Hmong újévi labdajáték

Az utolsó, 30. napunk Laoszban talán az egyik legszebb volt. Csak azért nem a legszebb, mert nem szeretek ilyen jelzőket használni, hogy legszebb, meg legjobb, mert annyi szép napunk és annyi szép élményünk van, hogy méltánytalan lenne egyet megkülönböztetni így a többi rovására. Szóval maradjunk csak annyiban, hogy az utolsó napunk Laoszban csodaszép volt, és nem csak azért, mert ez volt az utolsó, és csak 60km volt, az is majdnem végig lefelé. Ez a kis szeretni való ország tényleg parádézott nekünk a búcsú alatt, annyi szépet és érdekeset láttunk egyetlen nap és 60km alatt, amennyit máskor napok alatt sem. Pedig itt aztán minden nap történik valami felejthetetlen az emberrel.

Reggel Zita még kisütött egy óriási adag tojásos-hagymás melegszendvicset a túlélő-szendvics sütőjével, és eközben kitalált egy újítást: Mivel asztalfelületünk nagyon kevés volt a szobában, most a zacskót, amelybe a tojásokat beleütötte és elkeverte, a sisakjába tette. :) A szendvicsekből annyi készült, hogy azok már az egész hátralévő szakaszra elegendők voltak. Induláskor még odagurultunk elköszönni az odesszai éttermes barátunkhoz, akinek ekkor sikerült eltennünk egy fotón az e-mail címét is, mert az szerepelt a reklámtáblán, ami valamiért le volt emelve és a sarokba volt állítva.

Vieng Xai városkáját két bekötőút köti össze a főúttal, és most a másikon hajtottunk ki. Így nappal sokkal barátságosabb volt a táj, mint az éjszaka sötétjében két nappal ezelőtt, amikor megérkeztünk. Noha még ködben ültek a mészkősziklák, mégis nagyon kedvesek voltak nekünk, nagyszerű pihenőnapot töltöttünk itt előző nap. Alig fordultunk ki a főútra, máris megálltunk, mert egy kis földúton megpillantottunk egy tradícionális, vidám színes ruhába öltözött hmong leányzót, aki kérésünkre megengedte, hogy lefényképezzük.

Az út meredek, szűk völgyben kezdte, először dzsungelben haladtunk de alig telt el pár kilométer és hamar egy széles, lapos, középen rizsteraszokkal teli völgyben találtuk magunkat. Ennek a völgynek először a bal szélén haladtunk, itt sorakoztak a hegyoldal aljában az utunk mellett a házak is. Némelyik udvara sziklafallal végződött és még olyat is láttunk aminek kapuja is volt hátrafelé, méghozzá egy barlangba! :) Ez mekkora már, hogy van egy barlangjuk a kert végében? Persze okosan kialakították az állatoknak, így az üreg istállóként szolgált. Mint valami mesében, nem? :)

Talán még ugyanebben a faluban ismét megálltunk, mert a házak mellett, egy kis üres földdarabon gyerekek sorakoztak fel, egytől egyig színes, tarka ruhákban, mindegyikük tradícionális hmong ünneplőt öltött. Ahogy közelebb értünk, megértettük, mi történik: a hmong újévet ünnepelték labdadobálással. Ez egy ismerkedési játék, rengetegszer hallottunk már róla, nem csak itt, hanem a környező országokban is, először a Chittagong Hill Tracks-en, Bangladesben meséltek róla Labre-ék, majd többször hallottuk ugyanezt vizeslabda verzióban Mianmarban, és most végre a saját szemünkkel is láthattuk. A fiúk és lányok (elvileg külön-külön) egy-egy oszlopba felsorakozva labdákat dobáltak egymásnak. Ez egy ismerkedésre és párválasztásra kitalált játék, persze nincsen semmilyen szigorú szabály és a gyerekek abszolút nem voltak szégyenlősek, nem ment semmi pironkodás és nem is csak fiúk-lányok dobálták egymásnak a labdákat, hanem volt nagy keveredés fiú, lány, kicsi és nagy között. Ami még nagyon tetszett, hogy egyetlen felnőtt sem volt a színen. A gyerekek maguktól játszották ezt a tradicionális játékot, nem kényszerítette őket senki, nem volt megrendezve az egész, nem volt erőltetett, mégis ott volt és működött.

A vizibivalyok, a gyerekek, a halász és a bombaharang

Később valahogy átkeveredtünk a völgy jobb oldalára, és fújtunk egy rövid pihenőt egy kis faluban. A bácsika, aki mellé leültünk az asztalhoz, nagyon aranyos volt, próbált velünk beszélgetni és amikor már az összes ismert laoszi szavunkat elmondtuk neki, hátulról előhozott egy angol nyelvkönyvet – ekkor elkezdődött a lapozgatás és a mutogatás a könyvben! :) Megkínáltuk a bőségesen rendelkezésre álló szendvicseinkből, de nem kért. :)

Az út a völgy oldalában hullámzott és a hullámok tetejére sokszor fel tudtunk jutni lendületből, ha azt az út minősége és a hullám magassága megengedte. Föntről mindig gyönyörű kilátás nyílt a rizsmezőkre, és a mészkőhegyekre. Egy ponton ez a fajta útvezetés végetért, és kb. egy órára újra féldzsungelben találtuk magunkat, meredek szerpentinen. Egy kisebb hágót kereszteztünk, ekkor újra a hegyek sűrűjében találtuk magunkat, ahol az erdő sok helyen ki volt írtva és lent a patak mellett apró házakat fedeztünk fel. Bárcsak meg lehetne valahogy értetni az emberekkel, hogy nem lesz jó senkinek hosszútávon, ha kivágják a fákat. Annyi féle fajta Istent tisztelünk a világban, akkor az anyatermészetre ezt a fajta tiszteletet miért nem lehet kiterjeszteni? Persze jobb, ha én nem ítélkezem felettük, hiszen az én ökolábnyomom többszöröse az övékénél, csak nem olyan látványos, nem lokális a lakókörnyezetemben.

Belegondoltatok, hogy amióta lemásztunk a fáról és majmokból emberekké lettünk, sok százezer év eltelt, és ehhez képest az utóbbi 12 ezer év szinte csak néhány perc? Az ipari forradalmak óta eltelt idő pedig csak néhány másodperc. Százezer évekig képesek voltunk teljes összhangban élni a természettel, éppúgy, mint bármelyik másik lény a világon, de mára megváltozott minden, és 7 milliárdan lettünk a földtörténeti időkhöz képest csupán néhány villanás alatt. Ugyanilyen gyorsan használjuk el a bolygó nyersanyag készleteit és természeti erőforrásait, és a szennyezés is ugyanilyen villámgyorsan történik, legyen szó a kőolajról, a szénről, az ércekről, az erdőkről, a talajról, a vízről. Hogy mi lesz ennek a vége, azon már sokat gondoltodtam itt a blogon is, de igazából még mindig fogalmam sincs. Egy biztos, nagyon szerencsések vagyunk, hogy ebben a korban élünk, mert ez egy roppant érdekes kor és szerintem a következő néhány évtizedben olyan változások jönnek, amelyeket most még elképzelni sem tudunk. És igen, én derűs vagyok e téren, pedig azt is tudom, hogy biztos nem lesz könnyű, sőt valószínű rohadt nehéz lesz, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy rossz is. Pl. néha ez az utazásunk is kegyetlen nehéz, mégse jutna eszembe azt mondani rá, hogy “rossz”.

Na, de hagyjuk most ezt, és guruljunk ki a hegyek közül, vissza egy éppolyan mesés kis völgybe, mint ahol azelőtt voltunk.

De hogy még giccsesebbek legyünk, vegyük észre lent a patakban álló halászt! Elképesztő ez a világ! :) Emberünk felfelé sétált a habokban és közben néhányszor kidobta maga elé a vízre a hálóját, valami zsákmányt remélve. Közben a partról vizibivalyok figyelték a történéseket, mi pedig odafentről az útról voltunk mindennek szerencsés szemtanúi.

A következő domb tetején, egy házsor előtt az üres mezőn ruhák voltak kiakasztva vállfákon száradni. A nap úgy tűzött, hogy biztos vagyok benne, hogy egy óra alatt teljesen megszáradt minden. Nekünk is meg kellett állni egy árnyékban a hágóba menet, mert különben napszúrást kaptunk volna a felhőtlen kék ég alatt a forróságban.

Odébb egész csorda vizibivalyt találtunk egy bambuszfa csoport mellett, majd a túloldalt egy másik csapatot, akik boldogan hűsöltek egész testükkel a patakban. Az út ezután vett egy nagy jobbra kanyart, egy darabig dél felé haladtunk, de talán egy kilométert se és újra visszakanyarodtunk keletnek. Itt egy újabb faluba érkeztünk meg, ahol videót indítottam:

Laosz nagyon a szívünkbe lopta magát, ezért szinte sajnáltuk, hogy ezen a napon el kell hagynunk. Ezt a búcsút nem könnyítette meg az ország, mintha csak marasztalni akart volna minket, annyi minden történt velünk ezen a napon.

A gyerekektől 100m-t sem haladtunk, amikor egy bombatestből készült harangot találtunk az út szélén. A vaskos vasdarabot széles gerendák tartották, így lógott, de hogy mi célból, mikor verik oldalba, arra nem jöttünk rá és nem is volt senki, akit megkérdezzünk.

Egy újabb jobbrakanyar után balra egymás alatti, elárasztott rizsteraszok fedeztünk fel, ez is csodaszép látvány volt, az ég tükröződött a vizen és a teraszokról apró vízesésekben csobogott a víz szintről szintre lejjebb és lejjebb. A képet néhány kis kunyhó is tarkította, viszont az egész felett volt egy furcsa, többszintes fehér épület, ami sehogy nem akart a képbe illeni. Amikor megkerültük az úton a rizsföld gerincét, akkor láttuk, hogy ez a nagy ház valójában nem a rizsföldek fölött van, hanem mögöttük és alattunk, lent a völgyben. Az út egyenesen ehhez az épülethez vezetett minket, ugyanis ez az épület volt a határátkelő Vietnamba.

A napunk itt még nem ért véget, de most úgy érzem jónak, hogy itt befejezzem, és írjak egy kis összefoglalót erről a csodás országról, ahol 30 napot töltöttünk.

Laosz Összefoglaló és Köszönet!

Ezalatt az egy hónap alatt picivel több, mint 1000km-t kerékpároztunk Laoszban, és bár a szintemelkedéseinket nem számoltam, de szerintem az is himalájai méreteket öltött. :) Ilyen szempontból Laosz nem könnyű ország, legalábbis ahol mi jártunk. Észak-Laoszban, ott ritka a sík vidék, itt tehát inkább a hegyek és az emelkedők szerelmesei találják meg a számításaikat. És a „nehézségek”, ha egyáltalán az ilyesmit szabad annak nevezni, itt véget is érnek, Laosz ugyanis egy nagyon könnyű ország a magunkfajta utazónak.

Az utak ugyan messze nem tökéletesek, de annyira még éppen egyben vannak, hogy az nekünk, kerékpárosoknak ne okozzon különösebb gondot. A forgalom pedig gyakorlatilag elhanyagolható és ez még igaz az ország legnagyobb városára, a fővárosra, Vientiane-ra is. Vidéken a forgalom pedig még ennél is mérsékeltebb.

Az emberek végtelenül kedvesek, barátságosak és aranyosak, már-már irreális, hogy minden laoszi gyermeket vagy kisállatot egyszerűen meg kell zabálni, annyira édesek, szinte mindig, mindenütt, kivétel nélkül. Ugyanakkor angolul nem sokan beszélnek a városokon és a turistagettókon kívül, persze az ilyesmi nem is kell hogy elvárás legyen egy ilyen „fejlődő” országban.

Apropó, fejlettség, Laosznak a lakossága csak 6,5 millió fő, ami a régióban kicsinek számít a népsűrűséget nézve, ennek és a hegyeknek köszönhetően rengeteg az erdőség, nem nagyon láttunk hatalmas kopár hegyoldalakat, csak részben megművelt dombokat. Elnézve a kisgyerekek számát és arányát az országban, ha így megy tovább, a lakosság valószínű meg fog többszöröződni néhány évtized alatt, és ezzel együtt a táj is meg fog változni, hiszen enni azt mindenkinek kell.

Az ország talán a legfejlettlenebb a szomszédaihoz képest, de épp ez adja a varázsát is egyben. Ugyanakkor emellett a turizmus az dübörög, tehát vendégházak és éttermek minden nagyobb településen vannak már, az árak pedig alacsonyak, még a mi szűkre szabott pénztárcánknak is. Úgy, hogy mindig a helyi, olcsó ételt ettünk, vagy a turistagettókban az olcsó szendvicseket, ételre ketten átlag napi 3000 forint alatt költöttünk naponta, szállásra pedig 1000 forint alatt, úgy, hogy ahhoz mindig kerítettünk még magunkban egy kis erőt, hogy körbejárjunk és alkudozzunk a lehető legolcsóbb szobákért. Persze ez utóbbi szám csak úgy igaz, ha nem nézzük a Luang Prabang-i balesetünket. Ez és a Vientiane-ban vásárolt vietnami vízum (2x 100 dollár) eléggé megdobja a teljes költekezésünket e 30 nap alatt, így az már majdnem eléri az 1000 eurót (egy régi, szerencsés 270 forintos átváltással számolva). Igen, ez jóval több, mint a kitűzött álombüdzsénk, de ebbe már beletörődtünk, mindig jönnek nagyobb kiadások, amelyek megdobják azt, és bár látjuk, hogyan lehetne még lejjebb vinni a napi költségeket, mégsem akarunk olyan aszkéta életet élve utazni, mert abban hamarabb kiégnénk, miközben kicsit többért már nagyokat tudunk pihenni, kikapcsolódni, így nem utolsó sorban olyan hóbortokra is marad időnk és energiánk, mint pl. ez a bejegyzés megírása! :)

Summa summárum: Laosz egy nagyszerű ország, amit meleg szívvel ajánlok kerékpártúrázóknak, motorosoknak és hátizsákosoknak is, ezen utazók mindegyike számára végtelen sok csodát tartogat és relatíve kényelmes utazási, szállás és étkezési lehetőségeket. Magyarországról nem tudom, hogyan lehet a legkönnyebben, legolcsóbban megközelíteni, de gyanítható hogy egy bangkoki vízummentes leszállással, majd onnan egy éjszakai vonattal Vientiane-ba.

Eltelt már egy kis idő, mióta elhagytuk Laoszt, és be kell, hogy valljuk, visszasírjuk. Egyszer még szeretnénk visszatérni, hogy a déli területeken a Mekong völgyét is végigjárjuk. Arra talán akkora nagy hegyek sincsenek! :) Bár kicsit hülyén érzem magam, hogy ezt írom, mert hirtelen egyetlen laoszi barátunk se jut eszembe, akiről el tudom képzelni, hogy valaha ezt google translate-el elolvassa, de azért: Köszönjük azt a rengeteg kedvességet és szeretet, amit kaptunk Tőletek! :)

Ez az utolsó nap Laoszban 2012. december 15. volt, és ezen a napon 61km-t haladtunk. A Magyar-Lao szótárat egy kis Hmong és Khmu kiegészítéssel itt találjátok.

Patkányt, galambot, mókust, denevért tessék!

A Hmong faluban nem keltünk korán, talán 10 óra is lehetett, amikor elhagytuk a homestay-t. Tudtuk, hogy ezen a napon csak egy 350m-es emelkedő és alig 40km vár ránk, ezért nem siettünk az ébredéssel, végre alaposan kialudtuk magunkat. Rendesek voltak itt velünk nagyon, az éjjel fölénkraktak egy esernyűszerűen kifeszített szúnyoghálót, amire én már nem is emlékeztem, csak Zita, és még reggel is kaptunk egy kis rizst. :)

Szemben a ház előtt rudakra kiakasztva mindenféle furcsa ki állattetemet árultak, felfedeztünk köztük patkány- és mókusféléket, denevéreket, és még egy galambot is! Elképesztő, hogy mit meg nem esznek ezek a laosziak! :)

Alig gurultunk pár kilométert, máris megálltunk, és mindezt egy videófelvétel közepette:

Még ugyanebben a faluban Zita felhívta a figyelmemet egy nénire, aki egy ház bejárata mellett üldögélt. Én észre se vettem, de Zitának feltűnt az a kapaszkodó, ami a néni felett van, hogy segítse őt a felállásban.

A falu hosszan tartott és még folytak a reggeli, délelőtti tevékenységek, gyerekek mentek iskolába, a földek között pedig állatokat tereltek ki legelni. Tudtuk, hogy már csak pár napunk van hátra Laoszból, és talán ez is segített éreztetni velünk azt, micsoda nagyszerű helyen vagyunk. És bár nagyon fáradtak voltunk az elmúlt napok megpróbáltatásai miatt, de közben éreztük, hogy nem akárhol, nem akármilyen helyen vagyunk, nagyon szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk és nagyszerű, hogy itt vagyunk.

A Saleuy vízesés

Alig értünk ki a faluból, máris megálltunk egy helyen. Először nem értettük, mi ez az étteremsor egy „üres völgyben”, de ahogy az utolsó faépület mögé értünk, rögtön megértettük, mit keresnek itt a vendéglők: Egy gyönyörű vízesés tárult elénk. Mivel már, vagy inkább még éhesek voltunk, rendeltünk a hölgytől két csirkés tésztalevest, ledöntöttük a bringákat a teraszon és elindultunk gyalog felfedezni a vízesést.

Az információs tábla azt mutatta, hogy nem messze innen van egy hőforrás is, ahol medencék is vannak ezért ezt vettük célba egy meleg vizes izomlazító fürdézés reményében. Felsétáltunk a vízesés alatti hídhoz, átkeltünk azon, majd a patakot követve átvágtunk néhány mezőt. Furcsa volt, hogy még egy ösvény sem vezetett a medencékhez ezért már kezdtük azt hinni, hogy valamit elnéztem a térképen, de azért kitartottunk még egy kicsit, mert az a térkép bizony ék egyszerű volt és én biztos voltam benne, hogy ha jó a térkép, akkor jó felé haladunk. Nemsokára ez be is bizonyosodott, mert nem messze előttünk felszálló gőzt láttunk a földek mögött.

Egyre izgatottabbak lettünk és már azt vizionáltuk magunk elé ahogy a finom leves befalása után előtúrjuk a törülközőt és a fürdőruhát, hogy megmártózzunk a forróvízben egy órácska erejéig. Zita az ilyet nagyon szereti és tudtam, hogy nagyon örülne egy ilyen élménynek a sok csúnya gonosz emelkedő után – mert azt is tudom, hogy ő feleannyira sincs oda a hegyekért, mint én.

Sajnos csalódnunk kellett, mert a medencék el voltak hanyagolva, mindkettő szét volt repedve és az egyiknek ugyan volt egy kis forró víz az alján, de az olyan kevés, olyan dzsuvás, és olyan forró volt, hogy eszünkbe se jutott megmártózni benne. Mit is vártunk, ez még mindig Ázsia. – Készülj fel mindenre és ne várj semmit, ha nem akarsz csalódni! :)

Visszafelé Zita ötletére megpróbáltunk átvágni a patakon, de hamar egy szigeten találtuk magunkat, így bukdácsolhattunk vissza a köveken. Csak hogy izgalmas maradjon a dolog, persze hogy nem ugyanott másztunk ki a szigetről, mint ahol bejutottunk rá.

Xam Neau

A hágó szépen lassan adta magát, nem volt nagy szenvedés, de azért éreztük, hogy nem vagyunk már olyan frissek, mint az előző két nap, sok volt már bennünk, túl sok, ránk fért a pihenés. Alig vártuk már, hogy megérkezzünk Xam Neau-ba. Persze ez a szakasz sem telt eseménytelenül, gyönyörű tájakon hajtottunk ismét. Egy helyen megálltunk nézelődni csak úgy az úton, mert forgalom nem volt, viszont minden irányban állatok mászkáltak: tyúkok, marhák, vizibivalyok, disznók. Közben a házaktól egy helyi furcsa hangokat adott, szemközt pedig a tornácra kigyűlt egy egész család, hogy Zitát csodálja, ahogyan ő a kicsinyeit szoptató anyakocát(?) figyeli. Én meg voltam szemfüles az egész jelenetet lencsevégre kapni! :)

Egy a hágó utáni pihenőnél pedig felfedeztünk egy nagy vöröses-barna pillangót Zita markolatváltóján lakmározva az izzadságából:

Innen már tényleg csak le kellett gurulnunk, ez se nem volt hosszú, se nem volt fájdalmas, hamar Xam Neau nagy kereszteződésében találtuk magunkat. Ennek a közepén egy furcsa alakú szobor állt, és a szomszédságban pedig valami pompás, sok oszlopos épület díszelgett. Ilyesmit nem láttunk már egy ideje, és itt sem erre számítottunk. Xam Neau pofás egy kis városka, nem pedig csak egy egyszerű porfészek, mint ahogy azt véltük.

A város maga nagyon kellemes csalódás volt, hát még amikor sikerült az első bankautomatából pénzt felvennünk, akkor mekkora lett az öröm. Ugyanis ekkor már vészesen kezdtünk kifogyni a készpénzből, és bár hallottuk, hogy itt lesz bankautomata, az információ hitelességében és a gép működőképességében nem voltunk biztosak. Így aztán nagyon megkönnyebbültünk, amikor a kezünkben volt a kápé.

Ennek egy pici részét rögtön el is költöttük szállodára, és mivel mindig a fogunkhoz verjük ilyen téren a garast, ez a szállodavadászat most sem volt egy rövid történet, de végül beláttuk, hogy az a legjobb választás, amit először talált Zita. Persze ehhez be kellett járnunk a város kb. összes másik szállóját, hogy ez végül kiderüljön. Takaros kis szobát kaptunk az első emeleten, közvetlenül az erkély mellett, ahol pedig a bringák kaptak helyet.

Délután és este ettünk, és pihentünk, illetve egy-két órát eltöltöttünk a város egyetlen netkávézójában. Ezen kívül csak egy szállodát találtunk, ahol volt wifi, de az ő szobáik túl drágák voltak nekünk és sajnos volt annyi eszük, hogy WPA2-vel védjék a hálózatukat.

Irány Vieng Xai!

Vagyis Vieng Száj, ahogy a helyiek mondják. Ez a hely állítólag csodaszép és nagyszerű pihenésre, legalábbis ezt mesélte róla az a barcelonai srác, akivel még Kashi-ban futottunk össze. És mivel kb. csak 30km-re van Szám Neau-tól, ezért ezen a napon már csak dél körül indultunk el. A délelőtt még feladtunk néhány képeslapot, amelyekre nem maradt idő Luang Prabangban, illetve ettünk egy nagyot.

Az ebédhez az éttermet már egy nagyon kedves fiatal robogós srác mutatta, aki az utcán szólított le engemet, amíg Zita a piacon útravalót vásárolt. A fiú meg akart hívni minket a családjához, merthogy most ünneplik a Hmong újévet, és szívesen látnának. Ezen komolyan elgondolkodtunk, de mivel már csak pár napunk volt hátra a vízumból és a határig még várt ránk száz kilométer, előbb alaposan kikérdeztük a srácot, először is arról, hogy merre laknak, mennyit kell felfelé mászni? A válasz pár kilométer volt, igaz felajánlotta hogy elvisz minket a motorján, de mivel a szállóból ekkor már kicsekkoltunk, így a bringákat nem tudtuk volna hová rakni. Megkérdeztük tőle azt is, hogy miből áll maga az ünnepség, amire a válasz az volt, hogy összejön a család, „we kill the chicken”, vagyis leölik a csirkét, aztán megeszik. :) Aranyosan fejezte ki magát a srác, kedvünkre való volt, de végül nem éltünk a barátságos és nagylelkű ajánlatával, csak egy közös ebédet töltöttünk el együtt, ami alatt megtanított nekünk néhány új szót, és megmutatta azt is, hogy nekik itt Laoszban is aranyból van a szívük, csak ezt nehezen és ritkán láthatjuk, mert kevesen beszélnek csak angolul.

Megköszöntük a kedvességét, majd kicsit fájó szívvel elindultunk Vieng Xai felé. Kifelé menet elhaladtunk egy szűk völgyben, rizsföldek közé épített repülőtér mellett. Pilóta legyen a talpán, aki ide le tud szállni! Én nem vagyok egy nagy repülés párti, de azt azért valljuk be, az is nagyszerű élmény lehet, ezeket a végtelen dzsungellel borított dombokat felülről csodálni és közülük felszállni és közéjük visszaereszkedni a levegőből… Hát még ha tudtuk volna, hogy a hágó után micsoda sziklaalakzatokat formálnak a hegyek! Ó, te jó ég, de gyönyörű volt, nagy kár, hogy már erőst sötétedett, mire oda értünk, és nem tudtam fényképeket készíteni. Monumentálisak voltak, még sokkal közelebb voltak ezért sokkal nagyobbnak tűntek, mint a Vang Vieng-i testvéreik.

A faluba már kukk sötétben érkeztünk meg, de nagy nehezen sikerült találnunk szabad szobát viszonylag jó áron, és aztán még egy indiai éttermet is egy nagyon jófej odesszai fickóval, ismerősen kedves – indiai – akcentussal beszélt angolul, de jól és könnyen érthetően. Még egy előny, amit ezzel a túrával szerzek: már könnyedén megértem az indiaiak angol beszédét, ez az IT-ben nem egy hátrány, mert gyakran kell indiaiakkal együttműködnünk. Most csak egy chicken curry-t és néhány jó szót illetve kipp-et adtunk egymásnak.

Este már tudtuk, mit fogunk másnap csinálni, és azt is hogy hová kell érte menni és mikorra.

Vieng Xai – Élet a bombázás alatt, a mészkősziklák gyomrában

Vieng Xai-ban egy napot pihenéssel töltöttünk és azzal hogy meglátogattuk a környék barlangjait. Reggel, ahogy felkeltünk, akkor láttuk csak, hogy valójában egy szűk völgyben van a szállásunk. Éjszaka, amikor a kukksötétben megérkeztünk, nem is sejtettük, hogy körülöttünk mészkősziklák nyúlnak az égbe, ilyen közel és ilyen magasan. Vieng Xai tényleg festői, gyönyörű helyen találtuk magunkat.

Első körben nem a „Cave Tour Office”-ba mentünk, hanem vissza a piac mellé reggelizni. Most nem ettünk indiait, mert ahhoz egy kicsit drága lett volna az indiai étterem, helyette beültünk egy helyi étkezdébe, ahol a fal tele volt mindenféle régi naptároldalakkal. Amíg az ételre vártunk, körbenéztünk a szomszédos piacon, ahol igen érdekes dolgokat fedeztünk fel. Mindenféle furcsa húsos salátákat láttunk, bambuszba csomagolt étkeket, feltört és kifőzött(?) tojásokat, zacskós levest (de igazi zacskóban, készen, megfőzve, befőttes gumival lezárva), na és persze rengeteg chilit. :)

A reggeli után már nagyon közel jártunk a kilenc órához, ezért a „Cave Tour Office”-hoz tekertünk, ahol tudtuk, hogy ekkor fog indulni egy túra a barlangokhoz. Azért kellett az utazási iroda, mert ezekbe a barlangokba különben nem engednének be minket sehogy máshogy. Csak egy közel két órás túra keretében látogathatóak a barlangok, ezek ugyanis nem akármilyen barlangok, itt bujkált a Pathet Lao, vagyis a forradalmi, kommunista vezetők legfőbb csoportja, valamint további 23 ezer ember a bombázások alatt. Merthogy az amerikaiak ezt a vidéket is igen erősen bombázták.

Az „ellenállás” vezetői itt húzták meg magukat, innen irányították a dolgokat, ez volt a főhadiszállásuk a háborús időkben. A barlangokban van gyűlésterem, kórház, iskola, de még egy színházterem is! Ezt épp felújították, amikor ott jártunk. A túrához ugyan kaptunk egy idegenvezetőt is, aki mutatta az utat egy robogóval, és vitt minket barlangról barlangra. Hiába fizettünk be kerékpáros idegenvezetésre, a nő motorral jött… Persze azért nem próbáltuk meg visszakérni a pénzünk. :) A barlangok érdekesek voltak, szinte mindegyik előtt állt egy ház amelynek általában gyönyörű kertje is volt. A vezetők a háború végeztével ugyanis nem költöztek el, sokan itt építettek házat. Jellemző az ázsiaiak giccsességére és érzelmességére, hogy az egyik ilyen ház udvarán volt egy medence, amelyet az adott vezető egy bombakráter helyére építetett, szív alakban! Persze a szív alakhoz valami tipikusan aranyos, kedves történet is szövődött, amit annyira jellemző az itteni emberekre, de én sajnos elfelejtettem! :) Különben sem illene ilyesmin nevetni! :)

Mindegyik barlang egyébként annak a vezetőnek a nevét kapta, aki benne lakott a bombázások alatt. A túrán nem az idegenvezetőnk beszélt, ő csak törte az angolt, leginkább csak vezetett minket és mutogatta a számokat, hogy most melyik részt kell meghallgatnunk az elején a nyakunkba akasztott gépről. Ez eleinte nem tetszett, de végül a kommentárok olyan profik voltak, hogy az összeset végighallgattuk, sőt volt, amelyiket én többször is. Sok érdekeset meséltek, pl. hogy a lezuhant gépek pilótáit nem ölték meg, hanem elengedték őket némi élelemmel, hogy visszataláljanak a bázisukra, persze előtte kikérdezték őket, és így tudták meg, hogy nem szabad a csirkéket szabadon hagyni, mert a tarka állatokat könnyű kiszúrni az égből, és így sokszor ötletet nyertek a bombázók a célhoz. A csirkéknek ezután persze erősen megcsappant a populációja.

Bent a barlangokban volt ahol ki volt építve szoba, folyosó, betonfalakkal, és volt olyan is, amikor szabadon mászkáltunk a cseppkőtermekben. A színházterem monumentális volt, ez egy kétoldalt nyitott, tetején részben cseppköves óriásteremben van, itt anno mozifilmeket is vetítettek, a kommentár szerint a 17th parallel-t több tucatszor is. Ekkor még nem tudtuk, mi ez a 17th parallel, de azóta már igen: ez volt a DMZ vagyis a Demilitarizált Zóna Észak- és Dél-Vietnam között. De erről majd amikor odaérünk! ;) A vezetők között egyébként sokan Hanoi-ban, Észak-Vietnam (és most egész Vietnam) fővárosában tanultak és többen nagy barátságban voltak Ho Chi Minh-el, a híres vietnami kommunista vezetővel, aki máig nemzeti hős és még mauzóleuma is van Hanoi-ban. Szóval innen a kommunista hatás. Ja, és Amerika ugye a végén befejezte a háborúsdit, a 9 év alatt 2 millió tonna bombát dobtak le csak Laoszra, ez annyi mint 8 percenként egy teljes repülőnyi bomba, 9 évig folyamatosan. Csak, hogy megállítsák a kommunista terjeszkedést. Na meg gondolom valaki le is gyártotta ezt a kevés bombát és nem puszira, hanem milliárd dollárokért. Biztos nagyszerű üzlet volt, habár az alibi nem jött be végül, nem állították meg a kommunista terjeszkedést, itt Laoszban sem, ugyanis ’75-ben a Pathet Lao került kormányra és megalakult Laosz a mai formájában. Amiről egyébként meg nem mondanánk amúgy, hogy kommunista, ha nem olvastunk volna róla és nem lengene kint mindenütt a komcsi zászló. Én már nem tudom, mi az a kommunizmus, de a kapitalizmusról van egy kevés fogalmam, és az itt is megy. Szóval ez már valami globalizált kommunizmus, Coca-colával, fél tucat mobilszolgáltatóval (amiből csak egy állami), na jó, meg a nemzeti felemelkedést szolgáló vizierőművekkel…

A barlangokban még nyomda (Ugye, ez milyen fontos!) és üzemanyag raktár is volt, és volt olyan mészkőtorony, amelynek belülről ki lehetett mászni a tetejére, ahová egy géppuskafészket telepítettek. Ide sajnos nem tudtunk kimenni, mert ez a rész az ottlétünk alatt zárva volt a turisták számára, pedig nagyon megnéztem volna odafentről a kilátást. Innen lőtték a repülőket, a történet szerint néha sikerrel. Érdekes volt hallgatni az amúgy vér profi, akcentus nélkül beszélő audiotúrát, így, hogy közben az adott helyeken sétáltunk, a hangeffektekkel szinte azt lehetett érezni, hogy ott vagyunk, akkor, a bombázások alatt. Azt is elmesélték a fülünkbe, hogy anno az asszonyok egy gyerekkel a hasukon egy gyerekkel a hátukon az éjszaka közepén jártak ki művelni a földet, mert akkor nem jártak az égen a bombázok. Hajnalra be kellett fejezni a munkát, mert ahogy virradt, kezdték újra a folyamatos bombázást.

Nekem külön tetszett a záró fejezet, ami valahogy úgy hangzott, hogy hiába a világ legerősebb nemzete Amerika, nem tudta megnyerni a háborút. Amint jött a hír, hogy vége a háborúnak, mindenki felszabadult, mindenki kijött a barlangokból, ünnepeltek és mellette még gyászoltak is, mert szinte mindenki elvesztett valakit a családjából. Ugyanakkor azt nem mondanám, hogy ők nyerték meg a háborút, egy háborúnak szerintem nincs győztese, csak vesztese, mindenki a vesztese, Amerika is. Nem tudom, hogy nyomták le a propagandát az amcsiknak, hogy ez a háború jó lesz nekik és kell nekik, de olvastam valahol olyasmit, hogy a háború elején a katonák 80%-a önként vonult be. Ez szerintem iszonyat, én inkább választanék bujdokolást vagy börtönt, mintsem hogy elmenjek a világ másik felére embereket öldösni, nincs az az eszme a világon, amiért ilyesmit tennék! Különb lennék én az akkori amerikaiaktól? Ezt sem hiszem, legfeljebb csak annyiban, hogy én nem kaptam meg azt az agymosást, amit akkor ők. Én már csak a törikönyvekből tudhatom mi az a hidegháború és hogy milyen is lehetett a hangulat az akkori idők Amerikájában. Persze ebből felnőttek aztán ők is és szerintem ez volt a fő ok, amiért véget ért a háború, az amerikai közvélemény megelégelte az egészet, ezért a vezetők úgy döntöttek, elég lesz már, úgyis degeszre keresték magukat a háborús gépezetet működtetők. Lám, mégis csak van valami hatalma a népnek! :) Biztos sok mindenben tévedek, nem volt mellettem a wikipedia, amikor ezt a bejegyzést írtam, de javítsatok ki, ha egyoldalúan látok dolgokat, vagy tévedek! ;)

Elnézést, de kicsit szana-szét lett ez a Vieng Xai történet, annyi mindent hallottunk és láttunk olyan rövid idő alatt, hogy azt lehetetlen visszaadni. Ha Laosz ezen vidékén jártok, feltétlenül nevezettek be erre a túrára, nagyon érdekes, és már csak azért is érdemes végigbringázni a barlangok között, mert közben a táj is gyönyörű.

A Hmong faluból 2012. december 12-én tekertünk át 44,4km-t Xam Neau-ba, majd onnan másnap 34,1km-t Vieng Xai-ba, ahol 14-én 18,7km-t csavarogtunk a barlangok között.

December 15. volt az utolsó nap a laoszi vízumunkban, ezen a napon kellett megtennünk az utolsó 60km-t a vietnami határig. Erről majd legközelebb! ;) Nem hiszem el, már csak 48 nap és 1977,7km a lemaradás a valóság és az útinapló között! Juhú, mire hazaérünk behozom magam! :D

Sok szép fotó nem fért be a szöveg közé, azokat itt találjátok! …majd, ha sikerül őket feltöltenem, idelinkelem őket! :)

Honnan merítsünk erőt a fölfeléhez?

Ezt a kifejezést, a „szívritmuszavart”, Zita találta ki, az igazán szivatós, emelkedős napokra, az olyanokra, ahol nem egy nagy hágót kell megmásznunk, hanem sok kicsit. Vagy esetleg sok nagyot, mint ahogy azt ezen az ábrán Nam Neum után láthatjátok. 500-ról fel 1300-ra, majd le 900-ra, aztán fel 1400-re, majd vissza 1150-re, hogy aztán újra felmásszunk 1500-ra, majd le 1000-re, hogy még egyszer utoljára felmásszunk 1350-re, ahonnan ha minden jól megy, már csak le kell gurulni Xam Neau-ba, amit egyébként úgy kell ejteni hogy Szám Néáu, vagy valahogy így. Ez ha csak az elnagyolt ábrámat nézzük, kereken 2000m szintemelkedés a négy nagy tüskében, de ebben nincsenek benne a rajzon látható és nem látható apró tüskék, valamint a kerekítési és mérési pontatlanságot se számoltuk bele. Akárhogy is, brutális egy szakasznak néztünk elébe, ezért természetesen mint előző nap, ezen a napon is hajnalban keltünk Nam Neumban.

Ahogy kiértünk a faluból, máris nekiláttunk az első nagy emelkedőnek, egy kis mellékvölgyben kezdte el felvenni a szintet az utunk, aminek a túloldalára érve már vagy 100m-el feljebbről csodálhattunk odalent a falut, amit pár perccel azelőtt elhagytunk. Azért akármilyen lajhár lassúnak tűnik is ez a megpakolt rekuval való hegymenet, valójában ha belegondoltunk, azért elég jól haladunk. Ezt mindig ilyenkor érezni, amikor visszatekint az ember oda ahonnan jött. „Hiszen csak pár perce hogy ott lent voltunk a hídnál!” – Ugyanez fordítva éppilyen demotiváló is tud lenni, amikor felnézünk magunk elé a hegyre és ne adja az ég szemközt a hegyoldalban feltűnik a magasban egy apró vágás, az út, ahová fel kell kapaszkodnunk. Aztán lenézünk magunkra és az alattunk lassan, keservesen vánszorgó útra, és konstatáljuk, hogy szinte alig haladunk. Na ilyet nem szabad! :)

Persze számtalan dolog van, amivel az ember megkönnyítheti magának a kerékpárral való „hegymászást”. Pl. elmerül a gondolataiban, visszaemlékszik az elmúlt szép élményekre és emberekre, akikkel találkozott az úton vagy támad egy remek (vagy csak épp akkor annak hitt) ötlete és abba teljesen belelkesül, vagy zenét hallgat, vagy kifelé figyel, nézi a tájat, észrevesz apróságokat, köszön a helyieknek és integet, visszainteget nekik… Lecsengeti az útról a rajta kószáló csirkecsaládot, hogy el ne üsse őket az autó. És még millió módja van, amit nem találtam még ki se én, se más, a lehetőségek tárháza végtelen, a korlátot csak a saját fantáziánk szabja, egy a lényeg, nem szabad hagyni magunkat szenvedni. Annak nincs sok értelme… Meg lehet próbálni, de úgysem bírjuk sokáig, és mielőtt még kipurcannánk, azon kapjuk magunkat, hogy már valami taktikát alkalmazunk saját magunk és az emelkedő legyőzésére.

Ha olyan édesszájúak és materialisták vagytok, mint mi, pl. nagyszerű lehet ez a sajnos egyenként, külön becsomagolhatva kapható csokoládé tésztás, fehér pudingszerűséggel töltött pufi, főleg ha a tetejére extrának még egy kis nutella utánzatot is kensz. :)

Az is fontos, hogy együtt maradjunk. Hogy ne hagyjuk a másikat se bezuhanni, és ha a másiknak mégis lejjebb van a morálja, akkor türelmesnek kell lenni vele, esetleg meg kell állni többször pihenni vagy be kell előbb fejezni a napot, mint azt mi magunk szeretnénk, mert ha odavész a másikban a jókedv, akkor az hamar kifog hatni ránk is és akkor az egészet megette a fene. Ilyet nem szabad hagyni, mert nem azért indultunk útra, hogy azon rosszul érezzük magunkat. Persze ilyen előfordul azért, hisz azt még magunktól sem várjuk el, hogy évekig, mindenféle viszontagságos helyzeteket átvészelve mindig, minden nap konstant vidám és jókedélyűek legyünk. Persze erre törekedni lehet. Elvégre sok mindent feláldoztunk és sok pénzt beleöltünk abba, hogy itt legyünk, akkor jól kell, hogy érezzük magunkat, nem igaz? :) Hát persze, ha ez ilyen egyszerű lenne! Talán egy kéthetes nyaraláson kivitelezhető, de évekig nem megy. Vannak rossz napjaink és vannak jobb napjaink, de amíg utóbbiak túlnyomó többségben vannak és megérik az áldozatot és a rossz napokat, addig nincs baj! :)

Egy mélypont, két hágó meg egy gödörnyi buta tyúk

Valahol félúton az első tüskére menet volt egy elágazás, itt mi jobbra kanyarodtunk, mert balra az út visszavitt volna minket Észak-Laosz belseje és Luang Prabang felé. Előtte azonban még megálltunk egy kis vendéglőnél, ahol megettük a tegnap este félretett finom marhahúsos „ragadós rizs” egy részét, és ehhez még finom teát is kaptunk. Távozás előtt megtudtuk, hogy itt is kapni sticky rice, ami ráadásul éppen friss is, ezért ebből még rátankoltunk egy zacskóval a nálunk lévő adagra, biztos ami biztos alapon. Ilyen terepen inkább cipelek pár kilóval többet, csak legyen meg a tudat, hogy biztosan van nálunk elegendő élelem, még ha aztán ki is derül, hogy felesleges volt, mert majd szembejön egy újabb vendéglő… De mi van, ha mégsem? :)

Innen az elágtól még igen komoly mászás várt ránk 1300-ig, helyenként brutál meredek szakaszokkal. Itt kicsit kiborultunk, nincs mit ezen szépíteni, volt egy mélypontunk, amikor nem éreztük úgy, hogy ezt meg tudjuk csinálni. Én toltam, de így sem haladtam sokkal lassabban, mint Zita, aki pedálozott. A végén csak felértünk valahogy és jött az őrült suhanás. Lefelé talán még meredekebb volt, talán szerencsénk volt, hogy ebből az irányból jöttünk, el se tudom képzelni, hogyan másztuk volna meg ezt a kaptatót szemből. Percek alatt leadtunk annak a szintnek a nagy részét, amit reggel felvettünk.

Lent egy kanyarban ért véget a lejtő, itt kis útszéli boltok voltak, szusszantunk egyet, vettünk két üveges üdítőt frissítő és lélekemelő gyanánt. A boltosok egy aranyos család volt, hoztak ki nekünk apró székeket, hogy le tudjunk mire ülni. Ez is amolyan lakás bolt volt, az utcafrontra nyíló pult mögött ott volt a család szúnyoghálós ágya, egy szekrény, és egy apró poronty is izgett-mozgott odabent.

A rövid pihenő után nekiláttunk a következő mászásnak, ez is meredeken kezdte, csak pár métert tekertem, aztán leszálltam tolni. Meglepően hamar fent találtuk magunkat a szemközti gerinc oldalában, ahol egy éles jobbkanyart véve bebuktunk a hegy mögé. Azt hittük, ez az apró tüske a második tüske oldalában, de nem, ez még sehol nem volt ahhoz, itt csak pár métert gurultunk vissza, ennyit nem tudott ábrázolni a 470km széles és 1200m magas szintmetszeti ábrám. Viszont ekkor végre kisütött ránk a nap és egy igen érdekes kis faluban találtuk magunkat, ahol úgy döntöttem, indítok egy videófelvételt, mert közben a kedvünk is visszatért és nem akármilyen helyen találtuk magunkat:

Amolyan „B&sszus, azért is megcsináljuk!” érzés tört ránk és már inkább nevettünk mindenen, mint sírtunk. Ez a kis hely a sok kukorékoló kakassal és a napsütéssel kicsit felvidított minket és ezen a videón később árnyékban visszanézve még sokat mulattunk. Sajnos nem lett tökéletes, mert napszemüvegben, szembefényben nem láttam mindig jól, mit is veszek fel, na de sebaj, nem tervünk filmet kiadni, ezek csak azért vannak, hogy megmaradjanak az élmények és az érzések mozgóképen is és hogy színesítsék a beszámolókat.

Fogy a rizsünk és bombákat találunk az út szélén

A kis tüske a második tüskében aztán tényleg eljött, és a mögötte lévő gödörben egy takaros kis falut találtunk. Itt megálltunk egy útszéli bolt kiülőjénél, és az árnyékban felfaltuk a rizs és a marhahús második harmadát is. Még egy adagra valónk maradt belőle, meg egy nagy rakás pufi és nutella, na meg az én nagy kedvencem, a csokiskekszek, amelyek az otthoni Pilóta Kekszre emlékeztetnek. Már-már szertartásszerűen bontom ki, töröm ketté és eszem meg őket. Zita kb. ugyanígy van a csokis-nutellás pufinnal. Hiába, kell nekünk is a dopping! :)

A falu persze körénk gyűlt, főleg a gyerekek voltak kíváncsiak (a csokikat persze sohasem előttük ettük, csak a szövegben kerültek ide). Az ő egy csoportjuk valamiért egy teherautó platóján volt, és amikor feléjük fordítottam a kamerát, óriási kuncogások közepette átmenekültek a plató túlsó végébe.

Úgy tűnt, nagyon élvezik, de mivel az egyikük ezzel nem így volt, hamar leállítottam a felvételt, mert a kicsinél kiborult a bili, és egyedül ő bömbölt, míg a többiek majd szét szakadtak a rötyögéstől körülötte.

Az ebéd után sűrű dzsungelben találtuk magunkat, az út veszettül kanyargott, apró vízesések ömlöttek alá a sziklákról az egyik oldalt, míg középen a völgy aljában parányi teraszokon rizst termesztettek. Később vissza tudtunk nézni arra a lapos kis részre, ahol a falu terült el, meseszép volt a körülötte lévő hegyekkel és rizsföldekkel.

Egy nyerget keresztezve átértünk egy hosszabb gerinccsoport északi oldalára, ezzel felértünk a második nagy tüskére is. A négy hágóból tehát kettőt már ki is pipálhattunk, és még nem jártunk olyan későn a délutánban! :) A táj a túloldalt kicsit megváltozott, kopárabb lett, messze kiláttunk a szemközti hegyekre és odalent a talajt is láttuk, nem csak a végeláthatatlan dzsungelt.

Szépen harántoltunk a hegyoldalban, miközben lefelé haladtunk, csak néha kellett egy-egy kisebb, nagyon rövid emelkedőt megmászni. Közben falvakat kereszteztünk amelyekben újra felfedeztük az amerikai bombák maradványait. Csak úgy be voltak építve a földbe, mintha csak díszek lennének, vagy mintha valami olyasmi célt szolgálnának, mint a „Demszky-karók” Budapest járdáinak szélén. Volt, amelyik mellett gyerekek álltak, ez olyan látvány volt, amely megérdemelt egy fotót. Később egy bolt oldalában az egyik ilyen bombatestre még az egyik mobiltársaság logóját is ráfújták. Ez már végképp furcsa volt számomra és persze ezt is meg kellett örökítenem. Azt hiszem az itteni embereknek ez teljesen hétköznapi dolog, hogy ezek a hatalmas vasdarabok veszik őket körül, és nem azon gondolkodnak, hogy ezek egykor micsoda borzalmat hoztak magukkal. Ugyannakkor elég szörnyű, hogy az útikönyv figyelmeztet, hogy még a szállókban és vendéglőkben kiállított bombákhoz se nyúlkáljunk nagyon, mert elképzelhető, hogy olyat pakolnak ki az ilyen helyekre mutatóba, ami még éles vagyis van benne robbanóanyag és nincs hatástalanítva. Óriási! Még jó, hogy mi soha nem laktunk se nem ettünk olyan helyen, ahol ilyen bombák ki voltak pakolva. De akkor is szörnyű belegondolni hogy az, amit én lefényképeztem a kisgyerek mellett, lehet, hogy egyszer még fel fog robbanni? Persze jó, látom azon már fej sincs, de akkor is, ez durva!

Még egy hágót megeszünk a vacsora előtt

A második hágóból való leereszkedés nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt vártuk. Ugyanis sok volt benne a fölfelé! :) Egy falu után, ahol úgy tűnt, leértünk valaminek az aljára, egy szűk völgyben találtuk magunkat, meredeken fölfelé mászva. Persze a GPS által mutatott magasságból tudtuk, hogy még nem értünk le és ez így is volt, a völgyünk valójában ereszkedett, csak sok helyen olyan szűk volt, hogy az út csak magasan az oldalában fért el. Így sokszor felmásztunk 50-60 métert, mire végül kiértünk egy szélesebb placcra, ahol egy nagyon szép falut kereszteztünk. Egyszerűen meseszép volt, patak csörgedezett, szemközt a házak előtt fociztak, tűzött ránk a nap… :)

És közben tudtuk, mi vár még ránk, szemközt már láttunk fent kanyarogni az utunkat. Ez most már nem rémisztett meg minket annyira, ennél nagyobb sárkányokat is legyőztünk már a mai napon, és igazából jó volt látni magunk előtt a következő nagy emelkedőt, mert ez egyben azt is jelentette, hogy véget ért a hullámvasút, és újra tiszta fölfelé vár ránk, nagyjából egyenletes terhelés amíg fel nem érünk innen 1150-ről 1500 méterre. Mi az nekünk, 350 méter, semmi, nem igaz? :)

Jól haladtunk fölfelé, odafent megettük a maradék rizst a hússal a naplemente alatt, majd megkezdtük az ereszkedést.

”Homestay” egy Hmong családnál

Egy hosszú, véget nem érő faluban találtuk magunkat, egyre nagyobb sötétségben. Bennünk volt, hogy megcsináljuk Xam Neau-ig akár még sötétben is, de aztán be kellett látnunk, hogy az bolondság lenne. Hiába már csak egy 350m-es tüske, de odáig még el is kell jutnunk, és az egész Xam Neau-ig van még 40km, ki tudja mennyi rejtett kis emelkedővel, amiről mi most még nem tudunk. Arról nem is beszélve, hogy bármennyire is vonzó a cél, az erőnk végét járjuk és sötétben nem sokat élveznénk a tájból, nem lenne miből feltöltődni.

Utólag úgy érezzük, nagyon-nagyon jól döntöttünk, hogy megálltunk. Noha eleinte bajban voltunk a szállással, próbáltunk magyarázni, mutogatni a helyieknek, de nem nagyon értették, mit akarunk, csak nevetgéltek, beszélgettek egymással és a bringáinkat méregették. Aztán egyszercsak elhangzott egy varázsszó: „homestay”! :) Hoppá, hát ez az, mondhatok itt „Hotel”-t, meg „Sleep”-et, vagy „Geháu”-t (A Guesthouse, vagyis a vendégház angolul, laoszi akcentussal kiejtve), az ilyesmit itt nem ismerik, itt csak a homestay dívik! És milyen jó, hogy ismerik ezt a kifejezést, mert ahogy elkezdtük ismételni ezt a tőlük tanult szót, hamar azon kaptunk magunkat, hogy követjük az egyik bácsit, aki egyre csak int, hogy menjünk vele.

Egy egyetlen helyiséges, nagy házba vezetett minket, ahol volt sok üres padló, egy matrac nélküli ágy, meg egy kis szekrényen egy tévé. Megállapodtunk egy 20 ezer kipp-es árban kettőnkre, majd bepakoltuk a házba mindenünket, felfújtuk a matracainkat, aztán körülnéztünk a környéken. Melegvíz itt sem volt, csak egy kis budi meg egy kerti csap. Nem voltunk készen egy hideg vizes fürdésre így ismét koszosak maradtunk, csak arc és kézmosás történt. A családot a ház melletti pajtaszerű fa épületben találtuk meg, ahogy egy kutyával és egy elképesztően csibész, játékos kiscica társaságában körülülnek egy „beltéri tábortüzet”. Csatlakoztunk hozzájuk, előkerültek az ilyenkor szokásos dolgok, a családi és esküvői fotók, a világtérkép, a Magyarország térkép és a prospektus. Persze megint csak a lovakért voltak oda, hiába mutogattuk, hogy onnan a Hősök teréről indultunk 18 hónappal és 12 ezer kilométerrel ezelőtt… :) Mert ezeket a számokat el tudtam mondani, de hiába, a lovak, azok szebbek voltak! :) Valószínű nem is figyeltek vagy fel sem fogták, mit beszélek, de ez minket nem sokat zavart.

A tűz mellé aztán odakerült egy tárolóban egy nagy adag rizs is (sticky persze, mi más?), amiből nem csak minket, de még a kiscica anyját is megkínálták néha, amikor az odanyúlva kért tőlük. Láttatok már macskát így kérni? És rizst enni? :) Én persze közben továbbra is majd meg őrjítettem egy spárgadarabbal a kismacskát, aki majd meg bolondult, úgy szaladgált utána, és amikor a másik kezemmel oldalba böktem, miközben minden idegszálával a spárgára készült lecsapni, nagyokat ugrott a levegőbe.

Később aztán rendesen is megterített a család egy apró, alacsony kerek asztalnál, amit körbeülve még valami furcsa sötétzöld zöldséget is kaptunk a rizs mellé. Ezt ők még összekeverték a tűzön pirított piros csilipaprikával, és ez persze nálam kiverte a biztosítékot, alig bírtam belőle enni és még így is tiszta vörös lett az arcom és csurgott rólam a víz. Este a család még tévét nézett, mikor mi elájultunk a matracokon. Máskor talán zavart volna a ricsaj, de most egyből elaludtam, örültem, hogy vízszintesben vagyok.

Ezen a napon, 2012. december 11-én 59,6km-t haladtunk, 8,8km/h-s átlagsebességgel. Ez azt jelenti, hogy ezen a napon is, akárcsak előző nap, több mint 7 órát a bringákban tekerve töltöttünk. :)

Reggeli hegymenet

A Muang Khan-i iskolateremben korán keltünk, amikor először kiléptem az ajtón, még látszódtak a csillagok az égen. Ahogy pakolásztunk, Tom is megérkezett, elbúcsúztunk tőle és megköszöntük a segítségét. Minden jót kívánva neki elindultunk, áthajtottunk az iskola udvarán, majd ki a főútra, hogy nekilássunk a ma ránk váró nagy fölfelének!

Emlékeztek még erre a szintmetszeti ábrára? Ezen az látszik, hogy Muang Khan és Nem Neum között 90km a távolság, aminek az elején 600m-ről fel kell mászni 1550-re, majd legurulunk 1250-re, majd folyamatos hullámvasút jön 1500m környékén, hogy a végén még lejjebb fejezzük be, mint kezdtük, 500m-en Nem Neumban. Ez együtt egy nap alatt van vagy 2000 méter mászás a „szívritmuszavarokkal” együtt… – Hát ezért indultunk el hajnalban ezen a napon. :)

Az első nagy fölfelében még hűvös volt és köd borította a tájat, viszonylag jól és könnyedén haladtunk, az út nem volt túl meredek. Néha láttunk házakat az út mentén, és néhány embert, de különben csak mi voltunk és az erdő, amely talán itt már tényleg megérdemli a „dzsungel” jelzőt, mert sűrű növényzet vett minket körül és az egész pont olyan volt, ahogy én egy dzsungelt még odahaza elképzeltem.

Az első napsugár örömére megálltunk még megettünk néhányat a még tegnap este készített szendvicsekből, majd még párat a nemrég vásárolt hatalmas adag csokiskekszből is. Tudtuk, hogy kell majd nekünk az ilyesfajta „dopping”, mert őrült sok emelkedő vár ránk. Ezeket málhás fekvőkerékpárral megmászni nem éppen leányálom, de azt is tudtuk, hogy kellő kitartással képesek leszünk rá, ha 5km/h-s sebességgel, akkor annyival, de feljutunk és átjutunk a hegyeken.

Fent ezerötszáz méter környékén tényleg abbamaradt az emelkedő, és néhány kisebb lefelét követő újabb mászás után tényleg azon kaptuk magunkat, hogy újra 1400m alatt vagyunk. Ekkor tudtuk, hogy megérkeztünk abba a bizonyos gödörbe, aminek kb. 1250m-en van az alja. Itt már sorra jöttek a házak és egyre népesebb lett az út, gyerekek játszottak, vagy követték a szüleiket valami dologra. Az egyik kanyarban egy kis útszéli pihenőhelyen két motoros feküdt bukósisakban, hogy csak korai sziesztáztak vagy még itt éjszakáztak, és még nem ébredtek fel, azt nem tudtuk meg, mert emiatt nem keltettük fel őket. Ami nagyon vicces látvány volt számunkra, az az egyikőjük csuklójára kötött kis majom volt. Két motoros, bukósisakban fekszik az út szélén a hátán a fűben, és az egyikükre egy kismajom van kötözve. A kis állat persze már ébren volt és a fűszálakat vizsgálgatta a gazdája mellett. :)

Csináld magad ebéd egy Hmong ház tűzhelyén

Ekkor már igencsak éhesek voltunk és nem akartuk ebédig felfalni az összes szendvicsünket, ezért nagyon vártuk az első falut, amit a térképünk is jelzett. Souanmone egy apró kis település volt az út mentén, ahol nem számítottunk sokra, de azért egy útszéli levesezőre igen. Hát, e téren sajnos csalódnunk kellett, csak három pici „boltot” találtunk, vagyis néhány útmenti házikó ablakába ki volt pakolva kb. ugyanaz a 30-40 fajta csomagolt, ipari „élelmiszer”, ha a cukorkákat, kekszeket és chips-eket annak lehet nevezni. Ezek közül megtaláltuk a számunkra legmegfelelőbb instant tészta levest, amihez az egyik boltban kaptunk tojást.

Elkértük az egyik házikó tűzhelyét és edényeit néhány percre, és Zita tojásos tésztát varázsolt a tűzön. Büszke voltam rá, mert mialatt én a kimerültségtől már túl elgyötört voltam az ilyesfajta ötletekhez, ő feltalálta magát és elkészítette az ebédünket. Érdekes volt egyébként ez a tűzhely, egy cölöpökön álló faházikó padlójába épített vaslapon volt megrakva a tűz. A kémény errefelé nem divat, így közben a szemünket marta a füst.

Az ebédünket végül egy osztrák bringással is megosztottuk, ő Nam Neum felől jött, szintén hajnalban indult, robusztus, szétcsavarozható vázú Thorn Nomad kerékpárt ült meg, ami szintén Rohloff agyváltóval volt szerelve. Ő csak Laoszban bringázik, bejárja az egész országot. Beszélgettünk egy húsz percig, aztán ki-ki ment a maga útjára.

A falu végén még megálltunk vizet tölteni. A helyiektől kaptunk kútvizet, amibe beledobtunk egy-egy fertőtlenítő tablettát. Most nem akartunk a vízpumpálással időt veszteni, inkább ittuk a vizet egy kis mellékízzel. Egy kiadós kaptató után pár kilométerre lankássá vált a táj, tudtunk a kényelmes, megszokott 15-20km/h-ás tempónkban haladni, és közben csodálni a tájat. Ezt nagyon élveztük, mert eddig vagy szabadon suhanva lefelé száguldoztunk, vagy fölfelé küzdöttük magunkat. Mind a kettő fajta haladásnak megvan a maga szépsége, de a legjobb mégiscsak az, amikor az ember nem szakad szét és nem száguldozik, se nem koptatja szét a fékpofáit, hogy ne száguldozzon, hanem élvezze a tájat.

Ezen a délutánon még több nagyszerű kilátás tárult elénk és a terep nagyjából ilyen maradt: rövidebb mászások és száguldozások közben nagyjából sík szakaszok.

Csuzli és számszeríj a gyerekek kezében

A délután aztán még találtunk egy „éttermet”, vagyis egy kis utcára nyíló kunyhót, ahol vállalták, hogy készítenek nekünk „Fried Rice”-t, a változatosság kedvéért tojással. Így már jóllakva indultunk tovább, de sejtettük, hogy a napnak így sem fogunk a végére érni világosban, mert ekkor még több mint 50km volt hátra és már délután 3 óra is elmúlt. Ezt még úgy is sokalltuk, hogy tudtuk, az utolsó 20km ha szerencsénk lesz, tiszta lefelé, mert tudtuk, a naplemente még mindig fél6-kor van.

Egy kedves kis faluban videofelvételt indítottam, mert feltűnően sokan „Szábájdiztak” ránk, és az egész hely a cölöpökre épített házakkal nagyon varázslatos volt:

A srácok szépen körénk gyűltek, és nagyon tetszett, hogy bár tele voltak csúzlival és az egyiknél még számszeríj is volt, ezeket a fegyvereket eszükbe sem jutott még csak játékból sem ránk fogni. Valószínű madarakat és kisállatokat ejtenek el velük, és egymás ellen nem használják őket. Vicces volt, hogy egyszer Reku Papa kommentben megjegyezte még a pakisztáni kődobáló gyerekek kapcsán, hogy örüljünk hogy nincs csúzlijuk. És lám, pár országgal később most találkoztunk csúzlis gyerekekkel, de ők hála az égnek, abszolút kedvesen és barátságosan fogadtak minket. Igazából még elidőztünk volna itt velük, de tényleg mennünk kellett, mert szinte már biztos volt, hogy egészen ránk fog sötétedni ezen a napon és még mielőtt ez megtörténik, minél több dolgot szerettünk volna látni a helyi életből és a tájból.

Észrevettétek egyébként hogy sokszor mondom a videók alatt, hogy „Na, menjünk már!”? :) A valóságban is én vagyok inkább az, aki sürget, de azért annyira nem vészes a dolog, mint ahogy az a videókból talán átjöhet. Csak rossz kameraman vagyok, aki akkor is beszél a felvételre amikor nem kéne. :)

Ezen a délutánon történt, hogy Zita kifakadt, hogy soha többé nem akar hegyek közé jönni, és hogy miért jöttünk már megint ilyen fárasztó terepre. Én se voltam ekkor éppen toppon, ezért csak azt válaszoltam, hogy ne hisztizzen, hanem próbálja meg élvezni a tájat. Erre persze ő csak még durcásabb lett, amit én is éreztem, ezért tíz perc és kb. 3km síri csöndben való tekerés után elnézést kértem tőle, amiért azt mondtam neki, hogy hisztizett, mentségül azt hoztam fel, hogy én is fáradt vagyok. Válaszul ő is elnézést kért, amiért hisztizett! :) Így, ezt a szót használta. Ettől persze még mind a ketten kicsit bugosak maradtunk, de ahogy a terep kezdett enyhíteni a nehézségeinket, úgy mi is megenyhültünk felé és egymás felé is, a dolgot pedig aztán este még egyszer megbeszéltük, amikor már nyugodtan ültünk a nap végén egy tál meleg étel előtt. Szóval ilyenek is vannak velünk, még egy ilyen amúgy gyönyörű napon sem leányálom a tekerés, és nem pusztán tiszta élvezet, de az ilyen kis nehézségeket, problémákat mindig hamar megbeszéljük, sose hagyjuk őket elmérgesedni, és ha ez nem is minden pillanatban sikerül, de próbálunk azon lenni, hogy az idő nagy részét akkor ott is élvezzük, ne csak a fotókat visszanézve tűnjön gyönyörűnek egy-egy szakasz, hanem valójában úgy is éljük meg.

Area of Sliding Cart – Avagy a Szentjánosbogár Downhill

Valamikor, amikor már a nap is oldalról sütötte ránk arany fényeit, végre elkezdődött egy bíztatóan hosszú, egybefüggő lefelé. Gyönyörű erdőben suhantunk, de még nem túl gyorsan, mert nem volt meredek. Oldalról a nap tűzött be arany színben a lombok közül, felettünk pedig egybefüggő volt a lombkorona – így gurultunk a helyenként kátyús kis aszfaltsávunkon, és nagyon élveztük, tudtuk, hogy ezek az utolsó percek.

Egyszer csak egy furcsa tábla várt ránk az út szélén, pont ott, ahol az út is elkezdett meredeken lefelé haladni. A táblán egy görszánkós gyermekalak volt látható oldalnézetből, és a következő felirat: „Area of Sliding Cart”, vagyis tükörfordításban valami ilyesmi: „Csúszó kordék területe”. Ez a tábla teljesen valószínűtlen volt nekünk itt Laosz közepén, így angolul, egy ilyen „extrém sportot” ábrázolva, egy olyan úton, ahol kb. a kutya sem jár. És mert egy kicsit a fekvőbringákra hajazott a táblán a kölyök testtartása, nem bírtuk megállni, hogy ne készítsünk egy fotót a táblával. Egyúttal faltunk is néhány szendvicset és jól fel is öltöztünk, mert úgy sejtettük, most jön a nagy lefelé, innentől csak 20km suhanás, bele az egyre hűvösebbé váló éjszakába.

Ebben tévedtünk, egy kilométert sem haladtunk lefelé, amikor egy nyeregben újra emelkedővé vált a lejtőnk. Itt megálltunk megcsodálni a tájat, és felfedeztünk egy embert az úttól kicsit lejjebb. Egy kuckószerű eszkábált sátra is volt egy kiskutyával. Hogy mit csinálhatott itt, nem tudjuk, de éppen nem gyenge helyet választott magának táborául.

Az ezt követő emelkedőt még egy követte, majd végül tényleg elérkezett a több mint egy óra hosszú száguldás ideje. Persze ekkor már lámpák fényénél, óvatosan haladtunk a kanyarokban, mert hamar teljesen ránksötétedett. Ennek is megvolt a maga hangulata, és nem is akármilyen. Az éjszaka sötétjében lejjebb ereszteni magunkat több mint 1000 métert Laosz dzsungeljében…

Az út mentén világító bogarak járták a levegőt, tovább növelve a hangulatot. Nem tudjuk, hogy szentjánosbogarak voltak-e, de elnézve őket akár azok is lehetettek. A lejtő csak nem akart véget érni, mert bár élveztük nagyon, de tudtuk, hogy ez azért nem olyan vidám dolog márcsak a fékpofáinknak sem, ezért örültünk volna már, ha leérünk abba a faluba, már csak azért is, mert hiába nem kellett már tekerni, azért odaértünk volna már ebbe a bizonyos Nam Neumba.

Rizs marhahússal és rajzfilmmel

Persze a nap nem adta meg magát olyan könnyen, mint ahogy azt szerettük volna. Lejjebb érve néhány falun hajtottunk keresztül és még aztán egy kisebb emelkedőt is kaptunk, mire leértünk a nagy völgybe, ahol egy nagyobb hidat keresztezve tudtuk, hogy megérkeztünk Nam Neumba.

Ekkor már azt is tudtuk, hogy két szálló van a településen, ezek közül az egyiket, a főút mellett nagyon hamar megtaláltuk. Igaz, csak magát a szállót, de a tulajt vagy az üzemeltetőt nem, üres volt a nagy ház. És lepukkant, ezért aztán azután sem maradtunk ott, miután végre előkerült egy ember, és közölte a szoba árát.

A főútról egy kis utcába jobbra letérve aztán megtaláltuk a másik szállót, ez se volt sokkal barátságosabb, de legalább megkaptuk 40 ezer kipp-ért a kis lyukat, amiben egy konnektor is volt. Ekkor már 8 óra is elmúlt, félő volt, hogy nem találunk nyitva éttermet és boltokat, ezért aztán úgy ahogy voltunk, zuhanyzás nélkül gyorsan visszasétáltunk a kereszteződéshez. Egy családi étteremben nagyon finom fűszerezésű marhahúst kaptunk sticky rice-al, vagyis ragadós rizzsel. Ez olyannyira ízlett nekünk, hogy rendeltünk elvitelre is, hogy legyen másnapra elemózsiánk. Ritka, hogy ennyire nagyon finom, az ínyünkre való ételt találunk, ezért ezt ki akartuk használni, hisz közben azt is tudtuk, a holnapi nap sem lesz könnyebb és azon a szakaszon se számíthatunk nagyon éttermekre és boltokra az apró falvakban.

Érdekes volt egyébként a hely, ahol ettünk, a gyerek, egy talán 12 éves srác az asztalok mellett feküdt a matracán, és a tévén rajzfilmeket nézett, amíg mi, mint a nap utolsó vendégei, a vacsoránkat fogyasztottuk. Simán el tudjuk képzelni, hogy ahol jártunk, az a helyiség az egész laktere a családnak, és ott alszanak az asztalok között. Itt az élettér és az étterem összemosódik, ahogy az utcára nyíló boltok is egyben családi kirakatok. Az apró, egy helyiséges lakások utca felöli oldala teljesen felnyitható, ide pakolják ki az árúkat, amelyek között zöldséget már nem, de tojást és csomagolt kockakenyeret jó esetben még megtalálni. A többi csomagolt, ipari termék, azokon a teherautókon hozták ide, amelyek nagy ritkán, de összefüstölték előttünk az utat.

Ezen a napon 81,4km-t haladunk és nem számoltam meg, mennyi szintet másztunk, de nagyon sokat… Kőkemény nap volt, de egyben gyönyörű is – ezek általában így együtt járnak! :)

A kőköcsög mezőn

Phonsavanhban a pihenőnapunk annyira nagyon nem volt nevezhető pihenőnapnak, mert a térképen 7km-re mért Plain of Jars-t végül oda-vissza 21km alatt jártunk meg. Persze csomagok nélkül, csupasz bringákkal. :) Ez a hely egész Laosz szerte híres, és különösen kedvelt a helyiek körében. Nem egy laoszi otthon falán láttunk fényképeket a családtagokról, ahogy a nagy kövek előtt állnak.

Amikor megérkeztünk, és a fejenként 10 ezer kipp-es belépőt kifizetve besétáltunk a területre, rögtön azt is megláttuk, hogyan készülnek ezek a fényképek. Nagy tükörreflexes fényképezőgépekkel várják jól felkészülten a fotósok a turistákat, akik lévén, most közeleg a Hmong újév, sokan családostul érkeznek, és a nagy fényképezkedésre tradicionális Hmong öltözéket húznak. Kérdésünkre pedig megengedték, hogy mi is készítsünk róluk egy-egy fényképet! :) Ahogy egy 180 fokos fordulatot vettünk ezen a dombon, ahol egyébként a legnagyobb kőedény található, megpillantottunk lent egy nagyobb területet, egy „mezőt” (plain) tele rengeteg edénnyel (jars). Csak a két fickó volt furcsa a kis asztallal… Mit keresnek ott, még egy belépőt ki kell fizetnünk, vagy mi? Lesétálva láttuk csak közelebbről, miről van szó: Itt helyben nyomtatnak, közvetlen a memóriakártyáról, számítógép közbeiktatása nélkül, a nyomtatókat akkumulátorokra kötve! :o

A mező érdekes volt, és lévén több több kőedényben is vizet fedeztünk fel, gyorsan meg is fejtettük a nagy rejtélyt: vizet tárolhattak ezekben a kövekben, azért vájták ki őket! Merthogy az útikönyv nagy misztikusan azt írja, hogy mind a mai napig nem jöttek rá, hogy kik, mikor és miért faragták ezeket a kőedényeket. Szerintem ez butaság, biztos van rá módszer, hogy a korukat meghatározzák, és az, hogy kik és miért… Nos, komolyra fordítva a szót, az már tényleg nagyobb talány lenne, de tényleg el tudjuk képzelni, hogy a vízgyűjtés céljából. Vagy egyszerű vallási vagy egyéb célból való nagyzási, versengési vágyból.

A mező közepén található nagy fa alatt érdekes dolgot fedeztünk fel. Épp egy videoklippet forgattak, mi sem voltunk hát rest, elindítottunk egy felvételt:

Tudom, gonoszság volt, de utána még kicsit ki is figuráztuk őket. Persze ők erről nem tudtak, és amikor utólag megkérdeztük őket (mert amúgy normálisan, illedelmesen beszélgettünk velük), hogy nem zavarja-e őket a szemét a háttérben, azt mondták, az nem gond.

Egyébként ez tényleg érdekes dolog, és ez már többször, több dolog kapcsán is előfordult velem: tudom, hogy nincs igazam, amikor úgy érzem, hogy valami a helyi kultúrában ultra-gáz. De ez a tudat még nem formálja át a véleményemet és az ízlésemet, attól még továbbra is borzasztóan furcsának találom a dolgokat. De pl. ha a helyi nyelvről van szó, észrevettem, hogy mire elhagyunk egy országot, már nem olyan idegen és nem olyan furcsa nekem, mint kezdetben, amikor megérkeztünk az adott országba és meghalljuk az első helyi nyelven mondott szavakat. Mert közben kicsit megismertük és mi is megtanultunk pár szót vagy mondatot a helyi nyelvből… :)

A „kőköcsög mezőn” – ahogy Zita spontán nevezte a videó alatt – egyébként nagyobb bombatölcséreket is láttunk a földben, feltéve, ha így nevezik azt a krátert, amit a felrobbant bombák hagynak maguk után és nem írok hülyeségeket. Az egyik domb aljában pedig egy kis barlang is figyelt, ahogy közelebb mentünk, láttuk hogy egy kisebb imahely is fel van állítva, füstölők égtek. Ezt a helyet is, mint annyi mást, rejtőzködésre használták az amerikai háború alatt a helyiek.

The Sercet War in Laos – A titkos háború Laoszban

Miután visszaértünk a szállásra, megnéztük azokat a filmeket, amelyeket hallban vetítenek minden este. Több rövid, érdekes dokumentumfilmet néztünk végig, ezek elmesélték, hogy van egy repülőtér valahol Vang Vieng mellett a hegyek között, amit először az amerikaiak kezdeményezésére építettek meg, hogy repülőn segélyszállítmányokat juttathassanak a laosziak számára. Legalábbis ezt mondta az akkori Air America vállalat, amelyről utólag kiderült, hogy teljes egészében a CIA irányítása alatt állt. Természetesen a repteret egyre csak bővítették, és ahogy beindult a vietnami háború, úgy már nem csak segélyszállítások érkeztek, hanem nehézbombázók is.

Átlag 8 percenként szállt fel erről a repülőtérről egy gép, amely bombákat szórt a vidékre, és nem csak Vietnamra, hanem Laoszra is. Ennek három fő oka volt. A Ho Chi Minh Trail, vagyis a kommunista észak-vietnamiak híres utánpótlás útvonala a déli harcmezőkhöz nem csak Vietnam területén haladt, hanem nagyon sok helyen laoszi területen át is – így aztán az amerikai bombázók Laoszból felszállva Laosz földjét bombázták. A második ok az volt, hogy a laoszi „ellenállás” vagyis a kommunisták vezetői Vieng Xai mellett fészkelték be magukat szó szerint a mészkősziklákba. A harmadik ok, és egyben a legkegyetlenebb és legmegrázóbb az volt a laoszi föld bombázására, hogy a célt a rossz időjárási viszonyok miatt meg nem talált bombázók „biztonsági okokból” nem szállhattak le a bombákkal a szárnyuk alatt, ezért az ledobták a rizsföldekre, vagy a dzsungelre.

Mindeközben a laoszi vidéken még a mainál is „fejlettlenebb” módon éltek, a világtól távol, a modern világ eszméiről (demokrácia, szabadság, kommunizmus) semmit nem tudva, a földjeiket próbálták művelni, miközben azt se tudták, kik vagy mik bombázzák őket és miért.

A történetnek itt akár vége is lehetne és elkönyvelhetnénk, hogy igen, de mit pattognak, mit pattogok én még ezen, ám a bombák egy része még mind a mai napig nem robbant fel. Ezeket hívják UXO-knak, vagyis Unexploded Ordenance-nak. A különböző szervezetek, mint pl. MAG (Mine Advisory Group) oktatják a helyieket és főként a helyi gyerekeket, hogy ne nyúljanak az ilyen bombákhoz, hanem hívják a szakértőket, akik majd felrobbantják vagy hatástalanítják őket. Bár gondolom legtöbbször az előbbi történik és nem kockáztatnak. A filmben még egy dalt is hallottunk az iskolásoktól, ez volt a Bombie Song, ami arra tanította őket, hogy még a közelébe se menjenek a bombáknak vagy bárminek, amiről nem tudják, hogy micsoda és az lehet.

A bombák közül a legveszedelmesebb a Bombie volt. Nem emlékszem a pontos számokra, de azt hiszem 150 teniszlabda méretű kis bomba, vagyis „Bombie” volt a még a levegőben a két héját levedlő, így szétnyíló és a Bombie-kat szétszóró szerkezetben. Ezek a teniszlabdák a földre érve 30, akár egyenként is halálos szilánkká robbantak szét, halált hozva maguk körül több 10 méteres körzetben. Az ilyen bombákból az amerikaiak csak Laosz területén többet dobtak le, mint Németország és Japán együtt összesen a 2. világháború alatt.

Minderről pedig vajmi keveset hallhattunk a mainstream médiában, erről nagyon kevesen beszéltek és az egészet csak a háború után ismerte be Amerika. Miközben ezek a bombák, mivel egy számottevő hányaduk nem robbant fel, mind a mai napig halált hoznak a laosziakra. Napi 500 bombát hatástalanítanak a szervezetek, de még ezzel együtt is, átlag naponta egy laoszi meghal a fel nem robbant bombák miatt. Ők a legtöbb esetben gyerekek, akik labdának nézik a Bombie-kat és addig játszanak vele, amíg fel nem robbannak. Vagy a földjüket művelő, a házukat építő felnőttek. Ha ilyen ütemben halad csak a fel nem robbant bombák hatástalanítása, még 150 évig lesznek a földben fel nem robbant bombák.

Ezt most én csak visszamondtam, de ha csak a fele igaz, már az szörnyű… Persze miért nem lenne igaz az egész? Én szavakban leírni nem tudom, mennyire undorító dolognak tartom a háborút, hisz még azt is hozzá kell vennünk ahhoz, hogy ez az amerikaiaknak egy óriási nagy üzlet is volt. Laosz akkori lakosságára fejenként két tonna bomba jutott, ezt valahol legyártották és irdatlan pénzeket kaptak. Tudom, szinte már összeesküvés elméletnek számít azt mondani, hogy a háborúban üzlet van, de attól a tény még tény marad, a háború rohadt nagy üzlet, a lehető legundorítóbb üzlet a világon.

Ezért is lett vége a vietnami háborúnak, ha jól sejtem, mert az amerikai népnek már elege volt belőle. Aztán el is lett felejtve, persze Amerika talált magának mindig új ellenséget, azóta is…

Ez túl mély és túl bonyolult dolog, én pedig még mindig túl naív vagyok, de ha én amerikai lennék, még adót sem tudom, hogy fizetnék-e egy olyan kormánynak, amelyhez ekkora hadiipar társul. Nyomatnák inkább a pénzt az UXO-k felszedésébe…

Még egy kegyetlen dolgot elmesélt a film. Az amerikaiak a helyi laosziak közül is toboroztak katonákat, akár gyerekeket is, mindegy volt, adták a kezébe mindenkinek a fegyvert és hülyítették be őket, hogy meg kell védeni az országukat. Amikor egy falu vezetése szóvá tette az amerikaiaknak, hogy nem kéne több embert a háborúba küldeniük, mert nem lesz elég munkaerejük a rizstermesztésre, az amerikaiak felgyújtották a rizsföldeket. Erre válaszul a helyiek mákot kezdtek termeszteni, amiből ópiumot készítettek, és azt eladták a katonáknak dollárért, amiért cserébe élelmet vásároltak a városokban. Az amerikaiak a végén már helikopterrel jártak az ópiumért, és a hadsereg 70% ópiumfüggő lett a háború alatt. Kvázi mindenkinek szar lett a végén ez a háború, és a kommunista terjeszkedést sem állították meg az amerikaiak, szóval azon kívül, hogy tanult belőle valamit az emberiség – amit remélek – sok értelme nem volt az egésznek.

Na, de ne higgyétek, hogy még ebből sem lehet kijönni pozitívan, mert a laosziaknak sikerült! Először is, annak ellenére, hogy ez mind megtörtént és történik az országukban, az egyik legvidámabb népség, akikkel eddig találkoztunk a 20 országban, ahol jártunk. Másrészt még a bombákban is megtalálják a jót. Például azt a sok ezer tonna fémet újrahasznosítják, szerszámokat, evőeszközöket, edényeket készítenek belőle, vagy kerítésnek, növénytartóknak használják őket. Phonsavanh-tól keletre van egy „Bomb Village” becenevű falu, ahol rengeteg ilyesmit látni. Mivel ez csak pár kilométer kitérőre van a főúttól, amin mi is tovább tervezünk haladni, bevettük az útitervünkbe.

12.000 km – A lufiszállító motorosok és a hmong nagymama unokával

Másnap reggel rajtoltunk tovább, nem volt több időnk hogy egyhelyben legyünk, hiszen ahogy már írtuk, nem maradt sok hátra a vízumunkból és a Karácsony is közelgett. Az útiterv könnyű napot ígért erre a napra, mindössze 54km-t egy laza emelkedővel az elején, majd egy nagy lejtővel a végén, hogy aztán Muang Khan-ban zárjuk a napot, ahonnan majd megkezdődnek az őrült többnapos hegymászások. A Bomb Village ezen belül a mai kis hágó előtti utolsó falut jelentette.

Gondoltam, hogy összekötve a laoszi titkos háborút rögtön rátérhetek majd a Bomb Village-re, de amíg oda eltekertünk, hát az sem volt épp eseménytelen. Először is megfigyeltük, ahogy a vendégházunknál a feleség úgy takarít, hogy közben a gyermeke a hátára van kötözve, de nem ám valami spéci cuccal, hanem egyszerű, nagyobb ruhaanyaggal. Az apróság folyamatosan figyel kifelé a világra az anyja háta mögül, miközben végig mellette van, testközelben, biztonságban érezheti magát, mialatt az anyja kvázi mindent el tud végezni, csak közben néha át kell dobnia a gyereket az egyik oldalról a másikra. Szerintem ez óriási és bennem egy kicsit megkérdőjelezi a babakocsi létjogosultságát, lévén nem láttunk még egyetlen babakocsit sem Laoszban, viszont 3 év alatti igazán keservesen bömbölő gyermekeket sem, és tudom, ennyiből még korai levonni személyes következtetéseket, de félek, van igazság ebben a nagyszerű cikkben, amikor azt írja, hogy a két dolog között van némi összefüggés! :)

Aztán ahogy elindultunk, szembe jött valami nagyon furcsa, és Zita ezt már jó előre kiszúrta, és rámszólt, hogy készítsem a fényképezőgépet. A csávókat a lufival háromszor fényképeztem le, ebből a harmadik teljesen véletlenül egy zseniálisan tökéletes kép lett, teljesen élesek a képen, tökéletesen meg van komponálva (de ismétlem: teljesen véletlen volt, mi 20-al tekertünk, ők szembe legalább 30-al, és oldalról így elkaptam őket), a színek élesek, pedig az idő borús volt. Ezen a képen, amit ide feltöltöttem, semmit nem módosítottam csak lekicsinyítettem, de se vágás, se színkorrekció nincs rajta. Ezek a fickók a lufival annyira megcsinálták a délelöttünk, hogy ahányszor csak a képre néztünk, nem bírtuk megállni hangos röhögés nélkül! :) …és ezt sokszor megtettük, mert nem akartuk elhinni, hogy ez a kép így sikerült! :) Még az is látszik, hogy a pilóta vigyorog és rózsaszín a papucsa! :) Hogy félig lelőjjük a poént, megmutatom az első képet is, valójában ez nem csak egy szimpla motorbicikli volt, hanem valami háromkerekű helyi tákolmány. Az viszont megint egy jó kérdés, hogy nem lett volna-e gyorsabb és gazdaságosabb nekik egy kisebb légellenállás héliumpalack és egy apró dobozba összecsomagolt kupacnyi „üres”, összehajtott lufi…? Persze lehet, hogy a héliumpalack nem volt mozdítható, nem volt az övék, vagy csak így egyszerűen nagyobb buli volt a lufik szállítása, ezt már nem tudjuk meg soha, hiszen csak elszáguldottunk egymás mellett egy szempillantás alatt. Mégis, ez a két figura a lufikkal nagy örömöt okozott nekünk és még 50 nappal a történtek után is arra késztetett, hogy egy bekezdést írjak róluk, mialatt még most is szélesen mosolygok. :)

Te jó ég, most esik le, amikor ezt a bejegyzést kezdem, hogy nem csak, hogy kb. 50 nappal, hanem kétezer kilométerrel is le vagyok maradva az útinaplóval. Ez nagyon durva… De sebaj, én szeretem a kihívásokat, majd ezzel is megbírkozunk valahogy! :) Szóval a lényeg: itt ünnepeltük a 12 ezredik kilométerünket. Azért írtam ünneplést, és nem azt, hogy itt ért minket, mert valójában ekkor már napok óta átléptük a 12000km-t, csak akkor nem volt alkalmas idő és hely, na meg kedélyállapot az ünneplésre. Most volt, és Zita ehhez már a táblácskát is elkészítette, ezért amikor egy aranyos gyereksereget pillantottunk meg az út szélén, lefékeztünk és barátságosan közeledni próbáltunk hozzájuk. A Szábájdi csak válaszként jött ki belőlük, persze azért húzni nem kellett, de a fotón éreztük, hogy nem ez lesz az igazi, először is nem néztek a kamerába, másodszor pedig kicsit meg voltak szeppenve, nem voltak az az igazi, a rötyögést abbahagyni nem tudó laoszi gyerekek. Pedig ritka az ilyen gyerek Laoszban, és ekkor már egy helyi felnőtt is velünk volt, aki a fényképet készítette, de hiába, mi érdekesebbek voltunk mellettük, mint egy ismerős arc a kamerával, így csak ránk figyeltek. A Zitától kapott narancstól aztán kicsit feloldódtak, de még mindig csak egymás között kuncogtak rajtunk és nem hangosan ki a világba, ahogy a laoszi gyerekek többsége szokta, így nem próbálkoztunk náluk tovább, csak elköszöntünk tőlük.

Pár kilométerrel később megtaláltuk az ünnepi fénykép elkészítéséhez a tuti helyet és a legjobb embereket. Noha nem ezért álltunk meg a kis bolt előtt, hanem csak vásárolni némi élelmet, de amikor közelebb mentünk, láttuk, hogy több asszony hátán is gyermek figyel, no meg aztán itt ült a világ legvidámabb nagymamája is. Ha létezik olyan, hogy szép öregember, akkor ő beletartozik ebbe a kategóriába, az biztos! Már a puszta jelenléte is szépséget és nyugodtságot sugárzott, de mindehhez még egy nagy adag fittséget és vidámságot is hozzátett, ahogy vidáman ugráltatta a lábán az apró unokáját, akin egyébként először nem volt semmilyen nadrág. A kis fütyis csupasz fenékkel volt a nagymama ölében, ami azért is vicces volt, mert közben zokni, sapka, sál és kapucni is volt a gyereken… :) Persze aztán felöltöztették, valószínű azért lehetett félmeztelen, mert errefelé nem csak a babakocsinak, hanem a pelenkának sincs túl nagy divatja, így aztán a kaki-pisi session-öket így oldják meg. (ugye mondanom sem kell, mennyivel fenntarthatóbb, de majd megtudom én mit beszélek, ha saját gyerekem lesz, eldobható pelenka nélkül már nincs élet, nem igaz?)

Szóval ez a kép még Karácsony előtt megjárta a FB-oldalunkat is, és ott tanultunk egyik kedves olvasónktól egy új kifejezést az ilyen tündéri gyermekekre: a kis szutyokdugó! :) Hát tényleg az.

A Bomb Village

Végre, ide is megérkeztünk! :) Igaz, hogy előtte egy kicsit eltévedtünk és túlmentünk rajta, de végül megtaláltuk, és egy nagyobb kerti összejövetelnél egy angolul jól beszélő hmong férfi is ránk talált, aki elmesélte nekünk, hogy éppen a hmong újévet ünneplik, ezért jött itt össze az egész nagy család, Laosz minden szegletéből ideutazva. Egy nagy fél henger alakú Bombie bombahéjban raktak tüzet, ezekre pakolták a nagy lábosokat, amelyekben számunkra nagyon furcsa állagú húsos ételek főttek. Biztos vagyok benne, hogy szívesen láttak volna minket vendégül, de nekünk nem volt ínyünkre az, amit főztek, és valószínű még órákba telt volna, mire elkészül, ezért ezt a szálat nem erőltettük és hála az égnek ők sem nagyon.

Ellenben emberünknek volt rá 10 perce és kérésünkre örömmel körbevezetett minket a falun, így láthattunk növénytartókat ugyanilyen félhenger bombákból, amelyekben újhagymát növesztettek, így magasan és távol tartva azt az állatoktól. Aztán láttunk rengeteg takarmánytartó házikót, amelyek alatt ezek a félhenger bombatestek szolgáltak tartóoszlopként, ugyanígy galambházak alatt is, sőt volt egy épület, ugyanígy cölöpökön, ahol odabent kukoricát őröltek egy erre a célra épített kis kézi őrlővel. Ezt mi sem tudtuk kihagyni:

Tudom, tudom, szuper naiv, idealista utópista vagyok, de most ez nem fenntarthatóbb, mint egy ipari malom, egy valag teherautó, meg egy konditerem hogy el ne hájasodjunk? Tudom, másak a méretek, ebbe bele lehet kötni, de a tény az tény marad: Laoszban még nem láttunk elhízott helyit, az elhízás és a vele járó egyéb betegségek a szuper fejlett, megkérdőjelezhetetlenül az egyetlen helyes utat járó és mutató modern nyugati civilizációnk mellékhatása. Szóval nekem nagyon tetszett ez a kis kézi őrlő, és hogy ezt itt így nyomják, egy olyan házikóban, ami amerikai bombák testéből készült oszlopokon áll. Adja az ég, hogy eljussunk majd abba az országba is, és ezt megmutathassam a leendő amerikai barátainknak is. Nem piszkálódásból, nem rosszallásból, hanem jó akarásból és kíváncsiságból. Mi a frászt fognak szólni hozzá? :)

Újra az iskolapadban

A hágó a falutól tényleg csak egy köpésnyire volt és hamarosan elindulhattunk lefelé. Gyönyörű tájakon suhantunk, és egy hosszabb lefelé után egy szélesebb plató oldalában találtuk magunkat. Ez egy nagyon hangulatos hely volt, mert jobbra hegyoldal volt felettünk, míg balra rizsföldek, melyek egyszer csak véget értek a semmiben, mert ott folytatódott a völgy, de ezt a szakadékot már nem láttuk, csak hogy végetér a rizsföld, aztán jön a nagy semmi a völgy túloldaláig. Nem tudom megmagyarázni, de mindketten éreztük hogy ez valami fenséges hely.

Persze ez nem tartott tovább egy kilométernél, ami alatt azért kétszer megálltunk egy-egy percre csodálni és fényképezni, magunkba szívni ezt a látványt. Aztán elindultunk újra lefelé a meredeken, csak úgy száguldottunk, amíg lent a völgy alján újra ki nem laposodott az út alattunk.

Itt egy számítógép házat a lába között hordozó robogós lassított le először mögöttünk, aztán mellettünk. Azt kérdezte, emlékszünk-e rá? Némi hezitálás után rávágtuk, hogy persze, ő lesz az emberünk a hmong faluból, ahol Phokun és Phonsavanh között éjszakáztunk! Kérte, hogy kövessük, mert szeretne minket vendégül látni, szeretné, ha nála aludnánk, az ő házában („you sleep, came to my house!” – Így mondta). Mi másodjára sikeresen megértettük vele, hogy ne ilyen hevesen, először ennünk kell és alaposan be kell vásárolnunk a következő napokra, mert a hegyek között se étterem se bolt nem lesz, legalábbis erre kell készülnünk, ha nem akarunk meglepődni. Ezért megbeszéltük vele, hogy találkozzunk 30 perc múlva a Muang Khan-i elágazásnál, azt nem lehet eltéveszteni, és ott biztos kapunk majd mindent, amit kell. Ez így is lett, ebben nem tévedtünk nagyot, találtunk éttermet, ettünk két kiadós tésztalevest és a szomszédos boltban alaposan bevásároltunk kenyérből, hagymából, tojásból és csokiskekszből.

Ekkora már a barátunk is megérkezett, és felajánlotta, hogy 6km-re az iskolájában el tud szállásolni minket. Ennek nagyon megörültünk, különösen akkor, amikor azt is elmondta, hogy ott lesz áram, és hogy az a 6km pontosan arra van, amerre holnap folytatnunk kell. Azt tanácsolta, hogy bár még egy órát világos van, de ezalatt már nem érdemes nekivágni az emelkedőnek, nem jutnánk fel rajta az első kis faluig sem sötétedés előtt.

Ebben igaza volt, hatalmasnak tűntek az előttünk tornyosuló hegyek, főleg, hogy tudtuk, ez még csak az első gerinc, amit látunk belőlük, emögött még rengeteg mászás vár majd ránk, amit most még elképzelni sem tudunk.

Odabent az iskolateremben nagyszerű időt töltöttünk Tom-mal, akiről kiderült, hogy nem is tudjuk, honnan ismerjük, de biztos, hogy nem ugyanaz a barátunk, aki két nappal és kb. 170km-el ezelőtt segített nekünk. Talán csak valaki az út mentéről, akinek integettünk a bringákról, de mivel ilyen emberből egy szép hosszú laoszi napon akár száz is lehet, megbocsájtottunk magunknak, hogy mi nem emlékszünk rá, csak ő ránk. Fekvőbringás párosból ugyanis nem sok száguldozik Laosz útjain – minket kicsit könnyebb nekik megjegyezni, mint nekünk őket. :)

Ez a két nap 2012. december 8-9. volt, és 21 illetve 65km-t tettünk meg e napokon.

Ki korán kel… Az nem kap reggelit!

A hmong faluban fél 6-kor keltünk, hogy a megbeszélt 6 órára ott legyünk az étteremnél, mert ekkora beszéltük meg a reggelit. Amikor kimásztunk a kis házunkból, még sötét volt, de a falu már ébren volt, elkezdődött az élet, asszonyok hordták a vizet a kútról, mi pedig mentünk az erdőbe a reggeli dolgunkat elvégezni. Az étteremben az a meglepetés ért minket, hogy még nem volt kész semmilyen étel, hiába egyeztettük le tegnap az angolul beszélő barátunk tolmácsolásában a 6 órai reggelit, ezt csak mi hittük úgy, hogy le van beszélve. Tolmács ide vagy oda, a „Yes-story” még így is működik Ázsiában. Sose tudhatod, hogy azért bólogatnak, mert értik amit akarsz és vették a lapot, vagy azért, mert egyszerűen nem akarnak veled konfrontálódni. Az nem számít, hogy így okoznak gondot, hiszen ha tegnap csak egyszerűen azt mondják, hogy nem, reggel 7 előtt nem lesz itt kész semmilyen étel, akkor egyszerűen bevásárlunk magunknak tegnap este. De ez már nem jut eszükbe, csak egyszerűen nem mondanak nemet semmire, mert az gáz. Szerintünk meg ez gáz. :)

Azért próbáltunk nem bosszankodni, hanem inkább tevékenyek lenni, hogy ne kelljen itt egy órát elrontanunk rögtön a napunk elején, amikor majd több, mint 100km vár majd ránk. Zita közreműködésével sikerült valamit kivarázsolni a konyhából egy kis előző napi rizzsel, amiből aztán még el is tettünk, így teli bendővel és tízóraival már magabiztosan indultunk neki a hosszú napnak.

Ekkor már elmúlt hét óra, de mivel a nap csak fél 7 körül jön föl, és azt is csak sík vidéken teszi meg ekkor, eleinte még nem volt túl világos, már csak azért sem, mert mindent köd borított.

Az egyik egyenes szakaszon valami nagyon furcsát láttunk az út szélén. Közelebb érve tudtuk csak összerakni a képet: egy robogókat szállító kamion beborult az útszéli árokba, és a robogókkal a platóján a hegyoldalnak dőlt. A sofőrök tüzet raktak a kamion mögött az árokban, miközben az éppen iskolába igyekvő iskolás gyerekek szépen körbeállták őket. Ez az a szituáció, ahol nem tudom elképzelni még a laosziakról sem, hogy derűsek maradnak. Szegény sofőrök, nem tudom mit kapnak ezért, csak remélem, hogy volt a teherautón és a rakományon biztosítás. Persze mi nem álltunk meg mellettük és csak messziről fotóztunk, nem akartunk katasztrófa turistáskodni sokat.

Lejtők és emelkedők

Ki nem találjátok, de újabb hmong falvak következtek! :)

Az egyik ilyenben készítettük ezt a videót, és milyen érdekes megfigyelni, hogy itt is ugyanazt történt velünk tulajdonképpen, mint Bangladesben, csak itt egy kicsit szolidabb verzióban. Kíváncsi lennék, miért? Miért nem üvöltöttek úgy itt a gyerekek, mint ott? Csak mert kevesebben vannak? Nem hiszem, hogy csupán ennyi lenne a válasz. És az is érdekes, hogy mi mennyivel normálisabban reagáltunk, nem menekültünk, nem borultunk ki, sőt, nagyon élveztük a helyzetet. Pedig közben még egy meredek fölfelén is fel kellett pedáloznunk. :)

Ezt az emelkedőt egy nagyon kellemes, kanyargós lefelé követett, ami vagy jó 10 percig is eltartott. Csak eztán kellett újra másznunk, de akkor sem sokáig, csak egy-két kanyart. Az egyik ilyen kanyarban az út nem csak balra, hanem lefelé is kanyarodott. Itt az út jobb szélén egy tábla azt hirdette, hogy megérkeztünk Xienghouang tartományba.

Ne kérdezzétek, hogyan kell kiejteni a tartomány nevét, mert fogalmunk sincs! :) Viszont Zita egy hirtelen ötlettől vezérelve felmászott a tábla állványzatára ezzel újabb vidám pillanatot szerzett az amúgy még mindig ködös reggelbe.

Innen még egy egész hosszú lejtő várt ránk, élveztük, hogy csak gurulunk, és bár ekkor nem esett le nekem, mert nem vettem elő az előző bejegyzés elején mutatott kis rajzolt szintmetszetemet, de ez lejtő vitt le minket abba a gödörbe, ami 58km-re volt Phokountól és 800m-el a tengerszint felett volt az alja.

Itt az alján egy falu volt, az elején egy hídon keltünk át, amin ekkor épp egy talán 4 éves forma kissrác csatangolt egyedül, egy szál fütyiben. Az ilyen gyereket Európában már elveszettnek nyilvánítanák, de ha mi itt megpróbáltuk volna visszavinni valahová, valószínű abból lett volna a nagy dráma – ezért ilyesmi eszünkbe se jutott, de tényleg, csak most, ahogy írom. Érdekes, hogy itt már pici gyerekeket is hagynak önállóan csinálni minden félét, tegnap láthattuk, ahogy az egyik gyerek az öccsére vigyázott, miközben együtt sem voltak ketten 10 évesek. Már csak azt nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e, vagy rossz? Valószínű mindkettő. A rossz alatt azt értem, hogy nem felejtenek-e el túl hamar gyerekek maradni, a szó jó értelmében? Habár most, ha jobban belegondolok, szerintem itt Laoszban a legtöbb felnőtt még így is sokkal jobban megmarad gyereknek a szíve mélyén, mint a rohanó nyugati világ felnőttei.

Ebben a faluban egy kis bolt előtt megettük a tízórainkat, majd nekiveselkedtük az emelkedőnek. Vagyis ekkor még nem tudtuk, minek álltunk neki, csak mentünk-mentünk egy szép völgyben fölfelé. Jópár kilométert együtt tekertünk egy valószínűleg valamilyen helyi kábítószer hatása alatti csávóval, akinek a nyerge hátrafelé állt a biciklin. Sajátos, meg kell hagyni, és biztos megvan az értelme, csak még arra nem jöttünk rá, hogy micsoda! :) Érdekes egyébként megfigyelni, hogy a csomagtartó teteje is pont olyan anyagból van, mint az ülés. Ez azért van, mert itt eleve úgy tervezik a bringákat, hogy azok kibírják, ha valaki ráül a csomagtartóra. Mert ráülnek, rengeteg biciklin látunk két vagy több embert, de ezt már megszoktuk, az ilyesmi teljesen általános Ázsiában. Európában meg az az általános, hogy egy 110 ezres bicikliből 13 küllő törik ki 8400km alatt, igaz? :) Vagy csak el volt átkozva az a száz nap a küllők szempontjából! :)

Egy kanyarban egy motoros integetett nekünk szembe. Szemmel láthatóan nyugati volt a világos bőréből és a barna pulcsijából ítélve, és ez aztán be is bizonyosodott, mert lelassított, megfordult, és megállt mellettünk. Ryszard Lengyelországból való, Délkelet-Ázsia szerelmes, ha teheti minden évben ellátogat ide. Most egy robogót bérelt (egy ázsiai, masszív robogót), elmesélte, hogy néha még földutakon is utazott vele, keresztül-kasul egész Észak-Laoszon. Megmutatta azt a térképet, amin a szintmetszetek vannak, így most végre első kézből is be tudtam fotózni, igaz, ezután ennek már nem sok hasznát vettük. A Lonely Planet Laosz útikönyvnek viszont annál inkább – ugyanis mivel pár nap múlva Ryszard-nak haza kell repülnie, ezt nekünk ajándékozta. E nagylelkűségét és segítőkészségét nagyon megköszöntük, megkértük, hogy írjon pár sort a belső borítóra, és megígértük, hogy a könyvet úgy ahogy mi tőle kaptuk, mi is tovább fogjuk majd adni egy másik utazónak.

Miután elbúcsúztunk Ryszardtól, csak nem akart véget érni az a nyamvadt fölfelé, egyre csak kapaszkodtunk, fel és fel, néha egész szerpentinessé vált az út, hogy visszaláttunk egész távol a kanyarokra, ahol pár perce hajtottunk. Azért nagyszerű dolog ez a kerékpár, és bármennyire is csigalassúnak tűnik rajta néha fölfelé haladni, nagyon jó érzés, amikor visszatekint az ember, és látja, hogy honnan jött fel. Nem is tartott olyan sokáig…

Kilaposodik a táj – Felgyorsul a fekvőbringás! :)

Arra, hogy a nagy, 500m-es emelkedőben vagyunk benne, már csak akkor sikerült rádöbbenni, amikor szinte már túl is voltunk rajta. Felérve egy kiadós emelkedő várt ránk, aminek a túl oldalán egészen megváltozott a táj, eltűntek körülöttünk a nagy, meredek, erdős hegyek és egy dombvidéken találtuk magunkat, ahol egymást érték a falvak, és mezők, dombok vettek körül minket. Persze a legjobb az egészben az volt, hogy ezzel együtt a meredekség is eltűnt az útból. Ha voltak is benne emelkedők, azok a legtöbbször vagy nem voltak meredekek, vagy ha mégis, akkor olyan rövidek voltak, hogy meg tudtuk őket tekerni lendületből.

Gyönyörű helyeken tekeregtünk, és nagyon élveztük, hogy száguldozunk. Valószínű ehhez a hátszél is hozzásegített, mert tényleg nagyon jól haladtunk. Persze azért sosem felejtettük el megcsodálni a körülöttünk lévő világot, volt, hogy nagyot fékeztem, mert úgy éreztem, álló helyzetből is lencsevégre kell kapnom a tájat – és így is szemügyre kell vennünk.

Rizsmezők, cölöpös házak, szábájdizó helyiek, kacsák a tóban, legelő tehenek suhantak el mellettünk, és mindeközben annak is örvendtünk, hogy késői reggeli és a nagy mászások után most mégis úgy tűnt, ha így folytatjuk, meg tudunk érkezni Phonsavanh-ba sötétedés előtt. Ezt onnan tudtuk, hogy annak ellenére, hogy a Garmin GPS-ünk sajnos tönkrement 12 ezer kilométer és másfél év megpróbáltatás után, azért volt még nálunk egy másik, Zita E52-es telefonjában. Ezt már lehet, hogy írtam, de inkább jobb kétszer, mint egyszer sem: egy ViewRanger nevű alkalmazást töltöttem le rá, csak ezt találtam, ami normálisan elfutott rajta, és tudta, amit szerettem volna tőle – igaz, ez se mindent. Az OSM térképeket csak úgy lehet rátölteni, ha az internetkapcsolat alatt kézzel végigpásztázom kézzel az adott területet, amit le szeretnék menteni. És így is csak olyan részletességgel menti el, ahogy végiglapoztam magam a terepen. És ami még egy rossz pont, hogy csak képként menti le, így navigációt nem tud, viszont többféle térképet is megeszik,
így belekóstoltam az OSM Cycle, vagy OpenCycleMap térképek használatába, és rájöttem, hogy nagyszerűek! Van rajtuk egész tűrhető domborzat, nagyjából látni a térképről is, hogy hol a hágó és az milyen magas, tehát ezáltal a domborzattal is lehet tervezni, valós időben, a terepen a kütyüről ami nagyszerű, ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy ingyenes, „opensource” térképről van szó!

Ebédelni egy kis útszéli vendéglőben álltunk meg, ahol három nagy krosszmotor is állt, hátizsákok voltak rápókozva. A motorok gazdái, vagyis mint később kiderült, bérlői, három francia jóbarát, akik két hetet töltenek az országban. Ők is teljesen odáig voltak Laosztól, amit nem is csodálok, ez egy nagyszerű ország lehet a motorosoknak is, rengeteg
felfedeznivalóval. Remélem, Ákos jól bebarangolja helyettünk az egészet is. Neki a motorral ezek nem távolságok, minden kis zegét-zugát bejárhatja az országnak. A franciák egyébként úgy jöttek, hogy Bangkokban szálltak le, onnan vonatoztak Vientiane-ba, ahol a motorokat bérelték, hogy ezekkel járják be az országot. Bár én abszolút kerékpár párti vagyok, de épp az sem rossz, amit ők csinálnak.

A naplemente előtt még egy-két nagyon ádáz, hosszabb, meredek fölfelé szívatott minket, aztán egy kocsibejáróban leültünk és megettük a maradék tízórainkat, hogy ne éhesen érkezzünk meg a Phonsavanh-ba, és ne hozzunk rossz döntéseket vagy vétsünk megint hibát a szállodakeresés és szobafoglalás alatt. A lemenő nap fényében még indítottam egy videót is, nem olyan érdekes, nem volt időm megvágni (ahogy egyik videót sincs időm megvágni, és már több, mint egy éve vár kb. 1 óra pamíri anyag, hogy valami kisfilm-félét készítsünk belőle) de 2:40-től látható, ahogy lökdösődünk Zitával menet közben! :)

Esti jó hírek, avagy „Kérjetek és kaptok”

A szállodakeresés nem indult könnyen, de végül harmadikra találtunk egy takaros kis helyet, a földszinten étteremmel és odafent közös matraclágerrel, valamint egy hárommatracos szobával, amit végül megkaptunk kevesebbért, mint két matracot a közös dormitory-ban. Szóval rendesek voltak velünk nagyon. A hallban valami háborús dokumentum film ment Laoszról, de ez ekkor minket még nem érdekelt, mert volt wifi is, amire felcsattantunk rögvest.

Jó híreket olvastunk, a Garmin Magyarország bár vagy egy héttel később, de válaszolt. Utánajártak a GPS-ünk hibájának, de nem találtak semmilyen módszert, amivel fel tudnánk éleszteni. Azt is megírták, hogy igazából csodálják, hogy ennyit kibírt a készülék, mert igaz ami igaz, tényleg durván kapott a kicsike. Sok tíz órában mérhető, mennyit volt kint a forró napon a biciklim elején, kapott rengeteg esőt, de még hóvihart és homokvihart is, járt -28 méteren a Kaszpi-tenger partján és volt fent velünk a Himalájában 5416m-en, és a másfél év alatt szinte minden áldott
nap használtuk hosszú órákat. Ezek után már azt is tudom, hogy hogyan fogok vigyázni a következő masinára, hiszen hiába építik ezeket strapabíróra, az ilyen terhelést éveken át azért ezek sem bírják. Azért írtam következő masinát, mert a Garmin Magyarország felajánlott nekünk egy Dakota 20-ast használatra! :) Csak az idejutását kellett elintéznünk a csomagnak, de ezt rögtön tudtuk, hogyan oldjuk meg, Vietnamba, Ho Chi Minh City-be tudtuk, hogy vissza fog majd utazni az év végével egy az úton megismert magyar barátunk barátja, így már csak össze kellett kötni a szálakat néhány e-mail és a szüleink által. Ezúton is nagy-nagy köszönet a Garmin-nak a segítségükért, mert ez tényleg nagy segítség nekünk,
egy ilyen készüléknek rengeteg hasznát vesszük, nagyon szeretjük őket mert nagyon hasznosak és nagyon könnyen használhatóak. Ha majd Saigonban kézhez vesszük a Dakota 20-at, már tudom, hogy OpenCycleMaps-et fogok rá telepíteni! :) Ezzel a készülékkel mi is belépünk az érintőképernyők világába, ez lesz az első kütyünk, ami érintőképernyős lesz! :O Ja, és egyébként az első körben, ebben az első e-mailben, amit írtam a Garmin-nak, csak megírtam mi történt, és hogy tudnak-e rá valami titkos reset-gombot, vagy valami megoldást de ezen felül nem kértem mást. Ők ennek tényleg utánajártak, és amikor nem találtak megoldást, a külön kérésünk nélkül felajánlották az új készüléket. Ez mekkora jófejség már? Még akkor is, ha kiállítási modell és/vagy használt, és el tudják jól számolni, le tudják jól selejtezni, ez engem nem érdekel, mi végtelenül örülünk és hálásak vagyunk nekik, hogy kaptunk egy készüléket.

Ezen felbuzdulva és az internet elérést kihasználva rögtön fel is csattantunk az Amazon ügyfélszolgálatos chatjére, hogy elmeséljük nekik, hogyan döglött be a Kindle könyvolvasónk. Az ő ügyfélszolgálatuk is megér egy misét, mert biztos, hogy külön oktatják a szuper illedelmességre, azzal kezdték, hogy nagyon sajnálják, hogy mi történt, és mindent megtesznek, hogy segítsenek. Ez a minden először vagy egy óra hosszú debuggolásban merült ki, vagyis minden lehetséges hibaforrást kizártunk. Igaz, ezt már megtettem előző nap este is, de most megismételtük, próbáltuk tölteni netbookról, konnektorról, két különböző töltővel, két különböző konnektorról, próbáltuk bekapcsolni, újraindítani, kikapcsolni, de meg se nyikkant, csak a sárga fény gyulladt ki néha rajta a bekapcsolójánál. Ezek után jött a meglepetés, emberünk a túloldalról chat-en írta, hogy hát mindent megpróbáltunk és úgy tűnik, tényleg bedöglött a kütyü, ezért most az egyszer,
kivételesen küldenek nekünk egy ingyenes cserét! :) Zitával majd ki ugrottunk a bőrünkből! Újabban Zita nagyon rákapott az olvasásra, sokat tartotta a kezében az ekönyv olvasót, ezért máris nagyon hiányzott neki és azt is tudtuk hogy sok országban még az internetelérésre is nagyon jó lett volna majd, hiszen ezen keresztül 100 országban elérünk egy egyablakos, fájl le- és feltöltés nélküli, fekete-fehér, állóképes internetet teljesen ingyen, ami valljuk be, azért nagy királyság. Ezt a Kindle bedöglésével elvesztettük, ezért szomorúak voltunk, de csak egy napig! :) A történethez hozzá kell tenni, hogy a Kindle-t már több, mint másfél éve vettük, és ezalatt csak egyetlen egy könyvet vettünk rajta, a Mianmar útikönyvet, de az sem volt több 15 dollárnál. Ennek ellenére kivételt tettek velünk! :) Nem tudom, hogy
csak szerencsénk volt, vagy mindenkivel ilyen rendesek, minden esetre, ha bedöglik a Kindle-tek, ne rohanjatok újat venni, egy chat-et az ügyfélszolgálattal megér a próbálkozás, hátha az a policy Amazon-éknál, hogy aki kér az kap! :)

E két veszteségünket sikerült kiadás nélkül pótolnunk, ami nagy-nagy öröm volt számunkra. Bár azt így utólag már nem tudom eldönteni, hogy mind a két kütyüt pótoltuk-e volna saját pénzből, de előbb vagy utóbb biztos kellett volna vennünk valamit helyettük, de így ezt megúsztuk és megint egy csomó kiadástól mentett meg minket a Garmin és az Amazon! :) Na meg saját magunk, mert nem csüggedtünk, intézkedtünk, kértünk és kaptunk! És nagy öröm volt kapni, hiszen ha csak pénzben próbáljuk mérni, a két kütyü együtt van vagy száz ezer forint, ami az eddig büdzsénkkel mérve majd három hét! Szóval még egyszer, köszönjük ezt a három hetet a nászutunkba! :)

Távolodunk a valóságtól…

Basszus, megint annyit írtam, hogy ez már bőven elég egy bejegyzésbe. Örülök neki, hogy többen vagytok, akik nem csak, hogy végig bírjátok olvasni, hanem még szeretitek is a hosszú bejegyzéseimet. Ezzel a sok írással nekem csak egy bajom van: ha így haladok, egyre csak távolodik időben az útinapló a valóságtól, aminek annyira nem örülök, mert 50 nap (ennyi most a lemaradás) távlatában már nem emlékszem annyira az apró, de akkor érdekes és izgalmas érzésekre, dolgokra. Sokkal jobb érzés lenne, ha minden nap meg tudnám írni, ami aznap történt, és azt egy héttel későbbre beidőzíteni, hogy legyen egy hét pufferem, miközben még lenne időm megírni más cikkeket is, amelyekkel pénzt is tudnánk keresni az úthoz. Ehhez először azt kéne, hogy valahogy utolérjem magunkat, hogy majd minden nap legyen erőm és türelmem írni legalább egy bejegyzést, amiben több nap történetét is leírom. Persze én most is voltam olyan hülye, hogy nem egy fizetős cikknek, hanem ennek a bejegyzésnek álltam neki előbb és hiába álltam ennek neki úgy, hogy pikk-pakk leírom két nap történetét, nem sikerült! :) Se pikk-pakk nem lett kész, se két nap nem lett belőle. Így azt, hogy mi történt Phonsavanh-ban, a Kőköcsög mezőn, már csak a következő bejegyzésben olvashatjátok! :P

Ezen a napon, 2012. december 7-én 107km-t tekertünk a hmong falu és Phonsavanh között.

Busszal vissza Phokoun-ba

Luang Prabangból visszabuszoztunk Phokounba, mert a Phokoun – Phonsavanh – Xam Nuea útvonal tűnt a leglogikusabbnak és a legszebbnek Vietnam fővárosa, Hanoi felé, ahol a Karácsonyt terveztük tölteni. És mert a Luang Prabang – Phokoun szakaszt nem kívántuk újra megtekerni a másik irányba, nem csak azért, mert a hátunk közepére se kívántuk azt a 3-4000m mászást, hanem mert azzal pont kicsúsztunk volna a vízumidőnkből, ugyanis ez is egy szempont volt, a 30 napos vízumunkból ekkor már csak 10 nap volt hátra, december 15-ig. Ahhoz, hogy ezt tartani tudjuk, egy viszonylag szoros, de még kényelmes, pihenő- és nézelődő napokkal is tarkított útitervet kellett tartanunk. Ennek az első állomása Phonsavanh volt, Phokountól 141km-re keletre, erről szól a mai bejegyzés.

A buszra való felszállás mindig nagy mumus, és félünk, tartunk tőle, de ezúttal nem volt vele nagy gond, a pályaudvar megtalálásával viszont már annál inkább. Miután a kedvenc néninknél (akit már Ti is ismerhettek egy képről az előző bejegyzésből) vettünk 4 db óriásszendvicset, elindultunk arra, amerre a buszpályaudvart tudtuk a papírtérképek alapján. És persze a GPS-hez szokva egyből jól túlmentünk rajta, sőt, amikor visszafordultunk, majdnem megismételtük ezt, másodjára sem vettük észre a placcot elsőre, mert azt egy épület választotta el a főúttól. A busz indulásáig még volt 45 perc, így kapkodás nélkül felpakolhattuk a bringákat a tetőre, ehhez segítségünk is volt, aki odafent aztán úgy odakötözte a bicikliket a tetőcsomagtartóra – a közreműködésemmel, hogy ne legyen sérülés -, hogy azok meg se tudtak mozdulni.

A buszút érdekes volt, most néhány óra alatt tettük meg azt a 136km-t, amit idefelé 2 nap alatt. Csak úgy száguldottunk, és közel sem érzékeltünk annyit a tájból, mint bringával, és mindeközben, a buszból ülve rettenetesnek tűntek a függőleges távolságok, ha közben arra gondoltunk, hogy ezt biciklivel kéne megtennünk, illetve tettük meg kb. egy hete, csak a másik irányba. De a bringán mégsem éreztünk semmi ilyesmit, ott átkapcsol az ember agya egy másik sebességbe, és ha ügyesen csináljuk, még fölfelé közben is teljesen meg tudunk feledkezni arról, hogy jajj, de mennyi van még hátra. Ehhez az kell, hogy másra koncentráljunk, a tájra, a falvakra, a „Szábájdira”.

Mindez el is jött a délután, de előtt Pokhounban még lerámoltuk a bringákat a tetőről, összeszereltük őket, majd beültünk egy étterembe ebédelni. Mikor készülődtünk az induláshoz, két bringás állt meg a kereszteződésben, a társukat keresték, úgy sejtették, hogy tévedésből lekanyarodott Phonsavanh felé. A várakozást aztán feladták, és miután elmeséltük nekik, hogy kb. mi vár rájuk domborzatügyileg Luang Prabang-ig, tovább álltak, pont pár perccel azelőtt, hogy az eltévedt társuk megérkezett Phonsavanh felől. Ezeknek aztán van energiájuk, még ilyen vargabetűkre is, persze ilyen kevés cuccal, országútin lehet én is virgonckodnék. :) Megnyugtattuk a kóválygó bringást, hogy megvannak a haverjai, csak utol kell érnie őket, aztán végre mi is elindultunk. Juhúúú, újra kerékpáron! :)

A rácsbiciklis thai bringások, és Laosz, ahogy nagyon szeretjük

Domborzatilag pontosan tudtuk, vagyis inkább reméltük, hogy mi vár ránk ezen a szakaszon, mivel még Luang Prabangban átrajzoltam a gpsies által rajzolt domborzati metszetet, egészen Pokhoun-tól a vietnami határig. Ez alapján a mai délutáni terv az volt, hogy eljutunk az 58km-re lévő „gödörbe”, ami 800m mély, vagyis ennyivel van a tengerszint felett. Az első emelkedőt elég hamar megkaptuk, de ez nem sokat zavart minket, tudtuk mi vár ránk, és szerencsénkre meredek sem volt. Forgalom az úton még annyi sem volt, mint Luang Prabang felé, és az aszfalt itt is elég jó volt ahhoz, hogy gond nélkül bringázzunk rajta.

Jármű ugyan nem volt az úton, de ettől még az kihalt egyáltalán nem volt, sőt tele volt élettel, méghozzá olyan élettel, amit nagyon-nagyon komáltunk és hamar igen vidámmá tette az utunkat, sőt mi több, teljesen el is felejtkeztünk arról hogy fölfelé kerékpározunk. Mert az idő nagy részét a fölfelékben töltöttük ezen a délutánon, még ha köztük volt is néhány gyors suhanás lefelé. De beszéljünk az úton és az út mentén lévő életről! :) Egy ajtó előtt néhány Hmong kislány állt, és amikor megálltunk mellettük, úgy elkezdtek kuncogni, hogy majd ki pukkadtak. Zita leszállt, hogy egy kicsit játszik velük, de azok elképesztő nevetések közepette visszahúzódtak a ház belsejébe, ahová mi már nem akartunk belépni. Tündériek voltak nagyon.

Aztán alig pár méterrel később egy fiút értünk utol, aki két hatalmas bambuszgerendát cipelt a vállán – megint mosolyogva! :) De a pálmát, vagyis egy másik, kisebb bambuszrudat az öccse vitte, maga mögött húzva, jó volt látni ahogy követi a bátyját, és ő is rész vesz a feladatokban a maga módján, ahogy tud. A következő kanyarban két kislány kuncogott rajtunk már messziről egy ház verandájáról. Ők már nem voltak olyan félénkek, Zita közel tudott menni hozzájuk. Az emelkedő tetején pedig egy újabb csapat gyerek várt ránk, egymással és egy kiscicával játszottak, egyiküknek a hátára fel volt szerelve a nála talán öt évvel fiatalabb, másfél-két éves forma huga. Néhány év különbség, és itt már rá lehet bízni az idősebbre a kisebbet, ez óriási! :) Felnőtt az még a környéken sem volt.

A következő minket boldogító lény nem ember volt, hanem egy állat, egy vizi bivaly, az út szélén békésen állt kikötve egy cölöpös házhoz, és végignézte, ahogy elvonul előtte a két furcsa bringás. Ahogy ezek kinéznek a füleik közül azokkal a szemekkel és a nagy szarvaikkal, az valami elképesztő! :)

Egy kanyarral később három teenagert találtunk az út közepén, éppen fényképezkedtek, mert az egyikükön tradicionális Hmong ünnepi ruha volt – őket egy engedélykérés után mi is lefényképeztük. Még ugyanezen a helyen, az út szélén egy kupac kisgyerek ült a fűben , az átlagéletkor talán 3 év, ha lehetett, de itt se volt sok felnőtt a környéken, talán dolgoztak a földeken valahol az úttól lejjebb.

Ezután egy egész csorda gyerek jött velünk szembe, az iskolából mehettek hazafelé. Közben velünk egy irányban két nő a hátára kötözve cipelt két hatalmas köteget valami nádféléből. Ők is mosolyogtak, igaz ez a képen nem látszik. :)

Csak ezután jött a legjobb, az út baloldalán hárman haladtak, az anyuka, a nagymama, és a kissrác, persze ők is mind mosolyogtak, három generáció, egy család, és mindannyian cipeltek valamit, egyik kedves olvasónk Facebook kommentje szerint az anyuka óriás sült krumplit. :) Hát, még most sem tudjuk, mi is lehetett az, de az tény, hogy a laosziak életöröme ekkora már átragadt ránk, ahogy rám most ismét e sorok írása közben.

És még mindig nincs vége! :) A következő kanyarban egy a hátán apró gyermeket cipelő nő tolt ki az útra egy kocsit, benne két gyermekkel! Úgy tűnik baby-boom van itt Laoszban is, ahogy szerte sok más ázsiai országban.
Ezek után már nem bírtam tovább “csak” fényképezni, ezért videót indítottam.

Igazából az eleje érdekes, amikor a kaszás kisgyerekek mellett haladunk, aztán talán Nektek már csak 4:20-tól, amikor megfordulunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyünk egy kutya-macska párost, ahol a cica a fekvő kutyán volt összegömbölyödve. Miközben én az állatokat videóztam, a helyiek Zita bringáját vették szemügyre, és elcsodálkoztak a működésén.

Ezután sajnos már nem volt elég fény ahhoz, hogy értelmes képeket készítsünk, ám egyszer mégiscsak elővettük a fényképezőt, mert összetalálkoztunk egy thai kerékpáros bandával. A társaikat várták, összesen tizennégyen voltak, ami már önmagában nagy banda, de ez még mind hagyján, mert mindenkinek azonos márkájú bringája volt, egy nagyon érdekes, vázszerkezetes kis szétszerelhető kerékpárról van szó, apró kerekekkel. A cél a tervezésnél gondolom a szállíthatóság volt, és hogy könnyű legyen. Hát tény, hogy könnyű, ám amikor az árát meghallottam (több ezer euró), számomra eltűnt logikusnak lenni e kerékpár használata. Ettől persze a banda még maradt nagyon szimpatikus, sőt igazából az, hogy ilyen sokan megengedhetnek maguknak ilyen kerékpárt (mert az övék volt), azt jelenti, hogy egy tehetős társaságról van szó. Nálam velük ledőlt egy újabb sztereotípia. Mondjuk ki, ők valószínűleg mind elég gazdagok. Oké, nekünk is piszok drága bringáink vannak, de csak mert az Evobike volt olyan rendes, és mögénk állt, különben biztos, hogy maximum 150-200 ezer Ft körüli bringákkal indultunk volna el. Vagy még inkább az én régi trekkingemmel, és Zitának vettünk volna egy ahhoz hasonlót. Na, mindegy, ne térjünk el a tárgytól, a lényeg az, hogy ők tehetősek, valószínű nem is kicsit, és ezzel együtt összetartóak, méghozzá ilyen sokat, és ami talán még jobb, hogy van szabadidejük ilyen nagy túrára. Ez nagyszerű! Persze hogy is gondolhattam, hogy minden gazdag elfoglalt, önző és magányos, ez egy elég buta sztereotípia, valljuk be. :)

Én már annyi más értéket látok az életben a pénzen túl, hogy az biztos, hogy ha valaha saját vállalkozásba kezdek, akkor amellett, hogy arra figyelek, hogy élvezzem, élvezzük, amit csinálunk, arra fogok összpontosítani, hogy a történet a lehetőségekhez mérten minél inkább önfenntartó legyen, nehogy a vállalkozás megkezdésével is ugyanazt érezzem, mint a főiskola utáni években: hallgatóként nem volt sok pénzem, de időm rengeteg (ezzel együtt nagyon király volt, az egyik legjobb időszak a maga nemében), aztán amikor elkezdtem dolgozni, lett egy kis pénzem, de azon kaptam magam, hogy az előző létformához képest semmi időm és energiám is kevesebb a munka mellett (rohadt nehéz volt megszokni, nem is sikerült beletörődni ebbe az érzésbe soha). Valakitől pedig egyszer azt hallottam, egy saját üzletet vinni nagyobb dolog, mint egy gyerekvállalás. :O Na de teljesen elkalandoztam, inkább érkezzünk meg a nap végéhez! :)

Országimázst építünk egy település faluházában

Annyit írtam, hogy mára ez lesz az utolsó fejezet. Mindig elhatározom, hogy kevesebbet írok tömörebben, mert már 50 nap a lemaradás a valóság és az útinapló között, és mert hiszen már nem is emlékszem a részletekre… :) Aztán elkezdek írni és azon kapom magam, hogy jajj, már megint három oldalt írtam. Ennyit úgysem olvas már el senki! :) Szóval idáig csak a kitartóak jutottak, és csak Nektek mesélem el, hogy sötétedés előtt egy kis falucskában úgy döntöttünk, hogy elég lesz mára. Ugyan nem érkeztünk meg a gödör aljára, de ez a táj ezekkel a csuda Hmong emberekkel túl szép ahhoz, hogy egy métert is sötétben biciklizzünk benne. Annak nem lenne értelme, ezt a kis lemaradást pedig akár még holnap is be tudjuk hozni, innen még mindig meg tudunk érkezni holnap este Phonsavanh-ba, ha kellően megnyomjuk és korán elindulunk.

Kérdezősködni kezdtünk hát, hogy hol aludhatnánk, mert az nyilvánvaló volt, hogy itt nincs vendégház. Egy jó öt perc viszonylag teljesen reménytelen próbálkozás után előkerült egy a helyhez képest angolul elég jól beszélő férfi, akinek el tudtuk mondani, mit akarunk. Ezután egy házhoz sétáltunk vele, ahol előkerült a falu vezetője és megtudtuk, hogy ez itt a faluház, ahol ma este megszállhatunk. Itt egyébként mások is voltak, a szomszéd helyiségbe egy tüzet ültek körül. Mielőtt beléptünk volna a házba, félig illendőségből, félig, hogy ne legyen félreértés, megkérdeztük, hogy mennyibe fog kerülni. Ezzel most kivételesen öngólt rúgtunk, de még mindig jobb párszor előre kifizetni egy fair árat, mint egyszer reggel koppanni, amikor kiderül, hogy kapzsi volt a szállásadónk, és el akar majd kérni valami 10-20-szoros árat a szállásért, mert előre nem kérdeztünk rá, hogy kerülni fog-e valamibe. Arra akarok kilyukadni, hogy az öreg faluvezetőnek valószínű eszébe nem jutott volna pénzt kérni tőlünk, ha nem kérdezünk rá – mégis, mi úgy gondoljuk, így csináltuk jól.

Bent aztán az ott lévő helyiek először szégyenlősen fogadtak minket, de aztán a családi fotóink, a kis Magyarország prospektusok és a világtérkép a berajzolt (és sajnos még félkész, mert Indiában valahol véget ér) útvonalunkkal gyorsan feloldották a jeget. Magyarországról egész kis előadást tartott Zita, már amennyire azt a nyelvi korlátok engedték. Érdekes volt látni, hogy az összes kép közül nem a parlament, és nem is a Lánchíd ragadta meg őket, hanem mindenki egyből a lovakra mutatott! Valamiért a lovaktól odáig voltak, és nem csak ők, hanem később más laosziak is.

Ez az este aranyos volt, tündériek voltak a házbeliek, ahogy körbeállt minket és lelkesen végigadogatták egymásnak a fotókat. Érdekes lehet ez nekik nagyon, jó lenne néha jobban belejük látni, mit gondolnak rólunk, hogyan állnak hozzánk a szívük mélyén. Csodálat, irigység, tisztelet, értetlenség, kíváncsiság – miből mennyi lehet bennük?

E nap estéjén vettük észre, hogy nem kapcsol be többé a Kindle könyvolvasónk. Próbáltuk tölteni, de arra sem reagált. Ez némi aggodalommal töltött el minket, de még nem mondtunk le róla, gondolván hogy ha majd a netbookra csatlakoztatjuk, talán magához talál és feléled.

Még ugyanezen az estén megtudtuk az egyetlen angolul beszélő falubelitől, hogy itt Laoszban három nemzetség él, a laoszi, a hmong és a kmer – ez három nagyjából különböző nyelvet is jelent egyben, de hogy melyik csoportból hányan laknak az országban, arról olyan nagy szórással válaszoltak (mert később másokat is megkérdeztünk erről), hogy erről inkább itt nem nyilatkoznék, mert nem tudunk biztosat. :)

Este még elmentünk vacsorázni az angolul beszélő barátunkkal az étteremhez, ahol először találkoztunk, majd eldőltünk a deszkákból épített ágyunkban.

Elképesztően gyönyörű nap volt ez a mai, pedig ha csak a bringázást nézzük, pusztán egy délutánról volt szó! :)

Ez a nap 2012. december 6. volt, és ezen a napon 37,8km-t haladtunk Phokoun-tól indulva Phonsavanh felé.

Luang Prabang – Egy francia-ázsiai kisváros a Mekong folyó félszigetén

Luang Prabang-ot már indulás előtt, otthon kinéztük, mint állomást, mert amikor Bede Mártonnal, a Khívától Keletre és a Panamericana blog szerzőjével leveleztünk, a tipikus kérdésre, hogy „Mi volt a legjobb hely!?”, az volt a válasz, hogy Luang Prabang, Laoszban. Persze aztán a sok ország alatt erről megfeledkeztünk, de amikor Bangkokból elkezdtünk Couchsurfing Request-eket kiküldeni az előttünk álló szakaszra, akkor újra előkerült Luang Prabang, és ismét belelkesedtünk, ekkor már azért, mert tudtuk, hogy hamarosan tényleg megérkezünk erre a nemrégen még végtelenül távolinak tűnő helyre. Az itt élő CS tagok egy nagy része nyugati, akik vándoroltak mindenfelé a világban, aztán itt Luang Prabangban telepedtek le, mert pl. kocsmát vagy utazási irodát nyitottak… Már ez is mutatta, hogy nem akármilyen hely lehet, mégis, Vang Vieng turistagettója után valahogy nem mertünk sokat és szépet remélni Luang Prabangtól.

A „Night Market” és a „Food Street”

Ez mint kiderült, túlzott óvatosság volt, Luang Prabang tényleg nagyszerű hely, és a turisták ugyan tényleg sokan vannak, de elférünk egymás mellett, és itt a fiatal bulizók hordái sem olyan jellemzőek. A központot egy a Mekong folyó kanyarulata által létrejött félsziget képzi, már ha folyónál szabad egyáltalán félszigetről beszélni. Én beszélek, aztán aki jobban tudja, javítson ki! :) Szóval ezen a félszigeten van néhány nagyon szép templom, és mivel ez egy zsákutca, nincs sok átmenő forgalom az amúgy nagyon hangulatos utcákon. A félsziget bejáratát képző utcákon minden este „Night Market”, vagyis esti piac van, ez Laosz turisták által látogatott városaiban megszokott jelenség, néhány száz méteren lezárják az utcát, és teljes széltében kipakolnak az árusok, felhúznak egy-egy pavilonsátrat, és még egy-egy izzót is fellógatnak a portékáik fölé. Ezek a következők: szuvenír, szuvenír hátán, faragványok, ruhák, sálak, lámpások, kígyó whiskey és minden amit el tudunk képzelni, sőt még az is, amit nem! :)

Mindez a félsziget bejáratát képező egyik utcában van, ugyanitt ha jobbra felnézünk, egy dombot látunk egy sztupával a tetején. Állítólag szép a kilátás odafentről, de mi ezt nem láttuk, mert a hely belépős volt, és úgy gondoltuk, nem éri meg, mert éppen elég szépséget látunk anélkül is, kb. bármerre, amerre nézünk a félszigeten és ez már épp elég nekünk, sőt még ez is több annál, mint amit fel tudunk fogni és be tudunk fogadni igazán.

Rögtön első nap megbeszéltünk egy találkozót Mary-vel, Brant-el és persze Victorral a kompkikötőnél. Mint később kiderült, ebből kettő van, így sikerült Brant-ékkal elkerülnünk egymást, ezért első nap csak Victorral hármasban császkáltunk. Felfedeztük az esti bazár melletti „food street”-et, egy szűk, szinte már sikátorszerű utcácskát, ami csak és kizárólag ételárusokkal van tele, és mivel olcsó, elképesztően népszerű, minden este televannak az asztalok. Itt aztán kapni mindenfélét, és a mi kedvencünk a 10 ezer kipp-ért kapható tányér volt. Kaptál egy tányért, és arra az előtted lévő tálakból annyi ételt pakolhattál rá, amennyit csak akartál. Ez 290 Forintért jó üzlet volt nekünk, mert egy alkalommal degeszre tudtuk enni magunkat mindenféle finomságból. Voltak ott zöldségek, gyümölcsök, rizsek, tészták, tofuk, és még egy csomó minden, aminek a nevét sem tudom. Ide leginkább csak esténként mentünk, napközben egy másik kedvencünk volt, a szendvicses sor. Itt shake-eket is lehetett kapni, de azok most nem fértek be a büdzsénkbe, ellenben a szintén 10 ezerért kapható nagy bagettszendvics igen. Ebbe most nem rántott húst tettek, de külön a kérésünkre megpirították kicsit a sült csirkehúst, a kenyérbe pedig rengeteg salátát, uborkát, hagymát és annyi majonézt pakoltak a kedves, mindig mosolygó és nevető öreglányok, amennyit csak kértünk. Nem tudjuk, hogyan bírták ezt, de egyiküket láttuk délelőtt is, és este is, ugyanazon a helyen, ugyanolyan őszintén mosolyogva és vidáman kiszolgálva. Mi fűzheti őket, hogy bírják ilyen nagy jókedéllyel? Ha nekem ezt kéne csinálni egy nap több, mint 10 órát, nem hogy nem mosolyognék, hanem délutánra elpusztulnék…

Az ételekről még annyit, hogy tudjuk, hogy nem vagyunk egy gasztro-utazók, se gasztro-bloggerek, de nem is ezért indultunk el. Azért megpróbálunk minél több helyi ízt kipróbálni, de az otthoni utáni vágy elég erős, ezért toltuk pl. ezeket a szendvicseket is. Amikor évekig utazik az ember, az ebből a szempontból is nagyon más tud lenni, mint egy néhány hetes, vagy hónapos utazás. :) Nagyon élvezzük a helyi ételeket és szinte minden országban van egy-két kedvencünk és ezzel az utazással az étkezési szokásaink is megváltoztak és változnak valamelyest, de azért emellett, ha van rá lehetőségünk, a hazaira emlékeztető íz világú étel marad a legnagyobb kedvenc.

Még egy érdekes ételt láttunk, ami ismét valami hazai-szerűt adott, és amit különösen én kedveltem nagyon: ez a sültkrumpli spirál volt. Az egész, meghámozott krumplit felszúrták egy fapálcikára, majd átforgatták egy pengén, aztán beledobták az olajba, és a megvétel előtt megszórták nekünk sóval, vagy chili porral. Ez számomra addiktív volt, ezért külön szerencse, hogy csak az utolsó este találtuk meg ezt az utcai árust. :)

Második este aztán már sikerült találkoznunk Mary-vel és Brant-el, ekkor és az ezt követő este is órákat töltöttünk beszélgetéssel egy folyóparti étterem asztala körül. Ők Kambodzsa és Vietnam felől jöttek és egy Luang Prabang – Chengmai hajókázás után Thaiföldön fogják folytatni a kerékpározást, így pont tudtunk egymásnak mesélni. Persze nem csak erről szólt a beszélgetés, rengeteget meséltek Las Vegasról, Alaszkáról és a „commercial fishing”-ről is. Persze a legjobban mindenkinek Alaszka tetszett, még Brantnek, magának is, aki mesélt róla – úgy beleélte magát, hogy elhittük neki: Alaszka tényleg valami nagyon különleges hely lehet. :) Valószínű mi is elég lelkesen mesélhettünk nekik az eddig megjárt országokról és a megélt kalandjainkról, mert amikor elbúcsúztunk Brant-éktől, Brant félig viccesen külön hálát mondott nekünk, mert amióta találkoztunk velük, Mary már nem a gyerekvállalásra tesz utalásokat Brant-nél, hanem arról álmodoznak, hogy ők is felfedezik Pakisztánt és Közép-Ázsiát. Hát, ezt azért igazán nem akartuk, nem vagyunk családellenesek sem… :)

Néhány látnivaló Luang Prabangból

Na, és akkor jöjjenek végre a látnivalók! (A francba, nyithatom ki a Lonely Planet PDF-et, mert már a nevüket sem tudom…) Első állomásunk a Ho Kham volt, vagyis a Royal Palace Museum, a királyi palota múzeum. Mikor megérkeztünk, a múzeum maga éppen zárt, nagy szerencsénkre, mert így tudtunk bejutni belépő nélkül. Rögtön a bejárattól jobbra a hamarosan lemenni készülő nap fényében tündökölt egy csodaszép templom, a Wat Ho Pha Bang, ami már önmagában megérte a sétát, lenyűgöző volt, mind kívülről, mind belülről. Odabent a bordós falakon apró, domború arany szobrocskák díszelegtek, az egész nagyon szép és hangulatos volt.

Én nembírtam betelni a templom látványával és alakjával, ezért amikor Zita már aközeli „Lotus Pond”-nál, vagyis a Lótusz-tónál etette a halakat, én még akkor is ezt a templomot fényképeztem, és vártam, hogy sikerüljön egy olyan pillanatot elkapni, amikor egyetlen turista sem áll a lépcsőjén az épületnek. Nehéz volt, türelmesnek kellett lennem, miközben a nap egyre csak bukott alá. :)

Tovább sétálva a félsziget csücske felé a belső utcán jobb oldalt francia stílusú házacskák sorakoztak, bal oldalt pedig sorra jöttek a szebbnél szebb buddhista templomok. Ezek már elhagyatottabbak és így egyben hangulatosabbak is voltak. Ha ezek és az utcafronton lengő kommunista zászlók nem lettek volna, simán el tudtam volna képzelni az egész helyet valahol Európában is. Ennyire csendes, rendezett, szép helyet nagyon rég nem láttunk. Laosz nagyon rendben van, átvitt értelemben az egész ország, a szó szoros értelmében pedig legalább ezek a városok: Vietniane és Luang Prabang.

Az egyik ilyen templom lépcsőjén egy kiskutyát találtunk. A kis dög még aranyosabb volt, mint az a fekete, fehér tappancsos, akit a Brant-ékkel folytatott beszélgetés alatt nyúztak a lányok. Ez a kutya valami szuper játékos volt, és rettentően élvezte, ha Zita játszott vele, vagy a hasát dörzsölte.
Ezért aztán itt maradtunk is pár percet, csak a kutyát nyúzni, amíg meg nem érkezett egy nagyobb turistacsoport:

A sétát a félsziget csücskében lévő Wat ieng Thong zárta, szintén belépős, de estefelé erről már szintén megfeledkeznek. :) A tágas udvaron az impozáns templom és az azt körülvevő épületek, szinte karnyújtásnyira a folyótól igen hangulatosak. A falakon itt színes üvegszilánkokból kirakott kis életképek díszelegnek, az egész nagyon pofás, és megint valami olyan, amit előtte elképzelni sem bírtunk volna.

Bocsánat, hogy ezeket nem részletezem, de azzal úgy érzem, untatnék, saját magamnak is unalmas elolvasni az útikönyvet. Tudom, ez valahol hiba, de ha egyszer egy-egy beszélgetés, találkozás, vagy a táj szépsége jobban vonz minket mint egy amúgy valóban gönyörű, de több száz éves épület története, akkor arra fogok koncentrálni, amitől jól érzem magam, és arról fogok írni, ami számunkra érdekes volt, és nem az útikönyvet fogom lefordítani magyarra. Apropó, ezeket a Lonely Planet-eket már nagyon durván másolják, nem csak a torrent boltban lehet „megkapni” őket, hanem itt Délkelet-Ázsiában a nagyobb turistagettókban is árulnak, szemmel láthatóan fénymásolt példányokat. Durva, hogy már a könyveket is így másolják, nem csak online, hanem a fizikai valójukban is.

A Tat Kuang Si medvéi és vízesései

December 4-én, a házasságunk másfél évét megünnepelendő befizettünk egy „jumbo”-snál, vagyis egy óriás-riksásnál egy utazásra a Tat Kuang Si vízesésekhez. Ehhez azért béreltünk motorizált járgányt, mert a 2x 32km oda-vissza sok lett volna a bringákkal hegy-völgyön át. Egy ukrán párossal utaztunk együtt a platón, mi 50 ezerért, ők pedig 150-ért, legalábbis a sofőrünk, akinél hagytam magam bepalizni ezt mondta, és azt is meghagyta, hogy ne áruljuk el nekik, hogy mi 50-ért utazunk. Ez persze nekem nem tetszett, mert mi van, ha pl. megkérdezik, én kerüljek kellemetlen helyzetbe azért, mert nekik pofátlan az árképzésük? Persze a „pofátlan”, csak nekünk az, náluk tök normális, hogy lehúzzák a gazdag nyugatit akár többszörös árakkal, így el tudom képzelni azt is, hogy az ukrán barátaink utaztak 40-ért, mi meg 50-ért, ezt már sose tudjuk meg, mert nem akartunk kellemetlenséget, így erről nem esett szó az úton, csak sok másról.

A Tat Kuang Si egy kisebb park, a bejárata mellett van egy nagyobb elkerített terület, ahol néhány medve lakik. Ezt érdekes volt látni, egyikük egy piros labdával játszott egy medencében, míg egy másik egy függőágy szerű szerkezetben hűsölt. Miközben ezt tették, kicsit emberszerűen tűntek nekem. A víz, ami a medvék területén átfolyik, kicsit odébb, egy rövid erdei sétával feljebb nagy, türkiz medencéket alkot, amelyekbe gyönyörű zuhatagokon keresztül érkezik meg. Ahogy feljebb sétáltunk ezek mentén, megérkeztünk arra a helyre, amit plakátokon néhányszor már láttunk: egy nagy, türkiz színű medencére besütött a nap a dzsungel lombjai között, és szemben hatalmas, több méter magas vízeséseken zúdult le ide a víz. A hely tele volt turistákkal, megint, legfőképp erős, ügyes, okos bátor fiatalokkal, ezen tulajdonságaikat egymásnak azáltal, hogy kígyózva sorakoztak fel egy a víz fölé benyúló fa mögött, hogy kimásszanak egy ágra ahonnan egy kötéllel belendülhetnek a medence közepe fölé, hogy aztán a kötelet elengedve különböző figurákban a vízbe csobbanhassanak. Ironizáltam rajtuk, pedig ezt egy-két ugrás erejéig mi magunk is kipróbáltuk, igaz, mi nem vártuk meg, hogy olyan profik legyünk ezekben az ugrásokban, mint a többség, mert ha nálunk rosszul sül el valami, és mondjuk megsérülünk, akkor azzal nem csak a két hetes buli-vakációt rontunk el, hanem ezt az utazást, ami nekünk „once-in-a-lifetime”, vagyis egyszeri egy életben. Egy nyugat-európainak, vagy amerikainak átruccanni repülővel Délkeleti-Ázsiába kb. annyi lehet, mint nekünk, magyaroknak lemenni az Adriára. Legalábbis én így látom a viselkedésükből, de ez már megint ítélkezés, ami ugye nem jó! :)

Szóval ügyesek, erősek és okosak voltak ezek a fiatalok, de egyben fázósak is, mert ahogy eltűnt a nap a medencét sütni, úgy ők is eltűntek a környékről, és végre lett egy kis nyugalmunk ezen a gyönyörű helyen. Amíg nem jött a jumbo-sunk, hogy ideje menni. Igaz, hogy mi öt órás indulást beszéltünk meg vele, de az ukrán barátainknak meg ő azt mondta, már előttünk, hogy ők akkor mennek vissza Luang Prabangba vele, amikor akarnak. Ez megint egyértelműen a nekünk oly bosszantó ázsiai eladási mentalitás volt, avagy mindent mindenkinek megígérnek, csak fizess nekik, aztán kapsz, amit kapsz, reklamálhatsz, de azzal csak saját magadat bosszantod fel, mert az ilyen esetek errefelé kb. mindennaposak lehetnek, még akkor is, ha felkészül rájuk az ember. A legjobb dolog nem bosszankodni, mi is ezt tettük, úgyis elment már a nap, inkább szunyáltam egyet a jumbo-ban hazafelé.

Utolsó nap már csak a képeslapokra feküdtünk rá, ezúttal jó sokat fel kellett adnunk, mert innen Luang Prabangban írtuk meg a lapokat azoknak, akik 5 naptárat rendeltek tőlünk. Apropó, a naptárakból még maradt néhány tucat, mert 33-at nem vettek át és félünk tőle, hogy már nem is fognak. A Zöldboltban kaphatóak, ha valaki esetleg még szeretne, de nem jutott neki. Elnézést a beágyazott reklámért! :D

2012-ben pár héttel előbb karácsonyoztunk

Ja, és a legjobb részt majdnem elfelejtettem! Az előző bejegyzés végén írtam, sőt Zita is hozzászólt kommentben, hogy micsoda szuper szállásunk volt. Hát, ezzel durván ráfáztunk. Az angolul gyengén beszélő tulajdonos hölgy az érkezésünkkor egy számológép kijelzőjén mutatta az árakat, és ahogy azt mindenütt szokták, ő sem írta ki a három nullát, csak annyit, hogy 80, 60, aztán 45, ez lett ugyanis a vége, ide sikerült lealkudni a szobát / éjszaka. Igen ám, csakhogy kiderült, hogy az a 45 az nem 45 ezer kipp, hanem 45 dollár akar lenni. Ne tudjátok meg, mit éreztünk, amikor ez kiderült. Még jó, hogy végül gyanút fogtunk, köszönet ezért Tiba Viktornak, mert miközben az e-könyv kiadásáról chateltünk vele, kérdezte, hogy hol lakunk, és amikor mutattam neki, nem akarta elhinni, hogy ez csak annyiba kerül. Ekkor kezdtem én is gondolkodni, és beigazolódott a gyanúnk. Végül az ár egy icipicit még lejjebb ment a kérésünk nélkül, de így is, átszámolva 8.880 Forintot otthagytunk esténként, vagyis összesen 44.400 forintot, ami nekünk nagy érvágás volt, hiszen ennyiből máskor az étkezéssel együtt akár 10 napig is elvagyunk, vagy még tovább, most meg csak 5 éjszakára elköltöttünk ennyit. Hála Viktor kíváncsiságának ezek után legalább az utolsó este átköltöztünk szembe, a Backpacker’s-be, így megspóroltunk hétezer forintot. Ez megint olyan dolog volt, amin bosszankodhattunk volna még, de ahelyett, hogy tovább esszük a kefét, inkább tetéztük még a kiadásokat egy kóla és egy sör megivásával, és közben megbeszéltük Zitával, hogy nem baj, ez már megtörtént, nem lehet rajta változtatni, attól még élveztük a szobát, az erkélyt és a szép fürdőszobát, amíg nem tudtuk az árat, úgyhogy végül is jó volt. Mondjuk, hogy ez volt nekünk a Karácsony! :) Levontuk a tanulságokat is: legközelebb nem keresünk fáradtan szállást, vagy ha mégis úgy alakul, hogy fáradtan, elgyötörten érkezünk meg valahová, akkor alkudozás előtt veszünk egy nagy levegőt, és nem felejtünk el rákérdezni a pénznemre is.

Luang Prabangba 2012. november 30-án este érkeztünk meg, és december 6-án reggel álltunk tovább, de az már csak a következő bejegyzés meséje lesz! :P

Ha még nem volt elég a fotókból, itt a galériánk a Luang Prabangról! :)

Phokoun – Kiukacham, az egész napos hullámvasút

Phokounban korán keltünk a nappal, mert tudtuk, hogy hosszú nap vár ránk, talán keményebb és durvább mint az előző nap. Mert tegnap ugyan az egész álló nap csak felfelé tekertünk, de az csak egy(!) felfelé volt, míg a mai napon tudtuk, hogy legalább négy, egyenként is 1-1 órás mászás vár ránk. Legalábbis a tegnap reggel Manu-tól kapott szintmetszet ezt mutatta. Miután megcsodáltuk a kilátást a vendégház tornácáról hátrafelé, a felhős völgyek felé, hármasban indultunk el, együtt Victorral. Hamar kiderült, hogy Phokoun valójában még előttünk van, a Phonsavanh-i elágazásig még vagy 5km-t tekertünk, közben többször is megálltunk, először kekszeket vásárolni, mert a travellingtwo-s útleírás azt mondta, nem sok bolttal és étteremmel fogunk találkozni, másodszor azért, mert eleredt az eső. Victor egy kicsit tovább gondolkodott az esőruha felvétel mint mi, csak később állt meg, mikor mi már Zitával fel voltunk öltözve. Egy kanyar után mi is megálltunk, egy eresz alatt bevártuk őt, két perc múlva meg is érkezett az „esőkabátjában”, ami valami szakadt nejlonponyva volt csak a felsőtestére kötve. Csak ezután érkeztünk meg az elágazáshoz, ahol több éttermet, boltot és szállót is találtunk. De mivel ekkora már betankoltunk, itt meg sem álltunk, hanem kanyarodtunk balra, Luang Prabang felé. Itt még egy kicsit emelkedett az út, miközben már láttuk a folytatást, a völgy túloldalán alattunk lefelé haladó utat. Ahogy felértünk a legmagasabb pontra, levetkőztünk, mert elállt az eső. Victor ezen a ponton elhúzott tőlünk, kettesben maradtunk Zitával, de nem aggódtunk emiatt, tudtuk, hogy össze fogunk még futni Victorral, legkésőbb Luang Prabangban.

Az út, ahogy azt vártuk, nem sokáig lejtett, hamar egy újabb emelkedőn találtuk magunkat, ami ugyan nem tartott soká, de utána egy rövid lefelé száguldás után újabb kaptató kezdődött. A Hmong falvak sem értek véget, sok bambuszházat láttunk az út szélén, és ezek hol a földre épített, hol cölöpökön álló épületek voltak, egyvalamiben azonban mind megegyeztek: egyikben se volt tégla vagy beton. :) Ennek ellenére azért nem kell azt képzelni, hogy „ősemberek” lakták ezeket a házakat, ugyanis a tehetősebbeknek mind volt a ház mellé műholdvevő tányérjuk, és ezek kivétel nélkül mind rácsos tányérok voltak, gondolom azért, hogy átfújjon rajtuk a szél és ne kidöntse őket, illette, hogy ne kelljen beléjük annyi anyag és így olcsóbb legyen az előállításuk és a szállításuk. Na és még azért is, hogy kiválóan lehessen rajtuk csilit szárítani. Micsoda találékonyság! Végül is adja magát, szép nagy felület, amit a nap is süt és a levegő is járja.

Ezen a délelőttön aztán még összetalálkoztunk egy motoros csapattal, akik Malajziából hajtottak el idáig, és már hazafelé tartanak, valami elképesztő kevés idejük maradt hazajutni a szabadságuk végéig – ha jól emlékszem, 6 napjuk volt, hogy Kuala Lumpurba jussanak. Végülis meg lehet csinálni, ha napi sok száz kilométert belehúznak a motorba, csak kérdés, hol marad akkor az élvezet, és mi értelme van az egésznek azon túl, hogy elmondhatják, elmotoroztak ide meg oda hazulról? Persze én ezt nem érthetem, jobb, ha nem kritizálok másokat. Elvégre amúgy teljesen jó arcok voltak. :)

A második nagy emelkedő után leértünk egy völgybe, patak mellé. Gyorsan suhantunk, de én egy gyanús vágást véltem felfedezni a szemközti hegyoldal zöldjében, és ahogy közelebb értünk, beigazolódott a gyanúm: az a mi utunk, távol fent a magasban, oda most szépen vissza kell másznunk! Remek! :) Megálltunk egy hajtűkanyarban, ettünk, ittunk és könnyítettünk magunkon, majd nekiálltunk a munkának. Nem is volt olyan durva, egy óra alatt fent is voltunk, és már magunk alatt láttuk azt a tájat, ahonnan az előbb még fölfelé néztünk.

Megálltunk fotózni az alattunk kanyargó utat, amikor egy bácsika jött oda hozzánk. Zita egy nápolyit adott neki, mire mi egy mosolyt kaptunk vissza, amit persze amikor fényképeztük, ahogy azt nagyon sokan szokták Ázsiában, elrejtette. Néhány újabb rövid lefelé majd az őket követő emelkedő következett, de ezeket már nem viseltük olyan jól, holott valójában rövidebbek voltak, de soha nem tudtuk, meddig tartanak és hogy aztán a túloldalukon mennyi szintet fogunk elkezdeni és mennyit kell majd újra visszamásznunk. Csak nagyjából sejtettük, hogy milyen messze van még Kiukacham, ahol tudtuk, hogy lesz majd két vendégház. A befotózott szintmetszett nem bizonyult túl pontosnak, mint később megtudtuk az csak egy „motoros térkép”-en volt, ezért lehetett olyan nagyon elnagyolt, hogy csak a magasság intervallumokat jelölte, de azzal már nem törődött, hogy közben 1000 és 1500 méter között hányszor utazunk fel és le. Mert ez nekünk azért nagyon nem mindegy! :)

Kiukacham – A kerékpártúrázók találkozóhelye

Még világosban, valamikor a délután közepén érkeztünk meg végül Kiukacham-ba, ahol egyből megtaláltuk Victort, az egyik sárga, Beerlao-s Guesthouse („geháu”, ahogy a helyiek mondják) tábla mögötti étteremben. Mi végül nem itt, hanem a szomszédos szállóban maradtunk, kb. 20 méterrel odébb, mert ott valamivel kedvesebben fogadtak minket és az árat is ott tudtuk lejjebb alkudni. 40 ezer kipp-ért, vagyis 1160 forintért kaptunk egy kis szobát egy ággyal, elég szerény volt, de mi nem is nagyon vágytunk többre, örültünk, hogy ennyiért kaptunk valamit. Egyébként Victor szobája sem volt különb, itt Kiukachamban csak ez van. Meg mellé a folyosó végén a hideg víztartály amiből egy vödörrel merhetjük magunkra a vizet. Lévén csak egy napos izzadtság volt rajtunk, ezt kihagytuk. Apropó, izzadtság, szegény travellingtwo-sok nagyon szenvedhettek ezen a szakaszon, mert ők a leírásuk alapján valamikor nyáron lehettek itt, amikor napközben forróság van és tűző napsütés. Na ebben mi tuti elpusztultunk volna… Ők megcsinálták a Kashi – Kiukacham szakaszt egy nap alatt… Persze ők is írták, hogy látástól vakulásig tekertek, de ez akkor is durva, legalább 3000m szintet megmásztak egy nap alatt. Mi ezen a napon 53,8km-t mentünk, persze ezzel még közel sem volt vége a napnak, mert ahogy esteledett, úgy befutott sok más bringás is. Úgy látszik, ez a Kiukacham egy fontos állomás Luang Prabang és tőle délre lévő országrész között, mert pont egy napnyira van tőle jövet és menet is. Így itt ezekben a vendégházakban összefutottunk több bringással is., akik vagy jöttek onnan, vagy épp mentek Luang Prabangba. Itt volt ugye Victor, de őt már ismeritek. Luang Prabang felől hárman érkeztek, egy svájci páros és egy amerikai fickó, aki Chengmai-ban él. Katona volt az amerikai hadseregben, onnan ment nyugdíjba és most nyugdíjas vízummal él Észak-Thaiföldön. Erről a nyugdíjas vízumról aztán kikérdeztük, idézem: „Hát, nem dolgozhatsz, de azt hagyják, hogy ott élj, és költsed a pénzed ameddig csak akarod…” Aztán ő még azt is mesélte, hogy régebben motorozott, bejárta úgy a fél világot, de most már csak biciklizik. Kérdeztük, miért, mi a különbség, mire elmondta, hogy így többet lát, mert lassabban halad, így sokkal többet kap egy ilyen utazástól, mint ha ugyanazt az útvonalat bejárná motorral.

A velünk azonos irányba biciklizők között volt egy fiatal amerikai páros, Mary Las Vegasból és Bjorn Alaskából. Mindketten írók, Mary éppen egy érdekes regényen dolgozik, Bjorn pedig egy magazinba készül publikálni egy cikket a elsődleges megélhetését szolgáló munkájáról, a „commercial fishing”-ről. Megkérdeztem, mennyit kap átlagosan egy cikkért egy újságnál, és a választ forintba átváltva kijött, hogy húszszor jobban keres a cikkírással, mint én! :) Ennek ellenére nem fogott el különösebb irigység, mert tudom, hogy a legeslegjobb helyre pottyantott le a gólya, és azt is, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, és én vagyok olyan jó kovács már, hogy megtaláljam azt a szerencsét akár a világ túlsó végén is. Persze nem ott keresem, és közben örülök neki, hogy nem amerikainak születtem. Lehet, hogy az egyik oldalról a korlátlan lehetőségek országa, de a másikról nekem úgy tűnik, hogy a korlátlan elbutulás országa is. Persze bizonyosan ez is csak egy sztereotípia ahogy talán abban is tévedek, hogy ott ezzel az utazással nem tudnék ilyen és ennyi cikket publikálni, mert Amerikából rengetegen utaznak ezekbe az országokba, amelyekben mi jártunk, és a nagyvilágot biciklivel bejárók is szép számmal lehetnek. Akárhogy is, nem tudom magamat elképzelni abból a környezetből felnőve. Persze ők is itt vannak és ők is Kambodzsán és Vietnamon át kerekezve jöttek el idáig, és nagyszerű volt velük találkozni, tehát mégis van remény.

Kiukacham – Luang Prabang

Reggel egy érdekes dolgot figyeltünk meg, méghozzá azt, hogy az összes vizeskancsóban sárga víz van. Mikor megkérdeztük, mi ez, egy dobozt hoztak elő nekünk, amire a következő volt írva: „Police Dog Brand Tea Dust” – nem ám powder, hanem dust, ráadásul rendőrkutya! Azt a kutya mindenit, hát ez van a vízben, ezért olyan sárga és ezért van egy kis fura mellékíze! Valószínű az „üres” víznek van egy rossz íze, amit így el tudnak ütni a rendőrkutyával. Akárhogy is van, mi jól szórakoztunk ezen:

…és később nem lett hasmenésünk a víztől, tehát a rendőrkutya a baciktól is megvédett minket! :) Ez az utolsó, befutó nap volt Luang Prabangba, és erre a napra egy nagy lefelé, egy nagy fölfelé, majd a végén még egy nagy lefelé és a célegyenesben egy utolsó, néhány száz méteres fölfelé volt előirányozva. Erről biztos információnk voltak azoktól, akik előző nap onnan jöttek. Nekik sokat kellett mászni, nekünk pedig ma sokat kell lefelé száguldoznunk. Annyi túrabringát egymás mellett rég láttam, mint ezen a reggelen. Mi megint Victorral együtt indultunk el, de ő gyorsabb volt lefelé is, mert mi eleve nem engedtük úgy a gépeket, mint ő, na meg aztán meg is álltunk néha-néha fék csikorgatva fényképezni, hogy később legyen majd mit mutogatni az unokáknak. Konkrétan most pl. azt, hogy hogyan suhantunk le messze a felhők fölül be a felhők alá ezen a varázslatos reggelen. Legalább ezer métert egyben leadtunk a völgyig, ami talán egy óráig is tartott. Amikor a felhőkön át suhantunk lefelé, le kellett, hogy vegyem a szemüvegemet, mert pillanatok alatt olyan párás lett, hogy alig láttam át rajta. Nem tudom, Zita hogy csinálta, de ő le tudott jönni úgy, hogy közben törölgette a szemüvegét. Lent a völgyben átkeltünk a hídon a folyó felett, majd azon nyomban nekiálltunk vetkőzni, levettük a pulóvert és lecipzáraztuk a nadrágunk szárát. Hosszú-hosszú fölfelé következett, és ezt tudtuk jó előre, ezért már eleve úgy álltunk neki, hogy most egy-két órát csak lassan, megfontoltan fogunk pedálozni, és előbb nem is számítunk a csúcsra jutásra.

Jól haladtunk, nem volt különösebben gyilkos módon meredek az emelkedő és a tudat is jó volt, hogy biztos forrásból tudjuk, mi vár ránk. Épphogy elindultunk, egy nagy csapat veterán autó jött szembe velünk, utasaik szinte egytől-egyig nyugatiak voltak. Értem én, hogy találkozó van, de hogy került ide ennyi öreg autó ennyi idős, nyugati utassal Laoszba? :) Egyesek ennyire ráérnek és ennyire sok pénzük van, hogy képesek az automatuzsálemüket átszállíttatni kontinensek között, csak hogy részt vegyenek egy közös derbin a hozzájuk hasonló más őrültekkel? Merthogy ezek az autók nem gurulva jöttek el idáig, az tuti! Na mindegy, végülis csak néhány percig fulladoztunk a kipufogógázaiktól az amúgy szinte kihalt, makulátlan levegőjű úton… :)

Völgyről völgyre, gerincről gerincre haladtunk és mindig láttuk szemközt a völgy túloldalán az utunkat, ahogy kanyarog, majd eltűnik a gerinc mögött. Mikor odaértünk, átbuktunk egy következő völgybe, aminek a túloldalán ismét ugyanaz a látvány fogadott minket, mígnem a harmadik ilyen völgy túloldalán már egy akkora hegyoldalban folytatódott az út, amiről úgy véltük, a túloldalán már a lefelé fog ránk várni. Mielőtt még felértünk volna, találkoztunk három gyermekkel, akik valami patkányszerű állatot árultak az út szélén. Pár perccel e jelenet után ért utol minket Mary és Bjorn. Ők még csak pakoltak, amikor indultunk, és lám, ennyivel gyorsabbak voltak – a fölfelében biztos, de valószínű lefelé is. Pont jókor értek be minket, mert a fölfelé még nem ért véget, viszont így, hogy beszélgettünk, nem vettük észre, hogy még mindig tart a hegymenet.

Lefelé igazán jó volt gurulni, mert közben még a nap is kisütött és olykor-olykor nagyszerű kilátásaink voltak. Hamarosan azonban kiderült, hogy kár volt előre örülnünk, ez egy „double-peak”, vagyis dupla csúcs: épphogy nekiiramodtunk, jött még egy kis fölfelé, ami a második hágóba vezetett minket. Ebben a fölfelében találkoztunk egy holland fickóval, aki egyedül hajtott egy narancssárga tandemet, rajta hátul több gumikülsővel. Elmesélte, hogy a feleségének megfájdult a térde és busszal előrement Vientiane-ba, ahová ő ettől még tekerve megy, a gumik pedig a régi külsők, csak nem akarta őket még kidobni, mert nehéz ilyesmit jó minőségben Ázsiában beszerezni. A tandem pedig… Hát én azt hiszem most láttam ilyesmit először élőben, testközelből. Szép szerkezet, és azt is megkérdeztük, miért jó, miért más? Azért, mert egy gépet hajtotok ketten, egy szerkezetet tekertek és ez adja a feelingjét a tandemnek. Végül is érthető, és el tudom képzelni, hogy tényleg jó móka! Majd egyszer… :)

A második lefelé még jobb volt, mint az első, pláne, hogy sokkal tovább tartott.

Ebben a lefelében találkoztunk Jane-el, aki Ausztráliába teker haza, hogy pénzt gyűjtsön a bőrrák, vagyis a melanoma gyógyítására fordított kutatásokra. Ausztráliában a világon a legmagasabb a bőrrákosok aránya, már nem emlékszem a pontos számra, amit Jane mondott, de a 60 év feletti ausztrálok körében valami rémisztően magas a bőrrák betegségek száma. Mindez miért? Ózonlyuk… Jane hosszú ujjúban tekert és mutatott nekünk 100+ faktoros naptejet, PVC mentes Ortlieb táskáit kétoldalt lenyíló, dupla kitámasztóra rakta le, valamint azt is elmesélte, hogy a bringáját ő maga rakta össze az indulás előtt, így minden apró alkatrészét és porcikáját jól ismeri. Hát igen, lehet hogy ő csinálta jól, és nem mindig érdemes olyan izgalmakon átesni, mint amiket mi szoktunk, mikor oda kerül a sor, hogy szerelni kell… Persze így mindig van nagy sikerélmény, ó ez az agyváltó mennyi sikerélményt adott már nekem! :D

Jane-t nem akartuk feltartani soká, hiszen őrá még várt ezen a napon vagy másfél ezer méter mászás legalább. Névjegykártyát cseréltünk (mert neki is volt bringatúrás névjegykártyája!) aztán még kapott tőlünk egyet a kedvenc csokiskekszünkből, hogy ki ne fogyjon a szuflából a nagy mászásokban, aztán mi suhantunk tovább, ő pedig indult tovább fölfelé. Már számolta a napokat, mennyi van még hátra a hegyekből, mert ő Kína felöl jött és ott bizony rengeteg hegy volt, és ezek nem akartak véget érni, de már csak pár nap, aztán megérkezik Vang Viengbe, ahonnan már lapos az egész terep Thaiföldig és még ott is kitudja meddig, talán egész Ausztráliáig, ha vannak ügyes utak a parton. Jane-el jó lesz majd később felvenni a kapcsolatot, hiszen ugyanarra igyekszik, mint mi is, csak mi előbb még teszünk egy kanyart Vietnamban és Kambodzsában.

Érkezés Luang Prabangba

Lent újra modern civilizációban találtuk magunkat, nyüzsgő városok, forgalom, pedig még meg sem érkeztünk Luang Prabangba. Odáig még hátra volt egy talán 200m-es kisebb mászás, ezt már tűző napon tettük meg. Luang Prabangba beérve bolyongtunk egy jó nagy kört mert nem találtunk olcsó szállást. Közben meg is éheztünk, akkor enni álltunk meg, és én éreztem, hogy sajnos kezdek már túl nyűgös lenni ahhoz, hogy jó döntéseket hozzak. Végül egy backpacker’s-ben megtaláltuk Victort, nagyon megörültünk egymásnak, mert egy ekkora városban azért ez mázli volt, hogy újra így összefutottunk. Mégsem maradtunk ugyanazon a helyen ahol ő szállt meg, mert itt csak dorm volt, vagyis közös, sok ágyas helyiségek, ágyanként 30 ezerért, ami kettőnkre ugye már 60, ennyiért pedig már szobát is kell hogy találjunk, ami azért mégis csak kényelmesebb, hisz akkor nem kell állandóan elpakolnunk és elzárnunk minden értékünket, ha elmegyünk, csak egy ajtót bezárni.

Szemben találtunk egy „Inn”-t, elég puccosnak tűnt, de azért megvártuk, amíg előkerül valaki, akitől megkérdezhetjük a legolcsóbb szoba árát. A nő, aki azt mondta magáról, hogy a tulaj, 88-at mondott, ami nem tűnt soknak egy ilyen helyen, de attól nekünk ez még majdnem a napi teljes büdzsénk volt, úgyhogy gyors alkudozásba kezdtem, aminek a vége 45 lett! :) Csak mert nászúton vagyunk és mert látja, hogy biciklizünk. Ekkor még nem tudtuk, mit kaptunk tőle, de amikor megláttuk a szobát… Zita nem akarta elhinni! :) Ezt tudtuk élvezni nagyon, volt terünk, volt ablak, jött be végre valami fény a szobánkba, sőt még erkélyünk is volt, és rendes, meleg vizes zuhany a fürdőben! Hát, összenézve azzal a szobával, ahonnan reggel eljöttünk… :) És annál ez így végül alig drágább! Mennyit számít, ha jó fej emberekkel találkozunk, és ha olyan helyen vagyunk, ahol nagy a konkurencia a szállók között. Azt beszéltük Zitával, hogy ilyen szép szobában nem laktunk Mangalore és az ötcsillagos szálloda óta. Persze nem csak a szobánkat élveztük (ahol aztán a szomszédból Victor is sokat és szívesen látott vendégünk volt), hanem Luang Prabang csodás városkáját is, ahol több napra tábort vertünk. De az már csak egy következő bejegyzés meséje lesz! ;)

Ez a két fantasztikus nap 2012. november 29. és 30. volt, melyek alatt Poukhonból Kiukachamba (53,8km) majd onnan Luang Prabangba (82,6km) bicikliztünk.

Ha szeretnétek még több fotót látni a Vang Vieng – Luang Prabang szakaszról, itt a galéria!

Túl meredek a nyelvtanuláshoz

Reggel, amikor kint reggeliztünk a már felmálházott bringák mellett ugyanabban a kis utcára nyíló étteremben, mint ahol este a szerelés közben ettünk, megállt mellettünk két bringás, akik lefelé jöttek, szemből a hegyről. Manu és a haverja Barcelona-ból valók, most itt csavarognak néhány hetet a környéken, Hanoi-ból indultak és Vientiane-ban fejezik be a túrájukat. Manu rengeteg jó tanácsot adott nekünk, mesélt az előttünk álló útszakaszokról és megengedte, hogy befotózzuk a térképét, illetve a fényképezőgépének az LCD kijelzőjét, amin egy másik fényképező LCD kijelzője volt látható, amin egy domborzati metszett volt, pontosan azokról a szakaszokról, amelyek előttünk álltak. Ilyen nálam is volt, igaz, „csak” gpsies-ből vékony papírra átrajzolva, és mint utólag kiderült, ez a saját verzió pontosabb volt.

Miután elköszöntünk tőlük és befejeztük a reggelinket, mi magunk is útra keltünk. A váltóm nagyszerűen működött, könnyedén tudtam váltani a fokozatok közt, és ez nagyon jó érzés volt. Megszereltük! :)

A táj, ha eddig varázslatos volt, akkor ezek után már nem találok rá több szót. Eleinte még nagyjából síkon haladtunk, így lehetőség adódott egy kis nyelvtanulásra:

A hóvarjú kifejezést valószínű itt nem nagyon használják Laoszban, mint ahogy az ájemfájn-t sem. :) Ezért nem értette a fiú, hogy mit akarok. De nagyon rendes volt és érdeklődő, de még nem annyira, hogy az idegeinkre menjen, így mindketten örültünk a találkozásnak. Ahogy hajtottunk át a falvakon úgy suhantunk el egyre több iskolába tartó apró gyermek mellett. Már nem tudom, hogy ők vagy Zita, de valamelyikőjük kitalálta, hogy pacsizunk egymásnak, és innentől aztán beindult a nagy vidámság, végigpacsiztuk néhány osztálynyi gyermek tenyerét, cserébe pedig nagy, vidám nevetéseket kaptunk.

Victor, akiből nem lett buddhista szerzetes és a forró fürdő, ami langyos volt

Egy helyen, ahol kiszélesedett a völgy és kétoldalt, mielőtt még meredek, erdős, sziklás hegyekben végződtek volna, mezők terültek el. Ezeken a mezőkön apró, tetős épületek álltak elvétve, és ha ügyesen figyeltünk, a távolban észrevettünk néhány embert is. Eltörpültek a sziklák alatt.

Egy fehér autó lassított le mellettünk, az anyósülésről egy nő szólt ki, azt kérdezte, mi a fenét csinálunk itt? Mondtuk, hogy nászúton vagyunk, mire nagyon megörült és elmesélte, hogy ők is épp nászúton vannak a férjével, Thaiföldről jöttek át Laoszba a mézesheteikre. Örültünk egymásnak még pár mondatot, aztán mielőtt még tovább hajtottak volna, adtam nekik névjegyet. Ja, merthogy mindeközben haladtunk, nem álltunk meg! :)

Szemben egy „ikertorony” magasodott, vagyis két egyforma, csúcsos hegy egymás mellett. Érezhető volt, hogy hamarosan elkezdődik valami, mert előttünk már csak hegyek magasodtak, de akkorák, hogy sokuk a felhőbe veszett.

Mellettünk egy kiskutya ugrándozott a fűben, olyan cuki volt, hogy Zita nem bírta ki, hogy ne álljon meg, és vegye fel egy kicsit az apróságot. Ugyanebben a pillanatban egy fiatal srác fékezett le mellettünk a megpakolt túrakerékpárjával. Victor egy húsz éves dán srác, Singapúrból indult, és 2013-as szeptemberi iskolakezdésre szeretne hazaérni. Ehhez tőlünk biztatásként rögtön kapott is egy apró kiskutyát! :)

Victorral eztán együtt folytattuk és közben elmesélte, hogy az érettségi után kiment dolgozni Ausztráliába, és végül a tervezettnél több munkát vállalt, egy marhafarmon dolgozott, quad-al terelte az állatokat, árkokat ásott, vagy épp lefogta a fejüket, amíg egy társa egy nagy fogóval ki nem kapta a szarvukat, hogy az állatok ne tehessen kárt egymásban. Ilyenkor folyt, sőt pár másodpercig fröcsögött a vér, ez bizony „nasty” volt, de emelett nagyszerű volt a meló, élvezte és jó pénz keresett vele. A meló után stoppolva járta körbe a kontinenst, de egy idő után kezdte zavarni, hogy másokra van utalva, és csak akkor és oda és úgy utazik, ahogy elviszik. Nagyobb szabadságra vágyott ennél az útjai során, így aztán, amikor összefutott Darwin-ban egy a túráját éppen befejező kerékpárturistával, megvásárolta tőle a komplett felszerelést, a túrabringát a csomagtartókkal és a táskákkal, sőt még szerszámokat és pótalkatrészeket is kapott hozzá. Átrepült Szingapúrba és onnan megkezdte a túráját, aminek a végcélja az egyetem. Elképzeltem Victort, ahogy megérkezik a tanévnyitóra vagy az első tanítási napra. :) Ha tényleg végigcsinálja, amit eltervezett, bizony lehet, hogy több élettapasztalata lesz, mint néhány prof.-nak akik majd tanítani fogják az egyetemen. :) Mindezt 20 évesen, ez a nem semmi! Kérdeztük, hogy mi volt a legnagyobb élménye és hogy milyen volt az első néhány hét. A válasz azonos volt: a legjobb az első néhány hét volt, amikor ugyan nehéz volt még fizikailag a tekerés, de ugyanakkor az első élmények nagyszerűek voltak és mérhetetlenül élvezte azt a fajta szabadságot és élményt, amit az úttól kapott.

Mindezt már egy meredik szerpentinen fölfelé menet mesélte, oly nagy lelkesedéssel, hogy közben csak úgy elvesztek alattunk a kanyarok, észre sem vettük, és már a magasból néztünk vissza arra a mezőre, ahol az előbb találkoztunk. Tele volt energiával a srác és ez hamar átragadt ránk is.

Úgy terveztük, hogy mi Zitával csak egy rövid napot tartunk, mert olvastuk, hogy valahol errefelé lesz egy hőforrás, ami mellett bungalókat is lehet bérelni. Az volt a tervünk, hogy egész délután csak pihenünk és áztatjuk magunkat a természetes forró vízben. Zita nagyon élvezi az ilyesmit, és csak ritkán jár ki neki az effajta jóból, ezért határoztunk úgy, hogy most megérdemli, illetve megérdemeljük ezt a fél nap pihenőt.

Hamarosan meg is érkeztünk erre a helyre, és megtaláltuk az út mellett a valóban szép kis tavacskát, ahová egy kis zubogón keresztül ömlött be a víz. Azonban ez a víz csak nagy jóindulattal volt nevezhető „melegnek”, és a forrótól pedig abszolút távol volt, valószínűleg az elmúlt napi esőzések miatt. Itt a szemközti kis étteremben megebédeltünk, és a nagy beszélgetés itt sem maradt abba, Victor éppúgy le volt nyűgözve a mi utazásunkat illetően, mint mi a téren, hogy ő mindössze 20 évesen így nekivágott a világnak. Hol voltunk mi 20 évesen ehhez képest! Noha csak 6 és 9 év a korkülönbség köztünk és Victor között, Zitával mind a ketten úgy éreztünk, hogy Victor az igazi belevaló gyerek, amilyet majd mi is szeretnénk – ha egyszer majd húsz évesek lesznek a gyerekeink, büszkék leszünk rájuk, ha ilyesmit fognak csinálni. Mindemellett Victor otthon nem árulta el, hogy mire vállalkozott, noha mindig ad helyzetjelentést, hogy merre van és mi van vele, azt nem mondta el, hogy ő most haza szándékozik kerékpározni keresztül egész Ázsián. Hagyja, hogy majd szép lassan leessen a szülőknél a tantusz, nem hozzá rájuk előre a frászt. Így is megtörtént már, hogy az édesanyja egyszer zokogva hívta fel, amikor meglátott egy képet róla egy buddhista kolostorban, az akkor először levágott, pár mm-es hajával, amit előtte copfban hordott, mert azt hitte, a fia beállt buddhista szerzetesnek. :) Ezek után mondjuk már nem csodáljuk, miért nem árulja el a szüleinek Victor, hogy arra készül, hogy a tél közepén átvág Kínán. Miközben folytattuk ezt a beszélgetést Victorral, egy macska az ölünkbe mászott. Itt az állatok éppoly közvetlenek Laoszban, mint a gazdáik… :)

Az ebéd végeztével úgy döntöttünk, mi sem maradunk itt, mert ez a forró víz éppen csak langyos és így annyira nem buli már. Na meg aztán anélkül is feltöltődtünk Victor által, ezért aztán úgy döntöttünk, folytatjuk tovább együtt. Egy brutál meredek lefelé következett, ahol csak úgy zúztuk, amíg Victor le nem satuzott mögöttem. Én is megálltam, kérdeztem mi történt, azt mondta, a kesztyűje! Azt valószínű ott hagyta az étteremnél a nagy dumálásban! Na, ez szép kis menet lesz, de vissza kell menni érte! Már köszöntünk volna el, hogy akkor majd utolér minket, mert Zita közben már eltűnt a völgy mélyében, mikor mégis megtalálta a kormánytáskája mélyén, így nem kellett megmásznia az emelkedőt, amin épp csak hogy lezúztuk.

Álmaink valóságshowja

Ez a lejtő aztán nem tartott soká, hamar újra egy végtelennek tűnő fölfelében találtuk magunkat. Victor egy icipicit gyorsabb volt nálam, épp csak annyira, hogy ne tudjam utolérni anélkül, hogy ne érezném magam és a kerékpárt értelmetlenül nagy terhelésnek kitéve. Így hát hagytam elmenni, nem akartam szétszakadni, hátra maradtam Zita és Victor mögött a fölfelében. Persze aztán megvártak egy arra alkalmas helyen, egy egyenes szakaszon ahol történetesen pazar kilátás is nyílt a szemközti zöld dzsungellel és földekkel borított hegyekre. Itt kekszet faltunk, vizet ittunk és közben be nem állt a szánk. Victor kitalálta, hogy kéne rendezni egy valóságshow-t, találomra kiválasztani néhányat az igazán kövér, a TV előtt ellustult, unalmas életet élő, de a pénzt azért még nem megvető nézők közül néhányat, és megmondani nekik, hogy aki közülük elsőként feljut a szemközti hegy tetejére a saját erejéből, az kap egymillió dollárt. Mindebben persze az lenne az érdekes, ha követni is tudnánk őket az ezt követő kalandjaikban, és láthatnánk, hogyan élnek túl távirányító nélkül, a „vadonban”, ahol még a helyi nyelvet sem ismerik, ahol se autó, se robogó, de még járművel járható út sincs, csak az a hegy ott szemben, nini, egymillió dollárt ér, hát uzsgyi, gyerünk, most kapcsolj csatornát és válts sebességet! :) Közben persze azt is megvitattuk, hogy mi merre mennénk, a hegygerinc jól jöhet, mert az talán kevésbé saras és csúszós ennyi eső után, de épp az sem lehet egy rossz ötlet, ha megkeresünk néhány helyit akik azokban a kunyhókban élnek szemközt a hegyoldalban, és megpróbáljuk elmutogatni nekik, hogy sürgősen fel kell jutnunk annak a hegynek a tetejére és mutasson utat! – Mert az biztos van, legalább addig, ameddig a földjeik tartanak, és ők biztosan ismerik is őket.

Mindezen nagyon jól mulattunk és nekem eszembe jutott az a rengeteg csodás tájfutó élmény és azok a túlélőversenyek, amelyeken a barátaimmal évről évre részt vettünk odahaza. A rendezők mindig igyekeztek minket kitenni a legnagyobb szívatásnak, de mi rendszerint annál jobban élveztük őket, mindaddig, amíg agyon nem csapta a csapattagokat az alváshiány rémes szörnyetege. Emlékszem, egyik évben nem sikerült előző napra szabit kivennem és még késő este is dolgoznom kellett az előző éjjel, így aztán az este kilenc környékén startoló 24 órás versenyen másnap délben már csak élő zombi voltam, aki csak úgy követte a csapattársait árkon-bokron át. De volt egy év, amikor meg végig nagyon jól bírtam én is a többiekkel, és futva értük el az utolsó vonatot vissza Budapestre, ahol a Tóth kocsmában volt a cél. Egyik oldalról elképesztő szívás volt az egész, mert 50-60km-eket tettünk meg mindenen át másfél éjt és egy nappal, másrészről meg felejthetetlen nagy kaland, móka és élmény. Olyan, mint ez az utazás, csak nem annyira instant és itt azért mi görgetjük magunk elé az akadályokat és nem más találja ki nekünk – igaz, mindkét esetben önként és örömmel megyünk.

Sok mindennek köszönhetjük, hogy most itt vagyunk, az én oldalamon ezek között a dolgok között biztos, hogy ott van a sorban a családom, a tájfutás és éppúgy a barátaim is, és ez a három dolog eléggé össze is függ. Az “irigység”, ha egyáltalán nevezhetjük így, Victor iránt csak féligaz, mert semmi pénzért nem változtatnék meg egy bitet sem a múltamban, hiszen akkor lehet nem találkozunk Zitával, és az kb. egy katasztrófával érne fel nálam. :)

Később Victor teljesen eltűnt előttünk, nem volt sokkal gyorsabb nálunk, de annyival épp igen, hogy nekünk már kényelmetlen lett volna vele tartani. Hiába, a fiatalság… :D

Közben azért nem csak a dzsungel volt, hanem apró Hmong emberek lakta falvakon át is tekertünk és ezek is fantasztikus élményt nyújtottak. Az egyik ilyen faluban, egy ház előtt éppen fürdetés ment, apró gyermek ült egy pici műanyag lavórban, körülötte állatok tipogtak, ő pedig nagy vidáman integetett ki a furcsa idegeneknek, mialatt az édesanyja néhány szomszéddal egyetemben szintén minket nézett, miközben egy arra a célra készített tartóból ragadós rizst (sticky rice) majszolt. Az egész kép olyan szép volt, hogy alig akartam elhinni, hogy valóság, na és persze Zita felhívására azonnal fordultam és kaptam elő a fényképezőt, hogy mindezt kicsit megörökíthessem és most Ti is lássátok.

Belevesztünk az emelkedőbe, úgy tűnt, soha nem akar véget érni, egyre csak mentünk fel és fel, és amikor már azt hittük, ott majd átbukunk a gerincen és onnan jön a lefelé, mikor odaértünk, kiderült, hogy a frászt, nincs szó ilyesmiről, a túloldalt ugyanúgy csak föfelé tartott az út szakadatlanul.

Egy kanyarban Zita megálljt parancsolt, megint ő volt az, aki észrevette, azt amiért aztán le is szálltunk egy kicsit a bringákról.

A végén még egy videófelvételt is indítottunk, mert nem bírtunk betelni a látvánnyal és az érzéssel.

Jó volt ott állni, mégha közben oda is voltunk már kicsit így a nap végén, de ügyesen vettük ezt a szinte egész napos emelkedőt, amiről csak sejtettük, hogy hamarosan véget kell érnie, hiszen a GPS-ünk nem működött, fogalmunk sem volt róla, milyen magasan járunk és mennyi lehet még hátra, csak azt éreztük, hogy már nagyon sokat jöttünk ezért hamarosan véget kell érnie a fölfelének. Phokoun települését vártuk nagyon, mert tudtuk, hogy ott lesz piac, étterem és szálló. Először az éttermet találtuk meg, és ahogy leparkoltunk előtte, úgy futott be Victor is szemből. Elmesélte hogy a szállás 2km-el később van, ám ott nem adnak enni, ezért miután szétpakolta a szobájában egy ventilátor körül a ruháit száradni, visszatekert ide. Sült rizst kértünk és még tetettünk is el belőle. A sör és a kóla nem itt volt a legolcsóbb az országban, de egy ilyen nap után igazán megérdemeltük mindannyian. A szálláson a Victoré melletti szobát kaptuk, este áthívtuk, hogy együtt együk meg a Zita által útközben vásárolt (és aztán cipelt!) pomelót, aztán szép lassan nyugovóra tértünk.

Hát képzelhetitek, hogy egy ilyen nap után nem kellett sokat altatni.

Ezen a napon, 2012. november 28-án Kashi és Pokhoun között mindössze 42,8km-t tekertünk, miközben legalább 1500m szintet vettünk fel.