Nászút a Föld körül

Irány Panama! Első napok és utunk Panama városba

Panamában úgy tervezük, hogy nem fogunk végig biciklizni, mert csak nagy autópálya van, és más bringásoktól azt hallottuk, nem éri meg itt tölteni az időnket. Ezért úgy gondoltuk, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon, egy darabot biciklizünk, aztán buszra szállunk Panama városig, onnan majd újra biciklizünk Colónig, ahonnan a hajó megy Kolumbiába. Tervnek jó, lássuk, mi sül ki belőle.

Határátlépést egy-egy finom kókusszal ünnepeltük. Itt nem azt írják ki, hogy “coco frio”, hanem “pipa fria”, mivel a coco az már a megérett, húsáért fogyasztott kókusz, a pipa pedig a zöld kókusz, aminek még sokszor semmilyen húsa nincsen, csak lé van a kemény dióban.

Itt, a kókuszosnál csodálhattuk meg először a helyi, dollárral azonos pénzeket. A méret és az érték ugyanaz, csak más a neve. Dollárral is mindenhol lehet fizetni.

Valaki nagyon vicces kedvében volt.

Megérkeztünk a ma esti célállomásra, La Concepcion-ba. Itt találkoztunk először ezekkel a szép ruhába öltözött hölgyekkel, és amikor kérdeztük, hogy mi a neve annak, amit viselnek, csak annyit mondtak értetlenkedve, hogy “ruha”. Vagy nem kérdeztem jól (ami valószínű), vagy nem jelent tényleg semmi különöset ez a viselet.

Akció volt a helyi pizzásnál, mókás, hogy sajtszelőt adtak a pizzaszeletek kiemeléséhez. Formára végül is hasonló…

Egy kis földrajz órát tartottam a gyerekeknek, mert nagyon izgatta a fantáziájukat, hogy honnan jöttünk, ha nem vagyunk gringók. Először mindig azt keressük meg együtt, amelyik országban vagyunk, aztán megnézzük, az melyik kontinensen van; eddig még szokott menni a dolog, de a többi kontinensről nagyon kevés gyereknek, vagy felnőttnek van fogalma. Amit itt ismernek, az legtöbbször Ausztrália, és rácsodálkozak, hol van például Spanyolország meg Németország, amely országokat névről ismerik, de nem tudják merre van. A nagy fekete folt Afrika, de Ázsiát is csak úgy találjuk meg, ha rákérdezek Kínára, Mongóliára vagy Oroszországra. Az ezzel szöges ellentétes tapasztalatunk, amikor egyből megkérdezik, hogy budapestiek vagyunk-e? Ilyenkor szégyenlem el magam, mert én nem tudom sok ország fővárosát, de ezen a helyzeten mindig lehet javítani. (Például ezzel az utazással) :)

Reggel indulás előtt. Ez a szállás amúgy egy külön kategóriába tartozik itt. Az olcsó, helyiek által vezetett, turisták számára ismeretlen, hotel-feliratot nem használó szállásokat csak kérdezősködés útján lehet megtalálni. Szeretjük az ilyet, mert egyrészt olcsóbb és a színvonala nekünk tökéletesen megfelel, illetve tuti olyan családnak megy a pénzünk, akinek jobban kellhet, mint egy ismert hotel tulajdonosának. Így gondolkodunk, reméljük, helyesen.

Szépséges Panama

Panama szinte minden utcasarkon megörvendeztetett minket újabbnál újabb táblákkal. Szerintem itt gyűjtöttük a legtöbbet a KRESZ-tábla gyűjteményembe.

Megérkeztünk David nevű városba. Komolyzene szólt a Pio Pio nevű gyorsétteremben, igazán üdítő volt a sok spanyol nyelvű ihaj-csuhaj zene után!

David városa volt a cél a mai napra, mivel itt terveztünk buszra szállni, hogy át-teleportáljuk a sokszáz kilométer hosszú unalmas autópályát Panama városig. Korán érkeztük, mivel nincs messze La Concepcion-tól, de örültünk is ennek, mert nem tudtuk, hogy pontosan honnan és mikor indulnak a buszok. Na jó, tudtuk, benne van a LP útikönyvben, de mégis, csak az a biztos, ami már megtörtént, és remélhetőleg az, amit már láttunk saját szemeinkkel. Szóval itt vagyunk Davidban, és szöttyögtünk egy sort, mint aki nem tudja, mit akar. A terv az lett volna, hogy pihenünk egy napot itt, mielőtt bemegyünk a még nagyobb városba, Panamába, valamint mivel nem volt szállásunk Couchsurfinen se itt, se Panamában, úgy gondoltuk, itt olcsóbbak lesznek a hotelszobák és hátha addig valaki visszaír CS-n Panama városból. Relatíve olcsóbbak is voltak a hotelek, de egyik sem volt igazán az, amire azt mondtuk volna, hogy “igen, itt tudunk pihenni és termékenyen dolgozni, van wifi és le tudunk ülni egy asztalhoz!” Mondom, valahogy volt bennünk valami szöttyögős, itt se jó, ott se jó, sehogy se jó érzés. Csak tekeregtünk a városban a büdös forgalomban meg a hülye egyirányú utcákban föl alá, a végén már gyalog mentem holtet nézni, az egész csak fárasztó volt, jobban elfáradtunk, mintha rendesen bicikliztünk volna. Ez az a típusú helyzet, amikor az egyikőnknek ki kell mondania, hogy “ez lesz és kész”, és akkor ahhoz tartjuk magunkat, ehelyett ide-oda tengődtünk, már a sokadik “nem jó” hotel után egyre azt éreztük, csak elfolyik az idő, és ebbe a nyúlós-ragadós rossz hanguatban egyet lépünk előre, négyet hátra. Árpinál telt be a pohár, azzal állt elő, hogy a fene egye az egészet, üljünk fel egy buszra, majd azon alszunk és legalább Panamában leszünk, mármint a városban. Ha csak így írom, hogy Panama, akkor a városra gondolok. Árpira jellemző ez az előre menekülés, mint megoldás a szorult helyzetekben. Nekem nagyon nem tetszett és mondtam is neki, hogy ez tiszta hülyeség, mert 1. nem fogunk tudni aludni rendesen a buszon, tudja jól, 2. sokkal drágább lesz Panama, miért nem várunk itt, hátha lesz CS-s szállásadónk. Mivel hajthatatlan volt, így ez lett a döntés, és már előre készültem magamban, hogy majd jól megmondhatom neki, hogy “én megmondtam, hogy ez lesz, mindig hallgass az asszonyra!”.

Egy nem túl jól sikerült kép rólunk, a buszkerék dísztárcsájában.

Így hát beugrottunk egy kis pékségszerűségbe enni, majd eltekertünk a buszállomásra. Már késő délután volt, de még nem volt sötét. Árpi megkereste a jegypénztárat, hogy jegyet vegyen az este 10-órás buszra, addig meg gondoltuk vártunk a légkondis váróteremben, és Árpi meg tud dolgozni a laptopon. A jegypénztárnál azt mondták, majd este 9-re menjen vissza jegyet venni. Hát jó, vártunk este 9-ig. Ekkor Árpi újra elment a pénztárhoz, majd csak nagyon sokára tért vissza, septében felmarkolta az útleveleinket, és szaladt vissza. Nem értettem, mi tart ilyen sokáig. Amikor Árpi visszatért a jegyekkel a kezében, akkor mesélte el, mi volt. Mikor sorra került, épp 9:05-kor, és kért két jegyet a 10-es buszra, akkor közölte vele a jegypénztáros, hogy a 10-órás busz épp most megy el. No, így sikerült lekésnünk a buszt. És így jöttünk rá, hogy van 1 óra különbség Costa Rica és Panama között. Na sebaj, van egy másik busz éjjel 12-kor.

Fél 12 körül lehetett, amikor láttuk begördülni a buszt az állomás mellé. Oda mutatta a pénztáros is, hogy a busz érkezni fog. Szépen odatoltuk magunkat, és a buszsofőr, vagy jegyszedő, vagy nem is tudom, pontosan milyen státuszban dolgozó férfi, aki a cuccok bepakolásáért is felelős volt, erőst elszörnyedt, amikor meglátta a bicikliket. Na, 16 dollárért már befértek… Mivel szemfülesek voltunk és elsőnek álltunk oda a csomagjainkkal a pakoláshoz (ezt mindig így kell, mert tényleg sok cuccunk van, és ha a végén érkezünk, lehet, hogy tényleg nem férünk be), hamar bekerült mindkét bicikli, és a táskák is a busz mélyére.

Intermezzo: pont most van földrengés, amikor ezt írom! Hujj, nagyon izgi, ilyen erős földrengésben még nem volt részünk, egész sokáig tart(ott)! A helyiek azt mondják, itt még sosem volt ilyen, nagyon megijedtek és imádkoznak. Persze mindenki rendben van és semmi nem történt. Vissza a buszhoz!

Még eltartott egy darabig, amíg minden utas táskáját bepakolták, úgy 10 perc múlva állhattunk sorba a felszálláshoz. Mikor sorra kerültünk, a férfi (aki pakolta a biciklijeinket) amikor meglátta a jegyünket, a fejéhez csapott és elkezdett valamit nagyon gyorsan hadarni. Pár mondat után fejtettük meg: “Rossz busz!! Másik buszba kellett volna pakolni! Nem ezzel a busszal megyünk!!” – ??? Ajaj.

Még pár elhadart mérges mondat után kiderült, hogy ugyan rossz buszra pakoltunk, de ez a busz is Panama városba megy. A szerecsénk: a mi buszunk, ami ugyaninnen és ugyanekkor indul, ugyanoda, és ugyanakkor érkezik meg, illetve hát 5-10 perc különbséggel, amit a forgalom okoz. Csak megjegyzem, a jegyre pici betűvel volt egy 50-es írva, és ez a szám nem túl feltűnően, de el volt helyezve a busz ajtaja mellett is. A másik busz a 40-es. Ezt honnan kellett volna tudnunk? Így odairányítottak minket a másik buszhoz, ahol elmondtuk a jegyszedőnek, hogy nincs csomagunk, az a másik buszban van, hogy tudjanak róla. Bólogattak, felszálltunk. Az 1-2 helyet kaptuk meg, ami az emeleten volt, egészen a sofőr feje felett. Piszok hideget nyomott a légkondi, folyton felébredtem-elaludtam, nagyon rosszul telt az éjjel, de azért aludtunk valamennyit. Azon is sokat gondolkodtunk, hogy most mi lesz a cuccainkkal: ha késve érkezik a busz, majd kicsapják oda oldalra valahova, aztán találjuk meg, ha tudjuk? Vajon figyel majd rá valaki, vagy ott lesz szabad prédának, hogy bárki belematathasson? Mindegy hát, nincs mit tenni, csak lesz, ahogy lesz, így sikerült rossz buszra szállni, illetve – rossz buszba pakolni. Na de még nincs vége…

Mikor már tetőfokára hágott a fáradság és már a hideg sem zavart, végre mélyebben el tudtunk aludni. Emlékszem is egy homályos érzésre, hogy “végre, el tudok aludni”. Valahogy olyan nyugodtabb lett minden és minta nem is lenne olyan hideg… “AYYYYY! Santa Barbara!!!!” – Erre a kiáltásra ébredtünk… Riadtan ébredtem fel, hogy mi történt, látom, hogy egy férfi áll a fejem felett, a szék mögött és fogja a fejét. Gyorsan ébresztem Árpit is, és akkor nézek körbe: senki sincs a buszon… és a busz nincs az állomáson, egy benzinkúton vagyunk… Na, így sikerült nem leszállni a buszról… Az első riadtságban egyből a csomagjaink után kérdeztünk, meg hogy hol a másik busz?! Hol van a 40-es busz? És mi hol vagyunk? És hogy nem szólt senki és hogy nem vették észre? Hát persze, mivel nem volt csomagunk a csomagtérben, úgy gondolták, már mindenki leszállt. Úgy tűnik, nem sikerült az infót átadni felszálláskor a csomagjainkról. :) Az első ijedtség után, meg amikor Señor “Santa Barbara” is összerakta a képet, igyekezett megnyugtatni minket, hogy mindjárt odamegyünk, ahol a másik busz van, várjunk lent, a lenti székeknél. A 40-es busz már a pihenőhelyen állt, a sofőr aludt. Señor “Santa Barbara” azt mondta, kopogtassunk az ablakon, majd a busz, amivel utaztunk, elhajtott. Na és ha mégsincs itt a 40-es busz sofőrje? Hál’Istennek itt volt, már valóban pihent, de számított ránk, hogy jönni fogunk. A csomagjaink épségben és hiánytalanul a csomagtérben voltak. Ezért nagyon hálásak voltunk, hogy törődött ezzel ennyire, és nem csak kipakolta a végállomáson, hanem amikor látta, hogy nem jövünk, biztonságban megőrizte. Fent beillesztett kép a buszkerékkel az a megérkezés és öröm pillanata, hogy mindenünk megvan, annak ellenére, hogy a formánkat hoztuk és sikerült ily’ sikkesen és gördülékenyen megérkezni Panama városba… :))

Döcögős érkezés után egy nagyon szép hét Panama városban

A belvárosi sétálóutca, és a hagyományokat még őrző helyiek. Nagy ellentét feszíti a modern-, és a hagyományőrző csoportot. A modernek mindenben az USÁ-t koppintják, ez elsősorban a ruházaton és kiegészítőkön jelenik meg – ezt panamaiaktól tudjuk -, a hagyományt őrizni akarók pedig ezzel az erős árral szemben küzdenek az értékeik fennmaradásáért.

Korán reggel volt még, amikor a busszal megérkeztünk, és mivel éhesek voltunk meg arcot-fogat szerettünk volna mosni, bementünk biciklistül a váróterembe. Ettünk egy-egy szendvicset, és próbáltuk behozni a CS-t az okostelefonon. Hurrá, kaptunk valakitől visszajelzést! De, sajnos nem tud minket fogadni, viszont adott egy infót. Holnap, vasárnap, nagy bringázás van a városan, sok biciklis csoporttal találkozhatunk, neki is vannak ott barátai, és menjünk oda kérdezősködni, hátha valaki tud nekünk segíteni. Ez jó hír, egy éjszakára kell szállást keresnünk. Bementünk a Casco Veijo félszigetre, ez az óváros. Fel, s alá keringtünk megint (jól megmondtam Árpinak, hogy “én megmondtam”), egyik szállás drágább volt a másiknál. Az egyik hostelnél voltak biciklis rendőrök, akikből amúgy nagyon sok van a városban. Szerintem nagyszerű ötlet, hiszen a sok egyirányú utcában gyorsabban tudnak reagálni biciklivel, mint autóval. Az egyikőjük tudott egy Miami nevű hotelről a sétálóutcában. Mivel nem igazán tudtuk, merre is van, elkísértek minket. A szobák itt is drágák voltak, (igaz, hogy valószínűleg csak egy éjszakára keresünk szállást, de ez nem biztos, így azt is figyelmbe kell venni, hogy lehetőleg egy egész hétre jó legyen a szállás), amit olcsón tudtak adni, az egy 5. emeleti, az ott dolgozókkal megosztott óriási szoba, ahol nem tudtuk volna a cuccainkat elzárni. Úgy képzeljétek el, hogy az 5 emeletből 2 vagy 3 volt kiépítve, ott voltak falakkal ellátott rendes szobák, majd a tovább vezető lépcső tele volt pakolva minden féle törött bútorokkal, ezzel jelezve, hogy a kedves vendég ne menjen följebb, az a rész le van zárva. Ahogy mentünk fölfele, már azt vizionáltam magam elé, hogy mégis hogyan fogunk itt felbalettozni a bringákkal meg a csomagokkal öt emeletet? A felső emeletek koszosak és kupisak voltak, itt-ott le volt rakva pár matrac a földre, azokon valakiknek a cuccaival, arra gondoltam, a hotelben dolgozók, meg pár helyi munkás lakhat itt. A legfelső emeleten még egy TV is volt, bekapcsolva, persze épp senki sem nézte. Itt pár függőágy lógott, egy-egy matrac a koszos földön hevert. Az első gondolatom az volt, hogy ha valahol, akkor itt fognak minket kirabolni. A fürdőszoba is mocskos volt, ami nem zavarna, ha legalább tudnám, a cuccaink biztonságos helyen vannak. Az ilyen közösen használt, senki-gazdája helyek mindig mocskosak. Köszönjük, nem kérjük, azért ésszel is kell élni. Lent a rendőrök még vártak ránk, hogy mi lesz velünk, és mi megköszöntük nekik a segítséget, nagyon kedvesek voltak, hogy ide elkísértek, de ez a hely nem jó. Egy másik rendőrnek jutott eszébe, hogy van egy másik hotel, azt is Miami-nak hívják, az a 13. utcában van, a nyomornyegyed mellett. Na, nézzük meg.

Egy kis kontraszt: a szép belváros – és –

– a kevésbé szép, bár élettel teli szegény negyed.

Miami hostal a 13. utcában. Az utcasarkon egy taxis ránkszólt, erre ne menjünk tovább, veszélyes! Gondolom, hogy kirabolnak, vagy ilyesmi. A hostel még pont a “határon” feküdt, bár a veszélyesnek titulált részen többször is keresztül kellett bicikliznünk, ha ki akartuk kerülni az egyirányú utcákat.

Íme a környék. Amellett, hogy nem örülök annak és elszomorít, hogy emberek szegénységben élnek, és minden embertársamnak megkívánom a tiszta és rendezett életkörülményeket, azért jó volt látni ezt is, nem csak a steril, turistán számára rendberakott “everybody happy spend your money” környéket. A valóságot mindig többre becsülöm a kisminkelt látványosságnál. Ha nem szembesülünk azzal, ami van és rossz, akkor nem is tudunk ellene tenni.

Ez a bolt pont azon a sarkon állt, ahol a taxis intett minket, hogy ne menjünk tovább. Hát, igen, valószínűleg tényleg nem túl jó a közbiztonság.

Buli van a szomszédos utcában

Nagy vizes – locsolós party volt. Egy csapat turistát is leöntöttek, így mi kerültünk egy háztömböt. :)

Menjünk egyet sétálni – városnézés 1.0

Graffitis ház egy sarokra a sétálóutcától

Óváros

Az egyik kedvenc terünk. Ezzel szemközt volt az az étkezde, ahova rendszeresen visszajártunk.

3 dollár 75 cent. Vagyis 3 balboa és 75 cent. Ugyanaz a kettő. És milyen finom volt a lencse!!! Egészen otthoni lencsefőzelék íze volt, talán mert pont az is volt.

Árpi: A Függetlenség terén ez az a templom, ahol őrzik azt az híres arany oltárt, amit állítólag még a régi óvárosban, amit leromboltak, a pap a templomban feketére festett, és mikor jöttek a kalózok, azt a mesét adta be nekik, hogy már más kalózok előzőleg elvitték. De ez még semmi, még le is gombolt róluk egy kis adományt az új oltárhoz… :) Jól átverte a kalózokat, az egyszer biztos. Sajnos az oltárt nem tudtuk megnézni, mert amikor itt jártunk, zárva volt a templom, aztán meg annyifelé voltunk és annyi mindent láttunk, hogy később ezt elfelejtettük. Mindenesetre a legenda úgy tartja, hogy a kalóz, akit a pap átvert, így nyilatkozott a papról: “nem tudom miért, de szerintem te nagyobb kalóz vagy, mint én”.

Az ó-, és újváros találkozása

Hát igen. Azért ez is szép. Bár Budapestre azért nem kéne ilyen.

Épp apály volt.

A biodiverzitás múzeum, kár hogy nem néztük meg.

A pingált buszok egyik gyöngyszeme. Barátainktól megtudtuk, hogy ezeket a buszokat “mérges bikának” hívják, mivel mindig agresszíven dudálnak a sofőrök, mindig tolakodnak és bevának mindenki elé.

A következő részben szó lesz egy lélegzetelállító módjáról a városnézésnek, amikor is úgy fedezhetjük fel Panama várost, mint máskor soha! Megismerhetitek új barátainkat, akik egy másik országból költöztek ide, mert egyikőjüket elrabolták váltságdíjért (na de hogy szabadult meg?). Valamint valami olyasmi fog velünk történni, ami eddig 3 év 9 hónap alatt még soha sem történt! :)