Emlékeztek Henry-re és Jamie-re? Na, ezt a bejegyzést most Henry-nek köszönhetjük, legalábbis azt, hogy legjobb reményeim szerint ma meg fog születni és a magyar reggel 8-ig még fel is fogom tölteni. Itt már 8:33 van, de ez kész lesz 8-ig! :) Szóval Henry-ék Londonból Sydney-be tekertek és bár én anno fekvő gipszel voltam otthon miközben, ha jól emlékszem, Zita a Camino-t járta, de még így is, mikor megláttam, hogy Henry-ék jönnek Budapestre, írtam nekik, hogy fekvőgipsszel, és nagy szeretettel várom őket, és ők eljöttek. :) Micsoda szerencse, mert így nem csak, hogy akkor kaptam tőlük egy nagy adag inspirációt amiből még most is van, hanem tegnap este meg tudtam kérdezni mailen Henry-t, hogy mennyire szigorúak a Darwin-i leszálláskor a vámosok a kerékpárok tisztaságát illetően. Motor és autó Ausztráliába való bevitelekor a kerekeknek és az egész motortérnek, az egész járgánynak tökéletesen tisztának kell lennie, se por, se olaj nem lehet rajta sehol, mert azzal nem őshonos életfajták juthatnak be a szigetre. Ezért hát tegnap nekiálltunk Zitával, ő cipőket, táskákat mosott, én elkezdtem szétkapni a bringám, de miután már órák óta sikáltam a hosszú láncomat és beáztattuk dízelbe is hogy leoldjuk róla a sok gempát, rájöttem, hogy ha ezt tényleg teljesen ki akarom sikálni a láncszemek között is, az beletelhet akár egy napba is, hiszen a mi láncunk háromszor hosszabb, mint egy normál kerékpáré. Ahelyett, hogy nekiestem volna az amúgy szükségesnél még jobban megtisztítani ezeket az olajos részeket (a lánckerekek már készen, csillognak), írtam Henry-nek és megkérdeztem, mi volt a tapasztalatuk. Ő ma reggelre válaszolt, hogy még mindig Sydney-ben van és majd megihatunk egy sört, na meg hogy semmi gáz nem volt a bringákkal, ők koszosan be tudtak jutni velük. Mi azért még folytatjuk a mosást és a pakolást, de most azzal, hogy nem kell egész nap a láncot pucolnom, nyertem egy kis időt, amit felhasználok írásra, hogy ne csak mi, hanem az útinapló is haladjon kicsit.

Eső, pokol és vonatjegyvásárlás

Jakartában második nap reggel a hosszú hajóút és az előző esti, ha jól emlékszem olyan éjfélkörülig tartó közös „fun-ride” után érthető okokból elég fáradtak voltunk, ezért csendes pihenőnk volt egész délelőtt. Délután leszakadt az ég, pont úgy ahogy Bintanban pár nappal ezelőtt, itt is úsztak az utcák… Ezt a szomszéd gyerekek szemmel láthatóan nagyon élvezték, játszottak, ugráltak a vízben.

Miután elállt az eső, Andi-vel bementünk a motorján a városba, hogy megvegyük a vonatjegyeket, gondolván, hogy mégse olyan jó ötlet azt az utolsó pillanatra hagyni. Ezt jól gondoltuk, mert ahogy odaértünk egy óra óriási dugókban való csalinkázás után a vasútállomásra, kezdődtek a bajok. Először is nem volt vonat a nekünk legjobb időpontban, másodszor sorban állni kellett egy előre kitöltött jegyigénylő lapocskával, harmadszor, mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy arra a vonatra, és úgy alcuzammen semmilyen vonatra nem lehet feltenni biciklit, vagy ha mégis, azt nem náluk kell intézni, hanem a kargó osztályon. Magyarán, ha sikerül is feljuttatni a bringákat egy vonatra, esélytelen, hogy egy térben, vagy legalább egy vonaton utazzunk velük. :( Andi átszaladt a kargósokhoz, megkérdezte, mik a lehetőségek, és azzal a hírrel jött vissza, hogy másnap este mégis van egy vonat, amivel mi is, és a kargó vagonban a bringák is el tudnak utazni Yogyakartába! Remek, megvettük hozzá a jegyeket a pénztárnál, majd mentünk a kargósokhoz is jegyet venni a bringákhoz. Öööö, mégsem jó az a vonat, holnap nem jár! – közölték velünk. Áááááááááááá, embör, most vettem rá jegyet félmillió rúpiáért (10e Forint), ezt miért nem tudtad előbb mondani?! A jegyet visszaváltani már nem tudtuk, evett minket a fene, vagyis inkább engem és a pénzünket. A bicikli tuti nem utazik tőlünk külön vonaton, mert hogy itt Indonéziában nem tudnának rá kellőképpen vigyázni és megsérülne vagy elkeveredne, az tuti. Bicikli nélkül vagy sérült biciklivel meg ugye meg vagyunk lőve. Annyira élvezzük és szeretjük a bringázást, hogy hosszútávon enélkül utazni nem is nagyon szeretnénk. Az, hogy bringával vagyunk, annyit ad az élményekhez, hogy még most, közel két év után is úgy éreztük, bringázva akarjuk felfedezni Indonézia szigetét, amennyire csak lehetséges. A vonatra most azért volt szükség, mert Jáva hosszú sziget (NY-K irányban), és a keleti vége, ami Balival szomszédos, innen még nagyon messze van, az igazi látnivalók pedig csak Yogya környékén kezdődnek (Borobudur, Prambanan, Bromo), a sziget amúgy nagyon zsúfolt is, a legsűrűbben lakott az összes közül, ezért aztán úgy voltunk, hogy a rendelkezésre álló két hónapban inkább itt bringázunk kevesebbet, és majd Balin meg a Balitól keletebbre lévő, csendesebb szigeteken töltünk el több időt Pápua felé menet.

Andi-vel áthajtottunk (ismét hatalmas dugókon keresztül immár sötétben) egy másik helyre, a Jakarta Kota vasútállomáshoz. Itt egyenest a kargó részleghez mentünk, ahol a srácok nagyon barátságosak és segítőkészek voltak, kiderült, hogy van vonat holnap reggel, amin van kargó kabin is. Jól megjegyeztem a helyet és az arcokat, majd megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk. Átsétáltunk az állomás ügyfélszolgálati irodájába, ahol egy kedves hölgy fogadott minket, aki mindent elintézett. Először is, kiderült, hogy ő mégis el tudja intézni, hogy visszakapjuk a félmillió rúpiánkat az előző vonatjegy tévedésből való megvásárlásából fakadóan, mégpedig úgy, hogy kivárunk 30 napot és utána visszaválthatjuk a fel nem használt jegyet. Viszont a bökkenő ott van, hogy csak itt, ezen a vasútállomáson. Ehhez Andi segítségét kértük, nála hagytuk a jegyet és megbeszéltük, hogy majd átutalja nekünk a pénzt, vagyis leendő Balin lakó magyar barátainknak, akiknek van magyar és indonéz bankszámlaszámuk is. Erre igaz, azóta sem került sor, mert Andit más városba vezényelte a munkahelye, de a remény hal meg utoljára, én még nem mondtam le teljesen arról a pénzről. :) A hölgyünk egyébként a vonatjegyet is elintéztette nekünk a segédjeivel, így a kellemes irodában ülve, beszélgetve mindent sikerült elintéznünk.

Már nem voltam olyan bosszús, mint az előbb, örültem, hogy végül tudunk egy vonaton utazni a bringákkal és az sem zavart, hogy ezért cserébe kihagyjuk az nemzeti múzeumot és a pápuai nagykövetségre sem megyünk el. De azért azaz óriási káosz, az eső, a sötétség és egyáltalán, Jakartának az a képe, ami ezen az estén fogadott minket, nem töltött el túl sok bizalommal és egy elég pokoli másnap reggelt vizionáltam magam elé. Málházott biciklikkel ilyen kaotikus utakon és forgalomban holnap reggel kibumlizni időre az állomásra, az bizony nagyon nem lesz finom… Gondoltam, és óriásit, óriásit tévedtem, de még mekkorát, na ezt mindjárt elmesélem! :)

Carfree Sunday Morning – A vasárnap reggeli autómentes napok Jakartában

Említettek valami vasárnap reggeli bringás összejövetelt előző nap a bringás barátaink, de mivel este nem sok biciklist láttam a városban, gondoltam hogy ez valami kisebb megmozdulás, összejönnek a fanatikusok valami közös reggelire talán pár százan, és ennyi. Aztán Andi is mondta, hogy holnap reggel a pályaudvarra menet keresztezni fogjuk ezt a bulit, és én mondtam is neki, hogy jól van remek, legalább odaköszönünk majd nekik, talán meg is állunk majd dumálni egy percre.

Persze ehhez bőven rá is hagytunk a vonatindulásra, és bár nem volt könnyű, de még este összepakoltunk, és reggel korán keltünk, én ha jól emlékszem valami öt óra előtt, mert még túlélőszendvicseket is készítettem az útra. Az új ázsiai verzió csak lapkasajtot tartalmaz trappista helyett, és mellette már csak némi újhagymának jutott hely, viszont a végeredmény így is meglepően sajtos és finom a helyi viszonyokhoz képest. :)

Valamikor hat és hét között elindultunk, a szendvicsekkel és az összes málhánkkal megrakodva. Andi elkísért minket még egy darabon és a kapuban még készítettünk a családjával egy közös képet. Nagyon kedvesen fogadtak itt minket, Andi anyukája finomakat főzött ránk és nagyon jókat beszélgettünk Andival és a nővérével. Andi rengeteget segített nekünk, nélküle és az ő „egészséges erőszakossága”, kitartása nélkül nem is tudom, hogy tudtunk volna vonattal utazni a kerékpárokkal. Az ő személyes történetét itt most nem meséltem el, mert az az övé és nincs mindenre idő itt, de higgyétek el, nagyon jó arc srác és érdemes megismerni, ha Jakartában jártok, írjatok neki bátran Couchsurfing-en, ha ráér majd fogadni Benneteket, nem fogjátok megbánni! :)

A reggel egész máshogy kezdődött, mint vártam. Először is, sütött a nap, nem esett az eső, és alig volt forgalom az utakon. Kellemesen és gyorsan haladtunk, hamar kint voltunk a nagy sugárúton, ami egyenest vitt be minket a belvárosba. Felismertem a helyeket, ahol az első este sötétben jártunk. Andi tegnap azért csalinkázott annyit a motorral, mert ezen az úton nagy volt a dugó, de mivel most a forgalom elhanyagolható volt, könnyen haladtunk a bringákkal ezen a rövidebb és egyszerűbb útvonalon.

Ahogy közeledtünk a nagy körforgalomhoz, úgy egyre több bringásra lettünk figyelmes, BMX-esek, gyönyörű országúti paripások, férj a csomagtartón oldalra tett lábbakkal ülő feleségével, aztán egy oldschool vasat hajtó börjakós fickó csodálkozott ránk a baseball sapkája alól, szóval voltak arcok dögivel. :) Már kisebb rajban haladtunk a végén, és ekkor egy videót is indítottam, aminek a végén olyat láttunk, amin mi magunk is meglepődtünk. Egy kisebb Critical Mass méretű bringás, gyalogos vagyis autómentes felvonulásba csöppentünk:

Azért az kicsit ironikus nekem, hogy többen autóval, az autóra pakolt kerékpárokkal közelítették meg az autómentesnek nevezett eseményt, de hát ez van, ne ítélkezzünk felettük, lehet, ha nem ide jönnének, csak úgy szórakozásból autókáznának még nagyobb távokat, mint így teszik… :)

Maga a felvonulás óriási volt, a szó átvitt és szó szerinti értelmében is. Rögtön, ahogy megérkeztünk (lásd a videó végén) tradicionális táncosok vonultak a körforgalomban. Aztán láttunk mindenféle furcsa figurákba öltött embereket, és persze rengeteg bringást, gyalogost, családokat, gyerekeket, árusokat, gördeszkásokat, sőt volt aki focilabdával haladt, rúgta a bőrt, dekázgatott. Tehát tele volt az egész út élettel, és ez az út egy hatalmas sugárút volt több kilométer hosszan, végig a főváros és az üzleti negyed szívében, dél felé nem is tudom, meddig, észak felé pedig a National Monumentig. Az egész legalább 2-3 kilométer hosszú volt és az út mindkét irányban le volt zárva a motorizált forgalomtól. Egyedül a helyi tömegközlekedést megtestesítő TransJakarta buszok jártak, de nekik volt elkülönített sávjuk középen, ott haladtak és csak a számukra kiépített, fedett, emelt megállókban álltak meg.

Nem akartam elhinni, ezért vagy háromszor visszakérdeztem Andi-nél, hogy ez tényleg hetente megtörténik itt, és tényleg mindig ekkora itt a hepaj, ennyi ember kivonul az utcára minden héten? Nem tudom, pontosan hányan lehettünk, de szerintem több tízezren. Egész apró gyerekek is kint voltak a szüleikkel, és néhányan egész fura járgányokon hajtottak, visszafelé például (mert tettünk egy kört dél felé) találkoztunk ezzel a reggae sapkás fickóval, aki egy zenélő, sportmotor formájú kerékpárt hajtott. :) Aztán az utak mentén voltak különböző programok is, több színpad fel volt állítva, valahol reggeli tornát nyomtak, valahol csak dumáltak valamit, máshonnan zene szólt… Egy helyen ahol pont megálltunk pihenni, a „Bike to Work” , vagyis a helyi „Bringázz a Munkába!” standot fedeztük fel, én oda is mentem hozzájuk köszönni és üdvözölni a mozgalmukat, cserébe egy kitűző lett a jutalmam, amit épp a sorok írása előtt egy nappal adtam tovább valakinek – aki biciklivel jár munkába. :)

Fantasztikus volt látni és átélni, hogy már itt Indonéziában egy “fejlettlen, szegény ázsiai országban” is elindult egy ilyen mozgalom, és hogy itt ilyen sokan kijöttek az utcára. Jóllehet, Jakarta egy 10+ milliós óriásváros, de akkor is meglepett, hogy ilyen sokan voltunk. Nem gondoltam volna, hogy ez a reggel 9-ig tartó “miénk az utca és nem a gépeké” buli ennyire népszerű errefelé, valahogy más képem volt az emberek gondolkodásmódjáról, de úgy látszik itt is megvan ez a réteg és remélhetőleg itt is arányaiban növekvő félben van. Otthon nagyon jó volt átélni a budapesti bringás forradalom éveit és látni hogy évről évre egyre többen vagyunk, és még most is nagyon jó olvasni a híreket ilyen témákban, hogy épül a Bubi és hogy lassan igazi bringás város lettünk. Nagyon remélem, hogy az itteni őrült fejlődésben ez itt is bekövetkezik és hogy ez a fejlődés nem csak az eszeveszett, gondolkodás és a dolgok jóságának megkérdőjelezése nélküli “a nyugat copy-paste-je” lesz, hanem valami új, valami ázsiai, valami autentikus és jó. Valami ilyesminek láttam a csíráját ebben a felvonulásban, és közben azon is elgondolkoztam, hogy nyaranta, vagy mondjuk májustól szeptemberig lehetne otthon is valami hasonlót kezdeményezni, kezdetben mondjuk az Olof Palme sétányon, és ha ott működik és bejön az embereknek, akkor később akár az Andrássy úton az Oktogontól a Hősök Teréig. Nyáron amúgy is üres a város mert mindenki elhúz nyaralni, nem sok vizet zavarnánk vasárnap reggelente a forgalom terén. Már csak az a kérdés, kialakulna-e otthon nálunk is ez a fesztivál hangulat, vagy sem? Lennénk-e elegen, bejönne-e az egész az embereknek? Ha nem is kerekednének ekkora bulik, jó hangulatú bringás reggelik és kellemes összejövetelek, amolyan hétvégi minimal mass örömködések biztos kialakulnának, és ez is dobna a város képén és hangulatán, szóval szerintem Hajrá! Aki érez magában affinitást, az indítsa el ezt a kezdeményezést! ;) Ha oda jutok, majd feldobom ezt a bekezdést a CM blogra is hamarosan.

Visszatérve a nagy körforgalomhoz elbúcsúztunk Anditől, megköszöntük minden kedvességét és segítségét, majd elindultunk tovább északnak, a National Monument és a Jakarta Kota vasútállomás felé. Útközben láttunk egy anyukát, aki mellett az apró kisfia is ott kerékpározott, nekik is köszöntünk és bátorítottuk az anyukát következő generáció nagyszerűvé való formálásában.

Egy piros lámpánál pedig minket talált meg egy “We are riders of Zero Emission Vehicles” feliratú mezben egy biciklis férfi, aki elmondása szerint minden nap bringával jár a munkába, ha jól emlékszem, valami napi 40km-t oda-vissza. Ha ez igaz, és tényleg minden nap teker, akkor megtesz heti 200km-t, vagyis havi 800-at, egy évben pedig 9600-at, tehát átlagban picit többet, mint mi ezen az úton… :) Ezzel el is indítottam egy viccelődést és gratuláltam neki, mondván ő nagyobb bringás, mint mi, ezért ne minket csodáljon (mert közben elmeséltem neki, honnan jöttünk), hanem legyen magára büszke, mert bizony egy olyan városban kezdett el valamit, amit mi nyugaton csak a pokol kénköves nemtudom milyének neveznénk, de semmiképp sem egy bringás paradicsomnak. És ő itt elkezdett valamit, amiből a végén még egy bringázható, élhetőbb város is kialakulhat, ami igazán nagyszerű!

Ami pedig számunkra nagyszerű, az az, hogy az emberünkről kiderült, hogy vasutas, az agglomerációs hálózatnál dolgozik, de vannak ismerősei azon a vasútállomáson is, ahová épp tartunk. Megkérdeztük, hogy van-e ideje és kedve segíteni nekünk a kargó osztályon, és volt neki, sőt még arra is maradt időnk, hogy a vasútállomástól egy tömbre északra található főtérszerűségen is megforduljunk egy fotó erejére. Hogy mit látni itt, és pontosan mi is az az épület a fotón a háttérben, már nem tudom, de szép volt. A vasútállomáson pedig minden rendben volt. Igaz még jó sokat várni kellett, de elvoltunk a csirkékkel teli rekeszek között egy-egy zsákon üldögélve a kargó osztály előtt és aztán mikor végre rakodni lehetett, nem volt nehézségünk, a bicikliket személyesen rakhattam fel a vagonba és aztán azonnal körbepakolták őket dobozokkal és zsákokkal, viszonylag kulturáltan, így remélhettük, hogy megússzák az utat sérülés nélkül.

Aztán most jut eszembe, hogy rosszul emlékeztem, reggel csak a nyers túlélőszendvicseket készítettem el, és azokat most itt a vasútállomáson sütöttem ki. Előkaptam a melegszendvics sütőt, és a pulton, ahol konnektorok voltak kihelyezve és mások a telefonjaikat töltötték, ott én kisütöttem a szendvicseinket, hogy frissek legyenek az útra. :) Alig néztek a helyiek, még néhány vasutas is odajött, hogy mi a szösz történik?! Hát szó mi szó, elég nagy marhák vagyunk, de igazából élveztem a helyzetet, hogy egy Bangkokban vásárolt melegszendics sütővel, ami bejárta velünk fél Délkelet-Ázsiát, most szendvicset sütök Indonéziában, egy jakarai vasútállomáson. :) Szeretek az ilyen helyzetekben rádöbbeni, hogy mennyire nem vagyunk normálisak és ezt mennyire élvezzük. :) Remélem majd az új világban is (Ausztrália, Új-zéland) sikerül megmaradni nem normálisnak, és ha más is lesz, azt ugyanúgy vagy még jobban fogjuk élvezni, mint itt Ázsiában a létet. Most például amikor e sorokat írom, még épp Ázsiában vagyunk és a szomszédban műanyagot égetnek ezért a maszkommal az arcomon ülök az asztalnál… Na hát sok minden fog hiányozni Ázsiából, de ez biztos hogy nem. :)

A vonatozás meglepően modern és kellemes volt, pedig nem is első osztályon utaztunk, vagy „binzisz klásszon”. A peronhoz kapus rendszer vezetett, kétszer ellenőrizték a jegyünket, mielőtt a vonathoz férhettünk volna és aztán menet többször is a vonaton. Volt ülőhelyünk, kis asztalunk az ablak mellett, ami alatt még konnektor is volt. A WC egy fokkal tisztább volt mint odahaza a MÁV másodosztályú vagonjaiban, és a személyzet párnákat osztogatott a kényelmesebb utazáshoz, igaz pénzért… Árusok azok azért járták a vagonokat, de sokkal kulturáltabban árulták a portékáikat (főleg ételt), mint mondjuk Indiában, nem volt az a nagy kiáltozás meg minden. A jegyek ezek függvényében elég drágák is voltak, kettőnkre és a két bringára összesen 16 ezer forintot fizettünk ki. Nem is értem, a helyiek ezt hogy bírják kifizetni, valószínű, akikkel együtt utaztunk, ők nem a legszegényebb réteg Indonéziában.

A vonatút gyorsan eltelt, gyönyörű tájakon száguldottunk végig, zöld rizsföldek között, a háttérben felhőbe bújt, ki tudja milyen óriási vulkánokkal a háttérben. Nem bántuk, hogy nem láttuk mindet, legalább nem fájt így annyira a szívünk, hogy mindezt átteleportáljuk és csak egy vonat ablaka mögött suhan el nekünk. Útközben vettünk Mie Gorenget, vagyis zöldséges sült tésztát, amihez krupukot, vagyis helyi snack-et is kaptunk, illetve több cső kukoricát is vásároltunk, darabját 2000 rúpiáért vagyis kb. 41 forintért.

Este lett már, mire megérkeztünk Yogyakartába, sötétben szálltunk le a vonatról a nálunk lévő 8 bringástáskával. A biciklik már a peronon vártak ránk, egy fiatal lány egy papírt nyújtott felém, amit alá kellett írnom, hogy átvettem a szállítmányt. Ami hála az égnek sértetlenül megérkezett. :)

Megírva 2013. augusztus 23-án, történt június 8-9. Biciklizni ekkor csak 22km-t bringáztunk, ennek második felét pedig már Yogya-ban, de az már egy következő történet lesz. Most pedig megyek, és pucolom tovább a bringákat. Jobb félni, mint megijedni, ha mégis megállítanának minket az ausztrál oldalon, hogy nana, ez túl koszos, akkor hivatalosan csak két opciónk marad: vagy lepucolják ők (autóknak 1000 dollárért, bringának nem tudom, mennyi), vagy vihetjük vissza a bringákat valami koszosabb ázsiai országba! :o

Jakartáról nem sok jót hallottunk, sőt mi több, egymástól független forrásokból azt a tanácsot kaptuk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, húzzunk el onnan, vagy legfeljebb a nemzeti múzeumot nézzük meg, de aztán usgyi tovább, mert Jáva és Indonézia még sok izgalmas dologgal vár minket (vulkánok, tengerpartok, Bali, sznorkelling) és csak két hónapunk lesz rá. Amikor még azt hittem, hogy csak két hetente van hajó Szingapúr felől Jáva irányába, gondolkodtam a repülőn is, és esetleg rögtön Semarangba, Yogyakarta mellé repültünk volna. Ez már Kelet-Jáva, ott van két nagyon érdekes Angkor Wat-al, meg Bagan-al egy lapon emlegetett templom, egy buddhista és egy hindu, illetve Yogya (mert röviden csak így szokták hívni) ami egyben egy kulturális központ is. Ja, és mindez egy 100 milliós lakosságú muszlim szigeten, Jáván. :) De aztán jött Kian Tan és felvilágosított, hogy hetente van hajó csak felváltva más-más szigetekről. Ekkor viszont már megfeledkeztem Semarangról és örültem, hogy egyáltalán tudunk menni Jávára, Jakartába és nem kell repülni, se egy hetet várni.

Szóval Jakarta végül benne maradt az útitervben, amit nem bántunk annyira, mert egy nagyon jófej Couchsurfer már válaszolt is nekünk, Andi révén így volt barátunk és szállásunk a városban. És így legalább nem marad ki az amúgy érdekesnek mondott nemzeti múzeum és látjuk az indonéz fővárost, a nagy olvasztótégelyét a kétszáz-kitudjahány-milliós országnak, Indonéziának, amit úgy is emlegetnek, mint a legnépesebb muszlim ország a világon. Sőt, ha szerencsénk van, még a pápuai nagykövetségre is be tudunk nézni és vízum után kérdezni.

Hát, aztán a dolgok máshogy alakultak végül… De most kezdjük az elején. :) Kihajtottunk a kikötőből. Vártuk az oltári nagy, indiai vagy akár bangladesi szintű káoszt, mocskot, zajt és zűrzavart az utakon. De az nem jött! :O Volt kis kosz, por, némi dudálás, valami forgalom, szakadt járművel, recsegő háromkerekű riksák, de ennyi. Semmi különösen vészes őrület. Jól van, ez még nem baj, sőt… Az igazi ázsiai feeling azért bőven megvolt, és abszolút nem bántuk, hogy nem kell megőrülnünk a káoszban. Persze amúgy se kell, de ezt csak leírni könnyű, úgy tenni már nagyobb feladat, mint azt már pár százszor ez idáig megtapasztaltuk. :) Jakarta most nem játszott a türelmünkkel és nem tépte szét az idegeinket, talán épp azért, mert túlságosan is rákészültünk valami borzalmasra.

Hamar egy nagyobb sugárúton találtuk magunkat, vagyis egy két szintes, részben még épülő „elevated highway”-es úton, a felüljáró alatt. Az egész egy szürke beton borzadály volt, amit megpróbáltak azzal feldobni, hogy utcai művészek színesre festették a pilléreket, de az egész attól még eléggé odavolt, legalábbis az én szememnek. Az angol talán úgy mondaná, hogy „grundy”, nem is tudom? Ha viszont kipillantottunk a végtelen híd alól balra, ott már láthattunk érdekesebb dolgokat. Például egy oltári nagy világosbarna sokszárnyas, rengeteg emeletes, tornyos épületet, amekkorát eddig még nem is láttam. Ha ez a nagy olvasztótégely, akkor biztos itt főnek a nagy halak, a gazdag, kövér üzletemberek a dzsakudziaikban a legfelső emeleti teraszon, miután megcsinálták maguknak a tutit. Na de elég ezekből a buta sztereótipíákból és inkább hajtsunk tovább és nézzük meg ezt az egészet a másik oldalról, egy felüljáró tetejéről: sugárút szalad alattunk, zöld fákkal, sok reklámplakáttal, makulátlan aszfalttal és az előzőhöz hasonló, cifratornyú pompázatos épületekkel. Hát nem a nyomornegyeden vezetett át az utunk Andi otthonához, az tuti!

Pár kilométerrel később végre egy kicsit szerényebb részhez érkeztünk, itt már nem kellett a nagy forgalomban hajtanunk, mert volt elválasztott kanyarodósávunk / szerviz utunk. Magyarul a legszélső sávot, amit alapesetben a kanyarodókon túl azt hiszem, csak kétkerekű járművek használhattak, egy padka választotta el a középső, soksávos sztrádától. Itt láttuk a banánokat szépen sorban kirakva egy keretre, így árulták őket szépen, látványosan. Egy sarkon lekanyarodtunk, mert már csak pár kilométerre voltunk Andi otthonától és értesíteni akartuk őt a közelgő érkezésünkről. Pénzünk ehhez már volt, mert indonéz rúpiát, amit egy a tízezerhez váltanak a dollárhoz mérve, már váltottunk Szingapúrban. Viszont nyelvtudásunk az még nem volt, talán ez okozhatta az akadályt, mert látszólag senki nem volt hajlandó odaadni egy hívásra a mobilját, pedig már alapból ajánlottunk érte egy kis pénzt. Valószínű azt hitték, mobilt, vagy SIM-kártyát akarunk venni, de nem erről volt szó. Szóval telefonálni itt nem sikerült, de itt ittunk először Teh Botol-t, vagyis üveges teát – Tea in Bottle, csak indonézesítve. Ez az üdítő azt hiszem Jakartában 2000 rúpia, vagyis 46 forint volt, de ennek később a többszörösét is elkérték, attól függően, milyen távol voltunk Jáváról vagy mekkora nagy turistagettóban jártunk. Indonézia ugye rengeteg szigetből áll, és ezek közül messze a legnépesebb Jáva. Bali még közel van, a keleti szomszédja, de aztán Lombok, Sumbawa, Flores és a többi sziget egyre drágább.

Itt ezen a helyen láttunk egy nagyon fura fickót, a motorján SuperSonic, a kék sün díszelgett kék pisztollyal a régi Sega-s videójátékból és az egész járgány tele volt amerikai zászlós matricákkal ragasztva. A srác meg valami katonaféle lehetett a ruhájából ítélve… Az egész nagyon furcsa volt a mi szemünknek, valami ami megint meglepetést okozott nekünk. Ők itt megint megőrülnek a nyugatért? Miközben az összes Délkelet-Ázsiai útikönyvben lassan már külön rovatok vannak az expat-oknak/ról? Ők az „expatrioták” vagyis olyan nyugatiak, akik fejlődő országokba költöztek. Szóval hogy is van ez? A fejlődő országbeliek nyugatiasodni akarnak, a nyugatiaknak meg elegük van a saját országukból és egy fejletlen országba költöznek? Persze sok NGO dolgozó is van, akik egy jobb hellyé igyekeznek tenni ezeket az amúgy sok nyomorral is küzdő országokat, de azért abban is lehet igazság, amit az előbb leírtam és ez elég abszurd, valljuk be. :) Na mindegy, tudom, hogy ezt vannak, akik unják, de azért csak kiszaladnak belőlem ezek a dolgok mindig. Nem ítélem el all cuzammen az egész nyugati világot úgy, ahogy van, hisz én is onnan jöttem, és különben is, „ez van”, csak hiányolom azt a sok jót és vidámságot onnan, ami itt van, miközben egy nyugati, ha ezekre az országokra gondol, elsőnek a nyomor jut az eszébe. Pedig ha eljönnének ide, rájönnének, hogy lehet, hogy hozzájuk képest az itteniek ék egyszerű életet élnek, és lehet hogy picit rövidebbet is, de hogy közben többet nevetnek, mosolyognak és (még…) jobban figyelnek, örülnek és élnek az igazi értékek, az is biztos. Csak remélni tudom, hogy a „fejlődés” jegyében itt végbemenő folyamatok nem fognak egy végeredményben rosszabb, értéktelenebb jövőt hozni, ami igaz, hogy tele lesz kacatokkal, high-tech cuccokkal és mindenféle szuper csábító dolgokkal, de közben elvész majd az a valami, az az igazi dolog, amitől annyira szeretjük Ázsiát. A folyamatot megállítani szerintem nem lehet, megint csak remélem és kívánom az ittenieknek, hogy miközben ide is egyre inkább betör a fogyasztói társadalom és a vele járó összes jó és rossz dolog, közben ők valahogy mégis megőrzik az igazi értékeiket. Erre is láttunk egyébként sok jó példát Ázsiában.

Andit megtalálni nem volt könnyű. Először még lencsevégre kaptam egy muszlim sipkás srácot az apja előtt a motoron, ahogy kíváncsian követnek minket, aztán végre lefordultunk a nagyobb utakról és egykettőre apró, hangulatos kis utcácskákban találtuk magunkat. A pontos címet tudtuk, de az OpenStreetMap már nem ismerte pontosan ezeket az apró utcákat, így csak találgatni tudtunk, hogy merre tovább és csak annyit tudtunk bizonyosan, hogy a háznak vagy lakásnak itt kell lennie valahol a környéken. Bolyongtunk néhány percet, miközben megint valami olyannak lettünk a szemtanúi, amit előtte elképzelni sem tudtunk volna. Ez a duplapedálos, soküléses, zenélő biciklijárgány az apró gyerekek szórakoztatására épült és a gazdája türelmesen járja vele az utcákat, hogy kuncsaftokat találjon az anyukák és a gyermekeik személyében. Szegény gyermek nem tűnt túl boldognak, lehet hogy ő is inkább büntetésnek kapta ezt a menetet? Nem hiszem, inkább csak nekünk volt meredek az egész…

Jól kimulattuk magunkat, de a barátunk hollétéről még mindig fogalmunk sem volt. Egy sötét narancsságra overallos srác állt meg mellettünk a motorjával, hogy segíthet-e. Fura volt a srác nagyon, de jól beszélt angolul, és értelmes, segítőkész volt, levágta a szitut, és aztán azt is megtudtuk, hogy miért olyan kába: most volt repülni, vadászpilóta tanonc és kicsit sok G-t kapott a mai repülés alkalmával… :) Ami nagyon vicces volt, hogy kiderült, ő is Couchsurfing tag, és Andi-val szinte szomszédok, de amúgy nem ismerik egymást. Csak most, rajtunk keresztül, vagyis inkább általunk ismerkedtek meg, mert a pilóta barátunknak végül sokadjára sikerült felhívnia Andit. Telefonálással mi is próbálkoztunk egy kölcsön kapott mobilon, de hiába, nekünk nem volt kapcsolható. A vicces az volt, hogy közben én egy másik szálat is elindítottam a biztos sikerért és egy sarki kis netkávézóban már megnyitottam a netbookomon Andi CS profilját, hogy ott is üzenjek neki, és épphogy betöltötte az őt mutató képet a böngésző, pár másodpercre rá élőben is megjelent a netkávézó előtt. Lám, két perce még kicsit elveszve éreztük magunkat ebben az amúgy vidám és barátságos utcában, most meg hirtelen rögtön két barátunk is lett. :)

Éjszakai Fun-Ride kutyával, szeleptöréssel és National Monument-el

Jajjj, te jó ég, hogyan is lehetne ezt élethűen elmesélni… :) Indonézia, vagyis Jáva, vagyis, hogy egészen-egészen pontosak legyünk, Andi vendégszeretete és Andiék házának környéke hirtelen egészen elvarázsolt minket, nagyon tetszettek a színes, élettel teli forgalom mentes kis utcák, a kis boltok és az egésznek azaz utánozhatatlan ázsiai hangulata. Már Ausztráliára készülünk, miközben ezeket a sorokat írom két hónappal a történtek után, és biztos vagyok benne, hogy ezek a dolgok hiányozni fognak Ázsiából. Először egy csokis shake-et vettünk, de amolyan igazi házi készítésűt, voltak benne zselédarabok, csokis müzlidarabok, és amin leginkább meglepődtünk, a tetején még egy kis reszelt sajt is. :) Meg is jegyeztem Andi-nek, hogy ha ilyen lesz Indonézia, imádni fogjuk, igaz nekem ez a shake már csak úgy simán, üresen is tökéletesen nagyszerű lenne a boldogsághoz, ha egy ilyen kis hangulatos utcának az egyik sarkában fogyaszthatom el, miközben körülöttem zajlik az élet, jönnek-mennek az emberek és történnek a dolgok.

Később egész Indonéziában, egyetlen egy helyen sem találtunk utcai shake-est, se ilyet, se másmilyet, vagy csak nem vagyok képes felidézni egyetlen alkalmat sem. :) De attól még nem volt rossz Indonézia, egyáltalán nem. A következő állomásunk egy kis sarki vegyesbolt volt, vagyis egy pult, ahol kiadtak mindent nekünk amit kértünk, és mi Telkomsel SIM-kártyát kértünk. Andi szerint ennek a cégnek van a legjobb lefedettsége az országban és nem is olyan drága. 60.000 rupiát fizettünk a SIM-ért és a rajta aktivált 30 napos, és 2 vagy 3 GB-os internetcsomagért. Hogy az adat mennyi volt rajta pontosan, azt sose tudtam meg, mert a két alkalommal, a kétszer 30 nap alatt, ameddig használtam, egyszer sem sikerült elérni a korlátot, mindig előbb járt le a 30 nap. Ez a havi mobilinternet egyébként 50 ezer rúpia (5 dollár, 1300 forint) volt önmagában és a telefonról lehetett aktiválni, amennyiben volt elég keret a SIM-kártyán. Feltölteni legtöbbször csak balance transfer-el lehetett, amiért a butikos mindig felszámolt 20, de volt hogy 40 százalékot. Értsd: 5000-es feltöltést kértem, és 7000 rúpiát kellett fizetnem érte. Egy SMS díja belföldre akármelyik (van vagy 20…) szolgáltatónak 300 rúpia volt, ami nincs 7 egész forint. A hívás ennél jóval drágább volt, a telefonálás pikk-pakk le tudta meríteni a keretünket, mert sosem volt 10.000 rúpiánál többel feltöltve. Az internet mindenhol elfogadhatóan lassú volt, néha még skype-olni is tudtunk vele hanggal és lassan, de biztosan blogbejegyzéseket képekkel együtt feltölteni. Ez alól egyedül Bali volt a kivétel, ott annyira túlterhelt a hálózat, hogy volt, hogy még az e-mailemet sem tudtam órákon át megnyitni.

Na, ennyit a kommunikációról és most jöjjön a nap fénypontja, ami minket már kissé fáradtan ért így 44 óra hajózás és a városi bringázás után: még egy városi bringázás, ezúttal este, többedmagunkat, be a National Monumenthez a város szívébe, majd vissza haza! Nem meséltem még, de Andi-t azért választottam ki CS-n és azért írtam neki, mert az első fotón, amin látszik, egy bringán ül valami búzamező közepén. Mint kiderült nagy bringás és tagja egy online fórumon összejött, de a valóságban is élő, működő és összejáró bringás társaságnak, ahová ezen az este mi is meg voltunk hívva, és bár kértük, hogy ne legyen későn és ne is tartson sokáig, végül egyik se jött be, de ezt utólag már nem is bánjuk. A szingapúri funride-ban a vártnál sokkal jobban kifáradtunk és a végén még az a barom is majdnem elgázolt, ezért most valahogy Jakartában nem vágytunk egy újabb nagy közös bringázásra, ezért kértük Andi-t, hogyha szervez valamit, persze legyen, elmegyünk örömmel, de az ne legyen hosszú se fárasztó.

Egy kis kávézó-étteremhez hajtottunk, ahol találkoztunk Andi néhány barátjával. Ők nem beszéltek mindannyian angolul, ezért Andi tolmácsolt köztünk. Nagyon kedvesek és kíváncsiak voltak, és volt itt egy hölgy, aki a kutyáját a kormányra szerelt, még kis napellenzővel is ellátott kosárban szállította, majd később még egy újságíró is megjelent és rengeteg közös fotót készítettünk a társasággal. Mi legszívesebben lefeküdtünk volna ekkor már aludni, de tudtuk, hogy ez most valahol kötelességünk is, ezért (bár lehetett volna vétójogunk Andi-nél minden programra) belementünk a közös bringázásba, és megpróbáltunk hozzá mosolyogni és még élvezni is. Ez a fáradtságunkhoz mérten végül nagyon jól sikerült, pedig közben még egy defekt is befigyelt nem sokkal azután, hogy elindultunk. Ezt figyeljétek, nem fogjátok elhinni, hogy kaptam defektet az első kerekembe! Kettétört a szelep belseje! :o Most meglett a baj a szelepsapka hiányából… Emlékeztek, hogy Bintan szigetén az esőben, sárban tekertünk? Na, ez a sár időközben szépen megszáradt és beszáradt a szelep belsejébe, majd kettétörte azt. Én ilyet még nem pipáltam… Persze csak pumpa meg defektszett volt nálam, cipeljen a hóhér pótbelsőt, amikor 5 perc alatt megköt a folt a vulkanizálószerrel rátoldva a belsőre… De ki gondolta volna, hogy a szeleppel lesz baj? :) Hála az égnek, nem voltunk messze és Andi a föld alól, vagyis a barátain keresztül valahogy odateremtett a semmiből egy robogót, amin Zita visszarobogott vele pótbelsőért, én meg megpróbáltam őszintén és mélyen nevetni a szerencsétlenségemen, miközben kibontottam a belsőt és közben beszélgettem az új barátainkkal. Volt ott egy vékony srác, aki elmesélte, hogy indított egy webshopot azon a fórumon (valami Koskas, a legnagyobb internetes fórum Indonéziában), ahol ez a bringás banda is összeverődött, és az egész olyan jól beindult, hogy mára már igazi bringás boltjuk is van, amit magára tud hagyni, merthogy hamarosan ösztöndíjjal Taiwan-ra utazik, ahol szintén üzletelést fog tanulni – na nem mintha a hallottak szerint az olyan rosszul menne neki. Ennek a srácnak jól bejött ez a dolog, én a helyében ezt a lufit már nem is fújnám tovább, hanem lelépnék a helyében egy nagyobb kerékpártúrára. De ő nagyon lelkes volt, ki tudja, pár év múlva talán már egész kerékpárbolt hálózata lesz az országban… Mi meg csináljuk a „nagyobb kerékpártúránkat” – mindenki, amihez kedve, pénze, ereje, affinitása van, és ez így van nagyon jól.

Zita meghozta a pótbelsőt, összeraktuk a kereket, most már szelepsapka is volt hozzá, gyorsan felpumpoltam az egészet és már gurultunk is tovább. A célállomás a National Monument volt, hogy nagy betonoszlop, amit időben változó színekkel világítottak ki éjszaka. Ez egy nagy parkban volt egy sugárút mellett, sok helyi gyülekezett itt, beszélgettek, üldögéltek, ez olyasféle hely volt, mint pl. Indiában, Új-Delhiben a Gate of India. (ha jól emlékszem a nevére) Itt Zita kapott egy kisebb masszázst a kutyás hölgytől, mert már nagyon odavolt, és meg előkaptam a netbook-ot (mert ez nálam volt, én kérem készültem), és lepörgettem a legérdekesebb 400 képet a társaságnak, de csak gyorsan, csak a legérdekesebb, rövidebb történeteknél megállva és mesélve egy kicsit. Ezt élvezték nagyon, és örültem, hogy ez végül belefért, mert többet akartam adni a puszta jelenlétünknél. Merthogy ők tényleg nagyon nagy kíváncsisággal, várakozással és szeretettel fogadtak minket. Épp mérgelődni kezdtem még az elején, az étteremnél ahol ültünk, hogy otthon felejtettük a névjegykártyáinkat, amikor Andi a kezembe nyomott egy köteg apró matricát, rajta a logónkkal, a web és FB-címünkkel, az indonéz és a magyar zászlóval, meg hogy Welcome Z & A indonézül… :) Ja, és egy piros Koskas-os pólót is kaptunk tőlük. Hát most mondjátok meg, ez milyen királyság már hogy ilyen nagyon jófejek? Andi egyébként marketinggel foglalkozik, a social-networking a szakterülete, kormányzati kampányok most a projektjei, ezeket kell bevinnie az indonéz köztudatba, főleg a Facebook-on és egy másik, helyi platformon keresztül. Erről is jókat beszélgettem vele később, mert hisz valamennyi kis tapasztalatunk nekünk is van e téren, mert van ugye a Facebook oldalunk, amire persze nem jut annyi idő, mint szeretném, de meglepődtem, amikor megtudtam, hogy még Andi-ék is a Postcon-t használják a FB-posztok időzítésére. Ők persze nem az ingyenes, 10 posztos verziót, amit mi is, amikor jut rá időnk és netünk. (mostanában nem nagyon)

Hazafelé már igen nagyon fáradtak voltunk, de még volt hátra 10km, és közben még meg is éheztünk. Megálltunk és rendeltünk elvitelre Nasi Goreng-et egy utcai vendéglőnél, ami valójában csak egy összeeszkábált sátor volt félig a csatorna felett és patkányok rohangáltak az asztalok alatt. A Nasi Goreng nem más, mint zöldséges sült rizs, nagyon finomra el tudják készíteni és itt gratis járt hozzá krupuk is, vagyis ropogós, fűszeres snack. Ezt vacsoráztuk éjnek évadján, mikor visszaértünk Andi-ékhez. Úgy dőltünk el este, mint két darab fa. Mikor a lefekvés és az elalvás közötti időszakra nem is emlékszel, mert az tényleg csak néhány másodperc lehetett. Ez lesz most is, mikor befejezem ezt a beszámolót, mert már nagyon késő van, éjjel fél egy, igaz már egy másik időzóna szerint, mint akkor. Megírva 2013. augusztus 21-én, történt június 7-én, biciklizve 43km. Jakartát még természetesen folytatjuk, most ennyire futotta.

A Karácsonyunk

A Karácsonyról sok különlegeset nem tudok elmesélni, de azért megpróbálom. :) Ismét csak ehető ajándékokat vettünk egymásnak, hiszen sok hely már nincs is a táskánkban és mind a ketten úgy érezzük, így is túl sok cuccot hordunk magunkkal. Az ehető alól kivétel volt az én három, Zitának ajándékozott kuponos papírom. Ennek további különlegessége, hogy teljesen ingyen volt! :) Fogtam egy A4-es lapot, három felé vágtam és az egyikből lett a hát-nyak-váll, a másikból a talp, a harmadikból pedig a comb és vádli masszázskuponok. Persze hogy ne maradjon ilyen unalmas a dolog, különböző feltételeket és extrákat tettem mellé, ilyen pl. a csoki/fagyi, az ölelés, vagy az, hogy az utóbbi kuponokat csak 80km-nél hosszabb napok után lehet beváltani:

Mivel volt hűtő a szobánkban, volt lehetőségünk hűtést igénylő élelmiszereket is beszerezni, így vettünk egy nagy csomag, 1kg-os, 80 szeletes új-zélandi sajttömböt, 200 ezer dong-ért. Ez kb. 2200 forint, de lévén Karácsony volt ezt most megengedtük magunknak, különben is ez eloszlott több napra, mert ennyi szelet talán 3-4 napig is elég volt a túlélőszendvicsekhez. Adalékként még néha vettünk hozzá sonkát és az utcai levesárúsoktól szereztünk vörös- illetve zöldhagymát. Olyan nagyon finomak lettek az így készült melegszendvicsek, hogy azokat azóta is emlegetjük. (azóta sem találtunk ilyen sajtot) Az, hogy itt ennyiért kaptunk ilyen sok és ilyen finom sajtot, azt jelenti, hogy talán Ausztráliában és Új-Zélandon sem fog felkopni az állunk a szűk büdzsé miatt, csupán át kell majd állnunk egy másfajta életmódra, boltban, piacon vásárolt termékekből fogunk sütni-főzni magunkra és több nyers ételt fogunk enni. És félek több ipari élelmiszert fogunk fogyasztani, mert azok lesznek csak olcsón kaphatóak…

Visszatérve a Karácsonyra: Zita a bazilika mellől szerzett egy szép cserepes virágot, ez lett a karácsonyfánk amit a már említett dobogóra helyeztünk el. A dobogó két oldalsó fokán így még bőven maradt hely az ajándékoknak, amelyeket ismét újságpapírba csomagoltunk be. Míg Zita mindent szépen leragasztgatott, én leragadtam az egyszerű „szaloncukor” formánál és minden egyes ajándékot így csomagoltam be neki: fogtam egy dupla újságlapot és belecsavartam a közepébe az ajándékot. Ami főleg sütemény volt, csokoládé és egyéb finomságok. Az idei Karácsony kicsit drágábban sikerült, mint a tavalyi, összesen 12297 forintot költöttünk élelemre ezen a napon.

Karácsony este gyertyát gyújtottunk és felhívtuk Skype-on a családunkat, akik mind Kőbányán voltak a nagyszüleimnél. Jó egy órát beszélgettünk velük, meséltünk egymásnak, és mialatt így virtuálisan velük voltunk, kibontottuk az egymásnak csomagolt ajándékokat.

Most jut csak eszembe még egy érdekes momentum a Karácsonyt illetően. 24-én délután megint együtt mentünk ki ajándékot venni egymásnak és megbeszéltük, hogy egyikünk megy az egyik üzletbe, a másikunk a másikba, aztán pedig majd cserélünk. Két üzlet volt ugyanis a közelünkben, amely nyugati élelmiszereket árult. Zita előbb végzett, mert engem feltartott közben egy utcai cipőjavító fiú. Az otthonról idáig elcipelt Nike futócipőm ugyanis már elég kopottas, több helyen szakadt, kilátszott belőle a zoknim. Ezt a srác észrevette és rögtön megállított, hogy ő megvarrja, megragasztja 100 ezer dong-rét. Én mondtam, hogy megőrült, szó sem lehet róla, ennyi pénzért itt veszek egy új cipőt! Végül lealkudtam 20 ezerre, ha mindkét cipőt megvarrja, ezt még mindig soknak tartottam 5 perc melóért, de gondoltam Karácsony van, neki is élnie kell valamiből. Elég sokáig elbíbelődött már az első félpár cipőmmel és közben mindenféle „very beautiful women”-eket ajánlott nekem masszázsra és egyéb szolgáltatásokra, de én mutattam a gyűrűmet neki és mondtam, hogy már ismerek egy gyönyörű nőt, a feleségemet, aki mindjárt itt lesz, ezért most hagy hagyjalak itt a fél pár cipőmmel és addig a fél pár papucsoddal bemegyek a szomszédos üzletbe ajándékokat venni. Ebbe beleegyezett, és ezért történhetett meg az, hogy amikor Zita megérkezett a színre, azt látta, hogy egy fickó fel-alá járkál a fél pár cipőmmel az üzlet előtt. :) Miután végeztem a meglepetések beszerzésével, elmagyaráztam neki a helyzetet, ám ezzel a történetnek még nem volt vége. A fickó amikor befejezte a második cipőmet is, 220 ezer dongot akart kérni, ami elképesztően pofátlan ár volt, a tizenegyszerese a megbeszéltnek, de ő arra hivatkozott, hogy ide is, meg oda is nyomott egy-egy pötty pillanatragasztót és nézzem meg milyen pompásan megjavította a cipőmet. Mindenre vágytam ezen a délutánon, csak erre a küzdelmes beszélgetésre nem, először próbáltam neki türelmesen elmagyarázni, hogy az elején megállapodtunk, és őneki ehhez kellett volna tartania magát, és ha a ragasztásért plusz árat kér, akkor azt a művelet megkezdése előtt közölnie kellett volna. Amikor még 5 perc magyarázás után is ragaszkodtam a 20 ezerhez, miközben ő lekúszott 50 ezerig, végül megjátszotta a sértődöttet és azt mondta, hogy akkor nekem ingyen volt a javítás. Erre végül adtam neki 40-et, mert azt már hajlandó volt elfogadni, de később megbántam a jószívűségem. Ezt a kis kitérőt azért meséltem el, mert az ilyesmi igazán jellemző az utcai életre Hanoi-ban.

Este még elmentünk pizzázni, ilyet se csináltunk már egy ideje, ez is a Karácsonyi ünnep része volt nálunk. Az étteremben a pincérfiú nagy lelkesen azzal jött hogy kapunk ajándékba karácsonyi „shoot”-ot, vagyis felest. Mikor kérdeztem, hogy miből lehet választani, mondta, hogy csak egyféle van, házi készítésű! Te jó ég, mi lehet ez?!? Gondoltuk, hogy valami borzalmas rizspálinkát raknak majd elénk, mint Nepálban, de nagyon pozitívan csalódtunk, a „Special Christmas Shoot” ugyanis forralt bor volt, méghozzá nagyon finom, eltalált fahéjjas fűszerezésű. Az egyetlen szépséghibája a dolognak az volt, hogy tényleg felespohárban hozták ki és az ingyen „repeta” kérésekor nem hatotta meg őket a Karácsony, a második körért már nagyon súlyos összeget számoltak volna fel, ugyanakkor az adag megint csak egy felespohárnyi lett volna, ezért gyorsan elhesegettük a további forraltborozgatásnak még a gondolatát is. Volt nekünk egy finom üveg borunk otthon a hűtőben, inkább arra figyeltünk! :)

Éjfélkor még átsétáltunk a bazilikához a misére, de akkora tömeg volt a templom körül, hogy az ajtók már zárva voltak, be se fértünk. Kivetitőkről ment a mise, egy apró részt felvettünk belőle, hogy szemléltessük Nektek a vietnami nyelv furcsa hangsúlyozását és tónusait. Magamat idézve egy az előbb megírt kommentből: A “dallamviláguk” valóban nagyon érdekes, a mi fülünknek rettentő furcsán beszélnek. Mintha felvennél magnóra egy idegen, ismeretlen nyelvet és lejátszanád visszafelé. Nekem személy szerint az tetszik a legjobban, amikor “beakad a lemez” náluk, és egy szótagot a csingjungjangcsa között megismételnek hirtelen egymás után 3-4x :) Megkérdeztem őket, azt mondták, hogy ez amolyan “Well-well-well”, vagy mint a magyarban az ööö-zés. :)

A Karácsonyról is tudnék még oldalakat mesélni, de nem akarok senkit tovább untatni, különben is, ez egy bensőséges ünnep, nemigaz? :)

A Szilveszterünk két pálmafa alatt – Andi és Krisz, Lenin és Ho Chi Minh

A Szilveszterünk izgalmasan alakult, noha unalmasnak indult. Csak azért nem maradtunk a szobánkban, mert azt azért már gáznak tartottuk volna, ezért átsétáltunk a Backpacker’s Hostel-hez, ahol tudtuk, hogy készül valami – adtunk egy esélyt a bulinak, noha az ott javarészt nálunk nyugatabbról érkező, a miénkénél nyugatabbi „kultúrát” űző, nálunk fiatalabb társaság adja a vendégek sorát.

Azért elmentünk, és nem bántuk meg. A helyen irgalmatlan tömeg fogadott minket, alig lehetett mozdulni és már mindenki szépen készen volt fél 11 környékén, amikor odaértünk. Kb. 10 perc után végre mi is odafértünk a pulthoz és rendeltünk magunknak egy-egy felest. Koccintottunk, letoltuk, majd egy-egy hosszúitallal elindultunk a kijárat felé, hogy levegőt is kapjunk és esetleg valami terünk is legyen, hisz ordít a zene, akkor már jó lenne valami táncmozgást is imitálni, de azt ilyen tömegben már nem lehet.

A kijárat előtt jobbról valaki így szólt hozzám: „Helló Árpi!” :)

Krisszel kiderült, hogy még leveleztünk is a Pakisztáni vízum kapcsán, ő szeptember óta van úton, hátizsákkal utazik, de nem akármilyen módon, ő csak a felszínen nyomja, végigjárta Törökországot, Iránt, Pakisztánt és Kínát. Most itt van a barátnőjével, Andival, aki nemrég csatlakozott hozzá egy-két hónapra, amíg a munkája engedi, hogy itt együtt fedezzék fel Délkelet-Ázsiát. Nagy lett az öröm, hogy honfitársakra leltünk ebben az őrült tömegben az éjfél órája előtt alig 80 perccel. Előkerült egy üveg Unicum és még néhány üveg sör és jöttek a történetek, hogy ki merre járt és mit élt át. Krisz délen, Irán felől érkezett meg Pakisztánba és ez az útvonal sem éppen kalandoktól mentes, erről Ákos is mesélhetne, hiszen ő is ott kelt át. Aztán Krisz járt fent a Hunzáknál, több napot csavarogtak együtt Sayed-el! Az GMT+8 órás éjfélt 11 órakor ünnepeltük, nekünk ez volt az első, de Andiék elmesélték, hogy itt ez megy minden óra egészkor, szóval ünnepelnek már egy ideje itt a népek. Erre meg is volt az okuk, mert talán sejtették, hogy 11 után itt lelövik a bulit. A zene leállt és egy férfihang megpróbált valami üzenetet közölni a tömeggel, amit mi sem hallottunk pontosan. Ez eléggé szomorú fejlemény egy Szilveszter éjjel, de sajnos ez történt velünk. Mivel előzőleg hallottuk, hogy valahol máshol egy másik helyszínen folyik majd a buli, elkezdtük követni a tömeget, miután az szépen kivonult mellettünk a kijáraton és már minket is próbált kitenni a személyzet. A tömeg hömpölygött az utcákon, bennünk pedig gyorsan megtette az Unicum a hatását, elég vidámak voltunk, vonultunk az emberekkel. Átkeltünk egy három részre osztott, soksávos úton, ami elsőre vadnak tűnt, de aztán minden simán ment, csak a szintkülönbség mellé ültetett kaktuszok okoztak némi gondot. Innentől apró utcákban csavarogtunk és egyszer csak egy lakónegyed zsákutcájában találtuk magunkat, a folyótól nem messze. Ekkor eszméltünk, hogy mekkora birkák vagyunk, hát a tömegben elöl senki nem tudta, merre és hová vándorlunk az éjszakában. De ez látszólag már nem sokunkat zavarta. Nagyot nevettünk azon, hogy biztosan egy helyit követtünk és az szegény mennyire meg lehetett rémülve. Követi őt hazáig egy 30-40 fős tömeg teli nyugati fiatalokkal. Fordultunk hát és próbáltunk találni valamilyen szórakozóhelyet magunknak. Először egy karaoke bárból küldtek ki minket, majd egy kocsmából. És tisztességére szolgáljon a nem éppen színjózan csoportunknak, ezeket a helyeket el is hagytuk a tulaj kérésére. Aztán jött egy másik kocsma, itt úgy tűnt tábort verhetünk, de hamar megjelent a rendőrség, és elhesegetett minket onnan. Vagyis előttük még valaki figyelmeztetett minket, hogy ha nem akarunk közelebbről találkozni velük, akkor tünés! Vietnam egy kommunista ország, ahol a legelterjedtebb vallás a buddhizmus valamelyik ága, így a december 31-ét csak valami nyugati nemkívánatos őrületnek tartják és ezért 11 óra után minden helyen véget kell, hogy érjen a buli. Így történt, hogy végül egy nagyon vegyes nemzetközi társasággal, na és persze Andival és Krisszel töltöttük az éjfélt, valahol egy utcasarkon egy pálmafa alatt.

Valahogy ezen az estén nem jutott eszembe fényképezni, csak nagy néha indítottam egy videófelvételt, de azokat Andiék kérésére és saját megfontolásból sem akarom publikálni. :) Az estéhez mindenképpen hozzátartozik, hogy hazafelé menet valahogy rájöttünk, hogy Andival van egy közös barátunk, Bander. Ezt a felismerést az Unicum mámorában tett is követte, Bander számát a nemzetközi előhívóval azonnal tárcsáztam is a mobilomon. Beszéltünk néhány percet, de a tömeg zajában sok üzenet nem mehetett át, de nem is ez volt a lényeg, csak arra emlékszem hogy nagyon jó volt a Bander hangját hallani és azt is sejtem, hogy ő (vagyis inkább ők, mert ekkor már együtt voltak egy buliban, aminek ő volt a házigazdája) is épp úgy örült nekünk, mint mi neki. Ja, és érdekes, hogy még a telefonkártyám se merült le ebben a műveletben, vásárláskor került rá 100 ezer dong, vagyis 1100 forintnyi kredit, és azzal még azóta is elvagyunk. Éjjel egy órára visszakóvályogtunk a Backpacker’s-hez, ahol elbúcsúztunk Andiéktól, hogy majd holnap találkozunk és elmegyünk együtt várostnézni. Hazafelé még becsábítottak minket egy nyugatiakkal teli buszba, mondván hogy az valahová a városon kívülre megy majd, ahol szabad bulizni. Kis gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy ez nekünk mégsem lesz jó annyira, látatlanban elmenni valami távoli helyre, ahol aztán majd nyilván belépőt szednek és minden aranyárban lesz – nem jó ötlet. A két magyar barátunk nélkül különben sem lett volna már akkora buli.

Másnap áthívtuk Andit és Kriszt egy kis kijózanító túlélő szendvicsezésre, majd elindultunk a városba csavarogni. Természetesen sétáltunk és a Ho Chi Minh mauzóleumot vettük célba. Útközben láttunk egy elég őrült vasútvonalat, a sínek mentén mindkét oldalt házak sorakoztak, elég közel a pályához. Aztán jött a Lenin park egy nagy Lenin szoborral és egy gördeszkással, ami együtt nekem elég érdekes kép volt néhány fotóhoz. Leninről nekem a kommunizmus ugrik be, a gördeszkázásról Amerika, és ezért ezt a kettőt együtt most érdekes volt látni. A Ho Chi Minh mauzólumról nem tudom, mit írhatnék, ezért inkább rövidre fogom. Egy hatalmas jól őrzött területen, ahová csak egy kapun lehet bejutni, van egy nagy kocka alakú oszlopos épület, annak a közepén egy üvegkalitkában ott van Ho Chi Minh apó feltehetően kipreparált teste. Aki nem tudná, ő volt az itteni kommunizmus egyik legnagyobb alakja, vagy legalábbis ő köré építettek ki egy nagyon szép nemzeti kultuszt, ő a nagy nemzeti hős, tudjátok az ilyen országoknak mindig kell, hogy legyen ilyen hőse. Ami egyébként szerintem nem minden tekintetben rossz, de az, hogy Dél-Vietnam fővárosát az amerikai háború megnyerése után az egyesült, kommunista vezetésű Vietnamban Saigonról átnevezték Ho Chi Minh City-re, nekünk mindenképpen elég meredek és érdekes dolog. :) Bár ha jól emlékszem, anno még Magyarországon is voltak ilyesfajta városnevek.

A mauzóleum környékén még jártunk egyet, az itt található parkban megcsodálható Ho bácsi néhány régi autója, dolgozó szobája és egy szépen berendezett, rendberakott cölöpös ház, az egész egy nagyon szépen rendbe tartott tavacska körül. Kifelé menet még a híres One Pillar Pagoda-ba, vagyis az egy pilléres pagodába is belefutottunk. Ez a tó közepén, egyetlen betonpilléren álló kis templom egy lótuszvirágot hivatott jelképezni. Van itt még egy múzeum is, de oda már nem mentünk be, inkább hazafelé vettük az irányt, és betértünk egy nagyon hangulatos, motorkerékpárokkal és biciklivel dekorált kávézóba. Krisszel megkóstoltuk a Saigon sört (finom, csúszik!) és a lányok ittak egy-egy kávét.

Itt kaptunk az alkalmon, és elkészítettünk a TV2-nek egy újabb riportot, ugyanis sokkal jobb érzés és könnyebb két magyarul beszélő barátunknak magyarul válaszolni az általuk feltett (a Kindle-n böngészőjén megjelenített, onnan puskázott) kérdésekre válaszolni, mint a földre letett kamerába beszélni. Persze a helyiség akusztikájára nem gondoltunk, alig érhető, amit ott beszélünk, de sebaj, mert miközben a felvételeket készítettük, jól mulattunk, többször elröhögtük magunkat vagy az ott található falióra szólt bele a szavunkba. Végül az itt felvett anyagból alig került a kész riportba, de ez nem is baj, Kata, a szerkesztő ismét remek munkát végzett és ebből a vacak anyagból illetve a youtube videóinkból izgalmas öt percet rakott össze a tévének:

Legközelebb majd ügyesebbek leszünk, és valami olyan helyen vesszük fel a válaszainkat, ahol hallani is valamit. Esetleg segíthettek, mit kérdeznétek tőlünk, miről meséljünk a tévének? Mi egy kicsit már úgy érezzük, ismételjük magunkat, persze ez nehéz, hiszen kb. fél évente vagyunk öt percet a tévében, ennyi idő alatt nehéz belemenni a részletekbe.

Minh, István, Trang és Csaba – Találkozások Hanoi-ban

Természetesen a legnagyobb élményt a városban megint a találkozások adták. Nem csak Andival és Krisszel találkoztunk Hanoi-ban, hanem még néhány másik magyarral is. Velük különböző napokon találkoztunk, kezdjük talán Istvánnal. Ő az akivel több levelet is váltottam a Kindle cseréjének ügyében, azt ugyanis az itteni magyar nagykövetség címére rendeltük meg még Laoszból. De az oda sohasem érkezett meg, mert feltartották a vámon és a követségre végül csak egy levelet küldtek, hogy fizessük be az ilyen meg olyan adókat, itt és ott. Ezt a levelet István nagyon rendesen elküldte nekünk e-mailben, én pedig egy hosszas levél és telefonváltás végén rádöbbentem, hogy nincs más út, csak az, hogy kifizetünk kb. 7 ezer forintnyi adót és kezelési költséget a csomagra. A tönkrement Kindle cseréje így végül nem lett teljesen ingyenes, de ez az összeg még mindig töredéke egy új Kindle-nek, és azért az sem mellékes, hogy a DHL motoros futára házhoz hozta nekünk a szállodánkig a dobozt, fél nappal azután, hogy az ügyintézővel tisztáztuk, hogy új címre kérjük a Kindle-t és hogy kifizethetjük a futárnál a pluszadókat.

István pedig az egyik délután jött el hozzánk – szintén egy motoron -, és mivel ekkor még úgy volt, hogy később is fogunk találkozni, vele végül nem készítettünk fényképet, így be kell érnetek a DHL-es fickó képével! :) Szegény futár, még biztos nem találkozott két ilyen hülyével, akik ennyire örültek az általa hozott holminak, mint mi a Kindle-nek. :)

Istvánnal egy nagyon jó órácskát beszélgettünk a szobánkban, de mivel aztán még annyi emberrel találkoztunk és annyi minden érdekes hallottunk, már nem tudom elmondani, hogy mit mesélt pontosan ő, és mit mások, de vegyétek úgy, hogy a következőkben részletezett történetek egy részét tőle hallottuk! :)

Csabának legelőször még Bangkokból írtam egy levelet, amikor megtaláltam az írásait egy üzleti blogban. Ekkor még csak arról kérdeztem, hogy ismer-e magyarokat, és hogy tud-e segíteni nekünk munkát találni, akár az IT-ben, akár az angol nyelvoktatásban. Ő küldött néhány hasznos linket, és megbeszéltük, hogy majd felvesszük egymással a kapcsolatot, ha közelebb értünk Hanoi-hoz. De mire ideértünk, jött néhány állandó cikkírási lehetőség és a naptárat is sikerült publikálnunk és eladnunk a kinyomtatott példányok túlnyomó részét, ezért úgy döntöttünk, nem szükséges még megállnunk dolgozni, hanem tudatos költekezéssel és folyamatos cikkírásokkal fenn tudjuk magunkat még tartani anyagilag Ausztráliáig.

Szóval a Hanoiban való munkáról végül lemondtunk, de Csaba egy napon írt nekünk egy rövidke levelet, hogy merre vagyunk, mert ha már a városban, akkor szívesen körbevezet minket és összefuthatunk beszélgetni. Először egy pho bo-ra és egy kávéra ültünk le, Csaba már ekkor is sok érdekeset mesélt az országról és az itteni életről, az itteni viszonyokról, de talán a még érdekesebb beszélgetés akkor történt, amikor másodszor is találkoztunk vele és akkor már a feleségével is, Trang-al, aki vietnami. Trang sok jót mesélt nekünk, mi leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy mi az, ami vietnami szemmel olyan furcsa a nyugati emberekben és viselkedésmintákban, mint amilyen furcsa nekünk a vietnami élet. Nem tudom már pontosan idézni a válaszát, de az egyik dolog az volt, hogy mi nagyon kockák vagyunk, nagyon ragaszkodunk a szabályokhoz és mindent pontosan úgy szeretnénk, ahogy mi azt elképzeltük. Pl. ha egy kávézóban nem pont azt hozzák ki nekünk, amit kértünk, akkor mérgesek leszünk és szólunk érte, sőt kérjük újra azt, amit eredetileg és nem elégszünk meg azzal, amit kaptunk. Ez összefügg azzal, hogy itt az emberek nem szeretnek konfrontálódni, sőt egyenesen kerülnek mindenféle konfrontálódást. Ezért történik meg velünk annyiszor a „Yes Story”. – Így emlegette Trang már előre mosolyogva azokat a történeteket, amikor abból adódik félreértés, hogy itt is, mint annyi más helyen Ázsiában, az emberek nem mondanak nekünk nemet. Ez is pontosan azért van, mint a kávés példa, nem akarnak konfrontálódni soha semmiben. Inkább igent mondanak mindenre, nem számít, hogy egy mukkot nem értenek a kérdésből, a válasz akkor is egy igen, vagy egy nagy mosollyal tarkított heves bólogatás. És közben elküldenek minket rossz irányba, rábólintanak az általunk bemondott árra, miközben nem arra van és nem annyiba kerül a dolog. :) Szóval a végén még nagyobb ügy lesz a dologból, mint hogy ha az elején nem-et, vagy nem tudom-ot mondtak volna, szóval nálam ez a „Yes Story” továbbra is felfoghatatlan dolog és félek ez már így is marad, eltölthetnénk itt Ázsiában még egy évet, akkor sem érteném meg, hogyan forognak itt a fejekben a fogaskerekek. :)

Persze tapintatlanul arra is rákérdeztünk, hogy hogyan működik náluk a vietnami-magyar házasság, különösen a két kultúra közötti családcentrikusság tekintetében. Őszintén válaszoltak, valójában nincs nagy gondjuk ezzel, Csaba elfogadta, hogy itt bizony néha összejön a nagy család, sokkal jobban és sokkal sűrűbben, mint nálunk otthon, és mivel Csabát is hamar elfogadták Trang családjában az idősebbek, így nekik sincs bajuk Csabával. Kivéve, ha hátizsákkal érkezik hozzájuk, mert a hátizsák az anyósánál a csóróság egyik jelképe! :) Így Csaba kénytelen néha a laptop hordozó hátizsákját elrejteni egy nagyobb kofferban, nehogy a nagymama meglássa! :) Istenem, bár csak a szállodatulajdonosok is így gondolkodnának a hátizsákos turistákról, mint Trang nagymamája! :) Nekik a hátizsákkal utazó nyugati turista a gazdag külföldit jelenti… Sztereotípiák és előítéletek! :) Velük operál az emberi gondolkodás, legyen szó anyósról vagy szállodásról, vagy akárkiről. Még mi is így gondolkodunk, lépten-nyomon észreveszem magamon, pedig mi aztán már megtapasztaltuk kismilliószor ezen az úton, hogy a világ nem ilyen fekete-fehér.

Jöjjön a végén a legérdekesebb találkozásunk! :) Minhről még szintén Bangkokban olvastunk először egy nagyon érdekes riportot Csaba blogján. Csaba említette nekünk, hogy szállás kérdésben esetleg Minh-t keressük majd, de úgy voltunk vele amikor megérkeztünk a városba, hogy nem akarunk senkit zavarni magunkkal az ünnepek alatt, így végül abban maradtunk Zitával, hogy megyünk szállóba és lesz egy saját kis kuckónk és persze azért emellett majd szocializálódunk. Az idő gyorsan elrepült a városban és Minh-nek végül nem írtunk és nem hívtuk, aztán pedig már azon kaptuk magunkat, hogy ezerrel készülődünk a továbbindulásra és el vagyunk maradva az elintéznivalóinkkal. Ekkor írt nekünk egy sort Minh, hogy nagyon szívesen vendégül látna minket egy ebédre. Ezt először illedelmesen lemondtam, hogy már sajnos indulunk tovább, de aztán beláttam, hogy ez hülyeség, hisz nem rohanunk sehová. Így aztán toltunk még egy napot az indulás dátumán, elintéztük, ami még hátravolt és találkoztunk Minh-el.

Mit is mondjak, nagy hiba lett volna sietni és ezért kihagyni ezt a találkozást! :) Minh sok-sok inspirációt öntött belénk a több kancsónyi kukoricalé és egy üvegnyi helyi készítésű pálinka mellett. Ugyanis az irodájával szomszédos étteremben ebédeltünk, ahol a finom étkek mellett több kancsó kukoricalevet is az asztalhoz hoztak nekünk. Ez egy triviális ugyanakkor nagyszerű ital és azt hiszem ez akadályozott meg minket abban, hogy a végig nagyon jó hangulatban eltöltött ebéd alatt nem sikerült berúgnunk, pedig közben jó néhányszor koccintottunk azzal a szép barnás helyi itallal. Minh elmondta, hogy nagyszerű dolog, amit csinálunk és hogy ezzel mint magyarok, tulajdonképpen úttörők vagyunk és nagyon bátrak voltunk, hogy ebbe belevágtunk. Jó volt ilyet hallani így szemtől szembe személyesen valakitől. Minh éreztette velünk, hogy nagyszerű és nagy dolog, amit csinálunk, és hogy mindezt meg is osztjuk, ezzel példát mutatva sok ember számára. Pontosan ráérzett arra, ami nekem tulajdonképpen személyes célom azzal, hogy ország-világ előtt megmutatjuk a blogunkkal, a facebook oldalunkkal és most már máshol is publikált cikkeinkkel, hogy az ember olyan dolgokra is képes, ami elsőre őrültségnek, lehetetlenségnek tűnik, és hogy a világ egy remek hely, tele remek, nagyszerű, barátságos emberekkel, az élet pedig nem csak abból kell, hogy álljon, hogy gyerekek vagyunk, iskolába járunk, végzettséget szerzünk majd karriert csinálunk. Ez egy klisé és ebbe a mondatba tulajdonképpen majdnem minden mai emberi sors belehúzható és ha ebbe mélyen belegondolunk, ez az elménk, a szívünk az életünk monokultúrizálása. Ebből kitörni nehéz, sok bátorság, elszántság és önbizalom kell hozzá, de érdemes átlépni a küszöbön, mert az lesz életünk legizgalmasabb, legszebb, legtanulságosabb utazása. És értsd most a küszöböt és az utazást jelképesen, távol álljon tőlem, hogy mindenkit csak arra biztassak, amit mi csinálunk, nem, nem, ez csak egy helyes út, a mi utunk, de mindenkinek a sajátját kell járnia, és az a jó, ha ezek az utak mind különbözőfélék. Az utazás persze egy nagyszerű látókör tágító tevékenység és talán nem tévedek, ha azt írom, hogy mindenkinek jót tenne, ha látná hogyan élnek, hogyan gondolkodnak az emberek a Föld más vidékein és más kultúráiban, de mint írtam, mindenkinek a saját útját kell járni, amiben önmaga lehet és amit a legjobban élvez és szeret.

Talán ilyen mélyen már nem is mentünk bele ezekbe a dolgokba Minh-el, csak most elragadtattam magam, nem tudom, de arra emlékszem, hogy feltöltött lélekkel sétáltunk ki az étteremből, és nem csak azért, mert Minh bíztatott és dícsért minket, hanem mert közben a saját történetéről is mesélt. Minh ’88-ben került Magyarországra ösztöndíjjal. Egy év magyar tanulás után az ELTE prog.mat.-on kezdett tanulni és ’93-ban már az IQSoftnál kezdett dolgozni (aminek egyébként a „testvérénél”, az LNX-nél kezdtem én is, csak kb. egy évtizeddel később), ami után hamar saját céget alapítottak, Minh-ből gyorsan vezető programozó lett és egykettőre projektvezetőként találta magát különböző finn IT és telekom cégeknél.

Szóval már otthon nagy sikereket ért el, és nagyon szerette és még most is nagyon szereti Magyarországot, noha elmesélt olyan történeteket is, hogy egyszer egy aluljáróban szembe találta magát egy csapat skinhead-el. Még be se fejezte ezt a történetet, én máris erősen szégyellni kezdtem magam az említett bőrfejű fiatalemberek gondolkodása és viselkedése miatt, de Minh folytatta: blöffölt, rezzenéstelen arccal átsétált közöttük, és azok nem bántották. Az ilyen élmények ellenére Minh végig örömmel és pozitívan beszélt Magyarországról ahová mind a mai napig sokat jár vissza, sok minden odaköti, hiszen 14 évet élt ott, néha úgy beszélt Magyarországról, hogy oda is „haza mennek”.

Már Magyarországon sikeres lett, elmesélte, hogy fiatalon milyen bolond volt, sportautóval száguldozott, amit ma már nem tenne, sőt most itt Hanoi-ban nincs is egyáltalán autója, mert nem tartja szükségesnek és fontosnak. Mindeközben itt is megcsinálta a szerencséjét, sok vietnami-magyar üzletnél ő a kapcsolattartó, hiszen azzal, hogy két helyen élt és dolgozott a világban, jó rálátása van a dolgokra, mind a magyar, mind a vietnami viszonyokat nagyon jól ismeri, és jártas az üzleti és IT világban, így ő egy ideális személy az ilyen szerepekre. Mindemellett saját vállalkozásai is vannak, ezek közül talán a legnagyobb egy vietnami fociportál, az ország legnagyobb football site-ja, napi egymillió látogatóval és több százezer regisztrált taggal. Amikor átmentünk borozni Minh irodájába, elmesélte azt is, hogy borokat is importált Magyarországról Vietnamba (itt ebben a városban Mui Ne-ben, ahonnan írom ezt a beszámolót találtunk BB borokat, talán épp Minh jóvoltából), és miközben a finom vörösbort kortyolgattuk, már két fiatal srác és Minh felesége valamint gyönyörű kislányuk is csatlakozott hozzánk. Ezt én nagyon bírtam, azt hiszem nekem az itteni üzleti és IT világ sokkal jobban feküdne vagy csak otthon tartottam magamat túl távolinak ezektől a dolgoktól, nem tudom, de amit írni akarok az az, hogy itt kicsit másként mennek a dolgok. Miközben a Minh fociportáljára játékot fejlesztő két srác és Minh családja is velünk voltak, Minh elmesélte, hogyan mennek itt a dolgok. Az is lehet, hogy ezt Csaba vagy Csaba is elmesélte, igazából lényegtelen. Szóval itt Vietnamban nem a tárgyalóasztalnál, hanem az éjszakában, a tízedik (vagyis inkább talán a kilencedik?!) sör után köttetnek a szerződések, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy kivel kötnek szerződést. Fontos a személy, és hogy személyesen ismerjék egymást. Erre egy nagyon általános mód itt a közös piálás, szinte nincs is olyan, hogy valami komoly üzlet előtt nem mulatnak egy jót együtt a felek, és egyáltalán nem ritka, hogy valóban egy ilyen átbulizott éjszaka közepén kerül aláírásra a szerződés.

Ugyanakkor emellett Minh elmesélte azt is, hogy itt a számmisztika is nagy szerepet játszik, különösen a bizonyos felsőbb körökben. Ahogy nálunk a nagy fekete autó és az öltözködés a fontos, úgy itt az számít, hogy hány kilences van az illető telefonszámában. Mert a kilences egy „szerencsés” szám, és az a telefonszám amiben nagyon sok kilences van, akár több millió forintnyi dong-ba is kerülhet. (mint ahogy nálunk a nagy fekete BMW) Extrém példa, de igaz, hogy vannak olyan körök, ahol szinte nem is állnak veled szóba, nem vesznek elég komolyan, ha nincsen kellő számú kilences a telefonszámodban. (otthon se állíthatsz be akárhová farmerban, nagy fekete autó nélkül) A szerződéseket pedig bevizsgálják asztrológussal, hogy biztosan szerencsés dátum alatt, szerencsés számokkal köttessen meg az üzlet, hiszen különben eleve kudarcra lenne ítélve az egész. Érdekes… :)

Minh persze ezeket nem tartja ennyire fontosnak, ő nem mozog sokat ilyen körökben, mert nem is érzi magát kényelmesen köztük, ahogy ő mondta, neki inkább rengeteg kis ügyfele van, a fociportál látogatói. Hogy őszinte legyek, számomra nem is tűnt fel addig, amíg vele voltunk, hogy Minh „milyen nagy ember”, hiszen valljuk be, a hallottak alapján elég sikeres vállalkozó és üzletember, de ezekből nálunk csak az „ember” jött át, annyira szerényen, közvetlenül és természetesen beszélt és viselkedett velünk, hogy igazából csak utólag esett le, hogy valójában ő egy „nagy üzletember” és ezzel bennem egy újabb sztereotípiát döntött le az ilyen emberek terén. Én úgy gondoltam (lehet hogy néhány volt főnököm révén), hogy aki ilyen nagy üzleteket és céget visz, az rettentően elfoglalt ember és nincs se ideje, se figyelme „holmi csavargókra”, vagyis ránk. Hát ez Minh esetében nagyon nem így volt, először is ő hívott meg minket magához és egyáltalán nem nézett minket csavargóknak, hanem épp ellenkezőleg, „pioneer”-eknek nevezett minket és egy ebéd alatt akkora motivációs bombát adott, amivel tényleg nagy lendületet kaptunk. Másodszor volt ideje arra, hogy hétköznap együtt ebédeljen velünk, és közben nem telefonált minden percben és nem kellett rohannia sehová, sőt utána még a családjának és az üzletfeleinek, a két játékprogramozó srácnak is bemutatott minket. Tetszett, hogy ilyen lazán mentek a dolgok, nem arról volt szó, hogy most meetingem van, beülök ezzel a három másik nyakkendőssel egy tárgyalóba, magunkra csukjuk az ajtót, és helló, hanem az egész ennél sokkal lazább és barátságosabb volt. Minh kislánya egyébként magyarul köszönt nekünk és Minh elmesélte, hogy már alig várja, hogy újra Magyarországra látogassanak együtt.

Mesélhetnék még, de sose lenne vége! :) Szóval most zárásként legyen elég annyi, hogy nagyon nem bántuk meg, hogy még egy napot maradtunk és ezalatt a nap alatt találkoztunk Minh-el és a családjával. …és Minh irodája és az étterem között sétálva láttunk egy nagyon érdekes, pótüléses tandemet! Ilyen vagy ehhez hasonló járgány feltétlen kell majd nekünk az életünk következő fázisában!!! :)

Köszönjük Istvánnak, Trangnak, Csabának és Minhnek a vendégszeretetüket, nagyszerű volt Veletek találkozni és örülünk, hogy megismerhettünk Benneteket.

Hanoi-ba 2012. december 20-án este érkeztünk meg és 2013. január 4-én reggel álltunk onnan tovább. Ám közben még dec. 28-30. elruccantunk a híres Ha Long öbölbe, a következőkben erről fogom mesélni, aztán elindulunk délre a bicikliken! :)