A Kali Gandaki kalandosabb oldalán

Micsoda napunk volt! Nem indult könnyen és nem indult korán, mert tegnap nagyon ellustultunk az évfordulónk megünneplése alkalmából. Igazából egy kirándulós nap lehet nagyobb ünnep lett volna, mint egész nap tespedni, na de ezen most már kár rágódni, minden úgy volt jó, ahogy, és a pihenő azért semmiképpen sem fájt. Ma a reggelit hétre kértük egy nyolc órás indulás reményében, persze ebből nem lett semmi. Éjjel túl sokáig fent voltunk, így a reggeli nyolcra tolódott, az indulásunk pedig 10 órára. Ehhez az is hozzájárult, hogy rajtam újult erővel tört ki egy hasmenés. Amikor a WC-re mentem, még semmit nem sejtettem, aztán jó negyed órát trónoltam, és minden jött kifelé belőlem. Ettől persze még elindultunk, hiszen bringáztunk, túráztunk már hasmenéssel, és tudjuk, hogy abszolút túlélhető a dolog.

Marpha után az első függőhídon átsétáltunk a Kali Gandaki folyó bal, keleti oldalára, ahol aztán szinte az egész napunkat töltöttük. Ez az út valószínűleg nehezebb volt, mint a folyó jobb oldalán haladó dzsip út, de az is biztos, hogy sokkal szebb és kalandosabb is! :) Reggel kicsit unottan álltam hozzá a naphoz, mondván, hogy majd biztos megint unalmas, egyhangú, szembeszeles kősivatagokon kell átkelnünk, de nem így volt.

A folyó túloldalán egy Chairo nevű helyen rögtön találtunk egy kis Gompát, amit épp felújítottak. Az egyik szerzetes volt oly kedves, és kinyitotta nekünk az épületet. Odabent szép volt és „régi”, de én ekkor még különösen nem tudtam élvezni dolgot, mint ahogy a létet sem, mert reggel nem sikerült mindent kiürítenem magamból. Ezen a helyzeten aztán pár száz méterrel és néhány bokorral odébb segítettem, és ezek után már mindjárt minden könnyebb volt. Közben azon is gondolkodtam, hogy hogyan lehet, hogy nekünk ennyi gyomorbajunk van? Lehet, hogy másoknak is ennyi van, csak ők nem szövik bele az útinaplójukba, mert mondjuk, nem aznap írják, amikor történik! :) De én most írom, ma, ennek a napnak az estéjén, amikor még mindig úgy mozognak a beleim, ahogyan Ázsia előtt elképzelni sem tudtam volna. És közben tudom, hogy sokan mások is így, vagy még ígyebb jártak, elég ha a sok más utazóval való beszélgetésekre gondolok. Most nem említek konkrétumokat, mert az még egy dolog, hogy én itt kibeszélem a saját bélműködésem, de másokét már tényleg nem kéne. :) Egy biztos, Ázsiában ez a buli része, de túlélhető és elviselhető, nem kell tőle félni, vigyázni kell, de ha jön, el kell fogadni, és ki kell kúrálni. Persze nem mindig rögtön a szigorú diétával, mert a 21kg-os táskát cipelni kell valamiből! :)

Na de visszatérve a mai utunkra: gyönyörű helyeken jártunk, már rögtön az után, hogy elhagytuk Chairo-t! Ligetes, mezős, erdős részek váltották egymást. Végre újra erdő, végre újra zöldben! Néhány kilométert tudtunk így haladni ezen a viszonylag könnyű és sík terepen, de aztán balról egy másik völgy csatlakozott be a miénkbe, és ez számunkra egy hatalmas kőmezőn való átkelést jelentett. Itt már nem haladtunk olyan könnyen és vidáman, mert ez a kőmező egy folyómeder volt, ami ezen a részen kiszélesedett. Víz nem nagyon volt benne, de víz vájta árkok annál inkább. Itt a jelet is elvesztettük, nem láttunk több piros-fehér felfestést a köveken. Persze ahogy az egésznek a végére értünk, egy falu határában újra megpillantottuk az ismerős jelet egy villanyoszlopon.

Újra mászunk, de csak egy kicsit

Ahogy túlértünk a falun, úgy lett egyre gyanúsabb az előttünk lévő képből, hogy hamarosan nagy mászásnak nézünk elébe. Előttünk a Kali Gandaki széles, szürke völgye átmenet nélkül váltott át egy meredek, erdős hegyoldalba, amit nagyobb földleszakadások is tarkítottak. Kétfelé mehetett az utunk: vagy fel a hegyoldalban, hogy felülről kerülje meg a földletöréseket, vagy lent a hegyoldal aljában, a szürke kőmezőben a folyó mellett – talán akár a folyóban. Ezért ez utóbbit meg sem kockáztattuk, noha láttunk ösvényeket, amelyek lefelé tartottak a folyóhoz. Mi maradtunk a kijelölt úton, ami fölfelé tört az erdőben. Felmásztunk 150m-t, ami nem volt könnyű, de épp meg sem szakadtunk, relatíve könnyen és gyorsan mozogtunk a súlyos táskákkal, és a levegőért sem kellett úgy kapkodni, mint pár nappal ezelőtt 4-5000m környékén. :) Viszont kilátás az innen is volt, szemközt a Kali Gandaki nyugati oldalán így fentről csodálhattuk a Tukuche nevű települést, a fölötte egy sziklaperemmel feljebb lévő földeket és az oda felvezető utat. Miután átbuktunk a földcsuszamlás felett, magunk elé is kiláttunk a fák közül. Láttuk, hogy jóval alattunk folytatódik az út a fenyőfák között, lent egy másik folyó torkolatán keresztül. Meredek szerpentinen leadtuk a szintet, amit pár perccel ezelőtt vettünk fel, és máris ott találtuk magunkat, pontosan azon a kis kikövezett úton, amit odafentről is láttunk. Ez a szép út egy helyen eltűnt néhány méterre, mert egy néhány méter mély víz által kimosott árok keresztezte. Még épp nem volt túl nagy ahhoz, hogy ne tudjunk lemászni, és felmászni a túloldalt rajta. Azért meg kell hagyni, a táskákkal nem volt könnyű, de végül is mindkettőnknek baj nélkül sikerült.

Sauru és néhány kisebb nehézség az ösvényünkben

A torkolat után szép erdős részeken haladtunk, ahol észre sem vettük, megint felszedtünk kb. 50 méter szintet. Ez csak akkor tűnt fel igazán, amikor kiláttunk magunk elé, a következő folyó torkolatára. Ez most sokkal szélesebb és laposabb volt, itt még ritkábban voltak a fák, azok is leginkább csak a mi oldalunkon. A torkolat közepén egy nagyobb házsort is felfedeztünk, és egy keskeny, pilléres, hosszú hidat, ami a Kali Gandaki völgyének túloldalára vezetett. Lent Sauru faluban sajnos a kútból nem folyt víz, pedig azt terveztük, hogy itt vizet szűrűnk, mert ekkor már csak fél liter volt nálunk. El nem keseredtünk, mert Kokhethani innen már alig 4km-re volt csak, és ott úgy sejtettük, találunk majd mindent, még vendéglőket is. Azon egész nap elviccelődtünk, hogy a hasonló hangzású magyar „kokettálni” szó mit is jelenthet pontosan. Ha jól sejtem, akkor valami olyasmit jelent, hogy érdekből barátságot / haverságot / szövetséget kötni, de könnyen lehet, hogy megint tévedek! :)

Kokhethani-ig viszont várt még ránk egy és más. A széles, kopár torkolaton hamar átvágtunk, csak egy kis erecskét kellett átlépni a túl végén, és máris a hegyoldal aljában találtuk magunkat. Innen az ösvény néhány földcsuszamlásos szakaszon vitt át, amit én csak onnan tudok, mert Zita elmesélte nekem, és mert távolról láttam, ahogyan az amúgy általában nem bátortalan feleségem talán egy fél percig is elnézegetett egy részt, mire átkelt. Én magam ezek után úgy döntöttem, meg sem próbálom. Helyette a Kali Gandaki kavicságyán sétáltam el Zita alatt a hegyoldal egy olyan szakaszához, ahol az út még csak két méter magasban ment, és ahol a „folyó” még csak akkora volt, hogy át tudtam rajta ugrani. Itt aztán feladtam a táskámat és a botomat Zitának, majd egy könnyű ugrással fent termettem az úton. Így jóval egyszerűbb és veszélytelenebb volt, mintha a csúszós ösvényen jöttem volna. Persze ezt csak onnan tudjuk, mert Zita ott jött.

A kalandoknak ezzel még nem volt vége, mert az ösvényünk a sziklafal oldalában egy szakaszon nagyon összeszűkült. Még néhány fenyőtörzs is le volt fektetve, hogy több helyünk legyen elférni az egyik szűk kanyarban, ahol alattunk zubogott az itt már nagyobb, több méter széles Kali Gandaki. A fatörzsek még nem volt elég segítség ahhoz, hogy én is átférjek a zűrös szakaszon, ugyanis a táskám a hátamon jóval a fejem fölé ért, és ez akkor sem változott, ha lehajoltam. Egy ideig próbálkoztam, de mindig megakadt a táska a sziklában, és ezt én nem tartottam olyan viccesnek. Gondoltam rá, hogy ha a szikla felé fordulva araszolva kelek át a fatörzseken, akkor a táska nem fog a sziklához érni, viszont ez esetben elég egy rossz lépés, és ha elvesztem az egyensúlyomat, akkor háttal, a hátamon a zsákkal beleesek a folyóba, ami nagyon, de nagyon nem lett volna vicces, ezért ezt meg sem próbáltam, helyette lebűvészkedtem valahogy a táskát a hátamról a szűk ösvényen, és a 21 kilót magam előtt rángatva valahogy átjutottam.

Ezután már nem volt több húzós rész. Még egy-két meredek, köves szerpentinen le kellett másznunk, de ezek tényleg nem voltak már rázósak. Később az ösvényünk is kiszélesedett, egy ponttól sokkal szélesebb úton haladhattunk, amin látszott, hogy egy markolóval vájták a hegyoldalba.

Kururiku és halastó Sirkungban

Egy újabb torkolatba lyukadtunk ki, de most először végre nem a hegyoldalból kellett lemászni a faluba, hanem már odalent voltunk, szép zöld erdős részen haladtunk, amikor egyszer csak előttünk termett Sirkung falu. Először egy épülő szállodát pillantottunk meg, és itt le is dobtuk magunkról a zsákokat, mert most Zitának akadtak elintézni valói a természettel a bokrok mögött. Én eközben csak ültem a fűben a hátizsákomnak dőlve, és élveztem a létet. Élveztem, hogy nem húzza a vállamat a súlyos hátizsák, és élveztem, hogy zajlik az egyszerű, de nagyszerű élet előttem: asszonyok köveket válogattak egy nagy kupacból, és azokat egy kosárban odahordták egy épülő szálloda elé. Egy kis tavacska mellett macska mászkált, és egy 3-4 éves forma kisgyerek egy hozzá képest nagy kapával „játszott”, vagyis utánozta a szüleit. Valahogy egy csecsemő bőgött, amire a válasz egy a fák tövében turkáló kakas hangos kukorékolása volt. A kukurikú után a gyermek mindig elhallgatott kicsit, de aztán rendre újra kezdte, mintha csak azt próbálná, milyen hangosan tud üvölteni. Egyszer láttam egy videót egy kutyáról és egy babáról, ahol a baba abbahagyta a sírást, amikor a kutya elkezdett vonyítani az ég felé. Nem gondoltam volna, hogy a kakas is képes elhallgattatni a kisbabát, még ha csak pár másodpercre is! :) Ezt a helyet egyébként elneveztük „Open Toilette Hotel”-nek, mert amikor megérkeztünk, megkérdeztük az itt dolgozó embereket, hogy van-e WC a közelben, mire az egyik asszony felnevetett, és körbemutatott: „Open Toilette” – közölvén, hogy oda megyünk a dolgunkat végezni, ahová akarjuk, csak ne a szálloda WC-jébe, mert az még csak szerkezetkész. Később egyébként megpillantottuk a gyereksírás forrását, egy fonott, kosárszerű bölcsőben ronggyal letakarva. Miután az egyik nő elkezdte ringatni, egyből elhallgatott a baba – ez sokkal hatásosabb volt, mint a kakas! :) Aztán előkerült egy férfi is a tavacskánál, és valami bottal mahinált. Egy halat húzott ki a vízból, a végén már kézzel. Erre felfigyeltem, és nem csak én voltam így. A gyerek is eldobta a kapát, és a macska is megindult az esemény felé. Az asszonyok egy lábost hoztak, amibe hamar helyet kapott a halacska. Itt aztán van élet! Gyerekek, kakas, hal… és persze tehenek, azok mindenütt rengetegen vannak, szinte alig volt olyan perc, amikor nem hallottunk egy tehenet múúúzni vagy kolompolni ezen a napon. Most is, amikor továbbindultunk innen, egy kisebb csoportban jöttek szembe. Sirkung egyébként érdekes hely, most van fejlődőben, a torkolat közepén keresztülhúzódik egy út, e mellett nem csak ezt az egy helyet láttuk épülni.

Ez az út úgy néz ki, hogy a két oldalán ástak egy-egy kb. 1 méter mély árkot, és az így nyert földet feldobálták középre, így mi kb. egy fél méter magas töltésen haladtunk. Ezt az egészet még szép fasorral is körbeültették, szóval egy-két év múlva, amikor ezek a kis szállók felépültek és a fák is nagyobbra nőttek, ez a környék nagyon pofásan fog kinézni.

Kokettálni Kokhethaniban?

Sirkungtól légvonalban nem voltunk már messze a kokettálós (Kokhethani) falutól, de innentől még jó egy órát menni kellett, mivel az út apró kis öblöket került ki. Ezek az öblök csodaszépek voltak, lent mocsaras mezők zöldelltek, rajtuk a hiányozhatatlan tehenekkel, mi pedig mindezt gyönyörű fenyves erdőben, vagy annak határában kerültük meg a hegy oldalt. Három-négy ilyen öblöt megkerültünk, mire az utolsónak a végében az utunk felszökött egy kisebb peremre, innen ráláttunk az egész Kali Gandaki völgyére hátrafelé. Elbúcsúztunk tőle, mert tudtuk, hogy hamarosan egy nagyobb balrakanyart fogunk megtenni. Ez meg is történt, ott ahol összeszűkült a völgy, egy híd mellett haladtunk el. Ezen mi nem keltünk át, mert tudtuk, hogy ha továbbmegyünk a folyó bal oldalán, pár száz méter múlva megérkezünk Kokhethani-ba. Először egy gyönyörű, fenyőerdős, füves zöld hegyoldalt tűnt fel előttünk szemben, majd ahogy bevettük a balrakanyart és kitárult előttünk a Kali Gandaki egy újabb szakasza, úgy tűnt fel előttünk Kokhethani.

Az első étteremben rögtön tűrhető árakat találtunk, ide betértünk, és rendeltük egy nagy kancsó teát, egy „Veg. Fried Rice”-t és egy dálbátot. Utóbbi 280 volt, és csak azért érte meg ennyiért, mert a dálbátra a legtöbb helyen, így itt is kérés nélkül jár egy „rátöltés”, magyarul a rizsből, a dálból és a curry-ből is kapsz még egy adagot. Esetünkben most a dál nem volt más, mint üres lé, lencse nem volt benne, és ez volt a szerencsém, mert különben talán még most is ott csücsülnék annak a vendéglőjének a mellékhelyiségében. De ezt inkább nem részletezem tovább, csak még annyit, hogy a második adag dálbátot eltettük és később ettük meg vacsorára, én pedig 2km-el később azt hittem, hogy újfajta élménnyel „gazdagodom”, de végül túléltem a dolgot egy ijedtséggel. Éreztem, hogy soha nem tapasztalt erővel hív a természet, olyannyira, hogy minden mozdulatot óvatosan kellett megtennem, nehogy a gatyámba csináljak. Lassan levettem a súlyos hátizsákom, magamhoz vettem a WC papírt, majd osontam a bokorhoz. Mint ekkor kiderült, csak gáz volt, és nem több, na de ezt ugye nem tudhattam előre! :) Itt ezen az utolsó 4km-en egyébként gyönyörű zöld volt a táj, olyan zöld, hogy szinte már olyan volt, mintha a sárga lencsés, borús időre való napszemüvegem át néztem volna. Persze ez nem volt rajtam, csak a természet tombolt a monszun kezdetén, 2600m-en a Himalájában.

Lete, See You Lodge

Most itt vagyunk Lete-ben, a „See You Lodge”-ban, ezt a szállót magyar hegymászók javasolták valamelyik blogjukon. Ők áprilisban innen mentek fel az Annapurna I északi alaptáborába. Jövet láttunk egy-két csúcsot a felhők között, de azok a Nilgiri déli csúcsai voltak, s nem a legmagasabb Annapurna. Állítólag látni innen az Annapurna I 8091m magas csúcsát, de most este már nem volt szerencsénk a felhőzettel. Reggel jóval esélyesebb a dolog, így ha minden igaz, holnap megpillanthatjuk végre az egész Annapurna csoport legmagasabb csúcsát! :) Ideje már, hisz 24. napja lesz, hogy túrázunk az Annapurna körül, és túl vagyunk már a 200 gyalogolt kilométeren! :)
Ma visszajött a kedvem, aminek nagyon örülök! A kősivatag és a szembeszél nagyon elvette a kedvem a további túrához, de mai szép nap után mindketten azon gondolkodtunk, hogy ha holnap elérjük Tatopani-t, onnan már csak két nap a túraútvonal hivatalos vége, Naya Pul, amit meg kéne lépnünk, már csak azért is, mert a két nap között Ghorepani-ban aludnánk, ahonnan az utolsó nap hajnalán felsétálhatnánk zsákok nélkül a Poon Hill nevű helyre.

Onnan állítólag gyönyörű a kilátás az egész „Annapurna Range”-re. Ugyanennek a napnak a délutánjára már le is érhetnénk Naya Pul-ba, ahonnan már csak két óra busszal Pokhara, a 100 rupis, zöldségekkel szuper gazdagon megpakolt, pirított szalámis szendvicsek, a 140 rupis sör, és a minden földi jó városa… :) Persze ez csak a ma esti terv, meglátjuk még, milyen lesz az idő és milyen kedvünk lesz, aztán úgy és addig megyünk, amíg jól esik! Majd kigondoljuk Tatopani termálvizes medencéjében ázva, hogy hogyan tovább… :) Most viszont alvás, mert holnap nem 10-kor kéne elindulni! :)

Búcsú Manangtól

Ma hétkor keltünk, és a tegnap már bejáratott körrel indítottunk: irány a kékajtós kisbolt az imamalmok túloldalán, 8 tojást megvesz, tükörtojást elkészít, megesz, vizet szűr… és ezek után egy kicsit nagyobb pakolás kezdődött, mint tegnap, ugyanis teljesen felpakoltunk, hiszen többet nem jövünk vissza Manangba. Kifizettük a szállást a tulajnál, és elbúcsúztunk a barátainktól. Thomas, Anne, és Homain ma Yak Kharka-ig mennek a Thorung La felé, mi viszont úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk, akkor felnézünk a Thilico Lake-hez is. Ezt a tavat a világ egyik legmagasabb tavának mondják, néhány méter híján 5 ezer méterrel a tengerszint felett fekszik, és állítólag csodaszép a hely, és a kilátás onnan. Mi elsősorban ezért akarunk oda felmenni, másodszor pedig akklimatizálódásnak sem lesz utolsó. Hiszen még előttünk az 5416m magas Thorung La, amin majd a súlyos táskákkal kell majd átkelnünk, és erre nem árt alaposan felkészülnünk! :)

Eljutni a Tilicho-tóhoz Manangból több, mint 20 kilométer, és 1400m szint, ezért nem terveztük egy nap alatt megtenni ezt az utat. Nem is egészséges, hiszen ilyen magasságban már nem jó ennyi szintet egyszerre felvenni. Igaz, hogy tegnap jártunk 4600m-en, de akkor se… Na meg talán nem is tudnánk ennyit megtenni egy nap alatt a táskákkal, de talán még azok nélkül se, pláne így, hogy csak 11-re lettünk kész az indulásra. Mert utolsó pillanatban még eszünkbe jutott, hogy a képeslapokat, amik nagy részét még Pokharában írtuk meg, még mindig nem adtuk fel. Szóval még a manangi postát is meg kellett találnunk, de oda már a hátizsákokkal mentünk. Mikor végre megleltük a postát, nem találtunk ott senkit, úgy kellett néhány helyit megkérnünk, hogy kerítsék elő az emberünk. Öt perc után meglett, és megvehettük a bélyegeket, rajta egy nepáli női hegymászó… és miután felragasztottuk őket, még manangi pecsétet is kaptunk rájuk! :) Ez ám a nem semmi, 3500 méterről képeslapokat feladni. Megkérdeztük, hogyan jutnak le a lapok Pokharába, és nagy meglepetésünkre a válasz nem a hetente kétszer megforduló repülő volt, hanem egy hordár, aki holnap indul le a levelekkel. Sajnos nem sikerült mindenkinek innen elküldeni, aki mostanában kért tőlünk lapot, mivel az új címeket innen nem tudtuk lekérni, Chame óta semmi térerő, és a műholdas internet se működik Manangban már egy hónapja. Utóbbi talán jobb is, hiszen biztos, hogy egy kisebb vagyonba került volna. Na de sebaj, igyekszünk majd a következő adag lapot is valami különleges helyről feladni! ;)

Manangot egyébként egy kicsit fájó szívvel hagytuk el, mivel nagyon jól éreztük magunkat itt, sok barátot szereztünk, és finomakat ettünk, nagy kényelemben és vidámságban volt itt részünk. De tudtuk, hogy semmi sem tart örökké, és ahogy az új barátainkat, úgy minket is várnak a hegyek, na meg aztán, ha egyszer visszatalálunk Pokharába, onnan még sok minden más is… :)

A Marsyagdi völgyében

Kifelé menet a faluból kőkerítéssel elkerített földteraszok között vezetett az utunk. Ez az út most egész közel vitt minket a Gangapurna gleccser moréna tavához, amit annyiszor láttunk már távolról, de ilyen közelről eddig még nem, noha tudtuk, hogy itt van Manang határában. Innen közelről is érdekes látvány volt, most szinte hegygerincnek tűnt az a két földnyúlvány, amit a jég valamikor kihordott, kitolt egészen szinte Manangig. A patak pedig, ami a tó kifolyása, most itt zubogott mellettünk, és nem csak egy fényes erecske volt egy távoli völgy alján, mint ahogy azt az Ice-Lake-től és a Praken Gompától is láttuk. Az indulás nem volt könnyű, mert három napja nem voltak rajtunk a hátizsákok, és ez alatt sikerült elfelejteni, milyen nagyon súlyosak. Most sokkal lassabban és nehezebben haladtunk, mint az előző két csillagtúrán, különösen fölfelé. És már most az elején kaptunk a meredek fölfeléből egy kicsit. A Marsyagdi völgye itt teljesen átváltozott, egy széles kanyon alján szürke kavicságyak között kanyarog a folyó, nekünk pedig ennek a jobb peremére kellett felkapaszkodnunk. Innen nem akármilyen látvány tárult elénk, és a képből már azt is sejtettük, hogy kapunk még a fölfeléből a mai napon bőven. Ismerős arc jött szembe, a „Secret Islands”-ről való nő és a guide-ja, aki egyben a porter, vagyis a hordárja is. Sajnos nem sikerült a Tilicho-tóhoz felmennie, mert rosszul érezte magát, nem csak a magasság, hanem a hasmenés miatt is, így visszafordultak félútról. Zita ennek nem örült, mert tegnap előtt Anne fordult vissza, szóval eddig még nem találkoztunk nővel, akinek sikerült volna az 5000m-re való feljutás. Persze tudtuk, hogy még ott lesz a Thorung La is, ami mégmagasabb, és azon már „muszáj” lesz átjutnia mindenkinek, aki nem akar egy hetet ugyanarra visszafelé túrázni, amerről jött.

Ahol a Marsyagdi folyó kettéágazott Marsyagdi-ra és Marsyagdi Nadi-ra, ott keltünk át egy függőhídon az utóbbi felett. A két folyó összefolyásánál egyébként nagyon jól lehetett látni a színkülönbséget. A Marsyagdi, ami a Tilicho Lake felől jön, világosabb, míg a testvére a „Nadi”, amelyik a Thorung La felől jön, szinte fekete.

A hídon éreztük igazán, milyen erős szelek fújnak errefelé. Néhány imazászló bele volt akadva a korlátba, ezeket szabadjára engedtük, és szinte vízszintesen kifeszítette őket a szél, úgy tépte őket. Minket ugyanez a szél sokat nem segített a híd után ránk váró fölfelében, de azért valahogy felvánszorogtunk rajta, és a peremtől már valamivel lankásabb volt.

A kíváncsi kiscsikó Khangsarban

Egyikünk sem volt formában ezen a napon, ráadásul én kicsit nyomott is voltam kezdetben, nehezen találtam magamra, és ilyen apróságok zavartak, hogy feltört a cipő az egyik lábujjamnál.

Khangsar az egyetlen falu Manang és a Tilicho-tó között, ehhez bő 4km-t kellett megtennünk, és 300m szintet. Ez keservesen lassan ment, de végül odaértünk, és egy vendéglő előtt ledobhattuk magunkról a súlyos hátizsákokat. Ekkor realizáltuk, hogy mekkora hibát követtünk el, hogy nem vásároltunk be még jobban Manangban. Itt a tésztaleves ugyanis már nem 25, hanem 50, és a hagyma darabja nem 10, hanem 20 rupi, a dálbát pedig mindenütt 400 rupi felett kezdődik. A kezdeti bosszankodás után azért, hogy enyhítsük a bajt, egy kis alkudozás után szert tettünk 3 fej hagymára és egy fokhagymára, na meg 5 db új, eddig sosem látott thaiföldi tésztalevesre. Megfogadtuk, hogy a Thorung La-ra való indulás reggelére minden lisztet, rizst és lencsét elhasználunk, amit cipelek, mert azért vettük és azért cipelem, hogy spóroljunk velük, és azt itt lehet majd a legjobban ilyen őrült árak mellett, viszont ha már leértünk a hágó túloldalán, akkor ott minden újra olcsóbb lesz, hiszen Mukhtinat-ig ha jól tudom, van dzsip út. Legalábbis valahol azt olvastam, ha oda megérkezünk, visszajutottunk „a civilizációba”. Jó lesz egyébként az nekünk az olcsóbb árakon túl? :) Persze a hágó után biztos mindent nagyon fogunk értékelni.

Pontosan ugyanazon a helyen, ahol Khangsarban vettük ezeket a dolgokat, egy röplabdapálya volt egy kis téren a házak között. Itt egy ló és a kiscsikója legeltek. A csikó szabadjára volt engedve, mert ugye nyílván nem megy messze az anyjától. Szép volt látni, ahogy a kis állat felfedezi a világot. Pl. a röplabdaháló árnyékát nézegette, és kaparászta a porban, nem értette, hogy is van az… :) Aztán felénk is közeledett, igaz félénk volt, de végül hagyta magát megsimogatni, és kicsit megharapdált minket. Valószínű szopizni akart volna, mert később láttuk, hogy az anyjával is ezt teszi. Amúgy nagyon édes állat volt, arányaiban valószínűleg hosszabbak a lábai a testéhez képest, mint egy felnőtt lónak, legalábbis nekünk úgy tűnt. És persze a feje is nagyobb, kicsit hintalóra emlékeztette Zitát az alakja.

A Tilicho Peak Hotelben

Mikor Khangsart elhagytuk, már tudtuk, hogy nem jutunk el ahhoz a Manangtól 14km-re lévő „Thilicho Lake Base Camp” nevű vendéglőhöz, amit eredetileg kinéztünk mai úti célnak. Viszont kiszemeltünk egy közelebbi helyet, ami innen már csak 4km-re volt, és „Thilicho Peak Hotel” a neve. Most itt vagyunk, kemény volt ide is a menet, mert további komoly fölfelék jöttek, és ez nem volt könnyű a hátizsákokkal. Feljöttünk egészen pontosan 4076m-re, ami elég jó, mert ez azt jelenti, hogy innen már nincs 1000m fölfelé a tóig. Ezt holnap egy csillagtúra keretében fogjuk megtenni, ami azt jelenti, hogy nem kell vinnünk annyi cuccot, tehát sokkal-sokkal gyorsabban és könnyebben tudunk majd haladni. Igaz, így a holnapi nap kicsit hosszabb lesz, de a mai rövidebb volt és a holnaputáni is rövidebb lesz, és ezek a napok duplán, vagy talán triplán ütnek a latba, mivel ezeken a napokon a teljes felszerelésünket cipelnünk kell magunkkal. Én se gondoltam volna, de ilyen magasságban, ilyen terepen rengeteget számít, hogy rajta van-e a hátamon az a 15-20kg, vagy sem. Ráadásul az ebből a völgyből Yak Kharka felé menő út is innen ágazik el, tehát tényleg ideális a hely. Innen még 10,9km a tó a GPS szerint, tehát lesz az még vagy 12km valójában, ami azt jelenti, hogy 24km-t kell majd kb. mozognunk holnap. Ez kicsit több mint a tegnapi csillagtúránk, igaz, a szint az kevesebb lesz, viszont nagyobb magasságban vagyunk. Majd meglátjuk, hogy bírjuk, én bizakodó vagyok, annak ellenére, hogy ma este rajtam is kitört valami menés… az a bizonyos has… nem akarom részletezni, a lényeg, hogy nem tökéletes az emésztésem. Zita hetek óta nem jön rendbe, és ha ez egy kiadós diéta után nem jön rendbe, akkor Pokharában újra kórház. Annyira egyébként nem vagyunk oda az ilyesmitől, ez itt elég általános, Thijs azt mesélte, hogy neki már 4 hete tart a dolog. Ez persze nem megnyugtató, és tudjuk, hogy nem jó, de itt nem tudunk mit tenni, ennünk kell rendesen, különben elfogyunk és legyengülünk, az pedig nem jó ilyen magasságban, különösen akkor nem, amikor még előttünk van a Thorung La!

Megbeszéltük a szállásadóinkkal, hogy 100-ért had maradhassunk éjszakánként, úgy, hogy csak reggeliket kérünk. Már meg van beszélve, hogy reggel 6-ra kapjuk az ételt, így fél 7 körül remélhetőleg már el tudunk startolni a hosszú útra. Biztos, hogy izgalmas lesz és szép, na meg az is, hogy derekasan el fogunk fáradni, mire visszaérünk. Vacsorára megettünk 3 tésztalevest és sütöttünk hagymás-fokhagymás lepényt. Mire eltaláltuk a tészta megfelelő állagát és a kisütés legkönnyebb, legegyszerűbb és leghatásosabb módját, elfogyott a bekevert tészta. :) Így csak az utolsó lepény lett „tökéletes”, de legalább most már megtanultuk és legközelebb elsőre menni fog. Az alvással úgy néz ki nem lesz gond, Zita már itt szuszog mellettem. Én is megyek, mert holnap korán kell kelni, és hosszú, kemény napunk lesz. Jó lenne tudni, mennyivel kevesebb az oxigén a levegőben 5000m-en, mint a tengerszinten! Kíváncsi lennék rá, de itt nincs google… :)

Készpénzt szerzünk, és eltűnik az aszfalt a lábunk alól

Az első nap nehezen indult. Este már fél 10-kor lefeküdtünk, de csíptek a szúnyogok, na meg a magyar hegymászók jártak a fejemben, és valahogy nem tudtam aludni. Végül felkeltem és fél egyig vertem a billentyűket, leírtam a tegnapi, nulladik napunk történetét. Reggel ennek megfelelően nem is sikerült a 6 órás kelés, csak valamikor 9 körül tápászkodtunk fel az ágyból. Koszos kis hotelban laktunk, és ez attól sem változott meg, hogy odakint közben verőfényes napsütés volt, kék éggel. Bár meg kell hagyni, utóbbinak azért nagyon örültünk, ám mégsem volt könnyű ez a reggel. Éreztem kicsit a torkomat és furcsa dolgok jöttek fel odalentről, na meg a reggeli dálbáttnál (amit 250-ről egy szóval – odaát 150, ami igaz! – lealkudtam 150-re.) éreztem a hátamban azt a furcsa érzést, amit mindig érzek, mielőtt beteg leszek. Szóval nem voltam bizakodó a következő napokat illetően. Ráadásul a vízszűrőnk is szokás szerint rosszalkodott, fél óráig tartott átpumpálni rajta 4 liter vizet, mert megint eresztett felül, hiába igazítottam meg, és hiába pucoltam meg a kerámia betétet. Végül megelégeltük, és Zita jó sokáig, jó erősen megsúrolta a kerámiát, én pedig újra kentem a tömítéseket a pumpánál, hogy jól csusszanak. Ezek után már jól működött a pumpa, igaz már csak fél litert nyomtunk át rajta.

Aztán nekiálltunk, és összepakoltunk, hogy felkerekedjünk. Elsőnek csak a közeli Nabil Bank-ba mentünk, ahol megpróbáltunk pénzt felvenni. Ugyanis Zita reggel lecsekkolta a számláját és megérkezett rá az az összeg, amit pénteken utaltam át neki. Már csak az kellett, hogy ki is tudjunk róla venni. Elsőre nem sikerült, azt írta, hogy a napi pénzfelvételi limitet túllépi a 20 ezer rupi, amit ki próbáltunk venni. Ezt már jó jelnek vettük, mert ezek szerint a kommunikációja rendben van a gépnek, hacsak nem adott false hibaüzenetet. Másodikra a 15 ezerre elkezdett búgni, mi pedig úgy örültünk a kiadott pénznek, mint talán pénznek még soha. Ez azt jelenti, hogy nem kell végig garasoskodnunk a pénzzel, és nem fog az előfordulni, hogy a készpénzünk vége miatt kell előbb visszatérnünk Pokharába. Merthogy Besisahar után a tudomásunk szerint a következő ATM több, mint 100km-re van Jhomsonban, és az sem biztos, hogy működik. Szóval nagyon örültünk annak, hogy sikerült pénzt felvenni.

Rögtön vásároltunk is 20 rupiért egy-egy kókuszos péksüteményt egy utcai árustól, és elmajszoltuk az egyiket ünneplésképpen. Ahogy elindultunk, azt tűnt fel, hogy nem is vagyok beteg. Illetve nem érzem magamat úgy, mint aki beteg lesz. A hátizsák még mindig rettentő nehéz volt, de attól még mentünk, haladtunk, és méghozzá nem is rosszul. Besisahar vége előtt behívtak minket egy kis irodába, ez volt a checkpoint, ahol a TIMS engedélyünkbe kaptunk egy pecsétet. A fickó rendes volt, mikor azt beszéltük, hogy meddig tervezünk menni ma, Ngadiban javasolt egy szállást, ahol 200-ért tudunk aludni. Ennek örültünk, mert ekkor azt gondoltuk, a 200 olcsónak számít…

A következő település Khudi volt, 7km-re Besisahartól. Ez a szakasz ugyan már nem volt aszfaltozva, mert az aszfalt, az végetért Besisahar végén, de ettől még buszok jártak rajta. Persze keservesen lassan, és rázósan, ahogy a wikitravelen is írták, ezért is nem gondolkodtunk buszozásban ezen a szakaszon. Na meg azért se, mert ha egyszer a hivatalos Annapurna Circuit Trek innen indul, akkor induljunk már innen gyalog. :) Khudiig egy gyönyörű folyó völgyében haladtunk, a nap még mindig gyönyörűen tűzött, és mi nagyon élveztük a menetet. Csak egyszer álltunk meg egy 20 percre, különben csak fényképezni, vagy a vízlelőhelyeknél, hogy bevizezzük a fejkendőnket. Útközben összetalálkoztunk egy ausztrál sráccal, aki egy a miénknél jóval kisebb hátizsákkal, és tornacipőben nyomta. Volt szerencsém vele kicsit dumálni, ő is júniusban indult, csak éppen a világ másik sarkából, és nyugat felé tart, bejárta már DK-Ázsiát, és Nepál után Iránon és Törökországon át fog továbbutazni Európa felé. Eddig végig szárazföldön nyomta, de ezzel fel kell majd hagynia, mert Pakisztánba nem kap vízumot. Mondtuk neki, hogy eddig nekünk Pakisztán volt a kedvenc országunk, ezért legalább próbálja majd meg azt a vízumot, hátha összejön.

Függőhidak, gyerekek, vízesés, és tejeskávé

Khudiban csináltunk egy apró levágást. Egy mellékvölgy folyóján kellett átkelnünk, és mi nem a hosszabb főutat választottuk egy autók számára is járható híddal, hanem egy közelebbi, fadeszkákból és drótkötelekből összeeszkábált gyalogos függőhidat. Hát, azt kell mondjam, egy kicsit para volt, ahogy recsegtek alattam a deszkák és ahogy mozgott velem az egész híd. A túloldalt egy gyönyörű kis udvarra jutottunk, kőházakkal, kúttal, helyiekkel. Szépen nézett ki az egész, mintha csak egy prospektusból vágták volna ki, az egész hely nyugalmat árasztott.

Úgy értünk át a két kilométerre lévő Bhulbhulébe, hogy észre sem vettük. Egy helyen, ahol a buszok parkoltak – mindegyiknek a hátoldalán „Adidas” felirat! – egy újabb Checkpointot találtunk, itt az ACAP kártyánkba kaptunk pecsétet. A falon a már tegnap látott szintmetszetet láthattuk, és statisztikákat arról, hogy melyik hónapban, vagy évben, melyik irányból hányan jártak, illetve egy 2011-es statisztikát arról, hogy milyen nemzetek fiai és lányai látogatták a túraútvonalat és milyen arányban. Fej-fej mellett vezetnek a franciák és az izraelik, utánuk mindenféle nyugat-európai nemzet, és az amerikaiak. A főszezon az október-november, de van egy másik „peak” időszak is, a március-április. Ennek vagyunk mi most a végén, de még így is sok százan járják az utat. És azt is érdekes volt látni, hogy míg főszezonban 6 ezren is megfordulnak erre egy hónapban, ez csak az egyik irányra igaz.

Szemből kevesen jönnek, mert ha az óramutató járásával egyező irányban sétálod a kört, nincs módod rendesen akklimatizálódni.

Ahogy kiléptünk az irodából, reflexből a nagy úton indultunk volna tovább, de utánunk fügyültek, hogy nem arra, hanem jobbra a kis gyalogösvényen. Aha, tehát innen van az a pont, ahonnan nem fogunk több autót látni. Innen most kb. a következő 100km-en keresztül csak gyalogösvény van. Nincs több büdös, poroló, hangos teherautó vagy busz, ilyesmit csak a hágón túl fogunk látni legközelebb, és az bizony lesz vagy egy hét még, mire odaérünk, ha nem több! :) Ezt a gondolatot nem kis derűvel üdvözöltük. Átkeltünk az előzőnél sokkal masszívabb, modern, fém függőhídon.

A túloldalt az iskolából hazafelé tartó, vidám, nyakkendős egyenruhás kisgyerekekkel futottunk össze. Ez a találkozás végre élmény teli volt. Nem kiáltoztak utánunk mint akik megvesztek, mert nem volt alattunk a furcsa kerékpár, és nem kergettek meg minket, sőt, együtt nevettünk. Örültek, hogy fotózzuk őket, kulturáltan megkérdezték, hogy van a csáklet, és nem keseredtek el nagyon, amikor mondtuk, hogy nincs csoki nálunk. Azért a fényképeket megmutattuk nekik, és még néhányszor lefényképeztük őket, ezekre már egy-két grimasz volt a válasz, természetesen a kamerának, és nem nekünk. Aztán épp amilyen vidáman és nevetgélve jöttek, úgy távoztak a függőhídon át. Egy élmény volt a velük való találkozás.

Innen a híd lábától néhány meredek kőlépcsőn kellett felkaptatnunk Bhulbule kellemesen csendes főutcájára, ami ki volt kövezve ugyan, de egyetlen gépesített járgány sem volt rajta, csak gyalogosok, és persze két oldalt szállók, éttermek és boltok. Az egész összkép nagyon kellemes és csendes volt. Ahogy túlértünk Bhulbulén, ez a kép csak még idillibb lett. Az út gyakorlatilag egy füves, sziklás sáv volt a kukoricaföldek között, ahol a helyiek éppúgy jöttek mentek, mint mi turisták, csak épp sokkal nagyobb számban, és nem modern hátizsákokkal, hanem kosarakkal, vagy egyszerű zsákokkal a hátukon. Ezeket nem a vállukon és a derekukon tartva cipelték, hanem a fejükön, egy, a homlokuknál és a csomag alján átkötött anyaggal. Egyszercsak egy kis patak után végetértek egy szakaszra a kukorica ültetvények, és mi egy banánfa mögött egy kis tisztást pillantottunk meg, rajta egy „Waterfall” étteremmel és szállóval. Az egész udvar nagyon pofásan nézett ki, a kis nádtetős kiülő alatt asszonyok tettek-vettek, és egy csecsemő kúszott a fűben. Épp csak a vízesést nem értettem, de aztán ahogy közelebb értünk, a zubogó hangra jobbra néztünk, és máris megpillantottuk, a hatalmas, kb. 100 méteres vízesést. Az alja melletti sziklákon kecskék legeltek, a két oldalán pedig valamilyen futónövény nőtte be a sziklafalat. Ez elképesztően jól nézett ki. Ez a hely annyira megtetszett nekünk, hogy az „organic home made café” felhívásra egy „how much?” kérdéssel reagáltunk, aminek a vége az lett, hogy beneveztünk egy 70 rupis tejes kávéra. Ez főleg Zita lelkét simogatta, ami egy ilyen eszményi helyen különösen jól esik. A kávé tényleg finom volt, ám én mégis jobban élveztem az előttünk elterülő, magas hegyek hófödte csúcsainak látványát.

Hilton Hotel

Innen már csak néhány kilométer volt hátra az estére kinézett helyig, Ngadi-ig. A táska persze még mindig keservesen húzta a vállam, de erre próbáltam nem figyelni. Ha nyom, hát nyom, amennyire tudtam a derekamra terheltem a súlyt, de még így is nagyon húzott a fenti pánt. Akarva akaratlanul is szembe jutott, hogy itt már a magyar hegymászó csapat is hátizsákkal nyomta – ők Bhulbuléig buszoztak ahogy Lajos mesélte – tehát néhány héttel előttünk ők is ugyanitt végigmentek. Igen, Horváth Tibi is, aki ekkor még velük volt, ezek után még számos levelet hazaküldött, rejtvényt adott fel a blogolvasóknak. Aztán eltűnt, betemette egy jéglavina. Az ő vállát sajnos már nem húzza többé a súlyos hátizsák. :( Noha személyesen nem ismertem, a halálát még mindig nem sikerült teljesen felfognom, de azt igen, hogy én élek. Azt hiszem Zita szűrte le egyszer a Camino kapcsán, hogy a fájdalom tulajdonképpen jó, mert azt jelenti, hogy élünk. Én is örültem, hogy élek, és próbáltam feldolgozni, hogy Tibi már nem jön le a hegyről. Eszembe jutott ilyesmi, hogy mi van, ha mégis megjelenik majd Letében, mikor odaérünk, csapzottan, fáradtan, szakadtan, de valahogy élve előkerül. Persze közben tudtam, hogy ez sajnos nem történhet meg.

Szóval az utolsó kilométereket már mind a ketten egy kicsit elgyötörten és fáradtan tettük meg, de épp csak annyira, hogy még tudtuk élvezni a tájat, és hogy haladunk. Körülöttünk minden élt, 360fokban a természet vett körül minket és a helyiek is jöttek-mentek. Most a folyó bal oldalán haladtunk, néhol csak néhány sziklányira, máskor meg egész kukoricaföldek választottak el tőle. Egyszer csak takaros kis szállók tűntek fel előttünk, aranyos udvarral, kúszó-mászó kisbabákkal, beinvitáló nőkkel. Az első helyen megtaláltuk az ausztrál srácot, és a tiszta kis szobákat a bádogházban jónak találtuk, és még a 100 (!) rupis szállásdíjat is elengedték nekünk, ha náluk fogyasztunk vacsorát/reggelit, ám végül mégis tovább álltunk mert az étlapon kicsit sokalltuk az árakat, és nem tetszett, hogy drogokkal is kínáltak. Nem sokkal később megtaláltuk a Hilton Hotelt, ami szintén egy hasonló, nagyon takaros kis udvarral megáldott hely. Ennek tulaja pár kilométerrel korábban szembejött velünk és nagyon szimpatikusnak tűnt, így végül itt szálltunk meg. Már letusoltunk, Zita vizet szűrt, megfőzött, én pedig már be is fejeztem a mai útinaplót, pedig alig egy órája érkeztünk csak meg! :)

Mondanom sem kell, hogy ez nagyon jó érzés. Úgyhogy most ennek örömére gyorsan be is vágom a tésztalevest, aztán nekiállok az elmaradt beszámolóknak. Azokkal még mindig nagyon cefetül állok, még mindig Delhiben vagyunk, és most fogunk elindulni a bringákkal, miközben ma meg kellett volna hogy jelenjen arról a napról az útinapló. Talán holnapra meglesz, és fel is tudom tölteni, ugyanis itt van térerő! :) …és közben eleredt az eső… Pont mint tegnap, egész nap gyönyörű idő, aztán késő délután elkezd dörögni, majd esni.

A reggeli torokfájás és betegség előérzetem teljesen eltűnt, és végül egy gyönyörű, pozitív napot zártunk, úgyhogy bizakodóak vagyunk a következő napokat illetően! :)

Rupus élete első e-mailje

Még folytatom, mert történt egy-két érdekes dolog a mai napon. Kértünk vacsorára dálbátot, és amíg Zitát ideengedtem a géphez, én kiültem a kertbe, a házigazdánk, Rupus társaságába. Már amikor először összetalálkoztunk, akkor csillogott valami a szemében, és tényleg, ahogy beszélgettünk és egy kicsit megismertem, kiderült, hogy egy csupa szív emberke. Szó szerint emberke, mert magasságra nem lehet több 160cm-nél. Ötször járt fent a Thorung La (5412m) hágóban, mint porter (hordár) vagy mint guide (hegyivezető). A kis „szállodájában” 8 főnek van ágy 3 szobában, ő épített mindent az elmúlt két és fél évben. A völgy oldalában, a takaros kis kert körül kukoricaföldek vannak. Pontosabban csak ilyenkor tavasszal. A kukoricát márciusban vetik, június környékén aratják, hogy aztán a monszun idejére rizst ültessenek ugyanoda, ami legkésőbb októberben beérik, attól függően, hogy milyen fajta. Novembertől februárig pihen a föld. A dálbát, amit kaptunk tőlük – a nepáliak nemzeti eledele – nagyon finom volt, és Rupus elmondta, hogy ez az utolsó adag saját termesztésű rizsből készült, abból, amit tavaly ültettek. Ha idáig kihúzta, az elég jó, mert ugye hamarosan arathatják a kukoricát. És ebből természetesen a családnak is jutott, mert a bátyja családja is itt él. A bátyja tanár Khude-ben, minden reggel 8-kor indul, és 10-re ér oda, természetesen gyalog – hogyan máshogy!? :)

Rupus nemrég kapott egy levelet egy régi-régi barátjától, egy bosztoni sráctól, akivel először ment fel a hágóba. A kézzel írott levél tartalmazott egy csomó fényképet, és egy e-mail címet, amit a bosztoni barát, Erik készített neki. Mivel Rupusnak nem volt lehetősége mostanában lelátogatni Besisaharba, hogy internezni tudjon, felajánlottuk, hogy megnézheti ezt az e-mailjét a mi netbookunkról a mi mobilnetünket használva. Rupus még soha életében nem használt eleddig e-mailt, én gépeltem be neki élete legeslegelső e-mailjét, amit Eriknek küldtünk. A „Send” gombot természetesen ő nyomta le, és látnotok kellett volna, milyen meghatottan diktálta a levelet, teljesen odavolt, hogy üzenhet a barátjának. Olyan kedves, meleg hangvételű levelet írt, amilyet mi, nyugati emberek a szüleinknek, vagy a gyermekeinknek sem írunk soha, vagy legalábbis nem jellemző. Ezt nagyon jó volt látni, ahogy Rupus végtelen örömét is. Megint csak azt tapasztaltuk meg, hogy bár itt az embereknek nincs autója, és nincs nagy háza (a mi szobánknak a falai is bádogból vannak és a szomszéd szobát csak egy vékony farostlemez választja el), és a mi szemünkkel nézve igen földhözragadtak a vágyaik, de ezek helyett van nekik más, ami viszont nálunk van eltűnő félben. Az emberi kapcsolatokból lehet, hogy darabra(!) kevesebb jutott az ittenieknek, de azokat bizony értékelik, és azokat az embereket valóban, mélyen a szívükbe zárják. Rupus a könnyeivel küszködött, olyan boldog volt, hogy levelet küldhet a barátjának. Mi is örültünk, hogy segíthettünk neki. :)

Pár szó az Annapurna Circuit túraútvonalról

Indulásunk napjának reggelén még fogalmunk sem volt, sikerrel járunk-e. Hogy sikerül-e minden szükséges felszerelést, és az engedélyeket beszerezni, majd ezek után eljutni Besisaharba, a trekking kezdetéhez. De mindenekelőtt essen néhány szó erről a bizonyos „trekking”, vagyis túraútvonalról. Egyesek szerint a világ 10 legszebb túraútvonalának egyike, hivatalos neve Annapurna Circuit, vagyis Annapurna kör. A név máris érthető, amint megnézzük az útvonalat egy térképen: az óramutató járásával ellentétesen, körbe halad az Annapurna hegycsoport körül. Az irányt nem látni természetesen, ezt már csak akkor tudjuk meg, ha kicsit utána is olvasunk. A túra legmagasabb pontja 5412m, és ilyen magasságot már nem lehet megmászni akklimatizáció nélkül. És ha a másik irányból másznánk, pár kilométer alatt kéne felkapatnunk magunkat ilyen magasságba, ami csak nehezen, vagy nem lehetséges. Ezért természetesen mi is a keleti végpontot, Besisahart néztük ki indulásnak. A túra teljes hossza valamivel több, mint 200km, de a nyugati, utolsó, unalmasabb szakaszokon sokan buszra szállnak. Ezt mi is meg fogjuk talán lépni, már csak azért is, mert ha marad rá időnk, pénzünk és lendületünk, az egész körnek a végén szánunk néhány napot egy másik, „Annapurna Sanctuary”-nak nevezett túraútvonal bejárására is, ami a hegy (Annapurna I. – 8091m) déli alaptáborába vezet, és állítólag szintén nagyon gyönyörű.

A reggel – Gyors, hatékony és olcsó bevásárlás

Szóval 6:45-kor keltünk. Én gyorsan benyomtam egy szelet pizzát a tegnapiból, majd indultam is lefelé, körülnézni a Lakeside főutcáján, és banánt venni Zitának a reggeli porrigde-ához. Nem csak a banánnal, hanem azzal a jóhírrel is tértem vissza hozzá, hogy már két trekking boltot is találtam nyitva, egyikben adnak bérbe hátizsákot 60 rupiért naponta, a másikban pedig találtam egy jó 60l-eset megvételre már 2100 rupiért. Ezt aztán később sikerült lealkudnunk 1800-ig, de végül mégsem e mellett döntöttünk, hanem egy használt zsák mellett, amit 750-ért kínált az eladó. Emellé még vásároltunk két pár túrabotot, és két esővédő ponyvát a hátizsákjainkhoz. Ezekért összesen csoportos kedvezménnyel végül 1750-et fizettünk, ami 5100 forintnak felel meg. Ezzel nagyon elégedettek voltunk, mert azt hittük, ezek sokkal többe fognak kerülni. És még azt is számoljuk hozzá, hogy a hátizsáktól, ha visszatértünk, valószínű pár száz rupiért meg fogunk válni. Akkor majd végre egyszer felfelé kell alkudoznom! :) Zita ezek után már felment, hogy elkezdjen bepakolni az új hárizsákjába, én pedig még bevásároltam naptejből (40 faktoros, 170ml, 265 rupiért), magashegyi betegség kezdeti, enyhe tünetei elleni gyógyszerből (diamox, Klára által javasolva, 10db-os, egy embernek 5 napig elég), és csatból, ugyanis Klára táskájának ez az egy apró hibája volt, az elülső, hasamnál lévő műanyag csat el volt törve. Ehhez vettünk egy újat, az eladó 100 rupit kért érte, és egy bontatlan zacskós hátizsákról szerelte le nekem egy késsel! Ezen pislogtam egy sort, mert nem értettem, ezek után, hogyan akarja majd azt a táskát eladni? Az én táskámat, mint azt már talán említettem, Klárától kaptuk, ahogy egy másik, kisebbet is, amiről aztán előző este kiderült, hogy nem lesz elég, ezért vettük ezt a használtat Zitának. A táskákért ezúton is ezer köszönet, és a hálánk az lesz, hogy az összes használható minőségben megmaradt túrafelszerelésünket hátra fogjuk hagyni Kláráéknál! :) Ahogy néhány pulóvert és sálat is, ugyanis ezek után kb. az Andokig nem lesz újra szükségünk meleg ruházatra. Az meg ugye talán egy évvel is odébb van még, addig pedig cipelje a franc! :) Persze ezeket a cuccokat, ahogyan a térképeinket és a nepáli útikönyvünket is, lehet, hogy egy szembejövő túrázónak, vagy bringásnak adjuk majd oda. A lényeg, hogy amire nem lesz már szükségünk, az kerüljön jó helyre, ahol hasznát is veszik.

A táskák súlya

Ahogy meg volt minden, már nem volt más hátra, mint bepakolni a táskákba, és elindulni. Ez nem ment könnyen, mert sok cuccot hagytunk magunknál és azokat kellett egy darabig logisztikázni még így, a két nagy táskával is, hogy beférjenek. Az én táskámba az összes ruhám került, a teljes konyhafelszerelés a nagy kombi főzővel (Primus Omnifuel), a lábos szettel és vízszűrővel. Valamint nálam van az egyik fényképezőgép is, a hozzá szükséges AA-s aksikkal, azok töltőjével, aztán a netbook, és annak tartozékai, hordozható külső háttértárak. Másodlagos cipőnk kettőnknek egy van, Zita sportszandálja. Ezen kívül csak a flip-flop van. Zita cipője pont ideális, könnyű túracipő, kicsit magasított szárú, masszív, vízálló darab, még jó minőségben. Ez az én cipőmről nem mondható el, mert az egy könnyű Nike futócipő, ami egyszer már meg lett varrva és azóta is továbbszakadt egy picit, de amúgy még egészen egybe van, csak már látszik, hogy használták. Ez lehet, hogy kicsit odalesz már, mire befejezzük a túrát. A túrán egyébként végig vannak falvak nagyszerű szálláslehetőségekkel, ezért nem aggódom a cipő miatt, mert az útikönyvek és leírások alapján lehet mindenütt mindent kapni, még túracuccot is, tehát ha nagy baj van, tudunk venni egy másik cipőt, de szerintem erre nem kell majd, hogy sor kerüljön. Viszont így lehetséges, hogy a sátrat, és a matracokat is hátrahagyjuk. Zita cipeli a hálózsákokat, a saját holmijait, a patikánkat, és a másodlagos fényképezőgépet, a GPS-el is felvértezett Panasonic csodagépet, a nászajándékunkat Gergőtől. Úgy döntöttünk, hogy ismét bevetjük, mert a GPS taggelt képek igen jól fognak kinézni egy Google Earth-ben az Annapurna óriási csúcsai körül. Ezért ezt a gépet Zita fogja használni, de egy nap csak néhányszor, hogy legeslegszebb pillanatokat ezzel is megörökítse. Reméljük ismét kibírja a masina a próbát, és nagyszerű képek készülnek vele.

Ahogy elindultunk, rögtön szembesültünk a táskák irtózatos súlyával, amelyek aztán egyre csak húzták a vállunkat és nyomták a derekunkat. 2,6km-t kellett sétálni Pokhara turista negyedén keresztül az engedélyes irodáig, és ezek után bizony nagyon jólesett ledobni a táskákat. Olyannyira, hogy kicsit meg is ijedtem, hogy hogyan lesz ez így jó. Hálisten aztán amikor 20 perccel később visszavettem a táskám, mindjárt más volt az érzés, mindjárt könnyebb volt. Csak egy kis pihenőre volt szükségem, és máris nem tűnt olyan vészesen súlyosnak a táska. Ez bíztató, pláne ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az idejét nem tudom, mikor túráztam rendesen megpakolt hátizsákkal, tehát elszoktam már ettől. De vannak emlékeim, amikből tudom, hogy lehet haladni és lehet élvezni a túrát igen súlyos hátizsákkal is. Mentem már súlyosabb zsákkal is sok-sok kilométert a Kis-Fátrában anno, és bár emlékszem, hogy rettentő nehéz volt a táska, de ha visszagondolok, a szép élmények mégis megnyerő túlsúlyban vannak. :) Szóval a kezdeti ijedtség után mégis bizakodó vagyok a táska súlyát illetően, szerintem ügyesen pakoltunk, hisz van nálunk majdnem egy egész liter kerozin is, amivel nagyon sokat tudunk majd odafent főzni, és ezzel rengeteg pénzt meg fogunk spórolni. Ugyanígy a vízszűrővel is, mert odafent képesek akár 200 rupit is elkérni egy liter „ásványvízért”, amikor az a hegyről is folyik, és a bátrak még szűrés nélkül is ihatnák, mi persze nem fogunk kockáztatni soha.

A spórolásra egyébként szükségünk is lesz, mert csak 33000 rupival indultunk el, amiből 13 ezret el is költöttünk ezen a napon, tehát marad 20, ami csak szűkösen lesz elég, ha napi 1000-el számolunk, ami megint csak szűkös. A túrát 2-3 hét alatt javasolja megtenni az útikönyv, de egyesek szerint 10 nap alatt is megjárható. Mi persze nem akarunk rohanni, és reméljük erre nem is lesz szükség az anyagiak miatt. Majd meglátjuk, még az is lehet, hogy holnap sikerül felvennünk pénzt Besisaharban, akkor nem leszünk annyira megszorulva. Egyébként nem rossz dolog az, ha ki van számolva a pénzünk, így még izgalmasabb, még több a kihívás.

Na, és akkor essen szó arról a 20 percről is, amikor nem volt rajtam a hátizsák. Két engedélyt kellett kiváltani ahhoz, hogy belépjünk az Annapurna Conservation Area-ba, és ott fizetett, képzett Guide nélkül túrázhassunk. Az egyik az ACAP volt, 2000 rupiért fejenként, a másik a TIMS, 20 dollárnak megfelelő rupiért, a mi esetünkben 1720 rupi volt. Ezekhez ki kellett még töltenünk egy-egy form-ot és leadni 2-2 igazolványfényképet. A 20 perc alatt több, mint 20 ezer forinttal könnyebbek lettünk, de ezen nem bosszankodtunk, mert tudtuk, hogy nincs más választásunk, követnünk kell a szabályokat, ha be akarunk lépni a területre, ahol állítólag a világ egyik legszebb, de mindenképpen az egyik legmagasabb túraútvonala halad. Az irodában egyébként nem lehet panasz a hatékonyságra, és a két kis fényképes engedély mellé még prospektusokat is kaphattunk. Ezek egyike tényleg hasznos, apró színes papírdarab, amin van egy szintmetszeti ábra, időbeli, és térbeli távolságokkal a helyek között, valamint az adott helyeken lévő szolgáltatások ikonos listájával. A túloldalt pedig a magashegyi betegség három fokozatával, és azok tüneteivel, illetve a szükséges teendőkkel, lépésekkel, a kellemetlenségek, illetve a tragédiák elkerülése végett. Ugyanis a másik két betegség (agy- és tüdőödéma) akár halálos is lehet, ha nem figyelünk a testünk jeleire, és nem ereszkedünk le alacsonyabb magasságra időben. Mi természetesen oda fogunk figyelni, magunkra és egymásra is.

A nap szörnyű része, a rémálom a buszokon

Az irodától Besisaharig három busszal jutottunk el. Az első csak egy városi járat volt, ami a központi Phitvi Chowk-ig dobott el el minket, ez még nem volt vészes, hiszen csak pár percet töltöttünk rajta. Aztán ahogy erről leszálltunk, máris indult a következő buszunk, ami a Kathmandu felé tartó főúton dobott el minket az átszállásig. Ez már egy két órás rájd volt, de itt sem volt még különösebb kellemetlenségünk, mert a táskáink (az értékeink nélkül) hátul voltak, tudtunkkal zárt helyen. A kellemetlenség csak az volt, hogy a hangfalakból ordított a nepáli zene, amiben sűrűn szerepel a vékony, magas női hang, aminek az elviseléséhez ilyen hangerőn nem tudom, hogy valaha képes leszek-e hozzászokni. És ezzel Zita is pont ugyanígy van, ellenben a helyiek megkockáztatom, hogy még élvezik is, hiszen különben talán nem ordíttatnák a buszosok ilyen őrült hangerőn. Ezen kívül már csak az volt nehéz, hogy amikor megálltunk egy-két helyen utasokat vadászni, megállt a levegő is a buszban, rólunk pedig elkezdett folyni a víz.

Ahogy leszálltunk erről a buszról, úgy termett ott mellettünk egy fickó, aki már mondta is, hogy Besisahar-Besisahar, és vezetett oda egy buszhoz… Aztán még egyhez, mondván az előző lehet, hogy nem indul el ma. Ez már gyanús kellett volna hogy legyen, hisz ezek szerint ez a fickó nem tartozott egy konkrét buszhoz sem. Előre mentünk egy buszhoz, ahol azt az utasítást kaptuk, hogy dobjuk fel a szűkös fedélzetre a hatalmas táskáinkat. Igen ám, de nekünk már tele voltak a hólyagjaink, és mondtuk, hogy nem megyünk, amíg nem pisilhetünk. Mondták, hogy oké, rendben, menjünk, megvár a busz. Ez a megvárás úgy történt, hogy közben egy-két száz métert araszolt egy sáros, zsúfolt utcán a busz, így amikor Zita végzett, a busz már jóval odébb volt, én meg a csomagjaink mellett izgultam, hogy Zita megtalálja-e. A fickónk, aki a buszt mutatta, segített neki, így ezzel nem volt gond, ám nekem még el kellett rohannom, és ehhez már úgy kellett visszaszaladnom száz métert, aztán mire dolgomat végeztem, előre kétszázat. A busz azért araszolt így végig a fél városon, mert így szedte fel az utasokat. Közben a buszszemélyzet, vagy én nem is tudom, hogy kicsodák, folyamatosan verték a busz oldalát, kiáltoztak és szaladtak oda emberekhez, és beszélték rá őket, hogy szálljanak fel. Közben az emberünk odajött hozzánk a fedélzeten, hogy fizessük neki ki a jegyeinket, 350 rupi lesz fejenként. Mi van? Először is az előbb még csak 370 volt, de már az is nonszensz drága volt, most meg hirtelen lejjebb ugrott az ár, ami még így is nagyon magas, hisz kilométerben kevesebbet fogunk haladni, mint legutóbb amikor csak 150-et fizettünk. Most mindössze 65km a táv, ez sem kéne, hogy több legyen 150-nél. El is hajtjuk a csávónkat, mert kezd gyanús lenni, hogy csak így ugrál az árral. Mert aztán lement 250-ig is, feltűnően gyorsan, ezért is látszott, hogy a valódi ár jóval alacsonyabb. Megkérdeztünk egy utast, aki tudott angolul, és elmondta, hogy a jegy Besisaharig 150 rupi. Ebből nem akartunk engedni, de tudtuk, hogy egy kis extrát fizetnünk kell majd, mert a csomagjainkra úgyis ráfogják majd, hogy azért kell még pluszba fizetni. (persze valójában arról van szó, hogy jól lehúzzák a „gazdag” nyugatit – igen, ez még mindig nagyon fáj nekem, akkor is, ha hozzájuk képest valóban több a pénzünk)

Pár perccel később ugyanez a fickó egy másik kiséretében odajött az ablakunkhoz, és a másik megkérdezte, hogy fizettünk-e már. Mondtuk, hogy nem, mert sokalljuk a 250-et is, és 150-nél nem vagyunk hajlandóak többet fizetni. Erre föl elkezdtek szabadkozni és végül előkerült a jolly jokerük, a táskáink, ahogy gondoltam. 200-ban tudtunk megállapodni, de csak miután már látványosan fogtuk a táskákat, hogy akkor bizony szállunk le, és keresünk egy másik buszt, esetleg „travel tomorrow”. Odaadtuk a 400 rupit, hogy pukkadjanak meg vele. Pár percre rá egy nagyon rossz érzés fogott el minket, mert az a nagydarab ember, aki a kezdettől fogva istápolt minket, teljesen eltűnt. Attól féltünk, hogy valami kamuemberek voltak, akiknek nincs is köze a buszhoz, és csak lenyúlták a hülye turistát 400 rupira, aztán majd jön a conductor, ha már elindult a busz, és kéri a jegyárat. Persze egyből kérdezősködni kezdtem a szemtanúktól, és mindenki „há-há”-zott, hogy rendben van a dolog, ne izguljak. Mi persze izgultunk még egy kicsit, mígnem az elől ülő buszszemélyzet is megnyugtatott, hogy rendben van a dolog. Egyikükben később felismertük a „másikat”, és összeállt a kép: a dagadt egy hiéna volt, aki rászállt a tudatlan turistákra, és megpróbált egy maximális árat kihúzni belőlük a buszútért, hogy aztán azon osztozzanak a buszosokkal. Nálunk ezzel plusz száz rupira sikerült lehúzni minket. A tanulság: ne hagyd, hogy bárki is odakísérjen a buszhoz, tájékozódj előre az útikönyvekből, megbízható forrásokból (utazási irodák, barátok, hotel személyzet) a buszjegy áráról, és fizess úgy, ahogy a többi utas: akkor amikor jönnek és kérik, már menet közben. Vagy használd a turistáknak fenntartott buszokat, valamivel magasabb áron, és remélhetőleg magasabb komfort érzettel. Valószínű ott nem ordít úgy a bimbizene, mert bizony ezen a buszon is őrült mód üvöltették a nepáli énekeket, ami a végére már igen idegtépő volt számomra, főleg, hogy volt más bajunk is közben.

A táskákat föltetették velünk a tetőre, és amikor kérdeztem, hogy odakötözik-e, az ezért felelős, fiatal suhanc srác „Angry Bird”-ös polóban csak annyit mondott, hogy oké-oké, I’ll tight. Aztán amikor egy-két megállóval később felnéztem és láttam, hogy a táskák még ugyanúgy nincsenek felkötözve, csak hátrébb csúsztak pár méterrel, csak ugyanezt ismételte, mire én mondtam, hogy nem, nem, most kötözze fel, ha már lehúztak érte plusz pénzért. A táskák lekötözése nem történt meg és amikor egy órával később, már az igen borús ég alatt megkérdeztem, hogy mi lesz esőben a táskákkal, azt mondta, hogy „I’ll cover”, de én ekkor már nem hittem neki. Többször rászóltam, hogy akkor tegye is, ne csak mondja, de csak ismételte önmagát. Ő volt olyan bátor (vagyis inkább hülye!), hogy menet közben az életét kockáztatva kimásszon a tetőre és ott elidőzzön, de ahhoz lusta volt, hogy bármit is tegyen a táskáinkkal. Aztán amikor esni kezdett, akkor az ordítozásig kellett, hogy fajuljon részemről a dolog, hogy megállítsa a buszt, felmásszon, és ledobálja nekem a már kicsit nedves táskákat. Esőben bezzeg már nem volt bátor kimászkálni a mozgó busz oldalán keresztül a tetőre. És még nekem mondták, hogy „Be Cool”, majd leszek nekik akkor cool, ha ők meg betartják a szavukat, nem pedig „don’t give a shit” van. Persze ezek után próbáltam visszakérni a 100 rupit is a táskákért, de ez tudtam, hogy reménytelen, csak dühös voltam rájuk.

Este Besisaharban

Innentől már csak ki kellett várni, hogy leszálljunk. Feltettük az esővédőket a táskákra, és vártuk, hogy végre megálljunk Besisaharban. Persze ekkor kezdett a legjobban esni, de mi gyorsan beálltunk valahová. Felvettem én is az esődzsekit, kivártuk, hogy kicsit alábbhagyjon, majd elindultunk szálloda után. Most itt vagyunk egy helyen kétszázért, ettünk vacsorát 260-ért: dál báttot (a nagy klasszik nepáli kaja, rizs híg lencsefőzelékkel, néha krumpli és egyéb csípős borzalmak is járnak hozzá), dáhit (curd – valamiféle joghurt, vagy aludt tej?), és zöldséglevest. Ezek olcsó áraknak számítanak, de ez azért van, mert utánamentünk és megnéztük több helyen, hol, mi olcsó, na és mert még alacsonyan vagyunk, a túrának csak a kezdőpontján.

Most Zita már itt alszik mellettem. Holnap csak délután indulunk, ránk fog férni egy pihenő ezek után, de emiatt még nem várnánk. Amiért várunk, az a magyar idő szerinti reggel – ami nálunk dél – amikor megérkezik Zita számlájára a pénz, amit pénteken átutaltam. Az egyetlen, még működő bankkártyánk az ő számlájához van rendelve. Ezt a hétfő delet azért nem várhattuk ki Pokharában, mert holnap esélyes, hogy újra sztrájk lesz, ami alatt a buszok sem járnak, így lehetetlenség lett volna ide eljutnunk. Ha holnap sikerül felvennünk 10-15 ezer rupit, akkor nem leszünk annyira kiszámolva a pénzzel. Ha nem, akkor bizony spórolósra kell venni a figurát, mert a rupikon kívül már csak 76 vész-vész tartalék amerikai dollárunk van, ami nem olyan sok, és ezután már tényleg nincs más. Ha sikerül felvenni a pénzt, néha talán egy 2-300 rupis (540-810 forint) pizzát is megengedhetünk magunknak a nehéz napok végén. Mert állítólag még ilyet is kapni fent a hegyen! :O Bár én azt hiszem, maradok majd a Chowmein-nél, az valamennyire helyi étel, ezért nem tudják annyira elrontani, és így az ára is mérsékeltebb.

Holnap újra írok. Ezt az útinaplót a történések napján, este írtam le, lyukason hagyva magam mögött egy csomó napot, amiről még nincs meg az úti napló. Ezeket is igyekszem majd pótolni, de most elsődleges lesz a friss napló, mivel reményeim szerint különleges napoknak nézünk elébe. Nagyon remélem, hogy a jó időből is ki fog jutni, így a várható nehézségek mellett bőven részesülünk majd szép élményekben is. Majd meglátjuk, ez javarészt rajtunk is múlik, azon, hogy mennyire megyünk okosan és mennyire fogjuk fel jól a velünk történteket.

A címekben mindig az aznap megtett táv, és az a magasság fog szerepelni, ahol az adott nap éjszakáját töltöttük.

Nehéz megírnom ezt a bejegyzést.

Mikor megtudtam, még valahol Indiában, hogy a magyar hegymászók az Annapurnára készülnek, nagyon megörültem, hiszen mi is Nepál, és a Himalája felé terveztünk továbbmenni, ezért adta magát a helyzet, és hamar mi is Pokharát és Annapurnát néztük ki magunknak egy kis túrázásra a Himalájában. Időközben pedig találkoztunk Ritával, aki épp erről a környékről tért vissza, és rengeteg lelkesítő, hasznos tippel és tanáccsal látott el minket. Ráadásul egy nepáli buszon összefutott Ákossal, aki üdvözletét küldte felénk. Ákos is a magyar hegymászó csapattal tartott az expedíció előtti, túrázós szakaszban, ahol egyébként még sok más magyar is velük volt, az „Annapurna Circuit” nevű „trekking”-et, vagyis túraútvonalat járták végig Bhulbhule-től Lete-ig. Közben megjárták az 5416m magas Thorung La hágót, ami egy kis előakklimatizálódásnak sem volt épp utolsó a hegymászó csapat tagjainak. Az útjukat kezdettől fogva napról napra nyomon követtem a két blogon, ahol viszonylag naprakész információkat lehetett találni róluk. Ez volt a 4bakancs.com és a himalaja.blog.hu. Mivel van internet a telefonunkon Nepálban is, ezt minden nap, minden este könnyedén megtehettük, és miközben elolvastuk a velük történteket, kicsit mi is mindig velük voltunk. Nagyon-nagyon drukkoltunk, szorítottunk és izgultunk értük. Minden nap velük voltam egy kicsit gondolatban. Noha személyesen még egyikőjüket sem ismertem, de sok hegymászó könyvet olvastam, köztük több magyart is, így nagyjából valamennyire el tudtam képzelni őket, az élményeiket és a kalandjaikat. És ez most más volt, mint egy sima élménybeszámolót olvasni valamilyen távoli vidékről, távoli hegyek meghódításáról. Most minden olyan közel volt, már mi is Nepálban jártunk, amikor ők elkezdték kiépíteni a felső táborokat, és amikor egyikőjük „packlunch”-ról írt, másnap mi is „packlunch”-nak nevezett előre csomagolt ebédet kaptunk a Bardia Nemzeti Parkban tett túránkhoz. Szóval az egész nagyon közeli és életszerű volt nekünk, mert tényleg közel voltunk a magyar mászókhoz, és tudtuk, hogy ha egy kis szerencsénk lesz, akkor akár találkozni is tudunk velük.

Ezt először egy alaptábori látogatással gondoltam megejteni, de aztán Ákos egy e-mailben figyelmeztetett, hogy a magyar csapat nem abból az alaptáborból „támadja” a hegyet, amelyik a mezei túrázó számára is megközelíthető, hanem az északiból, ahová egy hosszú, és veszélyes, egy szakaszon „blue ice”-al borított út vezet a Lete nevű faluból. Innentől Letére koncentráltunk, és írtunk leveleket a csapat tagjainak, hogy ha tudják már azt az időintervallumot, amikor valószínű visszatérnek a hegyről, és ha nem zavarunk a társaságunkkal, akkor írják meg, hogy mely hetekben várhatóak újra Letében. Na és persze tőlünk telhetően minden jót, erőt, kitartást és sikert kívántunk az Annapurna-I 8091m magas csúcsának meghódításához. Válasz ezekre a leveleinkre nem érkezett, hiszen ekkor már mindenki az alaptáborban, vagy attól feljebb tartózkodott, és csak műholdas telefonnal és internetkapcsolattal rendelkeztek, ráadásul áramuk is csak néhány órára volt egy nap, generátorról. Aztán jött a vesekövem, és az az őrült fájdalom, ekkor megint minden megváltozott, így a tervünk is. Csak a kórházra és Pokharára figyeltünk, de persze azért követtük a hegymászóink történeteit.

Amikor a buszon zötykölődtünk Pokhara felé, akkor különösen sűrűn frissítgettem a telefonomban az RSS olvasót, mert tudtam, hogy ekkortájt kell, hogy hírt kapjunk egy esetleges sikeres csúcstámadásról. Sajnos nem ilyen hírt pillantottam meg az apró kijelzőn, hanem a lehető legborzalmasabbat: „Horváth Tibor lavina áldozata lett” – amíg a bejegyzés teljes szövegét töltöttem be, még reménykedtem, hogy ez csak valami tévedés, vagy én értelmeztem félre a címet, de sajnos nem erről volt szó. Hosszú percekig csak bámultunk ki a busz ablakából, és próbáltuk felfogni, hogy a számunkra oly kedves csapat egyik tagja már nem fog visszatérni a hegyről, életét vesztette, és nem találkozhatunk vele, nem rázhatunk vele kezet, se a családja, se a barátai, a társai… Úristen, mit élhetnek át a többiek most a hegyen! Fel nem bírtuk fogni ép ésszel, milyen nehéz lehet most nekik és a családnak otthon. Erőss Zsoltért továbbra is izgultunk, mert róla nem volt hír, noha azt tudtuk, hogy ő még tovább merészkedett a csúcs felé, mint Tibor. Ha szerencséje van, ő nem került veszélybe, de az is lehet, hogy a magashegy fogja lett, és azért nincs hír róla. Szóval a hírek további sűrű követésével nem álltunk le, és vártuk, hogy Zsoltról is hírt kapjunk, de az nem jött… Aggódtunk érte, főleg, amikor megérkeztünk Pokharába, és az ég pontosan az Annapurna felől villámlott és dörgött. Ültünk a bringákon, áztatott minket a szemerkélő eső, és tekertünk a sötétben. Hát nem ezek voltak a legvidámabb perceink ezen az utazáson, azt meg kell hagyni. De nem volt mit tenni, az élet nem állt meg, szállást kellett keresnünk, és letelepedni valahol, hogy másnap mehessünk a kórházba. Nekünk is megvolt tehát a bajunk, de ez most mégis, hirtelen mind nagyon eltörpült amellett, ami velük történt. Este írtam egy levelet Vincze Szabolcsnak, az expedíció médiafelelős háttéremberének, aki otthon tartózkodott végig Magyarországon. A levélben felajánlottuk, hogy ha bármiben tudunk segíteni, akár a társaságunkkal, akár ügyintézéssel, telefonálgatásokkal, tényleg bármivel, akkor szívesen és örömmel állunk rendelkezésére a csapatnak, illetve ha a történtek miatt nem kívánnak velünk találkozni, akkor azt is teljesen megértjük. Hamarosan jött a válasz, hogy a csapat 5 napon belül megérkezik Pokharába, és vegyük fel a kapcsolatot Klárával, aki már meghívta őket egy gulyáslevesre. Később kaptam egy telefonhívást Delhiből, a Magyar Nagykövetségről, hogy adjam át az elérhetőségüket az expedíciónak, mivel arra szükség lesz néhány hivatalos dolog elintézésében. Ezt később át is adtam Kollár Lajosnak, az expedíció vezetőjének. Örültem, hogy ha csak ilyen apróságokban is, de valamit segíthettünk a csapatnak, akiknek most különben nagyon nem lehet könnyű.

Az érkezésük másnapján végre kiderült az ég, és az erkélyünkről megpillanthattuk az innen magasabbnak tűnő, de valójában csak közelebb lévő Macchapucchre 6997 méter magas csúcsát, ami úgy tört az égbe, mint az Alpokban a Matternhorn. Mellette balra feltűntek más hegyek is, közülük valamelyik talán az Annapurna I. Ezt innen nem tudtuk megállapítani, ahhoz túl messze voltunk, és túl „laposak” voltak azok a hegyek, amelyeknek a környékén véltük az egész Annapurna hegycsoport legmagasabb csúcsát.

A fiúk érkezéséről végül Kláritól kaptunk hírt, aki sajnos ekkor nem tudta meglátogatni őket, mivel Pokharában ez idő tájt sztrájk volt, ami azt jelenti, hogy minden motorikus jármű ki volt tiltva az utakról. Ezt a sztrájkszervezők annyira komolyan veszik, hogy ha meglátnak egy autót vagy motorost az utakon, annak kiszúrják a kerekeit, vagy akár fel is gyújthatják az egész járművet. Egyedül a repülők járnak csak, és persze az utakon a biciklisek, illetve a gyalogosok. Az utcák képe ezért teljesen megváltozott, a boltok csak félve nyitottak ki, mindent megkaptunk, de néha úgy kellett hátulról bejutni, vagy átbújni a félig leeresztett redőnyök alatt. Az aszfalton rengetegen sétáltak, és ott ahol máskor hangos autók és motorosok jártak, most gyerekek fociztak. A magyar hegymászó csapat is gyalogolt a repülőtértől a szállodájukig. A csomagjaiknak azért találtak egy kis kocsit, amit ki tudtak bérelni, így nem kellett cipelni, csak húzni maguk után azokat a hátizsákokat és hordókat, ami ekkor velük volt. Látva a hordóikat, mi is elgondolkodtunk a hordós megoldáson. Mennyire egyszerű és kézenfekvő dolog a műanyaghordó, hisz vízálló, és könnyen szállítható, akár nálunk is alkalmazható lehetne, hisz annyi helyi bringásnál látunk ilyen, vagy ennél még durvább, alumínium hordókat cipelni errefelé.

Nekünk szerencsénk volt, a fiúk szállodája csak pár utcára volt a miénktől, így könnyedén átsétálhattunk hozzájuk látogatóba. Elsőre Erőss Zsolt nyitott nekünk ajtót, nagy szakállban, műlábbal – A Cho-Oyu-ra 7100m-ig már így mászott fel, alig 8 hónappal a balesete és a lába elvesztése után. Számomra ez a “talpra állás” még nagyobb dolog, mint az előtte meghódított 8 nyolcezres. Bár az is igaz, hogy az erről a talpraállásról sok részletet nem tudok, de az, hogy valaki nyolcezresre induljon nyolc hónappal a lába lavinabalesetben való elvesztése után, már önmagában igen nagy dolog. Arra csak e bejegyzés írásakor találtam rá, hogy még film is készült ebből a történetből. Ha tehetitek, nézzétek meg helyettünk, nekünk sajnos ilyesmire nincs most lehetőségünk itt a messzi Ázsiában.
Zsolttal hamar nagy beszélgetésekbe kezdtünk, és pár perccel később a csapat többi tagjával, Földes Andrással, Kollár Lajossal és Mécs Lászlóval is megismerkedtünk. Mi is meséltünk, és ők is, utóbbinak a vége az lett, hogy módosítottunk a tervünkön, és pár nappal később nem a rövidebb, Annapurna Sanctuary túrára indultunk el, hanem a hosszabb, több élményt és kalandot ígérő Annapurna körüli túrára, aminek nagy részét ők is végigjárták az expedíció előtt. Az ő beszámolóik alapján kedvet kaptunk ahhoz, hogy elinduljunk erre a hosszabb, és több kihívást, de több élményt is nyújtó útra. Ezt ezúton is köszönjük, ha nem találkoztunk volna Veletek, most nem a csodás Manangból írnám ezeket a sorokat.

Sokan csak Erőss Zsolt nevét ismerik, hiszen ő volt az első magyar a Mount Everesten, és talán a legtöbb nyolcezres csúcsot meghódított magyar is ő. Azt azonban jó, ha tudjuk, hogy Zsolt mindig egy csapat tagja, és a többiek a csapatban sokszor épp oly sokat tesznek egy-egy sikerért, mint ő. Azt, hogy sokszor ő az, aki a csúcsra feljutók között van, kivételes adottságainak köszönheti, és persze ezen felül nyilvánvalóan a nagyszerű hegymászó tehetségének és akaratának. Utóbbiak azonban sok más társában is megvannak, akik lehet, hogy hét-nyolcezer méter környékén már nem tudnak olyan jól mozogni, mint Zsolt, mert nincsenek olyan jó született és/vagy szerzett adottságaik, de ettől még éppúgy részesei egy-egy sikertörténetnek, aminek a legtetején lehet, hogy csak Zsolt (vagy egy másik hegymászó) áll a csúcson. Egy ilyen sikerben mindig több ember kőkemény munkája áll, kezdve a szponzorszerzéstől, az expedíció megszervezésén át egészen a táborok, a biztosítások kiépítéséig, a nyomok kitaposásáig és a lejövetelig. Tehát egy ilyen expedíció mindig csapatmunka, és a siker mindig az egész csapat sikere, bárki is jut fel közülük a csúcsra. Ezzel a bekezdéssel nem Zsolt el nem vitatható hegymászó sikereit akarom lekicsinyíteni, csupán arra akarok rávilágítani, hogy ahhoz, hogy egy ember egy nyolcezres csúcsra feljusson így, ahogy Ők teszik, tisztán, oxigénpalack nélkül, saját expedíció keretében, ahhoz mindig egy komoly, kitartó csapat munkája szükséges – és Róluk van, hogy nem sokat szól a tömegmédia, csak arról az egy-két emberről, aki feljutott a hegy legtetejére.

A vacsorameghíváshoz én is hozzátettem, így Kláriéknál nagy pizzakészítésbe kezdtünk. Klári volt olyan rendes, és mindent beszerzett ehhez, így nekem már könnyű dolgom volt, csak az “idegen” konyhában kellett feltalálnom magam, és elkészítenem a pizzákat. Klári gulyáslevest készített, ami nagyon, de nagyon finomra sikerült, úgyhogy tripla volt az öröm, nagyon jól éreztük magunkat ezen az estén. Hazainduláskor Lajos még beleült kipróbálni az egyikünk fekvőbringáját is… Hát azt hiszem, ő is marad inkább a hegymászásnál. :)

A következő két napon a szünni nem akaró sztrájk szünetet tartott, ezért ekkor már csak búcsúzkodni szaladtunk fel a fiúkhoz, akik szintén továbbkészülődtek Kathmandu felé, kihasználva az alkalmat. Ekkor már mi is elfoglaltak voltunk, mert hála az ő inspirációjuknak, egy nagyobb hegyi túrára, az Annapurna Circuit-re készülődtünk. Ehhez el kellett készülnünk mindennel, be kellett vásárolnunk, és leginkább el kellett jutnunk az túra kiindulópontjához, amíg a sztrájk szünetel.

Nagyszerű volt Veletek találkozni, nagyszerű embereket ismertünk meg Bennetek, és köszönjük az együtt töltött időt! Ugyanezt elmondhatjuk Klári és a családja felé is, hozzátéve egy nagy-nagy köszönetet a szíves vendéglátásért és a sok segítségért, amit kaptunk Tőlelek. Remélem, hogy valahol, valamikor még újra találkozunk mind a magyar hegymászókkal és mind Klárival.

Ezúton is még egyszer őszinte részvétünk a Tibit ért tragédiát illetően! Nagyon sajnáljuk, ami történt, a blogbejegyzései és a barátai által beszéltek alapján nagyszerű ember lehetett.

Egy fontos dolog: Sajnos sok oldalon olvastam nem túl részvétteljes, átgondolatlanul megírt hozzászólásokat a történtekkel kapcsolatban. Én nem hiszem, hogy a mi olvasótáborunkból is születnének ilyen kommentek, de azért nyomatékosan megkérek Mindenkit, hogy ha hozzászól, előbb gondolja át, mit ír, és ha kell, inkább tartsa magában! Eddig nem volt itt soha cenzúra a kommentek között, és ezután sem szeretnék! Köszönöm!