Plei Kán után sajnos újra egy nagy, forgalmas úton találtuk magunkat, ahol már közel sem ért minket annyi élmény, mint az elmúlt napokon. Ezért aztán nem is tudok minden napról egy-egy bejegyzést írni.

Plei Kánt túl későn hagytuk el, vagyis inkább az időjárás lett ezen a vidéken túl forró, mert az első emelkedőkön bizony arra lettünk figyelmesek, hogy majd megdöglünk a hőségtől. Ezért, és mivel már tegnap is nagyon szerettünk volna egy fürdést a folyóban, erre végre most lehetőséget is kerítettünk. Egy lejtő aljában egy lehajtót fedeztem fel a folyó melletti lapos részre. Itt még egy patak is beömlött a folyóba, így tényleg ideális volt a hely a fürdőzésre.

Érdekes, hogy a kis pataknak érezhetően sokkal melegebb vize volt, mint a nagy folyónak. Fordítva gondoltuk volna, de végül is ezt meg lehet magyarázni: a nagyobb vizet nehezebben, lassabban melegíti fel a nap, talán a nagy folyó mélyebb is, vagy messzebbről jön, ahol fák és hegygerincek takarják el előle a napot. Azon persze már nem lepődtünk meg, hogy a nagy folyó sokkal sárgább, hordalékosabb volt.

Mivel tegnap délután már átléptük a 14 ezredik kilométert a Hősök teréről számolva, de akkor nem találtunk megfelelő helyet az „ünneplésre”, már itt volt az ideje. Zita és Andree reggel már készített egy-egy táblát, szépen megfestették a számokat filccel a kartonpapírokra. Azért a többes szám, mert Hanoi óta bizony Andree is túl volt már az ezer kilométeren. Talán az 1200-on, nem tudjuk, mert ő sosem számolta olyan nagy pontossággal, mint mi.

Ezekkel a táblákkal bevonultak a vízbe, a fényképezőt meg időzítőre tettem, aztán rohantam én is melléjük. Ez hatalmas nevetésekkel járt, mert a talaj köves volt, nehezen járható, a fényképező meg csak 10 másodperces időzítést tud (bezzeg a Canon, az sokkal okosabb, főleg, ha CHDK firmware-t töltünk rá), ezért aztán minden alkolommal rohannom kellett, de hol nem értem oda, hol a tábla esett le a biciklikről… Eztán döntöttük el, hogy bevisszük a vízbe a táblákat. A fényképezkedés után még hülyéskedtünk egy sort, leengedtük magunkat a vizen mozdulatlanul, aztán szembe úsztunk az árral, majd kimászva és felöltözve Andree-ról készítettünk „superstar” fotókat, illetve egy videót is, arról, ahogy a folyóparton dalol az ukulékével:

Miután kellően kiszórakoztuk magunkat, tovább indultunk. Egy lapos völgybe értünk ki, amit nem is olyan rég elönthetett az ár, mert mindenfelé kidőlt fák törzsei hevertek, olyan helyen, ahol amúgy nem látszott fáknak a nyoma. Ez egy szép környék volt, élveztük itt a bringázást, főleg, hogy az első faluba beérve egy nagyobb gyereksereg is megtalált minket. Ez a kék fehér melegítő egyébként az „iskola egyenruha”, északon, ha jól emlékszem, ugyan ilyen volt, csak piros.

Érdekes volt a reakciójuk… :) Sikítozás! :) Délután több várost is kereszteztünk, amelyekben a főút ki volt szélesítve kétszer két sávra, padkával, villanypóznákkal és vörös kommunista zászlókkal elválasztva. Itt az út mindig makulátlan minőségű volt, és a forgalom sem zavart így többé minket, mégis az egész olyan steril és üres lett. Az egyik ilyen város kereszteződésének közepén egy kis szentélyt láttunk felállítva, ahol füstölők füstöltek és emberek imádkoztak. Hogy miért az úttest kellős közepén, egy nagy kereszteződésben, arra csak tippünk van. Talán itt halt meg nemrég egy hozzátartozójuk közúti balesetben, és most ennek a helyszínén imádkoznak érte. De ez csak egy tipp. A városból kifelé menet csak úgy suhantunk ezen a sztrádán. Hát mit mondjak, sokféleképpen elképzeltem ezt a Central Highland-et, csak azt nem gondoltam, hogy majd ilyen sztrádákon hajthatunk:

Egy gyönyörű naplemente megcsodálása után az estét Kan Tum városában töltöttük, az utcán vettünk magunknak szendvicseket és pho levest vacsorára, majd reggel mikor én valamit szereltem a bringán, nagy okosan kölcsönadtam Andree-nak a küllőkulcsomat, mert mutatta, hogy már nagyon gyengék a küllői a hátsóban. Mondtam neki, hogy próbáljon meg mindegyik küllőn pont ugyanannyit húzni és csak apránként, de valami nem stimmelt, vagy az ötlettel, vagy a küllőkkel, mert Andree hamar eltört három küllőt sorban. Szerencsére találtunk egy motor és kerékpárszervizt a szomszéd utcában, ahol emberünk gyorsan és szakszerűen cserélte a küllőket. Hiába, ha helyi biciklivel hajtasz, ez az előny is megvan, nem kell magaddal pótalkatrészek hadát és szerszámokat cipelned, elég egy utcát tolni a bringát, és találsz egy szervizest, aki örömmel segít rajtad és ezzel Te még munkát is adsz neki. A kis szervizbolt egyébként szintén egy nagy élmény volt a szerelővel, aki egy kis szerszámosládán ülve centrírozta újra a kereket. A művelet közben egyébként további két küllőt eltört, tehát talán a kerékben volt a hiba, s nem bennünk.

A szerviz után még nem indultunk el rögtön, mert Zita talált a szállodánk mellett egy gyümölcs-shake-est. Itt a shake-et, majd a kókuszt is megkóstoltuk, igaz utóbbit most nem a dióból szürcsölhettük közvetlenül, hanem kitöltötték nekünk egy pohárba, ahová még a belső, fehér zselés anyagból is került egy kevés a jég mellé. Ez nagyon finom volt és mivel odakint a napon már hőség tombolt, nekünk meg jó volt ilyen finomságokat iszogatni az árnyékban, nem nagyon akaródzott egyikünknek sem elindulni. Végül én törtem meg az idilli nyugalmat, hogy most már ideje indulnunk, mert hamarosan meg kell állnunk majd valahol ebédelni. :)

Ez így is lett, 30km szenvedés után egy kis koszos útszéli vendéglőben álltunk meg ebédelni. Ez a Kan Tum – Pleiku szakasz nagyon nem volt finom, tele volt dombokkal és útépítéssel. Sok volt a por és a forgalom, ugyanakkor a széles út és a körülötte kiépült civilizáció miatt nem sokat láttunk a tájból, vagy a hőn áhított falusi életből. Ez már valami más volt. Ez sajnos az ebéd után is folytatódott, csak egyetlen egy említésre méltó dolog történt velünk, az viszont nagyon jó volt, ezt Andree-nak köszönhetjük, ő szúrta ki nekünk az útszéli pihenőt. Egy fedett helyen rengeteg függőágy volt kifeszítve és nagyon olcsón frissen facsart, naranccsal ízesített cukornádszörpöt, illetve frissen bontott kókuszokat adtak. Az út pokla után ez egy igazán nagy felüdülés volt, amit mindannyian nagyon élveztünk. El sem akartuk hinni, hogy hirtelen milyen jó dolgunk lett az előbb még a forróságban, a porban és a forgalomban kínlódtuk magunkat előre, most meg itt a keleti kényelemben, szuper finom, édes, jeges nedűt szörcsölgetünk a kényelmes függőágyakban, az árnyékban. :) Mivel a táblák még mindig nálunk voltak, most sem bírtuk ki, hogy ne „ünnepeljünk” még egyszer, elvégre akkor ünneplünk, amikor csak akarunk, csak rajtunk múlik, hogyan éljük meg a pillanatainkat. Ezek szép pillanatok voltak, de mint minden pillanat, ez is múlandó volt, tudtuk, hogy nem időzhetünk itt örökké, mert még várt ránk kb. 15km ezen a napon Pleiku-ig.

Nem tekertünk sokat ezen a napon sem, de mégis, mire a városba értünk, én nagyon megfáradtam, ezért most átadtam a szállodakeresési stafétát Zitának és Andree-nek. Kicsit meg voltam már hümmedve, talán a sok napon való bringázás miatt. Végül nem kellett már sokáig kitartanom, mert Zita hamar kiszúrt egy szállót, hatalmas udvara volt, és a szokásos 200 ezer dong-ért megkaphattunk egy tágas szobát, amit aztán kicsit átrendezve még íróasztalt is sikerült építenem. Csak a hűtőt meg a tévét kellett elpakolni a helyéről és egy fotelt átforgatni.

Andree-nak ezen az utolsó két napon annyira elege lett Vietnamból, hogy úgy döntött, Laosz felé visszakanyarodik. Erre a dzsungelen át egy alternatív utat eszelt ki vissza Plei Kánba, ahonnan már csak 20km a határ. Eredetileg mi is arra terveztünk volna menni Plei Kán után, csak mivel aztán történt az a dolog az első fékemmel, és az utolsó utáni utáni fékpofánkat is elhasználtuk, nem akartunk letérni az alsóbbrendűbb, lakatlanabb útvonalra, gondolván, hogy ha ott valami baj történik, nehezebben találunk majd közlekedési eszközt. De örültünk, hogy Andree végül úgy döntött, arra megy vissza, mert így legalább ő majd elmesélheti nekünk, milyen volt arra.

Andree-nál nem volt szappan egyáltalán, és mikor megkérdeztük, miért, azt mondta, azért, mert minden szállodában ott van a fürdőszobában, így minek cipelnie. Ez csak részben volt igaz, mert nem volt mindenütt, ezért – és mert valamivel kedveskedni akartunk neki -, a pleikui pihenőnapunkon, vagyis az utolsó közös napunkon Zita elindult egy kis ajándék után. Végül nem talált szappantartót, de aztán együtt találtunk egy kis műanyag dobozt, ami megfelelt erre a célra. Erre aztán Zita felfestett mindenféle vicces használati utasítást, és még egy oklevelet is készített Andree nevére, a „Cycle Nomad Touring Association” nevében, miszerint Andree jó hozzáállásával, állandó vidámságával és a maga mögött tudott 1200km-el elnyerte a kerékpártúrázó titulust. :) Ennek elkészítése közben annyit nevettünk, hogy már csak ezért is megérte. Este aztán egy utcai ételárusnál Andree sikeresen elhagyta az egész pakkot, ami látszólag kicsit megviselte, még azután is, hogy mi próbáltuk kicsit vigasztalni, hogy nem gond, nem is a materiális oldala volt a lényeg az ajándékban, de ő egyre csak cifrázta, hogy de hát a certifikétje nélkül ő nem mehet Laoszba. :) Amúgy ő végül a Da Lat környéki óriásfák meglátogatása helyett végül a dél-laoszi 4000 sziget vidékét tűzte ki célul, ahol úgy tervezte, eltölt majd egy hetet passzív pihenéssel is, hogy kiheverje az út fáradalmait. Ennek reméljük, nem állt aztán semmi az útjába, hiszen másnap reggel még az oklevél is meglett, az utcai árusok leadták a recepción a szappannal és annak a „100% men, sport sexy” tartójával együtt. Ez a kifejezés onnan jött, hogy szinte minden szállodában ilyen marketinggel felruházott kis tasakos férfisamponok vannak lerakva a fürdőszobában. Ez az ázsiai, a nyugatit bukdácsolva utánzó marketing minket mindig megmosolyogtat.

Andree a pihenőnapon még sok érdekeset mesélt nekünk. Pl. hogy a 90-es években megvett a háza mellett egy kisebb szántóföld darabot, ahová teljesen random elrendezésben őshonos facsemetéket ültetett. Ma már kész kis erdő nőtt fel a területen, ahol a fák már maguktól nőnek és sokasodnak, és ugyanígy egy csomó állat is tanyát vert, még a hódok is, merthogy van egy kis patak is az erdőben. Mondjuk a hódoknak pont nem örül annyira Andree, mert megeszik a fáit. A helyi gazdák pedig nem örülnek Andree-nak, mert szerintük a föld elpocsékolása az, amit tett. Ahelyett, hogy takarmánynak való kukorica teremne ott, és csak az, most „csak” egy erdő van ott. Ez az egyszerűen és önzően gondolkodó embernek teljesen nonszensz, de ha egy kicsit megerőltetjük magunkat, rájövünk, hogy az az erdő most egy csomó növény és állatfajnak otthont ad, ahelyett, hogy egy monokultúrális ipari mezőgazdaság gépezete tovább gyengítené, mérgezné a talajt és a vizet, csak hogy a kapzsi ember még több húst ehessen.

Kérdeztem Andree-t a permakultúráról, hogy nem teremnek-e ehető növények a kis erdőjében, de azt mondta, hogy csak nagyon kevés. Viszont a permakultúráról már hallott, mert minden évben odagyűlik egy nagy csapat permakultúrás szaki pont az ő falujába konferenciázni. Erre Andree megjegyezte, hogy lehet, hogy jobbat tennének az anyatermészettel, ha nem utaztak volna oda a falujába a világ másik feléről repülővel, mire én visszavágtam, hogy talán nem hiszem, ha elég okosak és nem csak beszélgetnek, hanem tesznek is, akkor talán nem, és azt is hozzátettem, hogy én a helyébe felajánlanám az erdőmet egy pilot-projecthez, vagyis engedném, hogy kicsit betelepítsék, átalakítsák, mintegy esettanulmányként használva, hogy több élelmiszert termelhessen. Ezzel együtt én is elkezdtem azon gondolkozni, hogy a vértesboglári házunk mögötti szántóföldből nem tudnánk-e megvenni egy nagyobb darabot hasonló célra, de a szüleim még azóta se kérdezték meg a polgármestert, hogy erre van-e lehetőség, és ha igen, mennyibe kerül? :)

De ez már nagyon hosszútávú terv, ami még csak álom, és már bőven túlmutat az egész utazásunkon, úgyhogy most be is fejezem. :) Egyébként most, e sorok írása közben Vértesboglár pont el van zárva a külvilágtól a nagy havazások és szélfúvások miatt.

Ebből az erdő-dologból kiderült számunkra, hogy Andree „nem normális”, de ettől még csak sokkal szimpatikusabb lett számunkra, és persze a következő kérdéseim hozzá azok voltak, hogy hogyan látja a jövőt, mit gondol, mi fog történni néhány év múlva? Szerinte max. 10 éven belül jön egy, a rendszer működéséből adódóan elkerülhetetlen nagyobb gazdasági, pénzügyi válság. Ez valószínűbb, hogy a következő 3 éven belül megtörténik, és akinek ekkor pénze lesz, az annak nagy részét vagy egészét elveszíti, de mi ne aggódjunk, ha nincs sok pénzünk, nem kell aggódnunk. Viszont ügyeljünk rá, hogy sose legyen sok értékünk pénzben, hanem inkább földben, és egyéb, fenntarthatóbb értékekben. Kérdeztem, hogy de hát hogyan jutunk majd haza, ha ez a balhé még az úton ér minket, mire lehűtött, hogy ne stresszeljünk ezen, mert nem lesz ez olyan nagy dolog, 1-2 hónap, vagy max. egy év után nagyjából helyre áll minden, persze minden kicsit másképp. Új pénznemek lesznek, és ha nincs szerencsénk, újra elkezdünk fújni egy lufit, ha pedig szerencsénk lesz, talán valami mást. :)

Nagyon érdekes volt ezekről a dolgokról beszélgetni Andree-val, és közben én is leszűrtem magamnak, hogy az igazi érték nem a pénz, sőt még nem is igazán a pénzteremtő dolgok (persze azok már sokkal inkább!), hanem a boldogságteremtő dolgok, amelyek persze lefedik az előző kategóriát is, de annál tágabbak. Ilyen lehet a föld, a tudás, a közösség, ahová tartozunk és aminek a részesei vagyunk, legyen szó családról, barátokról, faluról vagy országról.

Andree-tól másnap reggel elbúcsúztunk, ő elindult a dzsungel és Laosz felé, mi pedig tovább délnek. Összesen egy hetet töltöttünk együtt az úton, és ez nekünk nagyon emlékezetes maradt a vietnami napjainkból. Na, most írok is egy mailt Andree-nak, hogy mi van vele, azóta már haza kellett, hogy érkezzen Németországba.

Plei Kánból Kan Tumba 62km-t tekertünk 2013. január 31-én, majd onnan tovább Plieku-ba elsején 50km-t, és aztán másodikán pihentünk.

A harmadik nap gyönyörű volt a Central Highland-en. Már rögtön ahogy elindultunk, gyönyörű vidéken találtuk magunkat, Andree el is húzott tőlünk hamar, mert állandóan megálltunk fényképezni. Egy viszonylag lapos völgy jobb oldalán haladtunk lefelé, kis falvakon át. Itt a dzsungel már eltűnt körülöttünk, de néha leláttunk a folyóhoz, és ez mindig szép látvány volt. Sok függőhidat is láttunk a víz felett, ezek csak apró, keskeny tákolmányok voltak, amelyeken egy motorkerékpárral még éppen el lehetett jutni a másik oldalra.

A házak a falvakban általában valamilyen sárból voltak ragasztva, bambusz veszőkből készített hálóra felhordva az anyagot. Mint majdnem mindenütt Vietnamban, itt is sok gyereket láttunk. Egy kisebb csoportjuk nagy nevetve üldözni kezdett minket, úgy rötyögtek, ahogy azt egy gyereknek kell. Én is csak akkor vettem észre, hogy egyikük igazából már vagy 100 méter óta tolja a biciklimet, amikor ezt a felvételt indítottam:

Pár kilométerrel később egy nagyon érdekes dologra lettünk figyelmesek. Az előttünk bicikliző kissrác hóna alatt két kicsi talp lógott ki hátrafelé. Nem akartam elhinni, hogy az egy gyermeké, de amikor mellé értünk, láttuk, hogy valóban a hasára van kötözve egy kisgyerek, valószínűleg az öccse. Néha elmegyünk érdekes dolgok mellett, hogy jobban megnéznénk és lefényképeznénk őket, és éreztem, hogy ez is egy ilyen. Ezért aztán fordultunk, és mentünk vissza, köszöntünk a gyermekeknek – akik időközben többen lettek – és lefényképeztük őket. Persze a pedálért most is odavoltak, de most nem zavart minket, hogy a bringához nyúlkálnak. Sőt, mi mutattuk meg nekik, mit kell tekerni:

>Alig haladtunk valamit, és már megint meg kellett állnunk. :) Egy furcsa, fölfelé hosszúkás tetejű házat fedeztünk fel az úttól valamivel feljebb. Ekkor még nem tudtuk, de egy itt élő kisebbség tradicionális közösségi házába botlottunk bele. Letettük a bringákat az út mellett dolgozó asszonyoknál és felsétáltunk a házhoz. Belül festett gerendák tartották a szerkezetet és az ajtó két hajtott növényszáron lógott egy vízszintes bambuszrúdról. Itt is hamar megjelent két komisz kisgyerek, nem voltak félénkek, hamar közel jöttek hozzánk:

Tényleg azt is videóra kellett volna venni, amikor megmutatjuk nekik a róluk készült videót, látnotok kellett volna, akkor jött csak ki belőlük az igazán nagy rötyögés. :)

Andree hívott minket, hogy hol vagyunk már, mert ő megállt, a bringáját az út szélén hagyta, hogy megtaláljuk. Egy oldalt nyitott házban táboroztunk le, otthon talán valami csűrnek elment volna, de hogy itt mi célt szolgált, arra nem jöttünk rá pontosan. Néhány helyi kártyázott itt, ők nagyon barátságosak voltak velünk, a férfiak megtanítottak egy nagy csomó új vietnami szóra, a nő pedig nagyon jutányos áron főzött nekünk egy kis ebédet.

Ebéd után Andree talált egy pillangót az úton, a kis lény nem mozdult, még akkor sem, amikor Andree már a tenyerében tartotta. Barátunk azt mesélte, hogy a pillangók néha „sokkot kapnak”, ilyenkor nem mozdulnak egy ideig, de aztán magukhoz térnek, és elrepülnek. A mentőakcióját pedig azzal is magyarázta, hogy elképzelhető, hogy most nem csak egy, hanem pillangók egész generációjának sorát, akár több ezer pillangót mentett meg, hiszen lehet, hogy így most túléli ez a kis lény a sokkot és lesznek még utódai, akiknek szintén lesznek még utódai. Érdekes és nagyon pozitív gondolkodás. :)

Délután elhatároztuk, hogy fürödni fogunk valahol a patakban, de végül erre nem került sor, mert hiába vártuk, sehol nem jött erre alkalmas partszakasz. Azért egy függőhídra kimerészkedtünk, ez Andree nagy kívánsága volt, hogy elküldhesse a fotót a fiainak, mert a srácoknak a Shrek első részből egy bizonyos hidas jelenet a nagy kedvencük.

Megmondom őszintén, először nem tetszett Andree-ban, hogy családos ember létére, feleséget, gyerekeket otthon hagyva lelépett két hónapra, de aztán, ahogy mesélt részletesebben az életéről, egyre inkább érthető lett minden, és lassan már azt is megértettem, hogy ez még a feleségének és a gyerekeinek is jó lesz majd, amikor a két hónap leteltével visszakapnak egy megváltozott, feltöltődött Andree-t. Már ő maga is úgy beszélt az induláskori saját magáról, mint egy puhány, kövér figuráról, aki már 30km-be is majd bele pusztult.

Most meg nagy vidáman kerekezett velünk napi 50-60km-eket, hegyen-völgyön át, mindenféle nehézség nélkül. Valóban megfiatalodott a biciklizés közben, mesélte nekünk, hogy a január eleji indulásakor még egyáltalán nem bírt volna feljönni a tegnapi hágón és mindig humorizált, hogy azon gondolkodik, hogy mi az, ami miatt letört lehetne a mai napon, de egyre inkább csak kifogásokat talált magának a letörtségre, és az ilyen beszélgetéseink rendre nevetésben törtek ki. A jókedvében mi is részesek voltunk, Andree élvezte a társaságunkat és nekünk sem volt ellenünkre, hogy egy ilyen fura fickó lett az útitársunk, ez az egy hét együttlét mindenkinek jó volt, napközben többen osztoztunk az élményeken, este pedig nagyokat beszélgettünk a világ dolgairól.

Egy dombtetőn megállt mellettünk egy fura szerzet, nekünk már ismerős volt, az oldalt kis fatüzelésű főzővel felszerelt, a háta mögött gőzgombócokkal teli üvegszekrényt hordozó motoros. De mivel Andree-nak ez újdonság volt, és különben is, emberünk igen eszelős zenét nyomatott a motorról marketingként, nem bírtam ki, hogy ne álljunk meg. Andree-val megkóstoltattuk a gőzgombócot és egy rövid videót is készítettünk a zenélő motoros hősünkről, mert ezt az élményt csak így lehet visszaadni valahogy:

Ezen a napon egy Plei Kán nevű városkában találtunk egy 200 ezer dongos szobát a másodikon. Ez a hely bizony újra egy város volt, a maga nyüzsgésével megszűnt a nyugodt vidéki életérzésünk. Persze a városnak előnyei is voltak, este az utcán nagyon finom pho levest ettünk, rengeteg zöldséggel és egyenesen a kókuszdióból kiszívott kókuszlével. Ennél tartalmasabb, finomabb, egészségesebb ételt a nap végére nem is lehetett volna kívánni. Pedig ezután még megkóstoltuk a szomszéd árus finomságát is: először azt hittük, csak egy kis serpenyőn kisütött, tojásos, palacsintaszerű történetről van szó, aminek a közepébe főtt szójacsírát és apró húsdarabokat teszünk, majd ezt összetekerve esszük, de amikor kikértünk egy adagot, végül leültettek egy asztalhoz, és ekkor jött a meglepetés, a kevesebb mint száz forintért nem csak egy utcai snack-et kaptunk, hanem kész lakomát, több tányéron tálalva: az eddig leírtak mellé kaptunk édes-csípős szószt, egy tál friss zöldséget és rizspapírt, ami egy közel áttetsző, rizsből készült lap, erre lehet rápakolni a sok finomságot, majd az egészet felcsavarva lehet falatozni. Hazafelé menet még betévedtünk egy helyi kocsmába, vagy legalábbis a kocsmának a helyi megfelelőjébe. Egy utcára nyíló helyiségben mulattak az emberek nagy hangosan, minden asztal mellett nagy jéggel teli lavórokban álltak a sörök, az asztalok pedig főleg sültekkel voltak tele. Nagy volt a hangzavar és a vidámság, és persze amikor egy kis hűtött esti üdítőért beléptem a helyiségbe, egyből többen karon ragadtak, hogy maradjunk velük. :) Ennek tudtuk, hogy csúnya vége lett volna (részegség, másnaposság), ezért egy rövid beszélgetés után elköszöntünk a társaságtól. Egy, a pult alatt lévő kövér, vidám Buddha azonban nem hagyott minket nyugodni, ugyanis a szobor kezébe cigaretta volt rakva. Oké, hogy a jólét és a vidámság jelképe a kövér, nagy hasú ülő Buddha, de azért az egy kicsit meredek, hogy dohányozzon is ez a Buddha, nem? Persze később megtudtuk, hogy ez a történet sem ilyen egyszerű, a Buddha ebben a történetben igazából csak közvetítője a dohányzásnak, ő maga nem dohányzik, de ha cigit tesznek a kezébe, akkor azt az elhunyt, az életükben dohányzó hozzátartozóink odafent vagy odaát „megkapják” és élvezni fogják, vagy legalábbis így tartják. :) Maga a Buddha tehát nem dohányzik, akármennyire is úgy tűnik nekünk, hozzá nem értőknek. :) Ezekkel az esti élményekkel igazán kitettük a pontot ennek az amúgy is nagyszerű napnak a végére. :)

Ezen a napon, 2013. január 30-án 54,5km-t tekertünk.

Mint azt már az előző napi képeken is láthattátok, a táj eléggé dzsungel jellegű. Ez ezen a napon sem változott meg, sőt ha lehet ilyet mondani, még dzsungelesebb lett, mint azelőtt. És, nagy örömünkre délelőtt egy kis napsütésünk is volt. Aztán elmúlt, aminek szintén örültünk, merthogy szinte az egész napot egy kiadós emelkedőn töltöttük. 1100 méterre kellett felmásznunk. Igen, Andree-nek is, az egysebességes Asama bringájával! :)

Ő ma is előbb rajtolt, hiszen mint már írtam, ő egy olyan állatfajtába tartozik, aki nem szokott reggelizni. Ahogy ő mondja, ő egy android. Ebben tényleg lehet valami, mert amióta úton van, tegnap volt az első nap, hogy napközben megállt enni. Eddig csak este étkezett, napközben csak falatozott néha, de nem állt meg kiadósabbat enni. Mi vagyunk rá „rossz hatással”, tegnap is csak azért állt meg ebédelni, mert mi tanácsoltuk neki. Nem értem egyébként, hogy bírja, de tény, hogy bírja, és innen nézve lehet, hogy mi vagyunk a gyengék, akik hamar eléhezünk, ha nem tömjük meg a bendőnket napközben. Biztos erre is lehet edzeni és mi e téren jól elkényeztettük a testünket, hogy mindig adtunk neki enni. Ezért nem is bírjuk úgy, mint Andree. :) Hogy ebben mennyi az igazság, nem tudom, ahogy azt sem, melyik „módszer” az egészségesebb, és hogy mennyire bírná ugyanezt Andree, ha olyan nehéz lenne a bringája és rajta a holmi, mint a miénk.

Az mindenesetre csodálatraméltó, hogy ő 49 évesen ilyet gondolt, és most itt nyomja ezzel az egysebességessel, fölfelé 1100 méterre. :)

Hamar utolértük Andree-t, és innentől az egész mászást együtt küzdöttük végig. A meredekebb részeken neki vagy ki kellett állnia a nyeregből és úgy lendületből megtekernie amíg az véget nem ért, vagy amíg bírta szusszal, vagy le kellett szállnia tolni az Asama-t. Előbbi esetben elhúzott mellettünk, utóbbi esetben pedig kicsit lemaradt, különben meg, ha lankás volt, nagyjából együtt tudtunk haladni. És ezt így is tettük, nem volt miért sietni, már csak azért sem, mert bőven volt látnivaló az út mentén.

Gyönyörű dzsungelben haladtunk, hol a szemközti erdőt, hol odalent a völgyet, hol pedig egy vízesést álltunk meg csodálni. Zita és Andree egyszer a susnyásba is belevesztek pillangók után kutatva, máskor meg azt vettük észre, hogy épp egy vizibivaly néz ki ránk az ágak közül egykedvűen nyammogva. Olyan helyekre be tudják fészkelni magukat ezek az állatok, hogy az már vicces. És a legjobb, hogy csak állnak ott, néznek ki bambám a két szarvuk és az azalatt szétálló két szőrős fülük között, és nyammogják a zöldet, mi meg nagyokat mosolygunk, hogy micsoda egy teremtmények ezek a vizibivalyok:

Nem lehet őket nem szeretni. :) Apropó, vizibivaly! Tegnap elmentünk mellette, de Andree kiszúrta, azt a Shemale (ahogy ő nevezte, vagy Bangkok után, ha úgy tetszik „Ladyboy” vizibivalyt, aki valamilyen oknál fogva úgy gondolta, hogy nem csak a sárban, de a szalmában is jó dolog meghemperegni, így a két szarva köré feltekert szalmából szép parókát csinált magának. Ez a kép, meg amin ketten vagyunk Zitával és a nagy sárga agresszív fejű bogár Andree-tól vannak, ezeket ő fényképezte.

Egy helyen Zita fújt megállót, először nem értettük, hogy miért. Egy kidőlt fa törzséből egy apró facsemete kezdett el növekedni, ezt fedezte fel, és aztán mászott fel mellé Zita.

A hágóban szerencsétlenül elhagytuk egymást. Megálltunk fényképezni egy vízesést, amikor Andree előtt voltunk. Ekkor Zita már annyira éhes és szomjas volt (mert reggel óta se ételt, se vizet vételezni nem tudtunk sehol, az útról elérhető patakok mind rizsmezőkről ömlöttek alá, azt meg azért még aktív szenes szűrővel sem akartuk bepróbálni, ki tudja, mivel permeteznek…), hogy megálltunk az első adandó alkalommal egy benzinkútnál, rögtön a vízesés után. Andree-nak mondtuk, hogy fent majd enni kéne, de elfelejtkeztünk róla, hogy ő egy android, és magától nem áll meg. Elment mellettünk, és én nem intettem neki, hogy itt vagyunk, ő meg nem vett észre, és én pedig azt hittem, hogy azért megy előre, hogy minél előbb megtalálja a hágóban az éttermet, ahol kapunk majd valami ételt. Hát nem, utólag kiderült, hogy azt hitte, elől vagyunk, és utánunk eredt, de soha nem ért utol minket, mert mi a vízesésnél mögé kerültünk. Érdekes egyébként, hogy utólag azt mondta, ő a vízesést sem vette észre az út jobb oldalán. Nem tudom, hová nézhetett, mert amúgy nem az a típus, aki elmegy a dolgok mellett, de érdekes, hogy a shemale vizibivalyt, amit mi nem vettünk észre, azt meg ő szúrta ki tegnap. Ez is mutatja, hogy hiába ugyanott megyünk, ráadásul ugyanaznap, mindketten biciklivel, még így is teljesen más dolgokat veszünk észre. Nincs két egyforma ember, és így nincs két egyforma utazás sem. Sőt, ha én elmegyek ugyanott másnap, vagy évekkel később, már akkor sem lesz ugyanaz, hiszen a táj, benne az emberek, és én magam is minden nap változunk, egy kicsit eltúlozva, holnap már egyik másik ember leszek. És ez így van jól és így csodálatos, ha mind egyformák lennénk, az bizony nagyon unalmas lenne, ahogy az is, ha évek folytán is csak ugyanazok maradnánk, akik voltunk. És ha ez megvan, ezt az érzést elkaptuk és magunkévá tettük, ez a felismerés újabb nagyszerű gondolatokat szülhet bennünk, na de ebbe most már ne menjünk bele. :) A lényeg, hogy merjünk és akarjunk különbözni, mert a diverzitás ezen a szinten is jó dolgokat fog szülni.

Fent a hágóban csak néhány ház volt, nehéz volt értelmes ételt szereznünk, végül Zitának kellett bemennie az egyik vendéglő konyhájába, hogy végigmutogassa, hogy tojás, hagyma, rizs. Ezekből aztán olyan, de olyan finom és tartalmas, ízes ebédet kaptunk, amilyet már nem is reméltünk a kezdeti nehézségek után. A kiadós ebéd után elindultunk lefelé, mert tudtuk, hogy egy száz méteres mászás még a nagy lefelében is lesz a túloldalt. Ez hamar meg is érkezett, egy nagy híd túloldalán újra fölfelé kezdett kaptatni az út. Sajnos több kisebb tüske is volt, így az a száz méter mászás talán kétszáz is lett a végén, ráadásul két tüske között, egy híd lábánál furcsa zajt kezdtem el érezni az első kerekemnél. Bekövetkezett, amitől tartottunk, annyira elkopott az első fékem, hogy a fékpofákat szétfeszítő kis fém rugót bekapta a féktárcsa, eldeformálta, és most a tárcsa és a fékpofa között eszi szét az egész féket. Ezt persze nem lehetett így hagyni, szétszedtük a féket és a régi, már lecserélt fékpofák közül kiválasztottunk egyet, ami még úgy ahogy jó állapotban volt. Közben odalent az út mellett nagy röplabdameccs ment a lemenő nap fényénél, de ez sajnos az én hangulatomat nem tudta feldobni, mert tudtuk, hogy ez a történés a fékkel nagyon nem jó nekünk.

Megbeszéltük Zitával, hogy megyünk amíg tudunk, és addig élvezzük. Szép helyeken járunk, ezért folytatni kell, amíg vannak fékeink, aztán ráérünk majd akkor igazán parázni, amikor már tényleg nincs több csere fékpofánk, és fél fékkel kell mennünk. Akkor majd buszra szállunk, vagy ha már nincs sok meredek lefelé, akkor elgurulunk Ho Chi Minh City-ig, de különben meg megyünk, óvatosan fékezünk, és élvezzük amíg lehet. Érdekes, hogy az a tudat, hogy bármikor véget érhet a kerékpározás itt a Central Highland-en, igazából hozzájárult ahhoz, hogy élvezzük a bringázást.

Lefelé menet rendesen húzni kellett a fékeket. Ennek persze mi nem örültünk, de nem volt mit tenni, mégsem használhattuk a kamionoknak a kanyarok mögé épített “kifutót” a lassításra. Ilyet se láttunk még sehol, pedig már megfordultunk egy-két helyen Ázsiában, és elnézve azokat a roncsokat, amikkel itt még bőven kimerészkednek az utakra, bizony elkéne az ilyen vészmegállóhely sok más szerpentinre is.

Este persze még megtettem, amit lehet, felhívtam a HCMC-s bringaboltos ürgét, aki elmondta, hogy nincs ilyen fékpofája, és a városban máshol sem lesz, de ne dobjuk el a régit, mert ő „megjavítja” majd… Ebben nem bíztunk, ezért elkezdtem az ebay-en is nézegetni, és találtam 10 db utángyártott fékpofát 50 dollárért. Ezt később meg is rendeltük Bangkokba, de ezt már leírtam, ahogy azt is, hogy ez akkor ott Vietnamban nem sok vigaszt nyújtott nekünk, mert úgy tűnt, az egész országban nem kapni olyan fékpofát, amilyen nekünk most már egyre sürgősebben kéne.

Ez az este már Dak Glei-ben volt, ahol Andree bevárt minket, és együtt kivettünk egy szobát, kb. pont mint a tegnapi, csak itt már nem volt VGA port a tévén, mondjuk nem is lett volna erőnk filmet nézni. Lent a szállónk aljában egy hatalmas csarnokban szolgálták ki vacsorával a buszos utazótársaságot. Volt belőlük bőven, mivel közeledett a Tét-holiday, a vietnamiak legnagyobb, 10 napos ünnepe az évben, a kínai holdújév. Ekkor minden kicsit drágább lesz, és sokan a fél országon is átutaznak, hogy meglátogassák a szeretteiket. Mi napközben legalább egy tucat 2-3 buszból álló konvojt láttunk szembe jönni, és a szélvédő mögé tett tábla szerint mindegyik Hanoi-ba tartott. Van itt nép rendesen.

A vendéglőben 50 ezret kértek el egy tál ételért, ezt kicsit sokalltuk, de csak addig, amíg Zita rá nem jött, hogy egy csomó ételt otthagytak a szomszédos asztalokon. Megkérdeztük, hogy szabad-e, és szabad volt, így egy perc alatt telis-tele lett étellel az asztalunk, egy zacskóba még másnap reggelire is eltettünk. Ezen a ponton én „fejlett országnak” deklaráltam Vietnamot. Ahol otthagyják az ételt az útszéli vendéglőkben, és ahol wifi és síkképernyős tévé van még a vidéki szállodákban is, ott ne beszéljünk fejletlenségről. Vagy ha igen, akkor Magyarország sok tekintetben fejletlenebb. Tudom-tudom, a világ nem ilyen fekete-fehér, de ne gondoljuk úgy a „fejlődő országokra”, hogy ott csak kosz van és nyomor és mindenki szegény, mert ez rohadtul nem így van, egyrészt nem szegények mindenütt és akik azok, ők is csak anyagiakban, másrészt bármilyen termék, szolgáltatás, vagy technológiai, ami otthon a nyugati világban megjelenik, az szinte ugyanakkor, a helyi fogyasztókra és a helyi piacra optimalizálva megjelenik itt is, hiszen a nagy népesség miatt hatalmas üzleti lehetőség rejlik az itteni elterjesztésükben.

Kicsit visszatérve a vacsoraasztalhoz: négyen ültük azt körbe, mert megismerkedtünk Jacques Sirat-al, aki egy újabb francia őrült. Amikor elkezdett mesélni, először nem akartam elhinni… 18 éve úton van, újabban főleg kerékpárral, de az első nagyobb akciója egy futás volt, körbefutotta egész Európát, kíséret nélkül, egy apró hátizsákkal, napi átlag 50km-eket tolva. Minden fővárost meglátogatott, és mindenhol pihent egy napot, ami alatt tartott valami előadást is.

Mesélt Dél-Amerikáról, és a szélirányt illetően jól összezavart, mert előző nap a srácok azt mondták, érdemes északról délre haladni, mert úgy nincs szembeszele az embernek. Ő is nagyon élvezte az ausztrál utat, amiről már másoktól is sokat hallottunk, ez egy sok száz, vagy talán több ezer kilométer hosszú szakasz az Andokban, végig a vadonban, gyönyörű hegyek és tájak között, kevés civilizációt érintve. Jacques azt mesélte, őneki annyira tetszett, hogy egyszer még vissza akar menni, és meg akarja csinálni gyalog is.

Patagóniáról is nagy lelkesedéssel mesélt, volt, hogy csak tolni tudta a bringát, olyan erős szembeszele volt ott, és napokig csak éjszaka tekert, mert akkor volt szélcsend. Egyszer felébredt a sátrában, és nem értette miért. Csend volt. Ez nem volt jellemző, mert általában a szél folyamatosan tépte a ponyvát, de az éjszaka közepén elállt a szél, ő meg felébredt a hirtelen jött csendre. :) Máskor meg arra ébredt reggel, hogy egy megpakolt bringás kerékpártúrázó közeledik a sátra felé. Ahogy közelebb ért a fickó, látta, hogy ez az ő bringája, az ő biciklijén ül az ember. Egy helyi gondolt egyet, és kérdezés nélkül kölcsönvette a biciklijét kipróbálásra. Még jó, hogy nem lógott meg vele. :)

Mi ezek után bepakoltuk a folyosóról a leláncolt bringákat a szobába, így már alig lehetett elférni, de ez senkit nem zavart. Egy kis további beszélgetés után a már jól összeszokott hármasunk elaludt. Andree az ukuléléjével, én meg Zitával. Ma sem kellett sokat altatni senkit.

Ez a nap 2013. január 29-e volt, amikor 57,7km-t haladtunk Kham Duc-ból Dak Glei-be.

Reggel Andree előttünk elstartolt, lévén ő nem szokott reggelizni. Mi még visszakanyarodtunk a városba, és kértünk egy-egy tál ételt a tegnapival szomszédos helyen. Miközben ezt faltuk, megcsodáltuk a szemközti asztalnál ülő férfi párost, egyikük esőköpenyben volt, a másik pedig a műanyag sámli tetején guggolt. Hiába, ez itt Ázsia, szeretnek guggolni az emberek. De ez nekünk még most is vicces, ennyi idő után is meg tudnak lepni minket a guggolással. Azt ugye meséltük már, hogy Indiában a férfiak szeretnek guggolva pisilni? A kíváncsiság kedvéért én is kipróbáltam, de nem nagyon ment. :)

Apropó, esőköpeny! Ezen a reggelen esőt kaptunk. Hol jobban, hol kevésbé esett, amíg reggeliztünk, leszakadt az ég, aztán meg úgy elállt, hogy mire befejeztük, vehettük le a dzsekit. Szegény Andree-ra gondoltunk, pont a legrosszabbkor indult el, rögtön rászakadt az ég. Reméltük, hogy majd utolérjük, de ez nem történt meg.

Az út szolidan emelkedett, rizsföldek és gumifa(?) ültetvények között haladtunk. Utóbbi ültetett erdőt jelent, ahol a fák törzsét bevágják (láttunk már ilyesmit Bangladesben, a Chittagong Hill Track-en), hogy kifolyjon belőle valami fehér lé, amit kis edénykékben gyűjtenek és a vágásnál még kis tetőket is odaépítenek a fatörzshöz, kátránnyal szigetelve, hogy ha netán esne, ne keveredjen a fehér anyag az esővízzel. Ami azt illeti, abban nem vagyok biztos, hogy ez gumi, vagy egyéb anyag, csak valaki vietnami névvel egyszer ezt írta a FB falunkra, ezért gondolom. De ha valaki jobban tudja, az megírhatja, pontosan mit is láttunk.

Az idő egyébként elég szürkés volt ezen a délelőttön, ezért nem sok jó fotót sikerült készítenünk, legalább az eső nem esett már és ennek is nagyon örültünk. Néha szembejött egy-egy meredekebb emelkedő, de ezek sosem tartottak kifullasztóan sokáig. Egy nagy T-elágazásban értünk, ahol az utunk széles aszfaltsávvá alakult, és derékszögben kettévált. Erről semmit nem jelölt a térképünk, de azt azért ki tudtam venni belőle, hogy nekünk jobbra kell menni. Ha nincs a GPS, kérdezősködni kellett volna, mert tábla az sehol nem volt a környéken.

Valahol 30km környékén megálltunk ebédelni. Com Bo-t, vagyis marhahúst rizzsel ettünk 20 ezerért. Ebéd után még kicsit pihentünk, aztán Zita felfestett az útra egy feliratot, mert úgy gondoltuk, hogy Andree talán mögöttünk lehet, biztos megállt valahol, ahol nem vettük észre. Mert különben már utol kellett volna, hogy érjük.

Indulás előtt még gyorsan azt is odaírtuk, hogy mikor távoztunk, mikor épp megjelent! :) Mint kiderült, ő balra fordult az útelágazásban, és csak több kilométer után tűnt fel neki, hogy megszűntek az útszéli betonkarók, gyanús lett neki a dolog, kérdezősködni kezdett, és visszafordították.

Megvártuk az ebéddel, de aztán ahogy elindultunk, én rögtön megálltam fotózni egy függőhidat a völgy felett, mire Andree úgy elhúzott, hogy aztán már nem is láttuk többet. Persze mert később is sokat megálltunk fényképezni. Egy víztározó mellé érkeztünk ki, szemben a parton dzsungel borította a hegyoldalt, és néhol még a vízben is álltak fák, ebből gondoltuk, hogy valószínűleg nem lehet olyan öreg ez a víztározó. És mert a térképünk sem jelölte, csak azt vettük észre, hogy amióta a partján vagyunk, azóta letértünk arról az útról, amit a térképünk még ismer. Valószínűleg azért, mert az a gát megépítésével víz alá került. Hamarosan ezt a gátat is megpillantottuk, és aztán át is hajtottunk rajta. A zsilipeket hatalmas sárga karokkal tartották, elképzeltem, milyen lehet, amikor ezek megmozdulnak, és elkezd lefelé zúdulni a víz… Mi van, ha ilyenkor valami balul üt ki? Le kell engedni az egész tavat?

A túloldalt egy egész combos kaptató várt ránk, aminek a túloldalán megérkeztünk Kham Duc-ba. A város határában utolértük Andree-t, épp megállni készült egy kis pihenőre. Még mielőtt kitalálhattunk volna, hogy hol is álljunk le pihenni, egy jól megpakolt biciklin egy srác hajtott oda hozzánk. Franciaországból indultak, és éppen itt, 100m-el visszább, az út túloldalán egy vendéglőben táboroznak. Természetesen csatlakoztunk hozzájuk, ők a solidream.net-es fiúk, elképesztő a történetük. Franciaországból indultak, de ami a poén, hogy nyugat felé! Egyszóval már bejárták szinte az egész világot, idén hazaérnek, jártak már Afrikában, Dél-Amerikában, az Antarktiszon(!), Közép- és Észak-Amerikában, Új-Zélandon, Ausztráliában, és most itt vannak Délkelet-Ázsiában. Ide egy repülővel érkeztek meg Szingapúrba, és innen Kínán át fognak hazatekerni. Persze ezt meghallva azonnal javasoltunk nekik egy kis kitérőt Pakisztán, a Hunzák és a Karakorum Highway felé, vagy ha ezt nem, hát a Pamírt mindenképp az útvonalba illene venniük, ha már egyszer arra járnak majd.

Persze ők tudják, mi nem erőltettünk semmit, ellenben erre az Antarktiszra és az amazóniai átkelésükre azért rákérdeztünk, hogy hogyan is volt!? :) Az Amazonas vidékén való átkelést ők is merész dolognak tartották, mert csak néhány év van állítólag egy évben, amikor járható az út, de ők pont akkor voltak ott, és sikerült nekik az átkelés. Az igazat megvallva ezt én is nézegettem, de annyira nem láttam semmiféle civilizációt, se utakat arrafelé, hogy élből elvetettem az ötletet. Ott van a jó kis Panamerican Highway, az majd jó lesz nekünk az Andok mentén a nyugati parton. :)

Az Antarktisz pedig úgy jött össze nekik, hogy az egyikőjük barátja hajós, és elvitte őket néhány hétre a legdélebbi kontinensre. Így a srácok, mire hazaérnek, kipipálhatják az összes kontinenst, és ez azért nem semmi, valljuk be! :) Amúgy azt mesélték, hogy elképesztően jó volt az Antarktiszon és hatalmas élmény és kaland volt, amit soha nem felejtenek el.

Látva őket és hallva a történetüket komolyan elgondolkodtunk Zitával, hogy ha ez ilyen könnyen megy, mi is szerzünk valahonnan „egy barátot”, aki elvisz minket az Antarktiszra, ha pedig ez összejön, akkor nincs mese, egy kicsit bele kell majd csípni Afrikába is. Persze most látom jó anyáink arcát olvasás közben, hogy „…ne csináljátok már, mikor értek így haza?”, de nyugalom, ezt is észben tartjuk, és majd mérlegelünk és meglátjuk. Most még meg sincs a pénzünk Dél-Amerikáig, úgyhogy kár ennyit előre álmodozni. :) Egyelőre maradjunk csak itt a mostban, Vietnamban, Délkelet-Ázsiában, és jussunk el először csak Ausztráliáig, aztán Új-Zélandra, aztán majd meglátjuk.

Annyira durva, hogy már igazából abszolút nincs messze Ausztrália, és ez félelmetes érzés, mert az a nagy sziget világ életünkben úgy élt bennünk, hogy az bizony rohadt messze van, a bolygó másik oldalán, és még most is így él bennünk, ugyanakkor már azt is érezzük, hogy már csak pár hónap, és ott is letesszük a lábunkat, illetve a kerekeinket. :)

A srácoktól kaptunk egy Kambodzsa térképet is a nagy adag inspiráció mellé, de bárhogy is vakaróztunk, mi már nem tudtunk semmit adni nekik a néhány jótanácson kívül, az laoszi SIM-kártyán és útikönyvünkön már túladtunk északon, a pdf-es verzió pedig nekik is megvolt. Búcsúzáskor még azt is elárulták, hogy félretett pénzből csinálják a bulit és csak egyikük „állandó tag”, a többiek útközben csatlakoztak és váltak le tőle, valahogy úgy, mint nálam a 100napbringánál. A félretett pénzük mellett van egy Paypal donációs gomb is az oldalunkon, innen is van némi pénzük, nem sok, de azért számottevő százalékát fedezi a költségeiknek. Cserébe kisfilmeket töltenek fel az oldalra, ezt éppen akkor is szerkesztette egyikőjük, amikor beszélgettünk velük. Nem volt sok időm, de belepillantottam az oldalukba, és mintha náluk láttam volna, hogy kipróbálták a KiteBike-ot vagyis a bringás vitorlázást, amikor egy kisebb siklóernyővel húzatták magukat, azt hiszem valahol Ausztráliában. Erre már én is gondoltam, de nem hittem, hogy a valóságban is működhet. Őrültek… :)

Este 200 ezerért béreltünk ki egy szobát egy szállóban, azonban már nem csak kettőnkre, hanem hármunkra. Andree-val megbeszéltük, és hármunk közül egyikünk sem bánta, ha így megosztjuk a költségeket. A szoba tökéletes volt, egy kisebb és egy nagyobb ággyal, zuhanyrózsás fürdőszobával. Miután kimentünk enni és megittunk egy győzelmi sört/kólát a vacsorához a sikeres nap végére, visszasétáltunk a szállónkba, ahol még mindig nem volt vége a napnak, ugyanis a falra felszerelt síkképernyős tévén találtam egy VGA portot, és lévén Bangkok óta van nálam egy ilyen kábel, a képernyőt össze tudtam kötni a netbook-ommal. Azt kihasználva megnéztük a Madea’s Witness Protection című remekművet, és nagyon jól mulattunk rajta. Igazából rég nevettünk ennyit vígjátékon. Ebben a filmben Tyler Perry egyszerre három szereplőt is játszik, és van egy autós jelenet a film elején, amin sírva röhögtünk. Ahogy a szobához kapott törölközőn is: “Little Dog, USA”, egyszerre cuki és menő, ilyen felirattal tuti a siker, nem igaz? – Gondolhatta az ügyes ázsiai “marketinges”. :)

Ezen a napon, 2013. január 28-án 52,9km-t haladtunk.

Hoi An, az ingázó kínai kereskedők kikötője

Hoi An érdekes városka, először is manapság egy nagy turistagettó, az egyik legnagyobb az egész országban, ennyi külföldit ilyen sűrűségben talán sehol máshol nem láttunk Vietnamban. Minket persze ez egyáltalán nem vonzott, de az, ami a sok turistát idevonzotta, az már annál inkább. :) Hoi An-nak ma van egy gyönyörű kis óvárosa, hangulatos utcácskákkal, pagodákkal, és a különböző nemzetségű kínai kereskedők közösségi házaival. Ezekhez csoportos belépő van, tehát megveszel egy jegyet, és azzal bemehetsz mindenhová. Mivel ez a jegy drága volt és egy nagy csomó helyre nem is volt hozzá szükség, mi nem vettük meg, csak sétálgattunk az utcákon, be-be kukucskálva a fizetős helyekre és végigjárva azokat, amelyek ingyenesek voltak. Az óvárosnak egy nagyon szép folyópartja is van, ahol pénzért megmutatják nekünk, hogyan engedik le azt a bizonyos hálót, amit már Dong Hoi óta látunk az utak mentén a vizeken. Na ezt már nem vártuk meg potyára, inkább csak figyeltük az igazi életet a vízen és az utcákon, már amennyire az látható volt a külföldiek hordájától. :)

Hoi An a régi időkben nagy kikötőváros volt, ennek köszönheti a máig is megmaradt gazdag és sokszínű kultúráját. Kína különböző vidékeiről jöttek ide hajón a kereskedők, egyik szezonban az északról dél felé tartó áramlatokkal, majd hónapokkal később, ahogy az áramlatok megfordultak, visszahajóztak Kína felé, de a két hajóút között itt vertek tábort, és ahogy kiépültek a kereskedelmi vonalak, többen végleg itt telepedtek le, ezért van ma annyiféle pagoda és közösségi ház itt a folyó menti utcák környékén. Nagyon híres látnivaló a japán fedett híd („Japanese Covered Bridge”), az óváros keleti csücskében, egy szép kis díszes hidacska.

Persze nem csak a régi korból való épületekről szólt a város, nagyon is élt, jó volt itt is látni a riksásokat, de még az a taxis is megmosolyogtatott, aki a zöld autója mellett ülve, ingben és az autójával megegyező színű nyakkendőben várta az utasait. Egy patika polcán pedig felfedeztünk egy „Plussz” márkájú pezsgőtablettát. :)

Láttunk egy cserepes tetőt, amit benőtt a zöld és láttunk egy lapukkant kis motoros körhintát, amin volt vadászgép, tank és szuperman is, de azt már nem tudtuk eldönteni, ki kit üldöz, és ki melyik oldalhoz tartozik. :) De a kis kerek anyagtetők nagyon aranyosak voltak mindegyik „kocsi” felett.

Egyik este, amikor a kedvenc kis családi éttermünk zárva volt, betévedtünk egy másik helyre, ahol majdnem ugyanolyan olcsón tudtunk enni, mint a törzshelyünkön, és a családfő, a férfi beszélt angolul, elmondta, hogy mennyire szereti a turistákat és hogy mennyire örül nekünk. Büszkén mesélte, hogy ők nem tesznek MSG-t az ételbe, és végre tudtunk egy helyivel beszélgetni néhány jó szót a városban, aki nem csak a pénzünkre ment. Mert azt meg kell jegyeznünk, hogy itt Hoi An-ban a sok turista az árakat is durván feltolta, és míg Da Nangban az általatok az előző bejegyzés egyik videójában is látott sarkon 7000-ért adtak egy szendvicset, addig itt 15 ezer alatt nem voltak hajlandóak sehol adni nekünk. Végül mindig csak az üres kifliket vettük meg és vásároltunk hozzájuk zöld hagymát és patét.

Volt egy barátunk is a városban, az amerikai Axel, aki egy nagy hátizsákkal kóborolt a turistagettó közepén, amikor mi is megérkeztünk. Mivel ő is, és mi is a legolcsóbb szálláslehetőség után kutattunk, egy ideig együtt tettük azt. Végül aztán szétváltunk, de estére megbeszéltünk egy újabb találkozót. Mi visszamentünk az első helyre, amit a városba befelé jövet felfedeztünk. Itt 16 dollár volt egy szoba, de ebben már a svédasztalos reggeli és a kerékpárbérlés is benne volt. Végül, miután megnéztünk rengeteg szállót, emellett döntöttünk, mert bár távol volt a központtól, de a ingyen elvihető bringákkal pár perc alatt beértünk. Sajáttal még hamarabb beértünk volna, de nem akartunk a figyelem központjába kerülni, elég cirkusz van körülöttünk amúgy, amikor rendesen úton vagyunk, ez nem hiányzott még városnézés közben is.

A hosszúra nyújtott svédasztalos reggelikhez a netbook-ot és ez e-könyv olvasót is magunkkal vittük, így gyakorlatilag egész reggel 9-ig lassan, de folyamatosan étkeztünk, míg én írtam és Zita olvasott, ha épp nem valakivel beszélgettünk az asztaloknál. Így egyszer egy francia bringás párossal is találkoztunk, élményeket és tapasztalatokat cseréltünk, mivel ők délről jöttek és északra mentek, mi meg ugye az ellenkező irányba, így sok hasznos infóval szolgálhattunk egymásnak. Itt sok a bringás Vietnamban, főleg a franciák, mert ugye francia gyarmat volt az ország.

Ilyen reggelikkel már csak az esti kifli-paté-hagyma körökre kellett költenünk, így összességében nem sokkal többől jöttünk ki, mintha valami dormitory-ban, vagy a szállók tetőterén található legolcsóbb – és legmelegebb – szobákban szálltunk volna meg. És így még egy nagyon kellemes udvarunk is volt, ahol tele voltak a falak a bennünk rejlő zsenivel, és ki is jött belőlük, vagyis jó volt a hely, tudtam ott alkotni, belém szállt az ihlet a falakból. Ha pedig eltűnni látszott, beugrottam az ajtónk előtt található, apró, hideg vizű medencébe. Ezzel a mutatvánnyal egyedül voltam az egész szállóban, senkinek nem jutott eszébe úszni rajtam kívül. Egyik este egy zenét játszó és így a vevőit magához csalogató motoros mozgó árustól vásároltak valami banánlevélbe csomagolt történetet a szálló alkalmazottai. Mivel ők beszéltek angolul és már régóta kíváncsiak voltunk rá, mi van a banánlevelekbe csomagolva, Zita megkérdezte őket, mire ők nekünk ajándékoztak egy csomagot:

Amikor pedig nem otthon voltunk, akkor az óvárost fedeztük fel, vagy Alex-el csavarogtunk. Sok érdekeset mesélt, beszél kínaiul, most csavargott 3 hónapot Kínában, óriási, sok milliós városokról beszélt, olyan megapoliszokról, amelyekről amúgy nem is hallottunk, miközben egymagukban egy kisebb európai ország lakosságával bírnak. Alexnak még a barátnőjét is Kínából szerezte, önkéntesként tanít egy városban, ott ismerkedtek meg, onnan jött el most Alex erre a kis vietnami kiruccanásra, de a barátnője nem tudott vele jönni, mert nincs útlevele.

Andree, aki gondolt egyet…

Három nap pihenő után egy extra nagyot reggeliztünk a svédasztalnál, majd még délelőtt kicsekkoltunk. Izgatottak voltunk, mert most végre elhagytuk a partmenti Highway 1-et, és erre már nagyon régóta vártunk, ugyanakkor tudtuk, hogy bár a forgalom valószínű kisebb lesz a Central Highland-en át vezető utakon, de a hegyek, a hágók, azok meg fogják nehezíteni az utunkat.

Ehhez azonban előbb még ki kellett keverednünk Hoi An-ból először a H1-re, aztán azon kb. 20km-t megtéve, lekanyarodni a hegyek felé egy másodrendű útra. Mondanom sem kell, alig vártuk ezt a pillanatot, végre megszabadulunk ettől a nyavalyás úttól és a vele járó forgalomtól, amely Hanoi óta dübörög mellettünk. Kifelé a H1-re apró kis utakon hajtottunk, az OpenStreetMap-en találtam levágást, kicsit bátor volt arra menni, de végül bejött: vékony betonsávon hajtottunk rizsföldek között, csatornák mellett, falvakon át. Az út helyenként olyan keskeny volt, hogy autók nem is fértek volna el rajta, csak a miénk volt, bringásoké – és néhány motorkerékpárosé.

A főútra kiérve már nem volt ilyen vidám a történet, azonban történt valami! :) Valaki feltűnt előttünk, helyi bringán tekert, de a csomagtartó pókozott hátizsákjából egyértelműen látszott, hogy nyugati kollégáról van szó. Ezért aztán köszöntünk neki és le is álltunk beszélgetni. Andree 49 éves, otthon saját vállalkozása van, amit most egy két hónapos időszakra szüneteltet, mert az élet rövid, és néha történnie kell valaminek közben. Németországból repült Hanoiba, és az érkezésekor még fogalma sem volt róla, hogy mit akar csinálni. Vett egy olcsó hátizsákot az Aldiban, belehányta néhány holmiját, és felszállt a gépre. Összes technikai felszerelése egy apró kompakt fényképezőgép, amit a lányától kért kölcsön, és egy 99 eurós okostelefon, amin a netet is eléri, mert vett bele fillérekért SIM-kártyát, ami ezt is tudja. Ezen kívül még egy ukulélét, egy mini-gitárt is vett, ez is a bringájára volt pókozva, a hátizsák tetejére. A bringázás pedig csak úgy jött neki, amikor megérkezett Hanoi-ba, még fogalma sem volt arról, hogy mit fog csinálni, de a bringabérlés és az azzal való közlekedést, adta magát a városban, ahogy a Ha Long-öbölben is Cat Ba szigetén. Ezek után annyira megtetszett neki a bringázás, hogy vett egy Asama márkájú alu-vázas helyi biciklit, potom 1.350.000 dongért, vagyis kb. 15 ezer forintért. Ezzel elindult délnek és most itt van, 800km-el a háta mögött! :) Nem semmi… :) Nem cifrázta a dolgokat, nem tervezett és izgult mindent agyon, csak elindult.

Ez nagyon tetszett nekünk, és bár egyszer már elbúcsúztunk tőle az út széli beszélgetést követően, aztán bevártuk az elágazás előtt, mert amúgy is éhesek voltunk. Míg az ebédet ettük, mi egy kólára hívtuk meg, Andree pedig a dinnyéjét ajánlotta fel, és közben elmesélte a balatoni élményeit, hogy a keletnémetek ott találkoztak nyugati barátaikkal, rokonaikkal, és nálunk már akkor is volt pepsi, farmer és nyugati bakelit lemezek a Balatonnál, amikor náluk ilyesmi nem volt fellelhető. Ösztöndíjat viszont kaptak az egyetemen és abból királyként élhettek volna a Balatonnál, de mivel csak korlátozott mennyiséget hozhattak belőle, ezért Andree kénytelen volt kalapozni az utcán, gitározott és így gyűjtött pénzt, hogy legyen még mit ennie és innia. Noha magát a korszakot nem szerette, a Balatonról szép emlékei voltak, és nagyon örült, hogy most két magyarral hozta össze a sors, akik rögtön pepsivel kínálták – ezen nevettünk is sokat, hogy Andree tisztára a Balaton parton érezte magát így miattunk. :)

A pihenő végeztével telefonszámot cseréltünk, majd elbúcsúztunk, hogy talán majd Dalatban még összefutunk. Ő ugyanis még a parton tervezte folytatni, de kb. akkora akart odaérni Dalatba, amikor mi is. Lekanyarodtunk, elindultunk végre befelé a szárazföld felé, rögtön dombos is lett kicsit a táj és gyönyörű helyeken hajtottunk, zöldellő rizsföldek, erdők, dombok és falvak között, kész kis meseország volt. Este egy Tán An nevű faluban találtunk szobát, sajnos jó drágán, 150 dongért, ami nem érte meg mert lepukkant volt, de nem volt választásunk. Épphogy elfoglaltuk a szobánkat, csörgött a mobilunk, Andree volt az, mesélte, hogy meggondolta magát és miután töprengett egy percet a térképe felett, eldöntötte, hogy ő is erre folytatja. Itt volt már a városunk határában és kérdezte, hogy merre járunk. Rögtön elé mentünk, a sarkon találkoztunk össze, ő a szomszéd szobát vette ki, aztán kimentünk vacsorázni egy olcsó útszéli vendéglőbe, ahová az ukuléléjét is elhozta. Olyan rock’n’roll-t levágott, hogy csak pislogtunk, miféle figurával hozott minket össze az út, Zitával még táncra is perdültünk. :)