Nászút a Föld körül » Nicaragua http://360fokbringa.hu 4 év, 46 ország, 40 ezer kilométer Mon, 01 Oct 2018 08:08:56 +0000 hu-HU hourly 1 https://wordpress.org/?v=4.1.41 Nem teljesesen kellemes kalandok Ometepe-szigetén http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/nem-teljesesen-kellemes-kalandok-ometepe-szigeten/ http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/nem-teljesesen-kellemes-kalandok-ometepe-szigeten/#comments Tue, 10 Feb 2015 07:00:20 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=27143

Több oka is volt annak, hogy ez a bejegyzés ennyit késett. Volt egy határidős cikkem nyomtatott sajtóba, amit tegnap este végre sikerült leadni. Aztán írtam útinaplót is, de a jelenből, vagyis ez azt jelenti, hogy meg vannak írva blogbejegyzések, de azok majd csak ezután, vagy az ezt követő bejegyzés után következnek. A harmadik ok pedig itt jön majd a bejegyzésben. Nem könnyű egy nem túl kellemes emléket újra felidézni, és ilyen esetben hajlamos vagyok halogatni azt, vagy mást csinálni helyette. Ez tudom, nem szép dolog, de ez esetben meg volt rá az okom, volt más, fontosabb dolog. De most már nincs több kifogás, reggel óta áramszünet van, és holnap reggelig itt leszünk, a netbookom azt mondja, hogy 9 óra 35 percig bírja még. Ha ez igaz, akkor akár a jelenig megírhatom az összes útinaplót! :) Lássunk is hozzá! :)

Ilyen még nem történt velem, elfelejtettem lementeni a képeket az egyik kameráról! :) Szóval íme, itt van még egy kép a granadai katedrális oldalából, még mindig Granadából

A piaccsarnok és a körülötte uralkodó káosz – a kajakozós nap délutánján jöttünk ide ki sétálni. Ez egy egész más arca Granadának, különbözik a főtértől, vagy a striptől, a katedrális mögötti fő sétáló- éttermes, turistagettós utcától.

Mondom, hogy különbözik ugye! :)

Itt “eldobható” pelenkát már hármas kiszerelésben is kapni, hiszen sok család sajnos napról napra él, nincs annyi megtakarításuk se, hogy egy egész csomaggal megvegyenek belőle egyszerre.

Bár az autók és a turistákat szállító kisbuszok vannak többségben az utcákon, de azért még mindig elég gyakori a lovasszekér látványa.

Ez a gyerekülés büntet! :) Nálunk persze nem működhetne, de ha jól tudom, azért odahaza is kapni olyan ülést, amit a kormány és az ülés mögé lehet felszerelni a vázra.

Induláskor készítettünk egy timelapse videót, ami a Bearded Monkey Hostel udvarában indul, és a főtéren, a katedrális előtt fejeződik be azzal, hogy Zitával ketten felfalunk egyet-egyet Miguel óriás hot-dogjából. Ez az utolsó egy perc mondjuk már nem olyan izgalmas.

Másnap reggel. Elindultunk kifelé a városból, és a nagy temetőnél, amit még az útikönyv is megemlít, megálltunk kicsit körbenézni.

Ezek a sírok…

Irány Ometepe szigete!

Zita a város szélén talált egy kígyót – később máshol is láttunk ilyet és a vendéglátónk utána nézett, ez a faj veszélytelen, még egy kutyát sem képes megölni.

Na ez vicces! :) Ez a granadai börtön plakátja, ami már önmagában érdekes – Minek egy börtönnek hirdetés? A választ a Coca-cola felirat felfedezése adja. Mit is látunk tulajdonképpen? A Coca-cola szponzorál egy börtönt? Üdítőt kapnak a rabok, vagy mi? Ez engem már kicsit az Idiocracy nevű, elég igénytelen, de azért elgondolkodtató socio-sci-fi filmre emlékeztet, ahol a nem túl távoli jövőben annyira elbutította és eltompította az embereket a tömegmédia, hogy már enni, inni vagy vécére sem állnak fel a tévé elől, pedig már a képernyő 80%-át leplezetlen reklámok terítik be, és persze a maradék 20%-on meg mennek a félelemkeltő, megvezető hírek. Közben kezd éhínség lenni, mert a földeket már nem vízzel, hanem az élet minden területét uraló üdítővel öntözik, ami tönkreteszi a talajt és nem terem meg semmi. Ugye mondtam, hogy igénytelenül idióta a sztori, de ez is egyfajta jövőkép, és nekem ez a film jutott eszembe arról, amikor megláttam egy börtön plakátján az üdítős óriáscég plakátját. Valahol hallottuk, hogy egykor három ország volt csak, ahol nem lehetett kapni Coca-colát, de mióta Burma nyitott a világ felé, már csak kettő van. Lehet, hogy azóta már egy se?

Ugyanazon az úton másztunk vissza 220 méter magasra, ahonnan Granadába jövet legurultunk. Nem volt meredek, se túl hosszú, könnyen és gyorsan feljutottunk.

Itt már a túloldalt, újra lent a sík vidéken száguldtunk. Kinyílt körülöttünk a táj.

Egy fás részen számunkra ismeretlen okból egy rendőrautó és rengeteg ember állt az út szélén. Ugyanitt több csapat bőgőmajom pihent a fákon, amiket így mi is kiszúrtunk. :)

Ha visszajön az áram, amíg itt vagyunk ezen a remek sávszélességű helyen, akkor majd még videót is töltök fel róluk! ;) Visszajött! (0:24) :)

Megálltunk egy útszéli kis vendéglőben tistét inni. Itt, ahol üvegpohárban szolgálták fel, jól látni, hogy mennyire darabos az ital a benne lévő kukoricadara miatt. Ja, egyébként azóta, hogy először ilyet ittunk, megtudtuk, hogy a “fapohár” valójában nem teljesen állja meg a helyét, mert a díszesre faragott tiste poharak valójában egy fa gyümölcsének a kemény héja, ugyanaz a kemény héj, mint amiben a masayai főtéren felszolgálták nekünk azt a rizskásaszerű ételt. Érdekes, és nekem nagyon tetszik.

Apropó, poharak és tányérok. Igazából ezt már réges-régen, évekkel ezelőtt meg kellett volna lépnünk és sok műanyag, illetve még annál rosszabb anyagokból készült “eldobható”, újra fel nem használt tányéroktól és poharaktól menthettünk volna meg a környezetünket, hiszen legtöbbször ilyenekben kapjuk az ételt, hiszen a legolcsóbb, legegyszerűbb útmenti étkezdékben étkezünk. Szóval eldöntöttük, hogy a következő adandó alkalommal, amikor ilyet látunk, veszünk egy-egy műanyagtányért és műanyagpoharat, amelyeket könnyű elmosni és elpakolni, ugyanakkor masszívak és kibírják a maradék 7-8 hónapot, és talán még azután is tudjuk őket majd használni, pl. hazai kirándulásokon, vagy hasonló szituációkban. Emiatt biztos furcsán fognak nézni ránk a vendéglőkben, na de ez eddig is így volt a fekvőbringák miatt… :)

Mint emlékeztek, Nicaraguában szupersztárok lettünk, ez a hölgy kíváncsian kérdezgetett minket az utunkról, ugyanakkor egy internettel szerelt laptopon tanult, amíg a vendégeket várta, így rögtön megmutattuk neki a rólunk szóló spanyol nyelvű riportot – aminek megkeresését ezúton is köszönjük annak az olvasónknak, aki belinkelte Facebookon! ;)

Míg nagy vidáman tekertünk az út szélén, egyszer csak ez a lovas vágtatott el mellettünk. Ez a füves, lovaglásra tökéletesen alkalmas sáv egyébként elég sok helyen jelen volt a nicaraguai utak mentén

Amikor balra pillantottunk, néha feltűnt a fák között a hatalmas Concepción vulkán. A képen nem látszik, de valójában egy szigeten helyezkedik el. Ez az Ometepe-sziget, éppen erre a helyre tartottunk ezen a napon.

Rivasnál kellett lefordulni a hajóhoz, az elágazástól már csak 5km-re volt a hajóállomás (Buenos Aires meg már csak 4km, nem gondoltuk volna, hogy ilyen közel van Argentína! :D)

Itt már egyenesen a vulkán (a kikötő) felé tartunk.

Ferry el Che Guevara! :)

A tópart délebbi részén rengeteg szélerőművet fedeztünk fel a távolban. Volt is szél dögivel, ráadásul pont szembefújt nekünk.

A vulkán előttünk, már a hajóból

A szigeten lévő, moyogalpai repülőtér – A képen nem látszik jól, de a szigetet körbejáró autóút keresztülhalad a kifutópálya közepén! :) Csak így fért el mindkettő.

Mintha pöfékelne a vulkán! :) Valójában persze ezek csak felhők voltak. Jobbra hátul a másik vulkán, ők ketten alkotják Omepete-szigetét.

Mosogalpa főutcája

Ometepe utcáin, szállodaszoba keresés közben. Nincs valami nagy forgalom az utcákon ha a kosárpalánk közvetlen az úttestre néz. :)

Végül itt laktunk, 12 dollárba került kettőnkre egy éjszaka, de cserébe volt kellemes hátsó udvar végében szobánk, függőágyakkal, kolibrikkel

Butik Moyogalpábab :)

Várjuk a vacsoránkat, csak egyetlen egy olcsó helyet találtunk a faluban, ahol nem turista árak voltak, és egyáltalán kaptunk valamit 100 Córdoba, vagyis 1000 forint alatt. Itt viszont nem volt fal a család és az “ügyféltér” között, így amíg az étel készült, a gyerekekkel néztünk spanyol rajzfilmet :)

Vacsoránk gallo pinto, fried plantain és odakint a ház előtt, félbevágott hordóban, szénen sült csirke 60 Córdobáért, vagyis 600 forintért – ennél jobb dealt később sem találtunk, ezért itt visszajáró vendégek lettünk :)

Bringával a sziget körül – Helyett látogatás az altagraciai kórházban

Másnap reggel elindultunk, hogy az óramutató járásával megegyező irányban megkerüljük a szigetet

Kezdetben még volt némi kövezett a kerekeink alatt…

Aztán egyre kevesebb…

Végül semmi…

A kilátás a tenger… őőő, akarom mondani a tó felé! :)

…és a vulkán felé.

Ahogy felértünk egy 200 méter magas hágó tetejére, és onnan elindultunk lefelé a zötykölődős úton, úgy lettem egyre rosszabbul. Nehéz leírni mit éreztem, hányinger, szédelgés, általános rosszullét. Nem értettem mi a bajom, csak azt éreztem, hogy nagyon cefetül vagyok, és mire beértünk Altagraciába, már alig vártam, hogy lerogyjak egy padra. Ott aztán rögtön vízszintesbe is vágtam magamat, de ettől nem lettem sokkal jobban. Zita hozott nekem egy hideg italt egy közeli étteremből, ahová aztán be is ültünk és ettünk valamit, de ez sem használt. Nem eléhezés ez, nem is kiszáradás, hanem valami más. Így nem fogom tudni befejezni a maradék 25 kilométert a nagy vulkán körül biciklivel! – Ez világossá vált számomra elég hamar, ezért átmentünk a főtér túloldalára, ahonnan a buszok indultak. Jött egy iskolabuszból átalakított “távolsági busz”, de azt mondták, belülre nem tehetjük a bicikliket, felül meg, amikor látták, hogy milyen gonddal akarom feltenni-tetetni a bringákat, végül leintettek minket azzal, hogy a fák ágai miatt megsérülne a tetőn a bringa és nem lehet. Najó, ebből mi csak annyit értettünk, hogy “arbol”, vagyis hogy fa, de összeraktuk a képet. Hát jó, akkor keresni kell egy kisebb mikrobuszt, vagy egy taxit, vagy bármit, akár stoppolva is, ami és aki haza tud vinni minket innen, mert én így nem tudok 25 km-t bringázni, pláne nem úgy, hogy van benne egy 300m-es emelkedő is.

Közben jobban nem lettem, csak rosszabbul, ezért leheveredtem egy fickó mellé egy betontömbre az árnyékba. Pár perccel később már magzatpózban dideregve rángatóztam, mellettem azt mondták, lázas lehetek, biztos csikungunya… Nehéz leírni, milyen rosszul éreztem magam. Ráadásul pont egy szigeten, ez is aggasztott, mi van, ha valami komoly bajom van, itt aztán nincs rendes kórház, ez csak egy kis sziget, néhány apró faluval és összesen talán néhány ezres lakossággal. Most megint éreztem azt, amit eddig még csak egyszer ez alatt az utazás alatt, mikor vesekövem volt: hogy jó lenne otthon lenni, hogy nem jó egy távoli, ismeretlen országban betegnek lenni, és ez egyáltalán nem vicces. Borzasztó rosszul voltam, remegtem és minden bajom volt, de közben tudatában voltam annak, hogy ez mennyire nem jó helyzet. Mikor Zita leült mellém, elkezdtem neki mondani, hogy melyik bankszámlánkhoz hogyan tud belépni és hová hogyan vannak eltéve a jelszavak és PIN-kódok és hogyan tudja megváltoztatni a bankkártyák vásárlási és készpénzfelvételi limitjeit, illetve a Paypalunkba hogyan tud belépni, mert arra is ráeszméltem, hogy ebben én egy single point of failure vagyok, vagyis ezek némelyikét csak én tudom zsigerből, és neki akár órákig is tarthat kitalálni, mert az ilyesmit mindig én csinálom.
Ez persze nem tetszett túlságosan Zitának, mármint hogy én ilyenekről beszélek, de aztán ezen nem is volt idő agyalni, cselekedni kellett. Zita elment fuvart nézni, kerül amibe kerül. Sohasem volt tőlem 20m-nél távolabb, és hamarosan visszatért egy taxisofőrrel, hogy 25 dollár a fuvar, és én már mondtam is, hogy jó, menjünk, most nem számít a pénz, első az egészség, de a taxisofőrünk mondta, hogy inkább menjünk egyenest itt Altagraciában a kórházba, hiszen csak pár sarokra van. Mi mondtuk, hogy nincs nálunk se irat, se elég pénz, se semmi, de azt mondta, nem is baj, nem kell. Egy lány elkísért minket a kórházhoz, ami a falu szélén, annak az utcának a végében volt, amiben eddig várakoztunk. Egy meglepően nagy, kék betonépület volt, ahol mindjárt be is kerültünk egy doktornőhöz egy szobába. Ő megvizsgált, 37,9 volt a lázam, kaptam valami gyógyszer és elküldött, hogy pisiljek bele egy apró műanyagcsészébe. A mintát leadtuk a laborban, majd következett a várakozás. A kórház közepén lévő udvar körüli folyosó padjain, én feküdve, Zita olvasva. A rosszullét valamelyest enyhült, és azt hiszem néha el is aludtam kicsit.

Másodjára sorban állva, vagyis fekve. Közben egy kutya az ajtó előtt türelmesen ülve várta a dokinál lévő gazdáját. :)

A lelet. Hogy tudják ezt a macskakaparást dekódolni az orvosok?

Talán egy vagy másfél óra telt el, mire végre bementünk újra a dokihoz, elkészült a lelet, és átküldtek vele egy másik dokihoz. Ez a doktornő elmondta, hogy valami “parasitic infection”-öm van, és hogy komoly dolog, és antibiotikum kell rá. Mondtuk, hogy ezt sajnáljuk, mert nemrég fejeztünk be egy másik kúrát, de mondta, hogy ezt muszáj és ez egy másik antibiotikum, másféle, és kérdésünkre azt is elmondta, hogy erre, ha jól érzem magamat, akkor sportolhatunk, biciklizhetünk is. Ha jól emlékszem, ciproflaxim volt a gyógyszer neve, és fájdalom illetve lázcsillapítót is akart felírni mellé, de Zita mondta, hogy olyanunk még van az előző betegségből, úgyhogy végül azt nem kértük. Mikor próbáltuk pontosan megtudni a betegség fajtáját, olyan is hallottunk tőle, hogy ez egy “urinal infection”, és ez ekkor még nem esett le nekünk, de kb. egy nappal később igen, hogy ez bizony vesekő miatt is kialakulhat, és hát egy rázós úton jött rám az egész rosszullét, tehát elképzelhető, hogy megint vesekövem van!?

A gyógyszer kiváltására újabb fél órát kellett várnunk, viszont cserébe a vizsgálat is, és a gyógyszer is teljesen ingyen volt.

A kórház után már jobban lehettem, amit az is jól mutat, hogy fényképeztünk. – Itt várakoztunk a buszra, mert már nem siettünk annyira, hogy 25 dollárt elköltsünk a taxira.

Közben jött egy fickó Cisco-s pólóban, már azt hittem, kollégák vagyunk, de aztán kiderült, hogy csak egy használtruha boltban vette a ruháját, és nem is tudta, mit jelent rajta a felirat. :) Mondjuk ez sejthető volt, de ez azért nem akadályozott meg abban, hogy ne szólítsaem le! :)

Basszus, ha a fagyiskocsi befér a busz hátuljába, akkor két fekvőkerékpár miért nem? :)

A következő busznak a tetejére fektetve már fel tudtuk rakni a bringákat, és a hazaút simán ment, jobban lettem, és még azt is megfigyeltem, hogy így a járműben egyáltalán észre sem lehetett venni a 300 méter szintemelkedést.

Sőt még azt is lefotóztuk, ahogyan az iskolabusszal kereszteztük a sziget leszállópályáját

Vacsoránál találkoztunk a szomszéd szobában lakó katalán párossal, akik Costa Ricában élnek és dolgoznak 3 hónapja, mert az otthoni élettől megcsömörlöttek. Most azért jöttek át Nicaraguába, hogy a 3 hónapos vízumukat meghosszabbítsák.

Este pihenésképpen megnéztünk egy filmet, aminek a végére ismét rosszul lettem. Lázat mértünk, először csak 38 volt, aztán felszaladt egészen 39,6-ig, ami már egyáltalán nem volt vicces. Zita unszolására beálltam a hideg zuhany alá, de ott annyira reszkettem, hogy másodpercek alatt begörcsölt a nyakam, a mellkasom és a combom, ami rettenetesen rossz érzés volt, és emiatt nem is bírtam sokáig a hideg víz alatt állni. Vettem be lázcsillapítót is, és valamikor éjjel kettő környékén nagy nehezen valamit aludni is sikerült.

Másnap is felment a lázam 37 fölé, de akkor már normálisan tudtam zuhanyozni, szépen fokozatosan először a végtagjaimat, majd az egész testemet bevizezve hosszú percekig álltam a víz alatt. Ez és egy újabb lázcsillapító megtette a hatását, estére már stabilan 37 alatt volt a hőmérsékletem.

Másnap reggel találkoztunk a velünk egy szállóban lakó, és azt épp elhagyni készülő másik bringás párral, a hawaii Christinával és a görög Yannissal. Ők akkor találkoztak, amikor Christina betért Yannis görögországi bioboltjába, és most együtt járják Latin-Amerikát, hogy permakultúrával és fenntartható élelmiszer termesztéssel foglalkozó ökofarmokat látogassanak meg, ahol tanulhatnak, hogy majd ők maguk is kialakíthassák a maguk ökofarmját, ha hazatértek Görögországba. A szigeten – ami egyébként mögöttünk látszik a falon, Moyogalpát épp kitakarja Zita a vállával – is van két ilyen farm, ezeket igyekeztek Yannisék meglátogatni, de mint később kiderült, csalódniuk kellett bennük, az egyik inkább csak egy eco-lodge volt, egy szálláshely, ami megérezve a szóban rejlő marketing erőt, felvette az öko előtagot magára. A másik helyen pedig méltánytalanul sokat kértek volna el azért, hogy az ember ott lehessen és önkéntesként dolgozzon és tanulhasson a farmon, ami már eleve ütközik valahol az igazi permakultúra elveivel. Persze mert ez a dolog mostanában kezd felfutni és ebben sokan meglátták az üzleti lehetőséget is. Ami persze másrészt nem baj, mert ha valamihez, hogy elterjedjen és ismert és használt legyen az egész világon, az kell legelőször, hogy divatossá váljon és jó üzlet legyen, akkor gyerünk, a lényeg, hogy megmentsük a bolygót, mielőtt felégetjük! Yannisék egyébként egy csomó anyagot is a rendelkezésünkre bocsájtottak, egy külső vinyón egész gyűjteményük volt a filmekből, ekönyvekből és különféle dolgokból, amit én mind nagyon hasznosnak találtam és örömmel másoltam át a mi driveunkre. Kár hogy mi cserébe csak néhány olyan filmet tudtunk adni, mind a Baraka (1992) , a Samsara (2011), a Home és a Planet Ocean.

Talán miattunk egy kicsit később indultak el, mint eredetileg tervezték, de ezt reméljük, ők sem bánják. Nagyszerű volt velük találkozni és látni, érezni hogy vannak velünk hasonló gondolkodású emberek, ráadásul ők is bringán! :) Ja, és mezítláb! :) Azt mondták, kellemes érzés, így szeretik.

Szállásunkon az anyuka így altatta a gyermekét. Úgy rángatta a függőágyat, hogy ha én lettem volna benne, szerintem tuti elhányom magam, annyira belengette a gyereket – aki kezdetben csak mosolyogva figyelte az anyját…

…aztán csupán néhány perc alatt látványosan elaludt. Pedig nekem úgy tűnt, most rázzák ki belőle a lelket, de közben csak álomba ringatták. :)

Ezt Zita egy élelemszerző körútján fotózta.

Amúgy jólesett hogy egy-két napra ki sem kellett mozdulni a szobából és hogy sikerült elengednem azt az érzést, hogy “miért nem megyünk már tovább”, és “jajj, mennyit kell itt fizetni a szállásért”, meg, hogy “ma sem írtam se cikkeket, se útinaplót”, és “nem csináltam semmi hasznosat”, mert tudtam hogy beteg vagyok, és hogy most az egyetlen és legfontosabb dolog pihenni és minél hamarabb minél jobban meggyógyulni – ebben egyébként Zita óriási partner volt, nagyszerűen gondomat viselte, még egy kis naplót is vezetett, hogy mikor mennyi volt a hőmérsékletem, mikor vettem be a gyógyszert, sőt még mindent alaposan meg is googlizott – ekkor esett le neki, hogy mi van, ha vesekő? Persze jó eséllyel nem az volt, bár erről 100% megbizonyosodni nem tudtunk, mert se a szigeten, se a kikötőváros melletti nagyobb városban, Rivasban nincs ultrahang, de mondjuk azóta már csak nagyon enyhe fájdalmat érzek csak nagy ritkán a bal vesém környékén, és ahogy már írtam, már második este nem volt hőemelkedésem és azóta is teljesen jól vagyok. Így pedig, hogy a pihenés és jobbulás szükségességét sikerült magamban tudatosítani, végre mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül, ha csak másfél napra is, de sikerült kicsit ellustulnom és elengednem magam, vagyis semmit, értsd az ég világon semmit se csinálni, vagy legalábbis semmi olyat, amit most így hirtelen vissza tudnék idézni és érdemesnek találnék arra, hogy megemlítsem. És ez tulajdonképpen jó volt és jól esett. Ugyanakkor a betegségem másnapjának végén már alig vártam, hogy menjünk valahová és csináljunk valamit.

Punta de Jesus Maria

Ez a valami az volt, hogy tesztbiciklizés gyanánt kimentünk a tőlünk 5 kilométerre lévő Punta de Jesus Maria nevű helyre, ahol egy vékony homokpad több száz méter hosszan, folyamatosan elkeskenyedve benyúlik a tóba, és ki lehet sétálni rá.

Még meg sem érkeztünk a helyre, máris láttunk csodákat, többek között ezt a madarat

Miután letértünk a főútról, egy ilyen “horrorfa” ösvényen folytattuk a part felé. Igazából rossz szó ez a horrorfa rá, mert gyönyörű volt

Mikor érkeztünk, még senki nem volt a homokpad végén, csak a madarak

Visszanézve ilyen látvány tárult elénk

Zita mindenhol képes kincseket találni. Nézzétek milyen apróak azok a csigák! :)

Megvártuk a naplementét

Timelapse-et is készítettünk, bár állandóan belesétáltunk a árnyékunkkal és a szél is mozgatta a kamerát, ezért még elő sem hívtuk, de majd mindjárt. És ha értelmes az eredmény, akkor fel is töltöm! ;)

Mindkét irányban varázslatos volt a naplemente időszaka

A vágatlan kép

A “Zitás” verzió :)

Közben egy Hold is volt felettünk. Csodák, bármerre nézünk! :)

Mivel jól viseltem ezt a kis túrát, ezért úgy döntöttünk, hogy másnap reggel továbbmegyünk, vagyis reggel hajóra szállunk, és aztán Rivastól meg sem állunk az onnan már csak 40km-re lévő Costa Ricáig. Este úgy feküdtünk le, hogy ez az utolsó éjszakánk a csodás Nicaraguában.

Történt 2015. január 25-28. között, bicikliztünk 76,9, 17,5 és 10,7 kilométereket. Megírva február 9-én.

]]> http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/nem-teljesesen-kellemes-kalandok-ometepe-szigeten/feed/ 4 Három nap Granadában http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/harom-nap-granadaban/ http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/harom-nap-granadaban/#comments Mon, 02 Feb 2015 07:00:48 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=26989

Szokásos sok képes beszámolónk következik Granadából, Nicaragua leghíresebb, legturistásabb, legszebb legvárosából, a Nicaragua-tó partjáról! :) Ha közben rámjön a mesélhetnék, akkor lehet, lesz szöveg a képek között is, de ezt nem ígérem. Induljunk onnan, ahol legutóbb abbahagytuk!

Még egy kis Masaya és a fehér falvak

Reggel ez a piros teherautó fogadott minket a tűzoltóság előtt. Ez elgondolkodtatott engem egy picit, mert hát odabent a hangárban egy 49 éves ruszki csoda pihent, a mérgező kólát meg ilyen csilivili járgánnyal hordják? Hogy is van ez? Bolond ez a világ, vagy csak kéne egy jó marketinges a tűzoltóknak?! :)

Bácsi a pékség előtt, ahol a reggeli kiflijeinket vettük meg. (Ja igen, Oscar Pereztől, a 89 éves tűzoltóbácsitól reggel még kaptunk két csomag felvágottat is, hát nem oltári jó fej az öreg? :) ) Nézzétek a bácsi bringáját! Fékrudak, tükör, első és hátsó lámpák, dupla dinamó a hátsókeréken, integrált pumpa, duda! Ez ám a járgány! :)

Kb. 5 háztömbönként, minden városrésznek megvolt a maga kis temploma, na és persze a templommal tőszomszédságban lévő terecskéje. A tűzoltóság városrészén ez a templom áll.

Sörárak. Literes és fél literes visszaváltható üvegpalackok. Tízzel kell szorozni a forintosításhoz. Ezek egy kocsma árai a város főterén. Egyébként, mikor kérdeztem az üvegek méreteit, a fickó egyből mondta, hogy most nem tud adni, csak később, csak 12 után. Itt Nicaraguában a törvény szerint ugyanis hétköznap déli 12 előtt nem szolgálhatnak ki alkohollal. Hétvégén ugyanez az időkorlát reggel 8 óra! :)

Mi persze kakaót ittunk, kifli mellé az dukál! :)

Ez a művészetek mercadoja, vagyis ahol mindenféle érdekes szuveníreket lehet venni… vagy nézni! :)

Elfelejtettem megkérdezni, mi a története a kövér hölgyeknek. Ha arra jártok, légyszi, jöhet majd kommentben, köszönöm! :)

Itt már kifelé megyünk egy egyenes, toronyirányt a hegynek fölfelé haladó úton másztunk. Ahol szembejött ez a temető, amit persze szintén megnéztünk, hiszen ez is egy kulturális érdekesség, ez is olyasvalami, amit a föld minden táján kicsit másképpen csinálnak.

Masayaból Granadába egyébként egy ennél sokkal könnyebb, és rövidebb, szinte végig lejtős úton is le lehetett volna jutni, de az nem ígért annyi izgalmat, mint ez az útvonal, amely délről kerülte az Apoyo vulkánt. Vagyis mondjuk inkább úgy, hogy fölkapaszkodott a kráter pereméig, majd a déli oldalán levitt minket egészen Granadáig, a Nicaragua-tó partjáig. Na de ne rohanjunk annyira előre! :)

Az első falu, Catarina előtt már az út szélén megjelentek a szuvenírárusok. Ez bizony már Granada vonzáskörzete, az ország legnagyobb turistagettójának külvárosa! :) A képen egyébként szétvágott gumiabroncsokból készült műalkotások láthatóak

Meg kell hagyni, nem rossz! :) Ha már muszáj haszontalan csecsebecséket készíteni, legalább készüljenek azok használt holmikból. Mondjuk ezekkel a gumiabroncsokkal itt még simán elautókáztak volna néhány tízezer kilométert! De így lehet, hogy drágábban el tudják adni. A fene megette az egészet! :)

Egy másik volt az út túloldalán

Házsor Catarina határában

Állítólag Catarina az ország virágoskertje, innen hordják szerte Nicaraguába a cserepes virágokat

Catarina egyben az első volt a Pueblos Blancos, vagyis a fehér falvak közül. Néhány szinte már egymásba nőtt falut neveztek el itt az Apoyo vulkán kráterének nyugati peremén, állítólag azért, mert anno minden porta gyönyörű fehérre volt meszelve. Ma már kapni színes festékeket is, és mint ahogy az összes latin-amerikai országban, ahol eddig jártunk, itt is imádják a vidám, élénk színeket – így ma már csak a név maradt meg, a fehér szín egyáltalán nem dominál az utcákon.

Tádááá! :) A Mirador! :)Az Apoyo kráter tava a háttérben a Nicaragua-tóval. Itt a krátertóban állítólag búvárkodni is lehet, vezetnek le földutak a partjára, le lehet menni autóval is

Ugyaninnen 16x zoomot használva Granada, mögötte a Nicaragua-tóval – még egy sziget is látszik a kép tetején!

Nagy kunyisok a nicaraguai kutyák…

…és sok van belőlük!

Ugyanonnan, ahonan az előző kép készült, csak 20 fokkal feljebb – ez egy nagy turistahely volt, rengeteg étteremmel, árussal, zenészekkel. Még lovagolni is tudtunk volna, ha nincs jobb helye a pénzünknek!

Ha rossz vagy, jön az FBI egy fekete motoriksával és elvisznek az UFO-knak! :)

Visszafelé menet a kilátótól találkoztunk két másik túrabringással. Michal és Zuza Csehországból valók, de éltek már sokat a Angliában is, ahol állítólag 15 hónap alatt könnyedén össze lehet spórolni egy 3 éves út árát, ha okosan csinálja az ember. Éppen a főtér sarkában használták a kultúrház ingyen wifijét, mikor megpillantottuk gyönyörűre pakolt Rohloffos túrakerékpárjaikat. Patagóniából, Uhsuaiaból, Dél-Amerikai legdélebbi pontjáról indultak. Nagy-nagy beszélgetésbe kezdtünk, ők meséltek Costa Ricáról, Panamáról (sőt e két országról kaptunk tőlük egy nagyszerű papírtérképet, amit, ha majd túlleszünk ezeken az országokon, mi is tovább fogunk adni egy kerékpártúrázónak, aki szembejön), és Dél-Amerikáról, mi pedig meséltünk nekik Amerika északabbi részéről és persze Ázsiáról. Eredetileg ők is Ázsia felé indultak, de Grúziában Michal lesérült a térdével és mire felépült belőle, az északi féltekén már tombolt a tél, ezért gondoltak egyet, és nekivágtak a Pánamerikai útnak! :) Mi csak egy-két filmet tudtunk adni nekik az élményeink megosztásán túl, aztán a cókmókjainkat összepakolva az utcakőről a főtéren végül együtt is ebédeltünk. Ebéd közben egy nagy-nagy örömhírt is megtudtunk tőlük: alig néhány hónapja elindult egy kompjárat a panamai Colón és a kolumbaiai Cartagena között. Ezért nagyszerű, mert eddig e két ország között nem létezett menedrendszerinti hajójárat. A repülő pedig 400 dollár, plusz bringa. Teherhajóval átbumlizni még drágább és sokkal körülményesebb. Van egy csapat (“San Blas Adventures”, akik élménytúrákat szerveznek a San Blas szigeteken keresztül, úgy, hogy a 4 napos út idejének 90%-át, így az éjszakákat is a csodaszép karibi-szigeteken töltjük, de ez a buli is 375 dollár plusz még 100 a bringáknak. Szóval, mikor ezzel nemrég szembesültem, akkor kicsit sziven ütött a dolog, hogy 2-300 ezer forintba fog kerülni az átkelés a Darien Gapen. Ja, merthogy ez egy “Gap”, egy üreg, egy rés a két ország között, ahol csak sűrű dzsungel és drogcsempészet van, vagyis egy “No Go!” terület, de ezt azt hiszem már 101x-re írom le. E komp viszont (asszem Xpress Ferry, de most nincs netem, nem tudom linkelni) csak 120 dollár, ami mindjárt sokkal barátibb. Ha sikerül megírni pár cikket a 18 órás út alatt, már szinte be is jött az ára! :)

Medellín egy kolumbiai város, és akárcsak Guadalajarában, ott is működik egy Casa del Ciclista, vagyis egy bringás ház, ahol a kerékpártúrázók ingyen lakhatnak – így az ilyen bringás házak egyben nagyszerű találkozóhelyek is útitársak, barátok, vagy csak úti tanácsok, tippek megtalálására

Ez már a következő fehér falu, San Juan del Oriente

Tele maja szobrokkal

Telerajzolták a fehér falakat! :)

Diria főterén

Diriomo, az utolsó fehér falunk főterén – Éppen valami fesztivál készült a védőszentjük tiszteletére, azért van előteteje a templomnak

Itt már Granada felé zúzzuk lefelé. Jobbra egy külszíni fejtés oldalában megfigyelhettünk a különböző rétegeit a Földnek. Ez Zitának mindig nagyon tetszik! :) (Lehet, hogy nem teológusnak, hanem geológusnak kellett volna mennie?)

…és megérkeztünk Granadába! :) Itt már a város utcáin kanyargunk, hogy megkíséreljük a lehetetlent: Granadában olcsón megszállni.

Granada, ahol megpihenünk kicsit

Igaz, hogy csak rövidebb távokat mentünk az elmúlt 5 napban, de folyamatosan úton voltunk, és ezalatt azért gyűltek bőven az olyan teendők, amelyeket sose sikerült esténként megcsinálni, hiszen “Csak most vagyunk itt, hát nehogymár mossak/írjak/feltöltsek/levelezzek, mikor itt ez a gyönyörű hely, és holnap elmegyünk innen?” :) Így mire bármire is rákerült volna a sor, inkább az történt helyette, hogy egyszerűen kidőltünk a matracainkra! Ilyenkor jön az, hogy megállunk valahol, és addigra vagy tele van már a fejem az elintéznivalókkal, vagy teleírtam két oldalt velük a noteszemben. Aztán jön az első nem bringás nap, de azon a napon olyan fáradt vagyok, hogy nincs erőm semmit csinálni, és ezért délutánra, de legkésőbb estére elfog a bűntudat, hogy elpazaroltam egy napot a drága, egyszeri és megismételhetetlen nászútunkból! Ráadásul itt vagyunk Granadában, ez A Város, a kihagyhatatlan hely az országban, még a Közép-Amerikai útikönyv címlapján is innen van az egyik fotó, én dolgozni akarok a számítógépen? Hát normális vagyok? És még csak haladni sem sikerült a dolgokkal, és a várost se néztük meg, ejjj, hát milyen dolog ez? :)

Ugye, milyen szar, mikor az ember külső elvásároknak próbál megfelelni? Mennyire el lehet bonyolítani az ék egyszerű dolgokat, és mennyire meg lehet mérgezni a napokat, ha nem figyelünk. Amit az előbb lefestettem, azért az egy erős túlzás (már…) nem szoktunk így érezni, ha pihenni kell, akkor pihenünk, ha nem csináltunk semmit egy nap, nem baj, majd másnap annál nagyobb lendülettel állunk neki. Ha nem néztünk meg minden látnivalót egy híres városban, az se baj, majd megnézi másik kétmillió turista. Az érdekes(, és néha nehéz) az, hogy míg mi szünetet tartani, és kiürülni, leülepíteni, leírni az élményeinket jövünk egy ilyen helyre, mint Granada, addig a körülöttünk lévő összes többi külföldi turista azért van itt, hogy lássa a várost és itt szerezzen új élményeket. Nekünk csak egy másik(, valljuk be, valóban szép) városka a többi mellett, de pl. nekem Nagarote is pont így vagy talán még jobban tetszett, pedig arról csak egy bekezdést ír az útikönyv míg Granadáról hosszú oldalakon keresztül regél. Az ilyenekre figyelnünk kell, mi máshogy utazunk, és bár nem szeretünk csak úgy elmenni egy ország nevezetességei mellett, de a legtöbbször nekünk nem ezek adják a legjobb élményeket. Azok az úton, bringázás közben jönnek, ahogy a lelki béke, a lecsendesedés is, amikor helyrekerülnek a fejben a dolgok, amikor lenyugszunk. Persze az állandó bringázásban is elfáradunk, és jön egy pihenő, ami valójában nem is pihenő, mert ott a kétoldalas to do lista… :) Szóval érdekes ez. Rosszul fogalmaztam anno, vagyis anno inkább nem ezt éreztem még, akkor valóban egy kis szürkeségre vágytunk, de most úgy érzem, hogy a hétköznapok és a hétvégék váltakozása hiányzik. 5 nap, amikor csináljuk, amit kell, és 2 nap, amikor csináljuk, amit 5 napja várunk, és ami más, mint az az 5 nap volt, és aztán kezdődik az egész előlről. Ehhez képest a mi életünk sokkal kesze-kuszább, de megtalálni az egyensúlyt benne abszolút nem áthidalhatatlan akadály! Főleg nem a maradék 7470km-re és 7-8 hónapra. Csak tudjam rávenni magam a blog és a cikkek írására bringázás után. Mert akkor a legjobb, legkönnyebb írni, még akkor is, ha fizikailag ilyenkor fáradtabb vagyok. :) (ma is, ezen a napon, mikor ezt írom, 87km-t bringáztunk)

Na de elég a süket rizsából, nézzük, hogyan találtunk szállást Granadában! Megálltunk azon a környéken, ahol a legolcsóbb hosteleket tudtuk. Zita bement kérdezősködni a Backyard Hostalba, én meg közben azon a két fickón mosolyogtam, akik egy pickuppal álltak meg előttem. Mindkettőjük nyugati, fehér ember volt, napszemüvegben és basebell sapkában. Ők is szállást kerestek, és közben egyikük előadta, hogy ez élete legrosszabb napja, mert Managuában kirabolták őket, készpénzt, bankkártyákat elvittek, és mire utóbbit le tudták tiltani, már 1600 dollárért laptopot meg tableteket vásároltak le róla. Húhh, ez tényleg gáz, ha igaz, na de erre találták ki a vásárlási napi limitet, nem? Persze ezt már nem kötöttem szegény részeg emberem orrára. Hogy a részegség volt oka, vagy okozata volt a rablásnak, azt se kérdeztem már meg tőle, pedig aztán végül egy hostelbe kerültünk. Kérdezték hogy hol van a Monkey Hostel? Én megnéztem a gépészt, és láttam, hogy innen csak 84m-re a tömb túloldalán. Ezen jót nevettek, hogy micsoda kütyüm van, majd tekertünk a Bearded Monkey Hostelbe, ahol volt ágy a dormitory-ban! Itt is csak 6 dollárért ágyanként, de nekünk már ez is sok volt. Viszont belementek hogy a tágas, körben fedett udvar oldalában kiterítsük a matracainkat napi 5 dollárért összesen! Ehhez persze kellett kicsit alkudozni, de hát azt csak akkor nem kell, ha mindegy mennyit költünk, olyan meg sosincs. :) Itt és a városban végül sokkal tovább maradtunk, mint eredetileg terveztük. Három teljes napot eltöltöttünk itt, ezalatt csak egyik Overes cikket sikerült megírnom a kettőből. (Katasztrófa!!! :D)

Na de most lássuk, hogy milyen volt Granada, amikor nem a to do listát nyomtuk benne és nem is bűntudatosan pihentünk (ilyen kretén bűntudatom, hozzá kell tegyem, csak nekem szokott lenni, Zita normális…).

A főtér oldalában

A főtér közepe, a kedvenc hot-dogosunktól fényképezve

Rendszámtábla a biciklin – Kedves Facebook-táborunktól tudjuk, hogy ilyen régen odahaza, Magyarországon is volt, nagyszüleink korában

A La Merced templom a hostelünk utcájában

A harangtoronyba pénzért fel lehetett menni körbenézni – a háttérben a Katedrális, a város jelképe

Kilátás a másik irányba a harangtoronyba

A régi cseréptető mellett a bádog is egyre nagyobb szerepet kap

Egy tömbnyire a hostelünktől volt egy csokimúzeum, ahol megmutatták nekünk szép kávészínű grafikonon, hogy az USA-ban fogy a legtöbb csoki

Pedig az egy főre jutó fogyasztásban a fasorban sincsenek, abban Nyugat-Európa a király!

…és a csokitól négy nyelven is jól fogjuk érezni magunkat, és ellazít és jó a stressz ellen! :)

…és persze tovább is élsz tőle… Még a rákot is megelőzi… No comment. Amúgy tényleg jó dolog pár kocka csoki, csak ne essünk túlzásokba! :) Itt a múzeumban pl. az árakkal brutális túlzásokba estek, egy falat csokoládé 2-3 dollártól kezdődött, magyarul semmit nem lehetett kapni 500 forint alatt, de a legtöbb dolog inkább ennek sokszorosa volt.

Ja, és a csoki sokkal jobb a kávénál! De a legjobb a csokis, jeges, tejes kávé shake! :)

Gyárat is lehetett volna látogatni, saját csokit készíteni, stb…

Úton haza láttuk egy kapuban. Hogy lehet így formázni, hogy hogyan nőjön egy növény?

Kedvenc teraszos házunk Granadában

Jó volt, hogy kicsit egy helyen voltunk, hogy felfedezhettünk kedvenc helyeket, visszajárhattunk, megismertük az embereket, ha ízlett egy étel akkor másnap ehettünk belőle még egy adagot… :)

Itt már második este, naplemente előtt megyünk ki a partra a bringákkal, hogy megtudjuk, tudunk-e emberi áron kajakozni, vagy sem?

Itt ezen a helyen sikerült kialkudni a kezdeti 10 dollár / óra / főből egy 10 dollárt kettőnkre, két órára egy kétfős kajak bérleti díjára. Persze nem éjszakai vízi kalandtúrára vágytunk, ezért megbeszéltük, hogy másnap reggel 7-kor itt leszünk és elkötjük a kajakot, hogy felfedezzük a Las Isletas-t

Vagyis a kis szigetecskéket. Állítólag 365 van belőlük, de én ezt nem hiszem el, szóval maradjunk annyiban, hogy van egy csomó kis sziget egy feltehetően egykor vulkáni kráterként szolgáló íves félsziget körül a Nicaragua-tó oldalában, Granadától csupán néhány kilométerre DK-re. Erről sok jót hallottunk, még egyik kedves klubtársam is megjegyezte Facebookon, hogy ki ne hagyjuk! :)

Hazafelé menet már nagyon lent volt a nap, és avart égettek – én meg fényképeztem! :)

Így szemből. Ilyenkor egyébként meg sem állok, csak rántom elő a bringástáskák jobb középső kiszsebéből a kompakt fénykezőgépet és tüzelek “csípőből” :)

Visszafelé tettünk egy kisebb kitérőt a félsziget belseje felé, de közben azért a kókuszárus mellett nem tudtunk csak úgy elmenni. 15 Córdoba, vagyis 150 forint volt egy kókusz. Ez kicsit turistaár, de hát hagy éljen meg valamiből az emberünk is, nem valószínű, hogy degeszre keresi magát a turistatömegen, ha 5km-re a várostól tud csak kókuszt árulni

A félszigeten nem volt aszfaltozott út, ezért itt ezen a ponton visszafordultunk és indultunk, most már tényleg egyenest hazafelé

Ez az egyenes egy kicsit túl egyenesre sikerült… Ugyanis nem mentünk vissza a parti útra, ahol jöttünk, és ami szépen ki van építve, hogy azon hordozzák a turistákat a lovaskocsikon, hanem egy rövidebb, és ezért tévesen gyorsabbnak hitt úton mentünk haza Granadába. Ez egy hullámos, köves földút volt, tele szeméttel és nagyon szegényes portákkal

Ez már újra a belvárosban. Ilyen kinyúló rácsos ablakokat eddig még csak itt Nicaraguában láttunk

Másnap reggel a katedrális előtt

Miguel már hajnali 5-től itt árulja az óriás hot-dogait repolloval, vagyis egyfajta kevésbé durva savanyúsággal, amit még én is megeszek :)

Viziló! :)

Friss hal egyenesen a horgásztól, kora reggel

Nálunk volt a GPS is (amit itt nekünk viccesen, “hepesz”-nek hívnak), de biztos ami biztos, lőttünk egy fotót egy papírtérképről is indulás előtt. A terv az volt, hogy megnézzük az Isla El Castillot, és ha még marad időnk, elevezünk az Isla Los Monosig is, vagyis a Majmok Szigetéig. Na ebből mind nem lett semmi! :D

A többség ilyen motoros hajókkal fedezi fel a szigeteket

Kezdetben még egy kellemes, árnyékos, csendes lagunában haladtunk, ahol nyugodt volt a víz

Aztán már nem volt olyan nyugodt a víz… :) Amít elértük a szigetek szélárnyékát, pár száz métert a nyilt vizen kellett haladnunk, ahol az erős szél miatt nagy hullámok voltak. A kajak meg… Hát maradjunk annyiban, hogy nem egy díjnyertes tervezés! :) Már borulás előtt éreztük, hogy kezd necces lenni a helyzet, mert nagyon bevertek a hullámok és egyre gyűlt a víz a kajakban, de úgy voltunk vele, hogy megpróbálunk kimenni az első sziget szélvédett partjára és ott majd kiöntjük belőle a vizet. Hát ez nem sikerült, mert mikor megpróbáltunk hirtelen szembemenetből hátat fordítani a hullámoknak, nem voltunk elég gyorsak, és oldalba kapott minket a hullám, amitől be is borultunk szépen. Az én mentőmellényem két elülső zsebében volt az új vízálló fényképezőgépünk, és a 2. GPS-ünk, amit már Vietnam óta, vagyis kb. 2 éve használunk. Utóbbi csak cseppálló, de megúszta a dolgot. A többi cuccunk mind egy Ortlieb vízálló zsákban volt, és nem áztak el nagyon, csak egy picit mikor a GPS-t beledobtuk a zsákba. Mondjuk az nem volt vicces, amikor a régi Nokia E51 nem kapcsolt be, de aztán sikerült kiszárítani és most már jól működik. Egyszóval nincs anyagi veszteség! :)

Mert a kajak sem süllyedt el, sikerült kitolnunk a szigetre. Egy perccel a borulás után már a saját hülyeségünkön röhögtünk, és hogy már megint történik velünk valami, mégha nem is épp kellemes, de azért nevetni ezen is lehet! :)

Így ni, a vizet szépen kiüntjük. Közben egy a szigeten kapáló öreg fickó hangosan nevetve kommentálta az eseményeket. :)

Ekkor vettük csak észre, hogy a kajakok ülései valójában egy hagyományos, olcsó műanyagszékből lettek átépítve! :)

Egy a sok sziget közül

Szőrös vizivirág szívalakú levéllel! :) A virág egyébként azért volt szőrös, mert ha lefröcsköltük vízzel, összehúzta magát és a “szőrök” nem engedték a belsejébe a vízcseppeket

Kingfisher, vagyis jégmadár! :) …és igen, a szigeteken van áram, a vezeték át van húzva közöttük az égben

A háttérben Granada

Visszafelé megpróbáltunk egy lagunán átvágni, hogy kikerüljük a nyílt vizi nagy hullámokat, de sajnos túl sűrű volt a növényzet. Viszont ekkor már kisebb volt a szél is, így visszafelé megúsztuk borulás nélkül! :)

A kikötőhöz érve még volt 10 percünk a 2 órából, ezért meglátogattunk egy kisebb “horrorfát” :)

Egy másik templom a katedrális mögött

Indulnak a lovaskocsis járatok – mi még megúsztuk tömeg nélkül a Las Isletast, de napközben állítólag elég zsúfolt.

Történt 2015. január 21-25. között, megírva január 31-én.

]]> http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/harom-nap-granadaban/feed/ 3 Nagarotétól Masayáig – Señora Zita és Don Árpi Miguel és Reina, valamint Oscar Perez vendégszeretetében http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/nagarotetol-masayaig-senora-zita-es-don-arpi-miguel-es-reina-valamint-oscar-perez-vendegszereteteben/ http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/nagarotetol-masayaig-senora-zita-es-don-arpi-miguel-es-reina-valamint-oscar-perez-vendegszereteteben/#comments Thu, 29 Jan 2015 07:00:39 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=26973

Újra normális, 36,8 Celsius a hőmérsékletem, úgyhogy nekiállok írni! :) Mert volt ennél közel 3 fokkal magasabb is, de erről majd később. Most csak annyi, hogy ne aggódjatok, nincs csikungunyám, se denguem. Se maláriám, hisz az tudtunkkal nincs is ezen a környéken. Szombatig meg kell írnom a második cikket is az Over magazinba, és ezzel a bejegyzéssel próbálom rávenni magam az írásra. Csapjunk is bele!

Quesillos, tiste és kerékpártárolós, zenélő riksák Nagaroteban

Itt ébredtünk reggel Nagarotéban. Egy hotel még építés alatt álló közös helyiségében / folyosóján, ahol 80 Córdobáért, 800 forintért maradhattunk. A szobák 250 Córdobától indultak, és ebből képtelenség volt alkudni

Városi áru és ember szállítás

A főtér nagyon szépen nézett ki, főleg a falu többi részéhez képest

Ekkor még nem tudtuk, miért vannak ilyen óriási kupaszobrok felállítva a főtéren

Aztán az előző előtti képen látott büfésor egyik ablakánál megálltunk reggelizni, és minden világossá vált: A quesillos és a tiste Nicaragua két legjellegzetesebb enni- és innivalója, amelyek leginkább erre a León és Managua közötti területre jellemzőek. A quesillosról már írtam, ez egy tortillára rakott sajt, sóval és savanyított hagymával megszórva, majd cremával vagyis egy tejfölszerű fehér tejtermékkel leöntve. Mindezt “tradícionálisan” egy kis műanyagzacskóban tálalják, aminek az egyik alsó sarkát kiharapva a maradék cremát is ki lehet belőle szívni. Itt végre azt is láttuk, hogy néz ki ez a zacskós verzió, illetve a bal oldalt látható fakupák (amelyeket nagyban a főtéren is láttunk – előző kép! – szerepére. Ezekben tálalják a tiste nevű italt, ami a következőkből készül: kukoricadara, kakaó, canela, és “clavo de olor”, vagyis szegfűszeg. :)

És most nézzük, :) hogy néz ki mindez mozgóképen (1:09), és hogy mennyire ízlett a tiste Zitának az első korty után!

Hát igen, a teteje majdnem mint a kakaó, de az aljára leülepszik a sok kukoricadara és az bizony sűrű cucc! :)

Egy szobor a főtér oldalában, a quesillosozó tőszomszédságában. Kérdeztük a helyieket, hogy miért a fa a kötényen, és egyáltalán mit visz a hölgy és miért a szék? A válaszukból megtudtuk, hogy ez egy quesillost áruló hölgy, és a szék valójában inkább asztal és arra kell, hogy ki tudja rá pakolni a portékát. A kötényén pedig a fa…

…azért van, mert pár sarokkal odébb található az El Genizaro nevű hely, ahol – a legenda szerint – egy hatalmas fára a spanyolok felakasztottak anno egy helybélit, és nagyon sokáig lógni hagyták ott, hogy ezzel is példát statuáljanak és megfélemlítsék a lakosságot

Az eredeti fa – vagy amit annak vélnek – még ma is megtalálható itt.

Ugyanitt találtuk ezt a falfestményt, aminek a felső része a Nicaragua-tavat és az Ometepe-szigetet ábrázolja, amelyet két vulkáni hegy formált. Most e szigetről írom ezt a beszámolót. :)

Nagyon bírjuk, hogy itt mindent vidám színesre festenek! :) – Ez egy quesillost és tistét kínáló mobilárus kocsijának oldala.

Aztán volt itt más érdekes dolog is. Nézzétek csak ennek a motorriksának a hátulját! Azok a fehér kampók kerékpárok szállítására vannak ott! :)

Beszélgettem a sofőrrel, azt mondta, két bringát is el tud vinni a riksáján, és ezért nem számol fel pluszpénzt a fuvarhoz. Ez a kis miliő itt a tér oldalában annyira megtetszett nekünk, hogy készítettünk is róla egy rövid videót (0:53) Zitával, ami alatt megkértem emberünket, hogy csavarja kicsit fel a hangerőt, ugyanis a riksában hátul elfért még egy pár bazinagy hangszóró is! :)

A horrorfáktól a vulkáni halakig

Kifelé menet a faluból leelőztünk egy szekéren közlekedő családot. Errefelé elég általános látvány az ilyesmi.

Nagarote határában több ilyen éttermet is találtunk az út mentén – úgy látszik ez a városka tényleg nagyon híres a quesillosáról

Útközben láttunk egy csomó “horrorfát”, kilométer hosszú sorokban álltak az út mellett. A fura, törzse és ágai, illetve a rengeteg róla lelógó lián miatt neveztük így el magunk között a fát, mert hát nem ilyen fák próbálják mindig megfojtani a főhőst a filmekben? :) Szerintetek egyébként ez a fa része, vagy mind a lián, mind a törzsön és az ágakon lévő “dolog” egy fára nőtt élősködő?

A Momotombo vulkán

Felhajtottunk egy teherautó-mérlegre. Azt mondja Zita 120kg bringástul és cuccostul – A 110 reálisabb, de hát mikor álltunk utoljára szobamérlegre? :)

Ketten együtt 270kg. Na ez már tényleg sok! :) Felfelé kerekítve 40kg a két bringa, mi ketten mondjuk 150kg vagyunk. Az biztos, hogy nincs 80kg cuccunk, maximum 70kg, de inkább csak 50, vagy még kevesebb. Rossz a mérleg! :)

A következő faluban, Mateareben megálltunk, hogy kérdezősködjünk. A Pali nevű bolt előtt tettük mindezt, ami az egyetlen szupermarket lánc Nicaraguában. Azt akartuk megtudni, hogy az előttünk álló Chiltepe félsziget a Managua-tó oldalában körbebiciklizhető-e aszfalton, vagy sem. Itt találkoztunk egy kedves párossal, Miguellel és Reinával, akik elmondták, hogy nincs aszfalt a szigetet körbejáró úton, viszont nekik van egy tóparti szórakozóhelyük a félsziget belsejében lévő egyik krátertó, a Xiloá-tó partján, és nagyon szívesen látnak minket, lesz étel, ital és még ott is alhatunk, ha szeretnénk. Mikor kérdeztem, hogy ez kerül-e valamibe, az volt a válasz, hogy “No, nada!”, vagy nem, semmi! Mivel eredetileg is úgy terveztük, hogy meglátogatjuk ezt a tavat, ezért elfogadtuk a kedves meghívásukat és megbeszéltük, hogy kb. másfél óra múlva megérkezünk hozzájuk. Az útikönyvben olvastuk, hogy szép hely a Xiloá-tó, és hogy a tiszta vízében még búvárkodni is lehet. Máris bevizionáltunk egy csodaszép tavat egy vulkán belsejében, ahol hamarosan sznorkellezni fogunk a vulkáni halak között. :)

Útközben, már a főútról a tó felé letérve jött szembe ez a csodálatos busz! :) Ennyire cifrán kifestett régi iskolabusz talán eddig még nem is láttunk Latin-Amerikában

Batman és Superman Jézus Krisztus és az USA-ban dolgozó családtag után holtversenyben a harmadik helyet foglalják el a helyiek szuperhős-toplistáján :)

Valamilyen, eddig számunkra érthetetlen okból Taz, a rajzfilmből ismert tasmán ördög különösen népszerű figura Nicaraguában, vagy legalábbis a nicaraguau járgány-festők/tulajdonosok körében biztos. :)

Ne kérdezzetek semmit! Mikor megérkeztünk barátainkhoz, ez a nagydarab, magas, részeg ember, salátalevéllel a fején nagyon boldogan mesélte nekünk, hogy ő rendőr… Ezek után mikor bele akart ülni a bringába, nem mertem ellenkezni. :) Hála az égnek, elindulni nem akart, sőt mikor csak én fogtam és nem az oszlopnak támaszkodva ült a bringában, annyira megrémült a szokatlan egyensúlytól, hogy rögtön ki is akart szállni. :)

Miguellel és Reinával, a házigazdáinkkal. Reina nagyon finom, pörköltszerű marhahúst készített ebédre.

Így festett a tó a partról. Valahogy túlvizináltuk magunkban a látványt, a valóságban nem volt akkora szám

Viszont a parton egyszercsak megjelent a nagarotei főteren látott quesillos árus hölgy szinte teljesen pontos, élő mása. Még a kinyitható asztal is pont úgy volt a jobb vállán, mint a szobron! :)

Bementünk sznorkellezni a vízbe, de a látótávolság sajnos alig haladta meg az egy métert, így ez sem volt túlságosan nagy élmény.

Mivel a házigazdáink később leléptek, és csak egy felügyelőfiúval maradtunk, a délután hátralévő részében egy, a következő Over Magazinban megjelenő Hawaiiról szóló cikken kezdtem el dolgozni, de erről most nincs mit mesélni. :)

így néz ki a hely, ahol aludtunk. Egy alacsony bádogtetős csarnokszerű épület volt a kocsma, ahol aludtunk. Hétvégén állítólag tele van és nagy bulik vannak, de mi persze nem hétvégén jártunk itt, szóval nagyon csendes volt, alig láttunk vendégeket. Ezer köszönet Miguelnek és Reinának a remek szálláshelyért, és a vendégszeretetükért!

Señora Zita és Don Árpi spontán élő rádióinterjút ad Managuában :)

A főváros a félszigettől csak egy köpésre volt. Visszatekerve a főútra egy kisebb emelkedőt kellett megmásznunk.

Aminek a túloldalán egy kilátóból ez a látvány tárult elénk

Hátul a félsziget, a közelebbi dombok mögött a krátertó, amiben előző nap fürödtünk

Managuában, két sarokra a kormányzati épületek, a nemzeti palota és a főtér előtt. Mi sem akartuk elhinni, azt hittük, rossz helyen járunk, de hát a GPS nem csalhat…

…és nem is csal! Két sarokkal odébb már csak kétszer négy sávos, ilyen sárga “fákkal” díszített óriási úton találtuk magunkat

Szökőkút a parkban

A katedrális? Ez lenne az? Egy könnyűszerkezetes teteje volt csak, mint a vásárcsarnokoknak, mintha lebombázták volna valamikor és még nem került felújításra. Talán a polgárháború nyoma.

A többi épület a környéken annyira fantáziátlan volt, hogy nem is készítettem róluk fotót. A környéken egyébként nagy építkezések folytak, szóval pár év múlva lehet, hogy tényleg lesz itt valami, amit érdemes megnézni, de jelenleg… Hát minket itt konkrétan semmi nem nyűgözött le, de ez lehet, hogy azért van, mert kezd city-itisünk lenni, vagyis annyira nem nyűgöznek le mostanában minket a nagyobb városok.

Ekkor még csak az út közepén meghagyott fát fotóztam, és nem is gondoltam rá, hogy az alatta megállt fehér autó egy újabb izgalmas kis történetet fog elhozni nekünk :)

Ez a hölgy pattant ki az autóból, és egyből rádióról meg újságról kezdett nekünk spanyolul magyarázni, aminek persze mi csak a töredékét értettük, de annyit, azért levágtunk a diktafonból, hogy interjút szeretne velünk készíteni. Csak egyetlen feltételünk volt ez ügyben, hogy vonuljunk vissza a nagy fa árnyékába, mert ha a napon kell állnunk 5 percig, attól megpurcanunk.

A csaj vagy csak egyszerűen spontán volt, vagy nagyon profi, vagy mindkettő, de pár perc alatt megtudakolt tőlünk minden fontosat, majd telefonált egyet, aztán kérdezett engem, kérdezte Zitát nagyjából ugyanazokról a dolgokról, amelyeket már az elején is megkérdezett tőlünk, közben ő is magyarázott mindenfélét csengő-bongó hangon, aminek kb. csak a 80%-át értettük, majd mindezek után megköszönte nekünk az egészet. Az egész nem tartott tovább 5 percnél. Mikor kérdeztük, hogy hol és mikor lesz adásban, mondta, hogy ez élő volt! :) Hoppá! Akkor bizony a műsor is elég spontán kellett, hogy legyen. A hölgy azt is elmondta, hogy újságban (periodico) is lesz rólunk cikk, ehhez készített is gyorsan néhány fotót a mobiltelefonjával, majd megadott egy webcímet. Ezt a webcímet aztán az erről az esetről írt facebook posztunk mellé egy kommentben közöltük. Nagy meglepetésünkre ezt a poszt több mint 300 lájkot kapott, és ami még jobb, hogy az egyik kedves olvasónk a weboldalról kikereste a rólunk szóló cikket, amit így veletek is meg tudunk osztani. Ez a cikk úgy kezdődik, hogy “La señora ZitaZarug y don ÁrpiHarkanju, son una pareja de húngaros”, és mi annak ellenére, hogy a neveinket furcsán egybe és elírták, nagyszerűen mulattunk a señora és don előtagokon. :) És ha ilyen gyors és “fájdalommentes” interjút készítenek velünk, akkor akár még a neveinket is elírhatják. Najó, Harkányi helyett Szirákit írni talán már egy kicsit meredek, de a végén azon is csak nevetni sikerült.

Managua – Masaya, egy harmadrendű kis úton

Az interjú után úgy éreztük, ezt már úgysem lehet überelni, ennél jobb élmény már nem fog érni minket a fővárosban, ezért jobb is, ha gyorsan továbbállunk. Masayáról jókat hallottunk Péteréktől, ezért úgy döntöttünk, hogy feltekerünk a 200 méter magasan, egy vulkán oldalában található városkába, hogy ott töltsük az estét.

Managua külvárosában, autóalkatrész árusok

Az egyik legfinomabb és az átlagtól legeltérőbb étel, amit eddig Nicaraguában ettünk! Egy útszéli kis étkezdében, 70 Córdobáért: fehér szószos csirkehús sült hagymával, a petrezselymes krumplihoz hasonló, fűszeres főtt krumplival és tortillával. Zita választása nem volt ilyen jó, de szépen megosztoztunk fifty-fifty mindkét tányéron, hogy neki is járjon a jóból. :)

Egy kerülettel odébb egy szekérnyi gyerek úgy nevetett a fekvőbringáink látványán, hogy majd ki estek a szekérből :)

Később utolértük őket, és egy kis videót is készítettem az előzésről. (0:40)

Csatorna a külvárosban – szennyvíz vagy csak egy patak, ki tudja?

Ez a bizonyos rövidebb, és kevesebb forgalmat ígérő harmadrendű út kezdetben úgy tűnt, rossz választás volt

De aztán ilyen szép kövezetet kaptunk és az emelkedő is végig nagyon mérsékelt maradt

Vidéki kisbolt

…és megérkeztünk, újra Coca-colafalván vagyunk! Ez már Masaya külkerülete.

A rendőrök rendszám nélküli ladákkal járnak. :) Gondolom az autóra festett 490-es szám az azonosítójuk

Itt végre rájöttem, miért csempézik ki a ház előtt a járdát. Ugye odabent, mivel betonból van az egész ház, délutánra dögrovás meleg lesz. Az emberek alig várják, hogy lejjebb bukjon a nap és kiülhessen az utcára. Ezért ülnek a ház előtt mindenütt a városokban késő délután és este a hintaszékjükben az emberek. És ezért csempézik ki a járdát és a házat, mert szeretnének szép és tiszta helyen kint ülni, a csempe pedig könnyen takarítható. :) Esőben meg rohadt csúszós és fokozottan balesetveszélyes, de az mit számít…

Ugye mondtam, már be vannak készítve a hintaszékek az ajtó mellé! :) Nicaragua egy hintaszék (és függőágy) nemzet! :)

Masayában egy 89 éves veterán tűzoltó vendégszeretetében

Kaptunk egy tippet jövet, hogy a főtér mellett van egy olcsó hotel – odafelé menet láttuk, hogy itt még lovasszekerek is működnek. Az nem lett tiszta, hogy csak a turisták kedvéért, vagy rendes városi tömegközlekedési eszközként, de azt hiszem, e képből úgy tűnik, talán utóbbi. Lószar is volt bőven az úton, ahogy sok más városban is az országban. :)

Masaya utcái is tele vannak szép falfestményekkel, legtöbbjük a város jelképeit mutatja be

A templom a főtéren

A szálloda, amit mondtak nekünk, méregdrága volt, és a többi szálló meg mind tele volt, egyetlen egy helyen volt egy szoba, de ott meg a bringákat nem tudtuk volna hová tenni. Végül felkerestük a Bomberost, vagyis a tűzoltóságot, ahol egy idős bácsi, Oscar Perez egyből nagy szeretettel fogadott minket. Oscarról hamar kiderült, hogy 89 éves és még mindig aktív tűzoltó. Persze gondolom már csak irodai munkákat végez, mint adminisztráció, oktatás és hasonlóak, de akkor is, ez órási! Főleg, ha azt is hozzávesszük, hogy ő az egész tűzoltóság alapítója. 1962-ben alapította Masaya tűzoltóságát, vagyis 53 éve dolgozik itt tűzoltóként! Ez azért nem semmi, valljuk be! Itt az oklevelek előtt a falon megengedte, hogy estére táborozhassunk. Oscar feje feletti képen egyébként ő látható, díszegyenruhában.

Oscáréknál még nem vertünk tábort, csak otthagytuk a bringákat és elindultunk gyalog felfedezni a várost és találni valami vacsorának valót.

Már árnyékos az utca, kint ülnek az emberek – két hintaszék volt, Józsinak balra már csak műanyagszék jutott! :)

Buli van! :)

Masaya védőszentje megvéd a vulkánkitörésektől…

…de ha esetleg szabadságon lenne, mikor a vulkán kitörni készül, akkor szaladj balra!!!

Ezt az állítólag qacalnak nevezett ételt egy picaroban, vagyis egy gyümölcsnek a kemény héjában árulják, és még a kanál is ebből a héjból készült! :) Egy adag, ha jól emlékszem 10 Córdoba volt, vagyis 100 forint – és nagyon finom volt! :)

Meg is kóstoltunk, itt hallhatjátok, milyen íze van! :D (0:50) Annyira ízlett nekünk ez az elsőre nagyon bizarrnak tűnő lisztből, rizsből és kukoricadarából készült fahéjjal megszórt forró tejberizsszerű étel, hogy végül még egy második kört is rendeltünk belőle.

Valami toronymániájuk is van a nicaraguaiaknak mert nem egy étteremnél láttunk kisebb kilátótornyokat, itt meg egy óriási magasra épített asztalt két székkel

A fő étkezésünk már abszolút nem volt autentikus. Több büféből is friss, illatos sonkás-sajtos pizzaszeleteket árultak 15 Córdobáért. Ezeket először csak a farkaséhségünk csillapítása végett kóstoltuk meg, de végül annyira ízlettek, hogy bevágtunk fejenként 4-4 szeletet és ezzel jól is laktunk.

A főtéren jó kis hangulat volt naplemente előtt

A gyönyörű fények arra késztettek minket, hogy sétáljunk ki a maleconra megnézni a várostól nyugatra lévő tavat. Nem erre számítottam, én azt hittem, a tó egy szintben lesz a várossal és majd egy jó kis strandon nézhetjük meg a naplementét. Hát nem, ez is egy krátertó, legalább 100 méterrel a város alatt… De azért ez sem volt csúnya! :)

A malecon – vagyis a vízparti sétány. Hát, mondjuk itt nem épp vízparti, de majdnem… Mondjuk, hogy egy szakadék partján van.

Ha van ilyen rácsod a házad előtt, akkor akár kint is felejtheted éjszakára a hintaszéked, senki nem viszi el!

Kreatív!

Éjszakai szálláshelyünk a tűzoltóknál! :) Este vittünk nekik egy két literes üdítőt ajándékba. Gondolkodtunk gyümölcsben, de most őszintén, nekik egy-két kiló banán vagy narancs az minden sarkon minden fán megterem… Bár mondjuk egészségesebb, de olyat akartunk adni nekik, aminek örülnek és amit értékelnek. Még ha egészségesebb is lett volna a gyümölcs. Szerintetek mit kellett volna adnunk nekik? Inkább 5kg narancsot? Volt más, spécibb gyümölcs, pl. alma vagy szőlő, ami errefelé extra dolognak számít, de ezek meg olyan drágák, hogy annyit venni belőlük, amennyit egy dandárnyi tűzoltó értelmesen el tud osztani egymás között, az többe került volna mint egy szállodaszoba… :) Amúgy a háttérben látható tűzoltóautó egy 49 éves orosz csoda!

Hát ennyi! :) Megint csak ezzel a gyönyörű magyar mondattal tudok köszönetet mondani Nicaraguának e két csodás napért: Köszönjük a vendégszereteteteket! :)

Te jó ég, már megint mennyit sikerült írni, pedig csupán két napot fedtem le ezzel a blogbejegyzéssel. Két ilyen nap olyan nekünk, mint régen odahaza egy a többitől eltérő, izgalmas hétvége, amikor egy csomó új dolgot csináltunk, vagy valami szokatlan, nagyszerű dolog történt velünk. Itt az úton tele vagyunk ilyen napokkal, de ahhoz, hogy ezeket igazán meg tudjuk élni és értékelni tudjuk őket, kellenek üres napok is – főleg ennyi idő után. Ezek is megtalálnak minket, vagy mi találjuk meg őket, és ha üresben, egy helyben állunk 1-2 napot, az már nem zavar minket annyira, mint kezdetben. :) Persze azért haladni is kell, és talán a legnehezebb mostanság ezt az egyensúlyt megtalálni. Haladni is, és közben lenni is és megélni a dolgokat. Most például, mikor ezt a bejegyzést zárom, azért állunk, mert lebetegedtem. De már tegnap délután óta nincs lázam, és itt ez a gyönyörű vulkán, és jön a naplemente, van egy gyönyörű part innen 5km-re, vannak felhők az égen, egyszóval ideális az idő egy jó kis timelapse videó elkészítéséhez, ezért most eltűnök a gép elől! :)

Történt 2015. január 20-21-én. Leírva január 28-án. Bicikliztünk 36,5 és 54,1km-t.

]]> http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/nagarotetol-masayaig-senora-zita-es-don-arpi-miguel-es-reina-valamint-oscar-perez-vendegszereteteben/feed/ 0 Péteréktől a nicaraguai himnuszt fütyülő tűzoltóig http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/peterektol-a-nicaraguai-himnuszt-futyulo-tuzoltoig/ http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/peterektol-a-nicaraguai-himnuszt-futyulo-tuzoltoig/#comments Mon, 26 Jan 2015 07:00:41 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=26804

Mostanában nincs kedvem naplót írni, amolyan “kell”-ként élem meg, ami nem jó. Najó, ez kis túlzás, mondjuk inkább úgy, hogy már nem okoz akkora örömöt és nehezebb elkezdenem. Pedig jó pillanataink most is vannak bőven, csak valamiért az írókám nem a régi. Azért nekiállok! :)
Leónból Péterékhez mentünk, ahol végül nem egy délutánt és egy estét maradtunk, hanem ugyanennyit plusz még egy napot. Onnan a főváros felé vettük az irányt, de ezen a napon is csak délben sikerült elindulni, így Managuát végül csak két nap alatt értük el a tengerparttól, igaz akkor rögtön túl is szaladtunk rajta, és egy vulkán oldalában, a csodás Masaya városában töltöttük ezt az estét. Erről, a – ha jól számolom – négy napról szól a következő nyolcvan valahány kép és képaláírás :) Meg amit a képek közé írok. :)

Péterékhez hét mérföldet a főúton, majd újabb hét mérföldet egy földúton kellett megtennünk – utóbbi mellett röfögtek a röfik :)

Az nevet, aki utoljára nevet! :)

Péterék az első pillanattól kezdve nagy szeretettel fogadtak minket

Kimentünk a tengerpartra Zitával, csak így ruhában, de aztán gondoltunk egyet, és megmártóztunk a habokban, úgy ahogy voltunk ruhástul, amúgy is rájuk fért már egy mosás – és Péteréknél volt mosógééép!!! :) Micsoda luxus! :) – a fürdést pedig nagyon-nagyon élveztük, jó nagy hullámok voltak.

Péter lovagolni is szeret… A lova pedig szereti a sört! :)

…ezért egy hazalátogatása után, amikor az Amerikában élő, szintén magyar és szintén nagy lovas barátjával hagyományörző huszárok egy rendezvényét látogatták meg, ha jól emlékszem Ópusztaszeren, ahol ők maguk is részt vettek az eseményben, szóval ezek után gondoltak egyet, és Kaliforniában megalapították a California Hussars, vigyázat az oldal zenél is! :) Ebből kifolyólag rengeteg érdekes eseményen résztvettek már, találkoztak hadügyminiszterekkel, kaptak elismerő oklevelet a magyar miniszterektől, lovagoltak a san franciscoi magyar cserkészek táborában a gyerekekkel, és még sorolhatnám.. Szóval rengeteg szép élmény fakadt a hagyományörző huszárkodásból.

De hogy e legelején kezdjem… Hogy került Péter Kaliforniába? Már gyerekkorában az Amerikai Egyesült Államokba vágyott, csak hogy ez akkortájt, a kommunista Magyarországon egy majdhogynem lehetetlen álom volt. De Péter jól tanult és eljárt egy magántanárhoz, egy jófej idős bácsihoz angolt tanulni, de vagy tíz éven át. Szóval penge volt az angolból és ezt akkor nem sokan mondhatták el. Sok levelezőtársa volt szerte Európából, de hogy útlevelet igényelhessen, ahhoz meghívólevélre volt szüksége. Na azt nem lehet csak úgy szerezni… De iszonyú nagy szerencséje volt, a londoni levelezőtársa egyik levelében meghívta őt, hogy látogassa meg Londonban. Megpróbált egy útlevelet szerezni, hogy meglátogathassa a londoni levelezőtársát, vagy hát legalábbis ezt mondta azoknak a személyeknek, javarészt a feletteseinek és egy csomó nekem teljesen furcsán és hihetetlenül hangzó pozícióban lévő emberkének, pl. még a házban és a háztömbben is, ahol lakott, ott is voltak ilyen főnökök abban az időben, akiknek alá kellett írni a kérvényt, amit még csak mindezen aláírások begyűjtése után adhatott be Péter. Már magát az aláírásokat megszerezni, az is egy kisebb bravúr volt, de sikerült Péternek. Aztán jött a reményteli várakozás, hogy vajon vékony, elutasító levél érkezik majd, vagy egy vastagabb boríték, benne az útlevéllel. 1964-et írtunk, mikor Péter epedve várta minden nap a postást. Mikor megkapta az útlevelet, már nagy volt az öröme, de ez még nem lehetett felhőtlen, mert egyre csak nőtt az aggodalma is: itt van ez az óriási lehetőség, és elég, ha csak egyvalaki felnyomja, és vége, befuccsolt a nagy, életre szóló terve, és itt ragad és talán sose jut ki a szabad világba. (Pedig közben ő is utálta a komcsikat, de nagyon, persze megvolt az esze és ezt nem hangoztatta) Ez nagyon aggasztotta, főleg, hogy egy kolléganőjét ekkortájt fordították vissza a határon, mert nála volt az anyakönyvi kivonata és emiatt gyanút fogtak a határőrök és nem engedték ki az országból, hiába volt útlevele és meghívólevele. Mindezek miatt a tervezettnél korábban nekivágott a dolognak, és senkinek nem beszélt Péter a tervéről, még a saját szüleinek se, mert gondolt arra, hogy ha utólag kihallgatják az ő eltűnésével kapcsolatban, akkor ha bevallják az igazat, mármint hogy tudtak arról, hogy Péter meg akar szökni, akkor az bűnrészesség lett volna – így viszont nem volt mit bevallani. Csak az angoltanárja tudott a tervéről, ő szerzett neki egy németországi kapcsolatot, és induláskor kivitt neki a vasúti pályaudvarra egy hatalmas rúd téliszalámit. A kapcsolat neve, akit mindaddig csak egy fedőnéven emlegettek, arra a papírra volt ráírva, amibe a szalámi volt csomagolva. Péternek valutára is nagy szüksége volt, hiszen magyar forinttal nem tudott volna nemzetközi vonatjegyet megvenni. Irtó nagy szívességet kellett kérnie, amihez csak azért volt arca, mert tudta, hogy nagyon nagy dolog, amire készül, és az egész életét megváltoztathatja. Egy Kaliforniában élő távoli ismerősnek levélben ecsetelte a londoni meghívást, és ennek ürügyén kért – és kapott, a kelleténél többet, 100 dollárt. Ennek több mint a fele elment a vonatjegyre – ha jól emlékszem, Péter 36 dollárral a zsebében hagyta el a hazáját 19 évesen, hogy egy új, biztatóbb, több lehetőséget kínáló, szabad országban folytathassa az életét.

A vonaton a határig mindenki síri csendben volt a kabinban, majd amikor elhagyták az országot, jött az “Oké, most már beszélhetünk…” és oldódott a hangulat. Péter nem ment el Londonig, Németországban leszállt a vonatról, és egy levelezőlapon elnézést kért a londoni lánytól, és a szüleit is értesítette a terveiről. Először 4 hétig egy menekülttáborban volt, majd, mivel beszélt angolul, kapott munkát csaposként egy olyan helyen, ahol rengeteg amerikai katona állomásozott. Szerette ezt a melót, sokat beszélgethetett angolul, érdekes történeteket halott és hamar vásárolhatott magának egy használt autót – amivel egyébként átverték, de ma már ezt is nevetve meséli.. – és autókázhatott, ami akkortájt Magyarországon szinte teljesen elképzelhetetlen, vagy legalábbis nagy ritkaságszámba menő dolog volt. Másfél év után megkapta a lehetőség, hogy kiutazhasson Amerikába. Már nem emlékszem, mit, de talált valami munkát Kaliforniában, és egy nap az utcán a nevén szólították, magyarul. A vér is megdermedt benne, először azt hitte, megtalálták a komcsik, de aztán kiderült, hogy egy a német menekülttáborban megismert magyar cimborája az. Összeköltöztek, és nem kevés szabadidejükben, mivel pénzük nem volt, egyszerűen csak járták az utcáit a városnak. Egy ilyen séta alkalmával egyszer megtalálták egy lengyel közösségnek a keresztény templomát, ahová betértek, és a közösség tagjai annak ellenére, hogy ők ketten nem lengyelek voltak, szeretettel fogadták őket. A közösség vezetőjének elmesélte Péter, hogy felvették egy nagyon neves kaliforniai egyetemre, de mivel szinte egy vasa sincs, nem tudja fizetni a tandíjat. Erre a papnak támadt egy ötlete, hogy hát miért nem felvételizik egy másik egyetemre, ahová ha felveszik, állami ösztöndíjra is pályázhat. Pétert ide is felvették és itt a tandíját is állta az állam. Mindeközben már egy komoly munkát is kapott, mert közben megismerkedtek Kathy-vel, akivel azóta 47 éves éves boldog házasok, és el kellett ugye tartani az új háztartást. A munka viszont más és más városokba szólította, ezért végül az egyetemet be sem fejezte, de ezt nem is bánja, mert már az egyetemi évek alatt olyan pozíciót kapott, mint az egyetemet végzettek, aztán meg már nem az iskolát, hanem az élettapasztalatot és az előző munkahelyeken betöltött pozícióit nézték később az önéletrajzában, így emiatt később nem szenvedett hátrányt.

Kathynek és Péternek ma két gyermeke és három unokája van, és nagyon tartalmas, boldog élete volt és van, ez látszott rajtuk, ahogy beszéltek, ahogy meséltek, érződött, hogy nem mindennapi dolgokon mentek keresztül és nem hétköznapi személyiségek – ezt ők is sejthetik magukról, mert Kathy eltökélt szándéka, hogy könyvet ír Péter, illetve Péter édesanyjának életéből. Erre már évek óta fel szeretné használni azt a 3-3 hónapot, amit itt töltenek el Nicaraguában, mióta megvették ezt a házat. Átlag két évente Magyarországra is hazajárnak, és ide úgy kerültek, hogy Pétert a munkája Costa Ricába szólította, mert hát ide is előszeretettel outsourceolnak munkát, és ekkortájt ő “kincstárnok” volt (ezen nagyon nevettünk, mert senkinek nem jutott eszébe a rendes magyar megfelelője ennek a pozihálásak, aminek nekem most meg az angol neve nem ugrik be…) egy cégnél, akik ide outsourceolták a munkát, és egyszer egy munka utáni szabad hétre elkísérte ide Pétert Kathy is, és annyira megtetszett nekik itt, a Costa Ricával szomszédos, hasonló éghajlatú és hasonlóan gyönyörű, de sokkal olcsóbb Nicaraguában, hogy végül vettek itt egy házat. A “baj” csak az, hogy eddig mindig mindenféle önkénteskedéssel ment el az idő, bevezették a vizet a közeli iskolába, és hasonló jó cselekedetekkel mentek el a három hónapok, de ebben a “ciklusban” Kathy most már mindenképpen szeretne nekiállni a férje és anyósa életregényének! :) Reméljük hamarosan elkészül vele, és mi is olvashatjuk majd! :) Mert amit én most itt leírtam, az közel sem az egész, nagyon csak dióhéj és lehet, hogy pontatlan is. Egy biztos, mi rettentően örültünk, hogy Péter ránk kiáltotta a “Magyarok!?”-at, és nagyon örültünk, hogy köztük lehettünk és hogy megismerhetünk egy-két morzsát az élettörténetükből.

Írtam az elején, hogy úgy volt, hogy csak egy éjszakát maradunk náluk, de már késő délutánra járt az idő, amikor megérkezett két barátjuk, és újabb nagy beszélgetés támadt az asztalnál. Egy Mexikóból származó színész emberke mesélt itt nekünk Nicaragua helyzetéről és az új csatornáról, amit 2014. december 24-én, Karácsony napján kezdtek el építeni itt a kínaiak, és az egész történet nagyon szomorú. Úgy kezdődött a beetetés, hogy ez majd milyen jó lesz az országnak, mennyi munkát és pénzt hoz majd, de ehhez képest ma úgy állnak a dolgok, hogy szinte minden munkát a kínaik fognak csinálni és a csatorna elkészülte után 100 (!) évre övéké lesz annak bérlete. A csatorna ráadásul az ország nemzeti taván, a Nicaragua-tavon fog átvezetni, amelynek egyedi élővilága van, és ez így most teljesen meg fog változni, hiszen a sós tengervízet, annak élővilágát, ha zsilipeken keresztül csak, de akkor is össze fogják keverni a tóéval. Egyébként ezt a bejegyzést épp ennek a tónak a közepén, Omepete kettős vulkánszigetén írom, kb. egy héttel a történtek, hallottak után. Aztán a polgárháborúról és az új hatalomról is hallottunk nagyon csúnyákat, a média egy pontban összpontosul, a hatalomnál, aki így mindent megtehet, egyszerűen megtetszik valakinek valamilyen terület, és odamegy és elveszi, vagy jobb esetben csak leszakít belőle magának egy darabot, és nem tudnak mit tenni ellene. Az ingatlanfejlesztéseknél meg olyan jelentéktelen összegekkel lakoltatnak ki egész családokat a földjükről és az otthonaikból, hogy annyiból még itt is lehetetlen új életet kezdeni, nem hogy még a régivel megegyező színvonalút. Szóval vannak bajok bőven itt Nicaraguában, de ez a felszínen, az emberek mindennapjaink egyébként egyáltalán nem látszik.

Ezért is szeretnénk egy a gügyögősnél magasabb szinten is megtanulni már végre spanyolul, hogy az ilyen háttérdolgokat minél több helyről is megismerhessük első kézből, és ne csak olykor-olykor, amikor sikerül valakit találnunk, aki jól beszél angolul – vagy magyarul. :)

Péteréknél a második este is nagyszerűen telt, aztán még harmadnap reggel is újabb nagy és lelkes beszélgetésekbe kezdtünk, de ekkor már tényleg mennünk kellett, és őket sem akartuk feltartani, se visszaélni a vendégszeretetükkel, így valamikor dél körül köszönetet és búcsút mondtunk nekik

Nem csak azért, mert Péterrel egy hazából származunk, de fantasztikus volt ez a találkozás, ezek azok az élmények, amik miatt azt érezzük, bármilyen nehéz is, és bármennyire is fárasztó olykor, főleg így már 3 év és 7 hónap utazás után ez az út, még mindig érdemes, nagyon is érdemes! Persze szinte minden nap van ilyen élményünk, amire ezt rá lehet fogni, de ez nagyon, nagyon olyan volt! :) …és most Kathy-ről még nem is meséltem, pedig ő sem piskóta, teljesen jól érti a magyart, és elég csak ránézni, látszik rajta a boldogság és az életszeretet, ami a szavaiból is árad.

Első este stake-et ettünk zöldségekkel – Péter ki van bukva, mert itt Nicaraguában, ahányszor étteremben ették, mindig puha, omlós volt a stakehús, de piacon vagy az ország féltucatnyi szupermarketének valamelyikében még sosem sikerült olyan húst kapniuk, amit aztán sikerült volna omlósra megsütni. Helyette mindig olyan lesz, hogy attól izomlázas lesz az ember álkapcsa. :) Mondtuk, hogy lehet, hogy azért, mert itt nem sztandardizált ipari mezőgazdasági keretek között nőnek fel a tehenek, hanem egész nap mászkálnak és egész évben igazi füvet legelnek, és sosincsenek tápokon, se semmi ilyesmin. Ezt Ausztráliában egy 4000 tehenes farmer mesélte nekünk, hogy az ő teheneinek a húsa is keményebb és rágósabb, mert szabadon vannak egy rövid esős időszakot leszámítva az állatok, ha jól emlékszem 20x20km-es területen. És bár az ő tehenei által adott hús így teljesen organikus és sokkal egészségesebb is, mégsem szeretik annyian és nehéz eladni, mert nem olyan szép és nem olyan könnyű megrágni. :) Érdekes dolgok ezek… – Ez anno kimaradt az útinaplóból, pedig sok izgalmas és érdekes dolog történt velünk Ausztráliában is. Pár Origo és egy nagyobb volumenű Over magazinos cikkben leírtam egynéhányat ezek közül, a többi meg majd marad a könyvbe, ha hazaértünk! ;)

A tévében épp Kirgizisztán megy, első este mi is meséltünk egy kicsit :) Főleg Irán, és Pakisztán volt a téma, mert ugye ezeket az országokat sajnálatos módon az amerikai és így a nemzetközi média is, akarva vagy akaratlan, de erősen démonizálja, így “meg vagyunk mi őrülve, hogy ide megyünk?” – Péterék nem mondtak ilyet, de azért bennük is volt egy pici előítélet, annak ellenére, hogy itt Latin-Amerikában eléggé tisztában voltak a helyzettel, Péter például többször is hangoztatta, hogy Nicaraguában kisebb a bűnözési ráta, mint az USA-ban. És lám, mit találtam azóta egy szolár lakóautóval utazó páros facebook oldalán? New Orleans is like Honduras, Detroit is similar to El Salvador. – Azért kicsit durva, hogy mennyi amerikaitól hallottuk, hogy “Mexikó nagyon veszélyes!”, “Ott háború van, ne menjetek oda!” és hasonlók, erre kiderül, hogy a saját országukban sok helyütt rosszabb a helyzet, mint az agyondémonizált déli szomszédjaiknál. Nehogy már oda menjenek elkölteni a pénzüket… Sehol sincs olyan, hogy egy ország az egyik sarkától a másikig, az összes városában, összes kerületében, összes polgárában romlott és korrupt és veszélyes, ezt már leírni is hülyeség volt, ilyen nincs, de mégis, az emberi agy ilyen sztereótípiákban gondolkodik és képesek vagyunk ilyen tévesen vizionálni magunkban nemzeteket, holott ez teljesen nonszensz. Az USA-ban Mexikó volt a háborús övezet, Mexikóban hallottunk rosszakat Belizeről és Guatemaláról is, Belizeben elismerték, hogy Belize City-t tényleg érdemes kihagyni, de Guatemalában hallottunk olyat, hogy itt még oké a helyzet, de a szomszédos Honduras, na az gáz… avagy “mindenütt rosszabb, de nálunk jó a helyzet!” :)

Túrós csusza – sajnos a túrónak használt sajtféleség nagyon sós volt, így az egész kicsit túl sós volt, de azért így is nagyon-nagyon finom volt és mind egy szálig elfogyott! :)

Köszönjük!!! :)

Kifelé menet a háztól – a háttérben a Momotombo vulkán, amelyik anno betemette León régi városát, ami ezután költözött a mai helyére. – Én meg megint elfelejtettem megvágni a képeket újraméretezés előtt

Zita lecsúszott egy buckáról, bele a mély homokba, ahol kicsúszott alóla a bringa. Neki nem esett baja, a bringa megint megütötte kicsit magát a kormánynál. Nem ferdült tovább, de a bowden is kapott egyet.

Újra a főúton! Itt már lehet suhanni! :)

Csak egy random útszéli étterem, toronnyal, mert ez errefelé valahogy menő, magasban lenni, magasban ülni, inni vagy enni

50km-re Péteréktől, mikor sötétedni kezdett, lekanyarodtunk egy Nagarote nevű városkába, ahol ők segítettek nekünk szállodát keresni

A szállodaszoba sok száz Córdoba, vagyis sok ezer forint volt, ezért megnéztük a tűzoltóságot, ahol helyet nem kaptunk, de ott volt egy vicces fickó, aki elmadárfügyülte nekünk a nicaraguai himnuszt (0:43) – legalábbis ő azt mondta, ez a himnuszuk. :) Érdemes meghallgatni, nem semmi a csávó! :)

Ezzel most ha nem baj, zárok is, kezdetben nem így terveztem, de annyit sikerült írni, hogy ennyi bőven elég lesz most egy bejegyzésnek! :) Ja, annyi még, hogy végül visszamentünk a szállóhoz, és a szomszédban egy másik családi hotelnél megengedték, hogy az udvaron a matracainkon eléjszakázzunk 80 Córdobáért, vagyis 800 forintért. Legközelebb folytatjuk, és ígérem elmegyünk Masayaig is, ahogy itt az elején ígértem. Ejj, ha ne lennék ennyire fáradt és álmos, folytatnám most is, mert megjött a kedvem hozzá, de már késő van és holnap is van nap, és az nem vicces, ha 2-3 órával kevesebbet alszom, mint Zita. Az a baj, hogy cikkekre is van most határidőm, és csak átlag 2-3 naponta tudom rávenni magam nagy nehezen az írásra, de ha végre elkezdem, akkor úgy belejövök, hogy oldalakat tudok írni arról, amiről előtte napokig azt hittem, csak egysoros, unalmas képaláírások lesznek belőle… :) Hát, remélem nem volt unalmas, és hogy holnap ugyanitt, ugyanennél az asztalnál tudom majd folytatni! De előtte még körbetekerjük (csomagok nélkül!!! :D) Ometepe szigetét, persze az majd csak egy következő utáni bejegyzésben lesz csak benne! :)

Bicikliztünk 27,4 és 52,7km-eket, történt 2015. január 16-17-18-án, megírva január 25-én.

Ui: most találtam Józsi bácsi gondolatai között egy nagyon érdekesnek ígérkező könyvet. Az alcímeken kívül még egy betűt sem olvastam belőle, csak letöltögettem a pdf-eket, de nem mertem belekezdeni, mert akkor nem születhetett volna meg ma ez a bejegyzés. Viszont már alig várom, hogy Zita letegye a The Martiant és enyém legyen újra az ekönyvolvasó! :D

]]> http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/peterektol-a-nicaraguai-himnuszt-futyulo-tuzoltoig/feed/ 5 Chinandega és León – Az első napok Nicaraguában http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/chinandega-es-leon-az-elso-napok-nicaraguaban/ http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/chinandega-es-leon-az-elso-napok-nicaraguaban/#comments Fri, 23 Jan 2015 07:00:55 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=26629

Miután beléptünk, vagyis begurultunk Nicaraguába, csak pár kilométert kellett megtennünk, és egy kisebb dombot megmászva meg is érkeztünk az aznapi végállomásunkra, a határtól csupán pár kilométerre lévő Somotillo falucskába.

Ez a település egy kellemes csalódást okozott: Rendezett főutat, normális, kövezett utcákat és rengeteg háromkerekű bicikliriksást láttunk

Gallo Pinto con pollo, vagyis Belize nemzeti eledele, a rice & beans csirkével itt is megtalálható, csak itt másképp hívják – és itt it nagyon népszerű étel. Magyarul sült csirkéről és babos rizsről van szó

Hozzák a tortát, valakinek szülinapja volt! :)

Egy kellemes hotelben szálltunk meg, ahol egy közös udvarra nyiltak a szobánk. Voltak itt 15 dollárért légkondis szobák is, de mi persze egy fürdőszoba nélküli, ventiladoros szobában voltunk 8 dollárért :) Itt az udvaron találkoztunk egy másik kerékpáros-párossal is, Jirij és a barátnője 4 hetet bicikliznek Guatemalavárostól San Joséig, Costa Rica fővárosáig.

Jirj cseh, de Bécsben tanult, ekkor találkoztak össze. Mikor meghallottam Ausztriát, egyből megkérdeztem, hogy valóban kapnak-e kilométerpénzt a biciklivel való munkábajárásért, merthogy ez nálunk Magyarországon kétszer is körbement az interneten az elmúlt időben, de sajnos csak mint irigylésre méltó hír a szomszéd fővárosból. Ők erről még csak nem is hallottak, de ha hazamennek, és újra dolgozni fognak, megkérdezik a főnökeiket! :) A másik dolog, amit megkérdeztem tőlük, az a vasárnapi zárvatartás volt. Emlékszem ugyanis, hogy amikor Bandival az Alpok hágóit jártuk kerékpárral, egy vasárnap bajban voltunk, mert zárva volt minden bolt, és végül kénytelenek voltunk egy benzinkúton vásárolni. És ez volt már vagy 8 éve, tehát az osztrákoknál már 8 éve így megy. Nálunk meg, ha jól tudom, január elseje óta és nagyon hőzöng rajta az ország, ezért én bátorkodtam megkérdezni a barátainktól, hogy szerintünk jó-e ez a dolog, vagy sem. Azt mondták, hogy eleinte beletartott 2-3 hétbe megszokni, de egyébként egyáltalán nem gáz, most már előre terveznek, vagyis nem terveznek nagy bevásárlást vasárnapra, és ezzel együtt szerintük jobb lett a lét, nyugisabbak a vasárnapok, kisebb a forgalom, jobban lehet bringázni… :) Hogy nekem mi a véleményem erről, ne kérdezzétek, fogalmam sincs, 8000km-re vagyunk Magyarországtól, csak futtában nézegetem néha a híreket, és ha 2 percnél tovább gondolkodom rajtuk, azt mindig megbánom. :)

Jirijék másnap reggel a hegyek felé, apró utak és falvak felé vették az irányt, ezért azzal búcsúztunk, hogy talán később még látjuk egymást.

Reggeli életkép

Utóbbiról egy rövid kis videót és készítettem, mert mozgásban még jobb volt. :) (0:27)

A reggelinél megkérdeztem egy riksást, aki elmondta, hogy kb. 150 Córdobát, vagyis 1500 forintot keres meg egy nap. Aztán a GPS térképét nézve elgondolkodtam azon is, hogy mi értelme egy ekkorka településenek ezeknek az emberi hajtású taxiknak, mikor 10 perc alatt keresztül lehet sétálni a falun, vagy 3 perc alatt kényelmesen keresztül lehet rajta sétálni, hiszen pici és lapos az egész hely. Aztán kiértünk a főútra, aminek mentén még hosszú kilométereket folytatódott a falu, és ekkor már kisebb dombokon át. A főút két szélére meg kényelmes riksa-sávokat építettek :) Az ember meg szeret kényelmes lenni… Azért!

Ló és szekérmosás a patakban

A táj általában valami ilyesmi volt ha oldalra néztünk

Előttünk pedig feltűnt egy vulkánóriás! :)

Utánfutó a biciklin, helyi módra

Nagyon élveztük ezt a napot, gyönyörú volt a táj! :) A háttérben az ország legmagasabb vulkánját, az 1745 méter magas San Cristóbalt láthatjátok. Ennek a napnak a délutánja azzal telt, hogy nyugat felől megkerültük ezt a hegyóriást.

Több háznál is láttuk ezt a megoldást, valószínű az esős évszakban elönti az ár az egész vidéket…

Sok lovast láttunk, de csak az ő lovaik voltak ilyen díszben

Azért itt is tudnak buszokat festeni! :) …én meg megint elfelejtettem megvágni a képeket újraméretezés előtt. Mindegy, most már így marad, bocsi.

Teher- és családszállítás :)

Megérkeztünk Chinandegába, a vulkán DNY-i oldalára, egy városkába, ahol kicsempézik a járdát! :) – Mint később megtudtuk, ez egész Nicaraguára jellemző.

Élet az utcán – a helyiek szeretnek az ajtóban állni, ülni, beszélgetni és figyelni, mi folyik az utcán

Mikor megtaláltuk egy kis helyi segítséggel az útikönyv szerint legolcsóbb hotelt, annak ajtajában egy kislány szaladt elénk, és két kezét a magasba tárva kérte Zitát, hogy kapja fel ölbe. Zita ennek eleget is tett, és nekem csak később esett le, hogy ez egy marketingcsapda volt! :) Ugyanis rögtön kaptunk egy apró tetőtéri szobát 150 Córdobáért, és ekkora már annyira tetszett a hely és a család, hogy el is felejtettünk ebből alkudni. :) Ügyes kislány, meg kell hagyni! :) (csak viccelek, nem hiszem, hogy szándékos volt a dolog…)

A tulaj, Herbert egy hónapja jött haza Nicaraguába, amúgy Amerikában él, de nemrég meghalt a nagymamája, ezért hazalátogatott. Egy szép darab sülthalra a vendégei voltunk és evés közben elmesélte, hogy élt itt egy László nevű magyar, aki aztán saját számítástechnikai vállakozásba kezdett és megházasodott, de már nem tartják a kapcsoltot, és nem tudja, mi van vele…

Mivel már két óra környékén megérkeztünk a városba, még bőven volt időnk kényelmesen kimenni sétálni egyet világosban

Itt a riksáknak végre komoly fékrendszere van, nem csak egy kontra, vagy talpfék, hisz ott látható a két elsőkerékhez vezető fékbowden! :)

Hallgass minket! :) FM 94,5! :D

Utcai igazolványkép készítő :)

A főtér egyik oldalában egy büfésor van, sok hamburgerrel és hot-doggal

A másik sarokban meg egy vár épül – mi célból, ne kérdezzétek! :)

A templom a főtér északi oldalában

A parókia

Óriás hot-dog, eggyel jól laktunk 30 Córdoba, vagyi 300 forint volt, sülthagymával, salátával

Mik lehetnek ezek a fekete erek a paradicsomban?

Naplemente a főtér felett :) – Elég csak kint lenni a szabadban nyitott szemmel, és lám, tele a világ csodákkal! :)

Tűzoltóautó – nem múzeális! :) Még használják…

A garázsban régi amerikai és orosz tűzoltóautók sorakoztak

Mikor látták, hogy ez tetszik nekünk, behívtak és körbevezettek, nagyon kedvesek voltak velünk. :)

Ettől a látványtól 25 éve berosáltam volna az örömtől :) Kisgyerek koromban ilyen műszerfalakat rajzoltam, és a bátyámmal mindig a jobb első duplaülésen ültünk a BKV buszon, mert onnan beláttunk a “pilótafülkébe”, és amikor a sofőr nyitotta az ajtókat a piros gombokkal, akkor mi is nyomkodtuk a kapaszkodón a csavarokat, mintha gombok lennének… :D

Reggel – A cipőjavító borotválkozik :)

Utcakép :) Imádjuk. Jó leülni egy árnyékos sarokban és csak nézni…

Kifelé menet a városból itt leparkoltunk kicsit, aminek a vége az lett, hogy összesen 60 Córdobáért vettünk egy selyeminget nekem és egy vékony pamut térd alá érő rövidnadrágot Zitának. Ez 600 Ft! :) Természetesen egy használtruha boltról van szó. :)

Úton León felé

Patakmeder…

León határában egyszer csak valaki ránk kiabált: “Magyarok?!” – Erre persze azonnal megálltunk, és beszélgetni kezdtünk. Kérdeztem, hogy “László?” – Hátha Herbert régi magyar barátjával hozott minket össze az út, de nem, Péter nem László. Viszont nagyon kedves volt és szinte első mondata volt, hogy látogassuk meg őket a parton. Névjegykártyát és telefonszámot cseréltük, és megbeszéltük, hogy holnap után találkozunk. Egy napot szerettünk volna Leónra szánni, és Péterék háza útba esett a továbbiakhoz, ezért találtuk ki, hogy így csináljuk. És már alig vártuk, hogy bővebben is beszélgethessünk és találkozzunk Péter feleségével, és egyáltalán, megismerhessük a történetüket. :) (következő bejegyzés… ;) )

León utcáin

Szállás keresésé közben – nyitott szemmel :)

Ez a sarokajtó errefelé nagyon divatos

Már a harmadik hostelnél jártunk, de egyikben se volt hely, mikor végre találtunk két üres dorm ágyat 6-6 dollárért fejenként. Már úgy voltam vele, hogy ám legyen, van asztal, van szék, van wifi, majd írok cikket, mikor Zita, aki a kapu előtt vigyázott az utcán a biciklikre, szólt, hogy jöjjek, mert van itt egy bácsi, aki azt mondja, hogy 150-ért tud nekünk szobát adni (az kettőnkre kb. 5 dollár a 12 helyett…), ez egyből megtetszett nekünk, kérdeztük milyen messze? – Csak néhány sarok, jött a válasz és már sétáltunk is együtt. Angel a szállásadónk egy 70+ éves írtó jó fej, érdeklődő bácsi volt, aki később elmondta, hogy igazából a sztorink jobban érdekelte, mint a bevétel, sokat beszélgettünk, amíg nála voltunk az udvarra nyíló fürdőszobás, egyszerű, de tiszta szobában. Írni, beszélgetni, enni mindig a nappalijában voltunk és ő nagyon élvezte a társaságunkat, egyik este még egy kisebb képes előadást is tartottunk a tévéjén, aminek nagyon örült. És mi is örültünk, hogy valakinél voltunk és nem csak egy szállóban. :) Angel egyébként spanyoltanár és a szobákat általában a tanítványainak szokta kiadni, de sokszor van, hogy ők nincsenek a városban, ilyenkor van egy-két üres szobája. Ha szeretnétek spanyolt tanulni, vagy olcsón megszállni León csodás városában, Angol elérhetősége: Angel Palacios – 86541856 – angel2palacios@yahoo.es – Adjátok át neki üdvözletünket! :)

A szállás megvan, akkor irány SIM-kártyát vásárolni! A kártya maga 10 Córdoba, vagyi 100 forint volt, utána persze még pénzzel is fel kellett tölteni. Íme a csomagok. SMS-t csomag nélkül nem lehet küldeni, telefonálni csomagok nélkül is lehet, persze úgy magasabbak a percdíjak, viszont cserébe csak 30 nap után jár le az előfizetés, nem néhány nap után. Érdemes megjegyezni, milyen rövid időre szólnak a csomagok, nincs is havi előfizetésű csomag, és a legnagyobb pre-paid internetes csomag is csak 15 napos. Itt sokkal inkább napról-napra élnek az emberek, valószínű ez az oka, illetve a “gonosz” üzletpolitika :D Hogy az 500 sms-es 1 órás csomagnak mi értelme van 10 Córdobáért, ne kérdezzétek! :) Talán üzleti körlevél küldés sms-ben? Na, ki is találtam… :)

Láttok valami furcsát a lépcsőben?

A leóni bazilika a főtéren – Közép-Amerika legnagyobb katedrália, a város jelképe

Ugyanennek egy részelete

Ekkor még nem értettük, mit keres ez a nagy női szobor a főtér oldalában… :)

León tele van templomokkal…

Az utcán találtuk ezt a rizsből és tejből, na meg temérdek cukorból készült szuper édes ételt. Sajnos itt is mértéktelenül és eszetlenül használják a cukrot. 35 Córdobáért már kapni egy kancsó narancslevet, de rájuk kell szólni, hogy a frissen facsart narancslé mellé már ne tegyenek még két evőkanál cukrot… :o

Minden sarkon tamplom – Valahol mintha azt hallottam volna, hogy csak Leónban több templom van, mint összesen az ország többi településén. Ezt mondjuk nem tudom elhinni, de az tény, hogy sok van.

Tömegközlekedés

Sajt – Az utcán kapható ilyen furcsa kiszerelésben :)

Angel szomszédjai az utcára nyíló garázs (vagy nappali, ezt errefelé nehéz eldönteni) ajtajában a délután nagy grillezésbe kezdtek, és estére hatalmas mennyiségű ételt eladtak. Egy nagy banánlevélnyivel mi is vettünk :) – Avagy a bringa és az üzemanyaga :)

Hát ez elfogyott! :) A tányér meg mehet a komposztra, a csontot pedig már az udvaron rágja boldogan a kutya, aki az ajtóban ülve, a farkát izgatottan csóválva nézte végig a vacsoránkat :)

A szobánk puritán volt, de nekünk így tökéletes! :)

Konditerem oldalán… :D

Útban egy múzeum felé

A járdán is mindig az orrunk elé kell nézni, nem csak az úttesten

A legendák és mítoszok múzeuma egy a polgárháború alatt börtönként üzemelő épületben található

Ez a hölgy az alapítója. Kezdetben a saját otthonában állította fel a papírdarabokból épített, festett szobrokat, melyek különböző történetek szereplőit elevenítik fel. Végül – legalábbis az idegenvezetőnk elmondása szerint – a hölgy a halála előtt saját magát is megépítette! :o

Balra León alapítója, meg néhány fontos alak, művészek, költők…

Na itt van az óriásnő sztorija. A spanyolokat így figurázták ki a helyiek, ugyanis azok maasabbak voltak náluk (persze nem ennyire), a nagyfejű bábu pedig egy őslakos akar lenni, akinek azért nagyobb a feje, mert okos – okosabb mint a spanyolok! :)

Ezek a bábúk valami hatalmi harci – szerelmi sztorit próbálnak feleleveníteni. A spanyoloknak nem sikerült megszerezni egy területet, végül elvették a törzsfőnök lányát feleségül, így megoldva a problémát… :) Vagy valami ilyesmi. Nehezen érthető angolt beszélt a veeztőnk, csak ennyit sikerült kivenni.

Ezzel a boszival a rosszul viselkedő gyerekeket próbálták fegyelmezni. Mármint nem magával a boszorkánnyal, hanem az ő legendájának az emlegetésével… :) “Elviszi a rossz gyerekeket!” – Kicsit brutálisabb, mint nálunk a virgács amit a Mikulás hoz csoki helyett a rosszaknak… :)

A halál szekere, csontvázakból – Ha egyszer végigmegy egy utcán, ott hamarosan mindkét oldalt lakók küzül meghal egy-egy valaki… :o

Egy régi pap, akit lefejeztem és a feje belegurult a Managua-tóba és… Nem tudom, valami őrültség volt a vége, miatta voltak vulkánkitörések, vagy földrengések, vagy a fene tudja… Az arany rák meg a gazdagságot elhozó jószerencsét jelképezi – ha meglátod, gazdag leszel! :) Biztos ilyen rákok vannak az itteni lottószelvényeken négylevelű lóhere helyett! :)

A múzeum nagyon érdekes volt, de elsősorban a történetek miatt – Mint műalkotások, nekünk sokkal jobban tetszettek az első udvar falán található mozaikok – amelyek ugyanezeket a témákat dolgozták fel, csak más módon.

Ez már kint van az utcán, közel a főtérhez, egy kosárpálya oldalában hatalmas falfestmény

Másik falfestmény egy kocsma falán

A Quesillo! Beletartott egy kis időbe, mire megtaláltuk ezt az útikönyvünk szerint tipikus nicaraguai ételt. Tortilla egy lapos sajtdarabbal, fejföl szerű krémmel és valahogy megbolondított (“pickled” – hogy mondod magyarul?) hagymával – Zitát egy kicsit a túróstésztára emlékeztette, nekem nem nyerte el túlságosan a tetszésem. Magasan van a léc, a pupusát nehéz überelni! :)

Utcai bicikliszervíz és alkatrészbolt :)

Egy templom másfél kilométerre a bazilikától nyugatra – Állítólag bent van valami nap-szimbólum, ami még a kereszténység betörése előtti kultúrából való, de mégis bekerült a templomba. Sajnos mi nem láthattuk, mert a templom zárva volt, mikor arra jártunk

De hazafelé legalább láttunk újabb falfestményeket – tele van ezekkel is a város

Néhol elég keskeny a járda… :) Sok helyen nem túl komfortos a város a gyalogosok számára, de ez csak a központi néhány háztömbben zavaró, ahol sok a forgalom – különben simán oké középen az úton sétálni

A mosómedve egyszercsak megjelent a háznál és odaszokott. Egészen a gazdája nyakába! :) Így sétáltak együtt az utcán :)

Másnap reggel, mikor épp az ünnepléshez valót hajtogattuk a főtéren,egy brutál hangos, elnyújtott sziréna hangja töltötte be a teret a város felett (0:34), aztán amint kimondtam, hogy inkább harangoznának, egyből megszólalt a harang is. Leónban így jelzik a reggel 7 és a déli 12 órát. Elég vad volt ezt így hallani, eddig csak kb. filmekben hallottam ilyet légitámadás idején.

32 ezer kilométer! :)

Budapest óta ennyit bicikliztünk, nem számolva a bérelt biciklikkel megtett kilométerek, vagy amikor csak az egyikünk biciklizett és nem együtt tekertünk. Ebbe az sincs benne, mikor 327km-t sétáltunk az Annapurna körül a Himalájában, ahogy az sem, amikor hajóval, busszal vagy vonattal közlekedtünk valamilyen oknál fogva. Már csak 8 ezer kilométer van hátra. :) Ez egyszerre örömteli és ijesztő, hiszen azt jelenti, hogy mindjárt vége. :) Várjuk is, meg nem is, de az biztos, hogy jó lesz odahaza is, kismillió dolog van, aminek szeretnénk nekikezdeni és sok régi és új baráttal fogunk találkozni, de addig is, még azért bőven van még hátra, és bár egyre többet gondolunk a “mi lesz ezután”-ra, de a legtöbb időnket és figyelmünket még mindig a jelen illetve az köti le, hogy mi lesz holnap, a következő kilométereken, a következő országokban. :)

Történt 2015. január 13-15-én, biciliztünk 72 és 46km-t.

]]> http://360fokbringa.hu/hu/005-central-america/chinandega-es-leon-az-elso-napok-nicaraguaban/feed/ 8