Bejárat > Ázsia, Törökország > Az utolsó török tea – Köszönjük Törökország!

Az utolsó török tea – Köszönjük Törökország!

augusztus 25th, 2011

Defektjavítással indítjuk a napot

A dzsámi mellett csak 8 körül sikerült kikászálódni az ágyból. Az indulás elvileg sikerülhetett volna gyorsan, mert az éjjel alig pakoltunk szét, így gyorsan el tudtunk volna készülni, ám pakoláskor azt vettük észre, hogy Zita első kereke sajnos lapos. Előkapartam a szerszámosládát a táskám aljáról, és szétszedtem a gumit. Két nagy üvegszilánkot is találtam a külsőbe fúródva, amelyeket nem túl okosan még a szétszedés előtt kioperáltam az abroncsból, így amikor annak belső felületén kerestem a defektet okozó tárgyat, már nem találtam semmit. Viszont a lyukat a belsőn viszonylag hamar megtaláltuk egy lavór víz segítségével. Gyorsan ment a foltozás, és hibátlanul. A titok csak annyi, hogy várni kell 3 percet, miután rákentük az előzőleg megtisztított és megsmirglizett belsőre a vulkanizálószert. Emlékszem, ezt nagyon régen még nem tudtam, és mennyit szenvedtem emiatt a foltozásokkor. :) Egyébként miközben ezeket a műveleteket végeztem kb. 5 felnőtt és 10 gyerek volt körülöttem, érdeklődéssel figyelték, mit csinálok, és így utólag belegondolva valóban érdekes lehetett számukra az egész, mert valószínű semmi hasonlót nem láttak még, legalábbis a gyerekek biztosan nem. Némelyik kicsi aranyos volt, próbált segíteni, a kezembe adta a pumpát, amikor látta, hogy arra lesz szükségem. A szerelés viszont sajnos még így segítséggel sem ment simán. A külső peremét bekentem Zita babapopsikenőcsével, de az csak nem akart kipattanni a helyére. No nem azért, mert nagyon szorult, hanem mert a kis pumpával egyszerűen nem tudtam kellő nyomást elérni a kerékben. Nem a pumpa volt egyébként a hibás, hanem a szelep. Pár perc múlva újra lapos volt a kerék, de először nem jöttem rá, hogy a szelep hibájából. Nem csavartam vissza teljesen a szelep fejét, és kifelé is eresztett. Tudtommal  a szelep szerepe csupán annyi lenne, hogy a levegőt csak az egyik irányba engedje át, de erre ez a nyomorult szelep nem volt képes, én ezt pedig nem vettem észre először, azt hittem van egy újabb, vagy egy másik lyuk is a belsőn, ezért még egyszer szétkaptam a gumikat, így a kapkodásom és a figyelmetlenségem miatt teljesen feleslegesen elment újabb 20 perc, és persze idegeskedtem is. Hiába, nem kéne úgy kapkodnom, de majd csak megtanulom ezt – szép lassan.:)

„Buffalo wings” – először és utoljára

Azért 10 óra után már az úton voltunk, és megkezdtük 40-edik, egyben utolsó napunkat Törökországban. Pár kilométerrel odébb megálltunk egy benzinkútnál, hogy Zita első kerekének megadjuk, amit megérdemel, amit a kispumpával nem tudtunk belenyomni: 4,5 bárt. :) Itt láttuk, hogy nem lettünk volna nagy bajban, ha elvétjük tegnap este a dzsámit, és továbbjövünk. Bár az imám családját hiba lett volna kihagyni, de azért ez a benzinkút melletti imahely sem lett volna utolsó szálláshely az éjszakára. A kút parkolója mellett egy négy lábon álló faházikót találtunk, a kutasoktól tudtuk meg, hogy imahely. A kis létrán fel lehetett menni a magasba épített kis két szintes házikóba, aminek belsejében semmi más nem található, csak egy nagy szőnyeg(hálószoba). Lent pedig, a ház alatt kis asztal, székekkel (konyha, étkező, iroda, garázs). Hát kell ennél több? Nem, nem kell, de persze mi nekünk még ennél is jobb dolgunk volt tegnap este. Egy teaszárító raktárat kértünk, de az imám családját és házát kaptuk meg egy éjszakára. Ez a Törökország már csak egy ilyen hely, így szerettük 40 napig. :)

A következő városban találtunk egy BIM-et, de sajnos épp tatarozták, így nem tudtuk utolsó líráinkat a kedvenc bundás mogyorónkra költeni. Viszont volt nálunk még tegnapról „buffalo wings”, azaz elősütött, fűszerezett csirke falatok, ezt készítettük el a közeli parkban. Asztalos, pados blokkokat találtunk tetővel, azonban mindegyiknél ült már egy társaság. Mi mindenképpen asztalnál szerettük volna elkészíteni az ebédünket, ezért megkérdeztük az egyik ilyen kiülőben lévő két idősb bácsikát, hogy zavarná-e őket, ha itt sütögetnénk. Mondták, hogy semmi probléma (problem yok), de mi azért eleinte kicsit zavarban voltunk. Hiszen ők a vallásuk miatt koplalnak már napok óta minden napnyugtáig, mi meg itt fogunk enni az orruk előtt. Ezt a szorongást aztán az egyik bácsika feloldatta azzal bennünk, hogy hozott nekünk egy doboz baklava-t. Ha még desszertet is hoz nekünk, akkor talán tényleg nem zavarja, hogy itt ebédelünk. Egy pár lap újságpapírt is kértünk tőlük, na nem olvasni, hanem a sütéshez, ugyanis a hús nagyon pattogott, ezért kellett valami kötény Zitának, hogy ne a rendes ruhája legyen olajos. Én a rizst készítettem, most először nem zacskós gyorsrizst, és hát ezért kicsit el is mértem az adagot. Minden falat húshoz egy nagy kanál rizst ettem, de még így is jutott a madaraknak. :) Ezt a „buffalo wings” nevű csodát most ettük először, és rögtön meg is bántuk, hogy nem vettünk belőle korábban, mert nagyon finom volt, és színhús, ellenben a köftével, ami ugyan nem csirke (hanem „hús”…), viszont minden török imádja, pedig ki tudja, mit raknak bele a húsüzemben. Közben sajnos valahonnan elkezdett egy elég gusztustalan szag terjengeni a levegőben, ezért gyorsan befejeztük az ebédet, minden szépen még egyszer megköszöntünk az öregeknek és felugrattunk a tengerparti sztráda jól bevált leállósávjára.

Az utolsó török tea

Utolsó török városunk Hopa volt. Titkon még reméltük, hogy találunk egy BIM-et, de nem így történt. :) Zitával már a város előtt beszéltük, hogy egy török teát még mindenképp elfogyasztunk, mielőtt elhagyjuk az országot. Erre meg is találtuk a megfelelő helyet, egy kis családias vendéglő asztalánál. Még konnektor is volt, és a bringákra is ráláttunk, így igazán élvezettel ittuk utoljára az édes nedűt a kis tulipán poharakból. Gondoltuk, hogy ez lesz a kevés alkalmak egyike a 40 nap alatt, amikor fizetni fogunk a teáért – hiszen most mi kértük, és nem mások ajánlották fel nekünk -, de a vendéglősök voltak olyan kedvesek, és ahogy errefelé szokták jelezni, mellükre tették a kezüket nemet intettek és mosolyogtak, amikor fizetni szerettünk volna – ezzel jelezték, hogy a vendégük voltunk a teára, és ne jöjjünk itt a pénztárcánkkal.

Ha nem lenne elnéző az ember, lehetne egy-két dolog miatt haragudni a törökökre, de összességében nagyon nehéz lenne rájuk nem mosolyogva és szeretettel gondolnunk ezután a 40 nap után. Ha most végiggondolom, talán csak azok a kamionosok tudtak minket igazán kiakasztani, akik úgy gondolták, hogy pont akkor lesznek a legjobb arcok, ha a 150dB-es kürtjükkel éppen akkor kürtölnek, amikor pont mellettünk haladnak el. Biztosan ők is csak jó fejek akartak lenni velünk, de ezen cselekedetükkel ellentétest hatást értek el, és egy idő után már nagyon-nagyon bosszantó volt számunkra ez a dolog. Szóval, ha török, vagy egyéb kamionos vagy, és bringást látsz, és ez tetszik neked, és ezt szeretnéd tudatni valamilyen módon a bringással, vagy akár csak figyelmeztetni akarod, hogy jössz, ne a kürtöddel tedd ezt, vagy legalábbis ne a bringás közelében, hanem legalább 50m-el előtte, vagy utána, de ne mellette! Köszönet minden bringás nevében! :) Ha kamionosként jó fej akarsz lenni a bringásokkal, tégy úgy, mint Mehmet Ali!

Na de nem akartam negatív lenni, mert igazán most nem is tudok más rosszat elmondani a törökökről és Törökországról. Kiváló útjaik vannak, mindenki nagyon kedves és közvetlen, olyannyira, hogy az otthoni fejjel szinte elképzelhetetlen! Szóval tessék jönni Törökországba, biciklivel, autóstoppal, vagy bárhogy… Törökország állati jó hely! És az se zavarjon, hogy sok török nem beszél angolul. A némettel már jobban állnak, de a legfrankóbb dolog mégiscsak az, ha Te megtanulsz pár alapszót az ő nyelvükből. Ettől aztán még jobban fognak Téged szeretni. Ehhez itt van egy kis segítség, ezeket a török szavakat sikerült felszednünk a 40 nap alatt. Ezt mind fejből írtuk le, bizony! :)

Hopa-hoppá, 3000km!

Hopában aztán még megálltunk, mert Zita km óráján már 2995km-t mutatott a számláló, nekünk pedig még nem volt meg a csili-vili „3000km”-es táblánk. Egy boltnál az utolsó török ficcseinket is elköltöttük egy-egy, most nem fél lírás, hanem drágább jégkrémre. Kértünk egy nagyobb darab kartonpapírt is, amire Zita szépet festett. Izgultunk a 3000km előtt egy kicsit, mert láttuk, hogy alagút közeledik, vicces lett volna a hegy gyomrában ünnepelni… Na de aztán csak átfordult a számláló a 3000-re, és mi még a napon voltunk, az alagút előtt. Itt kezdtük el kb. fél órás örömtáncunkat, ami abból állt, hogy folyamatosan ugráltunk a fényképezőgép előtt, ami önkioldóval készítette rólunk a képeket, ahogy épp készülünk elugrani, vagy épp elugrunk a földtől, vagy ahogy épp landolunk… és néha sikerült olyan is, amikor épp a levegőben vagyunk, de akkor meg általában nagyon koncentrálós képet vágtunk. :)

Szóval rendesen megünnepeltük a 3000-et, erre szükség is volt, mert az ezer és kétezer kilométereken figyelmetlenségből teljesen észrevétlenül haladtunk át. Most mindent pótoltunk! :)

A 3000-edik kilométerünket elhagyva már csak pár kilométer maradt a grúz határig. Ezen a szakaszon a táj úgy nézett ki, mintha a Garda-tó nyugati partján, vagy a Sorrento-félszigeten bringáztunk volna. Csak épp nem volt olyan tömeg, alig volt forgalom, és az út is kétszer szélesebb volt. Na meg jobbról, a hegy oldalából százméterenként egy vízesés zubogott alá, ami nem kicsit dobott az összhatáson. Szóval, aki már megjárta az utóbbi helyeket, és nincs ötlete, merre tovább, vagy épp nem járt még arra, mert túl drága neki Olaszország, annak ismét csak meleg szívvel tudom ajánlani Törökországot! Na, tovább nem fényezem ezt az országot, mert még elfogultsággal vádoltok meg. :) Törökországot gond nélkül hagytuk el Sarp-nál, épp naplemente előtt.

Köszönjük minden török segítőnknek, szállásadónknak, vendéglátónknak azt a rengeteg mindent, amit kaptunk. Sose felejtjük el a török vendégszeretet, és tovavisszük a nagyvilágba a hírét! ;)

  1. györgy54
    augusztus 25th, 2011 18:57-nél | #1

    a török autókürtüléseket még visszasirjátok, mert ami iránban indiában és nepélban van az egyenesen idegtépő. Ezekben az országokban külön iparág épült a kürtök hangolására. A pilóta amint meglát valakit maga előtt abban a pillanatban elkezdi nyomni, mint egy eszement. Mikor már az agyam teljesen elborult az orbitális hangzavartól teljesen kihúzódtam a teherautó elé és addig nem engedtem el mig a dudát nyomta. Utolag visszagondolva életveszélyes mutatvány volt,de abban az elkeseritő helyzetben más ötletem nem volt. ügyesek vagytok, jól haladtok, követlek benneteket a neten. Vigyázzatok egymásra.

  2. Harkányi Lajos
    augusztus 26th, 2011 03:56-nél | #2

    Szia Zita és Árpi !
    Augusztus 26-ika van hajnal. Éva mamával és Örley Mária nénivel indulunk Perőcsénybe, hogy Magyary Kati néni társaságában holnap azaz szombat délután hús sütéssel ünnepeljük meg a Lajos napot (aug. 25). Még nem volt időnk elolvasni a 25-én írt beszámolót, de már kinyomtattam és a vonaton fogjuk olvasni mind hárman. Véletlen összejátszása, hogy Török birodalmi utatok ép Lajos napig tartott???
    További szerencsés utazást a még hátralévő országok útjain !!!

  3. augusztus 26th, 2011 11:11-nél | #3

    kőszőntünk benneteket Csikszeredábol!
    Sanya, Csabi

  4. Kovács Ákos
    augusztus 31st, 2011 23:35-nél | #4

    “A titok csak annyi, hogy várni kell 3 percet, miután rákentük az előzőleg megtisztított és megsmirglizett belsőre a vulkanizálószert.”
    De dúd! Ez a foltozóban lévő kis utasításon rajta van. Amikor én legutóbb foltoztam (most hétvégén) ott volt egy óra piktogram és mellette egy felirat, hogy “5 min”. Szerinted? :D:D:D

    Hajrá gyerekek!!!!

Hozzászólások lezárva