Óriás kigyózsák hullámtörők

Miután előző nap nem sikerült elindulni, úgy terveztük, egy nap alatt mindenképpen megcsináljuk a Cox’s Bazar – Teknaf szakasz, ezért korán keltünk, elbúcsúztunk a baptista paptól és családjától, majd elindultunk, újra bele az ismeretlenbe! Teknafba két út vezet, az egyik a főút, a szárazföld belsejében, a másik egy kisebb út, végig a part mentén. Erről még az útikönyv is írta, hogy helyenként zűrös lehet, és a helyiektől is hallottunk mindenfélét, de végül mégis emellett az út mellett döntöttünk, mert nem akartuk kihagyni a lehetőséget, hogy a „világ leghosszabb tengerpartja” mentén kerékpározzunk.

A kezdeti élmények bizakodásra adtak okot, mert ahogy kiértünk Cox’s Bazar városából, egy csinos kis aszfaltúton találtuk magunkat, ahol jobbra tőlünk a part húzódott, balra pedig egy nagyobb földletörés magasodott fölénk, ahonnan néhol vízesések szakadtak alá. Szóval az egész kép elég festői volt a fekvőbringa üléséből, főleg, hogy csak egy-két autoriksás volt rajtunk kívül az úton. A parton hosszúkás, barna sziklákat pillantottunk meg, szép henger alakúra formálta őket a víz, jól néztek ki, ugyanakkor meglepő volt, hogy ennyi és ilyen nagy sziklákat látunk az amúgy mindenütt tisztán homokos tengerparton. Egy ponton, szemben egy valamilyen táborszerű telep bejáratával egy kis stéget pillantottunk meg, ami ilyen sziklákra volt építve. Mivel a hely teljesen üres volt, ezért ezt kihasználtuk egy kis pihenőre. Ritka az ilyen hely Bangladesben, jó ha élünk a lehetőséggel! :) Amikor letámasztottuk a bringákat a stégen, akkor vettük csak észre, hogy nem betonon állunk, de még csak nem is sziklán, hanem valami szöveganyagon! Egy óriás zsákon! És a sziklák nem kőből vannak, hanem valójában óriási, kígyó alakú homokzsákok, olyanok, mint amin mi is állunk, és nem a természet, hanem az ember alkotta őket, hullámfogónak! :) Így már érthető! Hát ilyet sem láttunk még, ekkora baromi nagy homokzsákot… Még akkor is hihetetlen volt, amikor rajta álltunk, pedig látszott a varrás, meg minden, egyértelmű volt, mi ez.

A nyugalom nem tartott soká, igaz, csak egy katona zavart meg minket, mondván, hogy ez az ő területük, és leszünk szívesek elhagyni. Mondtuk, hogy még öt perc, befejezzük az étkezést, és már megyünk is. Ez így is volt, hamar az úton találtuk magunkat újra, hosszú fasorok között tekertünk, míg ki nem értünk a következő nyitott partszakaszhoz, ahol megint érdekes dolgot találtam a parton, de most kb. fél méteres élő kockakövek formájában, amelyek össze-vissza voltak egymáson. Nem tudtam eldönteni, hogy ezek így lettek csak eleve idehányva talán megint csak hullámtörőnek, vagy ezt már a természet rendezte így újra. Ha utóbbi, akkor az a vihar, vagy szökőár bizony nem lehetett gyenge történet!

Bárkák és pálmafák a parton

A következő kilométereken olyan gyönyörű partszakaszokat és helyeket láttunk, hogy alig akartuk elhinni! Hát ilyen is van itt Bangladesben? Csend és nyugalom, ráadásul ilyen környezetben? A part elképesztően gyönyörű volt egy-egy pontján, és erre még rátett az is, hogy a helyieknek nem akármilyen halászbárkái parkolnak a vízen, szóval volt mit bőven csodálni és fényképezni. Sokszor megálltunk, főleg az apró, tengerbe ömlő csatornák felett a felüljárókon, mert ugye magasból még jobb volt a látvány. A helyiek egy az út és a tenger közötti fás részen hűsöltek, hol csak úgy földön fekve, hol kifeszített függőágyakban. Sok helyen egész kint voltak a vízből a bárkák, és azok körül tettek-vettek az emberek, máskor meg egy furcsa kalapos halász jött szembe velünk az úton, persze mezítláb, csak egy feltűrt lungiban és pólóban. Ők egész nap a szabadban vannak, egy gondjuk van csupán, kifogni a napi betevőt, a halat, és ez így kívülről most egyszerűnek tűnik, de vajon közben ők boldogok ennyivel? Ha nem tudják és nem vágynak arra, amennyi minden van még a világban, akkor valószínű boldogok, és remélem így van.

Asalam Aleikom! Kemonacso? – Khubbáló!!!

A korai, első ebédünket egy érdekes helyen költöttük el, ahol igaz, alig láttunk rá a bringákra, de ez nem is volt baj, mert nagyjából működött a vonal, és csak néhányszor sétáltam ki egy szamoszával a számban, megkérdezni a kíváncsi helyieket, hogy jól vannak-e? :) Ezt ők nem vették rossz néven, és én is kaptam néhány cifra, bordó mosolyt a bételrágó barátainktól. Ez most nem volt idegbajos szituáció, kevesen is voltak ahhoz és mi is nyugodtak voltunk, és mindez nagyon jól esett nekünk. Végre, végre csak húszan vannak a bringák körül, és csak négy másik asztaltól bámulnak minket, de ami a legjobb az egészben, hogy ez most nem zavar, és nem emészt minket, ezt már el tudjuk viselni, jó ez így. Szóval teli hassal, és nyugodt kedélyekkel tudtuk folytatni az utat, és mindezt értékeltük is nagyon. Ilyenkor, ha megmarad a jókedvem, akkor tudok viccelődni, beszélgetni a helyiekkel, amiért cserébe mindig ezer és ezer mosoly, és sok nevetés jár vissza cserébe, amitől aztán nekem is jobb kedvem lesz. Ez mind nagyon jó, és most örültünk neki, hogy a mai napon jó irányba indultunk el, szép volt ez a nap, és nagyon élveztük már így az elején is.

Amikor következőnek megálltunk egy útszéli kis vendéglőnél csápátizni és teázni, még ahhoz is kedvem támadt, hogy kicsit csillapítsam a kiváncsiságukat, na meg, hogy megtudjam, mennyi van még hátra Teknafig, szerintük! A helyiektől kapott információ általában helyes, ha feltételezünk egy +/- 50%-ot a pontosságát illetően. :) Igaz, ezúttal valóban pontosak voltak, tényleg annyi volt csak hátra, amennyit mondtak, én is láttam a GPS-en, de jobbnak láttam kérdezni, elvégre mindenfélét hallottunk mindenfelől erről az útról, és ha ez véletlenül nem érne el Teknafig, mert mondjuk elmosta a tenger, akkor biztos szólnának nekünk erről a helyiek, amikor kérdezgetjük őket.

Nem is sejtettük, de az igazi szépség csak ezután várt ránk! Egy városka mellett levágtunk, a part menti gyalogösvényre tévedtünk, házak közé, pálmafák alá, és én már készültem rá, hogy fordulhatunk, vagy pakolhatjuk csónakra a bicikliket, de amikor kiértünk mindebből, és megérkeztünk a folyóhoz, amit én már előre láttam a gépészen, akkor csodák csodájára egy hidat is találtunk rajta, amin én azért lepődtem meg, mert ha a gépész nem jelöl erre egy kis utat, bizony nekünk eszünkbe se jutott volna erre átvágni. Ugyanitt az emberek tömegesen vonultak fehér köpenyeikben és sipkáikban a mecsetbe imádkozni, ugyanis ez a nap péntek volt, ami a muszlimoknak egy nagyon fontos nap.

Miután visszaértünk az utunkra, az kicsit megváltozott, erdősebb, zártabb részen haladtunk, sok pálmafával magunk körül. Ezt nagyon élveztük, és nagyon örültünk neki, hogy végül erre jöttünk, és mindezt láthatjuk, ráadásul mindenféle kiborulás vagy idegbaj nélkül. Szóval élveztük a gurulást, és ez nagyon jó volt, mert tényleg nagyon szép helyen haladtunk. Érezhető volt rajtunk a két nap pihenés is, könnyebben haladtunk.

Az út mentén hatalmas fákat pillantottunk meg, egyenes, magas törzsük volt, és csak fent a magasban ágaztak szét az ágai, csak ott volt lombkoronája. Mindez csak még inkább rátett a látványra és az érzésre, ilyen fák alatt bringázni! Hát ilyen is van Bangladesben, ezt is megéltük, de nagyon nem volt egyszerű idáig eljutni… Képzelhetitek, mennyire értékeltük, hogy most itt lehetünk. Mindemellett bennünk volt az izgalom is, hogy ma eljutunk Teknafba, a bangladesi szárazföld legdélebbi csücskébe, a félsziget végébe, ahonnan másnap áthajózunk majd St. Martin korallszigetére, és onnan meg talán már egyenesen Mianmarba… Szóval sok új és szép várt ránk, de már ez a nap önmagában is gyönyörű volt.

A Bangladesi – Már majdnem természeti népnek számít?

Egy-két szót megérdemelnek a helyiek, mert errefelé is láttunk csuda figurákat. Először is vegyük a gyerekeket, azokat, akiket errefelé is láttunk, és valószínűleg testvérpárokról beszélünk. Van a nagyobbik, még ő is csak éppenhogy kinőtt a földből, de már cipeli a kistestvérét, aki alig kisebb nála, de azért mégis… Szülő, nagyobbik testvér a környékükön sincs! Mennyire más világ ez, milyen hamar megtanulják a gyerekek a felelősséget egymás iránt, és az önállóságot.

Aztán csak pár méterrel később, amikor megálltunk valamiért egy kisebb tömeg mellett, egy apuka a fiával nagyon furcsán festettek nekem, kiszúrtam őket a tömegben, és amikor továbbálltak, sikerült külön is lencsevégre kapnom őket. Először is az apuka egy műanyag széket vitt a feje körül, de ez még hagyján, ezt már megszokhattuk, hogy sok mindent visznek errefelé az emberek a fejükön, vállukon, hát miért ne így vigye azt a széket, hát nem?! :) De a gyerek! A gyerek, könyörgöm, ő egy szál fütyiben van, és egy szép nagy sarlót visz a kezében!!! :D Még nincs akkora, hogy ruhát kéne hordania az itteni társadalmi elvárások szerint, de a sarlóval már tud bánni! Ők itt már nagy más emberek mint mi, azt hiszem. :)

Ez mondjuk abból is látszik, hogy sokszor máskor is láttunk már meztelen embereket az utcán, nagyobb, 6-7 éves (vagy a jó ég tudja, mennyi, olyan mások ők) forma gyerekeket, és néha felnőtteket is, igaz, róluk nem voltunk meggyőződve, hogy bolondok-e a saját társadalmuk szerint is, vagy sem… :) Azt hiszem ők még közelebb állnak egy természeti néphez, mint mi, és ez valahol szép, és jó, és ezért én nem nézem le őket, sőt. Azért nem is ősembert írtam, mert arról mindenkinek egy neandervölgyi jut az eszébe, holott én csak azokra a népcsoportokra akartam utalni, akik még ma is élnek néhol kisebb törzsekben elszórtan a világ dzsungeleinek mélyén. 10 ezer évvel ezelőtt még mindenki hasonló képpen élt a földön, de aztán kitaláltuk a mezőgadaságot, sikerült félretenni az ételből, felhalmozni azt, és így hatalmas civilizációk jöttek létre, s itt vagyunk most mi, mindennek az élén, vagy ha úgy tetszik, tetején, netbookkal, GPS-el, internettel, én írom, Ti olvassátok, és igen, ez csodálatos, gyakorlatilag a fejemben tudtok olvasni, úgy hogy én közben térben, és akár időben is távol vagyok Tőletek, hiszen ezt lehet, hogy 50-100 évvel később is olvassa valaki. Szóval már az időutazást is feltaláltuk, és mindez tényleg nagyon király, ez mind nagyon szép és jó dolog, de ugyanakkor mindeközben elfelejtettük, honnan is jöttünk, miből is vagyunk, és hogy kik is vagyunk valójában. A természet gyermekei! :) Hát ők ezt itt Bangladesben még valamennyire sejtik, ahogy a kevés maradék természeti, törzsi népek gyermekei pedig pontosan tudják, eszerint élnek, és eszerint alakítják ki öntudatuk, eszerint élnek és cselekszenek, a természettel és a világgal teljesen összhangban, ahogyan mindenki tette 10 ezer évvel ezelőttig 190 ezer éven keresztül, mióta lemásztunk a fáról.

Mi pedig csodálkozunk most rajta, hogy az egyik kisgyerek vigyáz a másikra, a harmadik meg meztelenül szaladgálva egy éles szerszámot hord magánál. Holott ez a természetes, vagyis ennek kéne annak lennie, de mi nagyon eltávolodtunk ettől, óvjuk magunkat még a széltől is, így közben a nagy kényelmünkben lemaradunk a valóságról. Ez mind megint nem baj, ez még nem tragédia, csak vegyük ezt észre, és térjünk rá egy jobb ösvényre.
Hát ilyesmik is jártak, járnak a fejemben, amikor végignézek bengáli barátainkon. :)

Földrajz órát adunk – Ebédet kapunk :)

Ebédelni úgy álltunk meg, hogy csak pisilni akartunk valahol, de aztán megint kisebb műsort tartottunk a helyieknek, ezúttal Zita volt az, aki foglalkozott velük, világtérképet rajzolt nekik a földre, mert nemhogy Magyarországról, de még Európáról sem hallottak, és ezt azon nyomban orvosolni szerettük volna náluk. :) Ennek a vége az lett, hogy egyikkőjüktől (aki történetesen beszélt angolul, és föciből sem volt ilyen gyenge) kaptunk egy ebédmeghívást, amire rövid hezitálás után igent mondtunk. Hamarosan egy kisebb gyermeksereg kíséretében áttoltuk a bringáinkat egy pálmafás udvarba, ahol behívtak minket az egyik házba, aminek agyagból volt a fala, a teteje pedig félig pálmalevelekből, félig bádogból. Itt bemutattak minket a családnak, és egy szomszéd is előkerült, akivel addig is tudtunk beszélgetni, amíg vendéglátónk a konyhát és a családtagjait rendezgette.

A szomszéd srác nagyon büszke volt a motorjára, és a munkájára(idegenvezető, dolgozott már külföldiekkel is!), és minden vágya az volt, hogy egy nyugati országban dolgozhasson. Kérdezte Magyarországot is, hogy nem tudunk-e neki otthon valami munkát. Mondtuk, hogy hát sajnos nem, otthon növekvő munkanélküliség van és még mi sem tudjuk, mi lesz velünk, ha hazaértünk, szóval mifelénk sem olyan rózsás a helyzet, sőt, mondok Neked valamit: nem vagyok szociológus és nem végeztem ilyen kutatásokat, de úgy látom, otthon nálunk elégedetlenebbek az emberek, mint nálatok, legalábbis ezt szűrőm le abból, ahogyan viselkedtek, és nem csak velünk, hanem egymással is, sokat vagytok a szabadban, egymás közt, sokat nevettek, mosolyogtok. Nem csak akkor, amikor minket láttok! Tudom, mert már megfigyeltünk Benneteket többször sutyiban is. Ti ilyenek vagytok alapból. És tudod, mit mondok még? Nálunk az emberek ilyen helyekre járnak nyaralni, mint ahol Ti éltek! Sőt, van aki egész életében arról álmodozik, hogy csak egyszer az életben eljusson egy olyan pálmafás, kókuszdiós tengerpartra, ami neked ide 1 perc séta. :) Te pedig egy nyugati világba vágysz, egy olyanba, ahol az emberek szépen kezdenek rádöbbeni, hogy nem minden olyan nagyon frankó ott nekik. Van, ami az, szó se róla, de sokan ezt nem is látják, mert majd meg vesznek abban a zűrzavarban, és csak kevesen jönnek rá, hogy az egyszerű élet, amilyen a Tiétek is, az nagyszerű is lehet. Jó vágyakozni, és jó dolog többet, mást akarni, csak közben vedd észre magad körül a csodákat, mielőtt beleszaladnál a holnapba. Najó, a srácnak nem voltam ilyen költői angolul, sőt ezt a végén már inkább csak magamnak írtam, meg Nektek.

Az ebéd finom csirke volt, rengeteg rizzsel és dállal. Nagyon jól laktunk és nagyon hálásak voltunk nekik, és most még az sem zavart, hogy a helyiség kis ablakán folyamatosan váltásba leselkedtek be hárman-négyen a gyerekek, mikor mennyi fért oda. :) Barátaink mindenáron el akartak minket kísérni Teknafba, mire a benzin áráról, és a fosszilis üzemanyagok világáról is tartottunk egy kiselőadást, amit azt hiszem nem vettek, túláradt bennük az irántunk érzett izgalom és vendégszeretet. Nekünk viszont semmiképp nem lett volna jó, ha ketten végig puffogtatnak körülöttünk a nap hátralévő részében, ezért másodszorra is megkértük őket, hogy csak akkor jöjjenek Teknafba motoron, ha amúgy is mennének, vagy jöjjenek velünk, de akkor humán kerékpáron, tekerve, ahogy mi is tesszük. A kerékpározás ötletén teljesen szétakadtak, hogy de hát ők gyengék, arra a 32km-re nem lennének képesek… Ti gyengék?! Ti?!? Na ne mondd már! …és most, hogy jobban belegondolok írás közben, az a durva, hogy ez igaz. Amint szerez itt valaki a segge alá egy motorkerékpárt, azt utána élete végéig meg akarja tartani, az egy hatalmas státuszszimbólum, pláne, hogy itt már a pár köbcentis recsegők is úgy néznek ki, mint nálunk egy sportmotor, hát még amiben digitális kijelző mutatja a sebességet, na az aztán igazán csúcs! És amint valaki eléri, hogy legyen neki egy ilyen, már csak azért sem akarja soha többé elengedni, mert bele is lustul, leépülnek az izmai, azután mindenhová már csak a motoron jár, hagy lássa mindenki, hogy van neki, és minden napja azzal telik, hogy előteremtse a benzinre és az újabb álmaira a hozzávalót. Mindez valahol azért szép is, hisz ettől halad előre a köztársaság, de kérdés, hová?! :)

Erdő úton-útfélen, és benne az útban is!

Na mindegy, bolond egy világban élünk, de mi most már ne törődjünk többet ezzel, csak maradjunk a szépséges tengerpartunk mentén, és tekerjünk tovább rajta délnek, Teknaf felé. Mert az igazi csoda még csak ezután következett ezen a napon!

Gyönyörű erdőben jártunk, az előbb említett magas, egyenes törzsű, magasan szétterülő lombú fák tömegével voltak itt, sűrű erdőt alkottak, aminek az alján barátságos, zöld aljnövényzet feküdt és a mi kis aszfaltsávunk kanyargott, de úgy, hogy közben a fákat kikerülte, vagy ha nem tudta, akkor egyszerűen csak meghagyták a fát az út közepén. :) Úgysincs errefelé már semmilféle komoly szabály, akkor hát egy ilyen gyönyörű nemzeti parkban (Teknaf Game Reserve) miért na hagynák meg a fákat az út közepén. Ez nagyon-nagyon szimpatikus volt nekünk, mint ahogy az egész erdőtől is teljesen elvarázsolódtunk. Sajnos ez az egész gyönyör talán egy kilométert sem tartott, igaz aztán még egy ugyanilyen rövid időre visszatért, mert odébb megint egy hasonló erdőben találtuk magunkat. Középen egy kisebb mezővel, ahol állatok legeltek.

Az egész tényleg úgy festett, mintha csak rajzolták volna, meseszép volt. Mindeközben még abba is belegondoltunk, hol is vagyunk. Egyre közelebb a félsziget végéhez, jobb oldalt a Bengáli-öböl, balra pedig, keletre, a fák mögötti kis hegyvonulat túloldalán a Naf folyó hosszú torkolata.

Ahogy kiértünk egy tisztább részre, megpillantottuk balra tőlünk a hegyet, amit mi csak úgy hívtunk, „a fekvő kutya alakú hegy”. Ti is látjátok? Balra van a feje az orrával és a nagy füleivel, jobbra hátul pedig a combja, a farka. :) Ekkor már közel jártunk Teknafhoz, ahogy a nap is a horizonthoz.

Teknaf, és a hold a Naf folyó felett

Mire megérkeztünk a városkába, már szürkült, és mivel támadt egy olyan hülye ötletem, hogy gyorsan még a szállodakeresés előtt nézzük meg a kompkikötőt is, ezért végül szépen ránk is sötétedett egészen. Persze ehhez az is kellett, hogy tévedjek a kikötő helyét illetően, és hogy megint bedőljünk azoknak a helyieknek, akik mindenre csak bólogattak és mutogattak, függetlenül attól, hogy egy szót sem értettek a kérdéseinktől.

Így történt, hogy először elküldtek minket valami teljesen rossz irányba, ahol semmiféle kikötőt nem találtunk, csak a minket kergető helyi gyerekeket. Aztán végül helyre tettük magunkat, ekkor viszont olyan messze küldtek minket, hogy végül 3km-re Teknaf központjától, a Naf folyó partján visszafordultunk. Fáradtak voltunk már ekkor, a hosszú nap végén, de azért egy kis szépséget mégis sikerült találnunk ebben az esti kitérőben. A hold fénye egy sávban tükröződött a Naf-öbölnek vizén, de csak addig a pontig, ahol az véget nem ért. A túlparton az a szárazföld már Mianmar! Ezen a napon valahogy sikerült éreznünk, milyen nagyon távol jutottunk. Talán mert azt is éreztük már, hogy még Bangladesen belül is messze jutottunk, lassan két hónapja már, hogy az országba északnyugaton beléptünk, és most itt vagyunk megint a határánál, a délkeleti csücskében.

Borzongató érzés volt, hogy már látjuk e távoli, újabb ezer csodával hívogató ország földjét, Mianmart!

Ez a gyönyörű nap a naptári nyár utolsó napjára, 2012. augusztus 31-re esett, és 84,7km-t tekertünk Cox’s Bazartól Teknafig.

Ui: Sundar annyit jelent: gyönyörű! De ezt Sundarban-nál már mindenki megtanulta, ugye? :)

Micsoda idétlen kifejezés, a „világ leghosszabb tengerpartja”! Ha én el akarnám ezt képzelni, hamar egy a legnagyobb kerületű egybefüggő földdarab, talán Afrika és Eurázsia kerületéig jutnék, aminek valóban, Cox’s Bazar is része, pont úgy, az egész adriai partvidék, az olasz csizma, vagy Norvégia fjordjai. Persze a bangladesiek bizonyára nem erre a part-”szakaszra” gondoltak, hanem ennek egy apró részére, ami Chittagongtól Teknafig húzódik és 120km hosszú, és történetesen (azt mondják) ez a világ leghosszabb egybefüggő(!), természetes(!), homokfövenyes tengerpartja. Ezzel is tudnék veszekedni, de minek! :) Cox’s Bazar amúgy csak egy település ennek a partszakasznak kb. a közepén, de ezzel a névvel egyben a partot is azonosítják. Cox’s Bazar a bangladesiek elsőszámú belföldi nyaralóhelye. És igen, a Ramadánt lezáró Eid, a legnagyobb muszlim ünnep kellős közepén érkeztünk meg ide. De ez sokat nem zavart minket, hiszen mi egy baptista templom vendégházában laktunk, ahol rajtunk, egy cseléden és a pap családján kívül senki más nem volt, sőt mi több, volt egy tágas szobánk és nagy udvarunk. Persze ennek az iróniája, hogy emiatt mégsem zárkóztunk be, alig voltunk otthon a szálláshelyünkön.

A piacon és a postán

Rögtön első nap kimentünk, és az utcánkban reggel nagy piacot találtunk, az emberek a földön ülve minden földi jót árultak, sőt még a tengerek nekünk igen cifra gyümölcseit is, szóval folyt az igazi élet, és mi ezt élveztük nézni és fényképezni. Végre nem mi voltunk a fő látványosság, hanem az a nagy félember nagyságú zöld „retek”, és a körülötte forgó üzlet. A sétával nem csak maga a séta volt a célunk, hanem a posta is, hogy feladjuk az időközben felgyülemlett képeslapokat. Egy országból általában csak egy alkalommal adjuk fel a lapokat, ezért lehet 1-2 hónap késés a kérelem, és a kézhez kapás között, ezt remélem megértitek! Így annál nagyobb meglepetés! Volt, aki már elfelejtette, hogy kért, és mikor megérkezett a lap, nagyon megörült neki. Azt tudjuk, hogy akiknek innen adtuk fel a lapokat, azok megkapták, de sajnos közben fényderült rá, hogy egy Nepálból feladott adag nem érkezett célba, ezeket újra fel fogjuk adni és továbbra is kérünk Benneteket, ha a kérés után 4 hónappal sem kaptatok lapot, akkor azt jelezzétek a kérelmi form-on, vagyis küldjétek el újra a kérést, megjegyezve, hogy „A kutya fáját, hát nem kaptam meg a lapot!”. :)

A posta egyébként önmagában is élmény volt, ahogy a képeslapok beszerzése is. Banglades nem éppen a turisták által sűrűn látogatott ország, ezért képeslapot se nagyon kapni. Egy helyen találtunk képeslapot az egész országban, a dhakai New Market nevű bazár egyik könyvesboltjában. És ott sem postcard-nak hívták, hanem viewcardnak! :) Miután ezt megtudtam, rohanhattam körbe újra az összes könyvesbolton, most már viewcard után kérdezve, de mind hiába, így végül maradtak azok a lapok, amelyeket találtunk, kicsit régiek, kicsit kopottak, vagy épp „csak”rajzok vannak rajta, de hát ez Banglades, legalább van nekik és megtaláltuk. A bélyegragasztás sem volt kis meló, mert itt nem ragadnak a bélyegek, ráadásul, ha jól emlékszem, minden lapra hármat kellett ragasztani, a külön tégelyben kapható ragasztóból. Zita csuklóig ragasztós lett, mire végzett velük… Közben én még az utolsó lapokat írogattam, és persze közben társaságom lett, az öreg aggastyán nagy érdeklődéssel figyelte a kézírásomat, próbálta megfejteni, forgatta, nézegette, de hiába, nem bírt a magyar nyelvvel. :) Szóval már maga a posta is egy élmény volt önmagában! Hát még a hazafelé út, amikor is elkötöttünk (elkértünk) egy riksát, amit aztán én hajtottam, és Zita volt rajta az utas. Ezen mi magunk is jól szórakoztunk, de a helyiek még jobban mulattak. Itt a riksás szegény eleve nem a társadalom felsőbb rétegéhez tartozik, ellenben a fehér emberre nagyon felnéznek (pedig igazán nem érdemelte ki…), így nagyon furcsa látvány lehetett nekik egy fehér ember, ahogy a saját asszonyát húzza a riksán. :)

A nap lemegy a Bengáli-öböl mögött

Tudtuk, hogy Cox’s Bazar messze földön híres tengerpartja nyugat felé néz, és azt is tudjuk már néhány éve, hogy a Nap nyugatnak nyugszik, így aztán összeraktuk magunkban a képet, és eldöntöttük, hogy ott a helyünk a parton, akármekkora tömeg is várjon ránk ott. Ide már bengáli által hajtott riksán mentünk, és amikor leszálltunk róla, szemtanúi voltunk egy szomorú kis jelenetnek. Egy kissrác vidáman játszadozott előttünk, felcsimpaszkodott és elrejtőzött az előttünk parkoló riksára, láttuk rajta, hogy nevet, és vidám. Ám amikor a mellettünk álló anyukája meglátott minket, odakiáltott neki, mire a kissrác azonnal az utunkba állt, és szomorú, szánalmat keltő képpel kinyújtotta felénk az egyik kezét, és közben a másikkal a szája felé mutogatott összetett ujjakkal, jelezve, hogy éhes. Pedig az előbb még önfeledten játszott… De az anyja ilyenre tanítja, akkor mit fog tudni a világból és hogy fog viszonyulni az emberekhez? Igazából nem tudom a megoldást.

A part és a naplemente gyönyörű volt, annak ellenére, hogy valóban tömeg volt, talán tengerparton én még nem is láttam egyszerre ennyi embert. A kb. 100m széles, végtelen hosszú homokfövenyen még vizimentők is szolgáltak és pénzért napernyős nyugágyakat is lehetett bérelni. A naplemente varázslatos volt, annak ellenére, hogy úgy kellett bűvészkednünk és rohangálnunk, amikor olyan képet akartuk készíteni róla, amiben nincsen „fürdőző” bangladesi. Az idézőjel azért, mert ugyan itt sokkal többen tudnak úszni, mint Indiában, de még mindig nem mindenki, főleg nem ekkora hullámokban. És nekünk még mindig nagyon furcsa az is, hogy férfi-nő, mindegy a nem, mindenki ruhástul, száriban vagy farmerban megy be a vízbe… :o És nem mernek messze menni, félnek a víztől és a hullámoktól. Mondjuk itt már meg is értem, én se mennék be, akkorák a hullámok, és ettől a vizimentő is mindenkit óva intett, sőt ezen túl még folyamatosan sípolt is ránk, ha arrafelé kóboroltunk el, amerre ő úgy vélte, hamarosan megérkeznek a nagy hullámok. Ez is érdekes volt, ahogy a víz egy vékony rétegben képes volt több tíz méteren keresztül elterülni a szinte sík parton, mielőtt beitta a homok, vagy meg nem érkezett a következő hullám a habokkal. Ugyanez a jelenség érdekes vájatokat, mélyedéseket hozott létre a homokban, amelyeknek az oldalában megfigyelhettünk egy kis miniatürizált „talaj eróziót”, ezt is úgy figyeltem, mint egy kisgyerek, és újra rácsodálkoztam magamra, hogy rá tudok csodálkozni ilyen egyszerű dolgokra. :)

Szóval a naplemente egy szép élmény volt a parton, hozta a várakozásokat, és az éhséget is, amit egy part menti vendéglőben csillapítottunk. Itt a szokásos házi gyros-unkat készítettük el a rendelt ételekből, plusz a kintről hozott fokhagymából, amiért először én indultam, de aztán amikor látták, mire készülök, szinte pánikolva rohantak utánam és a fokhagyma után. Szóval lehet, hogy koszosak, büdösek (a tűzhöz használt kerozintól is) ezek a helyek és ugyanazzal a kézzel fogják meg a parotádat, amivel a pénzt is (a jobbal, mert a bal az koszos, azzal a feneküket törlik), de betolhatod az étterembe a tökig pakolt fekvőbringádat, nem szól érte senki, és amikor nincs nekik valamiből, azonnal kirohannak neked érte. Ezért szeretjük is őket nagyon, ahogy a desszertnek elfogyasztott jégkrémet is. Hazafelé már gyalogoltunk, mert ebből a parti zónából indulva a riksások olyan „magas” árakat mondtak, hogy abból már alkudni se volt sok kedvem, na meg a séta is jól esett így végre egy kicsit hűvösebben, most hogy lement a nap.

Még egy nap Cox’s Bazarban – Csatt nélkül maradunk

Másnap úgy terveztük, hogy a reggeli és a pénzváltás után elindulunk, de sajnos az utóbbi nagyon elhúzódott, mert sehol nem kaptunk mianmari kyat-ot. Bementünk a fő-fő bankban, ahol rögtön el is kapott minket egy nagyon segítőkész, rendes alkalmazott, aki miután végighallgatta a történetünket, megígérte, hogy mindent megtesz, hogy a legjobb segítségünkre legyen. De az ő bankjában nem volt kyat-uk (ejtsd: csatt, vagy dzsatt, vagy kijatt, a fene tudja), átküldtek egy másikba, ahol hosszas tanakodás után ők is kitalálták, hogy nekik sincs, és azt is furcsálták, hogy dollárt szeretnénk, sértetlen, nagy címletekben. Ilyen se volt nekik, csak két gyűrött százasuk. Ezen a ponton kicsit elszomorodtunk, mert ekkor már tudtuk (és sajnos csak ekkor), hogy Mianmarban csak a tökéletes állapotú, gyűretlen, firkálatlan bankjegyeket váltják be, azokból is csak leginkább az amerikai dollárnak a százasát, amely nem régebbi 2006-nál. Ilyen azért volt még nálunk, és ki is vasaltuk, de biztos ami biztos alapon, akartunk belőlük szerezni még. Ez nem sikerült, későn próbálkoztunk, még Chittagongban kellett volna ennek utánamenni, de tűzoltásképpen, a banki alkalmazottak tanácsára beszereztünk egy csomó kiváló állapotban lévő bangladesi takát, amit az elmondásuk szerint majd könnyedén be tudunk váltani a határ mianmari oldalán, mivel onnan rendszerint jönnek át kereskedők Bangladesbe termékeket vásárolni, és szükségük van a bangla pénzre. Ez végülis logikus, és jobb opció nem lévén bele is törődtünk, hogy akkor majd így lesz, vagy sehogy és megélünk majd Mianmarban, ahogy tudunk. Kicsit úgy éreztük, nagy ismeretlenbe megyünk bele, fogalmunk sem volt róla, mi vár ránk majd Mianmarban, milyen állapotok, milyen emberek, milyen fejlettségi szint. Azt hallottuk, hogy a kötekedő határőrök és a rend őrei, ha nagyon nem akarnának keresztülengedni az elméletben zárt határ menti államon, Rakhaing State-en, akkor könnyedén megkorrumpálhatók a másképpen szükséges repülőjegy árának töredékével. Ezt reméltük, hogy nem kell majd megtennünk, ahogy amiatt is bizakodóak voltunk, hogy sokan, akik jártak már Mianmarban, azt mesélték, hogy DK-Ázsia legbiztonságosabb országa, jobb mint Thaiföld és az emberek mindenütt nagyon kedvesek és segítőkészek. Szóval bizakodóak voltunk, ugyanakkor kicsit tartottunk is az újtól, főleg, hogy csak egy-két kivasalt százdolláros volt nálunk, néhány kisebb címlet még régről, és most már egy nagy rakás taka is, amit nagyon reméltük, hogy majd be tudunk váltani, máskülönben jól rajtunk marad, mert ezt aztán végképp nem váltják minden pénzváltónál. :)

Új műsor a horizonton

Az idő úgy elment a sok banki hercehurcával, hogy úgy döntöttünk, ezen a napon már nem megyünk tovább, mert nincs értelme délután elindulni, hiszen Teknaf 80km ide, ami egy hosszú nap alatt teljesíthető, ám fél nap alatt lehetetlenség. És mivel nem akartunk az ismeretlenbe belemenni és valahol útközben éjszakázni, én inkább nekiálltam naplót írni, Zita pedig olvasni.

Este pedig megint kimentünk naplementét nézni, de ma más műsort adtak a horizont felett, ma teljesen máshogy nézett ki a naplemente. :) A tegnapi jobb volt, de azért ma sem panaszkodhatunk, hiszen utána nagyon jól szórakoztunk a part menti bazársoron, ahol félig mert tényleg szükségünk volt hozzá a vacsorához, félig tréfából mindenkitől rosun-t (fokhagymát) szerettünk volna vásárolni. Amikor kérdeztük, először nem értették, próbáltak az angol szavaik között találni valamit, ami hasonlít a „rosun”-ra, aztán rájöttek, hogy bengáliul beszélünk és ennek mindig nagy nevetés lettek a vége, sőt egyszer tényleg elvezettek minket egy üveg fokhagymához, de az sajnos már nem volt friss, hanem egy befőttesüvegben úszott valami furcsa lében, így maradt az, amit az étteremben megint nagyon kedvesen beszereztek nekünk. Mikor leültünk, már tudták, hogy ezek ketten azzal kezdenek, hogy: sosa, piadzs, rosun, vagyis sok uborkát, hagymát és fokhagymát kérünk! :) Vacsi után még kiültünk egy másik vendéglőbe meginnni egy kávét és élvezni a part kellemes légkörét. Ekkor végre volt egy kis időnk és jelenlétünk elcsodálkozni azon, hogy hová is jutottunk, itt vagyunk Banglades, egy távoli ország egy távoli csücskében, és főleg azon csodálkoztunk, hogyan is jutottunk idáig. :)

Másnap reggel már tényleg tovaindultuk Teknaf felé a csodálatos parti úton, de arról már csak jövő hét hétfőn szól majd a fáma! ;) Apropó, mi, vagy ki az a fáma? :) Na szépen vagyunk, azt se tudom, mit írok…

Cox’s Bazarban 2012. augusztus 29-30-án időztünk.