Nászút a Föld körül

Pol Pot, aki a saját népét irtotta

Nehéz ezt a bejegyzést elkezdenem, mert olyan témát kívánok érinteni, ami nem könnyű. Kambodzsa a közelmúltban részese volt a világ egyik legnagyobb népirtásának, ahol ráadásul egy agyament vezető, számomra még mindig érthetetlen okokból, eszeveszett ideológiákat követve a saját népét írtotta.

Egyszerűen képtelen vagyok erről írni, úgyhogy ez egyszer engedjétek meg, hogy a Wikipédiát idézzem Pol Pot-al kapcsolatban:

”A későbbi miniszterelnök 1925-ben született Saloth Sar néven egy gazdag parasztcsaládban, részben khmer, részben kínai származású volt. Phnompenben végezte tanulmányait, majd Ho Si Minh Indokínai Kommunista Pártjának lett tagja. 1949-ben Párizsba ment elektrotechnikát tanulni. Miután 1953-ban visszatért, rövid ideig részt vett a franciák ellen vívott indokínai háborúban. 1960-ban az újonnan alakított Kambodzsai Kommunista Párt központi bizottságának tagja, 1963-ban a főtitkára lett. Északra ment, hogy megszervezze a gerillaharcot Norodon Szihanuk rendszere ellen, a Lon Nol rendszere elleni polgárháborúban pedig vörös khmer csapatait vezette. Miután hatalomra jutott 1975. május 13-án (amit hivatalosan 1976-ig nem ismertek el), Vietnammal, mely eddig támogatta gerillaharcát, hamarosan megromlott a viszonya, mivel saját hatalmát függetleníteni akarta Vietnamtól, és Kína felé orientálódott. Hihetetlen brutalitással kezdett neki az „igazi kommunista társadalom” megalakításának. Minden ellenállást le akart törni, így nemcsak a „rendszeridegen” városi polgári lakosságot, valamint a buddhista szerzeteseket tekintette ellenségének, hanem a Vörös Khmer mozgalmon belüli ellenfeleivel is leszámolt. Az országot valódi kommunista országgá kívánta formálni, ezért kíméletlenül pusztította annak kulturális örökségeit, betiltotta a régi népszokásokat (halálbüntetés várt a tradicionális khmer táncosokra is egyebek mellett). Négy évi uralkodása alatt legalább egy-másfél millió ember esett áldozatul a terrornak. (A becslések eltérőek: a korabeli külföldi megfigyelők egymillió áldozatról beszéltek, a vietnamiak három millióról, a Yale Egyetem 1996-os kutatása 2 millióra teszi a halottak számát). A halál okai a kivégzések, a bebörtönzések, a betegségek és az összeomlott gazdaság által okozott éhezések voltak. Az áldozatok többsége a járványok és az éhezés miatt vesztette életét, de több százezerre teszik a kivégzettek számát is. Ismert, hogy Kambodzsát a világ legnagyobb rizstermelő országává akarta tenni és szinte minden polgári lakost rizstermesztő földekre küldött munkatáborokba, ahol nyomorúságos körülmények között, napi 12-15 óra munkát végezve ezrével haltak meg. Olvass tovább…

Reggeli testmozgás a majmok templománál

Katmanduban annyi minden történt az ott eltöltött 8 nap alatt, hogy most nem is tudom, hogy hol kezdjem. Először is, ahol laktunk, Madhukaréknál az étteremben nagyon jókat ettünk, a „newa nasa” newari ételt jelent, a newari pedig az a népcsoport, akik közé Madhukarék is tartoznak, és akik nagyon rég óta itt élnek Katmandu völgyében. De Madhukar-éknál nem csak az étteremben, hanem fent a ház családi részlegének a teraszán is ettünk, mivel többször meghívtak minket velük, a családdal enni.

Az első reggelek egyikén rá tudtam venni magam, hogy kimenjek Madhukarral sportolni egy kicsit a hajnalok hajnalán, ugyanis ő majd minden reggel felkel 5 óra környékén, és még mielőtt az utat ellepnék a szörnyetegek, kimegy a közeli parkba kocogni és tornászni egy kicsit. Mikor ezt meghallottam, örömmel ajánlottam fel ehhez a társaságomat, és két reggel erejéig sikerült is a hajnali kelés és sportolás. Első reggel a közeli parkba mentünk ki, ahol egy pár száz méteres kört futkostunk, amiben volt egy kis szint is, egy lépcsősoron kocogtunk fel a domboldalba, majd kicsit odébb egy másikon lejöttünk. Közben ránk szakadt az ég, ezért az eső elől beálltunk egy tető alá. Ilyen tetőből sok volt a fák alatt, ezek amolyan szabadtéri jóga és torna-„termek” voltak, és ami számomra meglepő volt, hogy használták őket az emberek! Tele volt a park emberekkel, hajnali hatkor! Tudom-tudom, a mi világunk a nepálinál jóval rohanósabb, de ez igazából nem mentség, hanem inkább szomorúság. Itt Nepálban, Katmanduban szinte minden ilyen tető alatt tornázott vagy jógázott egy kisebb vagy nagyobb csoport és maga a park is tele volt kocogókkal. Ezt nagyon-nagyon jó és érdekes volt látni, mert otthon a meló mellett még én magamat is csak nagyon nehezen és nagyon ritkán tudtam rávenni, hogy kimenjek reggel a munka előtt sportolni. Rendszerint csak akkor sikerült, ha valaki mást is rá tudtam venni, vagy ha mondjuk leszakadt valami nagyobb hó télen és ki lehetett menni sífutni a Hármashatár-hegyre. De ismétlem, az ilyesmi nagy ritkaságszámba ment, sajnos még részemről is, pedig engem a kollégáim örökmozgó, nyughatatlan futóbolondnak tartottak – nekem meg közben mozgáshiányom volt, és szarul éreztem magam a bőrömben az egész napos irodában/autóban/ügyfélnél üléstől. Szóval példát vehetnénk a nepáliaktól, és elgondolkodhatnánk azon, hogy miért ment ki otthon annyira a divatból a mindennapi testmozgás. Állítom, ha elvennénk egy órát a munkaidőből, és azt olyan aktív sportra fordítanánk, amit élvezünk, és ami jól átmozgat, utána a maradék időben hatékonyabbak lennénk, mint reggeli sport nélkül, de plusz egy órával. Az egészségünkről meg a közérzetünk javulásáról nem is beszélve…

Második alkalommal egy érdekesebb helyre indultunk, és ennek már számomra is igazi sportértéke volt. Első reggel inkább csak kocogtunk, azt is nagyon keveset, mert az eső miatt végül a tető alatt végeztük, ahol én inkább nyújtottam. Ez jó is volt így, mert végre ezek után a futások után nem volt izomhúzódásom, köszönhetően Madhukar moderált futótempójának és ennek a nyújtásnak. Szóval másodszorra távolabb merészkedtünk, és a Madhukaréktól kb. 3km-re lévő Monkey-Temple-höz, vagyis a Majmok Templomához futottunk. Ez a név csak a köztudatban használt, valójában a templom igazi, hivatalos neve Swayambhuath és egy szép domb tetején fekszik, ahová hosszú, egyenes lépcsősor vezet. Ezen a lépcsőn már nagyobb tömegek voltak, pedig amikor odaértünk, még alig múlt hat óra. Fent a templomnál valóban sok majom időzött, valószínű azért, mert ideszoktak az etetés miatt, mint oly sok másik Monkey Temple-nek hívott helyen szerte a szubkontinensen. Olvass tovább…

Bulik a Penthouse-unkban

Pokharában az Annapurna körtúráról visszatérve öt napot „pihentünk”, de ha sorra veszem ezen öt nap programját, bizony még ez sem nevezhető a klasszikus passzív pihenésnek. :)

Először is elmentünk Kláriékhoz a bringákért. Sajnos se Klári, se a férje nem voltak otthon, de Klári anyósától így is kaptunk egy-egy nagyon finom teát, és a Himalayan Times-ban elolvashattuk, hogy bajok vannak Myanmar bizonyos részein. Visszatérve a Serenity Hotelbe, a bicikliket ezúttal nem lent a kertben, hanem fent a harmadik emeleti tetőtéri szobánkban helyeztük el. Ezt a szobát egyébként most elneveztük Penthouse-nak, mivel ez is tetőtéren volt, és itt is tartottunk partikat, igaz, hogy se agglegény, se gazdag nem vagyok, de a tetőtér és a „bulik”, azok stimmeltek. Buli alatt nem kell nagy ereszd el a hajamra gondolni, csupán kártyáztunk, beszélgettünk és néha megittunk egy-egy sört, miközben lentről felszűrődött, ahogyan az egyik bárban őrjöngenék a foci EB góljainak. Mi ehhez képest csendben mulatoztunk. A társaságunkat javarészt a túrán megismert barátok tették ki, mert itt Pokharában újra találkoztunk Sally-vel, Dean-el, Jan-al és Thomas-al. Rajtuk kívül egyszer még Ram is feljött. Ő a szendvics- és sajtboltos srác, akinél szinte minden nap ettünk legalább egy pár melegszendvicset, tele friss zöldségekkel, sült szalámival, vagy rántottával, na és persze sajttal. :) Az egyik szendvicskészítése alatt elmesélte, hogy egyszer ő is bringázott pár száz kilométert, méghozzá két európai sráccal, akik ketten, két tandemmel tekeregtek Olvass tovább…