Sok mindenről írtam már a jereváni tartózkodásunkkal kapcsolatban, de magáról a városról még nem. Szándékosan hagytam a legizgalmasabb részt a végére. Előzőleg másoktól azt hallottuk, hogy az országhoz képest Jereván nem akkora nagy durranás, mert a városban hőség van és megáll a medencéjében a szmog. Mi ilyesmit nem tapasztaltunk, se büdös, se hőség nem volt az örmény fővárosban ott jártunkkor, sőt, szerintünk Jereván egy nagyon jó, élhető város, ami nagyon tetszett mind a kettőnknek.

Kezdjük a város meghatározó elemével, a közlekedéssel. Van metró, amit a magyar metrókhoz hasonlóan szintén az oroszok építettek, állítólag ugyanazok a vagonok, csak éppen az állomások vannak 2-3km-re egymástól, ezért nem is sikerült egyszer se beiktatni egy metrózást. Pedig nemrégiben még árat is emeltek, a régi 100 Dram helyett már 200-ba kerül a metró. A metrón kívül van még néhány trolibusz járat, de ez nem számottevő. Viszont Marschutkából százszámra közlekednek a városban. Ezek lepukkant mikrobuszok, amelyeket belül átalakítottak, hogy minél többen elférjenek benne. A hátsó ajtó mellett van egy kisebb állórész is, de ott persze csak a 160cm alattiak tudnak állni, magasak pedig csak görnyedni. Minden marschutkának van egy száma, ez fel van tüntetve az első szélvédő jobb alsó sarkában, és néha oldalt is. A járatszámnak megfelelő útvonalon közlekednek, és ezen az útvonalon bárhol leintheted a kisbuszt és felpattanhatsz rá, akár a vezető melletti két ülés valamelyikére is. A leszállás ugyanígy megy, bármikor szólsz a sofőrnek, kezébe nyomod a fuvar árát, a 100 Dram-ost (50 Forint), és leszállsz. Ennyi a technikai rész, ez talán annyira nem volt izgalmas, na de most jönnek az emberek! :) Hátul ugye általában kettes, és egy fős ülések vannak. Na már most ebben a városban vadidegen emberek leülnek egymás mellé hárman egy két fős ülésre! Nagyon komoly, még velem is megtörtént, méghozzá egy csaj szorított helyet maga mellett. Zita pedig volt, hogy egy egyes ülésen kapott helyet egy néni mellett. Ha pedig már így is tele vannak az ülések, az álló emberek csomagját megfogják az ülők. Ez Budapesten annyira, de annyira elképzelhetetlen lenne, de itt működik és öröm nézni, átélni. Az előbb a „vadidegen” szót írtam, holott ilyesmi valószínű nem létezik az örmény szókincsben. Itt testvér van csak, mindenki testvér. Laci mesélte, hogy ha például összecsúszik két autó, az a legritkább, hogy rendőrt hívnak. Kiszállnak, megnézik mi történt, – gondolom káromkodnak -, aztán valahogy megegyeznek, a végén talán még össze is borulnak, vagy akár jó barátok lesznek, de ha ilyen esetben valaki rendőrt hív, az egy utolsó görénységnek számít. Még egy kicsit a tömegközlekedésre visszatérve, ez a marschutka az ország függetlensége után alakult ki: a Szovjetunió összeomlásával ugye összeomott egy kissé Örményország is, de az embereknek ettől még el kellett jutnia A-ból B-be, és ezért valaki kitalálta, hogy egy kisbusszal elviszi őket egy kis pénzért. Kisbuszt ugye könnyebb volt szerezni, mint nagybuszt, na meg aztán utassal is könnyebb volt teletömni. A kisbuszok aztán persze elszaporodtak és mára ez lett a tömegközlekedés. Mert tömeg az tud lenni rajtuk, a legsűrűbb órákban volt szerencsénk párszor utazni rajtuk és ház a BKV-n ehhez képest táncolni lehet a legnagyobb tömegben is! :) Ez a sztorija a helyieknek a marschutka kialakulásáról, amit nem tudom, mennyire vélhetünk igaznak, hiszen Törökországban és Grúziában is láttunk ilyen kisbuszokat, igaz előbbi helyen dolmusnak hívják őket. Persze hogy hol alakult ki először és miért, azt nem tudom, és nem is én fogom megmondani. :) Az viszont megint érdekes dolog, hogy miért maradt fent a marschutka, mint alapvető városi közlekedési forma Jerevánban. Alig látni nagyobb buszokat, és sehol egy villamos pálya, pedig a városnak bőven van sík része, ahol el tudna gurulni a villamos. A pozitív és naiv válasz az az, hogy mert a marschutka működik! A gonosz, negatív válasz pedig az, hogy azok a bizonyos kezek, amik mindent irányítanak odafentről, nem akarják, merthogy a benzinkutak tulajdonosa és a marschutkák tulajdonosa jóban vannak egymással, és ugye amíg marschutkák rohangálnak Jereván utcáin addig a benzinből is sok fogy. Hogy mi az igazság, nem tudom, de az első verziónak mindenképpen van alapja, a marschutka európai fejjel elsőre kicsit kaotikusnak tűnik, valójában viszont gyors és hatékony. Igaz, hogy ugyanolyan mocskos, mint otthon a BKV, viszont az ára csak nyolcad annyi, így már egyből nem zavar a kosz. A másik dolog, amire nem sikerült rájönnünk, azaz, hogy a sofőrök hogyan számolnak el. Mert ugye ők csak alkalmazottak, valamennyi bérért. Na de ki és hogyan ellenőrzi, hogy mennyit adnak le a sok 100 Dramosból, és mennyit nyúlnak le? :)

A jereváni utcakép számunkra tartogatott egy meglepően ismerős elemet, méghozzá pontosan ugyanazt a színű, méretű és formájú sárga utcai műanyagszemeteseket, amiket otthon már megszoktunk a BKV megállókban. Beszélgettünk erről Zitával, és arra jutottunk, hogy valószínű még az orosz időkből maradt meg mindkét országban ez a sárga műanyag csoda. De legalább Jerevánban nem divat felgyújtogatni. :)

Jereván utcáin rengeteg a Lada és a Volga, sok közülük csillogó alufém felnis, ami igen vad látvány az én magyar szemeimnek, de itt királyságnak számít, ahogy a lesötétített ablakok is. Feltűnően sok a sötétnarancssárga lámpán hangosan átgyorsuló fekete X5-ös „városi terepjáró”, amit itt sem értettem. Laci elmondása szerint az örmények között nagyon megy ez a külsőség fontossága – az, hogy mit mutatsz kifelé. Sokan az ilyen autósok közül egy putriban élnek, és életük végéig fizetik a törlesztő részletet az autójukra, ha tudják. Ezt mondjuk egy csili-vili alufémfelnis Lada esetében el tudom hinni, de egy BMW-re senki nem adna így hitelt. A másik variáció, amit már el tudok képzelni az utóbbi csoportnál, az az, hogy nyugati országba szakadt családtagjuk csöpögtet haza pénzt, abból aztán megveszik a státuszszimbólumokat. Amiből rengeteg van Jerevánban, nem telt el olyan nap, hogy ne hallottam volna bőgő motorral a kereszteződésben átszáguldó nagy fekete autót. Az én egyszerű, „szegény” fejemmel valószínű sosem fogom felfogni, miért jó drága autót vásárolni, csak azért, hogy megmutasd, neked pénzed van…

Na de hogy visszatérjünk a pozitívumokra – mert azok vannak többségben -, Jereván egy modern város, a belvárosban makulátlan az utcakép, viszonylag tisztaság van, az aszfalt is hibátlan és a kereszteződésekben mind az autósoknak, mind a gyalogosoknak jelezve van pirossal, vagy zölddel, hogy mikor indulhatnak, vagy mennyi idejük maradt még átkelni. A belvárosban szép számban találhatóak parkok is, ezek tele vannak kiülős vendéglátóhelyekkel, ahol kiváló wifit is találni – nem kis örömömre. A központot talán az Operaház és a körülötte található terek, illetve parkok alkotják.

Jereván lakossága 1,5 millió fő, tengerszint feletti magassága pedig kb. 900 és 1200 méter között van. Mi fent laktunk a magasban! :) A belváros modern, megtalálsz mindent, amit akarsz, ételt-italt, éttermeket, kocsmákat, piacokat, de rengeteg a divatbolt is. A McDonald’s viszont be van tiltva! :D Emiatt állítólag bosszankodnak a helyi fiatalok, pedig ha tudnák, hogy milyen jó nekik, hogy nincs McDobálsz a városukban… A külváros már kissé lepukkantabb, de még mindig otthonos és élhető. A Budapestinél lerobbantabb utcaképeket találtunk ezekben a kerületekben, de valahogy mégis kereknek és élhetőnek tűnt az egész, nem tudom megfogalmazni miért, de talán az emberek miatt.

Laci elmondása szerint itt mindenki „ahper”, azaz testvér, és sokszor megtörtént vele, hogy csak úgy ment az utcán, és megszólították, aminek a vége általában egy sörözés, egy egyéjszakás „örök” barátság lett. Ezt mi simán el tudjuk képzelni az ott töltött 8 nap után, minket is sokan leszólítottak, persze minket azért, mert a rövidnadrágomból egyből tudták, hogy turisták vagyunk, és a segítségüket ajánlották fel. Az örmények nem hordanak rövidnadrágot, még nyáron sem.

A nőkön már kevesebb ruha van, Jerevánban a nők nagy része úgy öltözködik és sminkel, illetve úgy is néz ki, mint egy modell. Nem viccelek, tucat számra flangálnak Jereván utcáin az olyan nők, akik akár a kifutón is tehetnék ugyanezt. Ezt persze nem én vettem észre, én csak egy nőt látok – Zitát, aki felhívta erre a figyelmemet. :) Aztán persze még fényképeznie is kellett az örmény nőket egy örmény barátnőjének, úgyhogy Lacival nagy paparazzit játszottak egyik délután a belváros utcáin.

A belvárosban sok a 10 vagy még több emeletes lakóház, ezeknek némelyikében jártunk, és erkélyük is volt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra, és tiszta időben akár az Ararátra is. A város látképét ilyenkor Az Ararát ikercsúcsa uralja, ez az Örmények szent hegye, igaz ma már török területen van, de Jerevánból tisztán látszik. Sokszor csodáltuk a Marschutkából, amikor Lacitól lefelé robogtunk a városban.

Utolsó este még egy vendégségben voltunk Jerevánban, amit eddig még nem említettem: Zita örmény ismerősét, Lusine-t látogattuk meg, és férjét, Lacit. Ezt a látogatást már csak így az utolsó pillanatban tudtuk megejteni, és én kicsit aggódtam is emiatt, hogy a pakolás és a készülődés rovására megy, de miután megismertem Lusine-t és Lacit, nem bántam meg a velük töltött néhány órát. Lusine 3 hét múlva szülni fog, már hatalmas pocakja volt, még mi is láttuk, hogy rugdalodzott a baba. Nagyon jót beszélgettünk Lusine-el és Lacival, olyan témákról is, amiről azt hittem, csak kevés emberrel találok közös nevezőt. Este Lacinál aztán késő éjjelig pakoltunk, és reggel indultunk a buszhoz. Nem csak mi szerettük nagyon Jerevánt, hanem valószínű Ő is minket, mert egy kisebb zuhéval megsiratta a távoztunkat, picit esett az eső az indulásunk előtt, de mire a gépekre pattantunk, már éppen elállt.

Busszal hagyjuk el Örményországot

Jerevánból az iráni Tabrizig buszoztunk, mert különben már-már behozhatatlan késést szenvedtünk volna el az útitervhez képest, amit sajnos a vízumok és a tadzsik-kirgiz-kínai-pakisztáni területeken hamarosan beköszöntő tél miatt nagyjából muszáj tartanunk, különben a szó szoros értelmében ráfázunk (a bringákra).

A buszállomáson kiderült, hogy 4 busz indul Irán felé, mert volt itt valami perzsa koncert, amire sokan érkeztek, és most mennek haza. Indulás után az első órában a tőlünk jobbra magasodó Ararát csúcsaiban gyönyörködhettünk. Az 5000m feletti főcsúcs felhőben volt, de még így is monumentális látványt nyújtott, nem csodálom, hogy mitikus heggyé vált a történelem során – a legenda szerint ezen a hegyen feneklett meg Noé bárkája az özönvíz után. Ahogy elhagytuk az Ararát völgyét, a busz egyre nagyobb és nagyobb hegyek között kanyargott, volt, hogy több mint 1000m szintet felvettünk pár perc alatt, ami bringával egy nap is lett volna. A kilátás valami elképesztő volt, de persze a gyors menet és az ablaküveg miatt a bringázás után csak olyan volt, mintha valami mozivásznat néznénk. Közben vegyes érzelmek voltak bennünk, rosszul voltunk a buszúttól (rajtunk kívül senki, talán a bringa teszi, vagyis hogy nem ülünk mostanában se autóban, se buszban hosszabb távon, csak nagyon ritkán), de ami a lelkünkben játszódott le, az komolyabb volt. Én nagyon nehezen engedtem el a „Csak bringával, semmi mással” elvet, de el kellett, hogy engedjem, mert én is rájöttem, hogy néha a kevesebb több, vagyis ha lassabban – és így ugyanannyi idő alatt kevesebbet – megyünk, és nem csak keresztültekerünk az országokon, több élmény vár ránk. Mivel a helyiekkel való együttlétet nagyon élvezzük, és sokszor úgy érezzük, azzal, hogy velük vagyunk, nem csak ők, hanem mi is adunk nekik, ezért ebből a „több élményből” nem nagyon engedünk, inkább a „csak bringából” egy-egy ilyen buszos teleportálással. Azt hiszem, ezt így nagyon jól csináljuk, mégis akkor ott a buszon, igazi harc ment bennem, mert úgy éreztem, hogy nagyon jó lett volna ezen a tájon bringázni, noha jó néhány kőkemény napba tellett volna átkelni rajtuk. Persze végül lenyugodtam, és azt mondtam magamnak, hogy nem szabad ennyire telhetetlennek lennem, és különben is, azért buszból se kutya a látvány, ezért jobb, ha inkább csak egyszerűen csodálom ábrándozás helyett.

Köszönjük Örményország!

Örményországról megint csak azt tudom írni, hogy fantasztikus volt, mind az ország (a táj), mind a népe. Tényleg azt érezzük, hogy ahogy haladunk egyre tovább, úgy egyre barátságosabbak és közvetlenebbek az emberek. Jereván pedig egyenesen szuper volt, mind a ketten nagyon élveztük az ott eltöltött napokat, a végére kicsit magunkénak éreztük ezt a nagyszerű várost. Ha Örményországban jártok, itt találtok néhány hasznos szót, amivel megköszönhetitek az örmények kedvességét.

Az utolsó Jerevánban töltött napjaink valamelyikén végre sikerült meglátogatnunk Ejmiatsin-t (ejtsd: Ecsmiadzin), az „örmény Vatikánt”, a fő-fő-fő látnivalót, amit semmiképpen nem volt szabad kihagynunk. Lezörgettük magunkat a hegyről Lacitól, majd átsétáltunk az operához, ahonnan tudtuk, hogy mennek marschutkák a Kilikia buszállomáshoz. Innen indult a távolsági marschutka, ami kitett minket Vagharsapat központjába, közvetlenül az Ejmiatsin-t képező templom és épületegyüttes bejarátánál. A bejárat után egy kisebb parkos rész következett, ahol kicsit eltévedtünk, rossz felé vettük az irányt, és nem a templomnál, hanem egy vendéglőnél lyukadtunk ki. Annyira kétségbe nem estünk, mivel már éhesek is voltunk, hát gyorsan megebédeltünk. Than-t, az ayran helyi megfelelőjét és szendvicseket rendeltünk, ezekért összesen 1050 Dram-ot fizettünk, vagyis kicsit több mint 500 Forintot. A számla mellé némi útbaigazítást is kértünk, hogy mégis megtaláljuk azt, amiért jöttünk, az Ejmiatsin-t. Persze kiderült, hogy rögtön a bejáratnál csak kicsit tovább kellett volna mennünk egyenesen, és megleltük volna, amiért jöttünk. Megtaláltuk a templomot, és megcsodáltuk kívülről-belülről. Szép volt, de mivel ekkorra már láttunk néhányat az örmény templomokból, sok újat nem nyújtott. Persze azért csúnya nem volt, egyáltalán nem, de nem volt egy „Húúú, azt a mindenit!” élmény. Belül a templomban volt egy múzeumrész is, ide már borsosabb árat kértek, ha jól emlékszem 2500 Dram-ot, ezért én úgy döntöttem, hogy kint maradok és naplót írok, amíg Zita bent megcsodálja az érdekességeket. Köztük talán a legfontosabb az a lándzsahegy, amivel megböködték Jézust a kereszten, hogy él-e, vagy már holt. Én közben odakint nagyon jól elvoltam az élményeim levésésével és a templom csodálásával.
Ejmiatsin-ből hazafelé menet a Zvartnots nevű helyet terveztük meglátogatni. Odafelé történt egy kisebb kellemetlen esemény. Fuvart próbáltunk keríteni, és már éppen kezdtünk volna alkudozni egy öreg bácsikával, amikor egy fehér lada tolatott vissza mellénk, és a sofőrje kiváló angolsággal megkérdezte, hogy tud-e valamiben segíteni. Azt gondoltuk, hogy egy jó fej helyi megállt nekünk, mert látta, hogy turisták vagyunk. Elmondtuk, hogy Zvarnotsba szeretnénk eljutni, mire ő intett, hogy pattanjunk be mellé. Mikor már úton voltunk, akkor derült csak ki, hogy a fickó taxis, csak éppen nem volt taxi jelzés az autóján. Utólag már tudjuk jól, mit kellett volna tennünk azonnal, amikor erre rájöttünk, megköszönni, elnézést kérni, megállítani és kiszállni, mivel ezt nem mondta az elején. Persze a legokosabb az lett volna, ha beszállás előtt megkérdezzük, hogy taxi-e, és nem hagyni, hogy ilyen pofátlan módon lerombolja a másik taxis, az öreg bizniszét. Ugyanannyiért, 500 Dramért vitt minket el, mint amennyiért az öreg is ajánlotta, tehát mindössze 250 Forintról beszélünk, de mégis sokkal többről, mert mind a mai napig mérges vagyok saját magamra, és erre a pofátlan „taxisra” is, amikor ez a történet az eszembe jut. Egy ilyen pofátlan bunkó és mi, a buta turisták szereztünk egy bosszantó momentumot az öreg napjába. Sokkal inkább adtam volna a pénzünket a kedves öregnek, – még ha kicsit le is akart húzni minket -, mint ennek a hiénának.
Na de szóljanak inkább a sorok Zvarnots-ról, mert ez a hely már sokkal érdekesebb volt, mint Ejmiatsin, legalábbis számunkra, akkor ott igen. Zvarnots már csak egy rom, viszont nagyon régi. Világosító Szent Gergely nevéhez köthető a hely, itt támadt látomása, ami után eldöntötte, hogy „felvilágosítja” az örményeket a kereszténységről, aminek a vége aztán az lett, hogy 301-ben Örményország lett az első ország, amely felvette a kereszténységet államvallásnak. A helynek nagyon jó hangulata volt, bár mi sajnos párás időben jártunk ott, de egy képeslapról láttuk, hogy tiszta időben gyönyörűen látszik innen az Ararát ikercsúcsa. Mi így csak a szép oszlopfőkben gyönyörködtünk, aztán kicsit később, amikor hátrébb sétáltunk, a templom mögé, egy krisztus előtt 600 körül készített, kőoszlopba vájt szöveg fogta le a figyelmünket. A 2600 éves karakterek még most is egész tisztán kivehetőek – és érinthetőek! – a kövön. A kő mellett egy angol nyelvű magyarázó táblán olvasható a fordítás, és némi kerettörténet is: a követ egy király tiszteletére vésték és emelték, a király sok jó és hasznos dolgot építtetett, többek között egy csatornát, ami nagyon fellendítette a helyi mezőgazdaságot. De erről csak a kőtábla első kétharmada szól, a maradék rész azt taglalja, hogy mennyire nagyon átkozott lesz az, és annak az összes utódja és családtagja, aki bármely módon tönkreteszi, elássa, felgyújtja vagy elsüllyeszti ezt a táblát, vagy ne adj isten átírja a király nevét rajta a sajátjára. Vicces volt ezt így olvasni, nem elég, hogy az átkokat így részletezte, még ötleteket is adott a tábla, hogy mit ne csinálj vele… Persze mindez azért van, mert 2600 évvel ezelőtt nyílván nagyon máshogy működött az emberek gondolkodása. Ennél a kőnél egész sokat elidőztünk, jó érzés volt nézni azokat az írásjeleket a kövön, és belegondolni, hogy amit most az ujjammal érintek, azokat valaki 2600 évvel ezelőtt faragta ki.

Egy nap Jerevánban, amikor szokás szerint késő délelőtt ébredtünk, egyszer csak érkezett egy sms-em. Édesanyám volt a feladó, azt írta s.o.s. azonnal menjek netközelbe és olvassak e-mailt. Hát így történt, hogy már sokadjára, ezen a napon se sikerült megnéznünk az Ecsmiadzint, az „örmény vatikánt”. Felpattantunk a marschutkára, és leszáguldottunk Jereván központjába. Közben egy sms váltással már azt is sikerült megtudni, hogy egy meghatalmazás kell az adóm reálhozamának felvételéhez, amit a nagykövet tud majd hitelesíteni nekünk. Ne kérdezzétek mi az a reálhozam, mert én se tudom, csak annyit, hogy visszakapok egy egész jó kis összeget az állambácsitól, ami több heti utazásra elegendő lesz nekünk. Ezt a pénzt azonban már csak szeptember 16-ig lehet felvenni a kerületi postán, és ha addig nem vesszük fel, utána visszakerül az állambácsihoz, én soha nem láthatom. A postán viszont nem fogadták el azt az általános meghatalmazást, amit az elindulásunk előtt otthon hagytunk. Otthon ment a nagy gondolkodás, és végül arra jutottak, hogy egy a nagykövettel hitelesített meghatalmazást kell készítenünk és hazajuttatnunk, mert volt már ilyenre példa, hogy ezt így elfogadták.
Na igen ám, csakhogy jöttek a problémák, vagyis inkább nevezzük őket kicsit pozitívabban kihívásoknak. Az elsőt, a meghatalmazás kinyomtatását elég gyorsan megoldottuk. Ahol lepattantunk a marschutkáról, máris megpillantottunk egy netcafét. Beviharzottunk, feljelentkeztem a gmail-emre, lementettem az édesanyám által már átküldött meghatalmazást egy pendrive-ra, és vittük nyomtatni, merthogy azt is lehetett a netcaféban.
A következő feladat az volt, hogy megtaláljuk Ica nénit. Ica nénire azért volt szükségünk, mert úgy emlékeztünk, hogy a jereváni magyar nagykövet, aki amúgy csak „tiszteletbeli” nagykövet, nem beszél se magyarul, se örményül, csak oroszul, amiből természetesen Ica néni teljesen perfekt. Lacit próbáltuk elérni sms-ben (hívni nem tudtunk a telefonomról), hogy írja meg, hol lakik Ica néni és mi a telefonszáma, de nem válaszolt. Később esett le, hogy épp vizsgázik, azért nem válaszol valószínűleg. Laci egyetemre is jár Jerevánban a Matenadaran mellett, könyvtár szakra(nem röhög!:). Amikor pár nappal korábban Ica néninél jártunk, Laci vezetett oda minket, de közben mindenre figyeltünk, csak arra nem, hogy merre járunk, mert persze szokás szerint séta közben ment a nagy beszélgetés. Ica néni viszont a sokadik emeletén lakik egy nagyon magas háznak, és még erkély is tartozik a lakásához, amely erkélyről készítettünk fényképeket. Ezeket a képeket én már meg is válogattam így tisztán emlékeztem egy fotóra, ami az erkélyről készült. Bal oldalt volt látható a gyönyörűen kivilágított operaház, középen egy széles, osztott pályás sugárút foglalt helyet, jobb oldalt pedig látszott a Cascade, egy lépcsős emlékmű a hegyoldalban. Kihajtottuk a Jereván térképünket, amit még Gergőtől kaptunk (ezúton is köszönet érte), és kiokumláltuk, hogy melyik háztömbben lakhat Ica néni. Odasétáltunk és már a sarkon felismertem azt a nőt, akinek az 50 darab palacsintát vittük le Lacival, így tudtam, hogy jó helyen vagyunk. A kapualj és a lépcsőház megtalálása innentől már gyerekjáték volt, már csak az emeletre kellett rájönnünk. A 9-edikre tippeltünk, felmentünk a liftel, és… szezám tárulj, amikor kinyilt a liftajtó, Ica néni ott állt a folyosón! Bingó, meg vagyunk mentve! Engem ezzel a lendülettel Ica néni le is küldött 10 tojásért, a küldetést villámgyorsan teljesítettem, majd jöhetett a mi ügyünk, a tiszteletbeli magyar nagykövet felkeresése. Ica néni természetesen ismerte a nagykövet urat, és azonnal fel is telefonálta nekünk. Megtudtuk, hogy 4 után ránk tud érni, és azt is, hogy nem csak oroszul, hanem örményül is beszél, ezért Lacival is el tudunk menni hozzá, amint visszaért a vizsgájáról. Fellélegeztünk, és örömünkben gyorsan befotóztuk Ica néni ősrégi piros receptes könyvéből a paprikás krumpli rettentő bonyolult receptjét. Ugyanez a receptes könyv tudom, hogy otthon is megvan, mert pontosan emlékszem, hogy otthon is ugyanúgy darabokra van szakadva, mint Ica néni példánya. A paprikás krumpli receptjére pedig azért volt szükségünk, mert előző nap túl sok virslit vettünk a hot-dogokhoz és kitaláltuk, hogy a maradékból, meg az otthonról utánunk küldött kolbászból és pirospaprikából fogunk készíteni egyik este Lacinál kis honétvágy csökkentő paprikás krumplit.
Volt még két óránk négyig, ezért úgy döntöttünk, kihasználjuk ezt az időt, és meglátogatjuk a Genocídium emlékművet. A genocídium alatt azt az örmény népirtást értjük, amit az első világháborúban végeztek a törökök az örményeken. Az emlékműhöz a 88-as marschutkával kellett mennünk, majd amikor egy híd után lepattantunk róla, egy kisebb sétával fel kellett mennünk egy dombtetőre. Itt elsétáltunk egy nagyobb sportcsarnok mellett, majd találomra elindultunk egy irányba, és pár perccel később már észrevettük a nagy tűszerű torony tetejét a fák felett, így tudtuk, hogy jó irányba tartunk. Az emlékmű fő részét nem ez a torony, hanem a mellette található kerek, félig összecsukott tavirózsára emlékeztető hely, aminek a közepén ott ég egy örökmécses, mementóul minden nemzedéknek. Hazafelé menet megtaláltuk a különböző szervezetek és polgármesteri hivatalok által ültetett emlékfák között egy budapesti kerületét is.
Visszarobogtunk Ica nénihez, akinél már ott volt Laci, sikerült a vizsgája és örömmel elkísért minket a nagykövethez. Jót sétáltunk a városban, mire megérkeztünk a Richter Gedeon gyógyszertárhoz. Igen, a nagykövet úr valójában a gyógyszergyár küldötte is, csak közben már nagyköveti rangot is kapott. Nagyon vicces volt, hogy a nagykövetség a gyógyszertárból nyílik. A nagykövet épp nem volt az irodájában, de Laci csuklóból felcsörögte a mobilján, és megtudtuk, hogy csak várnunk kell egy fél órát, és újra itt lesz. Addig kiültünk egy közeli parkba és egy jót beszélgettünk. Mire visszamentünk, valóban ott volt már a nagykövet, és egy kisebb pontosítás után újra kinyomtattuk a meghatalmazást két példányban, amit nagyon profin aláírt, lepecsételt a nagykövet. Ha ezt nem fogják elfogadni a postán, akkor semmit. Ica néni pedig két nappal később utazott Budapestre, és felajánlotta, hogy elviszi a meghatalmazást, így a gyors posta is meg volt oldva.
Este még beültünk a kedvenc pizzázónkba (vagy nevezzük inkább internetező helynek) netezni, töltöttünk fel képeket, és persze skype-oltunk a családdal. Laci előbb hazament, így nekünk önállóan kellett hazatalálni. Elnéztünk egy utcát, így egy kisebb kerülőt tettünk a marschutka megállójáig, de megérte a vargabetű, mert így jó 20 percre egy kutya „gazdái” lehettünk. A kutya egyszer csak megjelent mellettünk a járdán, néhányszor körbeugatott minket, amire Zita nagyon aranyosan reagált, és ez megtetszhetett az ebnek, mert mellénk csapódott és innentől egészen a marschutkáig követett minket, még az aluljárókon át is. Elneveztük Zokninak, mivel a tappancsai környékén mind a négy lábán fehér volt a szőre. Értelmes, aranyos, ápolt kutya volt, nem is értettük, mit keresett gazda nélkül az utcán.
Izgalmas, eseménydús nap volt ez, igaz, hogy nem olyan, mint amilyennek elterveztük, de igazából élveztük, hogy volt egy küldetésünk, amit minél gyorsabban és hatékonyabban meg kellett oldanunk egy „idegen” nagyvárosban. Ami annyira nem is volt idegen, mert Laci és Ica néni nagyszerű segítségünkre voltak, amiért nagyon hálásak vagyunk. Az Ecsmiadzinra pedig még maradt időnk a következő napokon…

Egy napot Jerevánban arra szántunk, hogy meglátogassunk két, Jerevántól keletre található templomot, Garnit és Geghardot. Nem sokat tudtunk róluk, csak azt, hogy a térkép sárga keretben pirossal jelölte őket, vagyis, hogy nagyon nagy turistalátványosságok. Ez még önmagában nem biztos, hogy okot adott volt a látogatásra, de Geghardról Laci is csupa jókat mondott, ezért elhatároztuk, hogy felkeressük a helyet – és mivel Garni is útba esett, azt sem hagytuk ki.

Panoráma Garni-ból dél felé - klikk a képre a nagyobb felbontásért

Reggel szokás szerint nem sikerült túl koraira az ébredés, de egy késői reggeli után már azon kaptuk magunkat, hogy sétálunk le a Komitas útra, és próbálunk stoppolni. Nem jártunk sok sikerrel, ugyanis szinte minden második autó taxi vagy marschutka volt, ezért hamar le is mondtunk az autostopról, helyette inkább kérdezősködni kezdtünk. Megtudtuk, hogy a 83-as marschutka a miénk, ami el is repített minket a helyre, ahonnan indult a 266-os, távolsági marschutka, ennek az ára már nem száz, hanem 250 Dram (130 Forint) volt. Ez a kisbusz már kivitt minket a városból, és gyönyörű, kopár hegyoldalban elrepített minket egészen Garni városáig, közben gyönyörű kilátásunk volt az Ararátra. Az útkereszteződéstől, ahonnan kidobott minket a busz, már csak pár száz métert kellett sétálni a Garni templom bejáratáig. Fizetnünk kellett a belépőért, igaz nem egy nagy összeget. A templom maga úgy néz ki, mint a Parthenon az athéni Akropoliszon, csak éppen sokkal épebb, és valami elképesztően gyönyörű helyen fekszik. Egy meredek völgy peremén található a templom, és mellőle több irányba is nagyon jó kilátás nyílik a völgyre és a környező hegyekre. A templomról ilyen izgalmakat, hogy mi mikor miért hogyan építette és rombolta le most nem írnék, mert egyrészt már nem emlékszem, másrészt meg ott van róla minden a wikipedián.

Garniból Geghardba már nem közlekedik a marschutka, ezért egy taxit fogtunk, egy idősebb bácsi, Ludvig ajánlotta fel a saját és öreg kék ladájának szolgálatát a nem egészen 10km-es távra. 3000-ről indult a licit, végül meg tudtunk állapodni 1600 Dramban, vagyis 800 Forintban. Oda-vissza, merthogy Ludvig felajánlotta, hogy egy órát eltölthetünk fent a Geghard kolostornál, amíg ő megvár minket a lefelé menettel. Indulás előtt még egy helyi nénit is felvettünk hátra Zita mellé, majd elindult a kékség felfelé a hegynek. Csodálom, hogy ezek a ladák még milyen jól bírják a strapát, pedig Ludvigé különösen régi darab volt.

Kilátás Garni-ból észak felé - klikk a képre a nagyobb felbontásért

Már ahogy bekanyarodtunk a meredek, sziklás völgybe, látszott, hogy a kolostor nem akármilyen helyen van. A főtemplom egy viszonylag új templom volt, a sziklafal mellé építve. Ebből nyíltak a régebbi, sziklába vájt templomok és kápolnák. Ezek egy részét, amelyeknek a tetején, a kupolájuk közepén volt nyílása, felülről faragták ki a sziklából. A legtöbb templom falába katchgarok voltak faragva, és volt egy helyiség, amelyik a kedvencem volt, ennek a falába volt faragva Geghard jelképe, az oroszlán, két példányban egy sas társaságában. Ez a szoba valami egészen fantasztikusan nézett ki, a katchgarok a falon, a fentről beáradó fény, és a tudat, hogy mindezt milyen régen faragták ki. Egy másik helyiségben még egy kisebb forrás is volt, a víz egy vájatban csörgedezett ki a templomból.

Egy szinttel feljebb is volt egy templom, ahová csak kívülről lehetett bemenni egy kisebb lépcsőn felmászva. Mikor ezen a lépcsőn mentünk fölfelé, egy kórus hangját hallottuk, és az egész olyan szépen szólt, hogy én mindaddig, amíg be nem mentünk és meg nem láttam énekelni őket, azt hittem, hogy valami felvételről szól, de nem, nem erről volt szó, hanem olyan elképesztő akusztikája volt ennek a teremnek, és olyan hatással volt ránk az egész, hogy csak álltunk, és hallgattuk. Nekem 5 percig tartott a varázs, de Zita bent volt 20 percet is, amíg be nem fejezték.

Az egész Geghard élmény akkora hatással volt ránk, hogy hazaérve én még éjjel kettőig egy videót szerkesztettem az ott készített felvételekből. Miközben készítettem, rájöttem, hogy nem lesz olyan a videó, amilyennek szeretném, mert valószínű nem jön át teljesen a hangulat, ráadásul a kamerával túl gyorsan jártam végig a termeket, az egész túl kapkodós, rohanós lett. Azért végül befejeztem, és feltöltöttem, mert túl sokat dolgoztam ahhoz, hogy a kukában végezze a dolog, és a tanulságot is levontam, ezentúl sokkal lassabban járatjuk a kamerát a látnivalókon, hogy a nézőnek legyen ideje látni, és felfogni a képkockákat. A zenei aláfestésnek a kórust tettük meg, a képeket pedig Garni templomával zártuk. A videóról mi nem érezzük, mennyire adja át az élményt, de talán valamennyire. Nekünk fantasztikus volt! Ha Jerevánban jártok, a Geghard kolostorhoz menjetek fel mindenképpen, mert már-már varázslatos a hely. Garni temploma pedig megéri azt az egy óra kitérőt Geghard felé, ha másért nem, a kilátásért biztosan.

Ime a videó, ami késő éjjelig készült:

Röviden: véletlenek sorozata folytán. :)

Bővebben: Emlékeztek még a magyar lakókocsis családra? Na, hát ahogy anno említettem, utazott velük két örmény nő, Nelli, és a lánya, Diana. Illetve ott volt velük Kitti és a barátja, Gergő, ők ketten stoppolva jutottak el Grúziáig (és azóta még tovább). Mikor mi megérkeztünk Jerevánba, Gergő írt nekem egy sms-t, hogy nincs-e kedvünk összefutni, mert ők is épp a városban tanyáznak. Persze, hogy volt hozzá kedvünk, leegyeztettük egy találkát sms-ben, és még Lacival is oda beszéltük meg a találkozást, hiszen vele is össze akartunk futni a városban ezen a délutánon. Pár órával a találka előtt Gergő írt még egy sms-t, hogy éhgyomorral érkezzünk, mert vendégségbe megyünk. Mint a találkozás után kiderült, Gergőék Nelliéknél laknak, és oda vagyunk hivatalosak vendégségbe. Nelli nagy terülj-terülj asztalkámat csapott, hatalmasat lakomáztunk, közben nagyokat nevettünk és Gergőék mesélték az elképesztőbbnél elképesztőbb stoppolós sztorikat. A pálmát talán a repülős történet vitte: egy gazdag fickó vette fel őket, aki aztán annyira benyesett, hogy Kittinek kellett vezetnie, de a csávó házát nem találták meg sehogy, és végül egy nem túl bizalomgerjesztő helyen kifogyott a benzin a kocsiból. A csávó, amíg mélykómába nem esett, addig folyamatosan azt hajtogatta, hogy következő nap szerez Gergőéknek egy repülőgépet, ami elviszi őket Samsunba. Erre persze aztán nem került sor, de azt hiszem a történet így is elég kerek. Na de térjünk vissza a vacsorára, ahol Nelli nagyon fellelkesült azon, hogy beajánl minket egy TV-be. Lacival telefonszámot cseréltek, és pár nap elteltével már le is volt rendezve, hogy megyünk az ArmeniaTV (örmény RTL Klub „színvonalú” csatorna) Jó reggelt örmények! (Bari Luys Hayastan) című műsorába.

A műsor előtti este Ica néninél

A műsorról tudni kell, hogy élő adásban megy, tehát nem késhettünk, se nem hiányozhattunk és Laci is hivatalos volt a beszélgetésre, többek között azért, mert őt kérték fel fordítani nekünk, örményről magyarra és vissza.

Előző este Ica nénihez voltunk hivatalosak vendégségbe. Ica néniről annyit kell tudni, hogy egy nagyon talpraesett, szókimondó nő, aki az orosz időkben egy, az összes tagállamban működő vállalatnál dolgozott, és mit tesz isten, épp itt, Örményországban találkozott össze azzal az emberrel, aki később a férje lett. Ica néni igazi örökmozgó nagymama típus, korát meghazudtolva sütött-fözött mindenféle finomat, amikor nála voltunk, készült csirkefasírt krumplipürével, palacsinta, és szilvásgombóc. Utóbbi Zita nagy kedvence, úgyhogy nagyon-nagyon örült neki, én nem különben a palacsintának. :) Palacsintából Ica néni olyan jó 70 darabot készített, ebből 50-et szívességből a szomszédoknak nagykeráron megszámítva, két serpenyővel sütve. A vacsora alatt egy szép nagy vodkásüveg is előrekerült, aminek Laci alaposan a fenekére nézett, és már igen jó hangulatban volt, amikor befejeztük a vacsorát. Ekkor jutott csak eszünkbe, hogy még azt se tudjuk pontosan, hol van az Armenia TV, vagyis hogy hová kell mennünk holnap reggel. Nagyjából tudtuk a helyet, de még egyikünk sem járt soha a TV-nél, és mivel elég ciki lett volna késni, ezt a dolgot nem hagyhattuk annyiban. Persze Ica néni volt a legokosabb mindannyiunk közül, hivott egy taxit, beültetett minket, és megmondta a sofőrnek, hogy vigyen minket az ArmeniaTV-hez, aztán pedig haza Lacihoz. Laci ekkor már egészen jól érezte magát a sok vodkától és a néhány sörtől, amit benyakalt. Mondjuk a piamennyiséghez képest igen jól nézett ki, sőt, teljesen szalonképes volt. Én ennyi piától én már biztos, hogy a detoxban kötöttem volna ki, de Laci nagyon jól bírta.

A taxis megmutatta nekünk a TV épületét, messziről látszott, mert ki volt világítva. A TV nem volt messze Lacitól, pár kilométerre volt csupán, egy nagy völgy fölött átívelő viadukt túloldalán. Ezért szépen el is döntöttük Zitával, hogy másnap mindketten bringával megyünk.

Igen ám, csak itt volt még a Lacink, aki hazaérkezés után még megtalált egy üveg konyakot az asztalon, amit reggel a szomszéd hagyott itt. Ebből is ivott pár pohárkával, amitől végképp meghatódott. Közben mi Zitával elkezdtük volna előre megírni neki txt-ben a Couchsurfing profilját, de Laci annyira meg volt hatódva attól a rengeteg piától, amit megivott, hogy bármilyen kérdést tettünk fel, ő hamar elkalandozott a témától, és könnyfakasztó történetekbe kezdett régi jó barátokról és élményekről. Végül aztán sikerült megmelegíteni neki egy levest, amit jóízűen el is fogyasztott, majd eldőlt az ágyában. Kb. úgy mozgott és beszélt, mint én szoktam 3-4 sör után, csakhogy ő ennél nagyságrendekkel több piát fogyasztott. Igaz, hogy közben igazi gentlemanként viselkedett, és ennek mi igazán örültünk, viszont mivel olyan rég nem ismertük, azt nem tudtuk, hogy reggelre milyen hatással lesz rá ez a rengeteg pia, ezért kicsit aggódva hunytuk álomra a szemünket, hiszen Laci fontos kulcsfigurája volt a másnapi szereplésünknek.

Az Armenia TV-nél – Élő adásban

Laci reggel, mint a rozsdás rugó, úgy pattant ki az ágyából. Gyorsan és hamar, talán még hamarabb is, mint mi, de közben tovább nyikorogva… Mert megint elmondta, hogy ő igazából annyira nem szeretne szerepelni, csak hát a Nelli annyira lelkes volt, és bebeszélte őt is a showba, ahonnan most már nincs menekvés. Erre a nyikorgásra, vagy, hogy bátorságot öntsön magába, még megivott egy kupicával a maradék konyakból, aztán elindultunk a stúdióba, Laci marschutkával, mi pedig a bringákkal. Jó 40 perccel az adás kezdete előtt odaértünk, és 20 percre rá Laci is megjelent Nellivel – Megmenekültünk! :)

Gyorsan megismerkedtünk a műsor vezetőkkel, majd betoltuk a bringákat a stúdióba. Na, ez viszont már egy élmény volt, látni egy TV stúdiót! Igazából tök logikus, de mégis nagyon meglepődtem azon, hogy minden egy nagy helyiségben volt. A reggeli műsorhoz berendezett nappalival szemben pl. ott volt a főzőműsor konyhája. Így nem kellett másik stúdió és másik kamera egy másik műsorhoz, egyszerűen átfordították a kamerákat 180 fokkal, és máris a másik műsort tudták vele venni. Vicces volt, hogy a beszélgetésünk utolsó pár percében már azt nézhettük, ahogy a főzőműsorhoz csomagolják ki a hozzávalókat. Amikor pedig végeztünk, egész gyorsan el kellett tűnnünk, mert egy reklámblokkal később már kezdődött a főzőműsor, és mi csak a konyhapult és a kamerák között tudtuk kitolni a bringáinkat a stúdióból.

Maga a beszélgetés sajnos nem ment el túl nagy mélységekig, általában a műsorvezetők beszéltek hosszasan, nagy körmondatokban mindenféle vicces és érdekes dolgokat, aztán pedig kérdeztek tőlünk valamit, amit Laci lefordított nekünk, mi pedig magyarul visszaválaszoltunk, amit Laci megint csak lefordított örményre. Az első 4 perces blokkban Laci mikrofonja nagyon-nagyon halkan vette csak, amit beszélt, és ezt csak a blokk végén cserélték ki neki, ami szerintünk nagyobb ciki, mintha fél perc után berohant volna egy technikus és kicserélte volna az élő adás alatt a mikrofonját. Aztán az is vicces volt, hogy a híradó blokk előtt megkérdezték Zitától, hogy mi a véleménye az örményekről és Örményországról, de a válaszát már nem fordíthatta le Laci örményre, mert jött a híradó, ami után persze elfelejtődött a kérdés, és a rá adott válasz. Lehet, hogy most az örmények azt hiszik, hogy valami nem TV-be illőt mondtunk róluk, ami miatt gyorsan ránk is kevertek egy híradót! :)

Amikor a nehézségekről kérdeztek az elején, kicsit megcsillant a szemem, hogy hátha valami értelmes mélységig el fog jutni ez a beszélgetés, de aztán ez sajnos nem történt meg, így igazából az egésznek így utólag nem sok értelmét láttam, kivéve persze azt, hogy szerepeltünk, aminek reméljük, hogy a szponzoraink nagyon örülnek! (Evobike! Hány tucat rekura érkezett azóta rendelés Örményországból?!?! :D)

Na jó, ezeken felül igazából bulinak sem volt utolsó ez a TV-zés, és így, hogy egyszer már szerepeltünk élőben, talán legközelebb már nem fogok ennyire izgulni – és remélem, nem leszek ilyen álmos se! :) Lacinak pedig élő adásban meg lett ígérve, hogy egyszer vissza fogják hívni egy ennél „tudományosabb” műsorba, ahol az Ő Története lesz a téma! Ha ez tényleg így lesz, akkor, ha másért nem, ezért biztosan megérte ez a TV-s móka! Laci ugyan a háta közepére sem kívánja a TV-t, de az ilyen médiaszereplések talán valahogy közelebb vihetik a céljai elérésében.

A felvételt természetesen letöltöttük a TV archívjából és kivágtuk belőle a híradót, a reklámokat és a videóklippeket, ha van türelmetek hozzá (nekünk nem volt), hajrá:

Hazafelé menet a viaduktról egyszer csak megpillantottuk az Ararát gyönyörű ikercsúcsait. Azonnal behúztuk a fékeinket, és megálltunk csodálni ezt a nem hétköznapi kilátást. Mámoros pillanat volt: Itt vagyunk Jerevánban, eljutottunk idáig, túlvagyunk a TV interjún, (amitől én személy szerint azért majréztam egy kicsit), és most itt van nekünk ez a gyönyörű látvány, amivel nem lehet betelni. Persze annyi eszünk nem volt, hogy fényképezőgép legyen nálunk, de azért Zita telefonjával sikerült megörökíteni a képet valamennyire.

Látogatás a Matenadaranban

A Matenadaran, és elötte az örmény ábécé megalkotója, valamint tanítványa

Az első napunkon Jerevánban bementünk a városba, Laci munkahelyére a Matenadaran-ba, ahol a világ legrégebbi kéziratait őrzik, archiválják, és állítanak ki néhányat közülük. Volt szerencsénk a kiállítást is meglesni és valóban nagyon érdekes volt, nekem leginkább a réges-régi világtérképek tetszettek, percekig el tudtam őket nézegetni. A „percekig” nálam már rengeteg időt jelent egy ilyen múzeumban. Laci kollégái nagyon kedvesek voltak velünk, azonnal kaptunk egy-egy kávét, és le tudtunk ülni néhány órára internetezni, amíg egy áramszünet meg nem állította a routert. Laci az otthonról küldött csomagot is átadta nekünk, így boldog tulajdonosai lehettünk több kiló kolbásznak, csokoládénak és két hatalmas rúd téliszaláminak, na és persze a legfontosabbat nem hagyhatom ki, egy vadonás új, 8 órás akkumulátoridővel bíró, 1,2kg-os netbooknak. Indulás előtt úgy döntöttem, hogy nem veszünk új netbookot, mert jó lesz a régi, de Isztambulban szembesülnünk kellett vele, hogy mivel sok időt töltünk a net előtt, ezért az egy darab netbook egy szűk keresztmetszet, hiszen oly ritkán találtunk ingyenes internetet, és ilyenkor persze mind a ketten szívesen töltenénk az időt a net előtt, de ilyenkor az egyikünk mindig „üresben állt”, és általában nem nagyon tudta mivel elfoglalni magát, amíg a másik netezett. Az 1-2 órás aksiideje sem volt már túl jó a régi notinak, sokszor azért nem tudtam tovább naplót írni, mert lemerült a jószág. Egy szó mint száz, Isztambul után úgy döntöttünk, hogy beruházunk mégegy netbookra, kerül, amibe kerül. Szükségünk van rá, 21. századi, netfüggő hülyegyerekek vagyunk, számunkra a számítógép esszenciális eszköz, millió dologhoz szükséges: térképek letöltéséhez, tárolásához, útvonaltervek elkészítéséhez, fényképek és videók tárolásához, szerkesztéséhez, rendszerezéséhez, kommunikációhoz az otthoni családdal, barátokkal, vendéglátóinkkal… Már csak azért sem baj, ha kettő van belőle nálunk, mert így ha az egyik bekrepál, nem állunk ott kukán-bambán gép nélkül. Ja, és hogy miért otthonról hozattuk? Ragaszkodtam a magyar billentyűzethez. :) Miután megörvendtünk a csomagunknak, kimentünk a városba Lacival enni Jereván legjobb Shaurmájából egy nagyon jó kis gyorsbüfében. A shaurma olyasmi, mint a kebab, de nem teljesen az, mondjuk úgy, hogy „örmény kebab” – és valóban nagyon finom.

Délután hazamentünk Lacihoz ahonnan este átmentünk Vahagn-ékhoz ruhát mosni, mert náluk volt mosógép. Persze végül nem csak ruhamosás lett belőle, hanem gyakorlatilag vendégségbe mentünk, mert amíg zúgott a mosógép, a nappaliban terített asztalnál nagyot beszélgettünk és persze lakomáztunk. Nagyon-nagyon közvetlen és vendégszerető nép ez az örmény.

Laci otthona

Innentől inkább témák mintsem napok mentén írom le azt a 8 napot, amit Jerevánban töltöttünk, mert így sokkal célszerűbbnek látom. Kezdjük rögtön Lászlóval, akinél végül mind a 8 napot töltöttük. Laci egy nagyon szerény kis földszinti lakásban él Jereván északi részén. A lakótelep első látásra isten háta mögötti koszos panelnegyednek tűnt, de ahogy egyre több időt eltöltöttünk ott, úgy tűnt egyre inkább egy barátságos, kedves otthonos helynek, ahol nagyon közvetlenek és barátságosak az emberek, akik biztonságban és békében élnek egymás közt, egymással. És Laci lakásáról is kiderült, hogy valójában a legnagyobb az egész házban, mert az övé a régi kapusszoba, ahova egy kis fürdőszoba és mellette egy apró konyhasarok van beiktatva, és egy kisebb szoba is, de az összes többi lakás csupán akkora, mint az ő lakásában a kisszoba, mivel az épület régen egy kollégium volt. Lacinak van egy kutyája, Jack, aki egész éjjel ugat, és nem hagyja aludni a házat. Vagyis hogy pontosítsunk, Jack valójában nem Laci kutyája, hanem a ház kutyája, viszont mindig Laci ajtaja előtt tanyázik, így őt boldogítja a leginkább.

Laci lakását egy-két nap alatt igen belaktuk, amit ő szemlátomást egyáltalán nem bánt. Zita nagyon szépen kitakarított és rendbe rakott mindent, és a második nap a bringákra is úgy rápakoltunk, mintha csak a nappali szerves részét képeznék. El is döntöttük, hogy mielőtt elmegyünk, rábeszéljük és felregisztráljuk Lacit a couchsurfingre, hogy ha mi már nem leszünk itt, nehogy magányos legyen itt egyedül ebben a szép kis lakásban. Na nem mintha erre nagy esélye lenne, mert Lacit már fűvel fával össze próbálták itt hozni, és valóban találna is magának itt jóravaló örmény feleséget könnyedén, mivel az európai férfi itt unikumnak számít, mert állítólag az örmény férfiak nem bánnak túl jól a feleségükkel, ezért újabban sok nő inkább a szingliséget választja – vagy egy európai férjet, aki rendesen bánik vele. Laci viszont jelenleg „szerelmes az összes örmény nőbe”, és amíg ez az állapot nem múlik el, nem érzi, hogy meg tudna igazán állapodni valakinél. :)

Víz-víz, tiszta víz

Laci lakásában egyébként (mint Jereván számos kerületében) csak délelőtt, illetve este 6 és 10 között van víz. Ez nem olyan durva ám, mint elsőre hangzik, csak meg kell tanulni ezzel együtt élni. Például célszerű az elzuhanyozott vizet lavórokban és vedrekben megtartani, hogy aztán bármikor le tudjuk öblíteni velük a WC-t, akkor is, amikor a csapból nem folyik víz. Ez a korlátozás engem egyébként megint csak nagyon elgondolkodtatott, mennyire nagyon pazarlunk a vízzel, amikor és ahol bőven rendelkezésünkre áll. Miért ne használhatnánk mindig ezt a módszert, hiszen a zuhanyzáskor elhasznált víz nem mérhetően koszos és csak enyhén szappanos, tökéletes lenne még a WC leöblítéséhez is, ehelyett megy azonnal a csatornába. Csak mert így szoktuk meg, nem biztos, hogy így helyes. 7 milliárdan vagyunk a Földön, ahol az ivóvízkészlet véges és csak nagyon lassan megújuló, sokkal lassabban, mint ahogy fogyasztjuk azt(sokmilliárd liter számra feleslegesen), miközben valahol már most is nagy probléma az iható víz beszerzése. Valakitől egyszer azt a választ kaptam az olajcsúcs kapcsán kérdezve, hogy ne pörögjek az olajon, mert előbb lesz probléma a víz: 20 év múlva 1 liter víz ára sokkal drágább lesz, mint 1 liter benziné… Nem tudom, mi az igazság, de félő, hogy meg fogjuk látni.

Laci GO Jereván

Na, és akkor végül essen szó magáról Laciról is, mert nem ám egy hétköznapi figuránál hédereltünk 8 napot Jerevánban. Szamosújváron 13 évesen tudta meg egy véletlen folytán, hogy nagymamája örmény, és így ő is örmény származású. Az akkori Romániában nem volt jó kisebbségnek lenni, ezért nagymamája nem akarta terhelni őt a magyar mellett egy második, az örmény kisebbséggel. Laciban ezek után igencsak felébredt az örmény öntudat, a szamosújvári templom padlásán rálelt rengeteg nagyon régi és nagyon értékes örmény kéziratra, ezeket mind-mind befotózta, és a fotókat elhozta ide a nagy kézirattárba Jerevánba, a Matenadaranba. A szamosújvári temetőt is ő térképezte fel újra. Két éve pedig fogta magát, álmodott egy merészet, és vett egy repülőjegyet Jerevánba, mert mindig is érezte, mióta tudta, hogy örmény vér csörgedezik az ereiben, hogy itt a helye. Itt aztán nehezen talált állást, de otthonról mindig kapott biztatást, hogy még maradjon, és próbálkozzon, amíg csak tud, ne jöjjön haza, hanem ragadjon meg minden lehetőséget, amit csak tud. A taktika végül bejött, és nem is akárhol, hanem a híres Matenadaranban, a nagy kézirattárban kapott archiválói állást. A fizetése nagyon szerény, de ezzel máshol is így lenne Örményországban. Viszont nagyon szeret ott dolgozni, mert szereti, amit csinál és nagyon-nagyon jó társaságra lelt a munkahelyén. Mindenben segítették a kezdeti nehéz időkben, kísérték mindenhová, megmutatták neki a várost, és hogy hogyan megy itt az élet. Laci szorgalmasan tanulta az örményt, dalokat fordított le hallás és szótárazás után magyarra, és tanulta, tanulta, gyakorolta rengeteget az örményt, mígnem másfél év után már-már anyanyelvi szinten meg nem tanulta beszélni azt. Ennek mindenki a csodájára járt, mert az örmények egy nagyon nehéz nyelvnek tartják a nyelvüket (az is…), és senkit nem láttak még, aki megtanult volna ilyen hamar a nyelvükön. Lacinak mondjuk szerencséje volt olyan szempontból, hogy nem tudott oroszul, így rá volt kényszerülve, hogy minél előbb megtanuljon vagy oroszul, vagy örményül, hiszen ezt a két nyelvet beszélik itt Örményországban. Laci persze az örményt választotta, hiszen szíve álma az volt, hogy megtanulja az örmény nyelvet. És hogy egyszer itt éljen, Örményországban, Jerevánban. Laci nagy álma, és küldetése, mondhatni élete nagy célja, hogy megmentse azokat az örmény kéziratokat a szamosújvári templom padlásáról, és kiállítsa őket egy szamosújvári örmény múzeumban, vagy ha ez sehogy se jöhet össze, akkor legalább ide Jerevánba, a Matenadaranba megmentse őket. Ezek között vannak Narek-ok (Grigor Narekaci – Matyan voghbergutyun), bibliaszerű örmény írások, amelyeknek az örmények szerint gyógyerejük van. Megvan valahol, hogy melyik fejezet milyen testi, vagy lelki bajokra nyújt gyógyírt.

Szamosújvár latin neve egyébként Armenopolis, az erdélyi várost a 17. század végén 3000 odatelepült örmény család alapította, és 1723-ban itt épült a világ legnagyobb örmény-katolikus temploma. Laci nagymamája egy volt a szamosújvári örmények közül. Szóval Laci innen indult, és most itt tart, Jerevánban, egy fantasztikus városban, élete egyik álmát már valóra váltotta: beszéli az örményt, él Örményországban az örmények között, és teljes szívből kívánjuk neki, hogy így folytassa tovább, és végül sikerüljön elérnie a célját! Egyébként Lacit sok örmény emiatt teljesen örültnek és szinte bolondnak nézi, mert Örményország manapság nem arról híres, hogy könnyű lenne itt boldogulni, ennek ellenére Laci, mint „diaszpórás” örmény, visszatelepült Örményországba, ahol szemlátomást nagyon boldog és jól érzi magát. Abban az Örményországban, amit egyes felmérések szerint naponta 500 örmény hagy el repülővel, hogy szerencsét próbáljon, javarészük Moszkvában. Ebből is látszik, hogy a boldogság mennyire nem pénz vagy hatalom kérdése, hanem felfogásé és gondolkodásmódé.

Nagyon örültünk, hogy 8 napig együtt lehettünk vele, és megosztotta velünk lakását, történeteit, és életét. Ezalatt az idő alatt úgy éreztük, hogy Laci éppúgy élvezi a társaságunkat, mint mi az övét, ezért 1-2 nap után már nem is erőltettük tovább az „elköltözést végleges helyre”, hiszen már nagyon otthon éreztük magunkat Lacinál, és talán még rosszul is esett volna neki, ha valahová máshová, másvalakihez költözünk a városban, ezért ez már eszünkbe se jutott. Kalandos és rendkívül izgalmas életéről éjszakákon át mesélt, és még én is tudnék oldalakon keresztül, de nem akarom Laci életét tovább teríteni itt, csak egy olyan érdekes és értékes ember életét szerettem volna bemutatni itt kicsit, akivel – nagy örömünkre – összehozott minket ez az út.

Sevanavank – A Sevan-félszigeten

A Sevan-félszigeten nem keltünk túl korán. Főztünk egy teát a kis lakórészünkben, megreggeliztünk, aztán kimentünk, megnéztük a bringákat, hogy megvannak-e még. Három kutya őrizte őket, nagyobb biztonságban nem is lehetettek volna. Megkerestem a vendéglős embert, akinek tegnap fizettünk, hogy megkérdezzem, nem maradhatnánk-e délután is itt, hogy gyalog tudjuk felfedezni a félszigetet. Sajnos ebbe csak pénz ellenében ment volna bele, így maradt a gyors pakolás, és egy fél órán belül már gurultunk is be a sziget belseje felé a felpakolt bringákkal. A sevani kolostor alatti parkolóban aztán megtaláltuk Ando-t, a srácot, akivel még Grúziában futottunk össze. Nem úgy tűnt, mint akinek szállodája lenne, inkább a sok utcai árus egyikének nézett ki.

A Sevanavank kolostorhoz különl mentünk fel, először Zita kezdte a rövid lépcsős gyalogtúrát fel a domb tetejére. Amíg ő fent járt, én a netbookot búgattam és naplót írtam. Zita kb. 20 perc után tért vissza, két új baráttal. Egy lengyel házaspárral találkozott össze, ahol a nő remekül beszélt magyarul, mert Budapesten járt egyetemre. Jót beszélgettünk velük, csodálták a világkörüli bringás nászút ötletét, mi pedig azt, hogy ők is Couchsurferek. Mesélték, hogy Jerevánban egy olyan negyedben laktak, egy olyan kis lakásban, hogy amikor említették valakinek a belvárosban, hogy melyik kerületben laknak, szabályosan leőrültezték őket. :) Pedig épp az a jó az egész CS-ben, hogy így nem csak a nevezetességeket, és a szállodaszobát látod egy városból, hanem magát a valót! A szűk helyen való együttlétet egy helyivel pedig ki lehet bírni pár napig… Sőt, kis helyen összezárva ismerszik meg az ember igazán egymással. :) Amíg én jártam nagy vidáman a Sevan-félsziget dombját, addig Zita beszélgetett az új lengyel barátainkkal. A félsziget nagyon szép volt, bár csak az egyik templomépületbe lehetett bemenni. Persze én inkább a kilátásért voltam oda, hiszen a dombtetőről körbe lehetett látni szinte az egész tavat és a környező hegyeket, fantasztikus volt! Ha Sevan környékén jártok, ezért a kilátásért érdemes egy kis kitérőt tenni a félsziget tetejére!
Lent elbúcsúztunk a lengyel házaspártól, majd indultunk kifelé a félszigetről. Befelé menet egy kisebb kutyafalka kergetett meg, nem is tudtam lerázni őket, végül egy nagy turistabusz dudálta szét őket, mert nem fért el tőlük az úton. Most visszafelé már csak néhány kutya került elő, azt játszottuk velük, hogy megálltunk, és megvártuk mi történik. Ugattak tovább, bár nem akkora hévvel, mint a forgó kerekekre, és miután Zita rájuk nyomta a kutyariasztót, azonnal el is hallgattak, majd szépen el is kotródtak. A félsziget bejáratánál még elnyaltunk egy-egy fagylaltot és vettünk magunkhoz némi élelmet, majd elindultunk a főváros, Jereván felé.

Sevantól Jerevánig, menekülés a viharfelhők elől

70km volt a Sevan-Jereván szakasz, de sokkal rosszabb volt, mint számítottam rá. Egyrészt kicsit megtépett az ideg amiatt, mert ezen a napon jó néhány sms megírásával kellett töltenem az időt, és merítenem vele a telefonkártyám keretét, másrészt mert a terep nem éppen olyan volt, mint amilyennek emlékeztem. Utólag már igazán nem értem, miért lettem olyan nagyon bugos ezen a szakaszon, de tény, hogy nem éppen túl jó lelkiállapotban érkeztem meg Jerevánba. Az út egyébként egy autópálya jellegű, széles, leállósávos autóút volt, ami elég rendesen hullámzott. Sokszor 40-50-el zúztuk lefelé a szélben, aztán meg fél órát kaptattunk fölfelé a következő dombra. Szerencsénkre viharos hátszelünk volt, ám ez sokat nem segített a fölfeléken. Valahol félúton hatalmas sötét viharfelhőkre lettünk figyelmesek a hátunk mögött. Tepertünk rendesen, hogy utol ne érjen minket, és hála a lassú égnek, nem ért utol, megúsztuk szárazon, pedig nagyon közel lehetett az eső.
A szint nagy részét Jereván előtt adtuk le, meredek kanyargós szakaszokon gurultunk lefelé a hegyoldalban, jobbra tőlünk gyönyörű kilátás nyílt egy széles, kopár völgyre és szemközt a hegyekre. A levegő sajnos túl párás volt ahhoz, hogy már ezen a napon, érkezéskor megpillantsuk az Ararát 5165m magas csúcsát. Viszont láttunk obszidián kőomlásokat az út mentén. Ez az anyag egy fekete színű üvegszerű, vulkanikus féldrágakő, ékszereket is készítenek belőle. Vicces, hogy itt Örményországban, csak így az út mentén megtalálható tonnaszámra ez az anyag… :)

Érkezés Jerevánba

Jerevánba beérve követtem a GPS utasításait, hogy megérkezzünk a „legbelebb belvárosba”. Nagyon komoly lejtőkön zúztuk lefelé, csak lefelé, és lefelé, azt hittem legurulunk -1000m-re, de végül megálltunk tengerszint felett 1000m-el. Próbáltunk valami nem túl drága vendéglőt találni étkezés gyanánt, de én olyan bugos voltam, hogy egyik sem tetszett igazán. Vagy drága volt, vagy nem volt jó a kaja, vagy nem volt wifi. Utóbbira azért is szükség volt, mert még nem tudtuk, hol fogunk megszállni a városban. Volt egy kontaktunk, Laci, akiről én ekkor csak annyit tudtam, hogy egy itt élő magyar és ő az otthonról, turistacsoporttal ideküldött csomagunk kézbesítőszemélye. Laci már sms-ben felajánlotta, hogy az ő szerény otthonában is megszállhatunk, ha nincs más, de mi szerettünk volna egy végleges helyet, olyat, ahol jól ellehetünk egész Jerevánban tartózkodásunk alatt. Egy hetet terveztünk eltölteni a városban, amit nem a folyamatos költözködésekre szántunk. Viszont erre érkezésünk pillanatában esélyt sem láttam, mert nem érkezett válasz a CouchRequestjeinkre, igaz nem is láttunk már netet jó pár napja. Szóval ott álltunk egy utcasarkon, nettelenül, éhesen és fáradtan, úgy, hogy még nem tudtuk, hol fogunk aludni, és maradni az egy hét alatt. Egyszóval úgy éreztem, hogy nem áll túl jól a szénánk. És egy éjszakai városi szállásra feltekerős hegymászás rémképe is lebegett előttünk. Én mindemellett még rettentően bugos is voltam. Nem akartam az lenni, de nem tudtam sok mindent tenni ellene, éhes voltam, fáradt és mérges a világra, és nem éreztem, hogy ez egyhamar el fog múlni.
Aztán találkoztunk Vahagn-al az utcán, aki mindenben nagyon kedvesen és készséggel a segítségünkre volt. 20 perccel később már elmúlt belőlem a méreg, egy asztalnál ültünk, és végre azt éreztem, hogy megérkeztünk Jerevánba.

Vacsora Lacival, Vahagn-al, Arthur-al és Aram-al

Jerevánban a telefonfülkék kártyával működnek, a mobilom meg le volt merülve, ezért kénytelenek voltunk egy járókelőt leszólítani, hogy fel tudjuk hívni Lacit. Mivel éhesek is voltunk, azt is megkérdeztük Vahagn-tól, hogy nem tud-e valami jó helyet a környéken, ahol csillapíthatnánk éhségünkön. Miközben sétáltunk erre a helyre, felvázoltuk a kaotikus helyzetünket Vahagn-nak, mire ő gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy akár nála is elalhatunk, ha szeretnénk. Ezen leesett az állunk Zitával. Azt már kezdtük elfogadni, hogy vidéken kedvesek és segítőkészek az emberek, de azt nem gondoltuk, hogy az első ember, akit leszólítunk, ilyen jó fej és segítőkész lesz egy másfél milliós nagyvárosban.
Vahagn éppen egy rég nem látott, Kanadából 3 hétre hazalátogató évfolyampajtását várta a bátyjával, Arammal. Így hamarosan öten ültünk le egy asztalhoz pizzázni: Vahagn, és testvére Arthur, és a Kanadából hazalátogatott, szintén fizikus barátjuk, Aram, valamint mi ketten Zitával. Igazán jó asztaltársaság voltunk, különösen, hogy hamarosan a létszám 6 főre nőtt, miután Laci is csatlakozott hozzánk. Hamar úgy éreztem, hogy megérkeztünk, miután ketten is ültek az asztalnál olyanok, akik felajánlották, hogy ellakhatunk nálunk, ráadásul közülük az egyik honfitársunk volt. Ettől, és a pizzához kapott sörtől igen megvidámodtam, nem hittem volna, hogy ma még el fog múlni a bú a fejemből, de ez megtörtént, és ettől még inkább felszabadultam. Nagyon jó volt Vahagn-ékkal beszélgetni, sok-sok közös témánk volt, sokat meséltek Örményországről, Jerevánról, és mi is az élményeinkről. Elmesélték hogy milyen durva idők voltak itt a 90-es években, amikor az ország még „új volt” a Szovjetunió összeomlása után. Az utcáról vágták ki a fákat, és tüzelték el az emberek a lakásokban, hogy ne fagyjanak meg télen. Nem volt mindig víz (most sincs mindig mindenütt!) a városban, ez télen különösen kínos tudott lenni, mert ha nem volt nyomás a csőrendszerben, könnyebben befagytak a csövek, amik így szétrepedtek és tönkrementek. Elmesélték, hogy nincs túl sok lehetősége a mostani fiataloknak Örményországban, ezért is próbálnak szerencsét sokan külföldön. Mindemellett erős az örmény testvériség érzet, pl. amikor Karabahban háború volt, és 8 emberre jutott egy szem krumpli, akkor azt bizony nyolc felé vágták, hogy mindenkinek jusson.
Vahagn egyébként most kezdett bringázni, van egy montija, amivel néha munkába jár, a baj csak az, hogy ő a hegyen lakik, több száz méterrel a munkahelye felett, ezért csak a fele utat szokta bringával megtenni, de lelkes és szeretne egyre többet bringázni, hétvégente egy kisebb csoporttal összejárnak és mennek erre-arra bringatúrázni, van hogy 2-3 napra is. Jó volt ilyet hallani és jó volt érezni, hogy ezen a téren nagyon tudtuk inspirálni a srácot és sok hasznosat és jót tudtunk neki mesélni, látszott rajta, hogy örül, hogy találkozhatott két ilyen bringással mint mi. Kontaktot is cseréltünk, és megígértettem Vahagn-al, hogy ha bármilyen kérdése lenne bringatúrázással kapcsolatban, keressen meg bátran bármikor. Sok mindenről beszélgettünk még ott az asztalnál – ami közben az étterem belsejébe költözött, mert odakint leszakadt az ég – , de mindent nehéz lenne már visszaidézni.

240m szint az éjszakai Jerevánban – Tiszta öröm!

Valamikor éjfél előtt aztán asztalt bontottunk, Laci taxit hívott, mi bedobáltuk az autóba a táskáinkat, és elindultunk Laci taxija után fel a hegyre, Laci otthonához. A GPS-be Vahagn segítségével már előre betápláltunk egy nem túl meredek útvonalat Laci otthonához, így pontosan tudtuk, hogy merre kell mennünk, és azt is, hogy nagyon magasra. A bringák csak úgy repültek fölfelé Jereván éjszakai utcáin, öröm volt őket tekerni. Úgy kigyorsultunk a zöldre váltó lámpáknál, mint valami sportautó, igazi élmény volt ez az éjszakai tekerés a cuccok nélkül. Laci azt mondta, hogy 40 percet tekertünk fölfelé, de mi csak 10-nek éreztük, mert annyira jó volt a könnyű bringákkal még hegynek fölfelé is haladni. 240m szintet vettünk fel, mire felértünk Laci otthonához, ahol Laci főzött nekünk egy nagyon finom levest, ennek a  neve ángázsábur leves, nagyon finom volt, holott hamisított volt, húsleveskockából, hurutból (az viszont igazi, eredeti, szamosújvári készítésű volt, úgy küldik Lacinak otthonról) és pelmeni-ből (ami valami tortellini szerűség) készült és nekem valami nagyon-nagyon ízlett. Éjjel 3-ig sztoriztunk, aztán eldőltünk mindannyian.

Tovább a Getik folyó völgyében

Aygut-ból nagy lendülettel indultunk el, de hamarosan megálltunk, először felöltözni, mert az előző napi időjáráshoz öltöztünk, ezen a napon azonban hűvösebb, felhős idő volt, és ez 1400m felett már hatványozottabban érződött. Aztán fogat mosni álltunk meg egy sziklaomlásnál, mert ez a délelőtti, családdal töltött élmények közepette elfelejtődött. Ez a hely elég komolyan nézett ki, mert az út mellett, a felszínen haladó gázvezetéket betemették a kövek. Eleve ez a vezeték már nagyon fura látvány nekünk, persze ezt még értettük, hiszen nyilván nem volt pénz és idő elásni, de ugyanakkor azért odafigyelhetnének rá, akár a helyiek, hogy ha ilyen történik, azt nem kéne így itt hagyni. A cső ki volt ugorva a helyéről, és jó fél méterrel odébb, a leomlott sziklák alatt futott. Azon is gondolkodtam, hogy mi van, ha egy autó lehajt az útról és nekihajt a csőnek, ami így léket kap? Robbanás, tűz? Na mindegy, mi nem robbantunk, ellenben hajtottunk tovább, és szépen haladtunk fölfelé, 20-30 perc alatt felszedtünk 100m-t, és ahogy emelkedtünk, úgy lett egyre hidegebb és egyre ködösebb az idő. Néha az eső is eleredt egy kicsit, ezért magunkra húztuk az esőruhát is.

Az egyik ilyen öltözködésnél egy autó állt meg az út szélén, és egy ismerős öregember szállt ki belőle. Zsora volt az, a nagypapa a családból, akiktől csak néhány órája búcsúztunk el. Valószínű dolga volt a városban, oda sietett, és most hazafelé meglátott minket. Kérdezte, hogy minden oké-e, mondtuk, hogy igen persze, és búcsúzásként még egyszer kezet szorítottunk a tisztaszemű öregemberrel.
Chambarak előtt a táj megváltozott, magasra értünk, eltűntek a fák, csak mező maradt és dombok, mellettünk az út mellett egy kis tó terült el, horgászok integetettek nekünk. Hangos Barev-vel válaszoltunk, és mi is integettünk nekik. Erre ők hívni kezdtek minket, gondolom egy kupica lélekmelegítőt próbáltak velünk megosztani pár jó szó vagy falat mellett. De minket most a hágó hívott, ezért nem álltunk meg a horgászoknál, hajtottunk tovább fölfelé Chambarakba.
Zita szeretett volna a városban beülni pár percre valahová, de az egyetlen hely, amit találtunk, ez a különszobás étteremfajta volt, és nem tudtunk volna rálátni a bringákra az asztalunktól, ezért inkább továbbmentünk. A város végén két közértet találtunk, volt az ajtajuk mellett egy-egy kis pad is, itt vertünk tábort rövid pihenőre. Vettünk egy literes kólát, aminek nagy részét rögtön be is nyakaltuk. Utólag belegondoltunk, hogy ez részemről lehet kicsit merész dolog volt, de hála az égnek semmi bajom nem lett már a cukros löttytől.

Egyébként már több embertől is hallottuk, hogy a koka-kóla jó a gyomornak, de kétlem, hogy a kóla az én esetemben most bármit is segített volna. Miközben a bolt előtt készültünk lélekben a hágóra, megjelent egy kölyök totál kékre festett bringával. Inkább le sem írom, a látvány és a hangzásvilág magáért beszél:

A srác nem volt túl kommunikatív, valószínű nem tudta mire vélni a furcsa jövevényeket, ezért nagy barátkozásra mint láthattátok most nem került sor. Mi azért egy fokkal vidámabban folytattuk az utunkat a hágó felé.

A műanyagzacskót majszoló tehén

Ezen a szakaszon egy érdekes dolgot láttunk az út szélén: az egyik tehén egy műanyagzacskót majszolt, a szokásos, bamba ábrázatával, mintha csak a füvet nyámmogná, szájában ott volt egy sárga zacskó. A látvány mindkettőnket elgondolkodtatott. Hmmm, ami tejet ad ez a tehén, azt mi isszuk meg…. Ugyanez igaz az élet milliónyi apró területén, egyszer visszajut valahogy belénk a legtöbb méreg, amit valaha létrehoztunk és nem vigyáztunk rá kellően. Ennek épp itt láthattunk egy „gyönyörű” példáját az út szélén. Csak egy ezredszerre is elfogadott műanyagzacskó a kasszánál… Aztán csak egy eldobott nejlonzacskó… Mi baj történhet, ha kihajítom menet közben a kocsiból? Mondjuk valaki egyszer rákos lesz…? Mondjuk folyamatosan mérgezzük az egész bolygónkat, az egyetlen otthonunkat? Félre ne értsetek, most nem az elkeseredett harag szól belőlem minden ember irányába, aki valaha dobott el szemetet, vagy fogadott el egy n+1-edik műanyagzacskót a pénztárnál. Csak a világunk furcsaságára szeretném felhívni a figyelmet. Olyan a világunk, hogy nem látjuk közvetlenül és azonnal a tetteink következményeit. És ezért nem is állunk meg nagyon gondolkodni rajtunk. Ahová viszont így rohanunk, az nem biztos, hogy egy túl jó irány, pláne nem a gyermekeinknek. Mérgesek lesznek nagyon, ha egy mérgezett szemétdombot hagyunk a hátunk mögött. Van egy gyönyörű bolygónk, rajta ez a fantasztikus, intelligens, sokszínű faj, az ember… Aki annyira okos, hogy mindent tönkretesz… Remélem és hiszem, hogy nem így van. Na de térjünk vissza a mi kis aszfaltcsíkunkra, Örményországba, 2000m körüli magasságba.

Karmir-hágó, 2177m

Az út Chambarak után jóval meredekebb lett, 6-nál gyorsabb haladást már álmodni sem mertünk, ellenben a 4-5 km/h-s tempót töretlen kedvvel és türelemmel folytattuk, így hamarosan ott találtuk magunkat, ahol véget ért a fölfelé, és a szürke ködben eltűnt a ránk váró lejtő, ami már csak a Sevan-tó partján fog majd véget érni. 2177m-en álltunk a Karmir-hágóban, és mi magunk sem értettük, hogy hogyan kerültünk oda, és mi a fenét keresünk ott:

A hágó-élmény, bár nem úgy, ahogy elképzeltem (napsütés, gyönyörű kilátás a hegyekre), de megvolt, és kezdődhetett a jutalomjáték, a lefelé száguldás, amihez, amint láttátok elég szépen beöltöztünk. Zitát előreengedtem, mégiscsak ő az örmény leány, úgy illik, hogy ő pillantsa meg először az „Örmény-tengert”, a Sevan-tavat, amihez csak 1900-ig kellett ereszkednünk. Vártuk nagyon, hogy melyik kanyar után fog feltűnni a tó, amiről már annyit álmodoztunk. Ahogy lejjebb értünk, hamar eltűnt a köd, és kisütött a nap, ezért azon kezdtünk nevetni, hogy ha majd leértünk, lent a tóparton, a strandon néznek majd minket a fürdőruhás emberek, hogy mi a fenét csinálunk mi itt az UFO-jelmezeinkben ezeken a járgányokon. Persze nem így történt, mert egy darab strandolót nem találtunk a tóparton, ami érthető is volt, mert 1900-on még mindig nagyon hideg volt, a nap ugyan sütött, de elég komoly szél fújt, ami miatt nem volt túl jó strandidő.

A Sevan-tó partján

A tó viszont varázslatosnak tetszett, főleg a fölötte-mögötte található felhők miatt. Úgy tűnt, mintha az égben érne véget, ott ahol a tó vize és a felhők egybeérnek, a világ végén. Nagyon érdekes volt ide megérkezni. Annyit tervezgettem, álmodoztam, hogy majd egy napon eljutunk Örményországba, idáig, és végül tényleg megérkeztünk. El se tudtam képzelni, milyen lesz. Pár hónapja még nagyon-nagyon távolinak tűnt a Sevan-tó, és most itt terült el előttünk. Nagy élmény volt ez a megérkezés. Ahogy a tóhoz gurultunk lefelé, én “csuklóból” hátrafelé fényképeztem Zitát. Mivel közben hátra sem néztem, már csak a fotókat nézve vettük észre, hogy egy hatalmas szivárvány alatt tekert át. :)

Mivel még jó pár óránk volt sötétedésig, és innentől a tóparton kellett továbbhajtanunk, úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk elérni Sevant, és megkeresni Ando barátunkat, akivel még az utolsó grúz napon futottunk össze. Úgy voltunk vele, hogy elindulunk, aztán legfeljebb megállunk valahol előbb, ha nagyon elfáradunk, sötétedik, vagy találunk egy jó helyet. A tóparton nagyon jó volt bringázni. Kicsit hullámzott ugyan az út, de ez semmi volt ahhoz képest, mint amit az elmúlt napokban kaptunk. Itt az útminőség is hagyott némi kívánnivalót maga után, de ezt is csak azért vettük észre, mert mindeddig nemigen volt vele gondunk Örményországban. Mindez persze mit sem zavart, mert közben valami elképesztő látványban volt részünk. ÉNY-nak haladtunk, és a tó volt a balunkon, és azok a hegyek a jobbunkon, amelyeknek pár órája még a túloldalán kerekeztünk.

Ez is érdekes volt, hogy reggel 1370m-ről indultunk egy völgyben, átkeltünk egy 2177m-es hágón, és most egy hatalmas tó partján tekerünk, 1900m-en. Jobbról a hegyekről hideg, nedves levegő csapott át felhő formájában, ezt csodáltuk jó pár kilométeren át, és még aztán a túlpartról is, de akkor már nem testközelből, hanem távolról, szemből.
A Sevan-félsziget környékén sokáig kerestük Ando éttermét, de nem találtuk meg. Végül egy kisebb szobát vettünk ki 10000 Drámáért (5200 Forint, kettőnknek). Dráma volt ez, s nem Dram, mivel ez volt a 3. alkalom az utunk során, hogy pénzt adtunk ki szállásért. De mivel este volt már, és a nagy keresgélésben ránk sötétedett, nem volt már hozzá érkezésünk, hogy sátorhelyet keressünk és sátrat állítsunk ebben a magashegyi, hűvös éjszakában. A szobához viszont járt minden elképzelhetetlen luxus: tető, falak, asztal, szék, áram, meleg víz a zuhanyban, és még egy kancsó tea is. Ezeknek mind örültünk, és mind használtuk őket, na meg aztán persze az ágyat is egy kiadós durmolásra. Ránk fért nagyon, mert eseménydús, hosszú és kemény nap volt ez is.

Ijevanból alaposan felpakolva indultunk tovább. Volt nálunk több tekercs rizses lavas és vagy egy kiló főtt krumpli. Sokkal jobb erőben voltam végre, mint az előző napokon, aminek igazán örültem. Kifelé menet a városból láttunk egy régi orosz óriáskereket, amit persze már csak a rozsda evett, látszott rajta, hogy hosszú évek óta csak áll.
Ahogy elhagytuk a várost, a táj egyre varázslatosabbá vált, egy sziklás völgyben haladtunk, körben erdő, mellettünk patak, odafent pedig, a hegy peremén vagy sziklák, vagy zöld mezők. Öröm volt itt tekerni, különösen, hogy végre nem volt meredek, 12-15km/h-val tudtunk hajtani, úgy, hogy közben azért szépen vettük fel a szintet is. Az út mentén néha hagyott némi helyet a hegy egy-két takaros kis mezőnek is a völgyben. Ezeken a mezőkön rendszerint katonák gyakorlatoznak, igen vicces látvány volt a légvédelmi ágyuk között legelésző tehéncsorda. A katonák persze integettek, hogy menjünk, igyunk velük valamit, de minket ekkor nem lehetett kizökkenteni az útból.

Heider Azurpeik Iránból, a 80kg-s bringáján

Egy iráni kerékpártúrással hozott minket össze a sors, Heider Azurpeik Teheránból indult, és az a terve, hogy az óramutató járásával megegyező irányban megkerüli a Kaszpi-tengert. Bringája nagyon komolyan meg volt pakolva, azt mondta, 80kg a málhákkal együtt, elől is van táskája, mind a kerekek felett, mind a kormányon, hátul pedig a bringástáskák felett még fel van pókozva neki egy hatalmas hátizsák, ami a háta közepéig ér fel. Ebből a hátizsákból kikandikált egy nagyobb bot, amit nem tudtam mire vélni, de Heider hamar felvilágosított, hogy ezt a botot a kutyák ellen tartja, ha megtámadná egy állat, ezzel oda tud suhintani neki egyet. Erre fel mi is megmutattuk neki a Dazer-ünket (kutyariasztó), és elmondtuk, hogy mennyire bevált nekünk – és még a kutyák is jobban jártak. Megpróbáltuk odaadni Heidernek a török-angol szótárunkat, de minekután nem megy Törökországba, végül nálunk maradt a kis könyv. Ugyanígy a gázpalackot sem tudtuk neki adni. Trabzon óta cipelünk magunkkal egy gázpalackot, sajnos későn vettük észre, hogy nem olyan a szelepe, mint amihez nekünk főzőfejünk van, ezért most próbáljuk mindenütt ráhagyni valakire, mindeddig sikertelenül. Hedierrel jó volt találkozni, hozzá képest mi könnyűsúlyú bringások vagyunk, amit jó volt látni, főleg Alexander után, aki nálunk jóval könnyebb felszereléssel nyomta. Mégsem vagyunk hát teljesen bolondok, ha Heider 80kg-val nyomta. Mondjuk tény, hogy nála még kisbalta is volt, és ki tudja, mi mindenen lepődtünk volna még meg, ha kinyitja a táskáját.  Sok szerencsét kívántunk egymásnak, majd ki-ki ment a saját útjára.

A Goshavank kolostornál

A Dilijan-Chambarak elágazást meglepően hamar elértük, innen már csak néhány kilométerre volt Gosh, ahol pihenőt fújtunk. Előkerült a reggel elcsomagolt eledel, amit végre jóízűen faltam fel. A rizs és a lavas együtt ismét nagyon jól esett a több napi koplalás után. Na meg kalória, amire tudtam, hogy nagy szükségem volt, hogy ne essek szét. Viszont egy budiramenés után azzal kellett szembesülnöm, hogy sajnos még mindig nem gyógyultam meg teljesen. Miután megebédeltünk, meghánytuk, vetettük a dolgot, és arra jutottunk, hogy az innen 4km-re, található Goshavank kolostorba gyalog, vagy stoppolva megyünk fel. Ezt nem tudtuk, milyen magasan van a kolostor de azt láttuk a környező hegyekből láttuk, hogy biztosan meredek szerpentin vezet fel rá. Az elágazástól nem messze Zita talált egy szimpatikus házat, amihez tartozott garázs, ide kopogott be, hogy a bringákat el tudjuk helyezni valahol. Amikor ajtót nyitottak neki, szinte köszönni sem volt ideje, máris hívták befelé, hogy üljön le, igyon egy kávét… Persze most még nem fogadtuk el, mert először a kolostort szerettük volna látni. Elmagyaráztuk kézzel-lábbal, hogy a garázsban szeretnénk hagyni a bringákat, mert gyalog szeretnénk felmenni a kolostorhoz, mire a bácsi bement a lakásba, felkapta a Lada kulcsát, és intett, hogy szálljunk be. Nem is tudtuk örömünkben, hová legyünk, fölfelé menet a világ összes kézjelével megköszöntük Norik kedvességét. Az út valóban meredek volt, és néhol szerpentinben kanyargott fölfelé, bizony megszenvedtünk volna a bringával itt, de még gyalog is.
Fent Goshavanknál olyat láttunk, amit eddig még soha. A templom nagyon régi, nagyon szép, és számos Katchgar, vagyis kőbe vájt kereszt is található a környékén és persze benne. Ezek a díszes, aprólékosan kidolgozott, kőbe vájt keresztek csak itt, Örményországban találhatóak meg, köztük azt egyik leghíresebb itt, Goshavankban. Iskola és könyvtár is volt a templom mellett, nagy tanítások folytak itt, egy híres örmény történelmi személy, Mkhitar Gosh itt írta meg az „Örményország történetét”.

Nem csak a templomot néztük meg, hanem egy kisebb sétát a faluban is tettünk, gyönyörű kis hely ez a Gosh, pár méterrel feljebb a faluban találtunk még egy kis templomot, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a többi templomra, és kicsit bele lehetett látni a falu életébe is. Szóval Goshavank igazán nagy élmény volt, nem bántuk meg, hogy feljöttünk ide. Lefelé a kétharmad utat sétáltunk, aztán felvett minket egy fiatal pár egy gyönyörűen rendben tartott fekete Ladával. Még alufelnije is volt, ilyesmit se nagyon láttunk még Grúzia és Örményország előtt. Lent a főútnál, amikor bekopogtunk Norik-ékhoz elbúcsúzni és megköszönni a garázst a bringáknak, persze hogy nem úsztuk meg a kávézást, beinvitáltak minket a házva, ahol előkerült Norik lánya is, ő már beszélt valamennyit angolul, így beszélgetni is tudtunk kicsit. Közben a tévé bekapcsolva maradt a nappaliban, és természetesen ömlött belőle a szenny, éppen Tripoliban ünnepeltek valamit nagyon az emberek, gépfegyverekkel, romos házak tetején…

A Getik folyó völgyében

Ahogy elhagytuk Gosh-t és folytattuk utunkat a Getik folyó völgyében, a táj valami csodaszéppé változott körülöttünk. Közben szépen lassan, kényelmesen emelkedtünk is, szóval jólesett itt haladni, igazi élmény volt. Főleg azzal a tudattal, hogy most már szép örmény templomokat is láttunk. Már csak néhány óránk maradt ebben a völgyben sötétedésig, de ezt igazán nem bántuk, mert Goshavank megérte a ráfordított időt.

Egy területhatárnál aztán megállított a rendőrség, komoly ellenőrzés folyt az út mentén, a rendőrök minden autósnak beköszöntek az ablakon, minket pedig mindenfélével megvendégeltek, persze én megtartóztattam magam és szépen elutasítottam mindent, a rossz gyomromra hivatkozva. Erre aztán még a teherautójukat is felajánlották, hogy aludjunk benne, persze mi ezt sem fogadtuk el, hiszen még volt pár óránk a napból, és azok alatt szerettünk volna még haladni. Viszont egy boltra szükségünk volt, és ebben is készséggel segítségünkre voltak a rendőrök. Erre szükség is volt, mert magunktól soha nem találtuk volna meg az üzlethelyiséget a közeli faluban. A bolton semmilyen cégér, se reklám nem volt, csupán az ajtón belépve lehetett megtudni, hogy egy közértben járunk. A választék itt sem volt nagy, de azért lavast és kenyeret azt kaptunk. Megtanultunk még egy szót rendőreinktől (hádzsó – viszlát), aztán ezt használva elköszöntünk tőlük, s folytattuk gyönyörű szép utunkat a völgyben fölfelé.
Este hét óra után már nagyon lestük a táborhelyeket, de csak nem akart szembejönni az ideális hely a sátorállításra. Nyolc után már nagyon lemenőben volt a nap, de érdekes módon ez most csak még barátságosabbá tette a tájat, mivel aranyárban úszott minden a lemenő nap fényében.

Aygut – Vendégségben egy méhész családnál

Egy Aygut nevű faluban végül azt mondtuk, hogy most már tényleg elég lesz mára, és megkérdezünk egy kertet. Egy szimpatikus, öreg bácsikát szólítottunk le, aki azonnal kaput nyitott nekünk, és nemzetközi jelekkel mutatta, hogy ami az ővé, az a miénk is. Mikor már betoltuk a kerítés mellé, egy szénatároló teteje alá a bringákat, és ki is néztünk a sátornak egy jó kis helyet, megjelent egy valamivel fiatalabb, szintén „jó szemű” férfi, aki azt kezdte nekünk magyarázni, hogy menjünk vele, valahová máshová, mert van hely számunkra a házában is. A férfit Rustam-nak hívják és a fia volt a papának, Zsora-nak. Rustam pár házzal odébb lakik a családjával, feleségével Nuna-val, két szép kislányával, Liana-val és Hasmik-al és hamarosan felnőttkorba érő fiával, Armannal. Gyönyörű vidéki család, mint valami mesében. A budi itt is a disznók mellett volt, de ezt eddigre már teljesen megszoktuk, viszont azon mindketten jót mosolyogtunk Zitával, hogy a pottyantós helyiségben nem egy, hanem két vájat volt a deszkában, a nagy mellett volt egy kisebb is, mellette egy biliszerű ülőkével, gondolva a család kisebbik tagjaira is. :)
A lakáshoz egy lépcsőn kellett felmenni, az állatok lent laktak egy fészerben, a „földszinten”, a szénában: két tehén, egy kis boci, egy csacsi, néhány liba és egy kiskutya. Amikor meglátogattuk őket, nagyon meglepődtem, hogy milyen meleg volt a „szobájukban”. Persze jobban belegondolva teljesen logikus, hiszen hatalmas állat ez a marha! :) Fent a házban a feleség előkerített egy régi kopott könyvet, örmény angol nyelvkönyv volt, a végén egy kisebb szótárral. Ennek segítségével igen jól tudtunk kommunikálni. Hamar megértették a gyomorproblémánkat, és meg tudtuk főzni a nálunk lévő rizs és krumpli egy részét, ezt ettem vacsorára lavassal. Zita persze kapott minden földi jóból, és végül én is megpróbáltam egy darabka házisajtot, és egy kis mézes teát. A méz szintén házi volt, ugyanis az apuka méhészettel is foglalkozik. Vacsora után már kicsit fáradtak voltunk, de a család még lelkes volt, és nagyon örvendtek nekünk, meg akarták mutatni a méhészetüket, ezért erőt vettünk magunkon, és átmentünk velük a szemközti iskola épületébe, ahol az apuka amúgy éjszakai portás is, de a méhészetnek is van itt egy helyisége, amit az iskola nem használ. Ebben a szobában mutatták meg a mesterség rejtelmeit, először a fiú, majd az apja mutatta be, hogyan kell egy forró késszerű szerszámmal levágni a méh kaptárakból már kivett lemezek oldaláról azt a részt, ami megakadályozza, hogy a centrifugában kicentrifugáljuk a mézet a lemezekből. Miután ez megtörtént, jöhetett a centrifuga, jól megtekerte a srác, majdhogynem felemelkedett a henger a földről, úgy zengett. Aztán persze nekünk is ki kellett próbálni mindent.

Ennyi élményt egy nap rég kaptunk, ezeknek nagy részét ennek a családnak köszönhettünk, nagyon kedvesek voltak itt velünk és remek dolog volt látni, hogy milyen szépen élnek együtt. Reggel nem ért véget a dolog, mert a feleség krumplit és rizst főzött nekem, mindezt már csak akkor vettük észre, amikor Zitát odahívta a lábosokhoz, hogy sózza meg a készülő ételt a saját ízlésünk szerint. Nemcsak rendkívül jólelkűek, hanem értelmesek és előzékenyek is voltak itt velünk, fantasztikus volt ezt megtapasztalni.
A gyomrom ekkora már egészen szépen rendbejött, este és reggel is teljesen egészségeset székeltem, aminek persze nagyon-nagyon örvendtem. Óvatosan egy kis sajtot és egy kis hagymát is rejtettünk a rizs mellé a lavasba, amitől aztán kapott egy kis ízt. Ezt persze én úgy éltem meg, mintha valami igazán ízletest ennék, mert valóban annak is tűnt három nap koplalás után. De ami még jobb, hogy nem indult meg tőle újra a gyomrom. Bocsánat, hogy ennyit írtam a gyomorproblémáimról, meg a székeléseimről, de ha egyszer ez elég komolyan meghatározta ezeket a napokat, akkor nem lehetett kihagyni a „történetből”
Az élmények ezzel még mindig nem értek véget, mert reggel kisült, hogy Armannak már van egy mestersége, méghozzá a fodrászat. Ezt úgy tudtuk meg, hogy kezdte a hajamat mutogatni, meg egy ollójelet, aztán pedig megkeresték a „profession” szót a szótárban. Emellett pedig erősen integetett, hogy menjünk a fodrászszalonjába, ahol lenyírja a hajamat. Elég bozontos volt már a burám, és tényleg zavart már, hogy a fülemre lóg a hajam, na meg persze jó bulinak is ígérkezett ez a hajvágás, ezért rövid gondolkodás után belementem. Zita még egy vicces kis rajzot is készített, amivel tudattuk Armannal, milyen frizurát is szeretnék (ugyanezt az ék egyszerűt, csak rövidebben). Miközben sétáltunk át a fodrászathoz ami a nagypapa háza mellett volt, egy tornácon a postával, azon gondolkodtam, hogy a srác valószínű még nincs 18 éves, de máris van egy fodrász szakmája, és ez még nem minden, hiszen mindent meg tud csinálni a ház körül, amit az apja is, este ő fejte a tehenet, a méhészetnél is elég jól dolgozott, egyszóval már egy kész férfi. A nagyobbik lányon is észrevettük, hogy már nagyon tett-vett a konyhában az anyja körül. Nincsenek elveszve ezek a gyerekek az „unalmas” vidéki életben.
A fodrászszalon városi szemmel nagyon szegényes volt, vidéki szemmel egyszerű és célszerű: egy szobában volt egy tükör, egy szék, egy villanyborota, egy olló és egy fésű, meg egy-két fodrászkellék, de semmi több. Arman nagyon profin levágta a hajam, csak pislogtunk, egy élmény volt. Pénzt nem fogadtak el a hajvágásért, pedig gondoltuk, hogy Arman talán örülni fog neki, hiszen félig meddig még gyerek, biztosan örülne neki és tudna mit kezdeni a pénzzel, de ebben tévedtünk. A vendégszeretetük ennél sokkal erősebb volt, ezért miután megpróbáltunk pénzt adni a hajvágásért, utána még nekünk kellett magyarázkodni a szótárral, hogy de hát amortizálódik a fodrászfelszerelése, építeni kell a karrierjét, stb, stb… Persze fizetni ezek után sem tudtunk és már eszünkbe sem jutott, csupán nem akartuk, hogy megsértődjenek. Valószínű ettől nem kellett volna annyira félnünk, mert aztán még marasztaltak minket még egy napra, és mikor elmagyaráztuk, hogy sajnos nem lehet, legalább azt meg kellett ígérnünk, hogy visszajövünk egyszer. Megígértük, és tényleg úgy is éreztük, hogy ide egyszer vissza kell jönnünk. Amit ettől a családtól kaptunk, azt sosem felejtjük el. Pedig még be sem fejeztem a sort. Miután végeztünk a hajvágással, a nagypapa el akart köszönni tőlünk, de Zita nagyon szeretett volna még egy képet együtt az egész családról készíteni, ezért valahogy még marasztalni kellett kicsit Zsora-t, a nagypapát. A család női tagjai a házban maradtak, ezért rá kellett venni az öreget, hogy jöjjön vissza velünk. Zita nem bénázott ezen sokat, kézen fogta az öreget, és elindult vele a házhoz. Csakhogy ezt a fél szomszédság látta, és mire a házhoz értünk, már Arman is azon mulatott, hogy nini, hát újra becsajozott a vén kujon. :) Ez persze csak tréfa volt, de nagyon jót mulattunk rajta, és a képért is igazán megérte. Leírtuk Zsora-ék címét és telefonszámát, ezért tervezzük, hogy egyszer valahogy meg fogjuk lepni őket ezzel a fotóval. Mert sajnos nem tudtuk hogyan odaadni nekik a közös fényképeket, pedig jó lett volna. Náluk még nem széria felszerelés a számítógép, ellenben a tehén, a csacsi, a liba, a csirkék, a kiskutya és a vödrös kút igen. Azt döntse el mindenki maga, melyik a jobb „játékszer” egy gyermeknek. :) Mi ottlétünkkor azt éreztük, hogy ilyen tiszta tekintetű emberekkel nagyon rég nem találkoztunk.
Búcsúzkodáskor Nuna egy nagy szatyor gyümölccsel jelent meg, ezzel újabb magyarázkodás kezdődött, de természetesen azt is hamar megértették, hogy nem tudunk ennyi terhet magunkkal vinni, pláne nem ezen a napon, amikor az eddig legmagasabb hágó várt ránk. Pár gyümölcsöt azért eltettünk, na és persze azt az igen combos adag hagymás-sajtos-rizses lavast, és a főtt krumplit, amit reggel készítettünk. Szóval ezen a napon is úgy indultunk el, hogy élelemből abszolút nem szenvedtünk hiányt. Délután volt már, amikor elköszöntünk a családtól, de ezt egyáltalán nem bántuk, mert kipihenten, jóllakottan, élményekkel feltöltődte, tele szívvel hagytuk el a falujukat, Aygut-ot.