Tagarkaki-ból viszonylag korán el tudtunk indulni, ami azért volt fontos, mert tudtuk, hogy 30, 40, 55, és 100km-re voltak szálláshelyek a következő szakaszon, és mi szerettük volna elérni az utolsó állomást, hogy másnap már csak le kelljen ereszkedni Murgab-ba. Persze csak halvány fogalmunk volt arról, milyen terep vár ránk, ezért úgy voltunk, hogy megyünk, aztán majd meglátjuk, meddig jutunk.

„Marco Polo” Giant Sheep – A pamíri óriás bárány

Ahogy átkeltünk a jakokkal teli völgyön, aminek a szélén aludtunk Tagarkakiban, úgy tűnt el egyszerre az aszfalt, és váltott át az út egy meredek, murvás kaptatóba. Ez hosszabb volt, mint gondoltuk, de így reggel még türelmesen, különösebb kínlódás nélkül meg tudtuk tekerni. Örültünk, hogy reggel vágtunk neki ennek az emelkedőnek, és nem előző nap délután, fáradtan. Most éreztük igazán, milyen jól döntöttünk, hogy előző nap volt annyi eszünk, hogy megálltunk már délután 3 óra körül a háznál. Az úttól balra folyamatosan lestük a tájat, mert a háziak elmondták nekünk, hogy errefelé előfordulhat az óriás „Marco Polo” bárány, egy a szokásos báránynál sokkal ritkább, nagyobb testű magashegyi fajta, (ritka, köszönhetően az emberek vadászatának), és a világon egyedül csak itt a Pamírban található meg. Az emelkedő jó 200m-el a völgy felett ért véget, de sajnos a lefelé sem tartogatott sokkal könnyebb haladást, mivel az út nagyon durván köves volt, és így a 15km/h-ás haladás már gyorsnak számított rajta. Azt hittük ez a szakasz sosem ér véget, olyan hosszú és nehéz volt rajta a gurulás.

Aztán végre leértünk egy laposabb völgybe, ahol újra elkezdődött az aszfalt, és vele együtt egy újabb kaptató. Ennek a tetején végre már megpillantottunk egy nagyobb síkságot a hegyek között. Ez végre hasonlított már valamihez, amit mi „fennsík”-nak hívunk. Ezen a szakaszon eléggé szétszakadoztunk Jill-től és Lee-től, mivel az út meredek lejtőben folytatódott. Ez lehetővé tette a komolyabb száguldást is, de mivel tőlünk balra gyönyörű táj terült el, ezért mi sokszor megálltunk fényképezni. A völgyben a 3801m magasan fekvő Tuz Kul és a 3820m magas Sasik Kul terült el, fantasztikus kilátást nyújtva a száguldásunkhoz. Sajnos az idő nem volt tökéletes, mert borús volt az ég, de ez mit sem zavart minket mind addig, amíg a szél ilyen kegyes volt hozzánk. Ugyanis hátszelünk volt, ugyanúgy, ahogy tegnap is.

A Pamír „fennsík” dombjain

Ebédelni az út szélén álltunk meg, az út töltését használtuk szélárnyéknak. Jill-el és Lee-vel megosztottuk, amink volt, cserébe mi is kaptunk tőlük egy cipó kenyeret. A kenyereket még Tagarkaki-ban kapták a háziaiktól, miután a helybéli kutyák lerángatták és felzabálták a Lee csomagtartóján tárolt két hatalmas cipó kenyeret. Az itteni kenyerek egyébként kerek és lapos formájúak, kemencében sütik őket, általában a háznál, minden család saját magának. Szóval ilyen kenyeret ettünk, sok csokoládéval és halvával. Szükségünk volt az energiára, mert a hideg, szeles időben való kerékpározás igen kimerítő volt ezen a dombos „fennsíkon”. Az ebédből kicsit korábban elstartoltunk, mint Lee-ék, mert mi nem szándékoztunk az Alichur folyó széles völgyében sátrazni, valahol a semmi közepén, ahogy ők tervezték. Mivel mi nem vagyunk ilyen őrültek, mint ők, hogy 4000m-en a fagyos éjszakában eszünkbe jusson kempingezni, és így a megfelelő felszerelésünk sincs meg hozzá, nekünk ez fel sem merült, mint opció, csupán a falvakat és szálláslehetőségeket vettük számításba éjszakai maradásra.

Alichurt valamivel 40km után találtuk meg, átkeltünk még néhány dombon, és a jégtáblákat úsztató Alichur folyó felett, majd begurultunk a faluba. Ekkor már kicsit szentségeltünk a sok emelkedő miatt, mert más fogalmaink voltak egy „fennsíkról”.

Vásárlás Alichurban

Alichur-t említve nem kell egy metropoliszt elképzelni, talán ha 100 házból áll ez a kis település a nagy hideg semmi közepén. Érkezésünkkor az volt az első dolgunk, hogy a magazin, vagyis a bolt után kérdeztünk, aminek az eredménye az lett, hogy pár perc múlva egy háznál kopogtattunk. Egy 12 éves forma gyerek nyitott ajtót, aki a szomszédos házban üzemelő boltot nyitotta ki nekünk. Néhány alapélelmiszer mellett találtunk csokoládét is, illetve a kedvenc tésztalevesünkből is bevásároltunk néhányat. Direkt hagytunk Jill-nek és Lee-nek is az instant levesből, de miután befutottak és kijelentették, hogy ők nem vásárolnak ilyet, bátorkodtunk felvásárolni az összeset. A boltban egyébként kapható volt 26-os kerékpárkerékbe való gumitömlő is, amin igen meglepődtünk. Szükségünk persze nem volt rá, mert volt nálunk kettő is a használtakon kívül. Ennél a megállónál éreztük igazán, mennyire hideg a szél, ami hála az égnek hátulról tolt minket. De amikor nem az úton voltunk és gurultunk, ez a szél igen hamar teherré vált, és be kellett húzódnunk valami szélárnyékba, vagy hamar tovább kellett indulnunk, hogy át ne fagyjunk a jeges, hideg szél miatt. Miután a bolt épületének szélárnyékában egy csokoládésdoboz oldalára felfestettük a „6000km”-t, gyorsan a továbbindulás mellett döntöttünk. Délután egy óra volt még csak, és innentől az út nyílegyenesen háttal a szélnek folytatódott az Alichur folyó széles völgyében, ami arra bíztatott, hogy folytassuk, és ne csak az 55km-re lévő szálláshelyig.

6000km bringán, az Alichur folyó völgyében

A 6000km-t 15km-el Alichur után értük el. Most se ugrálást, se különösebb fényképezkedést nem csaptunk, a már említett hideg szél miatt. Épp csak előkaptuk a táblát és lefényképeztem vele Zitát. Ha már megálltunk, az innivalót is előkaptuk, ami egy ruhákba bugyolált 1,5l-es műanyagpalackban kapott helyet a táskám mélyén, máskülönben lehet, hogy a nap végére teljesen jégbefagyott volna a folyadék. Gyorsan haladtunk a hátszél segítségével, és rövid konzultálás után úgy döntöttünk az 55km-nél szembejövő házikónál, hogy folytatjuk tovább, vagyis meg sem állunk Momazair-ig. Ez még több mint 40km-t jelentett erre a napra, de mivel alig jártunk még a délutánban, és segített minket a hátszél is, úgy voltunk vele, hogy érdemes folytatni. Zitát persze erről kellett kicsit győzködni, mert ő már szívesen befejezte volna a napot, de végül azzal sikerült meggyőznöm, hogy így másnap már csak egy 40km-es lejtő vár ránk Murgab-ig.

Az Alichur folyó völgyében Alichur és a hágó között talán ha két házat láttunk. Az egyik ilyen ház elsőre elhagyatottnak tűnt, mert a tetőről még cserepek is hiányoztak, de aztán láttuk, hogy füstöl a kémény, és egy romos melléképület falának tetején sorbarakott jakszar darabokat fedeztünk fel. Szárítani pakolták fel őket a fal tetejére. Érdekes volt belegondolni az itt élő emberek életkörülményeibe. Cudar hidegben, 4000m-en élnek, jakokat tartanak és legeltetnek a völgyben, ezért cserébe az állatoktól tejet, fűtőanyagot, levágásuk után pedig zsírt, húst és bundát kapnak. Valószínű ezek az állatok képezik vagyonuk nagy részét és életük alapját, mert máshonnan nem tudnának hozzájutni az élethez szükséges dolgokhoz ilyen magasságban, ilyen időjárási körülmények között. Ebbe belegondolni egyszerű városi gyerekként valahol félelmetes érzés volt. Mennyivel biztonságosabb, kiszámíthatóbb és biztosabb az élet a városban, ugyanakkor mennyivel távolibb a természettől.

A Najzatos „hágó”, 4137m

A völgyet a 4137m-es Najzatos hágó zárta, a „hágó”-t itt viszont csak képletesen kell érteni, mivel ez csak a völgy tetejét jelentette, de semmiféle különösen meredek fölfelével nem járt. Mégis megszenvedtünk vele, mert csak az aznapi 96-odik km-ünknél értünk fel a tetejére. Alichur 3863m-en volt, tehát nem kellett sokat emelkednünk, de a közel 100km megtétele 4000m körüli magasságban, ebben a hidegbe mégis megviselt minket, nagyon elfáradtunk a nap végére, és igen szépen be is lassultunk.

Valamivel a hágó előtt, az úttól jobbra a völgy oldalában egy jurtát fedeztünk fel, de embert nem láttunk a közelben, csak kutyaugatást hallottunk. Megfordult bennünk a gondolat, hogy micsoda élmény lenne a jurtában megszállni, de mivel embert nem láttunk a közelben, és nem is tűnt olyan szimpatikusnak a hely, végül továbbálltunk. Így aztán csak átkeltünk azon az átkozott hágón a nap végére, de ekkor már nagyon ki voltunk merülve. Alig haladtunk, és teljesen át voltunk fagyva. Mintha csak a kedvünkért történt volna ekkor, hogy a nap előbújt a hátunk mögött a felhők közül, és még mielőtt eltűnt volna erre a napra a hegyek mögött, utolsó gyenge sugaraival egy icipicit felmelegített minket.

A hágót fél órával a naplemente előtt értünk el, de tudtuk, hogy onnan már csak maximum pár kilométerre van a Momazair nevű hely, ahol éjszakára biztos menedéket kaphatunk. Persze ez a pár kilométer se volt teljesen felhőtlen lefelé száguldás, mivel nem sokkal a hágó után az út úgy kanyarodott a völgyben, hogy egy kisebb kaptatót kaptunk.

Barátok, étel, és jakszarral fűtött meleg szoba Momazairban

Miután ezen is túljutottunk, állatok állták el az utat, hazafelé tartottak. Terelőjük egy sárga betörősipkát hordott az arcán a hideg ellen, épp csak két apró lyuk volt a szeme helyén. Ő tőle tudtuk meg, hogy már egy kilométer sincs hátra Momazair-ig, ahová ő is tartott az állatokkal. Ahogy lekanyarodtunk az aszfaltos útról a házhoz, két viszonylag friss nyomott találtunk a hóban, kerékpároktól származtak és egyenesen a házhoz vezettek. Katy-t és Anthony-t értük utol, amire egyáltalán nem számítottunk. Egy nappal előttünk indultak el Jelandy-ból, hogy 3 nap alatt, még pénteken, vagyis ezen a napon megérkezzenek Murgab-ba, ahol az OVIR irodában regisztráltatni szerették volna magukat (Tádzsikisztánban való 30 napon túli tartózkodásuk végett), még a hétvége előtt, ugyanis akkor zárva tart az OVIR iroda. Jelandy utáni napjukon ők is átkeltek a Koi Tezek hágón és Tagarkaki után, a 200m-es kaptató tetején táboroztak, de reggelre annyira átfagytak, hogy a következő nap csak Alichur-ig jutottak, ahol a „Marco Polo” homestay-ban szálltak meg. Onnan indultak tovább ezen a napon, de amikor látták, hogy még mennyi hátravan Murgab-ig, és realizálták, hogy már nem tudnak megérkezni az OVIR zárása előtt, feladták a küzdelmet az idővel és a kilométerekkel, és inkább itt fent, 4080m-en szálltak meg. Sajnáltuk, hogy nem sikerült megérkezniük időben Murgabba, mert így valószínű ott kell maradniuk hétfő reggelig, amíg ki nem nyit az OVIR.

Miután Anthony segített behordani a cuccainkat, hamar helyet kaptunk mellettük egy apró szobában, ami egy kis jakszarral fűtött vaskályhával volt felfűtve igen kellemes hőmérsékletre. Vacsorát is kaptunk a helyiektől, ami nagyon jólesett. Fantasztikus érzés volt egy ilyen hosszú és fárasztó nap után ide megérkezni, igazi diadalérzés volt, újra melegben, barátok közt lenni. Csak ekkor fogtuk fel igazán, micsoda teljesítmény volt a mai napunk, 4000m-es magasságban, hidegben, pontosan 100km-t tettünk meg ezen a napon. Mivel mindketten éreztük, hogy ezzel kicsit már-már túl is lőttünk a célon, és ezt persze Zita viselte rosszabbul, ezért megállapodtunk abban, hogy mostantól vétó joga van minden ilyen „menjünk még tovább” ötletemre, és én soha nem fogok egy rossz szót sem szólni, ha ő bármikor azt mondja, hogy „Ma innentől ne tovább!”.

Persze egy ilyen nap után elképesztően jól esett ezek után a meleg szobában lenni, enni, inni és élményeket cserélni Anthony-ékkal. Áram nem volt a szállásunkon, a világítást a házigazda egy autóakkumulátorra kötött takarékos izzóval oldotta meg a szobánkban. Igen korán, 8 óra környékén már a vastag takarók alatt voltunk, és egy kiadós alvással pihentük ki a hosszú napot. Az alvás persze nem volt zavartalan, mert ilyen magasságban még ez se megy könnyen, ha nem szokta az ember a ritka levegőt. Nehezen aludtunk el, furcsákat álmodtunk és néha arra ébredtünk, hogy nehezen lélegzünk.