Kezdetben még a hegyek árnyékában tekertünk, és rettentő hideg volt, talán fagyott is. Indulás után nem sokkal ezért megálltunk felvenni még néhány réteget és kesztyűt, sapkát.

Aztán ránksütött a nap, és ezzel legalább 20 fokot ugrott a hőmérséklet, egyik pillanatról a másikra. Neki is kellett vetkőznünk.

Csak elképesztő tájak! :)

A hágó előtt újabb havas csúcsokat pillantottunk meg.

És nem bírtuk ki, meg kellett állni megint, ezúttal enni! :)

Jobbról jöttünk, balra megyünk, de a kettő között előbb még betolunk egy kis csokoládét az arcba! :) Ezt a Trangulát csak ajánlani tudjuk, nagyon finom, helyi márka.

Lámalegelők mellett hajtottunk el.

Azok a kőkerítéssel elkerített részek karámok, és egy-két házat is ki lehet szúrni.

Először azt hittem füst, de Zitának volt igaza, egy hőforrás gőzölgött így.

Felértünk!!! :) 4338 méter magas, és most már azt is tudjuk, hogy Abra La Raya-nak hívják ezt a hágót, ami egyébként a legmagasabb pontja ennek az országútnak Cuzco és Puno között.

Ezért egy puszi is jár! :) Elképesztő, hová el lehet vele menni, ezért nagyon szeretem az én Zitámat. :) Ezért is, meg még rengeteg sok másért.

Tudom, volt már kétszer, de erre mindig jó egy pillantást vetni. Szóval most ott állunk a tetőn, és innentől jobbra, vagyis előre egy naaaagy nagy lapos rész jön, ez bizony már a híres Altiplano nevű fennsík, ami már Bolíviába is átnyúlik. Az az utolsó “szívritmuszavar” pedig egy 200 méteres emelkedő Puno előtt, amit a vasút ugyan megkerül a Titicaca-tó partján, de mi az országúton áthágunk rajta.

A hágóból igen jó kilátások nyíltak, itt sok busz is megáll, hogy körbenézhessenek az utasai.

Na meg, hogy vásárolhassanak az éppen ezért idetelepedett árusoktól! :) Az S.S.H.H. egyébként a mosdó rövidítése errefelé, nem tudom pontosan, miért és hogyan, csak hogy a Higiénico szó benne van. :)

Iszunk. Ma egy ilyen szemüvegbe fényképezős nap van, csak mert rámjött. :)

Madárka enyhe punk hajlamokkal. :)

11 nyamvadt kilométeren több, mint másfél órát szenvedtünk fölfelé 7km/h-s átlaggal és ez csak a nettó idő. Hiába, nem magashegyi nép a magyar! :) De azért ide is feljöttünk, mindegy milyen lassan vagy gyorsan, a lényeg, hogy itt vagyunk, és még bőven maradt időnk a nap hátralévő részére, ami már könnyebb kell, hogy legyen.

Bezony, gurulunk lefelé, csak úgy száguldoztunk mint a golyó! :)

Nagyon nagy élmény volt, a jutalomjáték két napnyi mászás után! :)

Repülünk!!! :) Néha tényleg úgyérezni a rekun, mintha valami vadászgépben ülnénk és repülnénk az út felett. :) Persze nem akkor, amikor fölfelé húzzuk, akkor inkább lompa elefántnak érzem magam, na de ilyenkor…! :)

Nem úgy tűnik, mintha állatok taposták volna ki ezeket a szabályos teraszokat. Elképzelhető, hogy még ilyen magasságban, ezekben a hegyoldalakban is termelnek valamit.

Lefelé újra alaposan be kellett öltöznünk, hogy meg ne fagyjunk.

A felhők ma is gyönyörű játékot játszottak az égen.

A vályog, ha tető nélkül magára hagyják…

Sokszor hátranéztünk gyönyörködni, ebből az irányból sem lehet kutya dolog megmászni a hágót! :)

Helyi asszony a gyermekével.

Nem lehet egyszerű itt élni.

Mindenki minket néz, mi meg őket! :)

Itt így jelölik a vasúti átkelőt.

Utazik a család.

Plakát a helyi szupersztárról az ebédlőnkben.

Ebédre alpaka pörköltet ettünk, került kemény 5 solba, ha jól emlékszem. Ugyanezért, ha városban, ne adja az ég, turistaközpontban akarod enni, simán van 15-20 sol, vagy akár még sokkal több is.

Ahogy kikanyarodtunk a faluból a főútra a délutáni szakaszra, velük találtuk szembe magunkat. Vicces, ahogy leültek a platóra és csak a nyakuktól fölfelé látszanak ki. :)

Hiába dobott Zita csókot nekik, csak rám figyeltek.

Ismét UFO-k vagyunk. :)

Végre valahára megpillantottunk egy vonatot! :) Látva a sebességét (csida lassú volt) érthető volt, miért nem láttunk eddig sokat belőle, csoda hogy még használja valaki és jár, hiszen busszal valószínű sokkal gyorsabb ez az út.

Ez az őrült buszos kis híján elsodort minket, centikkel mellettünk húzott el, nem volt normális.

Pillangó, amit egy technikai szünet alatt fedeztünk fel.

Itt álltunk meg második ebédre.

Ritka, hogy ilyen pici adagot adjanak.

Ezért rátoltunk egy-egy utcán vett kukoricát, majdnem akkora szemei voltak, mint egy ujjpercünk. Itt sajttal adták, a sózni nem szokták, ezért Zita leleményességével utóbbit egy szemközti étteremből kértük.

Taposnunk kell, minimum 55-el kell ezen az úton hajtani! :)

Na most lebuktam! :) Én is alapítottam egy politikai pártot. :)

A délutánt búzamezők között töltöttük egy széles, lapos völgyben. A szintmetszeten látható nagyon enyhe lefeléből egyébként semmit nem lehetett érezni, ez itt valóban síkság.

És valóban megművelik a hegyoldalt is, elképesztő!

Itt már Pucarában, Zita mutatja az utcai árus néniknek, honnan valóak vagyunk.

Pucara állítólag ezekről a tetődíszekről híres, noha mi idefelé jövet még a hágó előtt egy-két faluban sokkal több ilyet láttunk, mint itt.

Valami fesztivál volt a főtéren, ami rengeteg emberrel és árussal járt, no meg jó nagy zajjal és kosszal. Ezekhez már egy kicsit fáradtak voltunk, mire ideértünk és már csak egy szállásra vágytunk, amit ezen az estén nehezen sikerült megtalálnunk.

De miután meglett, azért még erőt vettünk magunkon és gyalog kimentünk megnézni a bulit, ami nagyon furcsa volt. Diszkósított helyi zenére fehér maszkot és tradícionális női ruhát viselő férfiak táncoltak és énekeltek a színpadon, amit nem nagyon sikerült összeraknunk, hogy miért?!

Mindezt hatalmas, a színpad előtti részen erősen alkoholmámoros tömeg vette körül.

Egy sűrített tejes, kakaószirupos churros azért befigyelt nálunk, ezt már sokkal inkább élveztük. :)

Mivel a vízszűrőnk végleg eldugult és erre az utolsó pár latin-amerikai hétre már értelmetlennek és lehetetlennek találtuk a szükséges alkatrész beszerzését, ezért ekkor már csak így csináltunk magunknak ivóvizet a csapvízből: egy merülőforralóval a termoszunkban jó alaposan felforraltuk. Mert ugye itt 100 fok alatt is felforr már a víz a nagy magasság végett.

Ennyi lett ez a nap. A 116km talán nem tűnik olyan soknak, de ha tekintetbe vesszük, hogy 4300 és 3600 méter között mozogtunk és nettó 7 és fél órán át, akkor már érthető, miért fáradtunk el olyan borzasztóan a nap végére.

Másnap reggel, Pucarát elhagyva.

Ezen a napon is elképesztő tájakon gurultunk.

Ahogy közeledtünk Punohoz, úgy sűrűsödtek ezek a hosszú, egyenes szakaszok.

Ugye mondom! :) Így zoommal készített képen szépek, és talán még inspirálónak is tűnhetnek, de valójában elég unalmasak tudnak lenni, akkor már inkább hegyi szerpentin vagy szelíd dombok, vagy valami… De mondjuk itt legalább ha nem is az út mellett, de voltak hegyek a távolban és az érzés, hogy nagyon magasan vagyunk. Ehhez képest pl. Ausztrália még sokkal egyhangúbb is tud lenni. :)

Nem csoda, hogy ilyenkor egy visszaintegetésnek is nagyon tud már örülni az ember! :)

Ahol először próbáltunk ebédelni, ott találta Zita ezt a bábút, valamilyen közelgő helyi fesztiválra készítették.

Végül a főút mellett nem kaptunk ebédet, így le kellett kanyarodnünk egy kis faluba, aminek csak a széle érte a főutat.

A főtér melletti utcácskában találtuk ezt az apró éttermet, aminek egyetlen pici helyisége volt, itt ettek felnőttek és iskolás gyerekek egyaránt. Egy asszony főzött az udvaron, és miután leültünk, kérdezés nélkül hozta nekünk a levest, majd a másodikat. Az egész fejenként három solba került!

A falu temploma

Belülről

Életkép az utcáról :)

A falu leszállópályája. :) Legalábbis ezzel vicceltünk, mert a főtéren fel volt festve ez az “utca”, de hogy minek, mikor a két oldalán még kétszer ennyi hely volt, azt nem értettük. :)

Ez remek kis kitérő volt, nem csak hogy jóllaktunk, hanem kicsit fel is töltődtünk a hosszú, egyhangú szakaszok után.

Amelyekből eztán sem volt hiány… :)

Ez itt már Juliaca, a Puno előtti nagyváros.

Itt újfajta riksákat fedeztünk fel.

Ez a káosz az Altiplano egyszerűsége után szinte sokkoló volt. De azért boldogultunk benne. :)

Nagyhangszorós mobilárus

A gyereknek külön kis kuckója van, ami esernyővel védve van a naptól, elől meg még egy függőmérleg is van.

A varrók és varrógépárusok utcájában.

A fogorvosok utcájában. Pontosabban ez ugyanaz az utca, mint az előző, csak egy másik szakasza.

Ez a kutyafej valamilyen okból rettentő népszerű volt a bicitaxisok körében

Ezt a rengeteg tornyot nem értettem, ennyi mobilszolgáltató még Peruban sincs.

Mire kp-t is sikerült szerezni, majd abból bélyeget venni (mert bankkártyával nem lehetett a postán fizetni), nagyon elfáradtunk, ezért úgy döntöttünk, hogy az utolsó rövid szakaszra, amin az az emelkedő is volt a legvégén, buszra szállunk. Ez a hölgy mondta el, hol a buszállomás.

A buszon ilyen idegennyelv füzeteket árultak, felszállt egy muksó, kiosztott egy csomót, aztán mielőtt leszállt, vagy a füzetet kérte vissza, vagy pénzt kért érte.

Punoban a buszállomáson összerakva magunkat és a bringákat még egy dolgunk volt hátra, betekerni a központba és ott egy olcsó, de kényelmes hotelt találni. Miközben ezen törtük magunkat, egy kisebbfajta fesztiválba keveredtünk.

Egy iskolás csoport vonult fel. Puno a fesztiválok városa, legalábbis ezt írta az útikönyv és ez már rögtön érkezésünkkor beigazololódni látszott.

Végre nincs tovább. Fárasztó volt ez a négy nap és közel 400km. Itt most egy pár nap pihenőt terveztünk és hogy megnézzük a titicaca-tavi úszó szigeteket, illetve megünnepeljük a házasságkötésünk 4 éves évfordulóját. :)

A számok erre a napra. Természetesen a busz ebben nincs benne, akkor ki volt kapcsolva a GéPéSz. :)