Zita, Zita és Edina a Las Vegas táblánál :)

A lányok bevittek minket Las Vegas főutcájára, a Stripre, ahol a sok óriáskaszinó és minden jóság van

Párizs – vagyis egy kaszinó, amit Párizson és az Eiffel-tornyon keresztül adnak el

Ceasars Palace – egy másik témájú óriáskaszinó

Belül

Játékgépek mindenütt, hatalmas csarnokokban, tényleg mint ahogy a filmekben látni…

Mi végül nem játszottunk, pedig úgy terveztük, hogy 1, max. 5 dollárt felteszünk valamire, de mire ideértünk, már nem tűnt ez jó ötletnek, valahogy felkavaró volt látni ezt a rengeteg játékgépet… Zita csak pózol ezen a képen, valójában egy dollárt sem játszottunk el. :)

A rulettasztaloknál

Vannak ilyen óriási LCD kijelzős vesztőgépek is

Elég fényüző az egész Caesar Palace és olyan óriási, hogy azt nehéz volt felfognunk is

Egy felüljáróról a Strip

A bűn városa, és ezt nyiltan hirdetik, szórólapoznak is mindenütt

Van egy szökőkút, ami minden húsz percben előad egy dallamot és közben a szökőkút is “játszik”

Britney és más sztárok is itt lépnek fel néha évekig, minden nap

Tematikus nyerőgépek

Tematikus éttermek

Egy kis zöld az autóút közepén

Megint valamelyik híres európai városra hajazó helyhez közelítünk, felismeritek már?

Velence! :)

A hidakról vízpárát szórnak a gondolásokra

Meg kell hagyni, jól megcsinálták… Bent nem jártunk, de állítólag bent is nagyon durva

Velence legnagyobb látnivalói egy helyre összesűrítve – és nekem úgy tűnt hogy 1:1-ben lemásolva, ugyanakkorában… Vagy legfeljebb egy picit kisebben

Van egy óriáskerék Las Vegasban is (és épül még kettő… :o), ami állítólag nagyobb, mint a London Eye, és mivel Zita és Edina a vendéglátóiparban dolgoznak, tudtak rá nagyon kedvezményes jegyet szerezni, így beszálltunk az egyik üveggömbbe :)

Bent nagyon high-tech volt minden, és arra az esetre, ha a kilátás nem kötött volna le minket, a képernyőkön és a hangszórókon keresztül is folyamatosan szórakoztattak minket

Egy szállodakert felülről

Egy parkoló felülről – Amerika az autók országa, mondjuk látva a távolságokat, ez érthető is. Persze a városok és minden is úgy alakult és épült ki, hogy az autósokat szolgálja. Csak tudjunk leugorni erről a lóról vagy valahogy fenntarthatóvá varázsolni az autózást (is)

A naplementét az óriáskerékről nézhettük végig – Ha jól emlékszem 30 percig tart egy kör rajta – ez az idő nagyon gyorsan elrepült a kapszulában – amiket egyébként bulira is ki lehet bérelni, a padlóból bárpult hajtható elő és legénységet(pultos fiút) is lehet bérelni a bulihoz

Szomszédaink a magasban

A város egy részlete a kerék tetejéről

…és maga az óriáskerék immár esti fényeiben

A kerék után még bementünk a Ceasers Palaceba, mert a lányok mutatni akartak valamit – nélkülük kb. elvesztünk volna ebben a kaszinódzsungelben, hiába van még beltéren is ilyen fancy irányjelző tábla

Na ez durva! :) Valahogy a kaszinó mögött és a szállodák alatt (de a mélygarázs felett!) egyszer csak egy kacskaringós utcákból álló bevásárlóközpontba jutottunk. De mivel odakint hőség volt, ezt is befedték, és belégkondícionálták, de a mennyezetet olyanra festették, mintha bárányfelhős ég alatt sétálnánk. Cirkusz ez a javából, felnőttek Disneylandje – Ahogy Zita (az én Zitám) mondta :)

Ez se volt gyenge, egy teljesen automatizált, robotbábúkat felvonultató jelenet zajlott le tűz és vízeffektekkel. Az egész valami ókori történet akart lenni, de lévén a szereplők nem élők voltak és a háttérben Nike meg CheeseCake Factory logók díszelegtek, az egész kicsit mesterkélt volt, még úgy is, hogy amúgy nagyon profin meg volt csinálni. Azért érdekes volt látni ezt is.

Újra Zita kényelmes otthonában, feleségem ismét főzött valami finomat

Zita elvitt minket egy igazi jó hamburgert enni. Ez is egy meki szerű hely volt, de mégis nagyon más. A minimalista designú étteremben nem volt minden agyonfestve marketinggel és az étlapon csak 2-3 féle hamburger volt, plusz sült krumpli és üdítő. A hamburger viszont tényleg nagyon finom volt, mert bár gyorsétteremben voltunk, mégsem tűnt annyira gyorsétterminek. És talán még egy fokkal egészségesebb is volt a mekisnél vagy a társaiénál

Szégyenlem, de már nem emlékszem, milyen főzelék volt ez. De finom volt, emlékszem hogy büszke voltam a feleségemre, mikor megkóstoltam. Mikor feleségül vettem, még nem volt a konyhában sok tapasztalata, de már nagyon ügyes. Persze az nem igaz, hogy zsákbamacskát vettem volna, hisz előtte megnéztem az anyukáját is! ;)

Ó jajj, ez még most is fáj, hetekkel később. Rendeltünk új SPD cipőket (ugyanazt, ami nekem kettő, Zitának három évig bírta, hisz ez azt jelenti, hogy akkor az új cipőkkel már garantált, hogy kibírjuk hazáig – Specialized Tahoe cipőkről van szó) és a hozzájuk való stoplikat, de az egyik csomagból mire megérkezett, kiesett az a kis ovális fémkarika a két lyukkal, ami a csavarok alá kerül. Sajnos ezzel nem foglalkoztunk az első las vegasi napjainkon, csak az utolsón, persze indulás előtti este.

…és ekkor jöttem rá, hogy a régi stopliból, mivel azok nagyon le és elkoptak, nameg összerohadtak, nem tudom kivenni ezeket az alátéteket, mert az őket tartó csavarok elnyíródtak, összerozsdásodtak a cipőtesttel… Ekkor kezdtem nekiállni a régi cipőmnek a svájci bicskánk fűrészével…

Fűrészeltem, fűrészeltem, de hiába… nem tudtam hozzáférni a hiányzó alátét régi példányához. Persze azért kitaláltam valamit, másnap egyikünknek sem kellett működő SPD cipő nélkül elindulnia.

A búcsú Zitától

Éééés elindultunk Las Vegasból! :) Összesen 8 napot töltöttünk a városban, na nem azért, mert ez volt minden álmunk, ennyit Las Vegasban lenni, hanem mert kissé meg voltunk fáradva a Yosemite, és a sok sátrazós nap után, és sok elintézni valónk is volt. Zitához sok holmink érkezett ebay-en (vagyis pontosabban Évához, aki elhozta nekünk), és sok-sok cikket és bejegyzést, sőt még néhány riportot is innen írtunk meg, na és megterveztük részleteiben az út további szakaszát is. Sőt, további pótalkatrészt is kellett rendelnünk, de erről majd később. A lényeg, hogy ezermillió köszönettel és nagy hálával tartozunk főleg Zitának, de Edinának, Terinek és Évának is a segítségükért és a társaságukért, és hogy ilyen nagyszerű, szuper kényelmes helyünk volt erre a hosszú időre. Ezúton is ezer köszönet! – A képen pedig, ha jól sejtem választási plakátok láthatóak – tele van ilyenekkel minden üres telek.

Útban a Strip felé – útba esett kifelé menet a városból. Tulajdonképpen az egész városon át kellett vágnunk, a délnyugati csücskéből indultunk és ÉK felé hagytuk el.

Előttem van észak, és nyugat, jobbra a nap kél, meg a repülők is arra vannak. És délről jöttünk. :)

Van, aki fest, mások meg (jobbra) timelapse videót készítenek :D

Juhééé, Las Vegas! :) Egy centet sem buktunk, de élményekkel gazdagabbak lettünk itt is! :)

Kápolna Las Vegasban: Illetékteleneknek belépni tilos, fegyverrel őrzött terület! – Esküvő a kápolnában: 1000 dollár! :) Najó, csak viccelek, nem láttunk ilyeneket, de az tény, hogy zárva volt és a közelébe sem lehetett menni, nem úgy mint mondjuk egy európai társánál. Itt a pénzről szól minden.

Ebből a piramis alakú kaszinóból(?) fent egy függőleges fénynyalábot lőnek ki, ami állítólag még az űrből is látszik. Amikor először láttam, egyedül futottam sötétedéskor, kb. 10km-re voltam tőle és egy hatalmas, sötét viharfelhőt világított meg alulról. Ez csak pár nappal volt a függetlenség napja után, és egy pillanatra tényleg úgy látszott, hogy egy űrhajó szállott Las Vegas felé és éppen felrobbantják a várost egy gyilkos lézernyalábbal :)

New York, Las Vegas :) Fake felhőkarcolók, valószínű kaszinó, vagy talán szálloda van a belsejükben. Nekem innen a távolból úgy tűnt, még az ablakok is csak festettek, és beton az egész.

Zita régi cipője…

…most végleg feldobta a talpát. Budapest – Las Vegas, 3 év és 26400km – ebből javarésze Ázsiában. Megszolgálta! :) Utódját, egy ugyanilyet csak csodaszép kék női színben az én csodaszép kékszemű feleségemnek 40 dollárért vettük ebay-en, míg az enyémet végül csak a Specialized honlapján keresztül kaptuk meg 75 dollárért. Mindkét esetben még rájött az árra egy kb. 15 dolláros postaköltség, de még így is nagyon megérte egy ilyen jó cipőt ennyiért. – A Striptől pár blokknyira keletre, arra, amerre már a monorailes magasvasút sem jár, találtunk Yelp.com-on egy még vasárnap is nyitva tartó kerékpárboltot. És mivel ez a nap vasárnap volt, kifelé menet a városból először ide hajtottunk. Itt tudtunk venni gumitömlőt, mert abból elfogyott a tartalék, és 2 dollárért kaptunk Zita stoplijába a hiányzó alátétből egyet. Csak azt nem értettük, hogy hogyan lehet az, hogy egy modern, fejlett országban, ahol elméletileg gondolkodó emberek laknak, ott az eladó kivette az amúgy 15+ dolláros stoplicsomagból az alátétet, és eladta nekünk két dollárért. Ezután hogy adja el a hiányos stopliszettet? 13 dollárért fogja árulni, és várja, hogy megvegyék?

A timelapse videót ezen a helyen állítottuk le, mikor megérkeztünk a bringabolt elé. Meg tudjátok számolni, hány gyalogost látni az utcán addig a pontig, amíg meg nem érkezünk a Las Vegas tábláig? :)

Ráesett egy kókuszdió a vállára a fáról? Elcsúszott a mekiben a frissen felmosott padlón? Karambolozott az autójával? Perelje szét az agyát az illetőnek! Mi segítünk, hívjon most, és hamar milliomost csinálunk önből a balesete által! …és mellesleg mi is jól járunk… és mellesleg az amerikai törvényhozás egy kabaré… :)

Itt utálom a mekit nyíltan, de közben be kell valljuk megint, mivel Zita defektet kapott és semmilyen helyen nem közvetítették a fociVB döntőt, végül jobb híján megint egy mekibe ültünk be sziesztázni, megtöltöttük a már kicsit kopottas poharunkat üdítővel, és az ingyenwifin streamelve egy magyar forrásról végignéztük a fociVB döntőjét. Ez vicces volt, mert a mi streamünk valahogy előbb jött mint a szomszéd asztalnál tableten néző srácoké, ők némi fáziskéséssel őrjöngtek az eseményeken. :)

Miután a németek megnyerték a döntőt, nekünk is ideje volt továbbállni, noha odakint még mindig tombolt a hőség, és először ugye még a defektet kellett megjavítanunk:

Megtaláltuk a ludast!

Ötödik defektünk ezen az úton. Mind az öt esetben az ilyen fémszálaktól történt a defekt, és mindig fejlett országokban. Érdekes, hogy pont ahol gondolnánk, Ázsiában nem kaptunk egyetlen defektet sem. Well, az igazi “fejletlen” Ázsiában nem, ugyanis Törökország és Malajzia között egyetlen defektünk sem volt. Mindig csak a fejlett országokban, ahol ezek az óriási kamionok döngetik az utakat az óriási, rengeteg kerekeikkel, amelyek abroncsait hátrahagyják mikor defektet kapnak. Az ilyen abroncsokban vannak ezek az apró fémszálak, amelyek képesek átszúrni a Schwalbe Marathon Plus defektvédelmét. Később az USA-ban még két defektet kaptunk, szintén ezek miatt. Tehát defektek száma eddig összesen: 7. Ebből 1 Törökországban, 1 Malajziában, 1 Ausztráliában, 1 Új-Zélandon és 3 az USA-ban.

Nem, nem ettünk mekis kaját, ezeket a szendvicseket én készítettem és bár ezen a képen épp nem látszik, de jól meg voltak rakva zöldségekkel is és nagyon finomak voltak. Bent azért nem volt pofánk enni… :)

Pálmafának álcázott átjátszótorony… :)

Még ki sem értünk Las Vegasból, megint meg kellett állni, mert éreztük, hogy kikészít minket a hőség. Egy nagy lefelében azt hittük, hogy majd végre lehűt minket a menetszél, de az olyan forró volt, hogy már csípte a szemünket is és egyáltalán nem hűsített le minket, olyan volt, mintha egy légkeringtetéses sütőben bicikliztünk volna. Ez nem volt vicces, ezért megálltunk egy kis boltnál és bemenekültünk a légkondi alá. Bent nem találjátok ki, mit találtunk az élelmiszerboltban! Játékgépeket… :o

Super Size üdítőspohár – avagy hogyan vedd magadhoz egyszerűen a két napra elegendő kalóriamennyiséget folyadék formájában. Értitek már miért annyira sokan kövérek az amerikaiak? Itt nem a minőség számít, hanem a méret és a mennyiség, a látszat.

Ping pong? Mi az? Itt az amerikai verzió lassan ismertebb lesz, mint az eredeti játék. Beer pong és Zombie Card Game a bolt polcain. És mi még azt hittük, hogy némelyik ázsiai kultúra őrült… :) Well, minden kultúrának vannak jó és rossz oldalai, a lényeg, hogy mindig a jó dolgokat lessük el mindenhonnan. És elnézést, hogy ennyit szapulom az Amerikából eredő kanszumerizmust, de most hagy mondjam el, hogy ide is (bár kezdetben némi előítélettel, de) nyitott szívvel jöttünk és itt is rengeteg jó dolgot láttunk (a kép témája nem tartozik ezek közé :D) és sok-sok remek emberrel találkoztunk akiktől sokat tanultunk és gazdagodtunk azáltal, hogy találkoztunk. Legyen szó itt élő magyarokról, más bevándorlókról, vagy őslakos amerikaiakról.

Végre, kiértünk Las Vegasból! :) De a hátam még mindig izzadt, valaki kapcsolja már ki a hajszárítót!

Well Done, magunk mögött hagytuk ezt a minden értelemben őrült várost. :)

Mások sem tudják, mit tegyenek jó dolgukban. :)

Azért nincs forgalom, mert az autópálya mellett, egy azzal párhuzamos alternatív úton haladtunk. Ahol naplemente előtt nagyon szép fényeket kaptunk, és végre az idő is lehűlt egy picit (talán 40 fokra) az elviselhető értékre, így nagy feeling volt itt és ekkor biciklizni, főleg egy ilyen mozgalmas nap után.

Megálltunk egy benzinkút-étterem-bolt-óriásparkoló helyen, ahol egyszer csak egy olyan pickup állt meg, aminek furcsa fehér cucc volt rakodva mindenhová az aljára, mintha csak havat vert volna fel magára. Persze ahhoz 50 fokkal hidegebb kellett volna, hogy legyen. Valójában arról volt szó, hogy egy kis off-road túrán voltak a Halál Völgyének azon a részén, ahol egy sósivatag van. Amit a Zita a kezében tart, az egy az autó aljáról leesett sótömb. Ezen a helyen ránk sötétedett, kérdeztünk táborhely után, az út túloldalára mutattak, hogy ott szabad. Ott csak bokrok és kövek voltak, és az erős szél mindenféle szemetet fújt magával. Hátul találtunk egy lakókocsit, megörültünk, hogy lesznek szomszédaink és általuk talán szélárnyékunk, de mikor odaértünk, csalódnunk kellett, a jármű szét volt verve és elhagyatott volt. Az egész környék barátságtalan volt, és az eget már viharfelhők borították, ugyanakkor még mindig forróság volt, ahhoz legalábbis túl melegnek tűnt az idő, hogy csak úgy a szabadban itt aludjunk. Valószínű már csak a hőség miatt sem működhetett volna ez. Ezért aztán elkezdtük kérdezgetni a benzinkútra beálló pickuposokat. A negyedik fickó visszakérdezett: “És akkor majd a fejemhez tartjátok a pisztolyt?” – mire mi így válaszoltunk: “Nem, nem, dehogy is, nincs nálunk pisztoly, mi baltával dolgozunk…” – Ez tetszhetett neki, mert azt mondta, elvisz minket. Jó két órát autóztunk, közben láttam a Virgin River Gorgeban olyan útszakaszokat, ami biciklivel nagyon para lett volna, mert útfelújítás miatt csak egy mindkét oldalt betonsávval korlátolt helyen tudtunk volna haladni, nagyon közel a nagyon gyors és sűrű forgalomtól. Emberünk két óra alatt két bringanapnyira teleportált minket és végül egy olyan elágazásnál tett ki minket, ahonnan csak 5km-re volt már Toquerville – a falu, ahol Couchsurfinggel szállásunk volt egy nagyon érdekesnek ígérkező családnál.

Épphogy csak elköszöntünk a fuvarosunktól, az elhagyatott kereszteződésben fél percre rá egy másik autós állt meg mellettünk. Joe-val hozott össze minket a véletlen, aki csak azért hajtott le itt az autóútról, hogy kinyújtóztassa a tagjait. Joe maga is nagy bringás, és most egy értekezletre igyekezett, mert amúgy szolár megoldásokkal foglalkozó céget vezet. Amikor nem bringázik, merthogy ő maga is nagy bringatúrás és épp nála volt az amerikai túrakerékpárosok körében nagyon ismert Adventure Cyclist magazin legújabb száma, amiben éppen rekumbensekkel foglalkoztak és a címlapon is egy rekus volt látható. Joe pedig éppen Európában szeretne legközelebb biciklizni, de valami sík terepen, mert már nem bírja úgy, mint régen. Rögtön javasoltam is neki a Duna menti útvonalat a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. :) Hát most mondjátok meg, micsoda “véletlenek” vannak. Van erre az angolnak egy nagyon jó szava, de most nem jut az eszembe. De most komolyan, hogy történhet ilyen? Elvisznek vagy 200km-re mikor már éjszaka van, és ahol kitesznek, ott jön egy csávó, akinél van egy olyan magazin, amin épp olyan furcsa bicikli van, mint a miénk. És épp tudok neki remek tanácsokkal szolgálni, és épp olyan dologgal foglalkozik, amivel talán egyszer én is szeretnék. Amikor ilyenek történnek az emberrel, akkor akaratlanul is belegondol abba, hogy mi van, ha odafentről valaki vagy valami mozgatja ezeket a szálakat, mert hát hogy lehet ilyesmi véletlen? – Joe-val jó 20 percet örvendeztünk egymásnak, kontaktot cseréltünk, és végül hiába unszoltuk, hogy nem kell, mert csak összegyűrődik nálunk, nekünk ajándékozta az újságot. :)

Az elágazástól hihetetlen, de az 5km alatt kaptunk egy zuhét. Itt már jóval hűvösebb volt az idő, éreztük, hogy itt tudunk majd aludni, ki is néztünk egy apró tavat a GPS-en, de mikor odaértünk, kiderült, hogy magánterület. Végül a bekötőútról egy lapos területre lekanyarodva egy lókifutó és egy valamiféle ritkán használt járgányok lerakóhelye között egy királydinnyésben sátraztunk. Ez azért nem volt szerencsés, mert emiatt a szúrós bizék miatt nem mertük felfújni a matracainkat. Csak a hálózsákokon aludtunk, és reggel tucatszámra vettük ki a papucsainkból és a gumiabroncsainkból ezeket a tüskés cuccokat. Persze defektet ezektől nem kaptunk. :) Felhívtuk Nathant, a szállásadónkat, aki azt mondta, nem gond, hogy két nappal előbb érkeztünk, örömmel látnak minket már most is.

Történt 2014. július 9. és 13. között, illetve 14. reggel. Bicikliztünk kerek 80km-t 13-án. Megírva augusztus 6-án.

Soha többé szupermarket

Az első napokon nem sok érdeklődést mutattunk Kashgar városa felé. Legelső teljes napunkon talán csak délután másztunk ki az ágyból, és akkor is csak a mindenki által emlegetett közeli szuper nagy szupermarketet látogattuk meg, ám ez csalódást kellett, hogy okozzon, legalábbis számomra mindenképp. Hiba volt úgy elindulni oda, hogy „éhes vagyok, de menjünk, gyorsan bevásárolunk mindenféle finom ételt, aztán hazamegyünk, és gyorsan elkészítjük az ebédet”. Ez először is azért volt hiba, mert nem találtuk meg olyan könnyen ezt a nagy áruházat, másrészt azért, mert miután egy óra keresgélés után megtaláltuk, még egy újabb órát bolyongtunk benne. Először egy jó 200m-es ruhaosztályon kellett átsétálnunk, és miután végre megtaláltuk az élelmiszereket, utána se volt könnyű dolgunk, mert minden alaposan be volt csomagolva, pl. a virsliféleségek egyesével, olyan műanyagba, hogy még a színüket sem láthattad. Aztán tejet egyszerűen nem találtunk, csak különböző ízesítésű tejféleségeket, sokszor azokat is csak 10-es kiszerelésben. A vége az lett, hogy feladtuk, és igazán nem is vásároltunk semmi érdemleges élelmiszert, hanem inkább úgy döntöttünk, hogy amit enni fogunk, azt majd megvásároljuk az utcáról, az utcai árusoktól. Ez aztán javarészt leginkább szamszából, tojásból, hagymából, illetve kenyérből állt, csupán a sonkát vettük a boltból.
Ezekből az alapanyagokból szinte minden reggel hatalmas adag gazdag rántotta készült a benzinfőző segítségével.

Az Old City Youth Hostelben egyébként, mint már említettem rengeteg más turisták által otthagyott cucc volt, így sikerült hozzájutnunk két gázpalackhoz is. Ezeknek nagyon örültünk, mert nem olcsóak a mi büdzsénkhez mérve, és segítségükkel jóval könnyebb a főzés. Benzinnel sokkal hangosabb, és büdösebb a főző, ezért amikor csak lehet, a gázt használjuk szívesebben beltéri főzéseknél. Ez a kashgari szobánkra nem volt igaz, mert mivel szinte teljesen üres volt, nem nagyon tudtunk volna felgyújtani benne semmit, így örömmel használtuk a benzinfőzőt.

A Livestock Market, Kashgar kihagyhatatlan látnivalója, amit kihagytunk :)

Kashgar leghíresebb nevezetessége egyébként a „Livestock Market”, amit leghelyesebben talán „Élőállat Piac”-ként tudnék lefordítani magyarra. Az útikönyv szerint, ha nem láttuk a Livestock Market-et Kashgarban, nem láttunk semmit. Igen ám, de ez a piac csak vasárnaponként nyit ki, és az első napunk Kashgarban pont egy vasárnap volt. Engem a szupermarketes élmények annyira kikészítettek, hogy egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy elmenjek erre az amúgy az útikönyv szerint is zajos és zsúfolt helyre, csak azért, mert a könyv azt mondja, és mert ott a helyiek adják-veszik egymást közt a disznót, a marhát, a csirkét meg még ki tudja, milyen állatokat. Zita hálisten talált magának útitársat a piachoz, Filip barátnőjével kerekedtek fel, de amilyen gyorsan eltűntek, olyan hamar vissza is értek, talán egy órán belül. Mint kiderült, nem találtak oda, hiába mutatták a könyvolvasón még kínaiul is leírt piac nevét a taxisofőrnek, az egy teljesen másik helyre vitte el őket. Ezért először erős lelkiismeret furdalásom volt, mivel szerénytelenül úgy gondoltam, hogy ha Velük tartottam volna, jobb esélyünk lett volna együtt megtalálni ezt a híres-neves piacot. Azonban ez az érzésem később enyhült, mert ahogy kérdezősködtünk az angol barátainktól és a hostel egyéb lakóitól, mindenki más is így járt. Egy embert sem találtunk az egész hostelben, akinek sikerült volna megtalálnia a Livestock Marketet ezen a vasárnapon. Ez azért is volt furcsa, mert azt gondoltuk, hogy ha ez a fő látnivaló, akkor biztosan az egész város tudja, merre van. Egyetlen egy német fickónak volt egy kisebb sikere, akit a taxisofőr elvitt egy kis- és háziállat piacra, ahol madarakat, macskát, kutyát és egyéb háziállatokat adtak-vettek.
Mivel a Karakorum Highway-ről tudtuk, hogy még nyitva tart, de azt nem, hogy meddig, ezért eszünk ágában sem volt még egy hetet várni, csak azért, mert az útikönyv azt írta, hogy a Livestock Market kihagyhatatlan… Egy állatpiacnál talán érdekesebb lesz egy egész új ország és a világ hét csodája között is emlegetett híres magashegyi út, ami a világ legmagasabb csúcsai között halad. :) Viszont angol barátaink megvárták a következő vasárnapot, úgyhogy majd jól kikérdezzük őket, hogy milyen volt.

Bicikli tisztítás az Old City Hostel udvarán

Második napunkon Kashgarban ismét mindenféle, az utcáról beszűrődő furcsa dallamokra ébredtünk. Európai elménknek ez nagyon furcsa volt. A hostellel szemközt van egy iskola, melynek udvarán a hangszórókból mindféle számunkra többségében ismeretlen és érthetetlen dalok szólnak minden délelőtt. Ezek egy része egyértelműen gyermekeknek szól, erre azért a hangok jellegéből sikerült rájönnünk. Az egyetlen számunkra ismerős dallam egy számomra a bécsi keringővel azonosítható zeneszám volt, de ez is nagyon furcsán hatott ebben a helyzetben, az utcáról hallva, ráadásul minden délelőtt.
Ezen a napon még nem terveztük a bringák atomjaira szedését és kitisztítását, de amikor lekászálódtunk a szobánkból az udvarra, azt láttuk, hogy Jill, Lee, Katy, Anthony, és James már nekiláttak a bringáik kipucolásának, így végül mi is kedvet kaptunk hozzá, így elkezdődtek a szokásos műveletek. A váz és a kerekek lemosása, a lánc csöveinek kipucolása, a lánc lepucolása WD40-el, az első lánctányér leszerelése és megtisztítása, a hátsókerék kiszerelése és a fogaskerék kipucolása illetve meglazítása, a láncfeszítő és annak fogaskerekeinek kipucolása, majd az egész bringa összerakása, és a lánc újrazsírozása. Ez eltartott szinte egy teljes napig, de ha ezt nem ismételjük meg 1-2 ezer kilométerenként, vagy akár sűrűbben, akkor jelentősen lecsökken a lánc és a fogaskerekek élettartama, ami nem csak anyagi, de egyéb gonddal is járhat. Az már biztos, hogy hamarosan szükségünk lesz új első lánctányérokra, és ha nem találunk a helyi bringaboltokban, akkor kénytelenek leszünk valahová rendelni belőlük.
Katy és Anthony is ezt tették, ők már 15000km-t beleraktak a bringáikba, és ez bizony látszott a fogaskerekeken, különösen Anthony hátsó fogaskerekén, ami inkább hasonlított már egy dobócsillagra, mint fogaskerékre, gyakorlatilag már tűhegyes volt, nem is értettük igazán, hogy hogyan nem szalajtott még a lánca…
Mivel láncot, lánctányért és fogaskereket is rendeltek az angol Thorn cégtől a kashgari főpostára, ezt az egész szettet le tudták cserélni Anthony gépén. Katy bringájához is megrendelték ugyanezeket, de neki még nem voltak szétkopva ezek a részek, ezért végül csak megforgatták a fogaskerekeket. Az angol barátaink nálunk még sokkal több időt is eltöltöttek a gépeiken, Jill Rohloff agyváltójában olajat cseréltek, valamint James és Lee is elég jól elvoltak, nekik hagyományos váltórendszerük volt, így ötször annyi fogaskereket kellett megpucolniuk.

Fekvőbringával Kashgar utcáin, az elektromos robogók között

Kihasználva hogy viszonylag korán, még világosban végeztünk, fogtam magam és felpattantam a frissen kipucolt bringámra és elviharzottam a kashgari Giant márkaboltba. A bringabolt nem egész 3 kilométerre volt a szállásunktól, így hamar odaértem. Sajnos se sztendert, se lánctányért nem kaptam, de legalább bowdent és bowdenházat sikerült vásárolnom az első fékemhez, így ezt a problémát végre sikerült megoldanom. Az első fékem a Pamírban kezdett rosszalkodni, mert valahol valamikor megtört a bowdenház.
Ez a kis bringás kiruccanás egyébként egészen érdekes volt, mert hazafelé bekeveredtem egy piros lámpánál egy 30-40 fős robogó csoportba. A városi motorosok feltorlódtak a lámpánál, és amíg a zöldre vártam, azon kaptam magam, hogy közel 100 kínai szempár figyel rám kíváncsian. Mert ugye persze a legtöbb motoron többen ültek, néha akár hárman is.
Ezeknek a motoroknak a nagy része egyébként elektromos robogó volt. Viccesek ezek a csendes járgányok, igen halkan suhannak az utcákon, viszont a vezetőjük annál harsányabban nyomja a dudát, és néha vakmerő közelségben mennek el a gyalogosok mellett. Hátsókerekükben agymotor szuperál, így némelyik modellnek teljesen tömött, küllő nélküli ez a kereke. Nem egy erőgépek ezek a masinák, néhányszor láttunk igen lassan vánszorgó robogókat a fölfelékben, de az még gyakoribb volt, hogy este lámpa nélkül közlekedtek, hogy tovább bírják egy töltéssel. Az utcaszéleken parkoló robogók pedig sorra fel voltak dugva egy kis adapteren keresztül az elektromos hálózatra töltésre.
Az előbb említett piroslámpás helyzetben egyébként a robogók 90%-át egy lendülettel le lehetett gyorsítani a lámpa zöldre váltását követően, mire a kereszteződés túloldalára értem, már legtöbbjük mögöttem volt. Ez az erőnléti előny akkor is megmaradt, amikor felgyorsultunk az „utazósebességre”. Hozzá kell tenni, hogy csomagok nélkül tekertem, és fekvőbringán. Bár szerintem hagyományos kerékpárral is gyorsabban lehet haladni ezeknél a robogóknál. Ebbe belegondolva nagyon furcsának találtam, hogy szinte alig láttunk bringásokat az utcákon. A kétkerekűek legalább 95% robogós volt, a robogók 80% pedig elektromos.
Az egész városban a legérdekesebb környék talán a Hostelünk negyede volt, a turistatérképeken is jelölt „Old City”. Itt az utcákon igazán folyt az élet, utcai árusok kínálták a legkülönfélébb portékákat, az utcán kemencékben sült a szamsza és a kenyér. Utóbbiról meg kell jegyeznünk, hogy valami eszméletlen finom volt. Már maga a kinézete a kenyérnek gyönyörű volt, az íze pedig fenomenális! Az alján sós, a tetején hagymás és szezámmagos kenyér gyakorlatilag pizza formájú volt, középen vékony és ropogós, a szélén pedig volt egy vastag pereme. Eszünkbe is jutott Zitával, hogy megpróbálunk valamiféle instant pizzát készíteni, úgy hogy egy kis kecsapot öntünk egy kenyérre, majd rápakolunk még ezt-azt és ráolvasztunk az egésznek a tetejére egy kis sajtot, ám végül ez a kísérlet elmaradt, olyan finom volt a kenyér önmagában és annyi nyűggel és költséggel járt volna beszerezni az erre a célra megfelelő sajtot, hogy végül lemondtunk erről a tervünkről.

Séta Kashgarban – A vasárnapi piacon, az óvárosban és az óriáskeréken

Az utolsó kashgari napunk reggelén megismerkedtünk Samuel-el és a feleségével. Ők Svájcból valók és csupán pár héttel előttünk házasodtak össze, és hat hete vágtak neki, második, nagyszabású, hátizsákos világjáró nászútjuknak. Pontosan ugyanarra igyekeztek, amerre mi is, ezért ők már meglátogatták az „International Bus Station”-t, ahol megtudták, hogy a Sost-ba tartó buszjárat nem indul ezen a napon, mert nem gyűlt össze elég utas. Ez számunkra jó hír volt, mert azt jelentette, hogy másnap jó eséllyel elindul a busz.
Mi is kimentünk a buszállomásra, és egy kedves, angolul kiválóan beszélő pakisztáni férfi segítségével megtudtuk, hogy melyik lesz a mi buszunk, és, hogy következő nap 8 óra körül érdemes már itt lennünk, ha szeretnénk felszállni. A busz hatalmas volt, alul nagy csomagtérrel, aminek örültünk, mert így a bringák be fognak férni. Felül pedig, az utastérben nem két sor ülés sorakozott, hanem 3 sor ágy, két emeleten… :) Ilyet még nem láttunk, ezért kíváncsian vártuk a következő napot! A pénztárnál azt állították, hogy még 7-8 utas kell, és elindul a busz. Pakisztáni barátunk szerint erre jó esély volt.

A buszállomásról a folyó mentén sétáltunk tovább a vasárnapi piac felé. A nevével ellentétben ez a piac minden nap nyitva tart. A vásárváros pont olyan volt, amilyennek elképzeltük, már amennyire el tudtuk. :) Nagy tömeg, sok-sok árus és még több olyan termék, amiről fogalmunk sem volt, hogy micsoda.

Néhány dolgot azért sikerült kiderítenünk, például találtunk pár doboz tej tablettát. Tejporról már hallottunk, de tablettáról még nem. Ezen kívül találtunk még instant sült krumplit, bár utóbbiról nem tudtuk kitalálni, hogy hogyan működik… Láttunk rengeteg teaárust is, akik hatalmas zsákokban árulták a legkülönfélébb teákat, sok keverékben virágszirmok is voltak. A teakeverékeket a földre kiterített nagy vásznon keverték össze, a piac utcáin. Vásároltunk két féle teából 10-10 yuan-ért, azóta az egyiket már sikerült megkóstolni, és nagyon finom volt. Amíg a teákat vásároltuk, kisebbfajta dugó alakult ki mellettünk a kis utcán, a háromkerekű teherhordó motorjaikkal annyian próbáltak egyszerre áthajtani mindkét irányba mellettünk, hogy teljesen beállt az utca, nekünk is úgy kellett gyalogosan kikászálódni a sok áruszállító között. Büfésorok mellett folytattuk, de nem mertünk megkóstolni semmit a kajákból, félve egy gyomorrontástól.
A piacról kiérve az igazi „Old City” felé vettük az irányt, átkeltünk a folyó túloldalára, és a domboldalba épült régi városrész melletti parkban sétáltunk tovább. Érdekes volt a tőlünk jobbra lévő, egymás nyakára épült apró poros házak látképe a dombon, és a tőlünk balra található szép, rendezett park közötti különbség. Ami kicsit morbid volt az egészben, hogy a dombon lévő, régi romos épületek felé sorra egy-egy nagy kültéri fényszóró fordult. Ezt egyrészt azért tartottam furcsának, mert az épületek annyira nagyon nem nyújtottak szép látványt. Ha nincs kimondva és leírva, hogy ez a híres „Old City”, vagyis az óváros, akkor akár egyszerű nyomornegyednek is nézhettük volna a házak sorát. Azonban mivel ez a híres óvárosa Kashgar-nak, ezért éjjelenként egy-egy több száz wattos fényszóró világít be szerencsétlen itt élő „Old City” lakosok ablakán, tudatva velük, hogy nem akárhol laknak…
Balra, a park túloldalán feltűnt az óriáskerék, amire úgy döntöttünk, hogy befizetünk. 20 yuan volt fejenként a „belépő”, ami után csak a mi kedvünkért elindult a kerék, amiről a magasból láthattuk az óvárost, és a mellette elterülő városi tavat, rajta egy mesterséges félszigeten a Sydney-i Operaházra emlékeztető épülettel.
Sajnos ezzel a sok mászkálással elszaladt az idő, és a Bank of China-t már zárva találtuk, így az ATM-ből való pénzfelvétel után a frissen szerzett yuanjainkat felváltani már nem sikerült. Ellenben a központi postát még nyitva találtuk, így sikerült pár szép képeslapot még szebb bélyegekkel hazaküldeni édesanyáinknak. A Youtube mellett a Google Docs-t is le van tiltva Kínában, így sajnos nem tudtuk megnézni, hogy kért-e valaki képeslapot a honlapon keresztül kifejezetten Kínából. Az elküldött képeslapkéréseket egy Google Docs táblázatba menti el a rendszer, és ezt nem tudtuk elérni Kínában.

Meggyógyul a Kindle-nk, és kifüggetlenítjük a mobiltelefonom – Mától könnyebb lesz a kommunikáció

A nagy városjáró körút után nem maradt más hátra, mint összepakolni, és reménykedni benne, hogy holnap elindul a busz. Pontosabban volt még két kisebb körünk a városban. Amikor elrohantam még pénzt felvenni, és azt felváltani dollárra a feketepiaci pénzváltóknál, észrevettem egy nagyobb csarnokot a posta mellett, ahol kismillióan árultak mobiltelefonokat és azok tartozékait. Több embertől hallottuk, hogy itt Kínában nagyon olcsón és könnyedén kifüggetlenítik a mobilokat, és mivel mindkettőnk telefonja le volt blokkolva az adott magyarországi szolgáltatóra, úgy voltunk vele, hogy épp itt az ideje, hogy kifüggetlenítsük őket. Számtalan utazóval találkoztunk az utunkon eddig, és szinte mindenki azonnal vásárolt minden országban magának helyi SIM-kártyát. Filip például elmesélte, hogy Örményországban kb. 1 dollárnak megfelelő összegért vett SIM-kártyát nem több, mint egy perc alatt, és még 100MB letöltésig ajándék internetet is kapott hozzá. Az ilyen történetek után azt éreztük, hogy ostobák voltunk, hogy eddig nem volt nálunk független telefon, és nem vásároltunk helyi SIM-kártyákat az országokban. Sajnos végül csak az én telefonomat sikerült kifüggetlenítenie a csarnokban egy fickónak, Zita E52-esével nem bírt, pedig több szoftvert is megpróbált. Egyébként nagyon profi volt a srác, nem csak célszoftverei, hanem célhardverei is voltak a mobilok függetlenítéséhez. A PC-jéhez csatlakoztatott egy kis dobozt USB-n keresztül, amihez egy RJ45-ös felületen egy másik kis készüléket csatolt, ezt kapcsolta rá a telefon aksija mögötti vezető felületekre, illetve három banáncsatlakozót is rácsatolt valahová a SIM-kártya mellé. Kicsit aggódtunk is mindezek láttán, hogy nem vágja-e tönkre a telefonjainkat, de végül nem történt semmi, és a műveletért mindössze 50 yuan-t, vagyis kb. 720 forintot kért el.
Apropó, egy másik nagyon fontos dolog eszembe jutott még a telefonokról. Említettük, hogy Lee Angliába rendelt Amazon Kindle könyvolvasóján sokkal több országban működött az ingyen internet, mint a miénket. Azt gondoltuk, ez csupán igazságtalan megkülönböztetése az angol és egyéb felhasználók között, de miután „egy próbát megér” alapon írtunk az Amazon ügyfélszolgálatnak egy e-mailt, felvették velünk a kapcsolatot egy chat felületen keresztül és nagyon készségesen segítettek. Kiderült, hogy a „Home Country” attribútum nincs beállítva az Amazon felhasználómnál, és miután beállítottuk az otthoni budapesti címünket a rendszerben, csodák csodájára elértük a website-okat a Kindle-ünkről, és nem csak az angol Wikipedia-t, mint ahogy azelőtt… Ennek nagyon-nagyon örültünk, mert a napi NRÉ-kre eddig közel napi 1 dollárt elköltöttünk, mivel legtöbbször sms-ek formájában küldtük el őket, de ezután erre nem lesz szükség, mert ahol van mobil térerő, ott általában van valami gyenge EDGE vagy GPRS lefedettség is, amivel már be tudjuk hívni a Kindle-n keresztül a Facebook fiókunkat és el tudunk küldeni egy az sms-nél akár sokkal hosszabb üzenetet is, ami ráadásul teljesen ingyenes is! Arról nem is beszélve, hogy a Kindle-ről az e-mailjeinket és a Couchsurfing fiókunkat is elérjük, ami sokszor nagy könnyebbséget jelent.
Szóval úgy néz ki, mostantól sokkal könnyebben és olcsóbban kommunikálunk, talán még a honlapra írt kommenteket is sűrűbben tudjuk majd olvasni, és reagálni rájuk ezek után! Ennek nagyon örülünk, mert nem is gondolnátok, mennyit számít nekünk egy-egy visszajelzés Tőletek, olvasóktól. Néha már-már kezd terhes lenni az írás, de amikor olvasom a sok hozzászólást, újra erőt kapok az élményeink leírásához. Nagyon jó érzés, hogy a sorokon keresztül sikerült kicsit megmutatni a való világot másoknak is, és azt a sok-sok rengeteg csodás élményt, embert, ami az utunkat jellemzi. Az külön élmény nekünk is, hogy így Ti is részesei vagytok az utunknak, és megoszthatjuk azt a számunkra sokszor szinte néha már túl sok csodát, ami ér minket. :) Ha arról visszajelzést kapunk, hogy ez számotokra is élmény, az csak tovább bíztat minket az utunk és annak leírásának folytatásában. Persze élvezni sosem felejtjük el az utazásunk, hiszen ha nem élveznénk, az egész úgy ahogy van, értelmét vesztené. „Enjoy The Ride”, ugyebár! :)
Este sok érdemleges már nem történt velünk, próbáltunk viszonylag korán lefeküdni, hogy másnap ne élő zombiként vánszorogjunk ki a buszállomásra. Ez részemről annyira nem sikerült, mert éjjel 3-kor végeztem a naplóírással és a különböző dolgaimmal, amikhez szükséges volt az internetelérés. Reggel mégis sikerült valahogy felkelnünk, és kigurulnunk a buszállomáshoz.