hittem :) Százszár egyszerűbb, mint autót vezetni :) Ráadásul a ló intelligens állat követi az ösvényeket, vagy az előtte haladó másik lovat, és ha egy falnak irányítom, nem olyan hülye, hogy bele is menjen, hanem megáll előtte. :)

Zita magabiztosabban ülte meg a lovat, ezért egy rövid videót is készített a lovaglásunkról.

Lovaglás közben Julio mesélt a farmról – már amennyire tudott, mert ugye ők csak spanyolul beszélnek, mi meg épp csak makogjuk még ezt a nyelvet :)

Hola! :) Ezért jó ez az utazás: két napja még lövésem sem volt róla, hogy ezen a napon lovagolni fogunk :)

Jó muri volt! :)

Utánunk az unokák jöttek! :) Én meg csak pislogtam és az államat kerestem, olyan magabiztossággal ülte meg a lovat ez a kissrác 5 évesen – aki egyébként később nagy barátunk lett

Zita még később is ment néhány kört

Én meg a dombtetőre épített ház pátiójában feküdtem egy függőágyban, és rettentően élveztem a könyvet, amit olvastam: Helena Norberg-Hodge – Ősi Jövendők (pdf) – Ezer köszönet Makra Péternek a megosztásáért, így most én is ezt adom (na jó, továbbítom…) Nektek Karácsonyra. Remek olvasmány, és nagyon tanulságos! ;)

Ezt később a strandon is olvastam :) Mint kiderült, Julioéknak egy strandjuk is van, a hétnek pont ezen a napján karbantartás miatt zárva tart – vagy mert ilyenkor csak az unokáké lehet a medence :) Nem sokáig maradt meg a feszített víztükör, a gyerekek akkora zsivajt csaptak és úgy élvezték a vizet, hogy öröm volt nézni – később én is bementem.

A mézeskalácsház és a karácsonyi show

Miután hazaértünk ezen a napon, valamikor éjfél környékén kiürült a konyha, így mi Zitával nekiállhattunk végre titokban elkészíteni a családnak szánt karácsonyi ajándékainkat. Merthogy ezek is a konyhában készültek, ugyanis mézeskalácsokat készítettünk, sőt mi több, Zita, azt hiszem anyukám tanácsára arra vállalkozott, hogy elkészít egy mézeskalácsházat. Gondolhatjátok mekkora volt az izgalmunk, hiszen nem hogy házat, de még egyáltalán mézeskalácsot sem készítettünk soha, és hát csak egy lövésünk volt, hiszen másnap már karácsony volt. :) Már a “tervrajzok”, vagyis a sablon kinyomtatása sem volt egyszerű. Papírt találni a nyomtatóhoz, aztán drivert, aztán meg rávenni, hogy a hajszál vékony vonalakkal megrajzolt pdf-et úgy nyomtassa ki abból a kevés tintából, ami benne maradt, hogy abból látszódjon is valami. Mikor végre sikerült, már majdnem ott tartottunk, hogy inkább 1:1-be hozom a pdf-et a képernyőn és max. fényerőre rakta átrajzolom óvatosan rárakott papírra kézzel. Eközben Zita elkészítette élete első és második mézeskalács tésztáját, merthogy kétféle anyagból dolgoztunk, egyből a házat építettük, egy másikból a “bábukat”. :)

Én voltam a macifelelős

Itt már majdnem szerkezetkész a ház, és a macik és a csillagok is mehetnek fel lassan a titokszobába :)

Mindegyik mézeskalácsmaci rettentő boldog lett :)

Annyira koncentráltam a csokornyakkendőre, hogy az a maci végül nem kapott szájat :) Ezeket egyébként a házépítés közben készítettük, mert minden egyes panel felrakása után 10 percet várni kellett, hogy megkössön a cukorbeton :)

Hajnali négyig dolgoztunk, amikor végre beláttuk, hogy ennek így nincs értelme tovább. Ekkor már kész volt az összes csillag és maci, valamint teljesen szerkezetkész volt a ház, ugyanakkor még szinte alig került rá díszítés. Utóbbit teljes egészében Zita csinálta, és okosan belátta azt is, hogy jobb, ha délelőtt folytatja majd, kipihenten.

A délelőttből aztán délután is lett, de megérte, mert Zita nagyon élvezte a díszítést is.

Szemből :)

A hátfal madárkákat kapott

A tetőre én mondtam, hogy nem kéne felragasztani a bejárati ajtót, de Zita csak erősködött, hogy az ott jól fog mutatni! :) Igaza lett. :)

Ja, és mindezzel párhuzamosan egy gyümölcskenyeret is készítettünk :)

Este Christian, Julio testvére elvitt minket a családjával egy karácsonyi istentiszteletre, ami egy 12 ezer fős csarnokban volt megtartva

Kb. hétezer fő töltötte be a félkőr alakú nézőteret, és mi Zitával kíváncsian vártuk, hogy minek leszünk a részesei. Nem katolikus templom volt, hanem valamelyik másik, annál lazább, abból a történelem során kivált keresztény gyülekezet “templomában” voltunk, most nem tudom megmondani nektek, hogy melyik, mert Zita tudja, de ő már alszik. Egyébként vicces, hogy most is egy templomban vagyunk, mikor ezeket a sorokat írom. De ez a templom jóval kisebb :) (reggeli update: Evangélikusok! – nem, az ez a templom, ahol most vagyunk, a karácsonyi buli egy protestáns történet volt!)
A show elején elkezdett játszani egy kellemes zenét a szimfonikus zenekar, majd a Home és a Planet Earth című filmekből rövid jeleneteket játszottak le egymás után. Ez érdekes volt, nem számítottam ilyesmire, és igazából jó élmény is volt ennyi emberrel együtt látni ezeket a képeket, ilyen szép zenei aláfestésre.

Aztán már énekeltek is, és bejöttek a táncosok, én meg kezdtem elveszteni a fonalat

Na végre, egy ismerős történet, úgy tűnik, nem csak koncertet kapunk, hanem egy kis színi előadást is. A képen éppen egy angyal közelít Máriához, hogy elmondja neki a frankót a hamarosan megszületendő Kisjézussal kapcsolatban

Itt már Józseffel mennek a népszámlálásra. Egy igazi szamáron, keresztül a nézőközönség sorain! :)

Jézus egy igazi, mosolygós, golyófej
hús-vér baba volt, József meg szerintem egy kicsi hippisre sikerült, de nekem így tetszett :) Kétoldalt meg a három királyok…

Gondolván arra, hogy ebből jó lesz egy videót is megosztani, készítettünk rövid snitteket, ezekből itt van egy, de mivel most mobilnettel vagyok, lehet, hogy nincs időrendben a képekkel, és azt se tudom megmondani, milyen hosszú.

Közel két órás, elég monumentális műsor volt

A belépés egyébként ingyenes volt, csak adományokat szedtek a templomi szertartásokon szokásos kosarakba. Elgondolkodtatott, amit láttunk, és élménynek sem volt utolsó. Nem tudtuk mit várjunk, a kíváncsiság hajtott minket ide, és végülis nem családtunk, noha ezt a hívő feleségem, Zita nem úgy élte meg, mint egy karácsonyi misét, de nem is ezt várta, szóval végül nem is csalódott. Akarva-akaratlanul is eszembe jutott, hogy hogyan lehet az, hogy itt megéri egy ekkora modern csarnokot felhúzni, míg pl. odahaza Európában nekünk egy templomról teljesen más képünk van. Odahaza gyönyörű, ősrégi templomaink vannak, és ezek ma is elegendőek, nincs több hívő, mint amennyi beléjük férne, hiszen a vallás helyét átvette a materializmus és még sok minden más, ezért manapság hiába nagyobb a lakosság, mint régen, a templombajáró hívők nincsenek többen. Itt Latin-Amerikában viszont az emberek még ma is mélyen vallásosak és hát népszaporulat is van rendesen, ezért van igény az ilyen 12 ezer fős óriási modern templom-rendezvénycsarnokokra. Amiből egyébként több is van a városban. Ennek pl. külön parkolóháza volt, mint valami stadionnak vagy plázának, szektorokkal, emeletekkel, meg minden. Odafelé, meg hazafelé is a környező utakon kisebb dugó alakult ki az autóktól, és ha Zita nincs velem, és mondjuk előtte nem mondanak semmit, csak bekísérnek bekötött szemmel, akkor nem mondtam volna meg, hogy templomban és istentiszteleten vagyunk, csak annyi jött volna le, hogy ez valami karácsonyi show. A szertartásnak a legvégén volt egy hagyományos része is, amikor egy magasrangú pap beszélt nagyon lelkesen vagy 10 percig, és maga elé hívta azokat, akik meg szeretnének tisztulni. Mivel nem katolikus szertartásról van szó, itt ugye nem volt bor se ostya – szép is lett volna, hétezer embernek sorban állni… :)

A Karácsony – Julioéknak csak vidáman, ahogy minden mást is…

Visszatérve Julioékhoz megkezdődött a karácsonyi vacsora, ahol minket is, mint családtag kezeltek, ami rettentő jól esett. Bevallom, kicsit paráztunk a karácsony miatt, hiszen ez egy nagyon speciális időszaka az évnek, és féltünk, hogy honvágyunk lesz, vagy valami vacak helyre kerülünk, esetleg egy hotelszobába csak, vagy ilyesmi. Valahogy annyira jó volt anno Mexikóban, Tolucában Memmoéknál lenni és velük társasozni, dumálni, borozni és mászkálni a városban, és együtt megélni a mexikói függetlenségi napot, hogy azon élmények után valami hasonlóan jó társaságra vágytunk. Persze nem lett ugyanolyan, mert minden pillanat és minden ember más, de ettől szép a világ, és ettől volt szép az idei karácsonyunk is, egy másik, hasonlóan fantasztikus családdal. Nem tudtuk előre, hogy mit várjunk, csak a nagy bizonytalanság volt előttünk, aztán Julio igent mondott a Couchrequestünkre és a szülei pár nap alatt annyira megszerettek minket hogy meghívtak minket karácsonyra is maradni, így végül ezer nagyszerű élménnyel gazdagodtunk és honvágyunk már csak azért sem lehetett volna, mert ilyesmire nem jutott se időnk, se figyelmünk. :)

Ezzel a mézeskalácsházzal próbáltuk meghálálni nekik, amit nem lehet :)

A gyerekekkel igazán “kegyetlen” módon bántak :) éjjel egykor kezdődhetett el végre az ajándékok kibontása, amikor persze már mindegyikőjük tűkön ült :)

Az ajándékosztás hasonlóan, de mégis nagyon másképp történt, mint anno a mi családunkban, mikor még kicsit voltunk a bátyámmal és az unokatesóinkkal. A gyerekek osztották ki az ajándékokat, felváltva felvettek egyet-egyet, elolvasták kinek szól, majd odavitték az illetőnek. Itt jön a különbség: minden egyes ilyen esetnél a név elhangzásakor az egész család hangos tapsviharban és éljenzésben tört ki, majd a gyermek és az ajándékozott szorosan és vidáman megölelte-puszilta egymást. Az egész rettentő vidám és közvetlen volt, ahogy egyébként az egész vacsora és kb. minden perc úgy általában Julioék családjával. Rengeteget nevetnek, egész egyszerű, nekünk gyerekes dolgokon is ki tud csordulni a könnyük, vagy már-már görcsbe rándulva az asztalra borulva vagy azt csapkodva nevetnek – ami szerintem baromi jó! :)

Volt nagy káosz, rengeteg csomagolópapír – sok gyerek kapott apró, alsókategóriás tabletet játékra

Kedvencünk és az újdonsült lovagvára – sárkány is volt benne! :)

Karácsony másnapján. Elvileg a fonott kalácsot is karácsonyra ígértük, de arra már végképp nem jutott se időnk, se energiánk, így csak később készítettem el. Itt én majréztam, hiszen életemben nem csináltam még kalácsot. A youtube-ról néztem, hogyan kell 6 részből összefonni. Végül Zita segített, mert én valahogy nem bírtam a kezemmel követni a képernyőn történteket. :)

Aztán a végére csak belejöttem :)

Íme, megy ez kérem! :) Eltekertem idáig 31300km-t egy nővel, nehogymár egy kalácsfonás kifogjon rajtam! :) – Milyen jó, hogy “kéznél van” A Nő, méghozzá egy milyen nő! Most is ő segített… :)

Kisütve. :) Kár, hogy a másikról (mert kettőt sütöttünk) nincs itt a kép. Az egy kisebb kalács volt, amit egyenesen raktam be a magas szélű tepsibe, de az annyira megkelt, hogy mire megsült, már S alakban vettem ki a sütőből. :) Olyan íze lett, mint a nagymamám házi kalácsa, amit 14 éves koromig készített nekünk, amig meg nem halt. Nem gondoltam volna, hogy valaha újra fogom érezni ezt a rég elfeledett ízt, azt meg pláne nem, hogy a világ másik végén, saját magam által előállítva, egy ilyen hihetetlen utazás keretében. :)

Kalááááács! :)

26-án Julio szülei gondoltak egyet, és spontán levittek minket a városba, csak úgy autókázni, körbenézni. Ez a kép lefele menet készült a hegyről, naplemente után pár perccel

Valami híres épület, talán a városháza – sötét volt már, és így fekete-fehérben jobban látszottak a formái

A város díszekben

Feliz Navidad, vagyis Boldog Karácsonyt! :)

Egy Ceibafa(?) avatárosra díszítve

Alatta a jászól

Nekik csak az egyik telekom cég műanyag hóemberei jutnak, mert itt már az is nagy szám, ha valamelyik háromezres vulkán teteje havas. Néztük a tévét, mert vártuk benne saját magunkat (erről majd később), és hír volt, hogy valami fennsíkon megfagyott a reggeli harmat a füvön. :)

Egy érdekes templom

Belülről még izgalmasabb volt

Ha a kalácsfonás ment, ennek is sikerülnie kell! :) A kezembe akadt egy Rubik kocka (nem tudták, hogy magyar találmány, de már tudják! ;) ), és elkezdtem vele játszani, majd azt vettem észre, hogy eltelt két óra… Majd három… és kiraktam ugyan az első két sort, de a harmadik reménytelennek tűnik. De így nem lehet aludni… Ezt nem tudom félbehagyni… De magamtól nem tudom megcsinálni, főleg nem ma… Így hát, gondolva arra is, hogy ha nem rakom ki segítséggel, hanem megpróbálom magam, akkor azzal mennyi időt el fogok venni pl. a talán még fontosabb naplóírástól, vagy a feleségemtől, úgy voltam vele, hogy inkább kirakom most gyorsan online segítséggel, és aztán jól elfelejtem. Elfelejteni nem sikerült, mert még másnap reggel is ezzel babráltam és kiraktam újra vagy háromszor, annyira élveztem, de azóta már hála az égnek lepattantam róla, pedig vagy egyhuzamban 7 órát nyomtam, mire sikerült youtubeos segítséggel végre kirakni. Nagyszerű találmány, kiváló játék, megérdemelten nyert díjakat és lett világhíres.

Rebecca magyart tanul! :) “paradipicsom” :) Ez volt a család kedvenc szava, és nem egyszer az asztalra borulva nevettek rajta. Emellett egyébként pár nap alatt egész sok szót megtanult Rebecca amelyekre napokkal később is emlékezett (a kiejtést most ne említsük…), amin csodálkoztunk. Ja és persze közben mi is, ha nem is ilyen szuper vidáman, de folyamatosan tanultuk a spanyolt tőlük. :)

27-én Christian levitt minket a városba, ahol ilyen ellentéttek vannak – modern irodaház üvegfalakkal, és egymás hegyére-hátára épített viskók

Christian, bár hazafelé tartott a családjával, de megvárta velünk a csomagjainkat, hiába kérleltük őket fél óránként, hogy menjenek a dolgukra, végül három órát vártunk együtt. Írtam ugye korábban, hogy két gumiabroncsot, és egy új netbookot szeretnék karácsonyra, mert már zanyáltam is a szar gumik miatt, a netbook meg nagyon furcsán kezd viselkedni, és mivel elsődleges és szinte egyetlen pénzkereseti eszközünk, én meg egy writeholic vagyok, ezért úgy döntöttünk, hogy beruházunk. Meg is rendeltünk szépen mindent Amazonon a Rapidito Express floridai címére. Ők azzal foglalkoznak, hogy 5 dollárért fontonként áthozzák ide ezeket a holmikat, és ebben már a vám és a biztosítás is benne van. Igen ám, de nem számoltam a karácsonyi őrülettel. :( Az ígért három napos kézbesítés helyett csak napi egy körlevelet kaptam, hogy megnövelt erőkkel dolgoznak és majd jelentkeznek, ha megvan a csomagom, és onnantól ha szeretném, még ki is küldik egy címre. No, hát nem jelentkeztek, még a 8. napon sem, ezért lementünk hozzájuk. Egy óra múlva előkerült egy doboz, a legjelentéktelenebb, amiben pótaksik voltak a fényképezőgépünkhöz. Aztán eltelt még egy óra, és előkerült egy orbitálisan nagy doboz, benne egy, azaz 1 db. Schwalbe Marathon Plus 26×1.75 gumiköpennyel. Ááááááá! Az Amazon robotja különcsomagolta őket és két külön dobozban küldték ki két külön csomagként! :( 240 quetzalt, majdnem 9 ezer forintot fizettünk e két csomag átvételéért (plusz az Amazonnak a termékek árait ugye), mert hát a dobozok is nyomtak a latba rendesen. De az idegesség, amit ez okozott ezeken az amúgy nagyon-nagyon szép napokon, szinte jobban fájt. Mert a másik gumikülső nem került elő, és a laptopra is azt mondták, hogy ezen a rendelési számon csak egy kamera érkezett be hozzájuk, és nézzünk vissza hétfőn. Ettől totál kiborultam. Most nem is akarok erről többet írni.

Hazafelé saját lábon, vagyis busszal mentünk haza, és ezalatt sikerült lenyugodni. Meg egy csomó buszt fotózni. :)

Azért a Jézus meg a nőalak egymás mellett elég érdekes… :)

Baloldalt szegény BMW-s felhajtott a járdára, egy motoros rendőr azonnal ott termett, és kapta az 500 quetzalos büntit

Jól gondolom, hogy hátul le van ültetve, elől meg fel van emelve a felfüggesztés? És ha igen, miért? Tényleg csak azért, mert ez így menő? Vagy mert elől van a motor? De hát annak konstans a súlya…

Zita baconos sajtos fűszeres csirkét, vagyis “göngyölt husit” készít – annyira belejöttünk a sütés-főzésbe, hogy nem bírtunk leállni. :)

Hát, mára ennyi. Szerettem volna lezárni az évet és utolérni a naplóval a jelent (mert azt gondolom kitaláltátok, hogy ha egy templomból írok, ahol Zita épp alszik, akkor már nem vagyunk Julioéknál), de már olyan késő van és már így is olyan hosszú lett ez a bejegyzés, hogy muszáj befejeznem. Annyit azért elárulok, hogy ezen ne izguljatok, hogy a másik gumit nem tudtuk megvárni, azt valahová elkeverték, viszont ezt a bejegyzést már az új netbookon írtam. Megjártuk ezért rendesen a kálváriát, de most úgy érzem, megérte, ha a bosszúságot nem is, de a pénzt igen, mert sokkal gördülékenyebben és gyorsabban tudok majd ezen dolgozni, arról nem is beszélve, hogy ha skypeolni kell, akkor nem kell Zita matuzsálemi kisgépét felízzítani hozzá. Ú, basszos, a bankot nem hívtam még fel, hogy megkapták-e a nyilatkozatomat odahaza és hogy minden rendben van-e? Mert ha nem, akkor nem tudom majd használni az otthoni számlám. Ajajj… Na mindegy, akkor kénytelen leszek Zitát felébreszteni, mert közben feltámadt a szél, így ez odakintről nem fog menni, .

Jól összefoglaltam az idei évünket és megterveztem a jövő évit, nem igaz? :D Az utolsó 2014-es bejegyzés már csak 2015-ben fog megjelenni a blogon, de addig is Nektek nagyszerű Szilvesztert és nagyon boldog, élményekben, sikerekben, tapasztalatokban gazdag új esztendőt kívánok a szunyókáló párom nevében is! 2015-ben folytatjuk, és hazaérünk, és hazulra is van kismillió tervünk és ötletünk, ami nem is fog valószínű mind beleférni abba a bő negyedévbe. Kell ennél több? :) Az idei év meg királyság volt, kezdtük Új-Zélandon úgy, hogy még nem is tudtuk, lesz-e folytatás (kapunk-e munkát?), és végül lett, és nem is akármilyen! A meló nagyszerű volt, találkoztunk a másik magyar fekvőbringás világjáróval, Kobra Zolival, akiben egy nagyszerű embert ismertünk meg, és rajta kívül is még rengeteg fantasztikus emberrel hozott minket össze ez az év, keresztül a kiwik két szigetén, Hawaiion és az USA négy másik államán, egész Mexikón, a csodás Belizen, és most itt vagyunk Gautemalában, de egyébként az évet nem itt fogjuk zárni, mert már csak 33km El Salvador, szóval az új év már az utunk 33. országában fog érni minket. A következő Karácsony és Szilveszter pedig már odahaza! Őrület belegondolni is! :)

Történt 2014. december 19. és 27. között, bicikliztünk mindössze 35,8km-t, megírva december 30-án. (23:57! :D)

Ui: Zitát felébresztette a csapkodó szél, így nem én keltettem fel a skype-al. Felhívtam a bankot, még nem érkezett meg hozzájuk a levelem, de nincs para, mert a lakossági ügyfeleknél van még türelmi idő, így nem zárolnak semmit, nem fogunk éhenhalni… ;) (arra különben is ott lenne az új-zélandi bankkártyánk a szőlős pénzzel)

  1. Csillagpontos
    december 31st, 2014 09:35-nél | #1

    Dear Zita and Arpi! Good way and Hapy new year! (y)

  2. Selmeczy Tamás
    december 31st, 2014 11:19-nél | #2

    Kedves Árpi,
    Kezdettől fogva követjük a blogotokat, sok érdekeset olvastunk eddig az úti élményeitekből. Ebben a legutóbbi bejegyzésben – bár szőr mentén – de érintetted a Hit Gyülekezetét is. Sajnálom, hogy olyan dologról írtál kvázi véleményt, amiről csak – fogalmazzunk így – a “konkurencia tálalását” ismered. Én katolikus értelmiségi családban nőttem fel, ismerem a katolicizmust, de 28 év alatt nem ismertem ott meg Jézus Krisztust (konkrétan: kitalált személynek gondoltam). 24 évvel ezelőtt mindenféle agymosás, mantrázás és ilyesmi nélkül tértem meg a Hit Gyülekezetében, és hálás vagyok Istennek, hogy így történt. Azóta családommal együtt próbáljuk bibliai alapokra építeni az életünket – dolgozunk, neveljük a gyermekeinket, imádkozunk és legjobb tudásunk szerint próbáljuk szolgálni Istent. Hogy ebben mi a biznisz, azt valószínűleg azok sem tudnák megmondani akik ránk sütötték a “biznisz-szekta” bélyeget. (De hitem szerint minden beszédről egyszer számot kell adni mindenkinek).

    Terjedelmi okokból nem fejtem ki részletesebben a véleményemet, csak az egyetnemértésemet szerettem volna kifejezni a gyülekezetünkről leírtakkal kapcsolatban.

    Üdvözlettel: Selmeczy Tamás

  3. Arpi
    december 31st, 2014 15:15-nél | #3

    @Selmeczy Tamás
    Szia Tamás,

    Most újraolvastam amit írtam, és valóban inkább feketén mint fehéren írom le a dolgokat, ami nem szép, mert valóban csak hallottak és olvasottak alapján van róla véleményem. Ezért ezúton kérek elnézést, és most néhány ponton át is írom azt a bekezdést.
    Azért maradtam én magam is skeptikus ezzel a témával kapcsolatban, mert több forrástól (igaz ők is csak mint külsős…) azt hallottam, hogy nálatok indokolatlanul magas “hányadot” (20%) kell(!) fizetni, amire a kereszténységnél a történelem során már jó pár száz éve nincs példa(bár ezt is csak feltételezem), de hogy ebből mi igaz, és mi nem, azt valóban nem tudom.

    Elnézést még egyszer, ítélkezés nélkül, szemléltetve akartam írni, de hát ez sokszor nem sikerül, főleg ha egyetlen egyszer se marad időm átolvasni, amit írok. Nem állt szándékomban senkit megsérteni.

    BÚÉK,
    Árpi

  4. Arpi
    december 31st, 2014 15:52-nél | #4

    @Arpi
    Tamás, arra kérünk téged, hogy mesélj nekünk első kézből arról, milyen a Hit Gyülekezetében lenni, hogy ne csak másodkézből halljunk róla. Mert úgy csak csupa rosszat hallottunk róla, ugyanakkor a tagok száma azt mutatja, hogy… Szóval nem értem! :) Elnézést még egyszer, ha sértő voltam, és köszönöm a hozzászólásod!

  5. Selmeczy Tamás
    december 31st, 2014 18:18-nél | #5

    Kedves Árpi,

    Természetesen nem nehezteltem, és azért is írtam “kvázi véleményről”, mert érezhető volt, hogy nem ítélkezés szerepelt benne, de mégis volt egy kis negatív éle, amit a leveleddel korrigáltál. Ezt köszönöm.

    A kötelező 20% adomány csak “városi legenda”, de mivel a gyülekezetünk bevallottan az önfenntartó egyházmodell híve, vélhetően nagyobb összegekkel támogatjuk az egyházi munkát mint a történelmi felekezeteknél szokás. Ez mindenkinél egyéni, ki milyen lehetőségekkel és hittel rendelkezik ezen a területen – nincs kötelező hányad. Az adományokból gyülekezeti házak épülnek, karitatív szervezet működik, és általában az egyház működési feltételei fedeződnek – a törvényeknek és jogszabályoknak megfelelő módon.

    Szívesen írok az életemről, a megtérésemről amennyiben érdekel (sok emberrel megosztottam már ezeket), de nem ezen a fórumon, hanem személyesebben és részletesebben emailen keresztül.

    További jó utazást és boldog új évet kívánva,

    Üdvözlettel: Selmeczy Tamás

  6. Edit
    január 1st, 2015 23:00-nél | #6

    Sziasztok!
    Boldog új évet kívánok nektek!
    Izgatottan követjük az utatokat, a kisfiamnak szoktam felolvasni az e-könyvetekből.
    Árpi, nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál: épp pár napja egy évzáró vacsorán ajánlottam egy “hitgyülis” barátomnak a blogotokat és az e-könyveket. Nos, ha épp a december 31-i bejegyzéssel kezd el ismerkedni veletek, akkor magyarázkodhatok ám!
    Szeretettel egy olvasótok:
    Edit a Hit Gyülekezetéből :)

  7. január 2nd, 2015 00:27-nél | #7

    Sziasztok!
    Boldog Új évet kívánok kollégáim nevében is.
    Küldök nektek egy ajándékot, amit nem oly régen találtam a neten. Dél-Amerikai beszámoló, talán tudjátok hasznát venni.
    Üdv. István
    http://latlakteged.hu/

  8. Arpi
    január 2nd, 2015 15:00-nél | #8

    @Edit

    Remélem nem hoztalak kellemetlen helyzetbe és még nem olvasták! :)

    Végül úgy döntöttem, hogy jobb, ha kiveszem azt a bekezdést, ne kerüljön be később az e-könyv verzióba, nem akarok senkit megbántani, valahogy előbújt belőlem a régi előítéletesdi, és bár nem ítélkeztem benne közvetlenül én, de mégis látatlanban ítélkező és meggondolatlanul negatív lett, mert nem saját tapasztalatokból épít, vagyis egyből igen, de ő azt hiszem nem éppen a legreprezentatívabb minta – és azt sem írtam ide, hogy ezzel együtt egyébként bírtam a fazont. :)

    De mivel itt cenzúra még sosem volt, ezért ezzel a kisebb reflexióval ide azért még bemásolom, amint írtam. Közben leesett ám, hogy több hitgyülist is ismerek a régi életemből, csak sosem volt a homlokukra írva és nem beszéltek róla sokat így fel se tűnt és soha nem is gondolkoztam rajta… és mindegyikük normális, kedves ember, mint ahogy általában a bármilyen igazi hívők, ők is egy az átlagnál normálisabb értékrenddel rendelkeznek, és az ilyen embereket pláne nem akarom megbántani. De amúgy senkit sem…, ahogy a nemhívőket sem, de ez mostanában nem megy nekem. :D Mégis, amit írtam, vállalom, még ha így utólag kicsit szégyellem is magam miatta:

    “Az is eszembe jutott, hogy azért otthon is lehet valami hasonló, valószínű egy hitgyülis buli ilyesmi lehet, vagy még ennél durvább, és talán ők az egyetlenek, akiknek odahaza van modern épületük az összejöveteleikre. Hogy ők most mennyire piszkosak, és mennyire durván egy businessvallást hoztak létre, vagy sem, abba ne menjünk bele. Itt most csak arra akarok megint, sokadjára kitérni, hogy mennyire nem fekete-fehérek a dolgok. Volt egy kollégám, aki az átkosban a börtönt is megjárta, mert nem volt hajlandó dolgozni, helyette bulizott és piált, és hosszú haja volt és olyan nagyon nem jó dolgokat is tett, amit később megbánt, és amiről nem is akart többé beszélni.. Egyszóval nem élt szépen, legalábbis a saját, utólagos elmondása szerint. Aztán valahogy bekerült a hitgyülibe, ott körbeállták, imádkoztak érte, hogy megtisztuljon, és ő attól a naptól kezdve le is állt a piával, újra törődni kezdett a családjával, és azóta normális, rendes és főképpen boldog életet él. Ha ezeket nem meséli el nekem, soha nem hittem volna, hogy börtönviselt, és piálós volt, mert amíg együtt dolgoztunk, volt hogy több milliós eszközöket is fuvarozott, és joggal bíztak meg benne. Persze aztán más dolgokat is mesélt, meg jött azzal, hogy aki nem úgy hisz, ahogy ő, vagyis ők, az a pokolra jut, meg hogy a többi vallás nem jó, csak az övék. Erre visszakérdeztem, hogy akkor én is pokolra jutok? Mire ő rám mosolygott, hogy “Ááá, nem, te nem, Árpesz, te jó gyerek vagy…” :) Aztán ennyiben is maradtunk, én mindig megmosolyogtam magamba az ilyen történeteit, mert bár akkor még nem tudtam ilyen jól megfogalmazni, de úgy vélem, hogy nincs egyetlen helyes út, és a vallások csupán különböző utak egyazon cél felé. Azt hiszem utóbbit Gandhi mondta így. És bár igen sötét dolgokat olvastam a hitgyüliről, de ez a példa azt mutatja, hogy talán közel sem ez a legrosszabb dolog, ami egy emberrel történhet. Őt kirántották a még rosszabból, amit egyik oldalról lehet nevezni megmentésnek, a másik oldalról meg “kihasználják a szerencsétleneket” – hogy mi az igazság, azt én nem tudhatom, főleg, hogy annak is több oldala van, és én csak hallottam és olvastam ezekről a dolgokról. Így talán kár volt ezt az egész bekezdést megírni, de most már benne hagyom, csak arra kérek mindenkit, ha kommentekben vitatkozunk, azt kulturáltan! Ne sértsünk meg senkit, én sem akartam, elnézést, ha mégis sikerült. Köszi! :)”

    ui: folytatás, vagyis új bejegyzés hétfőn jön! ;) BÚÉK! :)

  9. Edit
    január 2nd, 2015 16:25-nél | #9

    Sziasztok!

    Pont ezt szerettük meg Bennetek, hogy nyitott és rácsodálkozó szívvel fordultok más emberek, kultúrák és vallások felé.
    Köszi, hogy kiollóztad a blogból.
    További jó utat és minden jót kívánok:

    Edit

Hozzászólások lezárva