Először is köszönök minden építő jellegű kritikát és biztatást a hozzászólóktól a bloggal kapcsolatban. Azt hiszem, írok tovább úgy, ahogy jön. Akkor és úgy és annyit, ahogy kedvem van. Máshogy erőltetett lenne, és könnyen megcsömörödhetnék – akárhogy is kell helyesen leírni ezt a szót. :) És írok tovább sorban, ahogy történt, még akkor is, ha már több mint két hónapja volt. Aztán vagy utolérem magunkat még ezen az úton, vagy majd csak, ha egyszer hazaértünk. A lényeg, hogy ne izgassam ezen túlságosan magam, ez nem szabad, hogy elrontsa az utunkat, annyit nem ér az egész. Nem akarom azt megélni, se leírni soha, hogy nem volt jó ez vagy az, mert jajj, a napló hogy el volt maradva. :) És most csapjunk a lecsóba, guruljunk be Szingapúrba, utazásunk 24-ik országába.

Az ingázó dudáló indiaiak

Látjátok azokat a csöveket Zitától balra? Ez a Malajziából Szingapúrba vezető hídon (vagy lehet, hogy inkább töltés?) készült, a két határállomás között.

A képen nem látszik nagyon, de van a két nagy cső mellett egy kicsi is. Szingapúr koszos vizet importál, azt megtisztítja, és aztán újra eladja, a vásárolt ár sokszorosáért. Ezt egyébként úgy hallottam, tengervízből is csinálják, de ezt a szingapúriak nem erősítették meg. Viszont azt elmesélték, hogy a tisztított víz többletét eladják Malajziának – Ezért a több cső, a nagyokon jön, a kicsin meg kifelé megy a víz.

Szingapúr Ázsia New York-ja, egy szuperfejlett város, Ázsia egyik legforgalmasabb nemzetközi kikötőjével a régió pénzügyi és kereskedelmi központja. 75%-ban idetelepült kínaiak lakják, a maradék negyed pedig a világ minden tájáról való, sok malajziai jár be ingázva, vannak indiaiak is, és persze rengeteg nyugati is. A város egyáltalán nem csak egy tömött betondzsungel egy szigeten, rengeteg a zöld terület, még vadállomány is van, itt is láttunk elcsapott óriásgyíkokat az úton és néhány évtizede a mára a vadonban már kihalt fehér tigrisek is szabadon szaladgáltak a szigeten.

Na de guruljunk csak tovább, érkezzünk meg a szingapúri oldalon található határátkelőhöz! De mi van itt kérem, mi ez a motoros dugó? Ha láttuk volna ezt előre, átsorolunk az autókhoz, ahol még lehetett. Bár azzal lehet, rosszabbul járunk, mert azt is hallottuk, hogy Szingapúr a szabályok városa, rengeteg szigorú szabály van, amit be is tartatnak, itt nem lehet lezserkedni és az ázsiai mentalitást felvéve szembehajtani a forgalommal, meg ilyenek. A rágógumi például ki van tiltva az egész városból (vagyis országból), mert az állam annyi pénzt költött az utcák és állomások burkolatának takaríttatására, hogy a végén bepöccent és egyszerűen bannolta a rágógumit az egész országból. Ha a metróállomásokon eszel vagy iszol, azért is megbüntethetnek. Ha nem a zebrán kelsz át, vagy áthajtasz a piroson, akár még börtönt is kaphatsz a pénzbírság mellé. Ez mind nagyon meredeken hangzik, főleg az Ázsiában eddig tapasztaltak után. Ilyeneket hallottunk, ezért aztán sejtettük, hogy most az eddigiektől eltérő, más világba fogunk hamarosan megérkezni, és nem is gondolkodtunk a motorosok között a tömegban azon, hogy de jó lett volna elosonni az autósok között. Valószínű a legkevesebb, hogy visszafordítottak volna.

Bosszankodni azért sikerült valamin, vagyis inkább marhulni egyet. A motorosok nagy része indiai volt, és bár valószínű legtöbbjük Johor Bahru-ból jár be Szingapúrba dolgozni és már csak a családját meglátogatni jár haza a szubkontinensre, de azért elhoztak onnan valamit ide, ebbe a csudaországba. A dudálást! Úgy dudáltak, mintha attól hamarabb előrejuthatnának, egy elkezdte, és aztán a többi is rágerjedt és nyomták a dudát, és járatták a motort, miközben mindenki szinte egyhelyben állt és rohadtul egyértelmű volt, hogy a dudálástól nem fognak gyorsabban előrébb jutni, és hogy igazából le is állíthatnák a motort és tolhatnák is, hiszen olyan lassú a haladás. Ez persze másoknak nem jutott eszébe, nekem meg persze eldurrant kicsit az agyam, és bár már ekkor is tudtam, hogy nincs igazam, de indítottam egy videót:

Teljesen jogos, ha most ezért megkapom, hogy miért bántottam ezeket a szegény embereket, csak megélni próbálnak valahogy, és különben is, én sem vagyok különb, hiszen 100km-re ingáztam az otthonomtól egy másik városba, ráadásul egy autógyárba. Ezt mind elfogadom, de engem se bántsatok, talán nem teljesen elítélendő, hogy a tűző napon, egy nagy csapat dudáló, a motorját járató motoros között ez mind kijött belőlem. Nem mondtam volna nekik ilyeneket, ha tudom, hogy megértik, felveszik, vagy megsértődnek az ilyesmin. Ahogy nem is tették, igazából csak azt értem el, hogy még több lett a dudálás, és szolgáltattam nekik egy kis reggeli műsort az amúgy unalmas, mindennapi határátkelésükhöz. :)

De azért valljuk be, tényleg meredek, hogy mind a motoros sor, mind az autós sor be volt állva az ingázóktól. Nekem az egészről a Barakának, vagy a Samsarának az a jelenete jutott az eszembe, amikor a „csirkegyárat” és egy pályaudvar emberi tömegét mutatják egymás után. Egy nagy daráló ez az egész, és csak remélem, hogy ezt ők is tudják, érzik, és azért emellett még boldogok és próbálnak értékes életet élni és változtatni. Ezzel nem lenézni vagy ítélkezni akartam felettük, inkább csak én így engedtem ki a gőzt. Ők dudáltak, én marhultam velük. Tudom, hogy ha érdemben haragudnék ilyesmiért rájuk, azzal csak magamat büntetném, és különben is, mondom, én sem vagyok különb, és nagyon is el tudom még magam képzelni egy munkahelyen, ahová majd lehet, hogy egy ilyen dugón át vezet az út. Persze oda majd még inkább bringával mennék, mint eddig és még inkább próbálnám megszínesíteni mindennel a szürke hétköznapokat. Például minden üres percben dolgoznék a saját álmaimon, vagy ha ahhoz sincs kedvem, mókáznék a kollégákkal vagy bengáliul köszönnék az ügyfeleknek a telefonba, és hasonlók… :) És ha kell, időben kevesebbet dolgoznék (de azt kőkeményen!), hogy eleget lehessek a szeretteimmel, akár annak árán, hogy így kevesebb pénzt viszek haza.

Látom a jövőt! :) – Amikor Kian Tan-t és a családját látom

Na, de megint elkalandoztam. A határátkelés simán ment, előzetes vízum igénylése nélkül, egy papír kitöltésével és az útlevelünkkel egyszerűen, gyorsan és ingyen behajthattunk Szingapúrba. A túloldalt, pontosan abban a buszmegállóban, ahol megbeszéltük, ott várt ránk Kian Tan, vagyis SK, a legeslegjobb szingapúri barátunk, segítőnk és mindenesünk, akinek annyi mindent köszönhetünk, hogy ha azt most megpróbálnám mind részleteiben megírni, sose lenne vége ennek a bejegyzésnek. SK azért lett SK, mert amikor Csehországban dolgozott termelési és logisztikai vezetőként a Shimano-nak, akkor a kollégák nem tudták kimondani a rendes kínai nevét, ami nem a Kian Tan, hanem egy annál sokkal bonyolultabb név és ami aztán így le lett egyszerűsítve SK-ra.

SK-val úgy kerültünk kapcsolatba, hogy még a Kuala Lumpurban elindított Facebook-lavinából rámköszönt egy barátja, hogy tud-e bármiben segíteni Szingapúrral kapcsolatban, és én nem voltam rest megírni neki, hogy igen, valami olcsó, vagy lehetőleg ingyenes szállásra lenne szükségünk majd, mert ha rendes szállóba, hostelbe megyünk, akkor otthagyjuk majd a gatyánkat is a szingapúri árakat ismerve. Ő azonnal átirányított Kian Tan-hoz, aki villámgyorsan válaszolt nekünk, hogy persze, megoldjuk, lakhatunk majd a barátja lakásában, ami ekkor üres lesz, mert a felesége szül, érkezik a második gyerek a családba és hogy az ezzel járó terheket elosszák, az anyuka szüleinél lesz a család. Kian Tan-nak ez a bizonyos barátja Sean, és ők ketten arról nevezetesek, hogy volt egy az idáig mért mi túránkhoz nagyon hasonló kerékpártúrájuk együtt. Hogy valami kerete legyen az utazásuknak, az északi sarkkörtől indulva, Finnországból az egyenlítőig, vagyis majdnem az egyenlítőig, Szingapúrig bicikliztek keresztül szinte egész Ázsián. Ezek után Kian Tan otthagyta a Shimano-s munkáját és itt egy másik cimborájával egy vendégházat nyitottak, ahol a biciklituristák élből 50% kedvezményt kapnak és persze külön elbánást – ha bármi kell, alkatrész, hegesztés, tanács, Kian Tan-ék nagy örömmel és hatékonyan segítenek. Ez a vendégház az ott jártunkkor sajnos éppen nem tartott nyitva, mert az épület tulajdonosa bérleti díjat próbált emelni SK-éknál, aminek az lett a vége, hogy feladták a helyet, és most épp új hely után kutatnak, hogy újra megnyithassák a szállójukat, ami egyébként nem működött még két éve, és máris valahol nagyon előkelő helyen szerepel a TripAdvisor-on. Amit a Kian Tan-al töltött napok alatt abszolút meg is értettünk. Félre ne értsetek, nem csak azért volt jó SK-t és a családját megismerni, mert rengeteg tárgyi, anyagiakban is mérhető segítséget is kaptunk tőlük, hanem mert egyszerűen jó volt látni, ahogy élnek, ahogy gondolkodnak, ahogy nevelik a két óvodás korú gyermeküket. Bár a kézzel fogható dolgok sora sem rövid, mégis, ezek eltörpülnek amellett, amit a puszta létükkel adtak nekünk. A tudat, az általuk való megismerés, hogy lehet így is és hogy ismerhetjük őket személyesen, hogy velük együtt tölthettünk ennyi időt, az többet ért minden más, Tőlük kapott dolognál.

És hogy mik is ezek a dolgok? SK Facebook borítóján, amikor először ráköszöntem, egy rekumbens tandem mellett volt látható, hátul az utánfutóban a két apró gyermekükkel. Ez nekem annyira megtetszett, hogy rögvest nagy bátorsággal írtam neki, és aztán be is igazolódott a gyanúm, Kian Tan írtó jó fej ember, még most is mosolygok, amikor ezt írom, annyira viccesen mesélte el egy-egy történetüket az ő útjukról, hogy azt Zitával mind a ketten nagyon élveztük. Amikor Türkmenisztánban dugó volt a kikötőben és ott ragadtak napokra a hajón kaja nélkül, de aztán kijutottak és hála a maláj-türkmén olajkapcsolatoknak, aztán még rendes (és nem csak ötnapos tranzit) vízumot is tudtak szerezni és rendesen be tudták járni az országot, látták a napfelé forgó arany türkmenbasit és Merv ősi városát is. Aztán Kirgizisztánban Sary Tash mellett rájuk sötétedett a nagy fehér havas semmiben és farkasok vonyítását hallották a sivár éjszakában – ekkor azt hitték, elérkezett a vég és az éjjel széttépik őket az állatok, de aztán találtak egy katonai barakkot, ahol addig könyörögtek, amíg be nem engedték őket, de csak titokban, mert ha a katonák főnökei megtudták volna az esetet, megbüntették volna őket. Vagy annak az arcnak a története, akivel egy darabig együtt bringáztak, és aki visszafordult a burmai határtól, mert nem tudott átjutni, és visszatekert Pakisztánba, vissza a Karakorum Highway-en, hogy északról, Kínán át kerülje meg a Himaláját! Nem kis kerülő… :) Apropó, Burma! Kian Tan is ismeri azt a két francia diplomata arcot, akik egy tucat spéci engedély beszerzése után, állítólag 50 éve első nyugatiként Indiából belépve és Thaiföldre érkezve keresztülbringáztak Burmán. :) Nekik sikerült, ezek szerint nem lehetetlen, a jövőben talán ahogy nyit az ország, úgy kinyílik ennek a szárazföldi útvonalnak is a lehetősége, ami nem kicsit lenne nagyszerű, mert rengeteg overlander és kerékpárturista számára nyitna új lehetőségeket. Apropó, kicsi világ: Jilly Sherlock, az őrült angol csajszi, aki a Pamírban Lee-vel nyomta és mindig kint sátraztak a fagyos éjszakában, a hidak alatt… Ő is Kian Tan-éknál volt, mikor Szingapúrban járt (azt hiszem Warmshowers-ön keresztül, de lehet, hogy CS), hetekig várt, hogy találjon valami hajót Ausztráliába, végül még Szumátrára is átugrott, de hiába várt, nem talált hajót, így végül a kenguruk és az Aussie-k óriás földjét átugorva egyenesen Új-Zélandra repült. Azóta már Dél-Amerikában teker, délről északra, szembe a széllel, ahogy mi is tervezzük. :) Ja és Kian Tan többször járt Budapesten is, egyszer az egyik kollégáját az egyik fürdőben megkörnyékezte egy meleg férfi, aztán Csehországig hazafelé ezen röhögtek és otthon még a kolléga feleségének is elmesélték, milyen kapós a férje. Ezeket Kian Tan úgy tudta mesélni, hogy sokszor könnyesre nevettük vele magunkat.

Ez még mind hagyján, Kian Tan-ban a jövőbeni énemet is láttam kicsit, hiszen ő már túl van a nagy útján, és utána saját vállalkozást kezdett, megismerkedett a feleségével (ez már nekem megvan, és méghozzá milyen feleségem van!!! :D), és most van két apró gyermekük. Akiket reggel minden nap egy átalakított tandem két gyerekeknek szerelt hátsó ülésén visz el az óvodába! :) Kian Tan-ék lakásának ajtaján a kilincs egy Shimano XTR hajtókar, ez a legdurvább, legdrágább modell, de persze ami nála van az még csak egy prototípus, nem igazi… :) A lakás pedig elképesztő, az egyik sarokban Birdy összecsukható kerékpár, reku-tandem, meg még vagy három másik bringa, persze mindegyik valamilyen speciális célra. A lakás többi sarka pedig egy gyerekbarlang, polcokon tele könyvek, játékok, kis sátrak, kuckók mindenütt, a falak tele családi fotókkal. Szóval öröm volt ott lenni és ezt mind látni, ha nem is pont így, de nagyon hasonlóan képzelem el a saját jövőnket is. Család, gyerekek, kerékpár, sokat a természetben, okos, felelős nevelés, boldogságra és fenntarthatóságra törekvés, mások segítése. Persze mindez nem lesz mind ilyen könnyű, mint ahogy most elképzelem, de többek között ezért is lesz szép. És ezért is lesz így, mert már most elkezdtem teremteni magamban az egészet, hogy láttam, tetszett, gondoltam és gondolok rá, írok, beszélek róla. Így kezdődik minden.

Egykor az egész sziget egy állatkert volt

Hogy továbbvigyem ezt a szálat és ne ugráljak a témák között, inkább ugrálok az időben, az Nektek úgyse fáj, és most még nem szólok az indonéz nagykövetségről, se a magyar barátainkról, se a szingapúri közös fun-ride-ról és az ott szerzett barátokról. Ezt majd mind a következőkben, és most menjünk el Kian Tan-al, a feleségével és a gyerekekkel a szingapúri állatkertbe. A sziget egy mesterséges tavának félszigetén található állatkert még az útikönyvekben is a legnagyobb helyi látnivalók között szerepel, mert messze a környéken ez a legszebb, legjobban karbantartott, legtöbb érdekes állatnak otthont adó állatkert. Kian Tan-nak pedig, hála a szállójuknak, vannak spéci ingyenjegyei minden hónapra ebbe az állatkertbe és a gyerekeket minden hónapban rendre el is viszik, hogy lássanak és tanuljanak. Minden ilyen alkalommal be is íratják őket valami „Zooology” vagy milyen játékra, ahol ők aztán játszva tanulnak meg rengeteg mindent a környezetükről és az élővilágról. Azért persze az első órát még együtt töltöttük a gyerekekkel és a szüleikkel, és csak mikor kezdődött nekik ez a játék, akkor váltunk szét tőlük, és tettünk egy másfél órás kört ketten Zitával. A jegesmedvéket, a különféle majmokat és csimpánzokat, és a fehér tigrist még együtt néztük meg.

Stavi, ha olvasol minket, vagy ha bárki olvas minket, aki ismeri Stavit, a jegesmedve-őrült barátunkat, kérlek küldjétek el Neki ezt a videót:

Valóban csodálatos állat ez a jegesmedve, én abszolút megértem Stavi szenvedélyét, és nagyon szomorú lennék, ha a gyermekeim vagy az unokáim egy olyan világban nőnének fel (még akkor is, ha kevés az esély rá, hogy állatkerten kívül valaha lássanak jegesmedvét), ahol a vadonban már nem élnének jegesmedvék. Márpedig szélsebesen egy ilyen világ felé tartunk, és nem látom, hogy olyan sokan próbálnának leugrálni e száguldó vonatról, csak egy-ketten kiáltozunk néha, és ennyi az egész. De mivel jelenleg én ezen kívül most sok mást nem tudok csinálni, mert több éves „tanulmányútra” indultunk a párommal, beérem ennyivel – nincsenek emiatt álmatlan éjszakáim, még ha néha durrogok is itt a blogon. Habár tegnap skype-oltam édesanyámmal, és elmesélte, hogy otthon akkora a forróság és a szárazság, és olyan rég tart, hogy már száradnak el a fák az utcánkban… Ez azért nem túl biztató, ilyen nem volt, mióta én az eszemet tudom. :o :( (igaz, nincs az olyan régen)

A jegesmedvével ellentétben a fehér tigris („white tiger”), már tényleg csak a világ állatkertjeiben található meg. Ez a különleges, fehér-fekete csíkos tigris egykor százával élt Ázsia különböző részein és itt Szingapúr szigetén is, de aztán ahogy az ember megérkezett ide is, először csupán a biztonságáért, azért ölte le őket, hogy olyan élettere legyen, ahol a tigris nem kapja el az embereket, aztán meg már a szőrméjéért is. Kian Tan mesélte, hogy ahol ők élnek, ott az ő gyerekkorában még dzsungel volt, és az apukája gyerekkorában még ott mászkáltak a tigrisek.

Amíg a gyerekek játszva tanultak, mi Zitával hátrasétáltunk a hüllőkhöz, aztán pedig elmentünk a fóka-show-ra! :) Ez egy nagy félkör alakú lelátóval ellátott, fedett területen volt, aminek az alján, középen volt egy színpad medencével. Itt aztán indiai állatidomárok (vagy nem is tudom, hogy kéne hívnom őket?) mutatták meg, mire képesek az okos, betanított fókák egy-egy halért cserébe, amely jutalmat az idomár az övére csatolt kis tartóból dobott minden produkció után az állatok szájába. Az egész nagyon ügyes és látványos volt, a fókák tapsoltak, kézen álltak, karikákat kaptak el a testükkel, úsztak, ugráltak, labdát egyensúlyoztak az orrukon, és még azt is bemutatta az idomár, milyen jó állóképességük van, és milyen szófogadóak. Egy halat tett le az egyik fóka elé a földre, és ezt a halat az állat csak akkor ehette meg, amikor az idomár jelet adott neki. A tapsra aztán egy szempillantás alatt odaugrott és a hal eltűnt a földről. :)

A produkciósorozat után lehetőség volt fókapusziért sorban állni, amiben az állatkertnek az volt a biznisz, hogy a puszikat egy hivatásos fotós fotózta, és a kijáratnál meg lehetett venni a fényképeket. Zita is beállt a sorba, na nem azért, hogy legyen egy fotója a fókapusziról, hanem hogy legyen egy puszija a fókától. :) Persze az állatkertesek megengedték, hogy én is fotózzak a háttérből, de mivel sokan vártak a puszira, ezért csak egy esélyem volt, de a kép sajnos picit bemozdult. Azért nem lett használhatatlan, de nem tökéletes. Bezzeg a Zitát megelőző puszik mind élesek lettek, de hát ez van, Murphy a fókapuszikban is ott van, nem szabad az ilyesmin bosszankodni, elvégre Zita megkapta a pusziját, és még én sem lettem nagyon féltékeny a fókára, sőt igazából nagyon tetszett, ahogy Zita izgatottan várja a puszit, majd boldogan kapja. Ezért szeretem én ezt a lányt nagyon, olyan gyerekes örömmel tud örülni az élet ilyen apró örömeinek még most is, így 27 évesen, hogy az csodálatra méltó. Azt is tudom már, hogy kitől tanulta ezt, tettem már itt utalásokat még a legelején arra, hogy a világ legjobb anyósa az az én anyósom, Kati néni… ;) Száz szónak is egy a vége, nagyon jó volt látni az én Babámat ilyen boldognak egy fókapuszitól. :)

Miután újra összejöttünk Kian Tan-ékkal, adtunk még két nagy pofont a fenntarthatóságnak, a kuponos ebéd mellé még Zita legeslegkedvencebb Ben and Jerry’s jégkréméből is kapott egy kis pohárral (ősidők óta áhítozik erre, ezen az úton most ette először ezt a régi nagy kedvencét, eddig csak Iszlámábádban láttunk ilyen jégkrémet de ott méregdrága volt és párszor már leolvadt), aztán meg még a körjáratra is felültünk, egy nyitott soküléses (talán elektromos…) többkocsis, nyitott buszféleségre, ami körbevitte az embert az állatkerten és meg-meg állt néha hogy le és fel lehessen szállni rá a különböző pontokon. Kifelé menet persze csak egy gigantikus ajándékbolton tudtunk távozni a Singapore Zoo-ból. :)

Nem sikerült az egész állatkertet végigjárni, de ez nem is volt cél. A legérdekesebb állatokat talán mind láttuk, és nagyon élveztük ezt a délelőttöt.

Egy kínai újságban és vendégségben

Utolsó esténken még volt egy vacsorameghívásunk Kian Tan-ékhoz, akik Sean lakásától, vagyis a mi szállásunktól 10 perc sétára laktak. Jó volt ez a kis séta, kicsit otthon éreztük magunkat egy pillanatra: egy amúgy nagyon pofásan berendezett lakásból egy nagyon jó barátunkhoz sétáltunk át, akit nagyon bírtunk és szerettünk. És mivel ez, ahogy már írtam, az utolsó esténken volt, addigra már a várost és a környezetet is megszoktuk, így tényleg egy kicsit otthon éreztük magunkat, tudtuk, kikhez megyünk, ismertük őket valamennyire, tudtuk, hogy jól meg fogjuk érteni egymást és jól fogjuk érezni magunkat együtt, és azt is tudtuk, hogy egy kényelmes helyen fogjuk aznap álomra hajtani a fejünket, egy olyan helyen, ahol már napok óta lakunk. Hazudnék, ha azt írnám, hogy ez mind nem volt nagyon jó érzés és hogy ez amúgy nem hiányzik nekünk minden hónapban és minden héten. Persze mindent nem lehet, és valamit valamiért. Ez az út így is százszorosan megéri, és ha ennek egyszer vége lesz, utána még annyiszor érezhetek így (és akkor igaziból!) sétálhatunk át a régi jó barátainkhoz odahaza. Sőt, van rá esély, hogy egyszer Kian Tan-ék is meglátogatnak minket és talán még a gyerekeink is együtt fognak játszani egyszer a zuglói házban. Hosszú még az élet… :)

Az egyik nagyon kedves szingapúri magyar barátunktól kaptunk két üveg bort, ebből az egyiket elvittük ebbe a vendégségbe, ahol ahogy azt vártuk, újabb fantasztikus néhány órát töltöttünk együtt a gyerekekkel és a szüleikkel a biciklikkel és játékokkal teli csodalakásban. Kian Tan felesége nagyon finomat főzött, és egy kicsit belepillanthattunk ismét az életükbe. A természet szeretete és a környezetünk védelme mellett a gyökerek megtartását is fontosnak tartják Kian Tan-ék, ezért taníttatják a gyerekeket a kínaiul írni és olvasni is. (Mindketten kínai származásúak, de már generációk óta Malajziában/Szingapúrban élnek.) Ezzel állítólag már sokan nincsenek így, sok szingapúri kínai családban már a mai felnőtt generáció is csak beszéli a kínai nyelvet, de írni és olvasni már nem tudnak kínaiul.

Kian Tan ezekben a napokban sokat járt ki Johor Bahru-ba, mert az apukája dengue-lázat kapott, és őt látogatta mindig meg. Az egyik ilyen látogatás után egy kínai újsággal tért vissza, amelyben mi is benne voltunk. Az újság azért kínai, mert ahogy Szingapúr lakosságának 75%-a, úgy Malajziában a 25%-a kínai származású, és mivel ez már bőven a több milliós kategóriába esik, természetes, hogy vannak sajtóanyagok kínaiul is. A cikkben persze mindkét fotón ott van a politikus srác, és az igazi barátunk, az örökifjú kerékpáros Malcolm, akinek az egész Johori fogadtatást és az újságírókat is köszönhetjük, ő csak az egyiken látszik nagyon a háttérben. Vele még Szingapúrban is találkoztunk és itt is szervezett nekünk egy nagyszerű programot, de erről már csak a következő egy vagy kettő Szingapúri bejegyzésben szólok majd, mert már az ötödik oldalt kezdtem el, ennyi elég lesz most egynek. Remélem élveztétek, s nem volt se túl szürke, se túl zöld. :) Ez van, így tudok csak úgy írni, hogy nem erőltetett az egész. Most nem próbáltam belesűríteni mindent egy bejegyzésbe és nem tartottam magamban semmit, amiről úgy éreztem, jó lenne leírni, lejegyezni, megosztani.

Történt 2013. május 30. és június 4. között, megírva augusztus 8-án. A begurulásunk Sean lakásáig 15,6km volt első nap, a „fun-ride” 56,5km, de utóbbiról itt még nem esett szó.

A barisali nővéreknél

Monglából Barisalba „Rocket Launch”-al, vagyis hajóval szerettünk volna menni, de mint azt megtudtuk, ez a hajó már nem közlekedik Mongláig, csak valahol a két város közötti közbenső állomáson fordul, oda meg pont annyi idő, vagy még több lenne elbuszozni, mint Barisalba, így az egésznek sok értelme nem lenne, hisz úgyis hajózunk majd még.

Tehát végül busszal, egész pontosan két busszal és egy átszállással teleportáltunk vissza Barisalba, ahol a BDS-nél már vártak ránk a barátaink, és a szobánk, valamint a biciklik a tárolóban.

Nem siettünk tovább, busszal utazni sem leányálom, szükségünk volt egy pihenőnapra. Ezen a napon ismét sok időt töltöttünk a nővérekkel. Velük Zita ismerkedett meg, ugyanis az egész BDS egy keresztény NGO, a szomszédban van egy szép templom, és egy nagy iskola, valamint az egész létesítmény együttes mögött a „nővérlak” egy hatalmas kerttel és tavacskával. Miután Zita elment még az előző ittlétünk alatt egyik reggel misére, onnantól nem volt apelláta, meghívásunk volt a nővérekhez reggelire, aztán ebédre, aztán 5 órai teára, aztán vacsorára. Konkrétan volt, hogy szinte egész nap náluk voltunk. :) De ezt egy cseppet sem bántunk, mert igen jó társaság voltak, mindegyikük nagyon jól beszélt angolul, és tájékozott volt a világ dolgairól, így egyikük sem nézett ránk úgy, mint a földönkívüliekre, se mint az egyszerű turistára (igaz, ilyen nincs is Bangladesben, aki ide jön az már nem lehet „egyszerű”), ráadásul olyanokat kérdeztek, amelyeket Európa óta nem sokan tőlünk, így szépen kibontakozott előttük az egész utazásunk mikéntje, és mindig amikor megtudtak valamilyen újabb fontos részletet, nagy kacaj volt a jutalom. Palma nővér úgy tudott nevetni, hogy már csak azért megérte velük lenni. :) Bugyogva tört fel belőle a kacaj, és nehezen múlt el. Az egésznek a vége persze az lett, hogy magára a bringára is kíváncsiak voltak, így nem úsztuk meg a kipakolásukat, persze okosan úgy csináltuk, hogy akkor mutattuk meg a bringákat nekik, amikor már készülődtünk és pakoltuk fel őket a hajóhoz menet:

Na de ne rohanjunk még a hajóhoz, mert még el akarom mesélni, hogy a nővérek szinte teljesen önfenntartóak, a rizsen kívül nem sok ételt kell megvásárolniuk ugyanis minden megterem a dzsungelkertjükben, zöldségek, és gyümölcsök, sőt még hal és rák is, ha a kertbe beleértjük azt a tavat is, ahonnan ezeket szedik. Szóval gyakorlatilag van egy kis ökofarmjuk, anélkül, hogy tudnának róla! :) Nem tudom, mi vezényelte őket arra, hogy ezt így létrehozzák, de a végeredmény nagyszerű, és ezzel újabb falat döntöttek le bennem. Még mindig van bennem egy olyan, szégyellni való előítélet, hogy az ilyen nővérek a világtól elzártan, egész életükben nem csinálnak mást, csak imádkoznak, és közben a hívek tartják el őket. Na, hát a mi nővéreink ennek szöges ellentétei, nem elég, hogy nyitottak és jól tájékozottak a világról, még abszolút fenntartható módon is élnek, ráadásul társadalmilag talán a leghasznosabb munkát végzik: tanárok az ország keresztény iskoláiban, valamint különböző programokat, tanfolyamokat, oktatásokat szerveznek és tartanak nem csak keresztény családok számára.

Egy érdekes dolgot még megmutatok a nővérék rezidenciájáról, aztán elindulunk. Ezt a vízszűrőrendszert már bemutattam, azóta nem csak itt, sok más helyen is láttuk, ám itt most egy igazi őskövület tárult a szemünk elé, még a gyarmati időkből való „The Berkefeld Filter Co.” típusú „British” szűrő, „Made in England”. És tudjátok mi a durva? Hogy még mind a mai napig ezt használják a nővérek, pedig van nekik a hasonló elven és logikával működő modern, műanyag változatból is, ám az nagyon hamar tönkrement, így maradtak ennél a régi verziónál. A szokásos morgást most mellőzöm, de ugye tudjátok, hogy ez utóbbi arra lett gyártva, hogy 2 évente újat vásároljanak belőle, míg a nála legalább tízszer nehezebb, régi változatnál valószínű más szempontok játszhattak. :)

Hajóval Dhakába – Fények a vízen

A nővérek rettentő rendesek voltak velünk, foglaltak nekünk kabint egy hajóra, és riksán ki is kísértek minket a kikötőbe, sőt fel a hajóra is, egészen a kabinunkig segítették minket, ami tényleg jól jött, mert a hajó kacifántos folyosóin két emeletet kellett felcipelnünk a két kerékpárt és a nyolc táskát. Ám a kalandoknak ezzel még nem volt vége, valahogy be kellett zsúfolni a bringákat az aprócska kabinba, a folyosón nem maradhatnak! A feladat nem volt egyszerű, noha az lett volna, ha nem gondolják az építők a szoba széria-felszerelésének azt a nyavalyás tévét! :) Ugyanis a tévét tartó állvány akadályozott meg minket abban, hogy tökéletes könnyedséggel betoljuk a bringákat a szobába a két ágy közé. Ehelyett végül be kellett ékelnünk őket, és csak centimétereken múlott, hogy végül be tudtuk mögöttük zárni az ajtót. A szobába így már csak bemászni tudtunk, de ez nem zavart minket, örültünk, hogy együtt vagyunk a bringákkal. Az este további része kellemesen telt, a mozgó erkélyünkön ülve figyeltük a többi hajót a vízen – mert hárman indultunk el egyszerre – és azt is érdekes volt figyelni, ahogyan a GPS térképén kanyargunk a kék sávokon. Itt már összefolyt a Jamuna és a Padma (külföldi neveiken a Brahmaputra és a Gangesz), ezzel megalkotva a világ talán legszélesebb folyóját és legterebélyesebb deltavidékét. Először apró mellékfolyókon kanyarogtunk, majd kiértünk a főfolyamra, ahol több kilométerre távolodtunk a partoktól. Itt érdekes dolgot láttunk, a vizeken apró fények, lángok úsztak lefelé. Ez azon túl, hogy fantasztikus látvány volt, elgondolkodtatott minket. Mi a fene lehet ez? Legközelebb hinduk a Gangesz mentén az innen több száz kilométerre lévő Indiában laknak, ők tették volna vízre az olajmécseseket, amelyek túlélték volna a vízen idáig? Ha így van, az csodálatos, ezekkel a kis lángokkal ki tudja, milyen imák úsznak lefelé a Bengáli-öböl irányába. A valóság persze valószínű az ennél eggyel kevésbé romantikusabb apró halászcsónakokat takarja, ami számomra is inkább reálisabb, noha mikor fentről, a második emeletről néztük a sötét vízen úszó lángokat, meg mertünk volna rá esküdni, hogy apró olajmécseseket látunk.

A reggel már Dhakában ért minket, a sadarghati kikötés előtt kb. 20 perccel ébredtünk. A szépen koreografált káosz már a vízen elkezdődött: a hajó külső peremén utazó zsákokat most egy mellénk faroló csónakra dobálták át, még a kikötés előtt, a szabad vízen. Aztán a kikötőben… Te jó ég, micsoda reggel volt! Még a páholyból is bámultak ránk, és persze megint jól körbeálltak. Sejthetitek hogy egy kikötő legénysége nem az az értelmiség, így a legtöbben csak bambán bámultak és elállták az utat előlem – mert én eközben a kabin és a móló között rohangáltam egy-egy táskával, vagy épp az egyik biciklivel a kezemben. Mire végeztünk, pont leszakadt az ég, de ez jó is volt egy kis pihenőre és hogy ezalatt felmálházzuk a gépeket és fogat mossunk. Épp csak a százfős nézőközönség nem hiányzott mind ehhez, na de nem tudunk mit csinálni, ez itt Banglades, annak is a legeslegközepe, a több, mint tízmilliós főváros, Dhaka, amit még az útikönyv is úgy emleget, hogy „Asia’s Chaos Capital” – nem akartunk idejönni, de időközben kiderült, hogy a mianmari vízumot csak itt tudjuk megkérni.

Dhakában Florence-el, Jenny-vel, és Prodippal

A szállásunk már le volt beszélve, Prodippal még Barisalban találkoztunk, és ő meghívott magához. Amikor felhívtuk, hogy na akkor megyünk, készségesen megküldte a címét és mind e-mailben, mind a telefonban úgy tűnt, hogy egy végtelenül kedves és segítőkész egyén, aki már alig várja, hogy megérkezzünk hozzá. Szóval volt hová mennünk, és ez nagyon jó volt, még akkor is, ha tudtuk, ehhez 12km-t kell bringáznunk ebben a kaotikus fővárosban. Noha kora reggel volt, a kikötő környéke így is elég szörnyű volt, főleg, hogy először egy rakodó teherautó végett zsákutcába futottunk. Megfordulni, visszatekerni, kijáratot keresni, mindezt egy szűk kis utcán, tökig pakolt riksák és óriási embertömegek között, ahol a tetőkről, sok emelet magasról még mindig ömlik a nemrég összegyűlt esővíz és az útnak nevezett szennyvízlápban azt se látod, merre mész.

Innen kijutni nem volt egyszerű, és innentől már az eggyel kellemesebb belső utcán haladtunk, ami csak egy közepesen mély mocsárra hasonlított és ahol csak 500 méterenként akadtuk el az olyan helyeken, ahol két teherautó nem fért el egymással szemben. De ezeken a pontokon viszonylag hamar átslisszoltunk, és nemsokára kint találtuk magunkat egy szépen aszfaltozott, soksávos sugárúton. Itt fellélegezhettünk és magasabb sebességre kapcsolhattunk, végre jól haladtunk és ez csak a kereszteződésekben lassult le, ahol a már korán reggel feltorlódott autósor mellett kellett ellavíroznunk néhányszor. Innentől viszonylag egyszerű utunk volt, igaz még egyszer zsákutcába gurultunk, de ezt leszámítva meglepően könnyen és gyorsan megérkeztünk Prodip címének szomszédságába, ahol egy helyinek a kezébe nyomtuk az éppen Prodipot tárcsázó mobilunkat, aminek az eredménye az lett, hogy egy percen belül megtaláltuk egymást.

Propid már a sarkon állva várt minket, pontosan ott, ahol befordultunk az utcájukba. Egyikünk sem érti, hogy mehettünk el mellette két fekvőbringával, hogy nem vett észre minket, de ez most már mindegy is. Prodipról kiderült, hogy egy aranyember, feleségével és lányával élnek együtt egy gyönyörű lakásban. Fiúk Casper Amerikában él, először az iskola, majd a munka, és most már a szerelem, vagyis az újdonsült felesége köti oda. A család idén karácsony előtt nagy eseményeknek néz elébe, a lánynak, Jenny-nek ekkor lesz az esküvője, és Casperék is hazalátogatnak, számukra is lesz egy a hazai esküvőt pótolandó fogadás tartva.

Mivel a mianmari vízum megszerzése közel sem volt olyan egyszerű és gyors, mint azt először hittük, végül 6 napot töltöttünk náluk. A vízumot eleve 4 munkanap után adták ki, ráadásul nem tudtuk rögtön az érkezésünk napján megigényelni, mert először repülőjegy foglalásokat kellett bemutatnunk, és azt végül csak egy fél napos jegyfoglalási hacacáré után sikerült, végül megint csak úgy, mint ahogy a kínai vízumhoz is, pelikan.hu-n, utólagos átutalást kérve (és aztán elfelejtve), valamint PDF Editort használva. Most már le merem írni. :) A vízumot egyébként nem egy kellemesen berendezett váróban vagy irodában kértük és kaptuk meg, hanem egy utcára nyíló kis ablaknál. Ilyet eddig még csak egy ország esetében láttunk, a teheráni és mashhadi türkmén nagykövetségeken. Mi a közös Türkmenisztánban és Mianmarban? :)

Dhaka Dzsu – A dohányzó csimpánz

Visszatérve a Prodipéknál töltött időre, Zita ötletére egyik nap elmentünk velük állatkertbe vagyis a Zoo-ba, amit itt úgy ejtenek sokan, hogy Dzsu, és ahol megnéztük a bengáli tigriseket, az oroszlánokat, a zebrákat, a zsiráfokat, a kudukat, és még rengeteg más állatot, sőt még fára is másztunk, de ami a legmeglepőbb volt, az a csimpánz. Ugyanis a csimpánz unottan dohányzott, amikor odaléptem a ketrecéhez.

Ilyet még nem láttunk, és ha nem a két szemünkkel látjuk, nem is nagyon hittük volna el. Szegény állat, nem elég, hogy valamelyik marha látogató vagy gondozó cigit adott neki, még akkor körbe is állják. Ezt szemmel láthatóan nem kedvelte, amikor sokan lettünk körülötte, fogta magát, és odébbült. Vígasztaltuk, hogy pontosan tudjuk, mit érez… Persze ez azért nem így volt, mi nem vagyunk ketrecbe bezárva, sőt mi több, pontosan, hogy végtelenül szabadnak érezzük magunkat, az együttérzést csak a minket bámuló tömegekre értettük. Az állatkert egyébként egy nagy parkos, erdős területen volt, ahol több kilométert sétáltunk, mire végigjártunk mindent. Sajnos fotózni sok állatot nem tudtunk, mert a legtöbb helyen kerítés volt a ketreceken, méghozzá olyan sűrű, hogy azon képtelenség volt keresztülfényképeznünk. Ehhez képest a budapesti állatkert egy igaz, kicsit zsúfolt, de sokkal rendezettebb és modernebbül megépített és berendezett állatkert. Üvegfalakat itt nemigen láttunk, az ilyesmire itt nem futja a 30 takás (90 forintos) belépőjegyekből.

World Concern – A munkahely, ahol főznek rád és a gyerekedre is vigyáznak

Egy dolgot nem említettünk még, és ez Prodip munkahelye, a World Concern, ahol ő a Country Director. Itt is többször jártunk, napközben itt ültünk a tárgyalóban, ahol tudtunk feltölteni, képpel skype-olni, és naplót írni, valamint innen rajzottunk ki mindig a városba vagy a nagykövetségre. Prodip kollégái is nagy-nagy szeretettel fogadtak minket és körbe lettünk vezetve az egész irodában, valamint a kollégákkal együtt ebédelhettünk minden nap. Na ez is megérdemel pár szót, mert nem semmi, ahogy itt működnek. Van gyerekmegőrző, magyarul az egyik szobát egy kész kis óvodának rendezték be. Ezen felül a 40-50 fős személyzetre a kiszolgáló személyzet főz is, így el sem kell hagyni az épületet, csak lesétálni az első emeleti tárgyalóba, ami ebédidő tájt átalakul étkezővé, és 10-12 fős csoportokban szépen sorban mindenki meg tud ebédelni. Ezek a dolgok nekünk nagyon tetszettek, ilyen helyen én is szívesen dolgoznék, pláne, hogy ez egy NGO, amelynek a célja, hogy segítse az embereket.

A Home című film és a TED előadások – Ismét, sokadszorra :)

Hú, majd el felejtettem, talán a legjobb és legérdekesebb történet Prodipéknél az volt, amikor megnéztük otthon náluk a nagytévén a Home című filmet. Prodip elaludt a közepén, ezért először úgy tűnt, kicsit kudarcba fulladt ez a dolog, ám a szunyókálás oka csak az egész napos fáradtság volt, nem az unalom. A film végeztével még beszélgettünk kicsit a fenntarthatóságról, a mai világról, a műanyagról és a kőolajról, és ekkor viszont már úgy tűnt, Prodip nagyon is veszi az adást, sőt ezek a problémák őt is nagyon zavarják és már eddig is zavarták. Prodipról tudni kell, hogy – bár ez nem látszik rajta, és a náluk töltött idő alatt én is teljesen megfeledkeztem róla, de – egy baptista pap, aki a híveknek Istentiszteletet is szokott tartani minden héten. Erre ezen a héten mi is meg voltunk hívva, és most Prodip a beszédébe foglalta az előző este látottakat és beszélteket. Legalább 20 percet szentelt ennek a témának, a mi utunkat is beleértve. Így végül mégiscsak, nagyon is célba találtunk a filmmel és a mondandójával Prodipnál, sőt mi több, a legjobb embernek mutattuk meg, mert később nem csak a hívekkel, hanem a kollégáival is beszélgetett erről – mint ahogy mi is személyesen. Tudjátok, hogy engem mennyire zavar és aggaszt az, hogy hová tart a világunk, és éppen ezért mindezt nagyszerű volt látni és átélni, jó volt érezni, hogy jó hatással vagyunk közvetve és közvetlenül ezekre az emberekre. Ők mind örültek nekünk, csodálták az utunkat, és részben ennek köszönhetően (részben, hogy fehér, nyugati emberek vagyunk, igen, ez durva, de így van!) megszívlelték a mondandónkat, mi pedig éltünk ezzel a lehetőséggel. A Home című filmen kívül egyébként a TED előadások videóit is előszeretettel terjesztettük Prodip kollégái között, mert időközben találtunk közöttük néhány igazán tanulságos és elgondolkodtató gyöngyszemet. Szidom a tévét, de közben nekünk is „rossz szokásunk” leülni egy képernyő elé, ahonnan kérdezés és megszakítás nélkül áramlik felénk az audiovizuális élmény. Magyarul szoktunk filmeket nézni a netbookon, viszont ezeknek a filmeknek legtöbbször nincs több haszna annál, minthogy kirántanak minket 90-100 percre a valóságból. Igazából az is nézőpont kérdése, hogy ez egyáltalán jó-e vagy rossz nekünk, ezért amikor újra megtaláltuk a TED-eket, nagyon megörültünk nekik és Prodipék irodájában letöltöttünk belőlük egy jó adagot későbbre is, mert ezek sokszor éppoly szórakoztatóak, mint egy film, csak épp sose hosszabbak 20 percnél, és ami fontos, hogy tanítanak, elgondolkodtatnak és legfőképpen újat mondanak, legtöbbször nagyon jó, érdekes dolgokat. Titeket is bíztatunk a TED-ekre a filmek helyett, a legtöbbhöz magyar feliratot is találtok, így a “language barrier” nem lehet akadály! ;) Na, de most már vége a sokadik Home és a TED reklámnak! ;)

Bondu Tin Din – Barátom, három nap…

Közben még egy dolog eszembe jutott, hogy is hagyhattam volna ki a dhakai történetünkből! Többekkel jóbarátságot kötöttünk a World Concern irodában, és az egyik ilyen barátunk David lett, aki az indulásunk előtti nap elkísért engemet a vasútállomásra, hogy jegyet tudjunk váltani Chittagongba. Úgy gondoltuk, hogy nem jó ötlet Banglades két legnépesebb, legzsúfoltabb városa közötti utakon bringával közlekedni, ezért döntöttünk a vonat mellett. Ám mivel az ramadán ekkor már a második felében járt, a vonatokra egyetlen jegyet sem lehetett kapni, mi pedig csak úgy mertünk volna az amúgy ekkortájt hírhedten dugig zsúfolt vonatokra felszállni, ha sikerül egy kétágyas kabint bérelnünk, ahová a bringák is beférnek mellénk, elzárva a kismillió kíváncsi, tapogató, bámuló tömegtől. Ez persze nem sikerült, de nem keseredtünk el, továbbmentünk a Shadarghat-ra, a hajókikötőbe, ahol megtudtuk, hogy másnap reggel 7:30 és délután 2 között fél óránként indulnak a hajó Chandpurba, ahonnan egy másik vonalon közlekednek vonatok Chittagongba. Szóval végül ezt az utat választottuk, ám a lényeg nem ez, e bejegyzést azért kezdtem, mert David hazafelé a hajóállomásról énekelt nekem. David egy felnőtt ember, komoly munkával, családdal, ám mégis, ő énekelt nekem a kocsiban, miközben hazafelé araszoltunk a dugóban. Képzeld el, hogy a főnököd elküld a vasútállomásra, hogy segíts a vendégeinek vonatjegyet szerezni. Te énekelnél nekik hazafelé az autóban? :D Hát, lehet, hogy néha az őrületbe kergetnek nagy tömegekben a bangladesiek, de amúgy ők mind harmatlelkű aranyemberek egytől egyig. Utoljára akarnának ártani nekünk, úgy tisztelnek minket, ahogy azt mi meg sem érdemeljük, és mindenben a segítségünkre és a kedvünkre akarnak járni. Már egy hónapja Bangladesben vagyunk, de még soha senki, sehol nem akart semmi rosszat nekünk! Az egy más kérdés, hogy sikerült nekik, de erről nem ők tehetnek, hanem mi, és a kettőnk közötti kulturális szakadék.

Szóval itt van ez a David, és úgy énekel nekem, hogy a fejét az itteniekre oly jellegzetesen oldalra döntögetve, és közben úgy mosolyog, hogy még ma is előttem van. Nem tagadom, az egész jelenet megfogott, és vele együtt a dal is, amiről ekkor még nem sejtettem, hogy meg fogja határozni az egész hátralévő utunkat Bangladesben.

Most Banglades határain belül maradva több kisebb-nagyobb ugrást fogunk végezni a téridő konténumban, hogy csak erre a dalra koncentráljunk. A Bondu Tin Din-t már akkor a kocsiban elkezdtem énekelni, és David nagyjából elmondta a történetet is, amit megénekelt, ám én nem maradtam ennyiben. Ez egy nyolcvanas évekbeli dal, amit anno playback-elve énekelt egy nő, és ami nagy-nagy sláger volt, nem csak itt Bangladesben, hanem szerte az egész szubkontinensen. Így aztán mindenki ismeri az országban, aki legalább a harmincas évei környékén jár. Ez nagyszerű lehetőséget nyújtott számomra, hogy tovább kérdezgessek a dalról és végül nem csak, hogy lefordítottuk a későbbi barátaink segítségével, hanem még meg is szereztük mp3-ban.

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/storage/kata-es-bander-eskuvojere/bondu-tin-din.mp3″ text=”Bondu Tin Din Tur Barit Gelam – Barátom, 3 nap próbáltalak meglátogatni…” dl=”http://360fokbringa.hu/storage/kata-es-bander-eskuvojere/bondu-tin-din.mp3″]

A youtube-on is fent van több verzióban, de mi direkt nem néztük meg, nem akartunk csalódni, meg különben is, playback az egész, mit számít, hogy ki tátogja végig a kamerák előtt, valójában nem ő az énekes.

Na, a lényeg, hogy nem csak egy csomó új szót tanultunk meg így, hanem rengeteg bengálinak – és velük együtt magunknak is – vidám perceket szereztünk azzal, hogy elkezdtük „énekelni” a dalt, mert igencsak meglepődtek, amikor azt látták, hogy megérkezik két idegen, és nem elég, hogy holdjárókon közlekedve, és hogy az ő nyelvükön köszönve, de még a Bondu Tin Din-t is ismerik! :) Mi több, tudják, értik! :) Ezek a percek számtalan vidám pillanatot okoztak nekünk és másoknak is. A Bondu Tin Din igazi kapcsolatteremtő dallá vált, volt, hogy csak odakiáltottuk egy ránk köszönő riksásnak, az aztán úgy kitört örömében, hogy elkezdte továbbénekelni a dalt, amit abba sem hagyott, úgy tűnt el a távolban…

A dal arról szól, hogy Barátom (Bondu), három nap (Tin Din) próbáltalak… de inkább nem árulom el, majd a végén meglátjátok, miért! ;) Az ana egy régi váltópénz, a pajsa előtt volt használatban. Most 100 paisa egy taka, régen 16 ana volt egy taka, vagyis az oda-vissza út(ájte-dzsájte) ára báro(12) ana valójában 3/4 taka a dalban :) Tényleg nem mai dal, hisz öt taka (15 forint) alatt manapság már egy doboz gyufát sem kapni Bangladesben.

Az outsource-olt vőfélyi vers

A régi athéni, és alpoki beszámolóimból talán többen ismeritek Bander barátomat. Na, hát ők a bangladesi tartózkodásunk alatt házasodtak össze Katával, így sajnos mi nem tudtunk jelen lenni a jeles eseményen. Pedig nagyon jó lett volna, mert nem csak Kata és Bander, hanem a baráti társaságom apraja nagyja is jelen volt az esküvőn. Ám az esemény előtt kb. egy héttel mégis e-mailt kaptam, hogy meg vagyunk hívva! :D Méghozzá skype-on keresztül, a Brazíliába kiházasodott Pítör barátunkkal együtt! Hoppá!!! :) Mondanom sem kell, ez nagyon-nagyon jól esett, persze tudtam, hogy ettől aztán csak még jobban fognak hiányozni a barátaim, de nem bántam, őrültem a meghívásnak, és hogy ha csak skype-on is, de jelen lehetünk Bander esküvőjén, akivel amúgy már tizenéves barátság köt össze.

Ez hagyján, az esküvő előtt újabb levelet kaptunk Tibortól, a vőfélytől,- aki egyébként szintén személyes jó barátunk – hogy nekünk kell majd elmondani a vacsoramegnyitó verset! Mi a fene, már a vőfélyi feladatokat is outsource-olják manapság, ráadásul egészen Bangladesig?! :)

Persze ezt is örömmel vállaltuk, és nagy szerencsénkre az amúgy igen megbízhatatlan internetkapcsolatunk is úgy gondolta, hogy arra az egy percre jól viselkedik, így állítólag jól hallhatóak voltunk, és utána még pár másodperc erejére a kamerás, képes kapcsolat is működött, és láthattuk egymást egy kicsit. Ez tényleg csak pár másodperc volt, de ennyi ideig is nagyon jó volt együtt látni a barátaimat, így együtt, amikor mindenki ki volt csípve, és mindenki vidám volt.

Az esküvőre én is készültem, méghozzá a Bondu Tin Din-el! Egy játékot eszeltem ki, amit most Veletek is megosztok, mert miért ne, ha már egyszer dolgoztam vele, szórakozzatok Ti is! :) Az instrukciókat a Banderéknak írt levelemből vágtam ki és alakítottam át webes formára, itt van a hozzá szükséges xls csatolmány(ne nézd még meg!!!), és a bondu-tin-din.mp3, még egyszer, meghallgathatjátok itt, klikk a kék címre és elindul:

[wpaudio url=”http://360fokbringa.hu/storage/kata-es-bander-eskuvojere/bondu-tin-din.mp3″ text=”Bondu Tin Din Tur Barit Gelam – Barátom, 3 nap próbáltalak meglátogatni…” dl=”http://360fokbringa.hu/storage/kata-es-bander-eskuvojere/bondu-tin-din.mp3″]

Insturkciók a játékhoz:

1. Végighallgatni a bondu-tin-din.mp3-at sírás vagy röhögés nélkül, közben követni a szöveget az xls első részében(ami csak az első hegedűszólóig tart), és leírni, hogy szerintünk miről szólhat ez a dal! :)

2. Az xls második részében (lejjebb nagy kettessel jelölve) a vastaggal bekeretezett bangla-magyar szópárokat rakjátok be az első rész megfelelő szavaihoz!

3. Fordítsátok le értelmes, összefüggő magyar mondatokká a szöveget!

4. Nézzétek meg a megoldást harmadik résznél(méglejjebb görgetve)! :)

Jó szórakozást! :) Remélem Ti is annyira mosolyogtok mint most én, mikor ezt írom! Bondu Tin Din függő lettem, szegény Zitát néha már egy kicsit megőrjítem a sok Tin Dinnel. :) Egyébként ő is szereti, csak nem annyira, mint én. :)

Ha tetszett, kövess minket Facebook-on is / rendelj tőlünk 2013-as falinaptárat / kérj képeslapot! :)