Ahogy teltek az órák és a napok McLeod Ganj-ban, úgy néztem egyre csak vágyódva a szemközti erdős, sziklás havas hegygerincet, mígnem végül kitaláltuk Zitával – mivel neki se kirándulni, se futni nem volt kedve -, hogy kicsit szétválunk pár órára.

Ekkor már közel 8 hónapja úton voltunk, és egy kezünkön meg tudtuk számolni, hányszor váltak szét az útjaink ezalatt egy óránál hosszabb időre. És valljuk be, ez azért nem általános dolog, hogy egy pár sülve-főve együtt van, a hét minden napján, 0-24. Egyikük legalább elmegy dolgozni a normál életben. Mi viszont csak nagyon ritkán váltunk el egymástól, és ezt meglepően jól viseltük, ugyanakkor amikor kitaláltuk, hogy akkor most 3 óráig Te mégy erre, én meg arra, egyikünk sem akadt fent ezen az ötleten, sőt, jó dolognak tartottuk.

„Hatalmas fák alatt, gombaházakban lakunk, és mindig vidámak vagyunk”

Szóval 11:50-et ütött az óra, amikor Zita elindult a színes-szagos üzletek áradatát felfedezni, én pedig a másik irányba, a hegyekkel ugyanezt tenni. Ezt rögtön rossz irányba kezdtem meg, ezért pár száz méter után fordulhattam is vissza. Másodjára már megleltem a helyes utat, ami a főtérről indult egyenesen felfelé egy gerincen. Elhagyva a házakat és a velük járó szemétkupacokat, egy köves, hegyoldalba vágott úton találtam magam, gyönyörű fenyveserdőben. Az első nyeregben újra találkoztam a civilizációval egy étterem, egy aszfaltozott utcácska és néhány újabb szeméthalom formájában, de ez nem tartott sokáig, mert újra bevettem magam a fenyvesbe. Ismét eltévesztettem az irányt, és ahogy távolodtam a csomóponttól, úgy vált egyre egyértelművé, hogy elvétettem az utat. Ez abból látszott, hogy a GPS kijelzőjén középen a kis fekete nyíl (én), nem azon az úton haladt, ahol én szerettem volna, hanem egy ahhoz közeli, azzal az úttal párhuzamos úton, ami hamarosan odaveszett a semmiben. Én ezt nem vártam meg, és se a zsákutcába, se kétségbe nem estem, hanem inkább jó tájfutó módjára bevettem magam a fenyőerdőbe, csak úgy, út nélkül, sziklákon, avaron ugrándoztam fölfelé – és ezt valami fantasztikusan élveztem. Se ember, se állat, se szemét, csak a színtiszta természet, benne én és nincs semmi, ami zavarjon, semmi ami zajongjon. Nagyon jó volt. Hamar felértem az útra, amire vágytam, és ahol már hófoltok is voltak. A nap közben kisütött, nekem pedig hamar rá kellett jönnöm, hogy a sárga Ironclad aláöltözet fölé a garbó, és a Noor Ali-tól kapott kék poló nagyon sok lesz, ezért utóbbi kettőt levedlettem és a derekamra kötöttem. A franc gondolta, hogy február elsején (2012), én majd egy szál pólóban elég leszek a Himalájában, igaz, mindössze csak 2000m környékén, de akkor is. Persze ez csak hozzátett az élményhez, egy pólóban még jobb volt menni, és közben még társaságom is akadt, olyan, aki cseppet sem zavart boldog magányomban.

Egy kutya csapódott hozzám. Egészen a következő nyeregig követett, ahol egy kis kápolna, vagyis annak a buddhista, vagy hindu megfelelője volt található. A részleteket azért nem tudom, mert ahhoz, hogy közelebb menjek, le kellett volna venni a futócipőm, de az kirándulásra, futásra volt most a lábamon, ezért ez eszembe se jutott. Ellenben egy a helyi kisbolt előtt üldögélő
embert megkérdeztem, hogy arra van-e a Magic View nevű hely, amerre én gondolom? Arra volt, így már kaptattam is tovább. Ekkora már rájöttem, hogy nem szabad futnom, mert akkor hamarabb ki fogok készülni, mint szeretném. Hiába ment ez régen könnyen, a kerékpár és a futás nem ugyanaz a mozgás, nem lennék most képes ilyen távokat lefutni, főleg nem hegyekben. Ezért a futást inkább a lefelére tartogattam, most pedig csak sétáltam, és közben csak a tájra figyeltem, na meg arra, hogy azért egy jó kis tempót még tartsak, hogy minél messzebb és feljebb juthassak ezalatt a három óra alatt. Fogalmam sem volt, hogy merre jó és merre érdemes túrázni, csupán az OpenStreetMap térképén jelölt ösvényeket néztem át, és ott találtam rá egy Magic View Café nevű helyre, és mivel ez szemmel láthatóan a nagy hegyek felé volt jelölve, és kétirányból is vezetett hozzá egy-egy nem éppen egyenesnek nevezhető ösvény, feltételeztem, hogy ez a hely a hegyekben van, méghozzá nem is akárhol, hanem mondjuk egy gerincen vagy egy nyeregben, ott ahol szép a kilátás. (Magic View magyarul Varázslatos Kilátást jelent)
Szóval nagy vidáman csapattam magam felfelé a hegyoldalba vágott kis ösvényen, ami még szűkebb volt, mint az előző, és még havasabb. Egy idő után már szinte csak kizárólag havon sétáltam, és ha véletlenül szilárd sziklát ért a lábam, akkor mindig megeresztettem pár futólépést ezeken a rövid szakaszokon. Alattam fenyőerdő, lent pedig a völgyben települések terültek el, felettem pedig a sziklás, havas hegygerincek, ameddig csak a szemem ellátott.

Piszkosul élveztem ezt a menetet, és közben arra is gondoltam, hogy mennyire élveznék ezt a barátaim is, Bander, vagy a Dúd, és persze a bátyám is totál oda lenne. Na és persze kipurcantanának, de durván, különösen a bátyám mert biztos futnánk, ha itt lennének. :) De ők nem voltak itt, ellenben néhány indiai turistával találkoztam, pontosabban beléjük futottam, mivel nálam jóval lassabban haladtak. Persze ők egyből feltartottak egy „snap”-re, vagyis egy fotóra, de ezen már nem akadtam fenn, igazából azon jobban meglepődtem volna, hogyha nem állítanak meg egy közös fényképre. Bár az igazat megvallva az mégiscsak egy kicsit érthetetlen számunkra, hogy az indiaiak szinte ugyanúgy szeretnek fényképezkedni velünk, fakóbörű nyugatiakkal, mint a pakisztániak. Ez Pakisztánban még talán jobban érthető volt, hiszen 9/11-el megsemmisült a turistaiparuk és eltűntek a külföldiek az országból, de ez Indiában nem így van, India nyáron dugig van turistákkal a világ összes pontjáról, mégis „Can I take a snap with you?” – kapjuk mindig a kérdést. Hogy mit akarsz? Snap? Nem, kösz nem, nem foglalkozom drogokkal… Ja, hogy fotó! Óóó, hát persze, gyere barátom, de gyorsan, mert rohanok, csak három órára kéredzkedtem (micsoda kacifántos szó!) el az asszonytól, és ezalatt meg akarom járni ezeket a szép nagy hegyeket ott fent, nézd csak! Látod? Na hellóóó! És már kaptattam is tovább.

Magic View Café – Megállít a hó!

A vártnál előbb megérkeztem a Magic View Café nevű helyre, ami nem gerincen volt, se nem nyeregben, de ennek ellenére a kilátás nem nyújtott csalódást:

A három chilei lánytól a hír, miszerint a hó miatt nem lehet továbbmenni a másik irányba, az már annál inkább csalódás volt. Ugyanis azt terveztem, hogy arra megyek tovább, hogy aztán lefelé menet pont útba essen a vízesés Bhagsu felett. Persze ettől még megpróbáltam továbbjutni, de az út hamar eltűnt a hóban. Erre a szomszéd büfé előtt állomásozó turistacsoport vezetője is figyelmeztetett. Kérdeztem, hogy semmiképp nem lehetséges a továbbjutás, mire mondta, hogy de, talán, de csak a megfelelő felszereltséggel. Végignéztem magamon, és mondtam, hogy ez minden, ami a felszerelésem, futócipő, lastex, poló, garbó, fényképező, GPS. Elég lesz? Nevetett, és mondta, hogy semmiképp. De egy teára ide beülhetek. Mire mondtam, hogy dehogyis, pénz sincs nálam, erre persze rögtön meg akartak hívni, de mondtam, hogy köszi, jól vagyok, és azért én még felnézek itt a büfék feletti gerincre egy kicsit, akármekkora is legyen az a félelmetes hó.
A legrosszabb, ami történt velem az az, hogy a cipőm jól átázott, de ez egy cseppet sem zavart, mert a kilátás a 2450m magas hókupacról fenomenális volt, főleg az imazászlókkal. Erre mások is rájöttek, méghozzá nem is akármilyen figurák, egy ausztrál zeneszerző és csapata. Egy vezetővel és egy fotóssal feljött a srác „zenét szerezni” a hegyekből, és ezt fontosnak tartotta egynéhány szögből meg is örökíteni, közvetlen az imazászlók mellett ült a kis laptopjával, fülhallgatójával és a kompakt szintetizátorával, a háttérben természetesen a hatalmas hegyekkel.

Hogy tényleg zenét szerzett ott, vagy csak marketing fotózásra másztak fel ide, azt már nem tudtam meg, mert egy nem túl jól sikerült körpanoráma elkészítése (a fene gondolta, hogy a lábam alatt a talajt, meg a fejem felett az üres eget is kellett volna fotózni – ezt is csak tanulom még…), és egy nagy szippantás friss levegő után már rohantam is lefelé.

Klikk a kepre a nagyobb kepert

Lefelé futva a hegyről

Ekkor már túl voltam a félidőn, és tudtam, hogy ha arra kell visszamennem, amerről jöttem, és még a vízesést is látni akarom, akkor az nem kis kerülőmbe fog kerülni, ezért sietnem kell. A Magic View-nál már meg sem álltam, csak pár száz méterrel lejjebb lassítottam le, mert beértem a triójából lemaradt egyik chilei lányt. Mivel ők az imént igazán érdeklődőek voltak a 2-3 éves földkörüli nászútunk iránt, de én meg csak úgy elrohantam, most nem akartam ismét bunkó lenni, ezért lelassítottam és váltottam pár jó szót a lánnyal. Megtudtam tőle, hogy Chile-ben is van csáj, vagyis tea, és az északi része az országnak egész évben kellemes hőmérsékletű, viszont délre télen ne menjünk, mert ott július-augusztus környékén elég hűvös van. Déli félteke ugyebár, ezért ott akkor van tél, amikor nálunk itt északon nyár. Azt is megtudtam, hogy egész Dél-Amerikában spanyolul beszélnek, kivéve Brazíliában, ahol portugálul, és hogy a spanyol még könnyebb mint az angol. Chilében kb. 30 millió ember él, akiknek a fele a fővárosban, Santiagóban, ahol ők hárman is barátnők, és ahová mi is meg vagyunk hívva egy teára. :)

Mikor elköszöntem tőle, mert közel jártunk a barátnőihez, akiket egy percen belül utolértem. Nekik már nem álltam meg, csak intettem nekik, hogy mindjárt itt van a barátnőjük, csak én tartottam fel, és hogy „Now I know everything about Chile – See you in Santiago! Have Fun!” – ezen meglepődtek és nevettek, de én ekkor már három bokorral túl voltam rajtuk. Nem szeretek lefelé futni, de most ezt is élveztem. Színes imazászlók mellett haladtam el, és közben nem akartam elhinni, hogy itt vagyok ahol, és ezt csinálom, amit. Abban az állapotban voltam, amikor az ember tudja, hogy most nagyon jó neki, hogy boldog, és hogy ez a pillanat szép, és erre örökké szívesen fog rá emlékezni. Ezt ott akkor tudtam is, nem csak utólag döbbentem rá, és ez jó érzés volt. Élveztem minden pillanatot, minden lépést, minden levegővételt, a havat a talpam alatt, a fákat és a bokrokat körülöttem, élveztem a létet, nagyon is.
Hamar beértem a turistacsapatot a vezetővel, akik egész hosszan elfoglalták az ösvényt, persze teljes széltében. Nem értettem, hogy miért nem haladtak, aztán amikor előreugráltam mellettük a mély hóban, láttam hogy legelöl a „hegyi vezető” éppen lépcsőt vájt nekik a csúszósra taposott hóban. Ezen mosolyogtam magamban, mert közben eszembe jutottak azok a pénzért túrákat kínáló plakátok, amiket lent láttam McLeod Ganj-ban. Volt köztük olyan is, ami csak 2400m-ig szólt, valószínű ők is egy ilyenre fizettek be, és hát a szolgáltatások sorában az is benne volt, hogy a vezetőnek van jégcsákánya, és azzal nem rest lépcsőt építeni a hóban a csapatának. Persze engem totál őrültnek néztek, hogy sportcipőben elrohantam mellettük a pucér hóban, és még kisebb tapsot is kaptam ezért, és kikiáltottak „Great Climber”-nek, vagyis „Nagy hegymászónak”, de én ezt illedelmesen elutasítottam, mondván, hogy csak egy mezei, vagyis inkább tájfutó vagyok, semmi több. Mikor már a hátam mögött voltak, nekik is jó mulatást kívántam, aztán nem láttuk többé egymást.

Házak között, és a vízesésnél

Hamar leértem a templomos nyeregbe, ahol egy másik útra váltottam, egy olyanra, ahol még nem jártam, és ami nagyjából a vízesés felé vezetett. Erről hamar letértem, és házak udvarai között találtam magam. Mégsem vesztem el teljesen, mert bármennyire is úgy tűnt, hogy már valakiknek az udvarában járok, végül az udvar végén mindig volt folytatása a kis ösvénynek, még ha az egy másik udvarba is vezetett. Ez a környék egyébként szintén gyönyörű volt, zöldelltek a földteraszok a délutáni nap alatt, és az egész mesébe illőnek hatott. Végül csak kilyukadtam egy betonozott járdára, vagyis inkább lépcsőre, ami már levezetett Bhagsu központjába. Itt sok érdekeset láttam, többek között egy kis templomot, amiben volt két lépcső fölfelé, az egyik egy oroszlán, a másik egy krokodil szájában vezetett fölfelé. Nem mertem belépni, már csak azért sem, mert a cipőm tocsogott a víztől, és nem találtam jó ötletnek levetni. Ellenben a vízeséshez felkaptattam, a környék tele volt turistákkal, és nem hatott meg különösebben a fenti havas élmények után, de azért szép volt.

Ezek után már nem maradt más hátra, mint hazarohanni az én Zitámhoz, aki ekkor már otthon volt, ugyanis késtem 15 percet. Így lett ez a kis túrázás rohanás összesen 3 óra 25 perces. Ezalatt 2 óra 35 percet mozogtam időben, térben pedig 14km-t. Megérte, fantasztikus volt, olyannyira, hogy teljesen újjászülettem ettől a kis kirándulástól, és nem is értettem, miért nem csináltunk eddig ilyen túrákat, miért nem kerestük azokat a helyeket, ahol a természet még érintetlen és így tombol és ilyen gyönyörű. Persze Ázsiában nehezebb az ilyet megtalálni, de nem lehetetlen, és abszolút érdemes. Ezért el is határoztuk, hogy ha meglesz majd a hátizsák, és megérkezünk Nepálba, hosszabb időre is letesszük a bringát, és eltávolodunk a zajos országúttól, be a vadonba, akár több napra is. Ott ha jól tudom, számtalan lehetőség adódik erre.
Egy problémára nem gondoltam a kirándulás alatt, méghozzá arra, hogy hogyan fogok mozogni a futás után. Már a forró zuhany alatt éreztem, hogy ez bizony túl sok volt a lábaimnak. A szívem és a lelkem bírta és nagyon is élvezte a túrát és a futást, de a lábaim 8 hónapja nem kaptam ilyen típusú (futás) és ilyen mértékű terhelést. Közel egy hétig éreztem a lábam ezek után, de ez nem gátolt meg semmi lényegesben, csak a lépcsőkön való lefelé menet vált nehezebbé a következő pár napra. Az egyetlen magammal hozott, és a túra alatt totál átázott cipőmet pedig Zita ötletével úgy tettük újra használhatóvá, hogy belebújtam egy vékony és egy vastag zokniba, majd egy-egy a boltosoktól kapott papírzacskóba, és csak aztán a cipőbe. Ezek szépen magukba szívták a nedvességet és a lábam alig kapott belőle, így mehettünk tovább bele a délutánba, de most már együtt Zitával, és nem a hegyekbe, csak a környékre, buddhista templomokat és kolostorokat látogatni. Na de erről majd később, mára ennyi elég volt. :)