Kezdjük a szörnyűséges dolgokkal, hogy gyorsan túl legyek rajta, mert még gondolni sem akarok rájuk. Legutóbb ugyan nem említettem, de mind a ketten kicsit betegek voltunk a karácsonyi napok alatt. Még Julioékhoz menet, mikor legurultunk a találkahelyre 1800 méterről, megfújt minket a hideg szél, amire nem voltunk felkészülve, hiszen reggel még a meleg tengerszint környékéről ébredtünk és ehhez képest ez a hideg szél nagyon hideg volt, és hát ráment a torkunkra. Kezdődött torokfájással, amire nyomtunk sok mézes teát, de még így is később taknyosak lettünk, először folyt, aztán eldugult, és nálam utóbbi különösen akkor volt kellemetlen, amikor Julio vagy a szülei hoztak-vittek minket a hegyen át és pár perc alatt több száz méter szintet váltottunk, az én fejem meg pattogott belülről és fájt. De ez még mind hagyján, tudom, hogy erről nem illik egy blogon írogatni, főleg ha aztán ebből még egyszer ekönyv formátum is lesz, de ez annyira nem volt hétköznapi, hogy egészen megrémültem, ezért itt is meg kell említenem: zöld köveket székeltem. Nem kicsit, nagyon! Nagyon zöld volt, úgyhogy rögvest meg is gugliztam, mitől lehet ez a nagyon nem normális szín, és kiderült, hogy az antibiotikumnak lehet ilyen mellékhatása, ami valahogy az epével függ össze. Probiotikumot rá, javasoltak! Volt is nálunk pár tasak, amelyek még csak másfél éve jártak le, úgyhogy ezeket be is toltuk. Erre meg visszajött belém a hasmenés. :o Perzse pár nap alatt normalizálódott a helyzet, úgyhogy talán életben maradok. :)

De ezek egyébként kisebb kellemetlenségek voltak a csomagok meg nem érkeztéhez képest, és ezek önmagukban szinte semennyire nem zavarták volna meg ezeket a szép napokat. Viszont az, hogy a csomagok egy része a 10. napon sem érkezett meg az ígért 3 naphoz képest, engem már nagyon kezdett aggasztani. Az meg főleg, hogy azt mondták, hogy a laptop helyett valami kamerát küldött nekik az Amazon ugyanazon a rendelési számon. Akkor meg mi értelme tovább várni, ha egyszer rossz cuccot küldtek, arra ők valószínú utólag sem fognak rájönni, úgyhogy várhatunk itt az idők végezetéig, akkor sem fog megérkezni már a laptop – így gondolkodtam 29-én hétfőn reggel, amit rögtön tett is követett. Julio levitte a városba a spanyol srácot, aki velünk párhuzamosan lakott náluk, és én is velük mentem. Juliot nyomatékosan megkértem, hogy ne jöjjön be velem a Rapidito Expresshez, majd boldogulok, nem szükséges, hogy ő is itt rontsa el a fél napját, mint legutóbb a testvére és az ő családja. Így hát egyedül kopogtam be az ajtón soron kívül, lévén az én csomagom már 7. napja meg kellett volna, hogy érkezzen, és két napja azt mondták, hogy nézzek vissza ezen a napon, szóval akkor nehogy már ezt a több órás sort is végig kelljen állnom. Azért még így is várnom kellett, és míg így tettem, a telefonomon behoztam a google translate-et és lefordítattam vele valami ilyesmit: Ha a csomag ezen a rendelési számon tényleg az én nevemre érkezett, és tényleg egy kamera van benne, akkor szeretném látni, mert ez esetben vissza kell küldenünk az Amazonnak, hogy visszakapjam a pénzem, mert én laptopot rendeltem és nem kamerát. Erre csodák csodájára előkerült egy doboz, amelynek méretei alapján egy ipari tévé kamerát kellett volna rejtenie, vagy legalább 5 nagyméretű laptopot. Ehelyett az ilyen csomagolásokban használt lufikkal volt tele, melyek alatt találtunk egy pici Lenovos dobozt, rajta a nevemmel, és az általam rendelt laptop nevével: Lenovo ThinkPad E140x, és a bolt neve, az Computer Upgrade King is ott volt. Hirtelen nem tudtam, hogy nevessek, vagy mérges legyek, vagy mi, csak egy “Porque diga me camera, está un laptop, no camera!” csúszott ki belőlem, de hiába, mert a válaszukat már nem tudtam értelmezni, de nem is érdekelt, örültem, hogy mégis megvan a laptopom, és próbáltam nem gondolni arra, hogy ez a doboz valószínű már szombaton is pont ugyanitt volt, mikor itt jártunk, csak valamiért nem húzták elő. A kalandnak itt még nem volt vége, ugyanis azt hajtogatták nekem, hogy “Ocsó Libro”, vagyis hogy 8 font a csomag súlya és hogy az 320 quetzal lesz. Ó a rohadt életbe, csak 245 quetzal van nálam! :o Várjatok, elsétálok a legközelebbi bankba, csak két kilométer, 1 óra alatt megjárom oda-vissza! Erre nagyokat pislogtak és tanakodtak, aminek a vége az lett, hogy először egy motorra, majd egy autóba ültettek be, és a sofőr elvitt egy közeli plázába, ahol három bank is volt. Ez igazán rendes volt tőlük, és így spóroltak nekem vagy 50 percet. Kifizettem a csomagot, kérdezgettem még a meg nem érkezett gumiabroncs ügyében, de csak azt mondták, hogy ma és holnap hívjuk őket és majd meglátjuk, hogy megérkezik-e. Azért kibontottam a laptop csomagját, tényleg az volt benne, ami rá volt írva, úgyhogy ennek örömére megettem, amit Zita csomagolt nekem, majd elindultam sétálva a legközelebbi buszmegállóba, amiről az a tudomásom volt, hogy visszavisz engem a babámhoz, és Julioékhoz. Az OpenStreetMap itt egy nagyot hibázott, utcának jelölt egy kapuval lezárt útszakaszt, így végül a kerülővel több mint 8 kilométert sétáltam a városban.

Falfestmények egy forgalmas út oldalában

Itt már a külvárosban sétáltam

De ez kellett is, hogy kicsit lenyugodjak, meg jólesett a mozgás, igaz a levegő nem mindig volt a legtisztább, de voltak olyan részek is, ahol kisebb kanyonszer völgyek peremén caplattam, a távolban hatalmas vulkánok képével a kék horizonton. Séta közben már azt tervezgettem, hogy míg a ninite.com telepíti a sok-sok alkalmazást az új rendszerre, kicserélem a hátsókerekemen a gumit, és pakolok, készülődök, hogy holnap reggel indulhassunk. Hazafelé a buszon a mögöttem ülő fickó megböködte a vállam, majd valamit hozzám szólt és a kezével pedálozni kezdett. Azt kérdezte, hogy én vagyok-e az a bringás férj, akit tegnap a tévében látott? :) Én voltam az, ugyanis Julioék egyik rokona a GuateVision nevű tévécsatornánál dolgozik, és a saját ötletükre összehoztak nekünk egy interjút. Amihez persze megint fel-alá kellett bicikliznünk, amit Zita nem igazán kedvel amióta egyszer Pakisztánban ezzel ment el a fél december 31-énk, de most legalább a táskák nélkül tehettük mindezt és csak a közeli utcákban kellett snitteket felvenni úgy 20 percig. Szóval ez egyáltalán nem fájt. A kérdéseket spanyolul tették fel nekünk, amelyeket Christian fordítása nélkül is megértettünk, de válaszolni már csak angolul válaszoltunk. Erre persze rányomtak egy spanyol szinkronhangot a kész anyagban, aminek nagyon örülünk, nem csak azért, mert így már elmondhatjuk, hogy az urdu után latin-amerikai szinkronhangunk is volt, hanem mert én az angollal is döcögtem egy kicsit, ugyanis az elmúlt napokban kizárólag egyszerűsített angolt beszéltünk a családdal, hiszen Julio-n kívül csak Christian beszél valamennyit angolul, különben csak a spanyol ment. Az pedig számunkra meglepően jól, első nap Julio szüleivel órákon keresztül elbeszélgettünk spanyolul, persze a kiejtésről és a nyelvtanról jobb nem szólni, de a tény, hogy órákon keresztül képesek voltunk viszonylag értelmes párbeszédre spanyolul, mindenképpen biztató! :)

Visszatérve a TV-riportra, itt tudjátok megnézni, csak facebookon van fent, de nem kell megijedni, regisztráció nélkül is végignézhető. :)

28-án Julio Antiguába ment, hogy találkozzon egy iskolatársával, akivel közösen egy öntözési rendszert terveztek meg AutoCAD-ben. A sráccal délután találkoztak ezen a világörökség részét képező helyen, ahová mi elmentünk Julioval.

Útközben ismét láttunk érdekes buszokat

Egy modern óriástemplom kívülről – ez nem az, ahol karácsonykor voltunk, de egy hasonló

Julionak már több vendége megjegyezte, hogy tele van Guatemala hirdetőtáblákkal, és ez nem szép. Tényleg rengeteg van belőlük. A Pollo Campero egy főleg csirkés ételeket felszolgáló “nemzeti” gyorsétterem lánc, minden guatemalai nagy kedvence, olyannyira, hogy pl. a KFC nem tudott érdemi piaci részesedést szerezni itt

Ez már Antigua, vagyis pontosabbban Antigua Guatemala – Régi Guatemala. 1717-ben egy földrengés pusztította el Santiago de los Caballeros, a régi fővárost, ami a mai Antigua helyén állt egykor. Egy-két épület azért megmaradt és ezeket a romokat meghagyták mementóként. A pusztítás után a főváros a mai Guatemalaváros helyére költözött, és ez a hely pedig az évek során turisztikai látnivalónak nőtte ki magát, amely egyike a három guatemalai világörökségi helynek.

Ez a kapu az egyik legnagyobb jelképe a városnak

Kresztábla csempéből kirakva

Ezt nem tudtuk mire vélni, főleg hogy ebben az utcára nyíló helyiségben egy autó parkolt :o

Az egyik szuvenires sor

Ez az utcakép a háttérben a vulkánnal szintén nagyon jellemző Antiguára

Ez a fajta felülnézeti ábrázolási mód pedig tipikus guatemalai – mi is vettünk egy ilyen festményt, ami egy piaci jelenetet ábrázol, persze csak egy apró, 10cm-es képen :)

A romokhoz nem, vagy csak belépővel lehetett bemenni

Egy részlet a híres kapu mögötti templom homlokzatáról

És a teljes homlokzat

A templom előtt egy jó kis ételbazár is volt

A kapu toronyórája a háttérben a vulkán tetejével

Játszottunk a pocsolyával :)

Utcai árus hölgyek tradícionális öltözékben

Húsvétkor nagyon színes menet van a városban, végighúzzák az utcákon a keresztutat ábrázoló kocsikat Nagypénteken

A kapu, alatta a vulkánnal – sajnos szembe sütött a nap, ezért ennél jobb kapus-vulkános képet nem tudtam készíteni

Kislány a lámpa alatt

A vulkán és a kapu utcája – ha ilyen, de ennél szebb, színesebb fotót akartok erről a témáról, akkor reggel próbáljátok meg, mikor háttal süt a nap! ;)

Egy festmény a híres quetzalmadárról, guatemala nemzeti madaráról

Utcai árusok a piacon, szép ruhában

Este a főtéren felgyújtották a fákat. Mármint a fákon lévő díszkivilágítást :)

A főtér oldalában élőzenét hallottunk, ezért odamentünk, és megnéztük, mi történik. (0:21). És ha már videók, akkor feltöltöttem egyet még 27-éről is, amikor a buszmegállóban várakoztunk és figyeltük az életet (0:23).

Tovább indulunk!

29-én délután rendberaktuk a bringákat és Zita még aznap, én másnap reggel összepakoltam, majd egy búcsúzkodás után elindultunk.

Búcsú Juliotól (az idősebbtől) és Rebeccától

Az első városig rengeteg szintet leadtunk, gyakorlatilag 20 percig egyet sem tekertünk a pedálokon, csak vitt minket a gravitáció lefelé a kétszer két sáv melletti leállósávban. Itt aztán az út leszűkült és egyből ismét megjelentek a riksák és az itteni településekre jellemző kaotikus, zajos hangulat

A szintmetszet Guatemalavárostól San Salvadorig – Ezt a távot 3-4 nap alatt terveztük megtenni

Az első nagyobb emelkedő közepén, pont a legjobbkor, szembejött egy kókuszárus család, megálltunk náluk pihenni és folyadékot pótolni. Azt tudtátok, hogy a kókuszlevet a kókusz belsejéből állítólag még intravénásan is be lehet venni? Állítólag… :)

A kókuszárus hölgy nagyon profin bánt a macsetével, képest volt úgy meghámozni a kókuszt, hogy annak csak ehető, illetve iható része maradt :)

A következő városban letértünk a főútról, hogy megtaláljuk a postát

Ami ezzel a templommal szemben volt

Bent a postahivatalban a falon egy régi kapcsolótábla figyelt :)

Megint feladtunk néhány lapot, majd jelezzétek, ha megérkezett! ;)

Visszafelé menet a bazársoron – itt vettünk is egyébként egy pót gumitömlőt

Vidéken mindjárt kevesebb az óriásplakát, de azért még itt is elég színes a kép

Itt így néz ki a kukásautó

Egy folyómeder egy duzzasztógát mellett, a következő nagy lefelé aljában

Valamilyen növényt árultak így az út szélén

A máskor kátyús, keskeny út bizonyos helyeken széles, gyönyörű autópályába váltott át, amiről ki nem találtuk volna, hogy Guatemalában vagyunk

Persze aztán jöttek ilyen részek, a gyerekek önfeledten kiáltoztak utánunk, a háttérben a bádogviskók, amelyekben a család él – Ez is Guatemala, sőt, inkább ez Guatemala…

Aztán megint autópályán…

Egy-két pontról igen szép kilátásunk nyílt

A vacsorázó helyünk – Más is éhes volt a hátrahagyott csirkecsontokra :) Az árak itt mindjárt mérsékeltebbek, itt egy városi kis pizza árából rögtön 6 rántott csirkecombot tudunk enni sült krumplival

A pap és a családja – épp a templomot festették, amikor befutottunk, hogy aludhatunk-e valahol

Nagyon rendesek voltak, megengedték, hogy a templomban aludjunk

A sarokban konnektor is volt, de egyébként nem lett volna rá szükség, az új netbook aksija állítólag 8 órát is bír – annyit pedig nem dolgoztam, éjjel fél kettőkor feküdtem le, innnen írtam az előző bejegyzést, San Jose Las Cabezasban, ami egy olyan pici település, hogy a Google Maps térképe nem is jelöli – de az OpenStreetMap igen! :)

Fürdőszobánk :) Guggolva zuhanyoztunk le a szomszédos romos, félig felépített házban

Reggel, mikor elhagytuk az éjszakai menedékül szolgáló templomot

Reggelink – Plato Tipico, egy tányér tipikus étel :) Tejfölszerű krém, bab, tojás, tortilla, 5 narancsból facsart narancslé

Utóbbit ezzel facsarták

“…ott szükség nincsen!” – Hogy is van a teljes szöveg magyarul? :)

Már reggel jó kis hőséget kaptunk

A határ előtti utolsó városban gondoltunk egyet, és megálltunk, hogy felhívjuk skype-on a családunkat, ugyanis ez a nap december 31-e volt, és lévén a 7 órás időeltolódásnak, odahaza már javában délután volt. Szerencsénkre pont megtaláltuk a pestlőrinci házunkban mindkettőnk szüleit, így újra láthattuk kicsit a régi szobámat és a szüleinket skypeon keresztül :) Így még frissiben hallhattuk a legújabb történetet, ami azt hiszem ékes darabja lesz a családi élménykalendáriumnak: a szilveszteri malacvágtás futóversenyen apukám 5 kör helyett 6 kört futott, és még így is harmadik lett. :) Az 1km-esnek mondott kör valójában rövidebb volt, és mivel apukám évtizedek óta fut, pontosan ismeri a saját tempóját, ezért nem is számolta futás közben a köröket, hanem csak az óráját nézte, és amikor látta, hogy az idő szerint még távol jár az 5km-től, ráhúzott még egy kört. :) Aztán csodálkozott, hogy az eredménylistán azok is előtte vannak, akiket lekőrözött. :) De mivel semmiféle komoly díjazás nem volt, végül ez ügyben nem is szólt a rendezőknek, pedig toronymagasan megnyerte volna az ötkörös idejével a “veterán” kategóriát, de úgy volt vele, hogy minek ezen rugózni, majd jövőre számolja a köröket, aztán majd néznek az ellenfelek, mennyit fejlődött egy év alatt. :) Ez az eset egyébként teljesen rávall, és azt hiszem ebből a fajta lököttségből én is örököltem, mert mikor a minap beszélgetés közben a körmömet vágtam, három és fél ujjam lemaradt a nyírásból és ezt csak napokkal később vette észre rajtam a feleségem – vidám kuncogások közepette. :) Addig jó amíg az ilyesmin csak nevet velem. :)

Skype közben újra szembesültünk az új netbook webcamerájának csapnivaló minőségével, ami valószínű nem gyári vagy tervezési, hanem egyedi hiba. Szóval vannak apró bajok bőven, de ezeken igyekszünk nem idegeskedni. Csak elindítani a hibajegyet a gyártónál, aztán menni tovább az utunkon, elvégre ez nem tart vissza minket semmitől. Most nem spóroltunk a megabyteokkal, hiszen tudtuk, hogy egy óra múlva elhagyjuk az országot, és onnantól már nem használhatjuk ezt a mobilnetet, amin még biztos, hogy bőven maradt a 2,5 GB-os csomagból. A család után még egy barátomat, Bafot is felcsörögtük, igaz velük csak 2 percet sikerült beszélni, aztán megszakadtunk. Ezalatt megtudtuk, hogy odahaza -15 fok van, és hogy menjünk a francba, hogy itt csak éjszaka van hűvös, de akkor se nagyon megy 20 fok alá a hőmérséklet. :)

Miután felmásztunk egy 120 méteres emelkedőn, majd az azt követő hasonló társán, egy nagy lefelében ez a látvány tárult elénk

Később a völgy is kitárult a folyóval, ami egyben a határvonalat is képezi Guatemala és El Salvador között. Tehát a háttérben látható vulkán már El Salvadorban van! :)

Szó szerint fordítva: “Boldog Utat!” :)

Hát ezt is megéltük, megérkeztünk az utazásunk 33. országába! :)

Legközelebb innen folytatjuk! ;) Történt 2014. december 27. és december 31. között, megírva 2015. január 4-én. Bicikliztünk 67 és 50,5 kilométert, bár az utóbbi szakasz még nem ért véget az útinaplóval.

Na végre, ezt is megéltük, folytatódik az útinapló! :) Sok minden történt, mióta utoljára írtam, ezért nem is biztos, hogy bele fog férni minden egy bejegyzésbe, de majd meglátjuk, kezdjünk is bele!

Reggel Zita besétált a romokhoz, és egy a ceiba fa körül imádkozó maja csoportot talált ott. Nem ment közel hozzájuk, hogy ne zavarja meg a szertartást. Ha emlékeztek, a Tikalról szóló cikkemben írtam, hogy a Ceiba fa mennyire hasonlít az Avatar című film fáihoz és hogy még ma is tartanak e fák alatt szertartásokat a kultúrájukat ma is őrző maják. Bal oldalt a férfi gyertyákat tart a kezében, és bár a képen nem látszik, de jobbra egy kis kőlapon tüzet raktak és a füst valóban átjárta a fa lombjait. Félelmetes belegondolni, hogy egy 2500 éve született kultúra része ez, amelyet, ha a fénykorához képest, csak egy parányit is, de még mindig őriznek.

Visszatekerve a főúthoz az elágazásnál egy ilyen helyen reggeliztünk

Autófelniből készített grillező

Los Amatesbe beérve simán megtaláltuk a buszállomást, a jegyek nekünk 80, a bringáknak 25 Quetzalba kerültek. Ennyi kp. nem volt nálunk, de a buszállomás mellett találtam egy ATM-et. Gyorsan leszedtük az üléseket és lecsatlakoztattuk a kormányokat a villáról, majd az értékeinket egy-egy táskába bepakolva vártuk a buszt. Az persze, mikor megjött 10 perc késéssel, fordítva állt be, mint vártuk, így pakolhattunk át mindent a túloldalára. A raktérbe simán befértek állítva a bringák és magam gumipókozhattam oda őket a busz vázához, így nyugodtan utaztunk. Mikor már közel jártunk a fővároshoz, elővettem a netbookot, és gpsies.com-on megnéztem, mi vár ránk még a címig. Ezt jól tettem, mert kiderült, hogy egy 300+ méteres masszív emelkedőn kell majd felkapaszkodnunk 1500 méterről 1800 fölé, hogy aztán a túloldalán majdnem ugyanennyit leadva megérkezzünk a címhez.

Itt már Guatemalavárosban kerekezünk

Egy nagy sugárúton haladtunk, ami egy gerincen lehetett, mert egyik oldalt egy völgy túloldalán ilyen házakat, a másik oldalt meg egy monumentális stadiont láttunk a mélyben

Ez már a nagy fölfelében készült, sajnos ezek a buszok brutális büdösek voltak

Volt, hogy szabályszerűen nem láttam magam elé attól a fekete mocsoktól, amit ezek a fölfelé menet a megállóikból induláskor kiokádtak magukból. Persze maszk az volt rajtunk, de szerintem ez ellen nem védett meg minket. De nem csak ezért volt nehéz ez az emelkedő, hanem azért is, mert sok helyen meredek volt, és soha nem akart véget érni.

Mikor már túlvoltunk az emelkedőn, 6km-el a cél előtt megálltunk, és bementünk egy PriceSmart nevű szupermarket étkezdéjébe, hogy megvárjuk Juliot, a vendéglátónkat, aki 9-re ígérte, hogy elszabadul az egyeteméről. Míg vártunk, rendeltünk egy óriáspizzát, ami itt feleannyiba került, mint ahogy a nyugati pizzaláncok plakátjaink láttuk idefelé. Zita annyira kivolt a fölfelétől, hogy eleinte még étvágya sem volt, de aztán később jobban lett, és valamikor 8 óra magasságában ránk köszöntek ezek a srácok, és az első kérdésük az volt, hogy van-e hol laknunk. :) Ez nagyon tetszett nekünk, ezért leültettük őket magunk mellé, és egy órán át meséltünk nekik az utunkról, a Couchsurfingről, és hogy milyen jó fejek voltak, hogy ezt megkérdezték. :)

Ajajajjj, tudtam, hogy elfelejtek fényképet készíteni Julio (ejtsd: Hulió) serlegeiről. Egy egész szoba tele volt velük, volt belőlük vagy ötven, és most nem túlzok! Julio csupán 22 éves, és mezőgazdaságot tanul az egyetem, de közben él-hal a sportokért, volt már többször országos és közép-amerikai bajnok karatéban, aztán baseballozni kezdett, és a legújabb mániája a 100 méteres futás. 11 másodperc a rekordja, ezzel bent volt a nemzeti válogatottban is, és utaztak külföldi versenyekre. Julioban azért csodáltam mindezt, mert mindemellett még az egyetemen is nagyon ott van, és már vannak konkrét tervei is az egyetem utánra. Az elmaradottabb területeken élő szegények számára szeretne egy szervezetet létrehozni, hogy megtanítsák őket azon a pici földdarabjaikon is (állítólag rettentő igazságtalan a földek elosztása Guatemalában, néhány ember birtokolja a fél országot, és ott vegyszerekkel, műtrágyákkal nyomatják a kukoricát, a kávét, a cukornádat, utóbbi kettőt főleg exportra – míg mások meg éheznek…) fenntarthatóan gazdálkodni, pl. laskagombát termeszteni a hűvös teleken, a szárazabb, másra nem alkalmas helyeken pedig a Mexikóban oly népszerű ehető kaktuszfajtákat lehetne termeszteni. Mindez azért szép Juliotól, mert ahogy elnéztem a családi hátterüket, nem kéne törnie magát semmin, a saját boldogulása biztosított. De ő nagyon helyesen, ezzel nem elégedett meg, amióta az eszét tudja, mindig élsportoló volt, erről csak az utóbbi néhány évben tett le az egyetem miatt, de máris vannak újabb, nagyszerű, sőt a sportnál tovább mutató tervei, és biztos vagyok benne, hogy ezeket is meg fogja valósítani. Kérdeztem Juliot, hogy mi a titka, hogy mitől ilyen nyughatatlan, és miért tör mindig előre, és teszi oda magát mindenhol. A válasza az volt, hogy a szülei sok mindenben segítették és mindig motiválták, hogy csináljon mindent, és hogy Istennek is sokat köszönhet, mert sokszor megmutatta neki a helyes utat. Mindez nem az érkezésünk estéjén derült ki, hanem egy későbbi éjszakán, mikor éjféltájt vagy egy órát beszélgettünk ezekről a dolgokról. A megérkezésünkkor csak megkaptuk az egyik üresen álló, már elköltözött bátyja szobáját, és 20 perc csevegés után eldőltünk aludni a hosszú nap után.

Mellettem Julio, aztán a szülei, és két nővére – az asztalon pedig a Zita által készített, fokhagymás-sörös csirke, amit Zsuzsától tanult Belizeben. Most is fantasztikusan sikerült, úgyhogy használni fogjuk a receptet a jövőben :)

Elmentünk busszal bevásárolni alapanyagokat, hogy még több finomsággal tudjuk megörvendeztetni a vendéglátóinkat – és magunkat :) – Akit láttok az ajtóban, ő a jegy(vagyis pénz, mert nincs jegy)szedő, és ő vadászik-kiabál utasokért a megállóknál – a nyugati országokban fokozottan veszélyesnek számítana a melója, a képen pl. kapaszkodás nélkül áll egy száguldó busz ajtajában

Ezek jó ég tudja milyen idős, az USA-ban már évtizedek óta leselejtezett iskolabuszok, csak épp átfestve és kissé feldíszítve

Iszonyú tömeg volt a buszon, amin hazafelé mentünk – az az ember az ajtó szélébe kapaszkodva, gyakorlatilag a buszon kívül utazik

Zita konkrétan ezt látta a buszban, mert csak a sofőr fölé hajolva fért el

A guatemalaiak bolondulnak a pizzáért, így Julio szülei, Rebecca és Julio is :) Szóval a pizzasütésnek nagy sikere volt :)

Az országban egyébként van Papa John’s, Pizza Hut és Domino’s is, meg még ki tudja hány ilyen nyugati pizza franchise, amikről én nem is hallottam. A pizzák ára 40 (kicsi – grande) és 150 quetzeles (nagy – gigante/familia) között mozog, de mondjuk két pizzaszeletet egy üdítővel megkapni már 10 quetzalesért, ami 370 forint. És igen, ha kiszámoltátok, egy nagy pizza ára több, mint 5000 ezer forint! Guatemala az egy főre jutó helikopterek mennyiségében világelső. Ugyanis hatalmas a szakadék a gazdagok és a szegények között, aki itt gazdag, az általában nagyon gazdag, a szegény meg nagyon szegény, de ahogy a drága pizzériázók száma megmutatta, az előbbi csoport is elég népes.

Zita kenyeret süt egy bögrés repect alapján – nagyon izgult hogy sikerül-e elsőre :)

Aztán akkora sikere lett, hogy vagy öt ilyen cipót is kisütött, míg ott voltunk :) Ezeknek a kenyereknek mindenki nagyon örült, Juliok, és mi is. Nem is tudom, hol ettünk utoljára ilyen kenyér-kenyeret, ami nem az a szeletelt kockakenyér. Noha sokszor azokból is tudnak jók lenni a sokmagos verziók, de ha nem nyugati országban vesszük ezeket, akkor általában agyoncukrozzák őket. Ez viszont igazi hazai íz volt, aminek így karácsony környékén igazán örültünk :)

Belül puha, kívül ropogós, ahogy kell! :)

Julio: Mi ez? – Zita: Paprikás krumpli? – Mi? – Papas con paprika! – Ááááá, így már értem! :) Ennek is nagy sikere volt, Zita egyre ügyesebben készíti el ezt az ételt, bevallom, mikor először csinálta, teljesen ízetlen volt, de mostanra már kiforrott a tudása, és semmi kivetnivalót nem találtam benne, isteni finom volt :)

A család karácsonyfája

Ejj, a díszítésről készítettem egy timelapse-et, de azóta már nincs gyors és korlátlan netünk, ezért ez nem lesz feltöltve. Igazából még nekem sem volt időm visszanézni, szóval lehet, hogy amúgy is túl hosszú lenne…

Másnap kívánságra új adagot kellett sütni a kenyérből :)

Itt már az egész család figyeli, hogyan kell készíteni a kenyeret :) Pedig igazán nem egy nagy csoda :)

Lovaglás és strandolás

23-án Julio szülei elvittek minket a farmjukra, ahol 300 marhát tartanak. Ezeket az állatokat kizárólag a húsukért tartják, és az etetésükre legelőket illetve takarmánynak szolgáló ültetvényeket tartanak fent. Ehhez van 6 lovuk is, és azt ígérték, hogy mi is lovagolhatunk rajtuk. Ettől Zitának egyből felcsillant a szeme, én meg némi tartózkodással konstatáltam magamban, hogy oké, akkor ezt is ki fogjuk próbálni. Zita egyébként már lovagolt korábban, de én még soha.

Lefelé menet a hegyről, az Amatitlán-tó felé – A tó lent van a völgyben, de a képen a felhőktől nem látszik – a háttérben az “Agua vulkán”

Lent az Amatitlán-tó partján

A Farmon. Rebeccáék legújabb ötlete, hogy egy pillangóházat hoznak létre, és egy látogatóközpontot építenek köré

Ezt szeretik a pillangók! :)

Rebecca pillangógyűjteménye

…és lovagolunk! :)

Nem volt olyan nagy kunszt, mint hittem :) Százszár egyszerűbb, mint autót vezetni :) Ráadásul a ló intelligens állat követi az ösvényeket, vagy az előtte haladó másik lovat, és ha egy falnak irányítom, nem olyan hülye, hogy bele is menjen, hanem megáll előtte. :)

Zita magabiztosabban ülte meg a lovat, ezért egy rövid videót is készített a lovaglásunkról.

Lovaglás közben Julio mesélt a farmról – már amennyire tudott, mert ugye ők csak spanyolul beszélnek, mi meg épp csak makogjuk még ezt a nyelvet :)

Hola! :) Ezért jó ez az utazás: két napja még lövésem sem volt róla, hogy ezen a napon lovagolni fogunk :)

Jó muri volt! :)

Utánunk az unokák jöttek! :) Én meg csak pislogtam és az államat kerestem, olyan magabiztossággal ülte meg a lovat ez a kissrác 5 évesen – aki egyébként később nagy barátunk lett

Zita még később is ment néhány kört

Én meg a dombtetőre épített ház pátiójában feküdtem egy függőágyban, és rettentően élveztem a könyvet, amit olvastam: Helena Norberg-Hodge – Ősi Jövendők (pdf) – Ezer köszönet Makra Péternek a megosztásáért, így most én is ezt adom (na jó, továbbítom…) Nektek Karácsonyra. Remek olvasmány, és nagyon tanulságos! ;)

Ezt később a strandon is olvastam :) Mint kiderült, Julioéknak egy strandjuk is van, a hétnek pont ezen a napján karbantartás miatt zárva tart – vagy mert ilyenkor csak az unokáké lehet a medence :) Nem sokáig maradt meg a feszített víztükör, a gyerekek akkora zsivajt csaptak és úgy élvezték a vizet, hogy öröm volt nézni – később én is bementem.

A mézeskalácsház és a karácsonyi show

Miután hazaértünk ezen a napon, valamikor éjfél környékén kiürült a konyha, így mi Zitával nekiállhattunk végre titokban elkészíteni a családnak szánt karácsonyi ajándékainkat. Merthogy ezek is a konyhában készültek, ugyanis mézeskalácsokat készítettünk, sőt mi több, Zita, azt hiszem anyukám tanácsára arra vállalkozott, hogy elkészít egy mézeskalácsházat. Gondolhatjátok mekkora volt az izgalmunk, hiszen nem hogy házat, de még egyáltalán mézeskalácsot sem készítettünk soha, és hát csak egy lövésünk volt, hiszen másnap már karácsony volt. :) Már a “tervrajzok”, vagyis a sablon kinyomtatása sem volt egyszerű. Papírt találni a nyomtatóhoz, aztán drivert, aztán meg rávenni, hogy a hajszál vékony vonalakkal megrajzolt pdf-et úgy nyomtassa ki abból a kevés tintából, ami benne maradt, hogy abból látszódjon is valami. Mikor végre sikerült, már majdnem ott tartottunk, hogy inkább 1:1-be hozom a pdf-et a képernyőn és max. fényerőre rakta átrajzolom óvatosan rárakott papírra kézzel. Eközben Zita elkészítette élete első és második mézeskalács tésztáját, merthogy kétféle anyagból dolgoztunk, egyből a házat építettük, egy másikból a “bábukat”. :)

Én voltam a macifelelős

Itt már majdnem szerkezetkész a ház, és a macik és a csillagok is mehetnek fel lassan a titokszobába :)

Mindegyik mézeskalácsmaci rettentő boldog lett :)

Annyira koncentráltam a csokornyakkendőre, hogy az a maci végül nem kapott szájat :) Ezeket egyébként a házépítés közben készítettük, mert minden egyes panel felrakása után 10 percet várni kellett, hogy megkössön a cukorbeton :)

Hajnali négyig dolgoztunk, amikor végre beláttuk, hogy ennek így nincs értelme tovább. Ekkor már kész volt az összes csillag és maci, valamint teljesen szerkezetkész volt a ház, ugyanakkor még szinte alig került rá díszítés. Utóbbit teljes egészében Zita csinálta, és okosan belátta azt is, hogy jobb, ha délelőtt folytatja majd, kipihenten.

A délelőttből aztán délután is lett, de megérte, mert Zita nagyon élvezte a díszítést is.

Szemből :)

A hátfal madárkákat kapott

A tetőre én mondtam, hogy nem kéne felragasztani a bejárati ajtót, de Zita csak erősködött, hogy az ott jól fog mutatni! :) Igaza lett. :)

Ja, és mindezzel párhuzamosan egy gyümölcskenyeret is készítettünk :)

Este Christian, Julio testvére elvitt minket a családjával egy karácsonyi istentiszteletre, ami egy 12 ezer fős csarnokban volt megtartva

Kb. hétezer fő töltötte be a félkőr alakú nézőteret, és mi Zitával kíváncsian vártuk, hogy minek leszünk a részesei. Nem katolikus templom volt, hanem valamelyik másik, annál lazább, abból a történelem során kivált keresztény gyülekezet “templomában” voltunk, most nem tudom megmondani nektek, hogy melyik, mert Zita tudja, de ő már alszik. Egyébként vicces, hogy most is egy templomban vagyunk, mikor ezeket a sorokat írom. De ez a templom jóval kisebb :) (reggeli update: Evangélikusok! – nem, az ez a templom, ahol most vagyunk, a karácsonyi buli egy protestáns történet volt!)
A show elején elkezdett játszani egy kellemes zenét a szimfonikus zenekar, majd a Home és a Planet Earth című filmekből rövid jeleneteket játszottak le egymás után. Ez érdekes volt, nem számítottam ilyesmire, és igazából jó élmény is volt ennyi emberrel együtt látni ezeket a képeket, ilyen szép zenei aláfestésre.

Aztán már énekeltek is, és bejöttek a táncosok, én meg kezdtem elveszteni a fonalat

Na végre, egy ismerős történet, úgy tűnik, nem csak koncertet kapunk, hanem egy kis színi előadást is. A képen éppen egy angyal közelít Máriához, hogy elmondja neki a frankót a hamarosan megszületendő Kisjézussal kapcsolatban

Itt már Józseffel mennek a népszámlálásra. Egy igazi szamáron, keresztül a nézőközönség sorain! :)

Jézus egy igazi, mosolygós, golyófej
hús-vér baba volt, József meg szerintem egy kicsi hippisre sikerült, de nekem így tetszett :) Kétoldalt meg a három királyok…

Gondolván arra, hogy ebből jó lesz egy videót is megosztani, készítettünk rövid snitteket, ezekből itt van egy, de mivel most mobilnettel vagyok, lehet, hogy nincs időrendben a képekkel, és azt se tudom megmondani, milyen hosszú.

Közel két órás, elég monumentális műsor volt

A belépés egyébként ingyenes volt, csak adományokat szedtek a templomi szertartásokon szokásos kosarakba. Elgondolkodtatott, amit láttunk, és élménynek sem volt utolsó. Nem tudtuk mit várjunk, a kíváncsiság hajtott minket ide, és végülis nem családtunk, noha ezt a hívő feleségem, Zita nem úgy élte meg, mint egy karácsonyi misét, de nem is ezt várta, szóval végül nem is csalódott. Akarva-akaratlanul is eszembe jutott, hogy hogyan lehet az, hogy itt megéri egy ekkora modern csarnokot felhúzni, míg pl. odahaza Európában nekünk egy templomról teljesen más képünk van. Odahaza gyönyörű, ősrégi templomaink vannak, és ezek ma is elegendőek, nincs több hívő, mint amennyi beléjük férne, hiszen a vallás helyét átvette a materializmus és még sok minden más, ezért manapság hiába nagyobb a lakosság, mint régen, a templombajáró hívők nincsenek többen. Itt Latin-Amerikában viszont az emberek még ma is mélyen vallásosak és hát népszaporulat is van rendesen, ezért van igény az ilyen 12 ezer fős óriási modern templom-rendezvénycsarnokokra. Amiből egyébként több is van a városban. Ennek pl. külön parkolóháza volt, mint valami stadionnak vagy plázának, szektorokkal, emeletekkel, meg minden. Odafelé, meg hazafelé is a környező utakon kisebb dugó alakult ki az autóktól, és ha Zita nincs velem, és mondjuk előtte nem mondanak semmit, csak bekísérnek bekötött szemmel, akkor nem mondtam volna meg, hogy templomban és istentiszteleten vagyunk, csak annyi jött volna le, hogy ez valami karácsonyi show. A szertartásnak a legvégén volt egy hagyományos része is, amikor egy magasrangú pap beszélt nagyon lelkesen vagy 10 percig, és maga elé hívta azokat, akik meg szeretnének tisztulni. Mivel nem katolikus szertartásról van szó, itt ugye nem volt bor se ostya – szép is lett volna, hétezer embernek sorban állni… :)

A Karácsony – Julioéknak csak vidáman, ahogy minden mást is…

Visszatérve Julioékhoz megkezdődött a karácsonyi vacsora, ahol minket is, mint családtag kezeltek, ami rettentő jól esett. Bevallom, kicsit paráztunk a karácsony miatt, hiszen ez egy nagyon speciális időszaka az évnek, és féltünk, hogy honvágyunk lesz, vagy valami vacak helyre kerülünk, esetleg egy hotelszobába csak, vagy ilyesmi. Valahogy annyira jó volt anno Mexikóban, Tolucában Memmoéknál lenni és velük társasozni, dumálni, borozni és mászkálni a városban, és együtt megélni a mexikói függetlenségi napot, hogy azon élmények után valami hasonlóan jó társaságra vágytunk. Persze nem lett ugyanolyan, mert minden pillanat és minden ember más, de ettől szép a világ, és ettől volt szép az idei karácsonyunk is, egy másik, hasonlóan fantasztikus családdal. Nem tudtuk előre, hogy mit várjunk, csak a nagy bizonytalanság volt előttünk, aztán Julio igent mondott a Couchrequestünkre és a szülei pár nap alatt annyira megszerettek minket hogy meghívtak minket karácsonyra is maradni, így végül ezer nagyszerű élménnyel gazdagodtunk és honvágyunk már csak azért sem lehetett volna, mert ilyesmire nem jutott se időnk, se figyelmünk. :)

Ezzel a mézeskalácsházzal próbáltuk meghálálni nekik, amit nem lehet :)

A gyerekekkel igazán “kegyetlen” módon bántak :) éjjel egykor kezdődhetett el végre az ajándékok kibontása, amikor persze már mindegyikőjük tűkön ült :)

Az ajándékosztás hasonlóan, de mégis nagyon másképp történt, mint anno a mi családunkban, mikor még kicsit voltunk a bátyámmal és az unokatesóinkkal. A gyerekek osztották ki az ajándékokat, felváltva felvettek egyet-egyet, elolvasták kinek szól, majd odavitték az illetőnek. Itt jön a különbség: minden egyes ilyen esetnél a név elhangzásakor az egész család hangos tapsviharban és éljenzésben tört ki, majd a gyermek és az ajándékozott szorosan és vidáman megölelte-puszilta egymást. Az egész rettentő vidám és közvetlen volt, ahogy egyébként az egész vacsora és kb. minden perc úgy általában Julioék családjával. Rengeteget nevetnek, egész egyszerű, nekünk gyerekes dolgokon is ki tud csordulni a könnyük, vagy már-már görcsbe rándulva az asztalra borulva vagy azt csapkodva nevetnek – ami szerintem baromi jó! :)

Volt nagy káosz, rengeteg csomagolópapír – sok gyerek kapott apró, alsókategóriás tabletet játékra

Kedvencünk és az újdonsült lovagvára – sárkány is volt benne! :)

Karácsony másnapján. Elvileg a fonott kalácsot is karácsonyra ígértük, de arra már végképp nem jutott se időnk, se energiánk, így csak később készítettem el. Itt én majréztam, hiszen életemben nem csináltam még kalácsot. A youtube-ról néztem, hogyan kell 6 részből összefonni. Végül Zita segített, mert én valahogy nem bírtam a kezemmel követni a képernyőn történteket. :)

Aztán a végére csak belejöttem :)

Íme, megy ez kérem! :) Eltekertem idáig 31300km-t egy nővel, nehogymár egy kalácsfonás kifogjon rajtam! :) – Milyen jó, hogy “kéznél van” A Nő, méghozzá egy milyen nő! Most is ő segített… :)

Kisütve. :) Kár, hogy a másikról (mert kettőt sütöttünk) nincs itt a kép. Az egy kisebb kalács volt, amit egyenesen raktam be a magas szélű tepsibe, de az annyira megkelt, hogy mire megsült, már S alakban vettem ki a sütőből. :) Olyan íze lett, mint a nagymamám házi kalácsa, amit 14 éves koromig készített nekünk, amig meg nem halt. Nem gondoltam volna, hogy valaha újra fogom érezni ezt a rég elfeledett ízt, azt meg pláne nem, hogy a világ másik végén, saját magam által előállítva, egy ilyen hihetetlen utazás keretében. :)

Kalááááács! :)

26-án Julio szülei gondoltak egyet, és spontán levittek minket a városba, csak úgy autókázni, körbenézni. Ez a kép lefele menet készült a hegyről, naplemente után pár perccel

Valami híres épület, talán a városháza – sötét volt már, és így fekete-fehérben jobban látszottak a formái

A város díszekben

Feliz Navidad, vagyis Boldog Karácsonyt! :)

Egy Ceibafa(?) avatárosra díszítve

Alatta a jászól

Nekik csak az egyik telekom cég műanyag hóemberei jutnak, mert itt már az is nagy szám, ha valamelyik háromezres vulkán teteje havas. Néztük a tévét, mert vártuk benne saját magunkat (erről majd később), és hír volt, hogy valami fennsíkon megfagyott a reggeli harmat a füvön. :)

Egy érdekes templom

Belülről még izgalmasabb volt

Ha a kalácsfonás ment, ennek is sikerülnie kell! :) A kezembe akadt egy Rubik kocka (nem tudták, hogy magyar találmány, de már tudják! ;) ), és elkezdtem vele játszani, majd azt vettem észre, hogy eltelt két óra… Majd három… és kiraktam ugyan az első két sort, de a harmadik reménytelennek tűnik. De így nem lehet aludni… Ezt nem tudom félbehagyni… De magamtól nem tudom megcsinálni, főleg nem ma… Így hát, gondolva arra is, hogy ha nem rakom ki segítséggel, hanem megpróbálom magam, akkor azzal mennyi időt el fogok venni pl. a talán még fontosabb naplóírástól, vagy a feleségemtől, úgy voltam vele, hogy inkább kirakom most gyorsan online segítséggel, és aztán jól elfelejtem. Elfelejteni nem sikerült, mert még másnap reggel is ezzel babráltam és kiraktam újra vagy háromszor, annyira élveztem, de azóta már hála az égnek lepattantam róla, pedig vagy egyhuzamban 7 órát nyomtam, mire sikerült youtubeos segítséggel végre kirakni. Nagyszerű találmány, kiváló játék, megérdemelten nyert díjakat és lett világhíres.

Rebecca magyart tanul! :) “paradipicsom” :) Ez volt a család kedvenc szava, és nem egyszer az asztalra borulva nevettek rajta. Emellett egyébként pár nap alatt egész sok szót megtanult Rebecca amelyekre napokkal később is emlékezett (a kiejtést most ne említsük…), amin csodálkoztunk. Ja és persze közben mi is, ha nem is ilyen szuper vidáman, de folyamatosan tanultuk a spanyolt tőlük. :)

27-én Christian levitt minket a városba, ahol ilyen ellentéttek vannak – modern irodaház üvegfalakkal, és egymás hegyére-hátára épített viskók

Christian, bár hazafelé tartott a családjával, de megvárta velünk a csomagjainkat, hiába kérleltük őket fél óránként, hogy menjenek a dolgukra, végül három órát vártunk együtt. Írtam ugye korábban, hogy két gumiabroncsot, és egy új netbookot szeretnék karácsonyra, mert már zanyáltam is a szar gumik miatt, a netbook meg nagyon furcsán kezd viselkedni, és mivel elsődleges és szinte egyetlen pénzkereseti eszközünk, én meg egy writeholic vagyok, ezért úgy döntöttünk, hogy beruházunk. Meg is rendeltünk szépen mindent Amazonon a Rapidito Express floridai címére. Ők azzal foglalkoznak, hogy 5 dollárért fontonként áthozzák ide ezeket a holmikat, és ebben már a vám és a biztosítás is benne van. Igen ám, de nem számoltam a karácsonyi őrülettel. :( Az ígért három napos kézbesítés helyett csak napi egy körlevelet kaptam, hogy megnövelt erőkkel dolgoznak és majd jelentkeznek, ha megvan a csomagom, és onnantól ha szeretném, még ki is küldik egy címre. No, hát nem jelentkeztek, még a 8. napon sem, ezért lementünk hozzájuk. Egy óra múlva előkerült egy doboz, a legjelentéktelenebb, amiben pótaksik voltak a fényképezőgépünkhöz. Aztán eltelt még egy óra, és előkerült egy orbitálisan nagy doboz, benne egy, azaz 1 db. Schwalbe Marathon Plus 26×1.75 gumiköpennyel. Ááááááá! Az Amazon robotja különcsomagolta őket és két külön dobozban küldték ki két külön csomagként! :( 240 quetzalt, majdnem 9 ezer forintot fizettünk e két csomag átvételéért (plusz az Amazonnak a termékek árait ugye), mert hát a dobozok is nyomtak a latba rendesen. De az idegesség, amit ez okozott ezeken az amúgy nagyon-nagyon szép napokon, szinte jobban fájt. Mert a másik gumikülső nem került elő, és a laptopra is azt mondták, hogy ezen a rendelési számon csak egy kamera érkezett be hozzájuk, és nézzünk vissza hétfőn. Ettől totál kiborultam. Most nem is akarok erről többet írni.

Hazafelé saját lábon, vagyis busszal mentünk haza, és ezalatt sikerült lenyugodni. Meg egy csomó buszt fotózni. :)

Azért a Jézus meg a nőalak egymás mellett elég érdekes… :)

Baloldalt szegény BMW-s felhajtott a járdára, egy motoros rendőr azonnal ott termett, és kapta az 500 quetzalos büntit

Jól gondolom, hogy hátul le van ültetve, elől meg fel van emelve a felfüggesztés? És ha igen, miért? Tényleg csak azért, mert ez így menő? Vagy mert elől van a motor? De hát annak konstans a súlya…

Zita baconos sajtos fűszeres csirkét, vagyis “göngyölt husit” készít – annyira belejöttünk a sütés-főzésbe, hogy nem bírtunk leállni. :)

Hát, mára ennyi. Szerettem volna lezárni az évet és utolérni a naplóval a jelent (mert azt gondolom kitaláltátok, hogy ha egy templomból írok, ahol Zita épp alszik, akkor már nem vagyunk Julioéknál), de már olyan késő van és már így is olyan hosszú lett ez a bejegyzés, hogy muszáj befejeznem. Annyit azért elárulok, hogy ezen ne izguljatok, hogy a másik gumit nem tudtuk megvárni, azt valahová elkeverték, viszont ezt a bejegyzést már az új netbookon írtam. Megjártuk ezért rendesen a kálváriát, de most úgy érzem, megérte, ha a bosszúságot nem is, de a pénzt igen, mert sokkal gördülékenyebben és gyorsabban tudok majd ezen dolgozni, arról nem is beszélve, hogy ha skypeolni kell, akkor nem kell Zita matuzsálemi kisgépét felízzítani hozzá. Ú, basszos, a bankot nem hívtam még fel, hogy megkapták-e a nyilatkozatomat odahaza és hogy minden rendben van-e? Mert ha nem, akkor nem tudom majd használni az otthoni számlám. Ajajj… Na mindegy, akkor kénytelen leszek Zitát felébreszteni, mert közben feltámadt a szél, így ez odakintről nem fog menni, .

Jól összefoglaltam az idei évünket és megterveztem a jövő évit, nem igaz? :D Az utolsó 2014-es bejegyzés már csak 2015-ben fog megjelenni a blogon, de addig is Nektek nagyszerű Szilvesztert és nagyon boldog, élményekben, sikerekben, tapasztalatokban gazdag új esztendőt kívánok a szunyókáló párom nevében is! 2015-ben folytatjuk, és hazaérünk, és hazulra is van kismillió tervünk és ötletünk, ami nem is fog valószínű mind beleférni abba a bő negyedévbe. Kell ennél több? :) Az idei év meg királyság volt, kezdtük Új-Zélandon úgy, hogy még nem is tudtuk, lesz-e folytatás (kapunk-e munkát?), és végül lett, és nem is akármilyen! A meló nagyszerű volt, találkoztunk a másik magyar fekvőbringás világjáróval, Kobra Zolival, akiben egy nagyszerű embert ismertünk meg, és rajta kívül is még rengeteg fantasztikus emberrel hozott minket össze ez az év, keresztül a kiwik két szigetén, Hawaiion és az USA négy másik államán, egész Mexikón, a csodás Belizen, és most itt vagyunk Gautemalában, de egyébként az évet nem itt fogjuk zárni, mert már csak 33km El Salvador, szóval az új év már az utunk 33. országában fog érni minket. A következő Karácsony és Szilveszter pedig már odahaza! Őrület belegondolni is! :)

Történt 2014. december 19. és 27. között, bicikliztünk mindössze 35,8km-t, megírva december 30-án. (23:57! :D)

Ui: Zitát felébresztette a csapkodó szél, így nem én keltettem fel a skype-al. Felhívtam a bankot, még nem érkezett meg hozzájuk a levelem, de nincs para, mert a lakossági ügyfeleknél van még türelmi idő, így nem zárolnak semmit, nem fogunk éhenhalni… ;) (arra különben is ott lenne az új-zélandi bankkártyánk a szőlős pénzzel)

Három napja már (többnek tűnik), hogy eljöttünk Belizeből, Punta Gordából Branden és Elizabeth vendégszeretetéből. Azt elfelejtettem a múltkor leírni, hogy náluk egyik éjjel úgy összecsíptek a sandflyok (apró szúnyogok), hogy egy pillanatig azt hittem, megint rühes vagyok, de nem, hála az égnek, nem erről van szó. Mondjuk a sandflyok csoportos csípése se semmi, de ez egy hét után, ha minden igaz el fog múlni. Tele van apró viszkető púpokkal mindkét lábfejem és hullámokban rámtörve annyira viszketnek, hogy ha nem figyelek magamra, akkor véresre is tudom vakarni őket, ahogy ma az egyik csípéssel sajnos meg is történt. Szerintem ebbe egy kevésbé tudatos élőlény, mint pl. egy kutya, aki nem tudja megállni, hogy ne vakaródzon, ha viszket, simán bele is tud halni, ha nem kap kezelést. Pedig ezek a rohadék kis sandflyok nincsenek többek 1mm-nél átmérőben, és mégis… Elképesztő ez a természet. És ha már itt tartunk, essen szó a betegségről is: Jobban vagyunk. :) Bővebben majd ahogy az úttal haladunk, kezdjünk is bele.

Hoppá, most találtam egy hibát az offline guatemala-puerto-barrios-quiriguamben. Eddig, ha a képekre klikkeltetek, azok ugyanakkorában nyíltak meg mint itt láthatóak, vagyis 640×480-ban. Tehát az egész lightboxozsdi (klikkelésre felnyíló, lapozható ablakban a képek) semmi értelme nem volt. Mióta volt ez így? :) Látjátok, ennyire nézem vissza, amit írok és felrakok ide… Mert én ezt eddig észre se vettem, de most javítottam, tehát ha mostantól a képekre klikkeltek, 800×600-ban fognak feljönni. Lenne esetleg igény még nagyobb felbontásra, használja ezt a funkciót valaki? Nem ígérem, hogy nagyobb lesz, mert néha így is sokáig tart őket feltölteni, de majd meglátom. Na de kezdjük már! :)

Elizabeth-tel és a szomszédjukkal együtt indultunk el a hatalmas (falu…) Punta Gorda városközpontjába :) Vagyis a CBD-be, ahogy az oziknál mondanák

Egy búcsúfotó Punta Gorda talán legnagyobb nevezetessége, az óratorony előtt

…éés tényleg elhagytuk Belizet! :)

A hajó a guatemalai Puerto Barriosba 50 belizei dollár volt fejenként, plusz a biciklik 10 dollár darabonként. A bringák a csónak orrába kerültek a többi csomag mellé, mi pedig a tető alatt, a padokon kaptunk helyet. A szél iszonyatosan vágott itt és hamar átfáztunk, jól jött volna az esődzseki, főleg, hogy a végefelé tényleg elkezdett esni az eső. Ekkor fekete ponyvákat adtak nekünk, amit magunk elé húzhattunk a víz ellen. Mondjuk mi Zitával ekkor már rég a padok között a földön ültünk. Ezzel egyébként egyedül voltunk, amin csodálkoztunk, mert nem értettük, hogyan nem fújta át a többiek fejét a szél egy jó kis arcüreggyusziig. Nekünk ez nem hiányzott, van elég bajunk amúgy is, úgyhogy szépen leültünk a csónak aljára, ahol nem volt szél.

Puerto Barriosban a határőrség kb. 50 méterre van a kikötőtől, csak úgy az utcán, egy csecsebecse bolttal egy épületben… :)

Senki nem terel oda, tehát nekünk kell figyelni arra, hogy megkapjuk az amúgy teljesen ingyenes belépési pecsétet, mert különben később bajba kerülhetünk. A határőrnő kedves volt és gyors, kb. 5 perc alatt végeztünk, mondjuk az fura volt, hogy a rendszer Zita keresztnevére valami olyasmit írt ki, hogy PP_TT_PT_PT_TTT, dehát ez már legyen az ő bajuk. :) Zitát így is beengedték.

Egy texasi srác kísért el minket a határőrségtől egy boltig, ahol tudtunk SIM-kártyát venni

Bent a boltban 61 dollárt fizettünk a SIM-kártyáért, majd mikor megtudtuk, hogy a 2,5GB-os adatcsomag 30 napra csak 170 forintba kerül naponta, akkor azt mondjuk, hogy jön a Karácsony, és ez most kell nekünk, még akkor is, ha ez valójában nekünk 340 forint lesz, mert csak két hetet maradunk. Egyrészt nagyon jó lesz, ha biztosan tudjuk, hogy bármi van, bárhol vagyunk, tudunk majd Karácsony este skypeolni a családunkkal, másrészt netbookot, gumiabroncsot és egyéb dolgokat kell egyeztetni a Angyalkával, és hát ezek a cuccok csak az USA-ban kaphatóak, és egy Rapidito Express nevű (több egymástól független forrás által nagy és megbízhatónak mondott) cég fogja áthozni nekünk onnan őket 5 dollár / font (fél kiló) áron, amiben állítólag már a teljes vámköltség és még egy biztosítás is benne van. Szóval ezért úgy döntöttünk, hogy kérjük szépen azt a 2,5GB-ot 149 quetzalért, mire egy kis időt kértek, majd előkerült egy angolul is beszélő ember, és azt mondta, hogy ezt sajnos nem lehet, mert a sim-kártyán már aktiválva lett egy 50MB-os, 30 napos csomag, és amíg az nem jár le, addig nem lehet új adatcsomagra előfizetni. Mondom, jó, akkor töltsük rá a pénzt, és én majd aktiválom az este, mikor lehasználtuk az 50MB-ot. Azt se lehet, meg kell várni a 30 napot. Mondtam, hogy ezt nem hiszem el, és közben magamban azt is, hogy ez az amúgy kedves ember vagy hülye, vagy nyelvi korlátok vannak kettőnk között és elbeszélünk egymás mellett, mert ilyet normális cég nem csinál, és a Tigo nevű telekomcég itt egy 15 milliós országban nekem eddig normálisnak tűnt. Ők egyébként nem Tigosok voltak, csak egy egyszerű IT bolt okostelefonokkal és egyéb kütyükkel, és én azt sejtettem, hogy itt van a baj, ezért megkérdeztem tőlük, hogy hol van a legközelebbi Tigo ügyfélszolgálat. 6 sarokra volt, úgyhogy irányba vettük a dolgot, de kifelé menet még megköszöntük a segítségüket, és adtunk a mosolygós személyzetnek egy-egy névjegykártyát.

Erre ők utánunk szaladtak, hogy had készítsenek velünk egy közös fotót! :)

Hát jó, ha ők is, akkor én is. Amit a képen láttok, az a bolt mögötti irodahelyiség, és igen, nem káprázik a szemetek, egy babaággyal! :) Ez mekkora jófejség már? :) Persze kérdés, mennyire hatékony így a munka, de nekem akkor is nagyon tetszik, mert nagyon emberközpontú, és ez a lényeg! Nem mi vagyunk a munkahelyért, a gazdaságért, a piacért, meg ezért az egész őrült világért, amit létrehoztunk magunk körül, hanem a munkahely, a gazdaság, a piac és minden-minden értünk van. Csak ezt általában elfelejtjük.

Átgurultunk a Tigo boltba, ahol akkora tömeg várakozott (90% ülve mozizott egy képernyő előtt!) az ablakokhoz, hogy majdnem élből kifordultam, de aztán egy srác megállított, hogy mit akarok. A szedett-vedett spanyolommal mondtam, hogy Quiero comprar 2,5GB internet para una mes, mire mondta, hogy ahhoz először töltsek pénzt a pénztárnál a kártyámra. Ez villámgyorsan megtörtént, majd a srác soron kívül, csak úgy a bejáratnál állva elkezdett pötyögni az E51-esen, és tádáá, máris elő lett fizetve nekünk az internet! :) Tudtam én, hogy ennek ilyen egyszerűen kell mennie. Amúgy az egészben csak annyi volt a bürokrácia, hogy amikor a SIM-kártyát vettük, útlevelet kellett mutatni, de semmi papírt, semmi szerződést nem töltöttünk ki, csak egy pre-paid kártyáról van szó. A meglepetés ezután jött, több sms-t is kaptam…

…közülük vagy hármat Lengyel Pétertől! :D Ezen hatalmasat nevettünk Zitával. :) A magyarázat: Ő még a régi életemből maradt a telefonkönyvemben, és valamilyen ügyfél lehetett, vagy egy KFKI-s kolléga, akinek országos előhívó nélkül pont ugyanaz az otthoni száma, mint a guatemalai Tigo ügyfélszolgálaté… :)

Bent vagyunk az országban, van telefonszámunk, van internetünk, indulhatnánk, de közben kiürült a bendőnk! :) A doki azt mondta, csirkét szabad enni, nosza hát, megálltunk egy sarki étteremnél, ahol azt mondták, tortilla de harina con pollo-t adnak, vagyis búzalisztből készült lepényt csirkével. Ez jól hangzott, úgyhogy rendeltünk kettőt…

…és nem kellett csalódnunk. :) A fehér cucc majonéz, amit szétkennek a frissen sütött tortillán, ez a tortilla de harina con pollo – nekem rögvest a kedvencem lett, azóta többször is ettem ilyet :)

Kifelé menet a városból rögtön feltűnt, hogy nagy forgalom van, és sokkal nagyobb zaj, por és mocsok, mint Belizeben. Mindezeket valamelyest kompenzálta, hogy itt az út jóval jobb minőségű, mint odaát, de sajnos nem annyival szélesebb, amennyivel több a jármű rajta. Ha így lenne, akkor kb. 2×16 sávos autópályák lennének, ugyanis Belizeben kvázi üresek voltak az utak ahhoz képest, ami itt van. Azért az útmenti izgalmas dolgokat így is sikerült észrevennünk…

…elsőnek a temetőnél tűnt fel ez a sírhely. Laknak errefelé indiaiak is, a hajón is volt egy fickó, aki elmesélte, hogy az angol birodalomban, aki pl. Indiában nagyon lázadt a rendszer ellen, azt áthozták ide a Karibi-térségbe egy kis szigetre (pl. úgy hogy munkát ajánlottak neki), ahol már nem igazán tudott bajt csinálni. Így kerültek sokan indiaiak Belizebe is. És ugye biztos megirigyelte a család a Taj Mahalt, és épített az amúgy keresztény, vagyis hát vegyes vallású temetőbe egy elefántos miniváltozatot! :) Állat, nem? Mondjuk a többi sír sem volt gyenge, de a Taj mindent vitt! :) (minden tisztelettel együtt az összes ott nyugvó elhunytnak)

Kiérve a városból sok helyütt ilyen táj tárult elénk, vagyis inkább mellénk, mert előttünk az út volt :)

Egy-két dombosabb, erdősebb szakasz után sokszor kinyílt a táj és nyitott, egyenes (és lapos és gyors! :D) részeken haladhattunk

Sok helyen szénnel vagy fával fűtik a tűzhelyet, vagy épp grilleznek, vagy csak egyszerűen lombot égetnek (pedig azt mulchként kéne használniuk és elteríteni a földön, hogy az visszakapja a tápanyagokat!!!), így sikerült ilyen fotókat is lőni néha

Ez az 59km-es szakasz Moralesig egyébként nem volt olyan finom, mint az a képek alapján, és a sok smileyból kitűnhet, ugyanis nem voltam teljesen erőm teljében, ráadásul mind a ketten – talán egy óra különbséggel sem – estünk egyet-egyet. Ez már önmagában kiborító volt, mert hát máskor egy év is eltelik két borulás között, most meg mind a ketten elzanyáltunk ugyanazon a napon. Persze ha megvizsgáljuk az okokat, mindjárt érthető lesz, hogy miért: mindketten ugyan amiatt estünk el: ez a rohadék padka! Van az út szélén egy kb. 120cm széles sáv, amit egy kb. 6-7cm-es perem választ el az úttestől, de ezt a szélső sávot sokszor összesarazzák a mellékutakról felkanyarodó teherautók, vagy parkolnak rajta, vagy csak egyszerűen benőtte a dzsungel. Szóval emiatt egész nap le-fel kell ugratunk ezen a peremen, amiben mind a ketten elestünk. Először Zita, egy dombtetőn, ahol saras volt az út széle, valószínű ez is rájátszott arra, hogy elcsússzon. Mivel ekkor alig haladt, tulajdonképpen csak eldőlt, rá az út szélére. Én rögtön néztem hátra, hogy nem jön-e valaki, na nem mintha erre szükség lett volna, csak mégis. Zitának két apró ponton sebes lett a tenyere, a táskák le sem estek. Ennyi, mehettünk tovább. Gondoltuk, de nem csak ennyi volt, mert furcsán állt a kormánya. Kilazult, néztük, meghúztuk, de sajnos nem csak ennyi. Elferdült. A bal oldala, picit fölfelé és hátra. Csak pár fokot, de ez akkor sem vicces. Acélból van, feketére festve, és nem tudom, hogy ezt most szabad-e így hidegen visszahajlítani, vagy jobb, ha megmelegítjük? Ha esetleg erre tudtok válaszolni, azt megköszönöm. Ha nem, akkor majd írok a Nazcáéknak, a gyártónak, és megkérdem. Egy biztos, ez munkás és nyűgös lesz, minimum le kell szerelni a két fékkart és a váltókart, hogy ki tudjam venni a kormányt, és még utána is kell szerezni egy satut, majd szépen, ügyesen visszahajlítani. Nem hiányzott ez, így is lesz dolgunk a bringákkal bőven Karácsony környékén… Mindegy, ez van, el kell fogadni, meg kell csinálni, és kész. Illetve tanulni sem árt belőle: miért hajlott most el Zita kormánya, ha eddig 3,5 év alatt sohasem történ ilyen? Hiszen esett azért már vele, ha nem is sokszor, de úgy 4-5x eldőlt már így, mint most. A választ ő találta meg kb. 1 perc alatt: hát azért, mert most nincsenek elől táskái, azok nem védték meg a kormányát az ütéstől, mint eddig. Mert ugye a hátsó táskák jóval távolabb vannak a kormánytól, és azok feljebb is vannak. Erre nem gondoltunk, pedig lehetett volna, hogy csak cuccokat hagyunk hátra, és táskát nem, csak hát a táskák is vannak 1-1 kiló darabonként és félő volt, hogy ha 8 darab részben üres táskával utazunk, akkor azokat akarva-akaratlanul is feltöltjük majd holmikkal… Így viszont lett egy ferde kormányunk.

Én kb. egy órával később estem el, sajnos sebességgel. Zita előtt hajtottam, és valami miatt fel szerettem volna ugratni az úttest szélére, de elbecsültem a perem magasságát és szögét. Az első kerék még felugrott, de a hátsó csúszni kezdett a menetirányba a peremen, ezért keresztbe fordultam és átestem, vagyis oldalt leestem a bicikliről. Autó nem volt mögöttem, mert ugye azt megnéztem a sisaktükrömben, mielőtt irányt váltottam, viszont én jobban megütöttem magamat. Na nem kell megijedni, ez a jobban egy kb. 1cm-es horzsolás a bal alkaromon, és egy ennél kisebb a jobb térdemen. A jobb lábfejemet is bevertem, de mivel cipőben volt, nem sérült. A bringának kutya baja nem lett, talán egy újabb horzsolást kaptak a jobb oldali táskák a többi mellé, de ennyi.

Felugrottam, félretoltam a bringámat, letámasztottam, majd káromkodtam, és kerestem a sebeimet. Ez nem volt vicces, nem örültem az esésnek, nem hiányzott így a nap végére, mikor már 10km sem volt hátra. Legurultunk a főútról Moralesbe, ahol először a templomnál próbálkoztunk, majd mikor ott mondták, hogy nem maradhatunk, olcsó hotel felől kérdeztünk. Beirányítottak minket a piacnegyedbe, ahol valami elképesztő kaotikus volt a forgalom: gyalogosok, biciklisek, motoros riksák és autók vegyesen, iszonyat szűk utcákban araszolva és dudálva, tolakodva. Ebben a káoszban találtuk meg a hotel sárga épületét, ahol 160-ról indult a licit, és 100-nál akkora ellenállást találtam, hogy abba belefáradtam. Amúgy is fáradt voltam, felhordtuk a bringákat az emeleti üres lépcsőre a szobánktól 10 méterre, majd bepakoltunk. Estére a bringákat is beraktuk.

Így nézett ki a szobánk biciklistül – a fürdőszobakabinba már a pedálokon átmászva lehetett csak bejutni :)

Széket nem adtak a szobának, de a hálószobaszekrényt tudtam asztalnak használni, annak fiókjait pedig széknek :)

Napközben nem éreztem a fáradtságot, a bringázás még az incidensek ellenére is feldobott minket, és örültünk neki, hogy 2-3 nappal az infúzió és a láz után ennyit tudtunk haladni. Másnap viszont erősebb fáradtság lett urrá rajtam, de úgy az egész testemen, mintha előző nap 1-2 órát masszívan kosárlabdáztam volna és utána elmentünk volna meginni néhány sört, mint régen hétfő esténként. De ez nem régi kedd reggel volt, hanem még betegen, vagy legalábbis antibiotikumot szedve és nem teljesen felépülve bicikliztünk. Szóval reggel későn keltünk, délelőtt csak beszélgettünk, aztán 11 körül újra rámtört az álmosság, és kértem Zitát, hogy maradjunk Moralesben még egy napot. Szegény… Ha tudtam volna, hogy ennyire nem jól fogja viselni ezt a napot, inkább továbbmentünk volna. Kiderült ugyanis, hogy a szállodánk nem csak a bazár közepén van, hanem néhány zajos, zenés kocsma és az autóbuszállomás tőszomszédságában is.
Ennél zajosabb környéket keresve sem találhattunk volna.(0:53) Viszont már ki volt fizetve a második este és különben is túl nagy hócihő lett volna új hotelt keresni és átcipekedni. Szóval maradtunk, de ezt Zita nem nagyon élvezte, amíg kb. este 8 körül a hálózsákot teljes egészében a teste fölé húzva el nem aludt.

Azért napközben kimentünk néhányszor sétálni és enni, innen van néhány képünk Morales városáról.

A szálló regisztrációs könyvében: Zita Zárug, nemzetisége: nászút :D

Színes földimogyoró?

Kb. ez ment egész nap az ablakunk alatt – Hiányoltuk a színes, szagos ázsiai feelinget? Hát tessék, most itt van, de büdös, koszos és zajos is, pont mint Ázsia! :)

100 quetzales – kb. 3500 forint

A quetzalmadár és egy maja figura

Hogy lehettem olyan naív, hogy azt gondoltam, ilyen riksákat többet nem fogunk látni Ázsia után? :)

“Boldog Karácsonyt, és Boldog Új Évet!”

Petárdáspult

Zita régi és új csengője – merthogy a borulásnál ez is letört – de még ebből is volt nálunk tartalék! :) Talán sokan nem gondoljátok, de éppoly hasznos és fontos eszköz ez a biciklizéshez, mint a tükör vagy a fékek. Legalábbis számunkra, mert mi ezeket van hogy egy percen belül többször használjuk.

Ez a kép már ma reggeli, kifelé menet Moralesből – Ilyet láttunk már Mexikóban, de az jobb volt, ez már modern, motorral hajtott változat

A főútig ilyen nagyszerűen üres úton hajthattunk

Kétoldalt főleg legelők szegélyezték az utat

Na ilyen ótvar nagy forgalom tud lenni néha…

…csak úgy röfögnek ezek a nagy dögök a motorfékeikkel, és eleinte el nem tudtam képzelni, miért vannak ennyien? Aztán eszembe jutott, hogy Puerto Barrios egy kikötőváros, és hogy szinte mindegyik konténert visz, és biza innen a másik Óceán, a Pacifikus sincs messze, lehet hogy egy olyan útvonalra tévedtünk, amely egy szárazföldi alternatívája a Panama-csatornának? Nem tudom, mi az igazság, de az tény, hogy bazi nagy forgalom van ezen az úton, és kétlem, hogy ez csökkenne a 3 milliós fővároshoz közeledve, mi meg még mindig nem vagyunk 100%-osak, ezért úgy döntöttünk, hogy holnap buszra szállunk a közeli Los Amatesből, mert ennek így semmi értelme. Még nem épültünk fel, mindjárt itt a Karácsony, és ezen az úton nagyon nem jó biciklizni, nem nagyon lehet élvezni azt, hogy egy másodpercenként azt nézem a tükörben, hol jön mögöttem egy negyven tonnás dög már megint.

Útközben megálltunk benyomni egy-egy kókuszt – állítólag a levét intravénásan is be lehet adni az embernek – mi azért csak ittuk :)

Zitát a kókuszárusék beengedték a fürdőszobába, és odafelé menet ezt az óriási betlehemi jászolt találta a ház bejáratánál. Megengedték, hogy lefényképezzük! :)

Minden meg volt magyarázva, a dinoszauruszok a Krisztus előtti időket jelképezik, a Star Wars figura (de egyébként még E.T. is volt! :D) pedig azt, hogy az egész univerzum Krisztus felé tart :)

Ez egy páva, tobozból és WC-papírból elkészítve! Ügyes! :)

Quirigua romjaihoz 3,2km-t le kellett térni a főútról

A romokhoz a belépő helyieknek 20 quetzal, külföldieknek 80. Mondjuk, hogy Guatemalavárosból valóak vagyunk, csak nem látszik rajtunk, de nem enyhültek meg. :) A bejárat mellett egy múzeum is volt, ez már rögtön érdekes volt számunkra!

A képek és a szöveg azt mutatják, hogy már az ősi maják is használtak fogékszert, a leti szerszámmal fúrták ki az elülső fogakat és egy cementszerű anyaggal drágaköveket ragasztottak a lyukakba. A bal alsó sarokban pedig egy guggolva szülő nő szobra látható.

A maják is egy nyulat láttak vélni a holdon, ezért a holdistent mindig egy nyúllal ábrázolták

Az ősi maja labdajáték, a jugeo de pelotában játszott “maja foci” egyik ábrázolása. Erről talán már meg is jelent egy cikkem az Origon, de ha nem, akkor még idén, a napokban meg fog. (Amit még a yucatáni élményeinkből írtam, amiről nem esett szó a blogban, mert az kimaradt)

Quirigua ezekről a kőoszlopokról híres. Minden uralkodó, hogy kifejezze a nagyságát és a hatalmát, ilyen saját magát ábrázoló oszlopokat építetett.

Ezek egy pofás, 300×150 méteres mezőn helyezkednek el a dzsungelben

Quirigua egyébként Tikal és Antigua mellett a harmadik világörökségi helyszín Guatemalában – Ez csak ott tudatosult bennünk, rögtön nagyban enyhítve a 80 quetzal után érzett “fájdalmunkat” :)

Nem csak az ember, a természet is tud nagyot alkotni! :)

Így néz ki egy kisebb oszlop közelről – oldalt maja szöveg van az oszlopra vésve

Homokkőbe vésték bele a történelmüket, mert ez volt a kéznél lévő könnyen formálható anyag – ami ráadásul állítólag később a széltől megkeményedik

Szép liános dzsungel vette körbe a téglalap alakú rétet

Ez a tarka madárka a rét túlvégén található Akropolisz oldalában eszegette az apró bogarakat – talán sandflyok voltak! Jó madárka!!! Csak így tovább, faljad őket, ahogy bírod!!! :)

Egy óriási Ceibafa alatt :) A Ceibafákról már volt szó a Tikalos Origo-cikkemben

Mikor leültünk a bejárat melletti parkban megenni pár zsömlét, hogy bevegyük velük a metrodinazolt, ez a német rendszámú “guruló szálloda” gördült be a parkolóba. A 26 ágy túloldalán a busz kinyitható, így konyhája is van az utasoknak, akik napközben elől rendesen le is tudnak ülni. 32 napig utaznak Mexikótól Panamáig, a busz utasai főleg német nyugdíjasokból álltak. Az út valószínű a legtöbbjüknek kijön 1-2 havi nyugdíjból, úgyhogy nagyon jól teszik, hogy utaznak, remélem tudják, érzik is, hogy milyen szerencsések. :)

…és mi is szerencsések vagyunk, mert a biztonsági őr odajött hozzánk, hogy itt aludhatunk. A kérdésem rögtön az volt, hogy mennyiért, mire mondta, hogy “nada”, vagyis hogy semmiért, ingyen. Úgyhogy most itt vagyunk, én nekiálltam megírni ezt a naplót, közben ránksötétedett, vettünk két instant levest, még mielőtt a kisbolt bezárt volna, azokat megettük (szörnyűek voltak!), és bevettük velük a mai utolsó adag gyógyszert, Zita itt olvas mellettem, én meg boldog vagyok, hogy megint utolértem a jelent. :) És hogy nem ment tönkre a netbook, pedig már azt hittem, megsértődött, hogy tegnap este megrendeltem róla az utódját, mert bedugtam egy konnektorba, ahonnan csak 1 másodpercig volt hajlandó tölteni, utána visszakapcsolt aksira. Aztán kipróbáltam a konnektort telefonnal is, és az is ugyanezt csinálja, úgyhogy nem a jó öreg hűséges netbookom romlott el, csak vacak itt az elektromos hálózat.

Holnap 7km a következő város, ahonnan 3 óra busszal a főváros, ahol még meg kell találnunk Juliot. Náluk már talán Karácsonyra is maradhatunk, ami nagyszerű lenne. Majd meglátjuk, ez a szülein is múlik, meg az egész helyzeten. Ha mégsem, az se tragédia, voltunk már szállodában Karácsonykor, és különben is, ez az utolsó távol a családunktól. :)

Ja, ha esetleg tudtok valakit, aki Karácsony/Újév környékén, vagy inkább az ünnepek után utazna haza Guatemalavárosból vagy El Salvador fővárosából, akkor kössetek össze minket vele légyszi, mert szeretnénk majd hazaküldeni ezt a kisöreget rajta néhány száz GB-nyi fotóval, mint a biztonsági mentés még biztonságosabb mentése. 1,2kg, 10 colos képernyő, tehát nem nagy cucc, és törött, kopott agyonhasznált, megszolgált jószág, nincs az a vámos, aki újnak nézné.

Viszont ha stabilizáljuk a helyzetét (értsd nem nyitogatjuk nap mint nap és nem esek rá többször a 80kg-os testemmel és az 50kg-os bringával…), akkor talán odahaza még sokáig használható lesz egy asztalon. Köszönjük, ha tudtok ebben segíteni! És majd még jelentkezünk, de az már lehet, hogy az idei utolsó bejegyzés lesz, szóval jobb most, mint túl későn: Nagyon boldog, áldott, békés Karácsonyt kívánunk minden kedves olvasónknak! :)

Ugyanott írom ezeket a sorokat, mint a legutóbbiakat. Vagyis Epy szobájából, Santa Familiaból. Közben sok minden történt, eltelt ha jól számolom 6 nap, és megjártuk Florest és Tikalt Guatemalában, az utazásunk 32. országában. Ezekről az élményekről egy Origo cikket is írtam, ezért most csak azokra a dolgokra fogok itt kitérni a blogon, ami oda nem fért be.

Reggel Santa Familiaban

Szóval elindultunk innen másnap reggel, vissza San Ignacioba. Sokat gondolkodtam, hogy a hosszabb, 10km-es, de biciklivel még járatlan, számunkra ismeretlen, és 5km-en saras földúton menjünk, vagy a rövidebb, de ismert, 3km-es úton, keresztül a függőhídon, amit ismerünk ugyan, de attól még egy icipicit rizikós. Végül úgy döntöttünk, hogy az ismert utat választjuk, lekanyarodtunk a függőhídhoz.

A motoros nem akarta, hogy videóra vegyük, ezért nincs róla felvétel – Talán attól félt, hogy főszereplője lesz az “Epic Fail” videók egyikének a Youtube-on… :)

A híd alja majdnem a vizet érte, sőt amikor előttünk átment rajta egy motoros, az bele is ért a vízbe, és abban gázolt át, ugyanis a híd megsüllyedt. Ennek a fele sem tréfa! De azért megnéztük, először ketten rásétáltunk Zitával, két nehéz hátsótáskával. Mi is beértünk a vízbe a híddal, de csak éppen annyit, hogy vizes lett a cipőnk alja.

Lecsekkoltuk, kibírt minket is a híd

Ha a motoros át tudott jönni a miénknél sokkalta nehezebb bringájával, úgy hogy nálunk sokkal jobban, 15cm-re is belesüllyedt a vízbe, akkor mi is jók leszünk – gondoltuk, és elindultunk.

Nem volt gond a biciklikkel, szépen lassan, óvatosan átvittük őket, csak egyszer csúsztam el, még a híd legelején, ahol egy kicsit oldalra is lejtett, jól bevertem a hónaljamat a korlátba, de ezen kívül nem történt baj. Az útleveleinket azért külön vittük át, a biciklik nélkül, mert éreztük, hogy ez most neccesebb szitu. A túloldalt a sár sem volt nagy gond, csak egy-két rövidebb szakaszon kellett leszállni óvatosan tolni, különben tudtunk biciklizni.

Ez a földút még nem volt gázos…

A délelőtt, és még egy kicsit a délután eleje is San Ignacioban telt, ügyes-bajos dolgaink intézésével, amelyekre most had ne térjük ki, nem akarok velük untatni senkit.

San Ignacio és a határfalu között

A városból kifelé menet, hogy hogy ne legyen egyszerű az indulás, egy-két rohadt meredek utcán kellett feltolnunk, aztán pedig a főútra kiérve még az is egy szép nagy emelkedőbe kezdett. A határfaluban bementünk egy kínaiba és rendeltünk négy adag chicken chowmeint, kettőt ott fogyasztásra, kettőt pedig elvitelre. Ez hiba volt, akkora adagokat adtak 6 dollárért (700 forint), hogy igazából kettő is bőven elég lett volna. Így viszont akkora adag kajával érkeztünk meg az új országba, amiről úgy gondoltuk, sosem fogjuk megenni.

A határon nem volt gond, de én olyan bugos voltam a szuper késői indulásunk és a nap nehézségei miatt, hogy el is felejtettem fényképezni, ahogyan belépünk az új országba. A belizei kilépésnél, ha jól emlékszem fejenként 75 dollár kilépési díjat, a Guatemalába való érkezéskor pedig 20 quetzalt kellett fizetnünk. Egy quetzal 35 forint, a belizei dollár pedig pontosan az amerikai fele. Egyébként erről az érdekes nevű guatemalai pénzről majd írva lesz még sok érdekesség az Origo cikkben! ;)

Guatemala fővárosa Guatemalaváros! :)

Az új országban gyönyörű, makulátlan minőségű, széles aszfalt köszöntött minket – és egy emelkedő! :)

Nem is tudom, mennyit, talán 10km-t haladhattunk, amikor már nagyon közel volt a naplemente, ezért lekanyarodtunk a főútról, hogy elérjünk egy tőle 3km-re lévő falut. Az eső szemerkélt, és hát az elmúlt napokban is sokat esett, ezért az odavezető földút alaposan fel volt ázva. Talán 20 percbe is beletelt megtenni ezt a távot, és mire odaértünk, nyakig sárosak lettünk. Na jó, ez túlzás, mert mi nem, csak a biciklik, de azok szegények nagyon. A faluban egyből megpillantottunk egy templomot, aminek az udvarkapuja nyitva volt, és bent embereket is láttunk. Itt meg kell jegyeznem, hogy ha nincs velem Zita, akkor én itt magamtól továbbmentem volna, mert még mindig bugos voltam, és ugye rossz kedvében az ember nem veszi észre a jó lehetőségeket, vagy legalábbis nem hiszi el, nem meri, nem tudja kihasználni őket. Viszont Zita pozitívabb volt, és így bementünk, beköszöntünk, és elmondtuk, kik vagyunk, mik vagyunk, és mit szeretnénk: egy tetőt. :) Ez a tető az udvar oldalában lévő iskolaépület egyik tanterme volt, ahol nagy örömmel megengedték, hogy maradhatunk egy éjszakát.

Az iyenkor szokásos térkép, ország és fényképmutogatás :) – mert annyira jól azért még mindig nem beszélünk spanyolul…

Függőágy a kisgyermeknek – így ringatni is ék egyszerű – és szép nagy lengése is van a gyereknek, nem is értettem, hogy bírta, akkorákat lengett

A pap és családja – 9 gyermeke van, a legnagyobb 20, a legkisebb 1,5 éves – és valóban nem katolikus papról van szó :)

Az este nyugisan telt, olvastunk, játszottunk a telefonon és én úgy éreztem, korai még leülni naplót írni, nem történt annyi ezen a napon, ami megérne egy fejezetet. Közben a templomban elkezdődött egy mise, ami számomra nagyon furcsa volt. Először zenéltek és énekeltek, utóbbit eléggé hamisan, de nagy szívvel, aztán pedig mindenki kántált valamit, ami csak úgy jött a szívéből, amolyan spontán, de vagy fél óráig, és többen egyszerre – van ennek a misefajtának valami neve, amit Zita akkor el is mondott nekem, de elfelejtettem és most meg már alszik, mikor ezt írom, ezért nem keltem fel.

Így aludtunk az iskolateremben :)

Reggel a bicikli – akkor azt hittük, ez nagyon saras…

A templom a fiatalabbik középső 4 gyerekkel :)

Kifelé menet vissza a főútra maga volt a pokol, most még sokkal rosszabb volt az út, és emelkedett is, nagyon megszenvedtünk és a bringák még az eddiginél is sokkal sárosabbak lettek.

A kép nem adja vissza igazán jól – persze rosszabb is lehetett volna, ha például tengelyig süllyedünk a sárban :)

Asszem van egy kis belvíz az országban :)

:I

Az első helyen, ahol reméltünk slagos vizet, megálltunk, hogy lemossuk a bringákat. Víz végül csak vödörben volt, de feláldoztuk az egyik műanyagpalackot, és abból spricceltük le a bringákról a sarat. – Közben a boltban megfigyeltük, hogy itt Guatemalában is kapni egy használatra elengendő kiszerelésben a samponokat, pont mint az indiai szubkontinesen. Valószínű itt is nagy a szegénység…

Malaccsalád az úton

A nap elején volt egy “szívritumuszavar” a oldalnézeti metszetében az útvonalunknak, vagyis kb. egy kilométeren belül felvettünk 200 méter szintet. Ezt csak tolva bírtuk abszolválni, de legalább így is rövid volt :)

És a tetején jött a pokol! Eltűnt alólunk az út, azt se láttuk, meddig tart a saras szakasz, amíg el nem készítettem a 16x zoommal ezt a fényképet, amin már láttuk, hogy ott a távolban (3km-re) újrakezdődik az aszfalt. Ez erővel töltött el minket, de hiába, mert közben az út meg dagonyával a sárhányóinkat…

Minden eddiginél brutálisabban sarasak lettek a bringák ráadásul ez valami agyagos sár volt, tapadt. Ezért mostuk le a bringákat? Mi jön még? :)

Más csak a tűzhely fűtéséért szenved annyit, mint mi…

Megebédeltünk egy kellemes helyen, aranyos cirmoscicával játszottunk, aztán továbbindultunk, és ekkor történt, hogy Zita egyszercsak hátraszólt nekem, hogy nem tud váltani. Ja, de tud… De nem tud… Csak az egyik irányba… Na állj meg asszony, mert ezt meg kell nézni!

És megnéztük! Elszakadt az egyik váltóbowden. Amikor Mexikóban le kellett cserélni az egészet, azt nem éppen ideális körülmények között sikerült megtenni, ezért a bowdenek túlontúl hosszúak lettek, és a bowdenfeszítő az alsó dobozba túl lazán futott be, valószínűleg most bejutott mellette egy kis sár és kavics a fekete dobozba, aminek a belsejében a bowdenek befutnak egy kis dobba, és ez kikezdte az egészet…

A dobból ráadásul csak szemöldökcsipesszel tudtam kiszedni apró darabonként a beleszakadt bowdent

Hamar beláttuk, hogy az út szélén nem tudjuk megszerelni, mert nem csak, hogy nem volt hozzá szerszámunk szépen elvágni a bowdent, hanem csak mocsár volt az út szélén, így veszélyes is volt ott matatnunk. Ezért azt találtuk ki, hogy visszatekerünk 2km-t az ebédlőhelyhez, és ott helyünk is lesz szerelni, meg talán valami szerszámot is tudunk majd kérni a bowden pontos méretrevágásához.

Az ebédlős férfi először egy csípőfogó résszel is bíró szorítófogóval és egy kalapáccsal jött ki, ezek együtt nem működtek elég jól – tesztelni az első fékbowden maradék, kb. 1 méterrel túllógó, feltekert részén tesztelünk, tudtam hogy valamire még egyszer jó lesz! -, majd egyszer csak felgyulladt nála a villanykörbe, és felkiáltott: “Áááá, Machete!” – erre mi csak néztünk, hogy ez megbolondult, hogyan vághatna el szépen egy bozótvágókés egy rozsdamentes acélsodronyt?! De neki volt igaza, hiába én csak egy kocka informatikus vagyok, ezek a vidéki emberek nagyszerű találékonysággal és gyakorlati érzékkel rendelkeznek, sokkal jobbal, mint én. :)

Tökéletesre sikerült a vágás, amit egyébként az elszakadt fékbowden végén hajtottunk végre. Így viszont túl rövid lett a két bowden együtt, és le kellett vágnunk a bowdenházból is. Sajnos ez a becslésem félresikerült, és még így is rövid maradt a bowden, de ez csak annyiban nyilvánult meg, hogy Zitának a szokásos 14 sebességéból most így csak 13-at ér el a Rohloff agyváltóban. Ezt úgy állítottam be neki, hogy a hiányzó egy sebesség a legnehezebb legyen, ami ugye nem olyan nagy gáz, elvégre ritkán száguldozunk. Később majd levágok neki még egy kicsit a bowdenházból, pontosabban csak letekerek belőle, mert az is csak egy fémspirál, és ha ugyes vagyok, nem kell kihúznom belőle a bowdent, mert ahhoz szét kéne megint bontani az egészet a kis dobig és újravágni, azt meg már nem kéne, mert lassan elfogy neki az egész bowden és túl rövid lesz.

Ha már szétszedtük és megjavítottuk, természetesen meg is pucoltuk – most valószínűleg ez a legtisztább része az egész biciklinek :)

Most szép feszes a bowdenfeszítő, remélhetőleg így már nem jut be semmi a dobhoz, hogy kikezdje a bowdent

Cuki guatemalai gyerekek játékgitárral :)

Szerelés közben többször úgy gondoltam, hogy már nem lesz értelme megpróbálnunk eljutni ezen a napon Floresig, mert nem marad rá elég időnk, de végül mikor elindultunk, hátszelet kaphattunk, mert úgy megiramodtunk, hogy újra remény kelt bennem – talán mégis meg tudjuk csinálni naplemente előtt a maradék 53km-t! :)

Falu a közelben :)

Megcsináltuk! :) Igaz, a végén picit ránksötétedett, de ez inkább már csak akkor volt, mikor az utcában kerestük bent a városban, a szigeten, hogy hová is kell mennünk. Sikerült Julioék szállója előtt 20 méterre, a szomszédos szállodába bemenni, és onnan felhívni őt, hogy hová is kell mennünk :)

Julio nem is volt otthon, és mi teljesen megzavarodtunk, mert azt hittük, egy családhoz kerülünk, de eközben Julio testvére fogadott minket egy Los Estudiantes nevű szálloda recepcióján, és mikor elmondtuk, hogy kik vagyunk, és hogy Couchsurfing, egy szobakulcsot, WC-papírt, és két zacskós sampont adott, majd megmutatta a szállodaszobánkat, amitől teljesen zavarba jöttünk. Most fizetnünk kell majd a Couchsurfingért? …és ha igen, mennyit? Hamarosan Julio is előkerült, és a félreértések elkerülése végett én rögtön rá is kérdeztem mindenre, és megnyugtatott, hogy ez a Couchsurfing nekünk ingyen van, és egyébként ők is itt laknak az emeleten, és a szobában amúgy nem lakna senki, amíg itt vagyunk, úgyhogy nem okozunk neki veszteséget. :) Így már minden oké. :)

Na, ami most jön, az egy oltári sztori! :) Szóval ülünk Zitával a szobánk előtt a teraszon a netbookkal, és élvezzük, hogy újra van internetünk, olvassuk az új e-mailjeinket. Ekkor jön egy fazon, aki megáll előttünk a lépcsőn, és pár másodpercig csak megdermedve bámul ránk leesett állal, majd még mindig ledöbbenve, de már mosolyogva is így szól hozzám magyarul: “Nem ismersz meg?!?” – Ekkor a ledöbbenés átült az én arcomra is, némi zavarral egyben, mert bizony nem tudtam, kit kéne megismernem a kissé hippis, izzadt arc mögött. De ő máris megszakította zavarom, mert bemutatkozott: “Momó vagyok!” – egy másodpercig talán így is beletartott, de régi emlékeim közül előkerült egy ilyen nevű ARAK-os tájfutó, és még egy konkrét élmény is, hogy egyszer a Bakonyban, ahol már Zita is ott volt, egy négy napos derbin ő lett a győztes, és mivel utolsó nap az időkiegyenlítésben befogott Bander, aztán elbénáztunk egy pontot és befogott minket Allwinger Hedwig is, így a végére én már le is csúsztam arról a dobogóról, aminek ő állt a legfelső fokán. Ezen kívül még annyi emlékem volt róla, hogy a bátyám sokat mondta, hogy ő rengeteget utazik és túrákat is vezet, pl. Novai Gyurival is mentek az Aconcaguára, de fagyásveszély miatt végül visszafordultak a csúcs előtt. A vicces az, hogy a bátyám még noszogatott is indulás előtt, hogy kérdezgessek Momótól, mert sokfelé járt a világban, és biztos tud majd segíteni nekünk, de ezek a kérdéseim végül mind elmaradtak, mert az indulás előtti hónapok egyszerűen annyira sűrűek voltak, hogy kérdezni nem volt időm, vagy ha volt is, azok akkor még nem távoli országokra vonatkozó kérdések voltak. De most itt volt a szemünk előtt Momó, egy igen távoli országban, és így végre személyesen is kérdezhettem tőle. Persze ezek a kérdések most nem abban merültek ki, hogy “Te figyelj, milyen lesz Honduras, mit érdemes ott megnézni?”, hiszen az ilyesmi ráér később is, e-mailben. Előbb azt bogoztuk ki, hogy micsoda mázli ez az egész, hogy találkoztunk. Momó a hazaiaknak nem mondta el, merre is jár pontosan a világban, pedig épp azelőtt küldött el egy Stravas Velencei-hegységbeli rekordról egy levelet a bátyámnak és még néhány hazai futóbolond havernak, mielőtt feljött az erkélyre, hogy találkozzon velünk. Egész pontosan az ott száradó pólójáért jött fel, amit azért tett ki az első emeletre, mert a szálloda udvara olyan keskeny, hogy oda alig süt be a nap. Mi pedig csak azért ültünk ide ki, mert csak itt kint volt asztal és szék – ha lett volna a szobánkban is asztal és szék és ott ülünk le netezni, vagy ha picit nagyobb lett volna a szálló udvara, akkor nem találkozunk össze. Ha épp másik városban vannak, vagy másik országban, vagy csak a szemközti szállóban, akkor nem találkozunk össze. Ha mi feladjuk a küzdelmet az idővel a bowdenszakadás után, vagy ha csak egy nappal előbb, vagy később érkezünk, akkor valószínű nem találkozunk. Elképesztő nagy szerencse (?) kellett ahhoz, hogy ez összejöjjön.

Akit a képen láttok velem, ő Momó, az ARAK-os tájfutó, sifutó oktató, túravezető, életművész, vagy akármi, ami lenni akar, inkább ne ragasszunk rá több címkét :) – ezt a képet rögvest el is küldtem bátyámnak, aki reggel azzal válaszolt, hogy megy és vesz lottót, mert az ötösre több esély van, mint erre a találkozásra :)

Egy gyors zuhanyzás után folytattuk a lelkes beszélgetést, közben kimentünk még a maleconra is, hogy együnk, de javarészt a szobánk előtti kis asztalnál ültünk, egészen éjfélig. Momó annyi mindent csinál az életében, ami az én szememben írtó vagány és remek dolog, hogy rögtön arról kezdtem faggatni, hogy ez az egész hogyan jött, hogyan indult neki. Magashegyi terhelésből írta a diplomamunkáját, ami annyira sikeres lett, hogy ezt aztán tovább is vitte, egy komolyabb expedíció alatt a hegymászótársak mind mérési alanyok voltak, és ezzel az egésszel edzőtáborba is kijutott az akkori olimpiai atlétika csapat segítőjeként, eljutott az USA-ba is, megtanult angolul, és bekeveredett egy olyan közegbe és olyan kapcsolatokat szerzett, ami lehetővé tette neki azt, hogy kibontakozzon, és azt csinálja, amit szeret. Mindezt miért? Mert ügyesen, szorgalmas csinálta azt, amit szeretett, és így egyben szenvedéllyel és jól is. Mikor emlegettük, hogy jártunk Arizonába Flagstaff környékén, ahol a sok sportoló magashegyi edzőtáborozik, ő is elmesélt párat az ottani élményeiből és egyetértett abban, hogy valóban 2100 méter az az ideális magasság (Momó utólagos korrekciója: “ez inkább egy tartomány 1800-2500m között, bár az afrikaiak ugye a Rift völgyben ennél magasabban edzenek, szóval valahol ez a fenti érték fehéremberre értendő”), ahol jó ez a fajta legális vérdopping, hiszen a vérben lévő oxigént szállító vörösvérsejtek úgy elszaporodnak a ritka levegő miatt, hogy azok még napokkal, vagy akár hetekkel később is nagy pluszot jelentek a sportban, még akkor is, ha közben visszatértünk a levegő- és oxigéndús tengerszintre. Ugyanakkor 2100m felett már olyan ritka a levegő, hogy a test nem képes érdemi edzésmunkát végezni, ezért ez az ideális magasság. Gondolkodtam, hogy Magyarország környékén hol van ilyen hely, de csak a Sas Út jutott akkor eszembe a Tátrában, ahol talán még szállás is van a lanovka tetején a Kasprowy-n, pedig hát ott van tőlünk nyugatra az Alpok is, és azt hirtelen nem is tudom, Erdélyben nincsenek-e ilyen magas helyek?

A Momó-sztoriba itt most nem mennék bele jobban. Legyen elég annyi, hogy szerintem még fogok vele egyszer egy nagyszerű riportot készíteni az Utazási Rovatba! ;) Többet amúgy sem biztos, hogy elárulhatok, és bármennyire is próbálnám visszaadni az este és a beszélgetés hangulatát, úgysem sikerülne. Volt sok érdekes szó a bennünk lévő harcgépről, az örökké küzdő egóról, amelyet, ha sikerül alapjáratra állítani valahogy ideig óráig, akkor azalatt nagyon jó felismerések érhetik az embert, ami még mindig csak félsiker a boldogsághoz, mert ezután jön az a rész, hogy mindezzel mit kezdünk, és ezen élményekkel gazdagodva hogyan próbáljuk meg jobb irányba terelni az életünket. Mert szinte az összes problémánkat az egónk teremti.

Momó a barátnőjével, a svéd Annával volt, aki sajnos hamar kidőlt, mert Momóék három napja nem aludtak, amikor találkoztunk velük…

Az egó kapcsán érdekes volt az is, ahogyan Momó bemutatta a barátnőjének a mi utazásunkat, és ahogy én erre reagáltam: “Rengeteg országban jártak, végig bringával, már 3 éve, tiszta őrület, baromi jó, amit csinálnak, óriási!” – “Ugyan, erre bárki képes, ha elfáradunk, megállunk és pihenünk, nincs ebben semmi óriási varázslat, sokan csinálják, amit mi, talán százan is vannak a világban jelenleg hasonló túrán, mint a miénk…” – válaszoltam rá, és valóban, mindkettőnknek igaza volt. Beszélgettünk az irigységről is, hogy miért van az, hogy én (és Zita is mondta, hogy néha ő is érez hasonlóan), aki élménymilliárdos, meglátok egy szép fotót, valami gyönyörű helyről, valami nagyszerű élményről, és elfog az irigység, amivel párhuzamosan még hülyének is érzem magam, hiszen ha valakinek, nekünk nem lenne szabad ilyet érezni, de mégis. Erre Momó azt mondta, hogy azért, mert mi igazán értjük, igazán át tudjuk érezni, hogy az ott, akkor, abban a való pillanatban milyen nagyszerű lehetett, mert nekünk is sok ilyen pillanatunk van, de az egó nyughatatlan – egy harcgép, ahogy ő nevezte. Az, hogy a fenti párbeszédet hogyan kapcsoltuk később össze az egóval, már nem is tudom, de talán egyszer majd újra kibogozzuk, ha újra sikerül találkozni Momóval. Elvégre megint egy országban vagyunk. :) Mert ők másnap átjöttek ide Belizebe, mi pedig maradtunk még pár napot ott Flores környékén, mielőtt visszatértünk. Mikor Momótól elbúcsúztunk, Zita megjegyezte nekem, hogy “Nem is tudtam, hogy a bátyádnak ilyen spirituális barátai vannak!” – amire én azt válaszoltam, hogy valószínű Zoli (a bátyám) se tudja, mert Momó egy igazi világvándor, nem sokkal több időt tölt el odahaza, mint mi az elmúlt 3 évben. Egy-egy szezonra ugyan mindig Skandináviában van a sífutás miatt, de közben már legújabban felfedező expedíciós túrákat is vezet, ami azt jelenti, hogy olyan helyre mennek, ahol előtte még senki nem járt, vagy olyan kutatások végeznek amelyet előtte úgy / ott / abban a formában még senki. Ez valljuk be, baromi izgalmas lehet, és Momónak tényleg irigylésreméltó élete van, amiből biztos, hogy sokan mi is tanulhatnánk, úgyhogy én már alig várom, hogy elkészíthessem vele azt a riportot. :) Ezért most legyen is elég ennyi, és haladjunk végre kicsit a történtekkel is. :)

Azért esett pár szó Bolíviáról és Guatemaláról is, és szerencsénkre a végén még azt is szóba került, hogy mikor volt utoljára otthon Magyarországon, és mikor lesz legközelebb. Így egy az eddigieknél kisebb, de számunkra éppoly fontos (és nehéz… :D) szeretetcsomagtól megszabadultunk, és Momóék által hazakerül december 11-én, nekünk pedig már Flores óta nem kell tovább cipelnünk a maja kalendárokat és egyéb csecsebecséket. Juhééé! :)

Másnap reggel gyalogszerrel felfedeztük Flores szigetén, amit kb. 20 perc alatt körbe lehet járni. Ha az összes utcát be akarjuk járni, akkor talán egy órába is beletelik. :)

Ebben az utcában laktunk

Jó, hogy nem ebben az utcában… :) Este a hosszú nap végén nem lett volna finom még macskakövezni is, ráadásul fölfelé

Karácsonyfa pálmafával a főtéren… :) Mellesleg november közepén

A szigetre délről egy töltésen keresztül lehet behajtani, de északra sincs messze a part

A szomszéd sziget – Floresen már nem fért el ez az óriási antenna, vagy csak nem mutatott jól, ezért szegény szomszédok kapták?

Hajóval is meg lehet közelíteni Flores szigetét, elvégre az olyan romantikus – és újabb megélhetési forrásokat jelent az amúgy nagyon turistás város környékén

A város a déli partról

A Floresre vezető egyetlen út, a töltés a tavon

Tényleg szép, na, joggal lett népszerű a turisták körében

Julio kisfia a szálloda udvarán játszik – a lépcsőn maja írás :)

Zita és Julio a szobafestés terveit beszélik meg – Kb. ugyanitt állt Momó előző este, mikor megpillantott minket ennél az asztalnál.

Most, hogy így jobban belegondolok, nem is tudom, hogy találkoztunk-e már olyan emberrel ezen utazás során, akit már indulás előtt is ismertünk? Zita Johnny-val, velük nem csak, hogy találkoztunk, hanem az előző Karácsonyt és két hetet töltöttünk náluk. Kezdetben ott volt Dani és még néhányan Magyarországon, köztük az édesapám, de ez nem igazán számít, mert az az út legeleje volt. De azóta…? Most hirtelen nem jut eszembe senki. Pedig több tucat magyarral találkoztunk ezen az úton, de egyiküket sem ismertük előtte. Ez azért elég érdekes, nem? :) Elindulunk körbeutazni a világot, odavagyunk 4 évig, és közben nem csak, hogy világot és más kultúrákat, embereket ismerünk meg, hanem rengeteg olyan honfitársunkat is, akit előtte nem ismertünk. Hogy őszinte legyek, valószínű Momóval sem beszélgettünk volna soha sokkal többről annál, hogy ki hogyan, merre ment a nyolcas pontról a kilencesre. Jó ez az utazás. Lehet, hogy sokan képesek lennének rá, de én személy szerint nagyon örülök, hogy elindultunk, és hogy úton vagyunk, és bár néha szerénykedem, amikor mások hájpolnak minket, de azért közben én is tudom, hogy ez hatalmas dolog nekünk. Ha hazaértünk, azután is máshogy fogunk élni. A futás és a régi barátok megmaradnak, ezek most is nagyon hiányoznak, de sok új dolgot viszünk majd be az életünkbe.

Jut eszembe, mikor utoljára csuktam le a netbookot Floresben, eltört a bal oldalt a képernyője és a teste közötti csatlakozási pont, most kb. egy fokban ferdén áll a képernyő és nem csak kinyitva, hanem akkor is, ha lecsukom. Bizgerálni nem merem, mert félek csak rosszabb lesz, a webkamera és a mikrofon kb. egy hete szállt el, és állandóan pittyeg, hogy új USB eszköz csatlakozott fel vagy le, persze közben nem, csak valami érintkezési hibás odabent. És a hátsókerekem is úgy csúszkál már, ahogy soha eddig, úgyhogy gyorsan írok is egy levelet az angyalkáknak, elvégre közeleg a Karácsony! :)

Kedves Angyalka!

Légyszi küldjél nekünk egy barátot, aki Karácsony környékén jár majd az USA-ban, és tud nekünk hozni, mondjuk Guatemalavárosba egyet abból a 250 dolláros Lenovo netbookból, amit annyira dícsérnek. Nem kell drágább, se nagyobb, csak legyen meg időben, hogy ezt a régi hűséges masinát, még haza tudjuk küldeni, mielőtt összeroskad, és le tudjuk tenni egy asztalra végleg, ahonnan aztán nem mozgatjuk többé, hanem rákötünk valami régi külső monitort, meg egy USB-s billentyűzetet, hogy még sokáig használhassuk/használhassák mások, pl. a leendő Couchsurfinges vendégszobánkban, a leendő vendégeink. Megszolgálta már ez a masina, a három év és három hónap alatt, mióta kézhezkaptuk Örményországban, több, mint 80 cikket írtam rajta, ezzel többszörösen megkeresve az árát (78 ezer forint, ha jól emlékszem), arról nem is beszélve, hogy valószínű a 400+ blogbejegyzés is (remélem) sokaknak örömet okozott. Az utódjára is éppígy fogok vigyázni, vagy még jobban, és azon leszek, hogy az is nagyon hamar visszahozza az árát! ;)

Még egy dolog, ami fontos lenne, hogy biztonságban tovább tudjam gurulni a maradék 9 ezer kilométert: jól jönne egy utolsó pár Schwalbe Marathon Plus 1.75×26-os gumikülső. Ezekkel már hazáig el tudnék gurulni, hiszen ezek 10 ezer kilométert is kibírnak. De tudod mit, ezt majd megrendelem ebayen, csak egy önzetlen jóbarátot küldj, aki megveszi nekünk az e téren olcsó USA-ban a netbookot, és elhozza nekünk postaköltség, idegeskedés és vámköltség nélkül. Errefelé sunyi mókusok laknak a postahivatalokban, és ha nem is nyúlják le a csomagot, még csak eztán jönnek a gonosz vámosok, akik a külföldit dúsgazdagnak nézik és mindenre hatalmas csúnya vámokat tesznek, és nem érdekli őket, hogy én utána kiviszem a cuccot az országukból. Azért nem kérem, hogy közvetlen Te hozd, mert kicsit össze is zavarodottan bevallom, mivel nekik ott fent az USA-ban valami Mikulásféle fazon viszi ki az ajándékokat és nem Te. Ő meg kicsit kövérkés, és fancy rénszarvasos szánon jár nagy puttonnyal, ami tiszta gáz, és most elképzeltem szegényt, amint lekapcsolnák a vámosok, hát az tuti nagy fogás lenne nekik, durván lehúznák az öreget, ha meglátnák a szerkóját meg a puttonyát tele drága nyugati szajréval… Ezt pedig nem szeretném, hogy megtörténjen, szóval küldjél csak egy barátot, aki segít ez ügyben, semmi többet nem kérek! Küldhetsz kettőt is, a másik lehet magyar, aki hazautazik Guatemalavárosból és rögtön haza tudja vinni a régi netbookot! Ez az, küldj egy magyar barátot, aki Karácsony környékén utazik az USA-ból Guatemalavárosba, és onnan haza Magyarországra! Igen, ez lenne a legjobb! :) Ígérem, ha ezt megkapom, a következő Karácsonyt már otthon töltjük a családunkkal, és soha többé nem kérek magamnak semmit Karácsonyra! :) Igazából ezeket is csak azért kérem, hogy tovább tudjam csinálni, amit szeretek: írni, és biciklizni. Köszönöm, üdv, Árpi

Az Angyalkát nyugodtan magatokra vehetitek, ugyanis Ti vagytok az angyalka, olyan értelemben, hogy ezen holmik ára ki fog jönni a naptárak hasznából. ;) Szóval köszönöm, köszönjük Nektek, hogy rendeltetek tőlünk, reméljük örömötöket fogjátok lelni benne, és kicsit továbbad majd Nektek abból a rengeteg élményből és inspirációból, amit mi ettől az úttól kapunk és ami által megszülethettek maguk a fotónaptárak is! Mikor ezt írom, már mennek felettük a nyomdagépek, és mikor olvasni fogjátok, valószínű már átvevőhelyeken várnak rátok a példányok! :) (december másodika, keddtől)

No, de nagyon elkalandoztam. Közben már egy másik helyről fejezem be, gyorsan: Floresben lebetegedtem, lázam is volt aztán hasmenés, kicsit meg is ijedtünk, hogy nem dengue-e, de nem az volt, gyorsan átment rajtam és már elmúlt. De emiatt busszal jöttünk vissza Belizebe.

Ha a guatemalai Floresben jártok, látogassátok meg a Los Estudiantes Hotelt, és Julio családját!

…és lakjatok az első emeleti 7-es szobában, Zita egy szép magyar mintát festett fel a falra, a különbség csak annyi a tévés népmesék elején látott verziótól, hogy ezen egy quetzalmadár ül. :) Quetzalmadarakról majd az Origo cikkben szólok, már kaptam is fülest, hogy jövőhét elején lesz publikálva.

Bicikliztünk 39 és 88km-t, történt 2014.XI.20-25., megírva 25, és 27-én.

Tikalról időközben megjelent a cikkünk, amelyet itt olvashattok el: Miért hagyták el Yavin negyedik holdját a maják?