Mókust mentünk a fogságból a természetbe

Két és fél nap Rangmatiban úgy éreztük elég volt, és ideje visszatérnünk Chittagongba, a cuccainkhoz, hogy ismét teljes málhával induljunk tovább délnek, Teknaf, St. Martin korallszigete, és Mianmar felé.
Ahhoz, hogy lejussunk Chittagongba, nem kellett nagy utat megtennünk, a távolság Rangamati és Chittagong között 70km. Több út közül is lehet választani, és mi végül maradtunk a kockázatmentes, jó eséllyel jó minőségű, de magasabb forgalmú főút mellett.

Reggel még összefutottunk Ismael-ékkel, hogy megcsodálják a biciklijeinket, majd a búcsú és a köszönet után útra keltünk. Ismét át a földnyelven, majd ezúttal fölfelé az emelkedőkön. Csak pár napja érkeztünk ide, és most micsoda élményeket hagyunk a hátunk mögött! A kaptatók nem voltak olyan fárasztóak, mint azt vártuk, gyorsan és könnyen leküzdöttük őket, úgy látszik sikerült kipihennünk magunkat. Ez jó érzéssel és bizakodással töltött el minket. Néhány újabb emelkedő után egy hosszabb lefelé következett, ami után úgy tűnt, végetért a dombos rész, és marad a síkság, talán már egészen Chittagongig.

Zita egyszercsak eltűnt mögüllem, úgy kellett visszafordulnom érte, hogy meglássam, mi történt. Reméltem, hogy nem esett semmi baja, és valóban, nem is volt baj, csak egy kis állatot, egy mókust szabadított ki egy gyerek fogságából. Az állatot pórázon tartotta a gyerek, és ezt szegény állat szemmel láthatóan rosszul viselte, valószínű sokkot is kaphatott, már ha ilyesmi érheti egy mókust. Zita kiszabadította a kis bicskájával, és pár kilométerrel később, ahol végre találtunk egy emberektől picit távolibb, erdős részt, elengedte egy bokros helyen, az úttól kicsit távolabb. Reméljük szegény kis állat túlélte ezen megpróbáltatásokat és újra megtalálta a helyét a „vadonban”.

Ebédelni nem nagyon álltunk meg, inkább csak nassolni, már amíg hagytak a helyiek. Sajnos nem találtunk olyan helyet, ahol jó kis vonalat húzhattunk volna és legalább 1-2 méter állandó távolságra tarthattuk volna őket magunktól, ezért végül egy asztalt és két padot felhasználva építettem barikádot magunk köré, de sajnos pár perccel később kiderült, hogy ez is csak átmeneti megoldásnak jó. Banglades nem egy egyszerű hely, és egy idő után minden humorérzék és türelem elfogy itt, azonban mi ezt most ezen a napon nem akartuk megvárni, inkább továbbálltunk.

Széttárt karokkal

A forgalom az úton meglepően kicsi volt, és azt is jó előre lehetett látni, mert az út a dombok után elég egyenes volt, és a járművek nem száguldoztak rajta különösen nagy sebeséggel. Ez lehetővé tette számunkra, hogy tovább gyakoroljuk, és végül elsajátítsuk a elengedett kormányos fekvőkerékpározást. Korábban is próbálkoztunk már ilyesmivel, de egyrészt nagyon nem volt erre alkalmas (üres és egyenes) útszakasz Kína óta, másrészt eddig mindig négy-négy táskával közlekedtünk, és úgy tűnik, hogy ez az elengedett kormányos móka csak úgy működik, ha hátrébb van a súlypontja a biciklinek annál, mint ahogy az lehetséges négy táskával. Magyarul, amikor négy táskával próbáltuk, mindig nagyon hamar elkezdett belengeni a bicikli eleje, és jobbra-balra remegett az elsőkerék és a kormány, amint elengedtük azt. Amikor csak két táskánk volt hátul, mint most, ezt el tudtuk kerülni, és igen hamar sikerült elengedett kormánnyal, széttárt karokkal gurulnunk, sőt, mi több, pedáloznunk! Zita utóbbiban még ügyesebb is lett, mint én, egész hosszan, ameddig a forgalom csak engedte, képes volt elengedett kormánnyal tekerni.

Bevallom, ez az érzés nagyon hiányzott eddig a rekuból, mert a sima túrabringával ez már nagyon régen ment és nagyon jó érzés volt rajta elengedni a kormányt, kicsit felemelkedni, kihúzni magamat, és széttárni a karjaimat – mintha repülnék. Ez eddig a fekvőbringákon nem ment, és most nagyon jó volt megtapasztalni, hogy de mégis! De ezen is meglehet csinálni, fekvőbringával is lehet „repülni!”. Persze tudom, négy táskával még mindig nem megy, de talán ahhoz is megtaláljuk majd a megfelelő egyensúlyt, amennyiben lehetséges. Mert úgy emlékszem, anno először a rendes bringán is belengett a kormány a 100napbringa alatt, de aztán valahogy pár ezer kilométerrel később mégis sikerült megtanulni az elengedett kormányt. De ha mégsem megy majd 4 táskával, az se baj, hisz nemsokára következik egy Thaiföld-Laosz-Vietnám-Kambodzsa-Thaiföld karika, amit majd megint csak két-két táskával tervezünk megtenni, mert a másik négyet (sátor, matracok, hálózsák, meleg ruhák, konyha, a vízszűrő kivételével) Bangkokban készülünk hagyni. Igazából ezt már Irán óta megtehettük volna, jó lett volna Irán és az Ausztráliai Darwin között valahogy ezen cuccokat teleportáltatni, vagyis átszállítatni, hogy ezen a pár ezer kilométeren ne kelljen cipelnünk őket, mert úgysem használjuk őket nagyon. Szerintem ha megerőltetném magam, meg tudnám számolni a két kezemen, hányszor szerettünk volna sátrazni Irán óta. Ázsia azon vidékein, ahol jártunk, olyan olcsó a szállás, és olyan kényelmetlen lenne sátrazni, hogy tényleg kvázi holtteher a sátor, a matrac, meg a hálózsák, mert ha meg is próbálnánk sátrazni, abban megsülnénk, vagy bőrig áznánk, vagy ha véletlenül egyik sem, akkor reggelre minimum 15-20 kíváncsi helyi mászna be mellénk a sátorba. :) Persze még mindig nem késő kitalálni valamit, és eljuttatni a négy nem használt táskát Ausztráliába, ahol majd újra szükség lesz a bennük lévő holmikra.

A tenyérre jegyzetelő rendőr

Ahogy megérkeztünk a CHT határához, egy rendőr leintett minket, hogy álljunk csak meg! Mikor léptünk be a területre, és miért nem láttak ők minket? Mondtuk, hogy jó 5-6 napja, és Kagrachuri felől, amit először nem akartak elhinni, de aztán nagy nehezen elfogadták. Emberünk, Ripon, nagyon keményen nyomta, nála már füzet se volt, útlevelet se kért, az engedélyről, amit be kellett szereznünk a területre való belépéshez, szerintem nem is hallott, és miután megértette, hogy hogyan lehetséges, hogy ők nem láttak belépni, és most mégis kifelé megyünk, már csak az országunkra, és az én nevemre volt kíváncsi. Én csak annyit, mondtam, hogy Hungary és hogy Árpi, és ezzel ő boldog is volt, mindkettőt felírta a tenyerére(!), és mi hajthattunk tovább, nem kicsit nevetve… Elképzeltük a szitut, amint Magyarországon leint a rendőr gyorshajtásért, majd miután letekerted neki az ablakot, ő mondja, hogy „A nevét legyen szíves!” és közben jegyzetel egy golyóstollal a tenyerére! Ez nekünk teljesen röhejes, ugyanakkor itt Bangladesben ez is teljesen normális. :)

Újra Chittagongban

Chittagongba beérve a már ismert őrület fogadott minket, szmog, por, dudáló, cikázó járművek, amelyek szépen feltorlódtak a nagyobb kereszteződések előtt, és ilyenkor csak nehezen, vagy nem tudtunk köztük utat törni magunknak. Az egyik ilyen furakodás alatt egy fickó motoron nagyon akart tőlünk valamit, folyamatosan magyarázott, és végül sikerült kivennem, mit akar. Újságíró, és riportot szeretne készíteni velünk, itt és most! Na, apám, ez most nem fog menni, ahhoz, hogy mi most itt megálljunk ebben az őskáoszban, és megvárjuk veled, amíg még jobban bedugul a város, mindezt azért, hogy Neked legyen egy érdekes riportod, amiben megírod, hogy a furcsa bringás nászutasok nem szeretik a csilit és a tömeget, de amúgy nagyon imádják az országod, ahhoz… Hacsak?! És itt gondoltam egy önzőt, és mondtam neki, hogy oké a dolog, de kérünk szépen érte 2000 takát, vagyis 6000 forintot. Erre nagyon gyorsan lelépett, és ismét „egyedül” lettünk. Rosszat tettem, bunkó voltam és önző, hogy el akartam kérni két napi büdzsénket egy riportért? Talán nem, csak üzletet ajánlottam, mert mi fáradtak voltunk már így a nap végén, és oda akartunk érni a helyre, ahol aztán maradni is fogunk éjszakára, és ahol nem leszünk többé kitéve e kinti őrületnek. Mellesleg ekkor ezt a helyet még nem tudtuk, hogy hol lesz, mert Didarult már korábban felhívtuk, és elmondta, hogy sajnos most nem tud fogadni minket, mert más vendégei vannak. De pl. ha ez az újságíró azon a helyen talál meg minket, ahová aznap már megérkeztünk és az éjszakát töltjük, örömmel és pénz kérése nélkül adtam, adtunk volna neki interjút. Igaz az is, hogy elég lett volna a mobilszámunkat megadni neki, és csak annyit mondani, hogy hívjon fel este, de akkor ez ott az őrült forgalomban nem jutott eszembe, csak a kétezer taka, ami végülis hatékony volt, ha azt vesszük, mert egyből lekopott a fickó. :) Viszont az egésznek a másik oldala az, hogy azért lehet, hogy valami értelmes és kerek dolgot is ki tudott volna hozni belőlünk, ami túlmutat egy bulvárhíren, csak én erre sajnos abban az őrült forgatagban nem láttam reális esélyt.

A Bahaddarhat Intersection-ön átkelni ismét egy élmény volt, de utána már kicsit feloldódott a forgalom, itt pillantottam meg ezt az iszonyat lepukkant, mocskos, bűzt okádó buszt, és a hátsójára festett szív alakú freskót. Egyszerre volt szerethető az egész kép, mert a bangladesiek harmatlelkűségét és érzelmességét mutatta, és egyszerre volt visszataszító és utálatos is, mert ugyanakkor önmaga a busz a festmény nélkül még mindig csak egy volt azon büdös, hangos, koszos nagy járművek közül, amelyek miatt nehezen elviselhető csak a lét Chittagong utcáin.

Didarul irodáját könnyen elértük, és itt Anik már várt ránk a másik négy táskával. A CHT-re való indulás előtt nála hagytuk a cuccainkat. Róla azt kell tudni, hogy egy tripula nemzetségű srác, aki alkalmazott Didarul utazási irodájában. Sőt, mi több, ilyenkor az off-season kellős közepén, az esős évszakban sokszor ő az egyetlen, aki az irodában tartozkodik, különösen a nyitvatartási időn kívül, ugyanis ő nem csak dolgozik, hanem lakik is az irodában. Gyorsan lehordtuk a cuccokat az irodában a földszinte lépcsőházba, ahol már ismerős arcok fogadtak minket. Itt bűzölgött a már említett borzalmas csatorna, és itt volt a biztonsági őr az ATM mellett, és a gyógyszer fickó. Amíg Zita Anikkal elment szállodát nézni, én velük mulattam, remekül szórakoztunk, Bondu Tin Din-t énekeltünk, majd amikor megjelent egy kisgyerek is a színen, őt tanítottam meg egy reflex-játékra (ki tud a másik kezére csapni gyorsabban, mint ahogy azt a másik elhúzza), ami szintén nagyon jó móka volt. Figyeljétek meg ezt a képet, a következőket látni rajta: itt Bangladesben minden ATM-hez jár egy biztonsági őr, 0-24, ha az ATM is így tart nyitva (Áhá, hát ezért vonnak le mindig annyi kezelési költséget a számlámról!), valamint az emberek, mielőtt belépnek a pénzfelvevő automata agyonlégkondícionált szent helyiségébe, leveszik a papucsukat. :) Merthogy errefelé ez a maximum, amit egy ember a lábára húz. De milyen már, hogy leveszik? Néhány iroda és otthonba lépés előtt is le szokás venni, és persze a mecsetekbe lépés előtt is, na de egy élettelen, üres helyiségbe, az ATM szobájába lépés előtt?!? :) Miért? Odabent egyébként két hatalmas légkondi hűti a kb. 5 négyzetméteres teret, körülbelül az életveszélyes 12 fokra.

Mikor Zita visszatért Anikkal, mintha valamilyen anyag ellepte volna a teret az út felett, nagyon furcsán nézett ki az utca, amit valószínű annak köszönhetett, hogy a lemenő nap fénye megfestette kicsit a szálló port. Mindenesetre szó szerint szörnyen szép volt, mert a kinti port csak addig tudtam elviselni, amíg elkészült a fotó.

Szállást csak nagyon drágát találtunk, ezért végül éltünk Anik nagylelkű meghívásával, és felköltöztünk hozzá egy éjszakára az irodába. Csak a cuccokat pakoltuk fel a negyedikre, a bringákra odalent vigyázott a biztonsági őr és a két lakat.

A világ legnagyobb hajóbontója – Chittagong Ship Breaking Yard

Chittagong a Ship Breaking Yard-járól, vagyis a hajóbontójáról is híres. Itt van a világ legnagyobb hajóbontója, itt szedik szét a legtöbb óriási tengerjáró hajót, a hatalmas teherszállító hajókat, amelyeket valamilyen oknál fogva kivontak a forgalomból. Ezekben még mindig sok ezer tonna hasznos anyag van, amelyeket itt Bangladesben, a Bengáli-öböl partján, Chittagongtól északra bontanak ki a hajókból. Ez egy veszélyes üzem, rengeteg a veszélyes vegyi anyag, ám mégis, itt ebben az országban rengeteg a vállalkozó erre a munkára, mert ez összehasonlítva más kereseti lehetőségekkel, igen jól hoz a konyhára. Akinek pedig el kell tartania a családját, az idejön, és elvégzi ezt a piszkos munkát, relatíve még mindig sokkal olcsóbban, mintha ugyanezt a munkát egy másik országban kéne elvégeztetni. Így lehet, hogy itt, Bangladesben van a legnagyobb, legmocskosabb hajóbontó az egész világon. Szerte a világ tengereiről és óceánjairól jönnek ide a hajók a végső útjukon, állítólag még magyar hajókat is találni. Samiul-t fel is hívtuk ezen az estén, hogy be tud-e juttatni minket másnap, és ő körbe is kérdezett nekünk de sajnos végül arra jutott, hogy most lehetetlen a bejutás nekünk külföldieknek. Ezért aztán a másnapi továbbindulás mellett döntöttünk, így ezt a hajóbontót csak megemlíteni tudtam most, bővebben mesélni róla a saját tapasztalataink után nem tudok. Annyit viszont tudok javasolni, hogy ha jöttök Bangladesbe és Chittagongba, Ti próbáljátok meg nem kihagyni! Szerezettek gumicsizmát és próbálkozzatok kevésbé hivatalos úton bejutni, kérdezősködjetek a szállodák recepcióin és a riksa sofőröknél.

Tánchangya vendégségében

Anik az este nagyon rendes volt velünk, elkísért pót fékkart és fékbowdeneket venni, és nem csak, hogy le tudtunk zuhanyozni az iroda fürdőszobájában, hanem még főzött is ránk, rizst ettünk mindenféle zöldségekkel. Anik ugyanis buddhista és vegetáriánus. Később írt nekünk e-mailt és a FB-on is írt nekünk, és amikor ezt Zita látta, először nem értette, mert Anik nevét Onik-nak ejtjük, így tehát se az Anik, se a Tanchangya, Anik családi neve nem volt Zitának ismerős, amikor a postaládánk tartalmát nézte. Amin pedig jót nevettünk, az a Tanchangya, amit igaz, hogy valójában valahogy úgy ejthetnek, hogy tanszhangija, de mi magyarok úgy is olvashatjuk, mint az ékezetek nélkül írt Tánchangyát. Így történt, hogy Zita kérdezte tőlem a leveleinket nézve, hogy ki az a Tánchangya? Hát, ő csak a mi Anik-unk Chittagongból. Ha a CHT-ra indultok, és nem vagytok olyan bátrak, mint mi, vagy csak egyszerűen nem akartok „vakon”, vezető nélkül belépni a CHT-ba, ő az emberetek lehet, mint vezető, hiszen oda való, beszéli a nyelveket, és tudja, mit érdeme megnézni! Az engedélyeket pedig Samiul-tól tudjátok megkapni, vagy az iroda is el tudja intézni.

Rangamatiból Chittagongba 2012. augusztus 26-án gurultunk át, 69,7km-t. Ezen a napon összesen 2124 Ft-ot költöttünk, 1464-et ételre és 660-at felszerelésre. Lesz majd újra költség és kilométer összesítő táblázat diagramokkal, amint megérkezünk az 500. utazott napunkhoz! ;) Addig is még vár ránk és Rátok néhány kaland és beszámoló megírása, illetve elolvasása! :)))