Ó, te jó ég, ne tudjátok meg, volt egy csendes sarok a hajón, de már ez sincs. Ha Pelni hajóval utaztok Indonéziában, gyertek fel az ötödik emeletre a tiszti/I. osztályú étkezőbe. Eddig két hajóval utaztunk, abban az egyiken ez egy lakatlan légkondis terem volt, ahol csak a személyzet járt át néha. Ezen a második hajón, ami egy ugyanolyan hajó, mint a másik, itt voltak étkezések is ezen a helyen és most szerencsétlenségemre egy nő énekel a sötétben, számomra túlontúl hangosan és magas hangon, na és persze érthetetlenül. De mindegy, feljöttem ide, és ha már feljöttem, írok egy kicsit, amíg töltöm a laptopot. Asztal, szék és konnektor is csak itt van a hajón egy helyen. Már ötödször hallom az énekesnőtől a számok között, hogy „bulé”, vagyis hogy külföldi. Most mi vagyunk csak ketten külföldiek a hajón, a talán ezer helyi között, és persze nem tudok úgy elsétálni WC-re, hogy ne kapjak legalább 5 helló misztert és néhány bulét gyerekes nevetések kíséretében. Most meg még az énekesnő is kezdi… Miért vagyunk nekik ilyen érdekesek? Nem tudom, de ha jöttök, készüljetek erre fel, ez is Indonézia része. Na, de elég a téridő ugrásokból és folytassuk ott, ahol abbahagytam, Szingapúrban.

Az indonéziai nagykövetségen

Szóval már kétszer meséltem Szingapúrról, de még mindig van mit! :) Sűrű volt az a hat nap. A legfontosabb dolgunk ezalatt az idő alatt az indonéz vízum megszerzése volt. Indonéziába lehet kapni VOA-t, vagyis Visa on Arrival-t is, tehát vízumot érkezéskor, ám az csak 30 napra érvényes, és ahogy hallottuk, a hosszabbítása kész kínszenvedés, ráadásul még költséges is. Ezért arra gondoltuk, hogy megkérjük itt Szingapúrban a nagykövetségen a 60 napos vízumot, ezzel megkönnyítve az életet az elkövetkező hónapokra Indonéziában.

A nagykövetséghez először MRT-val mentünk, ami a házunk mellett ment el. Az állomáshoz 5 perc alatt ki tudtunk sétálni, a jegyek kb. a budapestivel egyeztek (nekünk elég drágák voltak, de fáradtak voltunk, pihenni akartunk és ez is egy élmény volt), viszont a szolgáltatást össze se lehet hasonlítani. Az állomáshoz a már említett fedett járdák és felüljárók vezettek, amelyek tövében rengeteg kerékpár parkolt. Ahogy közelebb értünk, láttuk hogy az új, fedett kerékpártároló (vagy talán a helyi városi bérbringa rendszer?) most épül az állomás mellett. Maga az állomás abszolút nyugati volt, kártyás kapuk, jegypénztár, jegykiadó automaták, éttermek, boltok. Fent a vonatok gyorsan érkeztek egymás után a betonhídon és pontosan úgy álltak be, hogy a peronok szélein lévő üvegajtók a vagonok ajtóihoz estek, és ezek a duplaajtók aztán egyszerre nyíltak ki, volt, hogy mindkét irányban. Így nagyon ügyesen azokon az állomásokon, ahol átszállni is lehetett, ezt szintkülönbség megtétele nélkül meg tudtuk tenni. A tömeg néha nagy volt, de nem viselkedtek úgy, mint mondjuk Új-Delhiben, a beszállók szépen megvárták a kiszállókat. Ezt felfestések is segítették és egy iskolai rajzpályázat győztes rajza is, miszerint legyünk türelmes, segítőkészek egymással, ne tolakodjunk és ne stresszeljünk, mert azzal csak magunkat büntetjük. A metróval végig a magasban mentünk, először gyönyörű zöld övezetben, majd városban, egyre nagyobb házak és sugárutak között. Az állomástól még jó két kilométert sétálnunk kellett a nagykövetségig, ezt részben egy egyik oldalt dzsungellel szegélyezett utcán tettük meg, pedig ekkor már eléggé a központ tájékán jártunk.

A nagykövetséghez felcsatoltuk a rövidnadrágokra a nadrágszárat és Zita kendőt terített a vállaira, ami egyrészt előírás is volt, másrészt mi magunk is így tettünk volna előírás nélkül is, hiszen Indonézia egy muszlim ország, így tehát mindenképpen javíthatjuk ezzel az esélyeinket egy sikeres vízum applikációhoz. Egyébként a nagykövetségen a portánál a táblára még az is ki volt írva, hogy még olyan pólóban sem léphetünk be, amin reklámok vannak. Se szandál, se papucs. :) Zita a képen már kijött, levetkőzött és ekkor már a kezünkben volt a vízum. De hogy ez mennyire nem ment egyszerűen és a végére mennyire ki lett centizve, azt elmesélem. Az első látogatásunkkor, amikor először metróztunk és először mentünk be a városba, akkor elfelejtettük bepakolni a szükséges kellékek (útlevél, vízum, repülőjegy fénymásolat, fekete, kék toll, útlevelek, sok készpénz) mellé az igazolványfényképeinket. Ezzel hála a nagykövetség udvarának sarkában található, ilyen célra felszerelt fényképész szolgáltatásnak, csak pénzt buktunk és néhány percet, amelyet mint kiderült, lehet hogy amúgy is bebuktunk volna, mert a fényképészeknél piros háttér volt az igazolványfényképekhez és ha jól emlékszem, ez valahol meg is volt hagyva, mint kitétel. Persze az értelmét ne kérdezzétek, valószínű csak annyi, hogy egy újabb réteg pénzt lehúzzanak az utazókról.

Bent sem ment egyszerűen a történet, sorszámot húztunk, majd kitöltöttük a papírokat, aztán amikor a pelikan.hu-s repülőjegyeinket mutattam, azt visszadobták, mondván, hogy nekik a légitársaságtól kell a repülőjegy foglalás, és elő is kaptak egy fiókból egy nagy köteg mintát. Na, ezt bebuktuk, ami eddig működött Burmával és Kínával, az itt most nem jött be, hiába használtam PDF szerkesztőt, hogy eltűntessem azokat a sorokat, melyekben azt részletezik, hogy ez a foglalás még nem él, amíg nem utaltunk nekik át az árát, ez a szép pelikános lap most nem hatotta meg őket. Ezen akkor ki is buktam egy kicsit, és aznap nem tudtam, hogy mi legyen, aztán jött a hétvége és adott némi gondolkodási és cselekvési időt. Vasárnap este előkapartam a gmailemből a régi AirAsia-s Bangkok – Yangon – Bangkok repülőjegy foglalásunkat, utána néztem a járatszámoknak, szépen átszerkesztettem mindent, ahogy kell, kinéztem az indulási és érkezési időket, reptér kódokat, átjavítottam az útlevélszámokat az új útlevelünk számaira, átírtam az AirAsia thai címét a malájra és hétfőn reggel visszamentünk a legjobbakat remélve. Szurkoltunk, hogy ne ugyanahhoz az ügyintéző csajhoz kerüljünk, mert neki azt mondtuk, hogy a jegyünk Malaysia Airlines-os, és ezt ő meg is erősítette a járatszámból, de aztán felmutatta a mintapéldányokat a repülőjegy foglalásokról. A számok sajnos úgy jöttek, hogy a sorra kerülésünk előtt pár perccel már tudtuk, ugyanahhoz a nőhöz fogunk kerülni. Persze készültem erre is dumával, mondván hogy az utazási irodánk végül módosította a járatot (Baliról „repültünk” KL-be), de erre végül nem volt szükség, mert a nőt az utolsó pillanatban hátrahívták az irodába, mi pedig egy másik ügyintézőhöz kerültünk, aki szinte rá se hederített a repülőjegyeinkre, látta, hogy AirAsia, visszadobta a második két lapot, és összetűzte a többi lappal. Ez nekem azért volt meredek kicsit, mert a hátsó lapokon voltak az utasok adatai, az első lapon csupán az én nevem volt, mint a repülőjegy vásárlója, nem is mint utas. A végén kiderül, hogy mégsem érdeklik őket annyira a részletek a repülőjeggyel kapcsolatba, csak kekeckedni akartak valamin.

Szerdán reggel kiderül majd minden, de az már az indulásunk napja is lesz, kérésünkre kivételeztek velünk, és megígérték, hogy a szokásos második nap délutánja helyett már reggel felvehetjük a vízumunkat, hogy a délutáni hajóval aztán már be is lépjünk az országukba. Megint izgatottan tértünk vissza, de már kicsit magabiztosabban, és tudtuk, hogy vagy így, vagy úgy, de utoljára járunk a nagykövetségen. A vízumkérelmünk végül rendben volt, elfogadták a szerkesztett repülőjegyünket, és ezzel azóta se volt gondunk.

Miért kellett a kamu repülőjegy? Mert nem akarunk repülni, elvből se, és a büdzsénk miatt se. Ekkor még Zita ötletére azt álmodoztuk és azt tervezgettük, hogy majd hajóval megyünk el Jayapurába, a Pápua indonéz részének északi sarkában található városba, ahonnan majd átbiciklizünk Pápua Új Guinea-ba. Sajnos (vagy hálisten) ez nem jött össze, mert végül sok olyan információt hallottunk, hogy PNG drága, költséges, az emberek ott végképp csak a dollárokat látják, ha ránk néznek, ráadásul még veszélyes is lehet, és aztán ahogy számoltam, még az időnkbe se nagyon fért volna bele. Így is két hónappal később érkezünk meg Ausztráliába, mint ahogy azt januárban legelőször elterveztem. Az útiterv Indonézia után végül nem PNG, hanem Kelet-Timor lett, most fogunk pár óra múlva kikötni ezzel a zenélő hajóval, ahol már egy pasi énekel és végre én is eltűntem a sötétben. Kupangban érünk szárazföldet, ott fogjuk megkérni a Kelet-Timori vízumot, és megyünk majd át az utunk 26. országába, Kelet-Timorba, ahonnan augusztus 25-én fogunk elrepülni az Észak-Ausztráliai Darwinba az AirNorth-al. Már megvan a repülőjegy és a 3 hónapos online, ingyen és gyorsan igényelhető ausztrál eVisitor 651-es vízumunk is.

Magyar barátaink Szingapúrban – Anettel, Máriával és Gáborral

Na, de ugorjunk vissza Szingapúrba, mert még mindig van mit mesélni onnan. Összesen három magyarral találkoztunk az ottlétünk alatt, az első Anett volt, akivel egy Tanglin Mall nevű bevásároló központban találkoztunk az indonéz nagykövetség mellett. Egy nagyon jót ebédeltünk együtt, olyat ettünk, amit nagyon rég nem, igazi nyugati ételt, Zita valami nagyon finom tésztát, én pedig hamburgert. Tudom-tudom… De ha egyszer ezt kívántam közel két év rizsevés után… :) De legalább nem egy gyorsétteremben tettem. :) Ebéd közben egy kis interjút is adtunk, ami inkább volt teljesen kötetlen beszélgetés, mint interjú, és persze ezt is nagyon élveztük, jó volt beszélgetni, mesélni, és hallgatni egy itt élő magyar történeteit is. Aztán még egy cukrászdába is benéztünk válogatott finomságokat falatozni, de ezzel már nem győztünk, elvitelre is maradt. Köszönjük ezt a nagyszerű közös ebédet, és sajnáljuk, ha egy kicsit zaklatottak voltunk alatta azért, mert előtte sikertelenül kértük meg az indonéz vízumainkat.

A második találkozásunk Máriával volt, a szingapúri magyar nagykövet feleségével, akivel úgy volt, hogy már korábban is találkozunk, akár már a johori fogadtatás keretében is, de aztán sajnos ő lebetegedett, így a találkozásra várni kellett. Jajj, Mária, az utolsó tonhalkonzervet azok közül, amit Tőled kaptunk, épp ma ettük meg itt a hajón. :) Máriával a változatosság kedvéért megint a nagykövetség után találkoztunk, de ekkor már egy sikeres applikáció után, és egy igaz, hogy elég nagy hőségben töltött, de amúgy nagyon kellemes séta után, amit a botanikus kertben tettünk. Ez a rendezett part a város egyik gyöngyszeme, gyönyörű rétek, fák, sétányok, bonsai-fák, mindenféle érdekes növények és virágok tarkítják a nagyon szépen rendben tartott parkot. Tényleg jó volt ez a kis séta, de a hőség és a magas páratartalom miatt ennek ellenére már nagyon vártuk a végét. A vége pedig egy újabb ebéd volt, ezúttal Máriával és ezúttal már nem zaklatottan. Máriától egy hatalmas zacskó élelmet kaptunk, ennek súlya is volt rendesen, amitől az elején megijedtem és még látatlanban meg is jegyeztem, hogy remélem ezt mind meg lehet enni, mert különben nem biztos, hogy szeretnénk cipelni (volt vagy 5 kiló legalább). :) Hála az égnek, nem tévedtem nagyot, enni és inni lehetett a dolgokat, a súlyok nagy részét pedig két üveg nagyszerű magyar bor tette ki, az egyik végzetéről már írtam, a másikat a dzsakartai szállásadóinkkal ittuk meg, akik katolikusok révén fogyasztottak alkoholt. (na nem mintha az eddig megismert muszlim indonézek annyira megvetnék az alkoholt) De a csomagban volt finom szalámi is, meg még sok finomság, amelyeknek mind nagyon örültünk és ezúton is nagyon köszönünk, ahogy a nagyszerű együtt töltött ebédet is. Nem baj, hogy végül nem lett nagyobb közös találkozó, mert bár biztos, hogy annak is nagyon örültünk volna és élveztük volna, a szingapúri napok így is nagyon sűrűek voltak nekünk, nem is tudom, hogy fért volna beléjük több program.

A harmadik magyar, akivel találkoztunk, Gábor volt. Ő már vagy egy évvel ezelőtt ránk köszönt e-mailben, hogy ha majd Szingapúrban járunk, látogassuk meg, mert akár szállást is tud majd adni nekünk. A szállás végül nem jött össze, mert Gábor pont azon a héten mondott fel, amikor ott jártunk és a felesége a két gyermekével már haza is ment nyárra Magyarországra, ő pedig éppen nagy költözésben volt a következő munkahelyére, Laoszba, Vientiane-be, ahol majd ősszel csatlakozik hozzá a családja. Ennek ellenére is szakított ránk időt, amire egyébként feltétlen szükségünk is volt, mert nála voltak a Magnet Bankos pólóink és matricáink, amelyeket ide küldettünk ki a bankkal, mondván, itt biztos meg fordulunk majd. Így feltétlen találkoznunk kellett Gáborral, hogy átvegyük ezt a csomagot, ami már hetekkel ezelőtt megérkezett hozzá. Gábor volt olyan rendes, hogy házhoz hozta a csomagokat így rögtön bele is bújtunk az új zöld pólóinkba, és készítettünk egy közös fotót vele. Még mielőtt leléptünk volna a városból, Gábor szerette volna, ha még egyszer össze tudunk futni, és ezt végül, ha nem is könnyen, de össze tudtuk hozni az utolsó napok sűrű programjai között, és milyen érdemes volt. :) Egy német étteremben ettünk olyan finomakat, hogy én azt most le se merem írni, mert tudjátok, hogy az ízek hiánya milyen kínzó tud lenni… :) Meg különben sem annyira nagyon autentikusak Szingapúrban egy német étterem kolbászfogásai és gulyáslevese, még akkor sem ha nekünk leírhatatlanul jól estek ezek a rég nem érzett ízek. És az ebéd mellé Gábortól is kaptunk egy kis ajándékcsomagot, na és itt már ehetetlen dolgok is voltak a pakkban. :) Mivel Gábor hamarosan repülni fog, és mivel ő is nagy bringás, volt neki otthon egy nagyon jó, vízálló, spray-s láncolaja (bocs, biztos van ennek jobb neve, én nem tudom), amit ránk hagyott, mondván ő nagyon szereti, de a repülőre nem rakhatja fel. Nos, Gábor, köszönjük, 3-4x használtuk, tényleg nagyszerű cucc, mi is megszerettük, ám mivel el még nem fogyott, és hamarosan mi is repülni fogunk, ez az ajándék tovább fog szállni valakire! ;) A hosszú ujjú Cisco-s pólót pedig hordtuk a Bromo és a Rinjani vulkánokon, mert 2000 méter felett itt már hideg tud lenni. Szóval ez is nagyon jól jött, köszönünk mindent! A multivitamint is szedjük! ;)

Új cipők, új gumiabroncsok, és megjavított csomagtartók

Látjátok, annyi mindent kaptunk, hogy hosszú sorolni is, elképesztő miben volt részünk Szingapúrban, hisz a listának még mindig nincs vége. Ez lenne az a hely, ahol a nyugati anyagi jólét és a fantasztikus ázsiai segítőkészség és vendégszeretet találkozik?! :) Írtam még a legelején, hogy Kian Tan-tól mennyi mindent kaptunk, de azt nem részleteztem, hogy mi mindent. No, hát én azóta egy Shimano SPD cipőben tekerek, és Zita teljes garnitúra új gumikat kapott, persze Schwalbe Marathon Plus-okat… :) Ezeket mind nem vettük, hanem kaptuk. Kian Tan csak kérdezte, kérdezte, hogy mire van szükségünk, miben tud segíteni, én meg, bár eleinte hezitáltam, de aztán nem kellett sokat gondolkodnom, mikor sokadjára kérdezte, pontosan tudtam, hogy a cipőmnek a talpa már nagyon vékony és nagyon lejár, Zita külsői pedig már olyan tükörsimák, mint amilyen az én hátsóm volt Vietnamban.

De ez még mindig nem minden, mert a több helyen törött alumínium csomagtartókat is megemlítettem, mert hát hol máshol, mint egy ilyen nagy, modern városban tudnánk a legkönnyebben megjavíttatni? Főleg egy ilyen baráttal, mint Kian Tan, aki annyi mindenkit ismer itt. Erre is volt ötlete, a műveletet egyébként, mint utólag megtudtuk, Brúnó állta, mert ő már egyenesen Kian Tan-től kérdezte, hogy miben tud nekünk segíteni… :) Őrület, nem? Összefogtak „ellenünk” – vagyis értünk, a megsegítésünkért. Ez mind mondanom sem kell, lélektanilag is óriásit lendített rajtunk, nem csak, mint materiális segítség jött nagyon jól ez a sok minden.

A csomagtartók hegesztetéséről azonban még hagy meséljek, mert ez érdekes volt. Kian Tan autóval kapott fel minket, mert már nagyon kevés időnk volt, az utolsó napok egyikén, a Máriával való találkozásunk után vitt el minket a barátjához, Suleiman-hoz, akinek már a nevén is nagyot csodálkoztunk, hát még a műhelyén. Én ilyen „panelházat” még nem láttam, amiben nem lakások, hanem műhelyek vannak. Pedig az óriási teherliftről már lehetett volna valami gyanúm. A sokemeletes, körfolyosós épület végig minden szinten tele volt műhelyekkel és csak azokkal. Az egyik ilyen volt Suleiman kerékpáros műhelye, tele mindenféle csodaparipákkal, munkapaddal, satukkal és rengeteg szerszámmal. Az előkészítést még együtt végeztük el, le kellett csiszolni minden festéket a törött részek körül, hogy ne „kontaminálódjon” a hegesztés és össze kellett illeszteni őket a megfelelő helyen, a megfelelő szögben. Valahogy éreztem, hogy az egész csomagtartót, a távtartóval együtt le kell szerelnem és el kell hoznom. Suleiman műhelye tele volt a fal tetején mindenféle régi kerékpáros hirdetésekkel, amelyek bennem nem kis derűt keltettek, le is fényképeztem párat.

Jó volt látni, hogy egy igazi bringa őrülthöz kerültek a csomagtartók és jó volt Suleiman-al beszélgetni, igaz később aztán, mint kiderült, végül nem ő és nem is az ő ismerőse fejezte be a munkát, mert ők nem dolgoztak másnap. De ezt már mind csak mesélte Kian Tan, mert ő intézett nekünk mindent, mi már nem is tudom, merre-hová rohangáltunk, miközben ő utolsó este megérkezett a kész, összehegesztett csomagtartókkal. Talán éjjel 2-ig szerelhettem, már nem emlékszem, de volt bőven munka a gépekkel: két külsőcsere és a csomagtartók gondos visszaszerelése.

Ja, még egy támogatást kifelejtettem, Benjamintől is kaptunk egy nagy doboz müzliszeletet, és egy nagyon frankó Leatherman Crunch multiszerszámot. Már sokszor nagyon jól jött volna egy fogó, de ilyesmiről nem is mertem volna álmodni, egy ilyen szerszám újonnan kerül vagy 15 ezer forintba, mert tényleg ez a legprofibb ezen a téren. És a legkomolyabb, hogy Ben kérte hogy írjam meg neki, amikor először használni fogom. Hát már aznap este használni kellett, hogy szét tudjam szerelni a csomagtartót… :) Ben egyébként hívott minket az egyetemére is, hogy nézzünk be, köszönjünk be és ismerjük meg a projectjét és a kollégákat, akikkel dolgozik a terep-kerekesszéken, de erre sajnos már végképp nem maradt idő. Egyébként nem csak ezt a meghívást, hanem több másikat is le kellett mondanunk, pl. Sean családjához is hívtak, de ez sem fért már bele a napjainkba, amit különösen sajnálunk, hiszen Kian Tan mellett talán Tőlük kaptuk a legtöbbet: egy teljes lakást 6 napra és hét éjszakára. Belegondoltatok, hogy ez mekkora nagy önzetlen dolog és mekkora bizalommal voltak felénk, így előljáróban ismeretlenül is? Te odaadnád így a lakásod? Azért ez fantasztikus érzés, hogy vannak emberek, akik ennyire megbíznak a másikban és ennyire önzetlenek.

Utolsó nap, Kian Tan tanácsára nem vállaltuk be a nagykövetséget, majd a kikötőt bringával, mert bár szerintem belefért volna, szerinte nagyon kicentiztük volna az időnket. Így aztán bepakoltunk az egyterű autója lehajtott hátsó ülései fölé bringákat és csomagokat ezen a szerda reggelen, és mentünk a nagykövetségre, majd a kikötőbe. Nagy örömünkre előbbi helyen megkaptuk a vízumokat, és aztán a kikötőben is minden rendben volt. Még utoljára együtt ettünk egy furcsa lekvárkenyérszerű szendvicset (ami állítólag valami helyi specialitás) a kikötő éttermében, aztán elbúcsúztunk a nagyszerű barátunktól.

Nagyon remélem, hogy látjuk még egymást majd, és már azt is tudom, hogy ha nem is személy szerint Kian Tan-nak, de más utazóknak egyszer, ha majd már otthon leszünk, vissza-, vagyis inkább helyesebb, ha úgy mondom, tovább fogjuk adni ezt a fantasztikus sok segítséget, amit Szingapúrban kaptunk Kian Tan-tól, és még sok mindenki mástól, akiket szerintem, bár igyekeztem, de biztos nem sikerült hiánytalanul felsorolnom.

A gyorshajón Bintan szigete felé suhantunk, ami már Indonézia. A szigeten várt ránk egy rövidebb bringás szakasz, amire viszonylag kevés időnk volt, ezért aztán annyira nem lazultunk el még ezen a hajón. Tudtuk, hogy megint egy új világ köszön majd ránk, de azt nem is sejtettük, hogy… Ó Te jó ég, Indonézia sok misét megér majd, örülök nagyon, hogy végül ide is eljutott az útinapló. Mindig jó érzés, amikor végre legalább egy országba jut az útinapló velünk. Kár, hogy mi már lassan elhagyjuk Indonéziát… :) Na az ausztrál városok közti nagy ürességekben majd behozom a lemaradást!

Na, most megpróbálom leírni, ami legutóbb kimaradt. A „fun-ride”-nak nevezett közös szingapúri biciklizés fő felbujtója Malcolm volt, Az Ageless Cyclists mozgalom atyja, aki maga is egy kortalan bringás. Akárhányszor ránéztünk Malcomra, hátulról mindig sokkal inkább egy gyereknek tűnt, mintsem egy (ha jól emlékszem) 60 éves embernek. Direkt nem írtam öregembert, mert hát ő nem öreg, ha így és ennyit mozog. :)

Szóval Malcolm és még egy kisebb csapat másik bringás egyik reggel megjelent a társasházunk belső udvarában. Egyesek olyan csodabringákon ültek, hogy mi csak pislogtunk Zitával. Sajnos minden névre már nem emlékszem, de volt velünk két francia pilóta fickó, akik hagyományos, kétkerekű fekvőbringán jöttek (de repülővel Franciaországból) és az egyiküket Brúnónak hívták (ezt a nevet nehéz elfelejteni), volt velünk három trike-os és többen összecsukható, aprókerekű városi paripákon. Ez utóbbi kerékpárfajta itt Szingapúrban, Malajziában és elárulom előre, Indonéziában is meglepően népszerű, nem csak összességében, de arányaiban is többet látunk belőlük a városokban, igaz, általában csak kinyitva-kihajtva és nem szállítva. Pedig az a lényege az egésznek, hogy ha úgy döntesz, bárhol megszakíthatod a tekerést, és könnyűszerrel, a kerékpárszállítással járó plusznyűgök és pluszköltségek nélkül közlekedési eszközre szállhatsz. Ha jól tudom, a több mint 40 évig a világ körül kerékpártúrázó Heinz Stücke is egy ilyen kicsi, összehajtható, de még málházható kerékpárral nyomta az utolsó éveiben, mielőtt tavaly abbahagyta a nagy utat. Szóval van ráció ebben az összecsukható bicikliben szerintem és ezért csodálkozom, hogy itt Ázsia ezen vidékén így elterjedt, míg otthon nálunk csak drága kuriózumnak számít az apró, összecsukható városi drótparipa.

Fedett járdák, kerékpárutak és a szabálytalankodók

A közös bringázásnak a célja a városközpont volt, ami tőlünk jó 20 kilométerre volt. Kezdetben főleg a járdára festett kerékpársávokon haladtunk, ezekhez egész nagyszerűen hozzá voltak alakítva a kereszteződések is, igaz a „Szállj le és told át!” táblákat senki nem vette komolyan, és amin meglepődtem, a felüljárókon való bringázás tiltását is figyelmen hagyta a teljes csoportunk – így mi is, de persze előtte nem átallottunk megkérdezni, hogy ezt most akkor mégis hogy? Hiszen oda 1000 szingapúri dollár van írva büntetésnek, és ezt itt a szabályok városa! Vagy nem? Barátaink elmondták nekünk, hogy igen, Szingapúr a szabályok városa, és kezdetben, amikor ezeket a szabályokat mind bevezették, büntettek is, de ma már, mivel az emberek nagy része a szabályok nagy részét betartja (gondolom azokat, amelyeknek értelme is van, vagy veszélye a be nem tartásuknak), ezért azóta már nem ellenőriznek, és nem büntetnek annyit. Vagy ha teszem azt, elkapnak, akkor sem az van, hogy élből kiállítanak egy ezerdolláros csekket, mert a felüljárón bringáztál, csupán egy nagy ejnye-bejnyét kapsz. Viszont, ha a városvezetés azt látná, hogy valamilyen téren eldurvulnak a dolgok, akkor jönne újra a bünti. De mivel erre nincs szükség, sok téren, ezért például a felüljárókon való kerékpározásnál csak a tábla van, de ellenőrzés és büntetés nincs. Amit én így jónak is tartok, de bevallom őszintén, ennél több részletet a szabályokról, betartásukról és a bírságokról nem tudok.

A városról viszont még mesélek, mert az nagyon érdekes volt! :) Az utak szélesek, soksávosak, a járdák nem túl szélesek, de nem is zsúfoltak. A tömegközlekedési eszközök megállói között, tehát pl. a magasvasút/metró (az MRT – itt így hívják, és hol alagútban, hol felüljárón jár) és egy buszmegálló között a járda fedett, tehát egy kis tető alatt tudunk végigsétálni. Ez nekünk most csak az árnyék miatt volt jó, de ahogy elnéztük a növényzetet a város körül, bizonyosan sokszor az eső ellen is nagyszerű ez a fedett járda.

A külvárosi részekben nem nagyon láttunk szeparált kerékpárutakat, de az is lehet, hogy csak a mi környékünkről hiányoztak. Viszont, ahogy beljebb értünk a belváros környékére, úgy megjelentek az általában csatornák mellett vezetett teljesen különálló kerékpárutak, melyek szélesek voltak, egy zöld sávban haladtak a város csatornahálózata mellett, és forgalom még csak a környékükön sem volt, hiszen ahogy már kétszer írtam, nem az autóutak, hanem a csatornák mentén haladtak. Ezért aztán nem is mindig a legrövidebb, leggyorsabb úton vittek minket, de kétségkívül nagyon kellemes és szép helyeken vezettek.

Ezekhez az átkelés is mindig meg volt oldva, ahányszor kilyukadtunk egy újabb autóúthoz, ott mindig volt tovább az út mentén járdára festett kerékpársáv, vagy zebra, amin átkelve folytathattuk tovább a csatorna menti kerékpárúton. Ezek az utak egyébként elég üresek voltak, nem sok bringást láttunk magunkon kívül, igaz, ez egy szombati nap volt. Azonban akiket láttunk, ők általában szép, drága bicikliken hajtottak, tetőtől talpig bringásnak öltözve – hétvégi bringások voltak. Talán csak egyetlen fickót, ha láttam, aki úgy tűnt, valóban igyekezik valahová és közlekedésre használja a biciklit, nem csupán rekreációra. Ő az autók között rakta neki, persze szélsebesen egy kecses országútin. Aztán volt még egy nyugati család is, az apukának két gyerekülés volt szerelve a bringájára, persze két gyerekkel, ki se látszott szinte közülük. :) Jó volt látni az ilyet, lám nem csak Kian Tan-ék ilyen „bolondok” errefelé. :)

Nem a bringa teszi az embert

Egy szép kis tavacska melletti füves-fás részen megállt a csapatunk szusszanni pár percre, itt készítettünk egy csoportképet, és Zitával kipróbáltuk az egyik barátunk ICE trike-ját. Pillekönnyű volt ez a gép, és nagyon spéci, látszott rajta, hogy nagyon össze van rakva, a legprofibb, legdrágább, legkönnyebb kerekekből és alkatrészekből, sőt talán még a váz maga is karbonból volt. Érdekes volt a kormányzása, Zitának nem is sikerült megszokni, amin viszont meglepődtem, hogy nekem meg hozzá képest könnyen ment. Legutóbb, Meng felsőkormányos rekujával pont fordítva voltunk: Zita simán elindult és körözött vele, én meg nem bírtam vele tekerni. :) Ezen csodagépek némelyikének egyébként még okostelefon tartója is volt szerelve a kéz mellé a kormányokra. Nekem ez már kicsit soknak tűnt a jóból, de hát ők tudják. :) Tudom, hogy nekünk is méregdrága bringáink vannak, ezért ezt most nem is folytatom, így is túlsokat szoktam ítélkezni, ők meg ráadásul se másnak, se nekünk nem ártottak ezzel semmit, sőt… :) Nagyszerű napot töltöttünk Velük egy nagyszerű városban.

Egyvalamit azért még leírok: amíg a Pamíron át nem keltünk ezekkel a fekvőbringákkal, megmondom őszintén, gondolkodtam rajta, hogy ezek a fekvőkerékpárok lehet, hogy annyira nem jók nekünk és át kéne szerelni mindent egy-egy sima vázra. Aztán rájöttem, hogy ez túl sok bonyodalmat okozna és aztán lehet, hogy ezt a lépést később még jobban megbánnám. Mert az embernek mindig az kell, ami nincs, a lapos vagy rázós vagy szembeszeles részeken aztán meg a fekvőbringa hiányozna majd. Csak egyetlen egy dolog zavar már a fekvőbringákkal kapcsolatban, még ha most már nem is cserélném le őket semmi másra: az, hogy ilyen drága gépek. A legegyszerűbb verziójuk is többszázezer forintnál kezdődik. Persze mi az Evobike-tól kaptuk őket, amiért most már messzemenően is hálásak vagyunk, hisz nélkülük nem ülhetnénk ilyen nagyszerű és profi gépeken. Viszont sokszor megkérdezték már tőlünk az úton, hogy a mi országunkban csupa ilyen kerékpár van? :) Mit gondolhatnak? Persze egyenesbe tettük őket, de az ilyen kérdések elgondolkodtattak. Mi minden mást gondolhatnak az utazásunkról, a bringázásról, rólunk? Azon túl, hogy ilyen bringáink vannak és van még egy-két profi cuccunk, szerintem igen szerényen nyomjuk, azt esszük, amit a helyiek, ha nem bringázunk, akkor úgy közlekedünk, mint a helyiek, sokszor velük lakunk, vagy ha nem, akkor a lehetséges legolcsóbb szállásokon vagy sátorral, szúnyoghálóval, és ahogy kiérünk Ázsiából, újra mindennapos lesz majd a sátrazás és a tábori konyha is. Viszont a kerékpárjaink azok nem elég, hogy az emberek 99%-ának nagyon furcsának tűnnek, még mellé méregdrágák is. Amit bánok ezzel kapcsolatban, az az, hogy ez esetleg úgy ütközhet le egyesekben, hogy mi azért vagyunk képesek erre az útra, mert ilyen spéci bringáink vannak. Ezen az egy téren boldogabb voltam a 60 ezer forintos székesfehérvári gyártású kerékpárommal. Mert szerintem azzal is meg lehetne hódítani ugyanígy a világot.

Egyszer készítettem az outdoor blogra egy interjút egy szegedi testvérpárral, akik ultrafutók és akik eltekertek valami eszeveszett napi távokat megtéve Szegedről Pekingbe. Ők két „ócska” régi acélvázas kerékpárral nyomták, igaz volt is gondjuk velük bőven, de végül megcsinálták. Ők az élő példája annak, hogy nem feltétlenül kellenek vérprofi cuccok. Ezek jó ha vannak és valóban megkönnyíthetik a dolgunkat, de alapvetően nem ezen múlik a siker és a boldogulás. Ezek a csak materiális dolgok, a legfontosabb a belső elhatározás kérdése. Indulás előtt még olyan blogot is találtam, ahol a srác valami „longboard” nevű hosszú gördeszkával tett meg sok ezer kilométert… A világ egy nagy játszótér, és ezek csak játékszerek, de nem ezektől leszünk nagyszerű játékosok, hanem attól, hogy hogyan játsszunk és hogy mennyire élvezzük a játékot. :) Nem szabad túl materialistáknak lennünk, nem kell átesni a ló túloldalára. Ha nem lenne az Evobike és ma indulnánk, egy Lompi (reku) vagy Yasec (normál bringa) által a mi testünkhöz készített vázra magam szerelnék fel jó minőségű középkategóriás alkatrészeket. Persze ezekkel lehet, hogy több bajunk lenne, de ezeket nem élnénk meg tragédiaként, ezek csak kövek az úton. Ha pedig teszem azt, most ezen a hajón, amin utazunk épp Indonézia szigetei között, miközben írom e sorokat, valaki a tengerbe dobná a fekvőkerékpárjainkat és mesterséges korallzátony válna belőlük, akkor is folytatnánk, amint lehet, újra kerékpárokon. Csak szilárd elhatározás kell. Persze a Rohloff-ot és a fekvőbringa kényelmet és életérzését nagyon sajnálnánk. :)

Marina Bay Sands – Egy szép hely A Nagy Utazás egy fejezetéből

Ejj, de nagyon elkalandoztam… Most térjünk vissza Szingapúr kerékpárútjaira. Bent a belvárosban már csak széles járdák voltak kerékpársávval, nagyon ritkán kellett csak a forgalomban haladnunk egy-két sarkot. Egyszer csak egy nagyobb folyó vagy csatorna mellett találtuk magunkat, és mi Zitával itt csak néztünk a magasba, alig bírtuk kapkodni a fejünket, akkora felhőkarcolók vettek hirtelen körbe minket. Régen ezen a helyen volt a kikötő, az egykori raktárépületek helyén ma már boltok és éttermek vannak, melyeket sétáló és bevásárló utcák vesznek körül. A víz túloldalán nekem különösen tetszettek azok az épületek, amelynek a tetejére / oldalába zöld volt ültetve.

Innen a Marina Sand Bay-hez tekertünk át, ami egy öbölnek a túloldalon van. Ez az a három toronyépület, a tetején egy hatalmas, lapos hajó alakú tetővel. Hogy mi van bent, azt már nem is tudom, gondolom szálloda és kaszinó, talán irodák is, nem tudom, ez a világ jelenleg nemigen vonz, de azt még elmondom róla, hogy ez Szingapúr talán legnagyobb jelképe, és itt csúcsosodott ki a kis túránk hangulata is. Az örömködös képen jobb oldalt láttok egy félmeztelen fickót, na ő egy újságíró, őt is Malcolm hívta meg, és egy diktafonnal készített velünk egy nagyon jó hangulatú, végig mosolygós és örömmel mesélős interjút. Ekkor már a Marina Bay Sands alatt ültünk, ide aztán érkeztünk meg, hogy elmentünk az óriási sündisznószerű kupolaépület mellett és áthajtottunk egy nagyon izgalmas kinézetű gyalogoshídon. Innen még több és még nagyobb felhőkarcoló látszott, most eszméltünk csak, hogy amit az előbb láttunk, azaz egész felhőkarcolós üzleti negyednek csak az oldala volt és csak most látjuk szemből az egészet.

Az interjúhoz még egy kis frissítő is dukált, az egyik bringás rendelt egy nagy zsiráf sört, vagyis egy magas, átlátszó tartályban kb. 2-3 liternyi arany nedűt, amit közösen fogyasztottunk el. Senki sem rúgott be, de folyadékpótlásnak és egy kis további vidámodásra jó volt. Itt mesélte el Brúnó legelőször az egyik barátja történetét, aki most az ő franciaországi otthonához közel él, vidéken. Egy időben ez az ember is nagy világcsavargó volt, elkezdetett vitorlás hajókat építeni, ezekkel járta a világot, s mindig újabbat és még jobbat épített, a régit meg eladta és ebből utazott tovább. Aztán egyszer kikötött valahol, végignézet saját magán, átgondolta az életét látva azt a sok hasonszőrű világcsavargót, akikkel az utazásai összehoztak, és fogta magát, azt mondta, hogy ő nem akar így megvénülni, eladta az utolsó hajóit is, hazament Franciaországba és letelepedett. Azóta sem vitorlázott, lapozott egyet az életében, lezárt egy fejezetet és egy újat kezdett. Ezt az egészet annak kapcsán mesélte el Brúnó, hogy megkérdezte, nem lesz-e nehéz egyszer hazatérni és megállni, abbahagyni ezt az egészet. Erre persze az volt a válaszunk, hogy dehogynem, biztosan nagyon nehéz lesz, de erre is fel lehet készülni, ezzel is meg lehet majd küzdeni és az is csak egy újabb, következő fejezet lesz A Nagy Utazásban.

Miután kijátszottuk magunkat Zitával ennél a hangvezető óriás üvegedénynél a Marina Sands Bay főbejárata előtt, a biciklizést a kínai negyedben zártuk, mert ekkor már mindenki farkas éhes volt, bőven a délutánban jártunk. A beharangozott árakhoz képest nem is olyan drágán, ketten 1500 forintból meg tudtunk itt ebédelni, igaz ezt végül nem hagyták, hogy mi fizessük ki, barátaink a kezünkbe nyomtak egy-egy szingapúri 10 dollárost, amelyekből még aztán a visszajárót sem fogadták el, így később ebből az összegből még egyet tudtunk enni.

Nagyon-nagyon jó volt ez a közös bringázás, ennél szebb, élvezetesebb, boldogabb városnézést el sem tudtunk volna képzelni. Végig nagyon jó hangulatban telt, és bár a több mint 50 kilométer alatt jobban elfáradtunk, mint amire az elején számítottunk, majd minden percét élveztük ennek a napnak és nagyon hálásak vagyunk érte a barátainknak! Köszönjük szépen a „Singapore Fun-Ride”-ot, nagyszerű élmény volt Veletek bringázni ebben a nem hétköznapi városban! Nekünk legalábbis így nagyon nem volt „hétköznapi” – amit ennek a napnak és Nektek köszönhetünk!

Az autósoké egy másik világ – Ami Szingapúrban nehezen fér össze a bringásokéval

Hazafelé sajnos történt még egy említésre méltó eset. Amikor már majdnem otthon jártunk Zitával és már csak ketten tekertünk az egyik széles, két vagy három sávos autóút bal szélén, egy fehér autó (itt ez is a menő) nagy sebességgel és kb. néhány centira mellettem húzott el. Ha akkor csinálok valami hirtelen mozdulatot, kerülök ki egy kátyút vagy hasonló, biztos, hogy elsöpör. Azonnal felszökött bennem az adrenalin és mivel láttam, hogy az autó aztán ugyanilyen heves fékezésbe kezd, hogy az előttünk álló piros lámpánál az üresen álló bal szélső sávba soroljon be, én is gyorsítottam, hogy még mielőtt a lámpa zöldre vált, odaérjek mellé. Még most is szétterült valami az izmaimban, mikor ezt írom és visszaemlékezek az esetre. Erősen és hangosan bekopogtam neki az ablakon, majd leordítottam a sofőr fejét, káromkodva kérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy az előbb akár meg is ölhetett volna, mégis hová ilyen sietősen, most itt áll a pirosnál, ezért kellett száguldoznia? Persze le sem esett neki, hogy mit tett, az autó biztonságából nem érezni ezt, ami egy mai autóban kényelmes jó tempó, az a biciklin ülve eszeveszett száguldás. Értetlenkedett is egy sort, hogy de hát ő csak leelőzte a másik autót… (persze balról, ahogy szabálytalan itt a balkezes világban) Reménytelen volt az egész, az hogy megértessek vele bármit is, ő egy másik világban él, az autójában, nem értheti az enyémet, amíg nem ült biciklin. Persze ahogy zöldre váltott, eltépett, én meg remegve tekertem hazáig. Tudom, hogy rosszul reagáltam, nem kellett volna ingerültnek lennem, talán hatásosabb lett volna higgadtabban bekopogni és pl. azt mondani, hogy Elnézést, de elütötte a feleségem, lesz szíves leállítani a motort és kiszállni! Aztán közölni vele, hogy valójában hazudtam, pár centi híja volt csak, de most mesélje el, hogy ha csak pár másodpercre is, de milyen érzés volt a tudat, hogy elgázolt valakit!? Mert kis híján megtette… – Persze ahogy sok másra, erre se volt lélekjelenlétem és nem is tudom, ez utóbbi jó ötlet lett volna.

Az eset sajnos nem kirívó Szingapúrban, az autósok nagy része híresen intoleráns a kerékpárosokkal szemben, sőt egyesek még ellenszenveznek is velünk: állítólag nemrég volt valami Facebook balhé, mert egy ember feltett valami hirdetményt a közösségi hálóra, hogy minden nap fizet bizonyos összeget annak az autósnak, aki elgázol egy kerékpárost Szingapúrban. Szóval ennyire gáz a helyzet. Erre persze már a hatóságok is felfigyeltek, nagy vihar lett az egészből, bekerült a dolog a médiákba, a kerékpárosok nagyon felháborodtak és a netről is lekerült hamar a dolog.

Lám, hiába a nagyszerű bringás infrastruktúra, mégiscsak ezer helyen együtt kell közlekedni az autósnak és a bringásnak, és elég, ha bármelyik csoportból csak az egyik seggfej, már tönkreteheti az egészet.

Mr. Well R-beszélgetést kér

Na, de hogy vidámabb vizekre evezzünk, a bringás barátaink egy részével következő este még találkoztunk, eljött Brúnó és a kollégája, valamint Benjamin, egy fiatal amerikai srác, aki csapatával offroad kerekesszéket fejleszt sikeres crowdfunding kampánnyal finanszírozva. Azt mesélte, hogy épp el volt kenődve kicsit, amikor olvasott rólunk az interneten és aztán teljesen felpörgött a történetünket olvasva és ezért eljött a közös bringázásra a szombaton, ahol az egyik fekvőkerékpárt elcserélve a sajátjára egész hosszan kipróbálta a városon át és nagyon megtetszett neki, na meg nekünk és a sok bringásnak is nagyon örült. Szóval tényleg igazi nagy bringás örömünnep volt ez a tekerés, amire a koronát ez a kis este tette ki, amikor már csak talán, ha heten lehettünk, ha még Kian Tan-t és Sean-t is hozzávesszük. Ezen az estén Zita készített egy újabb Prezi prezentációt, ezt mutattuk meg és erről beszélgettünk a barátainkkal plusz még utána néhány általuk kívánt országból is mutattunk nekik képeket, majd miután a képernyőt kikapcsoltuk, még egy igen hosszú és élvezetes beszélgetésbe torkollott az este. Miért nem kezd magával mindenki valamit, miért tart itt a világ, ahol, amikor tarthatnánk még sokkal előrébb, internet, kerékpár, a régi és a mai világ.

Utóbbit értsd csak egy generációs különbségnek. Brúnó itt elmesélt egy másik nagyon érdekes kis történetet, már nem tudom, mi volt a pontos dátum, de legyen mondjuk 1990, internet még sehol, távolsági hívások méregdrágák, posta lassú, aszinkron és megbízhatatlan. Hogyan üzen haza a világutazó ingyen és bérmentve, ha csak annyit akar közölni, hogy hol van és hogy van? Az ötlet egyszerűen zseniális! A válasz: „R-beszélgetést kérni”. Amikor Te kezdeményezed a telefonhívást, de a hívott fél fizeti. Ilyet én csak filmekben láttam, ez az, amikor a telefonközpontos szól először a telefonba a hívott félnél, hogy XY R-beszélgetést kér Z városból/országból, fogadja-e a hívást? Ezt valóban megjátszotta valaki: emberünk úgy mutatkozott be a telefonközpontba, hogy Mr. Well és elmondta, hogy honnan telefonál (vagy ezt talán nem is kellett, tudták a központban), majd elmondta, hogy milyen országból milyen számmal kérne R-beszélgetést. A központból felhívták a számot, otthon felvették, és azt hallották, hogy Mr. Well kér R-beszélgetést Auckland-ből. Ennyiből már tudták, hogy a világcsavargó szerettük Aucklandben jár, és a névből tudták, hogy jól van („Well” :D). Ezek után közölték, hogy nem kérik az R-beszélgetést, és letették a telefont. Voilá, és egy fillérbe se került és azonnali kommunikáció történt az internet kora előtt! :) Manapság persze már más világ van, nem szorulunk rá az ilyen cselekre, a világ minden táján találunk ingyenesen elérhető internetet, és ha nem megy a skype se képpel se hanggal, akkor még mindig ott van az e-mail vagy a chat.

Meg az olyan blogbejegyzések, mint ez volt. :) Folytatása következik, mert még mindig maradt mesélnivaló Szingapúrból.

Először is köszönök minden építő jellegű kritikát és biztatást a hozzászólóktól a bloggal kapcsolatban. Azt hiszem, írok tovább úgy, ahogy jön. Akkor és úgy és annyit, ahogy kedvem van. Máshogy erőltetett lenne, és könnyen megcsömörödhetnék – akárhogy is kell helyesen leírni ezt a szót. :) És írok tovább sorban, ahogy történt, még akkor is, ha már több mint két hónapja volt. Aztán vagy utolérem magunkat még ezen az úton, vagy majd csak, ha egyszer hazaértünk. A lényeg, hogy ne izgassam ezen túlságosan magam, ez nem szabad, hogy elrontsa az utunkat, annyit nem ér az egész. Nem akarom azt megélni, se leírni soha, hogy nem volt jó ez vagy az, mert jajj, a napló hogy el volt maradva. :) És most csapjunk a lecsóba, guruljunk be Szingapúrba, utazásunk 24-ik országába.

Az ingázó dudáló indiaiak

Látjátok azokat a csöveket Zitától balra? Ez a Malajziából Szingapúrba vezető hídon (vagy lehet, hogy inkább töltés?) készült, a két határállomás között.

A képen nem látszik nagyon, de van a két nagy cső mellett egy kicsi is. Szingapúr koszos vizet importál, azt megtisztítja, és aztán újra eladja, a vásárolt ár sokszorosáért. Ezt egyébként úgy hallottam, tengervízből is csinálják, de ezt a szingapúriak nem erősítették meg. Viszont azt elmesélték, hogy a tisztított víz többletét eladják Malajziának – Ezért a több cső, a nagyokon jön, a kicsin meg kifelé megy a víz.

Szingapúr Ázsia New York-ja, egy szuperfejlett város, Ázsia egyik legforgalmasabb nemzetközi kikötőjével a régió pénzügyi és kereskedelmi központja. 75%-ban idetelepült kínaiak lakják, a maradék negyed pedig a világ minden tájáról való, sok malajziai jár be ingázva, vannak indiaiak is, és persze rengeteg nyugati is. A város egyáltalán nem csak egy tömött betondzsungel egy szigeten, rengeteg a zöld terület, még vadállomány is van, itt is láttunk elcsapott óriásgyíkokat az úton és néhány évtizede a mára a vadonban már kihalt fehér tigrisek is szabadon szaladgáltak a szigeten.

Na de guruljunk csak tovább, érkezzünk meg a szingapúri oldalon található határátkelőhöz! De mi van itt kérem, mi ez a motoros dugó? Ha láttuk volna ezt előre, átsorolunk az autókhoz, ahol még lehetett. Bár azzal lehet, rosszabbul járunk, mert azt is hallottuk, hogy Szingapúr a szabályok városa, rengeteg szigorú szabály van, amit be is tartatnak, itt nem lehet lezserkedni és az ázsiai mentalitást felvéve szembehajtani a forgalommal, meg ilyenek. A rágógumi például ki van tiltva az egész városból (vagyis országból), mert az állam annyi pénzt költött az utcák és állomások burkolatának takaríttatására, hogy a végén bepöccent és egyszerűen bannolta a rágógumit az egész országból. Ha a metróállomásokon eszel vagy iszol, azért is megbüntethetnek. Ha nem a zebrán kelsz át, vagy áthajtasz a piroson, akár még börtönt is kaphatsz a pénzbírság mellé. Ez mind nagyon meredeken hangzik, főleg az Ázsiában eddig tapasztaltak után. Ilyeneket hallottunk, ezért aztán sejtettük, hogy most az eddigiektől eltérő, más világba fogunk hamarosan megérkezni, és nem is gondolkodtunk a motorosok között a tömegban azon, hogy de jó lett volna elosonni az autósok között. Valószínű a legkevesebb, hogy visszafordítottak volna.

Bosszankodni azért sikerült valamin, vagyis inkább marhulni egyet. A motorosok nagy része indiai volt, és bár valószínű legtöbbjük Johor Bahru-ból jár be Szingapúrba dolgozni és már csak a családját meglátogatni jár haza a szubkontinensre, de azért elhoztak onnan valamit ide, ebbe a csudaországba. A dudálást! Úgy dudáltak, mintha attól hamarabb előrejuthatnának, egy elkezdte, és aztán a többi is rágerjedt és nyomták a dudát, és járatták a motort, miközben mindenki szinte egyhelyben állt és rohadtul egyértelmű volt, hogy a dudálástól nem fognak gyorsabban előrébb jutni, és hogy igazából le is állíthatnák a motort és tolhatnák is, hiszen olyan lassú a haladás. Ez persze másoknak nem jutott eszébe, nekem meg persze eldurrant kicsit az agyam, és bár már ekkor is tudtam, hogy nincs igazam, de indítottam egy videót:

Teljesen jogos, ha most ezért megkapom, hogy miért bántottam ezeket a szegény embereket, csak megélni próbálnak valahogy, és különben is, én sem vagyok különb, hiszen 100km-re ingáztam az otthonomtól egy másik városba, ráadásul egy autógyárba. Ezt mind elfogadom, de engem se bántsatok, talán nem teljesen elítélendő, hogy a tűző napon, egy nagy csapat dudáló, a motorját járató motoros között ez mind kijött belőlem. Nem mondtam volna nekik ilyeneket, ha tudom, hogy megértik, felveszik, vagy megsértődnek az ilyesmin. Ahogy nem is tették, igazából csak azt értem el, hogy még több lett a dudálás, és szolgáltattam nekik egy kis reggeli műsort az amúgy unalmas, mindennapi határátkelésükhöz. :)

De azért valljuk be, tényleg meredek, hogy mind a motoros sor, mind az autós sor be volt állva az ingázóktól. Nekem az egészről a Barakának, vagy a Samsarának az a jelenete jutott az eszembe, amikor a „csirkegyárat” és egy pályaudvar emberi tömegét mutatják egymás után. Egy nagy daráló ez az egész, és csak remélem, hogy ezt ők is tudják, érzik, és azért emellett még boldogok és próbálnak értékes életet élni és változtatni. Ezzel nem lenézni vagy ítélkezni akartam felettük, inkább csak én így engedtem ki a gőzt. Ők dudáltak, én marhultam velük. Tudom, hogy ha érdemben haragudnék ilyesmiért rájuk, azzal csak magamat büntetném, és különben is, mondom, én sem vagyok különb, és nagyon is el tudom még magam képzelni egy munkahelyen, ahová majd lehet, hogy egy ilyen dugón át vezet az út. Persze oda majd még inkább bringával mennék, mint eddig és még inkább próbálnám megszínesíteni mindennel a szürke hétköznapokat. Például minden üres percben dolgoznék a saját álmaimon, vagy ha ahhoz sincs kedvem, mókáznék a kollégákkal vagy bengáliul köszönnék az ügyfeleknek a telefonba, és hasonlók… :) És ha kell, időben kevesebbet dolgoznék (de azt kőkeményen!), hogy eleget lehessek a szeretteimmel, akár annak árán, hogy így kevesebb pénzt viszek haza.

Látom a jövőt! :) – Amikor Kian Tan-t és a családját látom

Na, de megint elkalandoztam. A határátkelés simán ment, előzetes vízum igénylése nélkül, egy papír kitöltésével és az útlevelünkkel egyszerűen, gyorsan és ingyen behajthattunk Szingapúrba. A túloldalt, pontosan abban a buszmegállóban, ahol megbeszéltük, ott várt ránk Kian Tan, vagyis SK, a legeslegjobb szingapúri barátunk, segítőnk és mindenesünk, akinek annyi mindent köszönhetünk, hogy ha azt most megpróbálnám mind részleteiben megírni, sose lenne vége ennek a bejegyzésnek. SK azért lett SK, mert amikor Csehországban dolgozott termelési és logisztikai vezetőként a Shimano-nak, akkor a kollégák nem tudták kimondani a rendes kínai nevét, ami nem a Kian Tan, hanem egy annál sokkal bonyolultabb név és ami aztán így le lett egyszerűsítve SK-ra.

SK-val úgy kerültünk kapcsolatba, hogy még a Kuala Lumpurban elindított Facebook-lavinából rámköszönt egy barátja, hogy tud-e bármiben segíteni Szingapúrral kapcsolatban, és én nem voltam rest megírni neki, hogy igen, valami olcsó, vagy lehetőleg ingyenes szállásra lenne szükségünk majd, mert ha rendes szállóba, hostelbe megyünk, akkor otthagyjuk majd a gatyánkat is a szingapúri árakat ismerve. Ő azonnal átirányított Kian Tan-hoz, aki villámgyorsan válaszolt nekünk, hogy persze, megoldjuk, lakhatunk majd a barátja lakásában, ami ekkor üres lesz, mert a felesége szül, érkezik a második gyerek a családba és hogy az ezzel járó terheket elosszák, az anyuka szüleinél lesz a család. Kian Tan-nak ez a bizonyos barátja Sean, és ők ketten arról nevezetesek, hogy volt egy az idáig mért mi túránkhoz nagyon hasonló kerékpártúrájuk együtt. Hogy valami kerete legyen az utazásuknak, az északi sarkkörtől indulva, Finnországból az egyenlítőig, vagyis majdnem az egyenlítőig, Szingapúrig bicikliztek keresztül szinte egész Ázsián. Ezek után Kian Tan otthagyta a Shimano-s munkáját és itt egy másik cimborájával egy vendégházat nyitottak, ahol a biciklituristák élből 50% kedvezményt kapnak és persze külön elbánást – ha bármi kell, alkatrész, hegesztés, tanács, Kian Tan-ék nagy örömmel és hatékonyan segítenek. Ez a vendégház az ott jártunkkor sajnos éppen nem tartott nyitva, mert az épület tulajdonosa bérleti díjat próbált emelni SK-éknál, aminek az lett a vége, hogy feladták a helyet, és most épp új hely után kutatnak, hogy újra megnyithassák a szállójukat, ami egyébként nem működött még két éve, és máris valahol nagyon előkelő helyen szerepel a TripAdvisor-on. Amit a Kian Tan-al töltött napok alatt abszolút meg is értettünk. Félre ne értsetek, nem csak azért volt jó SK-t és a családját megismerni, mert rengeteg tárgyi, anyagiakban is mérhető segítséget is kaptunk tőlük, hanem mert egyszerűen jó volt látni, ahogy élnek, ahogy gondolkodnak, ahogy nevelik a két óvodás korú gyermeküket. Bár a kézzel fogható dolgok sora sem rövid, mégis, ezek eltörpülnek amellett, amit a puszta létükkel adtak nekünk. A tudat, az általuk való megismerés, hogy lehet így is és hogy ismerhetjük őket személyesen, hogy velük együtt tölthettünk ennyi időt, az többet ért minden más, Tőlük kapott dolognál.

És hogy mik is ezek a dolgok? SK Facebook borítóján, amikor először ráköszöntem, egy rekumbens tandem mellett volt látható, hátul az utánfutóban a két apró gyermekükkel. Ez nekem annyira megtetszett, hogy rögvest nagy bátorsággal írtam neki, és aztán be is igazolódott a gyanúm, Kian Tan írtó jó fej ember, még most is mosolygok, amikor ezt írom, annyira viccesen mesélte el egy-egy történetüket az ő útjukról, hogy azt Zitával mind a ketten nagyon élveztük. Amikor Türkmenisztánban dugó volt a kikötőben és ott ragadtak napokra a hajón kaja nélkül, de aztán kijutottak és hála a maláj-türkmén olajkapcsolatoknak, aztán még rendes (és nem csak ötnapos tranzit) vízumot is tudtak szerezni és rendesen be tudták járni az országot, látták a napfelé forgó arany türkmenbasit és Merv ősi városát is. Aztán Kirgizisztánban Sary Tash mellett rájuk sötétedett a nagy fehér havas semmiben és farkasok vonyítását hallották a sivár éjszakában – ekkor azt hitték, elérkezett a vég és az éjjel széttépik őket az állatok, de aztán találtak egy katonai barakkot, ahol addig könyörögtek, amíg be nem engedték őket, de csak titokban, mert ha a katonák főnökei megtudták volna az esetet, megbüntették volna őket. Vagy annak az arcnak a története, akivel egy darabig együtt bringáztak, és aki visszafordult a burmai határtól, mert nem tudott átjutni, és visszatekert Pakisztánba, vissza a Karakorum Highway-en, hogy északról, Kínán át kerülje meg a Himaláját! Nem kis kerülő… :) Apropó, Burma! Kian Tan is ismeri azt a két francia diplomata arcot, akik egy tucat spéci engedély beszerzése után, állítólag 50 éve első nyugatiként Indiából belépve és Thaiföldre érkezve keresztülbringáztak Burmán. :) Nekik sikerült, ezek szerint nem lehetetlen, a jövőben talán ahogy nyit az ország, úgy kinyílik ennek a szárazföldi útvonalnak is a lehetősége, ami nem kicsit lenne nagyszerű, mert rengeteg overlander és kerékpárturista számára nyitna új lehetőségeket. Apropó, kicsi világ: Jilly Sherlock, az őrült angol csajszi, aki a Pamírban Lee-vel nyomta és mindig kint sátraztak a fagyos éjszakában, a hidak alatt… Ő is Kian Tan-éknál volt, mikor Szingapúrban járt (azt hiszem Warmshowers-ön keresztül, de lehet, hogy CS), hetekig várt, hogy találjon valami hajót Ausztráliába, végül még Szumátrára is átugrott, de hiába várt, nem talált hajót, így végül a kenguruk és az Aussie-k óriás földjét átugorva egyenesen Új-Zélandra repült. Azóta már Dél-Amerikában teker, délről északra, szembe a széllel, ahogy mi is tervezzük. :) Ja és Kian Tan többször járt Budapesten is, egyszer az egyik kollégáját az egyik fürdőben megkörnyékezte egy meleg férfi, aztán Csehországig hazafelé ezen röhögtek és otthon még a kolléga feleségének is elmesélték, milyen kapós a férje. Ezeket Kian Tan úgy tudta mesélni, hogy sokszor könnyesre nevettük vele magunkat.

Ez még mind hagyján, Kian Tan-ban a jövőbeni énemet is láttam kicsit, hiszen ő már túl van a nagy útján, és utána saját vállalkozást kezdett, megismerkedett a feleségével (ez már nekem megvan, és méghozzá milyen feleségem van!!! :D), és most van két apró gyermekük. Akiket reggel minden nap egy átalakított tandem két gyerekeknek szerelt hátsó ülésén visz el az óvodába! :) Kian Tan-ék lakásának ajtaján a kilincs egy Shimano XTR hajtókar, ez a legdurvább, legdrágább modell, de persze ami nála van az még csak egy prototípus, nem igazi… :) A lakás pedig elképesztő, az egyik sarokban Birdy összecsukható kerékpár, reku-tandem, meg még vagy három másik bringa, persze mindegyik valamilyen speciális célra. A lakás többi sarka pedig egy gyerekbarlang, polcokon tele könyvek, játékok, kis sátrak, kuckók mindenütt, a falak tele családi fotókkal. Szóval öröm volt ott lenni és ezt mind látni, ha nem is pont így, de nagyon hasonlóan képzelem el a saját jövőnket is. Család, gyerekek, kerékpár, sokat a természetben, okos, felelős nevelés, boldogságra és fenntarthatóságra törekvés, mások segítése. Persze mindez nem lesz mind ilyen könnyű, mint ahogy most elképzelem, de többek között ezért is lesz szép. És ezért is lesz így, mert már most elkezdtem teremteni magamban az egészet, hogy láttam, tetszett, gondoltam és gondolok rá, írok, beszélek róla. Így kezdődik minden.

Egykor az egész sziget egy állatkert volt

Hogy továbbvigyem ezt a szálat és ne ugráljak a témák között, inkább ugrálok az időben, az Nektek úgyse fáj, és most még nem szólok az indonéz nagykövetségről, se a magyar barátainkról, se a szingapúri közös fun-ride-ról és az ott szerzett barátokról. Ezt majd mind a következőkben, és most menjünk el Kian Tan-al, a feleségével és a gyerekekkel a szingapúri állatkertbe. A sziget egy mesterséges tavának félszigetén található állatkert még az útikönyvekben is a legnagyobb helyi látnivalók között szerepel, mert messze a környéken ez a legszebb, legjobban karbantartott, legtöbb érdekes állatnak otthont adó állatkert. Kian Tan-nak pedig, hála a szállójuknak, vannak spéci ingyenjegyei minden hónapra ebbe az állatkertbe és a gyerekeket minden hónapban rendre el is viszik, hogy lássanak és tanuljanak. Minden ilyen alkalommal be is íratják őket valami „Zooology” vagy milyen játékra, ahol ők aztán játszva tanulnak meg rengeteg mindent a környezetükről és az élővilágról. Azért persze az első órát még együtt töltöttük a gyerekekkel és a szüleikkel, és csak mikor kezdődött nekik ez a játék, akkor váltunk szét tőlük, és tettünk egy másfél órás kört ketten Zitával. A jegesmedvéket, a különféle majmokat és csimpánzokat, és a fehér tigrist még együtt néztük meg.

Stavi, ha olvasol minket, vagy ha bárki olvas minket, aki ismeri Stavit, a jegesmedve-őrült barátunkat, kérlek küldjétek el Neki ezt a videót:

Valóban csodálatos állat ez a jegesmedve, én abszolút megértem Stavi szenvedélyét, és nagyon szomorú lennék, ha a gyermekeim vagy az unokáim egy olyan világban nőnének fel (még akkor is, ha kevés az esély rá, hogy állatkerten kívül valaha lássanak jegesmedvét), ahol a vadonban már nem élnének jegesmedvék. Márpedig szélsebesen egy ilyen világ felé tartunk, és nem látom, hogy olyan sokan próbálnának leugrálni e száguldó vonatról, csak egy-ketten kiáltozunk néha, és ennyi az egész. De mivel jelenleg én ezen kívül most sok mást nem tudok csinálni, mert több éves „tanulmányútra” indultunk a párommal, beérem ennyivel – nincsenek emiatt álmatlan éjszakáim, még ha néha durrogok is itt a blogon. Habár tegnap skype-oltam édesanyámmal, és elmesélte, hogy otthon akkora a forróság és a szárazság, és olyan rég tart, hogy már száradnak el a fák az utcánkban… Ez azért nem túl biztató, ilyen nem volt, mióta én az eszemet tudom. :o :( (igaz, nincs az olyan régen)

A jegesmedvével ellentétben a fehér tigris („white tiger”), már tényleg csak a világ állatkertjeiben található meg. Ez a különleges, fehér-fekete csíkos tigris egykor százával élt Ázsia különböző részein és itt Szingapúr szigetén is, de aztán ahogy az ember megérkezett ide is, először csupán a biztonságáért, azért ölte le őket, hogy olyan élettere legyen, ahol a tigris nem kapja el az embereket, aztán meg már a szőrméjéért is. Kian Tan mesélte, hogy ahol ők élnek, ott az ő gyerekkorában még dzsungel volt, és az apukája gyerekkorában még ott mászkáltak a tigrisek.

Amíg a gyerekek játszva tanultak, mi Zitával hátrasétáltunk a hüllőkhöz, aztán pedig elmentünk a fóka-show-ra! :) Ez egy nagy félkör alakú lelátóval ellátott, fedett területen volt, aminek az alján, középen volt egy színpad medencével. Itt aztán indiai állatidomárok (vagy nem is tudom, hogy kéne hívnom őket?) mutatták meg, mire képesek az okos, betanított fókák egy-egy halért cserébe, amely jutalmat az idomár az övére csatolt kis tartóból dobott minden produkció után az állatok szájába. Az egész nagyon ügyes és látványos volt, a fókák tapsoltak, kézen álltak, karikákat kaptak el a testükkel, úsztak, ugráltak, labdát egyensúlyoztak az orrukon, és még azt is bemutatta az idomár, milyen jó állóképességük van, és milyen szófogadóak. Egy halat tett le az egyik fóka elé a földre, és ezt a halat az állat csak akkor ehette meg, amikor az idomár jelet adott neki. A tapsra aztán egy szempillantás alatt odaugrott és a hal eltűnt a földről. :)

A produkciósorozat után lehetőség volt fókapusziért sorban állni, amiben az állatkertnek az volt a biznisz, hogy a puszikat egy hivatásos fotós fotózta, és a kijáratnál meg lehetett venni a fényképeket. Zita is beállt a sorba, na nem azért, hogy legyen egy fotója a fókapusziról, hanem hogy legyen egy puszija a fókától. :) Persze az állatkertesek megengedték, hogy én is fotózzak a háttérből, de mivel sokan vártak a puszira, ezért csak egy esélyem volt, de a kép sajnos picit bemozdult. Azért nem lett használhatatlan, de nem tökéletes. Bezzeg a Zitát megelőző puszik mind élesek lettek, de hát ez van, Murphy a fókapuszikban is ott van, nem szabad az ilyesmin bosszankodni, elvégre Zita megkapta a pusziját, és még én sem lettem nagyon féltékeny a fókára, sőt igazából nagyon tetszett, ahogy Zita izgatottan várja a puszit, majd boldogan kapja. Ezért szeretem én ezt a lányt nagyon, olyan gyerekes örömmel tud örülni az élet ilyen apró örömeinek még most is, így 27 évesen, hogy az csodálatra méltó. Azt is tudom már, hogy kitől tanulta ezt, tettem már itt utalásokat még a legelején arra, hogy a világ legjobb anyósa az az én anyósom, Kati néni… ;) Száz szónak is egy a vége, nagyon jó volt látni az én Babámat ilyen boldognak egy fókapuszitól. :)

Miután újra összejöttünk Kian Tan-ékkal, adtunk még két nagy pofont a fenntarthatóságnak, a kuponos ebéd mellé még Zita legeslegkedvencebb Ben and Jerry’s jégkréméből is kapott egy kis pohárral (ősidők óta áhítozik erre, ezen az úton most ette először ezt a régi nagy kedvencét, eddig csak Iszlámábádban láttunk ilyen jégkrémet de ott méregdrága volt és párszor már leolvadt), aztán meg még a körjáratra is felültünk, egy nyitott soküléses (talán elektromos…) többkocsis, nyitott buszféleségre, ami körbevitte az embert az állatkerten és meg-meg állt néha hogy le és fel lehessen szállni rá a különböző pontokon. Kifelé menet persze csak egy gigantikus ajándékbolton tudtunk távozni a Singapore Zoo-ból. :)

Nem sikerült az egész állatkertet végigjárni, de ez nem is volt cél. A legérdekesebb állatokat talán mind láttuk, és nagyon élveztük ezt a délelőttöt.

Egy kínai újságban és vendégségben

Utolsó esténken még volt egy vacsorameghívásunk Kian Tan-ékhoz, akik Sean lakásától, vagyis a mi szállásunktól 10 perc sétára laktak. Jó volt ez a kis séta, kicsit otthon éreztük magunkat egy pillanatra: egy amúgy nagyon pofásan berendezett lakásból egy nagyon jó barátunkhoz sétáltunk át, akit nagyon bírtunk és szerettünk. És mivel ez, ahogy már írtam, az utolsó esténken volt, addigra már a várost és a környezetet is megszoktuk, így tényleg egy kicsit otthon éreztük magunkat, tudtuk, kikhez megyünk, ismertük őket valamennyire, tudtuk, hogy jól meg fogjuk érteni egymást és jól fogjuk érezni magunkat együtt, és azt is tudtuk, hogy egy kényelmes helyen fogjuk aznap álomra hajtani a fejünket, egy olyan helyen, ahol már napok óta lakunk. Hazudnék, ha azt írnám, hogy ez mind nem volt nagyon jó érzés és hogy ez amúgy nem hiányzik nekünk minden hónapban és minden héten. Persze mindent nem lehet, és valamit valamiért. Ez az út így is százszorosan megéri, és ha ennek egyszer vége lesz, utána még annyiszor érezhetek így (és akkor igaziból!) sétálhatunk át a régi jó barátainkhoz odahaza. Sőt, van rá esély, hogy egyszer Kian Tan-ék is meglátogatnak minket és talán még a gyerekeink is együtt fognak játszani egyszer a zuglói házban. Hosszú még az élet… :)

Az egyik nagyon kedves szingapúri magyar barátunktól kaptunk két üveg bort, ebből az egyiket elvittük ebbe a vendégségbe, ahol ahogy azt vártuk, újabb fantasztikus néhány órát töltöttünk együtt a gyerekekkel és a szüleikkel a biciklikkel és játékokkal teli csodalakásban. Kian Tan felesége nagyon finomat főzött, és egy kicsit belepillanthattunk ismét az életükbe. A természet szeretete és a környezetünk védelme mellett a gyökerek megtartását is fontosnak tartják Kian Tan-ék, ezért taníttatják a gyerekeket a kínaiul írni és olvasni is. (Mindketten kínai származásúak, de már generációk óta Malajziában/Szingapúrban élnek.) Ezzel állítólag már sokan nincsenek így, sok szingapúri kínai családban már a mai felnőtt generáció is csak beszéli a kínai nyelvet, de írni és olvasni már nem tudnak kínaiul.

Kian Tan ezekben a napokban sokat járt ki Johor Bahru-ba, mert az apukája dengue-lázat kapott, és őt látogatta mindig meg. Az egyik ilyen látogatás után egy kínai újsággal tért vissza, amelyben mi is benne voltunk. Az újság azért kínai, mert ahogy Szingapúr lakosságának 75%-a, úgy Malajziában a 25%-a kínai származású, és mivel ez már bőven a több milliós kategóriába esik, természetes, hogy vannak sajtóanyagok kínaiul is. A cikkben persze mindkét fotón ott van a politikus srác, és az igazi barátunk, az örökifjú kerékpáros Malcolm, akinek az egész Johori fogadtatást és az újságírókat is köszönhetjük, ő csak az egyiken látszik nagyon a háttérben. Vele még Szingapúrban is találkoztunk és itt is szervezett nekünk egy nagyszerű programot, de erről már csak a következő egy vagy kettő Szingapúri bejegyzésben szólok majd, mert már az ötödik oldalt kezdtem el, ennyi elég lesz most egynek. Remélem élveztétek, s nem volt se túl szürke, se túl zöld. :) Ez van, így tudok csak úgy írni, hogy nem erőltetett az egész. Most nem próbáltam belesűríteni mindent egy bejegyzésbe és nem tartottam magamban semmit, amiről úgy éreztem, jó lenne leírni, lejegyezni, megosztani.

Történt 2013. május 30. és június 4. között, megírva augusztus 8-án. A begurulásunk Sean lakásáig 15,6km volt első nap, a „fun-ride” 56,5km, de utóbbiról itt még nem esett szó.