Éjszakai séta Agrában

Nem tudom miért, de amikor néhányszor végiggondoltam a közelmúltban, hogy hány beszámolót kell még megírjak, hogy utolérjem a jelent, valamiért Jaipurt és Amert mindig kifelejtettem. Pedig ezt igazán nem érdemelné meg a második látogatásunk ezeken a helyeken, mert éppoly szép élményeket szereztünk most is, mint amikor először jártunk itt. Pontosan négy dolog miatt jöttünk vissza ide hazafelé Delhibe menet: a Pushpendránál hagyott, szétszakadt hátizsákjainkért, hogy aztán vissza tudjuk váltani őket a pénzünkre a gyártónál, az elefántokhoz, az Ameri Nagy Fal felfedezetlen részeinek meghódításáért, és az Ameri „Stairwell”, vagyis lépcsős kút felkutatásáért.

Persze nem úgy volt ám, hogy egyszer csak ott termettünk, szóval kezdjük rögtön az elején, az odajutással. Khajuraho-ból este indult a vonatunk, és most sajnos nem reggel érkezett meg, és nem is Jaipurba, hanem először át kellett szállnunk Agrában, éjjel, hajnali 2:20-kor érkeztünk meg a Taj Mahal mellé. Ezt az időszakot én átvirrasztottam. Részben naplót írtam, részben olvastam, részben csak úgy elmélkedtem ez idő alatt a felső ágyamon. Agrában még le sem szálltunk a vonatról, már megtaláltak minket a hiénák. Egy fiatal kölyök ugrott fel a mozgó vonatra, és kezdett minket kérdezni, hogy kell-e riksa. Ez nagyon idegesítő volt, mert egyrészt ne ugráljon nekem a mozgó vonatra az orrom előtt pár rupit remélve, másrészt ne kövessen egészen a pályaudvar kijáratáig, mint valami állat. Értem én, hogy ő csak egy kis pénzt akar keresni, de engem akkor is zavar, hogy így ránk akaszkodnak, és emberszámba se vesznek. Mert én számomra az, hogy harmadjára sem értik meg, hogy nem kérünk riksát, azt jelenti, hogy engem, mint embert, le se szarnak, hanem csak és kizárólag a pénzem érdekli őket. Igazából csak ez az egy kölyök idegesített minket igazán, mert nagyon szorosan követett minket azután is, hogy kerek perec többször megmondtuk neki, hogy kopjon le. Volt valami igen idegesítő pimaszság a képében, a szeme sem állt jól, ahogy nézett ránk. Boldogok voltunk, mikor végre tényleg lekopott. Persze a mókának ezzel nem volt vége, sőt épp csak most kezdődött. A másik vonat, ami 5:10-kor indult Jaipur felé, pontosan ugyanaz a vonat volt, mint amivel két hónappal ezelőtt is utaztunk. Ez egyben azt is jelentette, hogy ugyanonnan indult, vagyis még valahogy át kellett jutnunk egy másik pályaudvarra, az Agra Fort-hoz. Hiába a késő éjjeli időpont, a pályaudvar előtt rengeteg autó- és bicikliriksás tanyázott, akik persze rögtön ugrottak a friss húsra, a két fehér turistára a furcsa táskákkal. Vagyis ránk. Nem túlzok, mert mértem GPS-el, 1km-en át követtek minket néhányan. Ekkorra már sikerült lealkudnom a 100 rupiról induló árat 30-ra, de miután megtettük a táv egy negyedét, úgy döntöttünk, hogy most már sétálunk. Ezt persze én már a 0m-nél is közöltem velük, de hát mit lehet tenni, ha egyszer minden áron el akartak minket kísérni egy darabon, és közben ajánlataikkal bombáztak? :) Ezalatt az egy kilométer alatt a Khajurahoi riksatársaink is megálltak nekünk: Egyszer csak egy riksa fékezett le mellettünk, és ismerős angol hang szólt ki belőle: „Do you need a ride?” – Arra most nem volt szükségünk, valahogy nem vágytunk egy újabb nyomorgásra, na meg nem is arra mentek, amerre mi, hanem a Taj Ganj-ra. Elláttuk őket a szokásos jótanácsainkkal a Taj megtekintését illetően (6:30, hajnalban, hogy ne legyen tömeg, nyugati kapu, kaját, laptopot bevinni tilos), és adtunk nekik egy-egy névjegykártyát is, mert ez eleddig még elmaradt. „Aah, so you have a business card?” – Lepődtek meg, mire én mondtam, hogy dehogy is business kárd, ez kérem „Visiting Card” (Ázsiában így mondják), semmiféle bizniszt nem művelünk mi itt kérem, ez a nászutunk! :)

A séta kellemes volt Agrán át, miután eltűntek a riksások már csak néhány éjjeli teherhordóval találkoztunk, aztán félúton még megálltunk teázni egy utcai árusnál a rendőrökkel, majd egy koszos, alvó emberekkel teli bazársoron át kilyukadtunk a Fort sarkához, ahonnan már csak pár száz méter volt a pályaudvar. Bent az egyes peronon is végig aludtak az emberek, és nem sokkal később, hogy mi is leültünk, odakint eleredt az eső. Milyen jó, hogy nem ittunk meg mégegy teát, akkor bizony mi is megáztunk volna. A vonatunk hamar beállt, már valamikor 4 óra környékén, így felszállhattunk és elfoglalhattuk a helyeinket. Itt is, mint mindig, bőgették a ventilátorokat az indiai utasok, annak ellenére, hogy a hajnali levegő eleve hűs volt, és az egésznek semmi értelme nem volt. Ha van, használjuk, vagy mi ez az őrület? Ezt egyébként mindig csak a ventilátoroknál tapasztaltuk.

Teázás Pushpendrával és érmegyűjtés ékszergyűjtés helyett

Jaipurig talán egy órát sikerült aludnom az ülő helyzetben, merthogy ezen a vonaton csak ülőhelyek vannak. Jaipurban sikerült egy rossz kijáraton kijutni a pályaudvarról így megismerhettük a város egy új, még az eddig látottaknál is mocskosabb sarkát. Hogy a végén úgy döntsünk, elég ebből, és felültünk egy bringás riksára. Fél óra múlva már Pushpendranál voltunk a zeneiskolánál. Jót teáztunk és beszélgettünk ismét. Pushpendra aztán vállalta, hogy elszalad a hátizsákjainkért, mert azokat a barátainál tette le. Nekünk addig mutatott egy kis éttermet, ahol a pincehelyiségben újra élvezhettük a Dal Makhani lencsefőzelékre emlékeztető ízeit. :) Ilyesmi nem volt Dél-Indiában. Igaz, itt északon viszont a paratha az, ami teljesen más, és délen meg az ízlett jobban. Hiába, India nagy ország, és az államai között akkora a diverzitás, mint máshol országok, földrészek között. Kifelé jövet elcsípett minket egy muki, hogy ő meghív minket teázni. No fene, adjunk neki egy esélyt, miért ne. Nem mondom, hogy kár volt, mert mi nem csalódtunk, csak az emberünk, ugyanis egyenesen egy ékszerüzletbe vezetett minket, ahol rögtön kiborított elénk egy nagy doboz bizsut, és azzal büszkélkedett, hogy ő félig olasz – még az igazolványát is megmutatta! :) Hát jól van, ez remek, de mi, a nem baj, rögtön őszinték és egyenesek leszünk: nem szeretnénk ilyenekre költeni, hanem helyette inkább minél többet látni a való világból. Egy a legolcsóbb gyűrűdből nekünk plusz egy napot jelent a világ körüli nászutunkhoz, és mivel ez csak egy tárgy, ami elkopik, eltörik, ellopják, elveszik… Ugye megérted?! :) Viszont érméket szívesen „veszünk”, vagyis váltunk nálad papír pénzre, mert azokat viszont gyűjtjük! Nekünk most ez a hobbi, ez a szórakozás, ez az, ami belefér a büdzsébe, és mialatt gyűjtjük őket, még jól is szórakozunk. Végülis szereztünk néhány szép érmét, de a csalódottságuk leplezhetetlen volt, mert végül még a teáról is megfeledkeztek. :) Persze ezt szóvá nem tettük, csak sűrű köszönömök és viszlátok közepette távoztunk, mert tudtuk, hogy közben Pushpendra már biztosan vár ránk. És igen, nála kérés nélkül is kaptunk egy újabb kör teát, és a beszélgetésünk sem torkollt semmiféle kínos szituációba, mert Pushpendra az embert szereti bennünk és nem a pénzt a pénztárcánkban. :)
India nem rossz hely és az emberek nem rosszak, csak épp a turisták által kedvelt helyeken sokan elég keményen a pénzre mennek, és akkor még a durva átverős sztorikat, amiket hallottunk, nem is emlegettem. De megvan a másik véglet is, lehet találni igaz barátokat is, és őket nagyon meg kell becsülnünk. Ha ők nem lettek volna, ha őket nem találjuk meg, bizony lehet, hogy most keserű szájízzel gondolnék vissza Indiára. Így viszont: :) Köszönjük Nektek!!!

Vissza a Falra! Egyedül odafent a boldogságban

Mivel előző éjjel nem nagyon aludtunk, csak utaztunk, sétáltunk Agrában és harcoltunk a riksásokkal, eléggé le voltunk harcolva és ki voltunk purcanva. Kis hezitálás után úgy döntöttünk, hogy felmegyünk busszal Amerba, aztán meglátjuk mi lesz. Az lett, hogy Rahulék ismét nagyon szívélyesen fogadtak minket, és éppen, mint legelső látogatásunkkor, most is azzal kezdtük a náluk való vendégeskedést, hogy beájultunk egy a vendégeknek fenntartott szobájukba, és hosszú órákra elaludtunk. Ezen a napon nagyon már ki se mozdultunk, csak beszélgettünk kicsit a családdal és a főút melletti mobil ámlett árúst látogattuk meg, szinte már nosztalgiából. Próbáltuk kipihenni magunkat, mert tudtuk, hogy másnapra terveink vannak, amelyekhez hajnalban kell kelni.

Zita az elefántok házába ment át valamikor a napfelkelte időpontjában, én pedig futócipőt húztam. Várt rám A Fal eddig fel nem fedezett része. A nap mögöttem már ott vöröslött az ég alján, mikor megindultam felfelé a termetes lépcsőkön. Most a főúttól északra lévő, a város központjától ÉK-re található falszakaszra indultam fel. Ez rögtön meredeken kaptatott felfelé, a lépcsők tán fél méteresek is voltak, hatalmasakat kellett lépnem, hogy egyre feljebb és feljebb jussak. Futni nem bírtam, ahhoz még túl nyomott, álmos voltam, de talán még amúgy se ment volna ekkora lépcsőkön, azok után, hogy az idejét nem tudom megmondani, mikor futottam utoljára. Talán Goán… Nem, egyszer Keralán, Laciéktól is kimentem a partra! Ez a futás dolog sajnos ezen az úton leredukálódott a havi egy-két alkalomra. De hát ez van, élvezni kell ezt a keveset is! :) Most is ezt tettem, de még mennyire! A látvány leírhatatlanul fantasztikus volt. Ahogy értem egyre feljebb, úgy törpült el alattam a fal melletti mecset, melynek tornyai nemrég még a fejem felett magasodtak. Aztán a kilátás is úgy lett egyre szebb. Keletre a dombok között még köd ült a házak felett, dél felé pedig látszott a szemközti fal, amit a múltkor másztunk meg Zitával. Az erőd, mellette a kis tó, mögötte pedig a másik, a domb tetején lévő erőd, pedig egyértelműen uralták az egész látképet. Nekem mégis, valahogy az tetszett a legjobban, ahogy a szemközti fal kanyargott azon a kis hegygerincen, ami már önmagában is szép látvány lett volna.

Ahogy felértem a falszakasz sarkára, északra a távolban hőlégballonokat pillantottam meg. Bizonyára a napfelkeltét mutatták meg utasaiknak. Óóó, mi hány napig tudnánk utazni abból a pénzből, amit ők kifizettek a hőlégballonosnak azért a néhány percért… Amikor innen is éppoly szép a látvány, és még az is hozzájön az érzéshez, hogy a saját lábamon jöttem fel ide. Mégis, rajtam kívül csak egyetlen egy koreai emberrel találkoztam, őt leszámítva teljesen egyedül voltam a falon. Néha ilyenkor azt gondolom, nem a világ, hanem én vagyok a bolond, de aztán mindig újra eluralkodik rajtam az érzés, hogy nem így van. Valahol, valamikor nagyon elvesztettük a szép és a jó iránti érzésünket, és ez alól én sem vagyok nagy kivétel. Ha most visszagondolok kicsit az elmúlt hónapokra, és az utazásunkra, meg kell, hogy állapítsam, hogy a legszebb élményeink mind csupa olyan dolgok voltak, amiket, ha akarnánk se tudnánk megszerezni pénzért. De mérni sem nagyon lehetne őket pénzben. Bátorság, szeretet, tisztán látás, inkább ilyen dolgok kellettek hozzájuk.

A fal legtetején, ahogy az szokott lenni, most is egy kisebb bástya figyelt, innen tekinthettem körbe. Meglepetten tapasztaltam, hogy innen fentről, épp a szemközti bástya mögül kilátszik a Jaipur melletti tó, és rajta a vízi palota, sőt mind e mögött látni az elterülő nagyvárost is. Megint azt éreztem, amit már leírtam talán itt is, és amit annyiszor beszéltünk már a barátaimmal a Hármashatár-hegy körül futva. Mit keres odalent abban a nagy tömegben az a kétmillió ember? Mit kerget? Hogy sikerült ezt összehozni? Miért üres az erdő és miért nem járja szinte senki a hegyeket?

Lefelé menet talán még meredekebb volt az út, mint jövet, komolyan oda kellett figyelnem, nehogy megcsússzak, mert akkor bizony valószínű szépen megindultam volna lefelé. Lent a fal egy háztetőben végződött, és úgy sajnos nem tudtam továbbmenni nyugat felé, mert egy szakaszon le volt szakadva a lépcső. Ha nagyon kerestem volna, biztosan találtam volna a hegyen át egy kerülőutat, vagy ha átmászok magán a falon, de ezt nem tettem, mert amiért jöttem, azt már megkaptam, sőt már többet is. A nap már magasan járt, és az erőd mögül tudom, hogy szembesütött volna, így onnan fotózni már nem nagyon tudtam volna, meg aztán már meg is fáradtam egy kissé, és tudtam, hogy Zita talán már vár rám otthon. Így aztán megkerestem a lejáratot a falról. Az egyetlen, amit találtam, egy kis udvarba vezetett le. A kapu nyitva volt, így ki tudtam osonni, ezért aztán még magyarázkodnom sem kellett. Bár kétlem, hogy azért nagyon furcsán néztek volna, mert az udvarukban vagyok, itt ez nem gáz, inkább csak azért néztek volna, mert egy fehér ember van az udvarukban! :) Hazafelé először disznókon, majd teheneken át vezetett az út, majd amikor kiértem a főútra, több tucat elefánt jött szembe velem. Az elefántházakból igyekeztek az erődhöz, hogy dolgozhassanak, hordhassák fel a turisták párjait 900 rupiért az erődbe.

A lépcsős kútnál, kecskék között

Zita épp akkor érkezett vissza az elefántoktól, amikor én is a falról. Reggeli után együtt is elindultunk Amerba, hogy felkutassuk azt a bizonyos „Stairwell”-t, vagyis a híres lépcsős kutat. Menet találkoztunk egy elefánttal, akinek a lovasa éppen vásárolt valamelyik kis boltban. Az állatot úgy parkolta le, hogy az fejjel szinte bent volt a boltban. Mindeközben az elefánt gazdája nem volt a színen, így az egész úgy tűnt, mintha az elefánt maga szeretne valamit vásárolni. Ez számunkra olyan látvány volt, amin nem bírtunk nem mosolyogni. :) Aztán az se volt gyenge amikor az utcát egyszerre lepte el bringás, busz, autó, tehén, középen egy elefánt, és persze mindez az Indiában szokásos kavalkáddal fűszerezve.

A kutat egy kisebb bolyongás után megtaláltuk, és valóban lenyűgöző volt. Nem csak maga a lépcsőrendszer le a vízhez, hanem körülötte az épületek, a sarkokban a kis pihenők, a szomszédban a hindi templom, egy kis külső lépcsős torony, a távolban az erőd és díszes bástyái. Szóval ez is egy varázslatos hely volt, annak ellenére, hogy errefelé sem kószált sok féle nép. Közvetlen a kút mellett egy patakmeder található, ami természetesen tele volt hányva hulladékkal. A kúthoz már senki nem járt, növények nőttek a vízben, és még a kecskék sem mentek le inni olyan mélyre. Utóbbi állatok a semmiből tűntek elő, és úgy vonultak végig a területen, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Vicces egy kinézete van ennek a kecskének! :)

Visszafelé egy kis boltban szert tettünk néhány viszonylag ritka 10 rupis érmére, és megebédeltünk egy már ismert kis étteremben. Hazafelé a teás standok pénztárait kutattuk fel érmék után és találtunk néhány nagyon régi, nagyon egyedi pénzérmét. Jó szórakozás ez az érmegyűjtés, és Indiában különösen jól lehet művelni, mert rengeteg féle-fajta érme van, és ez államonként változik. Ugyanakkor a nagyon apró Paisa-sokon kívül mindent mindenütt elfogadnak. A Paisa-t a váltópénzt a nagyobb városokban már állítólag nem fogadják el, de vidéken még él, és működik. De egy érméből is van vagy 3-4 fajta, legalábbis volt, hogy nekünk sikerült találni ennyit.

Zita szőrén üli meg az elefántot – Séta az elefántok fürdőjéig

Mindezzel még mindig nem volt vége az Ameri kalandoknak, mert az elefántlovagolás még csak ezután jött. Zita ezt legutóbb félt megkérdezni, de most, lévén utolsó lehetőség, megkérdezte Rahult, szabad-e felülni Lácsmira? Zita először nagyon elkeseredett, mert Lácsmi gondozója azt mondta, délután Lácsmi Safarira megy, a hátán az újonnan érkezett, fizetős amerikai turistákkal, és ez Zita számára azt jelentette volna, hogy nem fog tudni felülni szeretett elefántjára, most már talán soha. A sors azonban nem így rendezte a dolgokat, mert Lácsmiról tudni kell, hogy a legnagyobb elefánt mind közül Rahul elefántházában, ami azt jelenti, hogy már az erdőben sem fér el a hátával az amerikaiakkal, mert egyszerűen túl magas, és nem fér át az ágak alatt! :) Vagyis nem Lácsmi megy velük a Safarira, hanem egy másik elefánt. Lácsmi fürödni megy, és Zita felülhet rá – magyarázta Rahul. Látnotok kellett volna Zitát, olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a bőréből. Aztán pedig majd meg őrült Lácsmi hát szőrétől, merthogy Zita rövidnadrágban ült fel Lácsmira, és az elefánt hátán lévő vastag, erős szőrszálak nagyon szúrták Zita lábát. Persze ettől még végig fülig ért a szája Zitának, több kilométeren keresztül, merthogy az elefántok fürdőhelye nem ám a szomszédban volt, sétáltunk hozzá vagy 3km-t. Lácsmi meg én, merthogy Zita és a gondozó Lácsmin ültek.
Az elefánt nem autó, saját személyisége és akarata van, így történt, hogy egyszer csak letért az útról, és az út menti egyik fáról leszakított egy nagyobb darab ágat. Ezt aztán cipelte még magával egy jó darabig az ormányával, és közben észre se vettem, de szép lassan eltüntette róla a zöld részeket. Mind megette és már csak a vastag száraz ágat cipelte tovább, mintegy hóbortból. Az ág akkora volt, hogy ha olyat gondol, és valakihez hozzávágja, könnyedén meg is tud vele ölni valakit. Így keltünk át a Delhibe vezető kétszer két sávos főúton is, hogy aztán a túloldalt még jó 500 métert megtegyünk az elefántok fürdőjéig. Ez nagy műsor volt, mert itt több elefánt is volt, és voltak olyanok, akiket a gondozójuk csak úgy beengedett szabadon a vízbe játszani. Azok dörgölőztek egymással, vizet és sarat dobáltak az ormányukkal, lerombolták a tó partját képező sárfalat, vagy csak egyszerűen beledőltek az 1-2 méteres vízbe, és szemmel láthatóan nagyon élvezték az egészet. Lácsmi nem volt ilyen szerencsés, mert a gondozója folyamatosan nyúzta, és mindig azt akarta, hogy forduljon arra az oldalára, amelyikre ő szeretne. Rahul szerint ez nem jó taktika, mert előbb hagyni kell az elefántokat egy negyed órát, hagy élvezzék a szabadságot és játsszák ki magukat a vízben, és aztán lehet őket befogni és irányítani.

Csakhogy az elefántok nagyon élvezik a vizet és Lácsmi különösen akaratos még az elefántok között is, így lehet, hogy ha szabadjára engednék, órákba is beletelne, mire újra tudnának vele kezdeni valamit. :)

Visszafelé éppen ezért már nem elefántháton jöttünk, mert akkor valószínű lekéstük volna az utolsó buszt is Delhibe ezen a napon. Először sétáltunk, majd stoppoltunk. Egy motoros hamar felvett minket és eldobott minket Rahulékig. Ott lezuhanyoztunk, felmartuk a sok táskát, majd elbúcsúztunk és kisétáltunk a buszokhoz. A kezdeti káosz után 20 perccel végre megállt nekünk egy busz, amiben helyet kaphattunk elől a sofőr mellett. Még naplót is tudtam írni, amire igazán nem számítottam. Igaz, a nagy zötykölődés és a nem éppen ideális körülmények valószínűleg a minőség rovására mentek, de legalább haladtam kicsit a lemaradásommal. Már késő este volt, mire megérkeztünk Delhibe. A Chandannal megbeszélt helyen lepattantunk a buszról, majd kialkudtunk egy kevésbé fájdalmas árat Chandan otthonáig a riksásoknál. Fél óra alatt átrepített minket a fickó fél Dél-Delhin 80 rupiért, és ezt az árat még Chandan is megcsodálta.

Február 19-én reggel búcsúztunk el Chandantól és ezen az estén, április 18-án öleltük meg Őt újra. Pontosan két hónapig tartott az Indiai „hátizsákos” körutunk. Nehéz összefoglalni, ezért most nem is teszem meg! :D

Amberban nem csak az elefántokkal voltunk, hanem a városban is körbenéztünk. Kedvenc helyünkké vált egy útszéli, négykéreken guruló ámlett árus(omlett = tojásrántotta árus kölyök). Amíg ő sütötte nekünk a finom – kérésre csili nélküli – tojásokat, mi angolra tanítottuk, így a végén mindenki jól járt. Bár ő valószínű a tojásokért kapott 10-10 rupiért jobban odavolt, mint az új szavakért.

Hindu templomok és sírhelyek Amberben

Persze nem csak a rántottáért jártunk ki, meglátogattuk a „kötelező látnivalókat” is. A Laxmi Nayaran hindu templommal kezdtük. Ez egy 16. században épült kis csoda, ott jártunkkor senki más nem volt ott rajtunk kívül, és ez egy különleges varázst adott a helynek. A templomon kívül és belül elképesztően részletgazdag szobrok voltak faragva a kőben, és az egész épület egy emelet magasan volt egy széles teraszon, ahonnan egész jól be lehetett látni a várost, a közeli dombokat, és a rajtuk húzódó városfalat. Ezt a falat aztán kicsit közelebbről is megnéztük, ugyanis kereszteznünk is kellett, hogy bejussunk Amber belsejébe, vagy onnan vissza Rahulékhoz. Megnéztünk néhány másik templomot is, volt köztük egy muszlim mecset is, de minden, amire emlékszem ezekből, azok a majmok. Errefelé eddig nem látott, fekete pofájú, és hosszú farkú majmokat láttunk. Vagyis inkább egész majomcsaládokat, kismajmokkal, anyákkal, egész csordákat. Némelyikük ügyet sem vetett az emberekre, de volt amelyik közel jött hozzánk, és ezzel egész sor biciklit döntött fel. Mert persze bátran mászkáltak és üldögéltek a letámasztott bringákon.

Még egy nagyon érdekes helyen jártunk Amber határában, ez pedig Raja Bharmal cenophat-ja, vagyis sírhelye volt. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy sok kis oszlopos kupolás épület foglalt helyet egy parkban. Igen pofásan festettek így egymás mellett. Eddig még sose láttunk ilyesmit, ezért amikor beléptünk, még azt se tudtuk, mi is pontosan, ahol járunk.

Az erődhöz menet láttunk egy nagyon szép szemétkupacot az út szélén. Egy tehén üldögélt mellette békésen, míg egy koszos kis malac és néhány kutya falatozott a szemétből. Indiában ez az utca „természetes” képe. Ahogy az út és a házak közötti kis fedetlen csatornákban folyó szennyvíz is. A szagok egyébként nem olyan durvák, mint az a leírás alapján elképzelhető. De az is lehet, hogy csak az orrunk szokta már meg. :) És az is érdekes, hogy elkezdtük a szépet látni egy szeméthalomban, illetve a szemét körül összegyűlt állatokban. Az bizonyos, hogy az indiaiak máshogy viszonyulnak a szeméthez, mint mi

A tó, a gát és a park

Az erődöt nem a legrövidebb úton közelítettük meg, mert vissza akartam menni arra a helyre, ahonnan érkezésünkkor először megpillantottuk az erődöt a tóval. Merthogy a főút a völgy túloldalán halad, és az út és az erőd között még egy szép, duzzasztott kis tavacska is található. Itt megálltunk egy fagyira, és a tó partján lévő kis „cenophat”-szerű pihenőhelyen elnyaltuk, mialatt csodáltuk a kilátást. Ezen a helyen kismillió galamb volt, és erre rászálltak a helyiek is, magvakat árultak a turistáknak, hogy azoknak legyen mivel etetni a galambokat. De az is lehet, hogy a galambok szálltak rá a magvakra, és a mag volt előbb, s nem a galamb. :) Miközben élveztük a fagylaltot és a mesés kilátást, összeraktam a képet. Az a ligetes terület a betonfal tetején maga a gát, ami ha áttörne, a mögötte lévő, még szebb és rendezettebb parkot elöntené a víz. Erre a „gát”-ra aztán mi is átsétáltunk, és megcsodáltuk onnan is a kilátást. Mindkét irányban gyönyörű volt. A parkra innen nagyon jól rá lehetett látni, a tó pedig azért volt érdekes, mert éppen két öreg horgászott rajta egy csónakban. De az is lehet, hogy halászott. :) Nem tudom pontosan mi a különbség a kettő között, de ha az a különbség, hogy a horgász zsineggel és csalival nyomja, a halász pedig hálóval, akkor halászt láttunk. Pont sikerült elkapnom, ahogy kiveti a hálóját. Amit pár perccel később kihúzott a vízből, de csak egy apró hal volt benne, annyira apró, hogy valószínű ez volt a szerencséje, mert emberünk visszadobta a vízbe.

Az Amber erődben

A gátról hosszú lépcsőkön tudtunk feljutni az erőd kapujáig, aminek a túloldalán egy nagy udvarba lyukadtunk ki. Ez még nem volt fizetős rész, és itt egy pillanatra azt hittük, hogy juhhééé, mégsem fizetős az erőd, persze aztán a nagy lépcsők tetején csalódnunk kellett, mert kérték a jegyeket, amiket aztán meg is vettünk, egy csomó másik jaipuri látnivalóval együtt, kétnapos kombóban, 300 rupiért darabját. Előtte azonban még meglátogattuk a Siladevi templomot, ahol a 16. századtól 1980-ig – amíg a kormány be nem tiltotta – minden áldott nap feláldoztak egy kecskét. ’80-ig milyen jól mehetett a kecsketartóknak az üzlet, 365 kecske minden évben! :) A templomban egyébként nem volt szabad fényképezni, és belépés előtt nem csak a cipőt és a zoknit, de még az övet is le kellett venni.

Bent az erődben én személy szerint nem kaptam meg az előtte belengetett „wow” élményt, bár azért csúnya sem volt, azt meg kell hagyni. Udvarról udvarra haladtunk, és mindenütt láttunk valami érdekeset. Az egyik udvarnak szép kertje volt virágokkal, a másik oldalában egy milliónyi apró tükörrel díszített épület volt. Kívülről nem láttuk, de az útikönyv szerint az egyik helyiséget anno légkondival is felszerelték. A falak belsejében csövekben hideg víz áramlott. Miután átverekedtük magunkat az udvarok közötti zegzugos, elveszős járatokon, végre kilyukadtunk az erőd túloldalán, ahonnan egy lépcsőn folytathattuk volna tovább a szabadban a domb tetejére, ahol még egy erőd foglalt helyet, még magasabban, egészen a gerinc tetején. Folytathattuk volna (!) ha az erre odatelepített biztonsági őr ebben meg nem akadályozott volna minket. Mint később megtudtuk, az az erőd külön belépős, és a tó túlsó végétől lehet csak bejutni a belépő, és a hosszú séta, vagy taxizás ellenében. Mi ezt később sem léptük meg, mert jobbat találtunk ki. Na, de még ne szaladjunk előre, mert kifelé menet az erődből még láttunk egy-két érdekes dolgot. Megtudtuk, hogy egy alagúton keresztül a két erőd össze van kötve a föld alatt (ott sem engedtek át…:D), és láttunk egy kígyóbűvölőt, na  meg egy nagyon kellemes kis kortárs művekkel telepakolt kiállítótermet. Utóbbi nagy örömömre kényelmes fotelekkel is tele volt pakolva, így végre elnyúlhattam kicsit a hosszú egész napos séta végén.

A kilátás az amberi városfalról

Egy másik napon, amikor igazából csak fagyizni indultunk a már említett helyre, én kitaláltam, hogy felszaladok az erőddel szemközti hegyoldalra épített várfalon. Ez a fal toronyirányt tört felfelé, és lépcsők is voltak az oldalában, aljában pedig se kapu, se ember, se tábla nem tiltotta a fal megmászását, így én azon nyomban neki is láttam annak, miközben Zita valahol néhány emelet magasságban megállt, mondván, neki onnan elég a kilátás. Én vidáman törtem fölfelé a hatalmas lépcsőfokokon, és élveztem, hogy percről percre egyre csodálatosabb kilátás tárul elém, ahogy egyre magasabbra jutok. Mikor felértem a gerincre, észrevettem, hogy közben Zitának is kedve támadt megmászni a falat, és már a nyomomban van. Pár perc múlva már egymás mellett ülve csodáltuk a nem akármilyen panorámát. Szemben a vár, alatta a tó és a park, mindettől jobbra pedig Amber városa, tele emberekkel, templomokkal, színes épületekkel. Még tovább a városfal szeli ketté a látképet, ahogy végigfut a gerincen, és még tovább, tovább…

Egészen körbe ér, a város mögötti dombokon eléri az erődöt, és eltűnik mögötte. Ez egy nagyon komoly falrendszer, és ez csak innen tűnt fel nekünk. A falat egyébként mára már túlnőtte a város, ahogy kinéztünk a túloldalt, láttuk, hogy Amber már a falon túl is szépen kiterebélyesedett. Nagyon örültem, hogy végül Zita is feljött, mert így bőven elidőzhettünk együtt(!) ezt a fantasztikus a kilátást csodálva. A falon aztán voltak kisebb kalandjaink, mert elhatároztuk, hogy nem arra megyünk le, amerről jöttünk, hanem egy másik irányba, arra, amit a lenti panoráma képen jobbra láthattok, a torony mögött. Valahol félút környékén egy majom állta az utunkat, és amikor közeledtünk hozzá, mérgesen vicsorgott ránk. Mivel ekkor még nem tudtunk semmit ezen fekete pofájú majmok viselkedéséről, ezért ettől megijedtünk, és egymásra néztünk, hogy mitévők legyünk. Ezek a majmok elég ügyesen mozognak, gyorsak és nem is olyan kistestűek. Szinte bármiben meg tudnak kapaszkodni, ezért nyilvánvalóan szép karmaik is vannak, amiket nem akartunk közelebbről látni. Végül a majom oldotta meg a dolgot azzal, hogy odébb állt, és felmászott egy toronyba, amit szerencsénkre meg tudtunk kerülni.

Klikk a képre a nagyobb kilátásért! :)

Egy dolgot először nagyon nem értettem a fallal kapcsolatban. Rajtunk, és a majmon kívül egy teremtett lélek sem volt a falon, pedig összességében vagy két órát fent lehettünk rajta. Viszont lent az erőd körül tobzódtak az emberek. Számomra sokkal nagyobb élmény volt idefent lenni, mint végigjárni azokat a „fancy” udvarokat az erődben, mégis, ezzel úgy látszik egyedül vagyok. A választ abban találtam meg, hogy a fal megmászása kíván némi kitartást és fizikumot, ami miatt sokakban fel sem merül az, hogy fel is lehetne menni. A másik dolog, ami miatt üres volt a fal, az az lehet, hogy nincs reklámozva. Mivel ingyenes, és nem is lehet hozzákapcsolni semmilyen fizetős szolgáltatást (tuktuk, elefánt), nem érdeke senkinek, hogy felhívja a falra a figyelmet. Még az útikönyvünk sem említi meg, egyetlen szóban sem. Pedig az egyik legszuperebb hely, ahol eddig Indiában jártam, az ez a fal volt.

Murphy velünk volt ekkor is itt a falon, mert a fényképezőgépből természetesen ekkor fogyott ki az aksi. Rendszerint van nálam tartalék, legalább oly módon, hogy a GPS is nálam van, és abban van még egy pár AA aksi, de most, mint már írtam, eredetileg csak fagyizni indultunk, oda pedig úgy gondoltam, felesleges a gépész vagy a pótelem. Azért sikerült sok jó fotót lőni, csak épp nem annyit, és nem úgy, amennyit szerettem volna.

Részben ezért, részben pedig azért, hogy meghódítsam ezt a monumentális falrendszert, elhatároztam, hogy másnap kora reggel felkelek Zitával együtt, és amíg ő az elefántokkal van, én felfutok szemközt a falon, és körbejárom az egészet, hogy végül ugyanitt kössek ki, és lássam minden zegét-zugát a falnak, na meg persze mindenhonnan a csodás kilátást. Ez aztán sajnos elmaradt, mert éjjel nem bírtam magammal, és sokáig fent voltam, naplót írtam, így aztán hajnalban képtelen voltam felkelni, csak lenyomtam az ébresztőt. Ezt aznap még nagyon megbántam, mert az a nap volt az indulásunk napja is Amberből, de később felengedtem, mert Zitával kitaláltuk, hogy másfél-két hónappal később, amikor visszatérünk Delhibe, Amberen keresztül tesszük majd azt. Nem csak a fal meghódítása, hanem az elefántok, illetve más dolgok miatt is, na de ezekről majd csak a következőkben.

„India először elvesz, aztán ad”

Talán ebből és az eddigi bejegyzésekből már érezhető, hogy India mennyire őrületes, mennyire sokszínű, és milyen káprázatos számunkra – és remélem a beszámolókon keresztül számotokra is. Azonban azt hozzá kell tenni, hogy India nem könnyű terep. Legalábbis nekünk nem volt az kezdetben, de ezt lehet, hogy azért is éreztük így, mert azt vártuk, hogy a bringák nélkül majd sokkal könnyebb lesz – és mert Pakisztánban nagyon elkényeztettek minket. :) A lényeg, amit mondani akarok, hogy bár ebben a bejegyzésben már nem írtam, de még mindig „küzdöttünk” Indiával, még ekkor is voltak nehézségeink, azt hiszem egyikünknek hasmenése is volt ekkor, és általánosan fáradtak és kimerültek voltunk a sok kényelmetlen utazástól és a nyomuló (Helly My Friend! – You are not my friend, and thank you, but I’m not going to buy anything from you!) emberektől. A minap (hetekkel az imént taglalt napok után) hallottam valakitől, a következő mondatot: „India előbb elvesz, aztán ad.” Ezt nagyon igaznak találom.

Indiát el kell fogadni olyannak, amilyen. Mert elsőre nagyon vad, nagyon kemény, nagyon elképzelhetetlen és felfoghatatlan nekünk – még nekünk is, pedig szárazföldön érkeztünk 14 országon út idáig –, ezért jobb, ha engedjük, és elfogadjuk olyannak, amilyen, és nem küzdünk annyit ellene. Persze ezt megint csak leírni könnyű, megtanulni, aztán úgy tenni és érezni nem annyira, de azért nem lehetetlen. Lehet nézni mindenütt mindennek a jó oldalát, mert láttátok, hogy még a nyomornegyedben is fantasztikus élményeink voltak. A jó dolgokra kell koncentrálni, és amikor valami

Indiában az angol helyesírással sem viccelnek: most akkor "Avelebal", vagy "Avillebal" az a memóriakártya? :)

Agra-ból hajnalban indult a vonatunk Jaipurba. Az „Agra Fort” nevű állomásra kellett kisétálnunk, ami kb. 5km-re volt a szállásunkról. A tuktukosok már hajnali 5-kor készen álltak arra, hogy elvigyenek minket, de mi nemet mondtunk a százrupis ajánlataiknak, és sétáltunk. Mire a vonathoz értünk, egészen felébredtünk. A vonaton pedig sikerült megírnom egy bejegyzést, sőt még a képeket is kiválogattam hozzá. Feltölteni már nem töltöttem fel, ahhoz túl gyenge lett volna a net a száguldó vonatban. Inkább bámultam ki az ablakon, mert közben már felkelt a nap, és Jaipur mellett érdekes dombokat pillantottunk meg.

Közlekedés a városban

A jaipuri vasútállomáson ránk támadtak a tuktukosok, és váltig állították, hogy a Hawa Mahalhoz csak velük tudunk eljutni. És persze ezért 100, majd 50 rupit kértek. Hogy a viharba nem sül le a képük 100 rupit kérni, majd pár másodperccel később ugyanazért a fuvarért már csak 50-et, amikor látják, hogy százért nem megyünk el. A válasz egyszerű: ez itt normális! :) Meg az is, hogy mi már ennek nem dőlünk be, sétálunk tovább, és megtaláljuk a buszokat. 6 rupi fejenként a Hawa Mahal-ig a jegy, igaz, hogy jóval lassabban megy és sokkal kényelmetlenebb is a busz, na de mi választottuk ezt, úgyhogy nem panaszkodhatunk. Ezek a buszok amúgy nagyon keményen a profitra mennek, s kevésbé a szolgáltatásra. Két személyzet van rajtuk, a sofőr, és egy fickó, aki neki kiabál/fütyül/sípol/veri a busz oldalát, hogy indulhat, vagy hogy álljon meg. Ezen kívül az utcára is ordibál, szedi az utasokat, azzal, hogy a busz állomásait kiabálja bele az utcába, valahogy így: „Kele-Kele-Keletiii pályaudvaaaaar!”. Le- és felugrál a buszról, mikor az lelassít, hogy felszálljanak rá az utasok, és akkor ügyes és sikeres, ha teletömi a buszt utasokkal, úgy hogy azon aztán mozdulni sem lehet. A mi buszunkon ügyes volt ez az egyén. :) Valahogy elnyomorogtunk a Hawa Mahal-ig, ahonnan aztán buszt váltottunk Amber (Ameer-nek mondják, néha úgy is írják) felé.

Ameer egy kis városka Jaipurtól északra, az erődjéről és az elefántjairól híres – legalábbis számunkra biztos! :) Az erődöt már a buszból megpillanthattuk, és még a lélegzetünk is elállt tőle. Ám mivel fáradtak voltunk, és táskákkal mozogtunk, ekkor eszünkbe se jutott meglátogatni. Egyenest a Couchsurfing-es barátunkhoz mentünk, akihez a buszállomástól még jó egy kilométert sétálni kellett.

Építőanyag szállítás tevével

Egy „Elephant House”-hoz irányított minket telefonon keresztül. Itt aztán láthattunk szép nagy elefántokat, és az egyik kolléga már el is vezetett minket Rahul (a szállásadónk) házához, ami kb. 50m-re volt az elefántháztól. Rahul nem volt otthon, de a huga és az anyukája igen. Hamarosan megmutatták a szobánkat, ahová nem sokkal később be is ájultunk. Nagyot aludtunk, amire szükségünk is volt, mert hajnalban keltünk, és Indiában az utazás nem éppen egy pihentető tevékenység. Rahullal csak este találkoztunk, és megtudtuk, hogy egy hete házas, egy hete volt az esküvőjük a feleségével, akit előtte soha nem látott még. India egy másik államából való a lány, ezért érkezésünk másnapján haza is kellett mennie, hogy folytassa az egyetemet, de amint befejezte a szemesztert, a következőt már itt Jaipurban fogja elkezdni, közel a férjéhez.

Az elefántházban

Rahul egyébként „nagy elefántos”, már a profilján is írta, hogy „I do have elephants”, és ez már nagyon tetszett nekünk. És valóban van neki két nagy csarnokban sok-sok elefántja, akikkel sok időt töltöttünk, különösen Zita. Többször is felkelt hajnali 4:30-kor, hogy lássa az elefántokat ébredni, és fürdeni, majd kivonulni a „munkába”. Egy felnőtt elefánt általában 5 tonna körüli súlyú, de vannak kisebbek és nagyobbak közöttük, mint ahogy köztünk, emberek között is vannak alacsonyabbak és magasabbak is. Egy elefánt 200 kiló(!) élelmet fogyaszt el egy nap, ez esetünkben bambuszágakból és levelekből jön össze, illetve elefántcsápátiból. Utóbbit Zita is sütött az állatoknak, egy ugyanúgy lisztből és vízből állt, mint a rendes csápáti, csak éppen egy darab volt vagy egy kilós és két-három centi vastag. Ennél a kétszáz kilónál álljunk meg egy kicsit, mert ezen én is elgondolkodtam. Ez azt jelenti, hogy minden reggel több tonna bambuszt hoznak az elefántfarmhoz a teherautón. Megkérdeztem, hogy ez anyagilag mennyit jelent elefántra lebontva. 3000 rupit eszik meg egy elefánt egy nap. Az erődbe 900 rupiért mennek egy kört, és ha jól emlékszem, egyszerre ketten tudnak az elefánt felépítményében helyet foglalni. Ez azt jelenti, hogy egy elefántnak átlagban egy nap több, mint háromszor meg kell fordulnia az amberi erődben, hogy kitermelje aznapi élelmét.

Aztán lássuk, mit tudunk még az elefántokról: egy elefánt, ha jól emlékszem 23 hónapig vemhes, aminek a végén egy 5-600 kilós elefántborjat szül meg. Ez az elefántbébi már születéskor hatalmas, és mivel gyerekként még rakoncátlanok, egy kis elefánt veszélyes lehet. Zitát például egy fiatal elefánt egyszer meglökte, persze egyáltalán nem volt komoly az eset, de ez volt az egyetlen, amikor nem voltak barátságosak velünk az elefántok. Egy másik nagyon fontos tulajdonságuk az elefántoknak, hogy sohasem felejtenek. Ez valószínű azért alakult ki, mert a vadon élő elefántoknak évről vére emlékezniük kell, hogy merre találtak vizet és élelmet az előzőekben, hogy túléljenek. Persze attól még hogy ezek az elefántok már nem vadon élnek, ez az tulajdonságuk nem tűnt el, és ezt kihasználva tudják az emberek láncon tartani az elefántot. Merthogy egy barátunk elmondása szerint a nagy, felnőtt elefántok már lennének olyan erősek, hogy elszakítsák azokat a láncokat, amelyekkel gazdáik megkötötték őket a lábaikon, de mivel gyermekelefánt korukban, amikor még próbálkoztak vele, nem tudtak kiszabadulni a láncok közül, felnőtt korukra ezt már megtanulták, és nem is próbálkoznak többé, holott ha megpróbálnák, ki tudnának szabadulni. Hogy ennek mi az igazságtartalma, azt nem tudjuk, de az tény, hogy valóban nem voltak túl vastag lánccal kikötve azok az elefántok, amelyeket mi láttunk.

Ők amúgy – természetesen – ázsiai elefántok, merthogy két nagy fajtája van az elefántoknak, az afrikainak nagyobb füle és hatalmas agyara van, míg ázsiai testvéreik kisebb legyezőkkel és agyarokkal dicsekedhetnek.

Rahullal a náluk eltöltött négy nap alatt sikerült jóbarátságot kötni, aminek keretében örömmel segítettem neki egy kicsit az „elefánt üzletében”. Készülőben egy honlapjuk, az elefantastic.in, amihez egy FB szájt is tartozik. Utóbbin pofoztunk egy kicsit, illetve egy delhi-i utazási irodának készítettünk egy PowerPoint prezentációt. Hazai szemmel nézve ez egy igen egyszerű kis slideshow volt, ám itt Indiában ezzel azt hiszem sikerült érdemben segítséget nyújtanom Rahulnak, mert nagyon odáig volt a végeredménytől. Ennek én igazán örültem, mert ő magától még nem tudta volna megcsinálni a prezit, nekem pedig nem esett nehezemre, sőt, igazán örültem, hogy segíthettem egy kicsit, az amúgy nem olyan ördöngös PowerPoint tudásommal.

Lácsmi, a féltékeny elefánt

Zita különösen a szívébe zárt egy „Laxmi” (ejtsd: Lácsmi) nevű óriást, aki a legnagyobb mind közül Rahulék elefántházában. Rajta keresztül sikerült kicsit megismernünk az elefántok természetét. Zita sok időt töltött ezzel az elefánttal, etette őt, simogatta, persze mindezt úgy, hogy az „elefántlovas” is végig a közelben volt. Ő egy olyan egyén, aki egy és csak egy elefánthoz tartozik, akivel törődik, eteti, figyel rá, és persze amikor eljön az idő, az elefánt segítségével az ormányán felmászva beleül a nyakába, és „meglovagolja” az elefántot. Ettől az embertől aztán sok érdekeset hallottunk az elefántokról. Pl. hogy féltékenyek tudnak lenni, és sokan nem kedvelik egymást. Pl. Zita elkövetett ott egy hibát, hogy más elefántokat is simogatott, nem csak Laxmi-t, és ezt aztán Laxmi érezte rajta, így nehezebben indult el nála a barátság. Állítólag egy elefánt képes barátságtalan lenni veled azért, mert más elefántok szagát érzi rajtad, olyanokét, akiket ő nem kedvel. Ráadásul minden elefántnak megvan a saját egyénisége. Valamelyik a világért se bántana embert, viszont ha nem lenne láncon, elefánttársait megtámadná.

Egyébként félelmetes volt látni, ahogyan Laxmi mestere „etette” Laxmit. Az elefánt ugyanis nem akart enni rendesen, többször rá kellett kiabálni, hogy egyen, illetve a bambuszágakat az ormányához, vagy a szájába adni. Ez utóbbit mi is sokat csináltuk, és nem akármilyen élmény volt – etetni egy ilyen gyönyörű óriást. Kell is nekik enni, hogy be tudják burkolni a napi 200 kilót a bambuszból. Gyakorlatilag az egész napjuk evéssel telik, amikor nem alszanak, fürdenek, vagy cipelnek fel embereket a hátukon az erődbe.

Rahul elmesélte, hogy fiatalabb korában elővigyázatlan volt egy elefánttal, túl sokszor ütött rá, és még akkor sem volt óvatos, amikor érezte, hogy az elefánt furcsán néz rá és méregeti. Amikor megkötötte a lábán a láncot, az elefánt elkapta az ormányával a lábát, és megszorongatta azt. Rahul kiszabadult, és ezzel valószínű megmenekült a haláltól, de még így is heteket töltött kórházban, mire teljesen felépült. Ma már sokkal okosabb az elefántokkal, szinte soha nem üti meg őket, és sokkal jobban ismeri a természetüket. Ezt akkor mesélte el nekünk, amikor Zita egyszer egyedül ment át az elefántokhoz, és nekem egy perc után utána kellett mennem Rahul kérésére, mert aggódott Zitáért. Persze Zitát nem kellett félteni, igazából azért ment át, hogy megnézze, van-e ott elefántmester, nélkülük nem ment az elefántok közelébe, mert ekkor már tudtuk róluk a „féltékenységi” történeteket. Szóval az elefánt nem játék, viszont egy csodálatos állat.

Indiai esküvői menet: elefántokkal, tevékkel, lámpásokkal – és generátorral! :)

Volt szerencsénk festeni is őket, pontosabban csak Zita festette néhányukat többedmagával, méghozzá egy esküvőre való felkészülés keretében. Mivel az elefánt a jólétet és a gazdagságot is jelképezi az indiai emberek között, ezért kiváló kellék egy eskövőhöz. Mi az esküvőn magán nem láttuk az elefántokat, mert napközben lementünk Jaipurba, de este amikor visszatértünk Amberba, és leszálltunk a buszról, pontosan az esküvői menet közepébe csöppentünk:

A videón nem vehető ki jól, de valahol az elefántok és a tevék után egy táblát is cipeltek a magasba emelve. Ezen a táblán a rezesbanda – vagyis inkább az esküvői zenekar és lámpacipelő bagázs neve és elérhetősége volt. Egy kis önreklám az esküvői menetben – This is India! :) Aztán más is megragadt még bennünk. A sok lámpát amit a menet végén, a násznép és gondolom a pár körül cipeltek az emberek, valahonnan meg kellett hajtani elektromossággal. No, hát ebből egyenesen következik, hogy ezek a lámpák össze voltak drótozva, és az egész konvojnak a végén – amit sajnos már nem vettem fel, de a zaj hallatszik a videó végén – egy teherautón egy számomra eddig elképzelhetetlenül hangos és büdös generátor szolgáltatta az elektromos áramot a világításhoz. :) Ilyesmi nekem sose jutott volna eszembe, de hát mindig tanulunk valamit Indiától! :)

Régebben valószínű fáklyák voltak lámpások helyén, de az is lehet, hogy ez a lámpás őrület egy teljesen új keletű dolog, és amikor valamelyik rendezvényszervező cég elkezdte, a többi követte, hogy nehogy lemaradjon. Mindegy, nem számít, szép volt, érdekes volt, és nekünk nem fájt! :) De bocsássátok meg nekem, hogy ha elfogult vagyok, amikor azt mondom, hogy esküvői konvoj terén nálam messze a kerékpáros esküvői menet viszi a pálmát! :)

Annyi szó elment az elefántokra, hogy most itt zárok is, de legközelebb körbenézünk Amberban, bemegyünk az erődbe, és az amberi „Nagy Fal”-ra is felmászunk.