Megérkezünk Bangkokba – Gyár- vagy lakótelep?

Bangkokba a második alkalommal 20 teljes napot töltöttünk. Erre szükségünk volt, mert össze kellett szednünk a sorainkat, be kellett fejezni a naptárat, nyomdába kellett adni, és meg kellett terveznünk az elkövetkezendő hónapokat.

A repülőben még leszállás előtt ért minket az első élmény. Először azt hittük, gyár- vagy raktártelepet látunk, de aztán ahogy süllyedtünk, rájöttunk, hogy nem, nem gyár ez, vagy legalábbis nem olyan gyár, amilyenre én gondoltam. Ez egy lakótelep. Vagy több lakótelep, ahogy tetszik. Ugyanolyan házak végeláthatatlan sora, kultúránk gyümölcse, éljen a sokszínűség! :) Bár ez igazából szerintem borzasztó. Próbálom elképzelni az ott élő emberek életét, és beleborzadok abba a gondolatba, hogy valószínűleg hasonlóan egyforma az életük is, mint a házaik. Remélem, és kívánom nekik, hogy tévedjek. De talán még azzal sem lenne baj, ha hasonló életet élnek (munka, karrier, család) ezzel sem lenne sok baj, ha ez a kultúra nem pusztítani saját magát és vele a bolygót. Mondom ezt én, épp egy repülőn ülve, igaz? :( :)

Yangonban utolsó este a szállóban összetalálkoztunk azzal a francia házaspárral, akikkel Mianmarba menet még a bangkoki repülőtéren összehozott minket a sors. Most megint együtt repültünk – ők is maximálisan kihasználták a 28 napos vízumot és ők is ugyanazzal a két olcsó géppel repültek, amivel mi is – és így összeállhattunk egy költséghatékony taxizásra is. Ezt Bangkokban a reptértől megismételtük, mert kiderült, hogy a szállójuk, amit kinéztek maradásra, csupán pár sarokra van Attila otthonától. Én navigáltam a taxisofőrt, és a végén amikor dugóba kerültünk, és egy fél kerületet meg kellett volna kerülnünk a kocsival, hogy egy jobbra kanyart bevegyünk, félreállítottam egy 4 sávos út legbelső sávjából, hogy most állj, mi fizetünk, kiszállunk, átkelünk a gyalogos felüljárón, és sétálunk! Így Zitával a ránkeső rész nem volt több 100 bhatnál, vagyis 700 forintnál, pedig az egész városon áttaxiztunk! Aztán a francia barátainkat egészen a szállodájukig vezettem, az ugyanis rajta volt az OSM térképen. :)

Attilánál, pizzát sütünk krokodilok és sárkánygyíkok között

Attilánál azonnal visszacsöppentünk a fantasztikus kényelembe és luxusba, a következő napokban én ezerrel intéztem a naptárat, de azért egyik nap sem felejtettünk el lemenni Zitával úszni és szaunázni egyet. Bizony nagy jóban volt részünk, és mindezt Attilának köszönhetjük, és egy hatalmas szerencsének. Attila nem egy aktív tag, amikor küldte a meghívását, még egyetlen referenciája sem volt (Te jó ég, lehet, hogy még mi sem írtunk róla azóta!?), de lévén magyar, és meghívott magához, teljesen megbíztunk benne az első perctől fogva és ezt nagyon jól tettük. Szóval ő nem az, aki minden nap nézegeti a profilját és hogy ki jár a városban, akin segíthetne, de azt, hogy mi Bangkokban vagyunk, éppen kiszúrta, és volt olyan jó fej, hogy írt nekünk, meghívott magához és ezzel rengeteget segített nekünk. Ha csak egy nappal később írunk kanapé-kérelmeket, vagy ha csak egy nappal előbb néz rá ő a CS profiljára, akkor esélyes, hogy egyáltalán nem találkozunk. És ha ő nincs nekünk, sokkal kevesebbet, sokkal kevésbé hatékonyan tudok csak dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy nagyon jó volt szép lassan megismerni Attilában egy nagyszerű embert, és néhány emlékezetes közös estét eltölteni vele.

Nagyon érdekes volt azt látni, hogy rajtunk kívül soha senki mást nem láttunk a medencében vagy a szaunában, de még a környékükön sem. Ironikus az egész, ha belegondolunk, hiszen azok, akik ilyen lakásokban élnek, nyilvánvalóan tehetősebbek az átlagnál, de ehhez úgy látszik, az kell, hogy sokat dolgozzanak, vagy legalábbis, hogy elfoglaltak legyenek, és ne érjenek rá élvezni azt a luxust, ami a házuk mellett van – a medencét és a szaunát, amiben mi, a nagy jóba csöppent olcsójános világutazók most oly nagy boldogan fürödtünk. De az is lehet, hogy csak megunták, mert minden nap ott van? Lehet, hogy én se úsznék minden nap, ha az év 365 napjában 1 percre lenne a lakásom ajtójáról egy 20m-es medence? A választ nem tudom, és félek, soha nem is fogom megtudni! :) Mindenesetre mi most Attila helyett is élveztük azt a sok jót, amit a lakása és a házhoz tartozó medence és szauna nyújtott.

Egyik este aztán mi is nekiálltunk a sütésnek, ismét a pizzát készítettük, ez volt a kis hálaajándékunk Attilának. Na meg persze nekünk se fájt annyira az a honétvágycsillapító pizza, amiről már Nepál és Kláriék óta álmodoztunk. Ott náluk készítettünk utoljára pizzát. :)

Attila egyik nap csurom vizesen állított haza. Odakint ugyanis szakadt az eső, és ilyenkor itt is, mint a világ legtöbb városában az emberek hajlamosak esernyőnek használni az autóikat, így nagy dugók alakulnak ki, amiket itt Bangkokban hála a motorostaxi szolgálatnak, még át lehet valahogy hidalni és ezt Attila sem volt rest kihasználni, annak ellenére, hogy ez egyben egy biztos bőrigázást is jelentett számára. Ez tetszett nekünk, őrültünk, hogy kész volt bőrig ázni egy talán órák hosszú, autóban, szárazban való kuksolás helyett, pláne, hogy így maradt még időnk beugrani együtt egy-egy talpmasszázsra a közeli masszázsszalonba zárás előtt.

Ez a masszázs, ha jól emlékszem 300 bath, vagyis kb. 2100 forint volt egy órára, és nagyszerű volt! Később Zita az olajos masszázst is kipróbálta, de az annyira nem jött be neki. Én másodjára a thai masszázst választottam, na az kemény volt, megnyúztak, és még egyszer meg is ropogtattak rendesen, de igazából nagyon jó volt, csak lehet nem kellett volna előtte futnom, mert így a lábizmaim egy kicsit odavoltak, hisz elszoktak a futás adta terheléstől, én meg persze megint nem bírtam megállni, hogy ne csak keveset és lassan fussak elsőre.

A masszázshoz gyalog mentünk és én közben elmesélte Attilának, hogy délelőtt, amikor kimentem futni a közeli Lumpini parkba, a füvön futottam, hogy ne verjem szét a lábam a betonon, de ez így utólag már tudom, merész dolog volt, mert az egyik bokor mögül egy hatalmas sárkánygyík (vagy mi a fene?) mászott ki elém a nyelvét sziszegtetve, én meg majd beugrottam a tóba ijedtemben. Erre Attila elmesélte, hogy egy éve volt itt egy nagyon nagy árvíz, amikor is rengeteg otthon és város, illetve városrész víz alá került, és sokan csak a „hiénák” által üzemeltetett méregdrága csónakokon tudtak eljutni az otthonukhoz, ezért pl. a munkahelyén több alkalmazottnak hotelszobát voltak kénytelen bérelni, mert ha minden nap hazamennek, be sem értek volna a munkába soha, vagy ha igen, a gatyájukat is otthagyták volna a csónakosoknál. De nem is emiatt mesélte el ezt a történetet Attila, hanem a sárkány kapcsán azért, mert az árvíz miatt kiszabadult egy nagy csomó krokodil is, akik szabadon kószáltak mindenfelé, amíg újra be nem fogták őket. Ehhez képest az én sárkányom a parkban mindjárt nem volt akkora nagy para! :)

Nem tudom, hogyan tudnánk meghálálni azt a rengeteg mindent, amit Attilától kaptuk, de majd még gondolkodom, még hosszú az élet… :) Mindenestre most még egyszer nagyon köszönjük Attila, óriási volt nálad és veled lenni!

Goynál, CS élmények és történetek

Attilának pár nap után el kellett utaznia Laoszba a munkája kapcsán, ezért mi átköltöztünk Goyhoz, egy nagyon kedves lányhoz, aki az édesanyjával és a hugával él egy kis kétszintes házban a Victory Monument-től 15 perc sétára. Őket Couchsurfingen keresztül ismertük meg, ahogy még sok más CSert is Goyon keresztül, merthogy ő szeret egyszerre több csapatot is vendégül látni, aminek mi igazából örültünk, mert így ismerkedtünk össze egy három fős spanyol bandával is. A srácok meséltek egy Ko Tao nevű szigetről, ahol a világon a legolcsóbban teheti le az ember 18 méterig a búvárvizsgát egy 5 napos tanfolyam keretében a gyönyörű szigeten, amivel egyébként három másik, állítólag még gyönyörűbb sziget szomszédos. Ezt azóta már be is építettem a 2013-as útitervünkbe Bali és Ausztrália felé. Egyikük egyébként egy nagyon érdekes projectben vesz részt, ez a hizkimizki.com, ami végképp értelmetlenné teszi valahol az én kis szótáras magánakciómat, de nem baj, ezért még folytatom, mert élvezem. :) (különben is mindjárt vége, ha elértük Ausztráliát, utána már csak egy új nyelv marad, a spanyol, de az egész Dél-Amerikán át!) Ez a hizkimizki egy kis adatbázis, aminek az outputja egy a két kiválasztott nyelv közötti apró, egy-két oldalra kinyomtatható mini szótár az utazó számára legfontosabb alapszavakkal. Királyság, nem? :)

Aztán volt itt még Goynál egy ausztrál bringás srác is, akit én navigáltam a címünkre telefonos segítséggel, és akivel aztán rengeteget beszélgettünk. Dave azóta már önkéntesként tanít valahol Kambodzsába, ahová Kuala Lumpurtól kezdve egész végig bringával tekert el, és közben fantasztikus élmények érték, amelyekről nagy lelkesedéssel mesélt. Mi is meséltünk neki, illetve megmutattuk a naptár előnézeti oldalait. Szegény a pamíri képektől teljesen kész lett és annyira rápörgött a témára a történeteink után, hogy azt mondta, már nem is érdekli DK-Ázsia, hanem Közép-Ázsiában akar bringázni, azokon a tájakon. Persze aztán egy sör mellett megbeszéltük, hogy ráér még, mindennek eljön az ideje és különben is, ő jobb, ha csöndben marad, hiszen pofátlanul fiatal, csupán 22 éves, és máris ekkora kalandokra vállalkozik. Én ennyi idősen még csak gondolatban sem léptem túl Európa határain. :)

Volt még egy érdekes történet Goynál. Érkezett egy német szabadúszó srác hozzá, aki a laoszi útja után ide futott be egy éjszakára, mielőtt visszarepült volna hazájába. A srác nem bírta a légkondit a szobában, amiben mi laktunk a spanyol srácokkal, mire Goy felajánlotta, hogy akkor aludhat az ő szobájában, de ezt a srác kicsit félreértette és az éjjel bepróbálkozott Goynál, aminek a vége az lett, hogy aztán az előszobában aludt a fickó. Ezt Goy utólag mesélte, és furcsa volt hallani, mert amúgy a srác teljesen rendben volt, jókat beszélgettünk vele, képben volt teljesen Magyarországról, az aktuális otthoni politikai balhékról, és még egy laoszi SIM-kártyát is kaptunk tőle. Szegény, most már értem, miért ült olyan furcsán ott a lépcsőfordulóban az éjszaka közepén, mikor lementem vécére. Csalódott volt, vagy zavarban volt… Hát, ilyenek is történhetnek Couchsurfing közben, de ez még egy jobbik történet, csak egy félreértés történt, más semmi.

A kerékpárok nagyszervíze és Köszönet a Nazca-nak!

Goyéknál tartottunk egy bringaszerelő napot, amikor durván szétkaptuk a bringákat, ahogy eddig talán még soha. Olajt cseréltünk a Rohloff-okban, lecseréltük az igencsak megkopott első lánctányérokat (azt az egyet bringánként!), és a láncot. Ezután koppantunk, mert elkezdtek szalajtani a gépek, amit nem gondoltunk volna, mert a hátsó kis fogaskerék egyáltalán nem tűnt kopottnak. Azért lehetett még közlekedni a gépekkel, ami nagy szerencse volt, mert el kellett velük hajtanunk a Lumpini park mellé egy bringás boltba, mert a hátsó fogaskerék leszedéséhez nem volt meg minden szükséges szerszámom. Csak pont az az egy, ami hiányzott nekik a boltban, így amikor a boltos srác is kihozta a szerszámait és én is megtaláltam a hiányzó darabot a kis szerszámos táskámban, hamar kicseréltük azokat a fogaskerekeket. Utólag jutott eszembe, hogy lehet elég lett volna, ha megfordítjuk a fogaskereket, na de ezt majd legközelebb. És ha működik a fordítás, akkor ez a két pár fogaskerék úgy tűnik, elég is lesz a kitűzött 40 ezer kilométerre. Az első lánctányérokat egyszer már megfordítottuk, még Törökország végén. Igaz, azok azóta sem szalajtottak még, de ezt nem is akartuk megvárni. Kaptunk cserét Indiába a Nazca-tól, amit ezúton is köszönünk, most felhasználtuk őket! A hátsó fogaskereket még a Rohloff magyarországi képviseleténél vettünk indulás előtt és azt idáig cipeltük.

A bringákról most még egy pár szót hagy mondjak, mert nagyon rászolgáltak. Kaptak mindent, rengeteg port, rengeteg sarat és sok rossz úton végigzörgettünk rajtuk, keresztül sok országon. Az enyémen ráadásul biztosan több, mint 30kg csomag figyel, pedig a csomagtartó hivatalosan csak addig lenne terhelhető. Ez meg is látszott, hiszen két helyen már eltört, igaz, pont olyan helyen, ahol két fém szorítóval orvosolni tudtuk a problémát (Emlékeztek, így került Mercedes alkatrész a bringámra Tádzsikisztánban!), amit ezért aztán nem is róhatunk fel hibaként, hiszen tudjuk, hogy túlterheltük a bringát. Ezen felül nem sok gond volt vele, csupán egy-két fékpofa csere, bowden csere, markolatváltó tisztítás, és ennyi, a gépek bírják, állják a sarat, már több mint 12 ezer kilométer óta – ha a túra előtt megtett távot is hozzáadjuk. Szóval egy nagy pirospontot most itt a blogban is kapnak tőlünk, mert igazán megérdemlik, elismerés és köszönet a Nazca-nak (akik egyébként egy holland házaspár, ők tervezik és gyártják, rakják össze a bringákat néhány alkalmazottal), nagyon jól összerakták ezeket a Gaucho fekvőbringákat meg vagyunk elégedve. Bocsánat, tudom hogy ez kicsit reklámszagú, de kikivánkozott belőlem, mert hűséges paripáink már 16 hónapja és nem is nagyon dícsértem még őket különösebben a bejegyzésekben, pedig megérdemlik. Külön nagy köszönet az Evobike-nak is, hiszen ők a Magyarországi forgalmazói a Nazca-knak, és ha ők nem állnak mögénk, most biztos nem ilyen vérprofi bringákban ülnénk.

A sikeres fogaskerék csere után fordultunk egy tiszteletkört a Lumpini parkban, ezúttal Zita is láthatta a nagy sárkánygyíkot, és pózoltunk egyet a szeretett kerékpárjainkkal a tó előtt, háttérben a felhőkarcolókkal. Bangkokban bringázni egyébként nagy feeling volt, nem volt olyan vészes a forgalom, és ekkora megalopoliszban még talán sosem bringáztunk, magasvasúttal és felhőkarcolókkal a fejünk felett. Persze a szmogot nem szerettük, néha még a fejünk is fájt tőle, és a 20 nap végére már nagyon vágytuk el a városból, de ne rohanjunk még annyira előre.

Dobostorta és napi két thai himnusszal Lórándéknál

A másik alkalom, amikor nagyobbat bringáztunk Bangkokban, az az volt, amikor átruccantunk Lóránd-ékhoz vendégségbe. Lóránd az a diplomata az itteni magyar nagykövetségen, aki a legtöbbet foglalkozott velük, ő adott nekünk tanácsokat a környékről, ő vette át és adta oda nekünk a csomagot, ami Kathmanduba nem érkezett meg időben, ezért Madhukar barátunk ide küldte nekünk tovább. Ebben a csomagban volt néhány alkatrész, amit egyébként igaz, az indiai szubkontinensen, ahol eredetileg szerettük volna megkapni, nem kapni, de vicces, hogy itt már könnyedén be tudtunk volna szerezni őket. Néhány fékpofáról és az Ortlieb táskákhoz való csatról van szó.

Szóval Lóránd meghívott a családjához egy vacsorára, ahová kerékpárokkal érkeztünk és ahol nagy vendégszeretet keretében pörköltet kaptunk galuskával. Ezt csak az értheti igazán, aki volt sokat idegenben, ahol senki nem beszél magyarul és sehol nem tud senki (még mi magunk sem) jó magyar ételt főzni. Leírni nem tudom, mennyire jólesett a hazai íz, és mennyire jó volt néhány honfitársunknak magyarul egy fényképes vetítés keretében élménybeszámolót tartani, és mesélni az élményeinkről, valamint meghallgatni egynéhányat az ő történeteikből. „Apa, képzeld, láttunk egy magyar éttermet – itt is van McDonald’s!” :) Vagy tudtátok például, hogy Bangkokban egy bizonyos időpontban reggel és este lenyomják a hangosbemondókban a thai himnuszt, és ilyenkor mindenütt erre a pár percre megáll az élet? Ezt mi is hallottuk egyszer, de mi nem vágtuk le, mi van, Lórándék mesélték ezt el nekünk, ők minden áldott nap megélik. Az i-re a pontot ezen az estén egy dobostorta tette ki! Ilyesmire végképp nem számítottunk. Nagyon köszönjük, hogy nálatok lehettünk, igazán jól éreztük magunkat ezen az estén.

Ebben a bejegyzésben inkább emberekről és történetekről meséltem, de a következőben majd bejárjuk a híres turistagettót, a Kao San Road-ot, csónakázunk, plázázunk, eszünk utcai kajákat és teszünk egy látogatást a királyi palota környékén is. Aztán elindulunk végre újra kerékpárokon! Már én is nagyon várom, hogy végre az útinaplóban is újra bringára szálljunk, és elkezdődjenek ismét azok a fajta élmények! :)

Bangkokban ezen a második alkalommal 2012. október 20-tól november 8-ig voltunk, de ennek most még csak a felét sikerült elmesélnem.

A repülőtéren

Bangkok Suvarnabhumi repülőtérre az éjszaka közepén szállt le a gépünk. A bringástáskáinkat kihozta a futószalag, de az már kezdett gyanús lenni, hogy a hozzájuk kötözött sátorcövekes zsák külön jött. Szétbontották az előzőleg általunk összekötözött táskákat, és külön-külön utaztak. Szerencsére nem veszett el semmink. A bringákat egy külön helyen, a túlméretes csomagoknál kellett felvennünk. Ide Zita először simán besétált, úgy szóltam rá, hogy „Hé, ne menj be, ez már nem az a hely!” – Itt nem szabad mindent, új országban vagyunk, ahol új szokások vannak, ez már Thaiföld. Ez egyébként a csilivili, óriási repülőtéren is látszott, enni lehetett volna a padlóról és futószalagon vittek minket mindenhová. A bringákról is hiányzott egy-két papírdoboz, de hála az égnek nem esett bajuk. Persze erre már csak akkor jöttünk rá, amikor órákkal később a váróban összeraktuk őket. Sok meló volt ezzel, mert nem csak a táskákban kellett elrendezni a cuccainkat, azokra még a pántokat és akasztókat is vissza kellett szerelni. Mert azokat Dhakában leszereltük róluk, nehogy letörjenek a repülőút során. Nem is tört el egy sem, mert benne voltak a táskában. :) A biciklikkel a szokásos meló volt, a kormányt összecsavarozni és csavarragasztózni a villával, az üléseket, pedálokat visszaszerelni, kerekeket felfújni, fejtámlát visszarakni az ülés tetejére. Ez persze mind együtt hosszú órákig eltartott. Közben a bengáliaktól teljesen eltérő kinézetű muki odajött minket csodálni. Biztonsági őr volt, nem szólt egy szót sem, csak távolról nézett, majd mikor ránéztem, egy olyan hangot adott ki, mint amikor rálépünk egy macskára, majd nevetni kezdett. :-o Tényleg más országban vagyunk.

Én közben már nagyon fáradt, vagyis inkább álmos voltam, ugyanis egy percet nem hunytam az egész éjjel. De mivel még csak a reptéren voltunk, nem volt mit tenni, menni kellett. Levittük a bringákat a földszintre egy futószalagon, majd kitoltuk őket az óriási ajtón. Odakint soksávos utak kanyarogtak a felüljárókon, és a széles járdát keresztezve mi magunk is hat sáv aszfalton találtuk magunkat.

Biciklivel Bangkokban – Könnyű és egyszerű, vannak szabályok és be is tartják őket!

Makulátlan volt az út, és így kora reggel még üres. Köd volt, a táblákat csak közelről láttuk, érzésre mentünk, mert a GPS alapján nem mentünk semmire. Kilométereket hajtottunk csak mire kiértünk a repülőtér kihajtóján. Itt lekanyarodtunk egy alsóbbrendű útra, ez nem volt egyszerű, mert többször be kellett sorolnunk balra több sávot, de mivel a forgalom még enyhe volt, ezért sikerült. Utoljára a párizsi repülőtérre menet csináltunk ilyet a Dúdékkal, amikor kikísértem őket a repülőtérre. Persze akkor ott a jobb oldalt közlekedtünk, és jobbra kellett átsorolni vagy 5 sávot, hogy újra az út szélén tekerhessünk.

Az alsóbbrendű út is volt vagy négy sávos, és itt már találkoztuk forgalommal is. Teljesen valótlan volt az egész. Sávok voltak felfestve az útra, és mindenki a sávokban hajtott. Ráadásul senki sem dudált! Nekünk meg még külön helyünk is volt az út szélén. Hihetetlen… Ez egy teljesen más világ!

Én viszont rettentő álmos voltam, úgy éreztem, eldőlök a kerékpárral, mert mindjárt elalszom. Megálltunk egy benzinkútnál, ahol Zita kért, és kapott forró vizet, ebben feloldottunk egy-egy instant kávét, amitől valamennyire magamhoz tértem. Innentől már könnyebben ment a tekerés. Összesen közel 30km-t tekertünk, mire megérkeztünk a címünkre. Ezalatt alig hallottunk dudálást, senki nem kanyarodott ki, vagy vágott be elénk, és úgy általában, senki nem jött közel hozzánk, volt helyünk az úton, csak a piros lámpáknál mentünk közel az autókhoz, de azok álló autók voltak a sorban – kielőztük őket, még erre is volt helyünk, a pirosnál a legelejére osonni a sornak, a robogósok mellé! Micsoda oltári közlekedéskultúra, hát ez valami elképesztő! Az út nem csak, hogy könnyű volt, hanem egyenesen felüdülés.

Csak kiülünk az utcára egy shake-el nézni az életet, és élvezni, hogy…

>A helyünk a Touch Café felett volt James-ék Couchsurfing szállásán, a második emeleten. Ők egy muszlim család, akik egy kávézót üzemeltetnek, és a felett szívesen látják az utazókat is, az első este ingyenes, utána 100 Bhat, vagyis kb. 700 forint fejenként, de van ventilátor és wifi, az utcán pedig rengeteg utcai kajálda.

Nem messze tőlük van egy 7Eleven is, ez egy szupermarket, vagyis nem annyira szuper, inkább csak lánc, és sok kicsi van belőlük mindenütt, és persze mind ugyanolyan. Itt vettünk SIM kártyát 100 Bhat-ért, mert az internet az drága, és nincs olcsó csomagjuk, a 2G-t is órákban mérik, nem Kbyte-okban, úgyhogy úgy döntöttem, ez nekünk most nem kell. Mivel az ország fejlett, úgyis találunk majd itt-ott wifit, az meg elég lesz, nem baj, ha nincs a zsebünkben többé az a fránya internet. A 7Elevenben mindenféle jegeskávékat és Shake-eket is csapolhat magának az ember, amit aztán a pénztárnál kifizet. Ilyesmi nemhogy Bangladesben, de se az utunk során, se otthon Magyarországon nem volt még. Micsoda jólét, egy-kétszáz forintért kapsz finom, agyoncukrozott jeges löttyöket! Később felfedeztük, hogy ilyet utcai shake-eseknél is kapni, ahol az orrod előtt készítik el lefőzött kávéból, vagy különböző teákból a történetet, amit aztán ráöntenek a jégre és a turmixgéppel kásásítják. Igaz ezt csak nappal láthatjuk és élvezhetjük, mert ők éjszakára összepakolnak. A 7Eleven 7/24 nyitva van. Kiültünk Zitával az utcára, egy bolt lépcsőjére shake-ezni, és nézni az utcai életet. Elképesztően élveztük. Nem volt túl meleg, már este volt, a kezünkben egy jeges ital, és senki nem bámul ránk, nem állnak körbe, csak egy bringás mosolyog rám gurulás közben. Óriási! Végre, nem mi vagyunk a figyelem középpontja! Na meg aztán eleve nincs azaz őrület, senki nem dudál az utcán, a forgalom szépen halad a maga rendjében, a sávokban, aszfalton, rendes autók és robogók, semmi tákolmány, semmi kátyú, semmi por, jól szervezett minden, és civilizált, működő nagyváros ez, tele egyelőre a mi lelkünknek új és megnyugató élettel.

A thai rántott csirke hamar a kedvencünk lett, ahogy a leves is, amit tésztával és hússal adnak, na meg rengeteg ropogós zöldséggel és egy nagyon finom, szintén ropogós fehér csírafélével. Ilyenből szinte minden nap eszünk egy-két tányérral (30-40 Bhat, 210-280 Ft)

Ingyen tömegturistáskodunk – Bangkok neve, a thai nyelv, a Floating-, és a Train Market

James-ékről említettem már, hogy muszlimok. A déli szomszéd, Malajzia is muszlim, és ezt meglovagolva James nekik szervez Bangkok körül utakat, így történt, hogy ingyen beszállhattunk az egyik ilyen reggeli dupla mikrobuszos járatba. Szóval nem elég, hogy alvás nélküli éjszaka után érkeztünk meg, egy délutáni szunyókálás, és persze a rendes esti alvás után második nap már hajnali ötkor keltünk, és szálltunk be a James-ék kávézója előtt álló légkondicionált mikrobuszba. Az utasok egy Kuala Lumpur-i tanárcsapat voltak egy egyetemről, jót beszélgettünk velük az úton, ami beletartott vagy egy órába is, mert 100+ km-re mentünk DK-re a fővárostól.

Apropó, tudtátok, hogy Thaiföld fővárosa nem csak, hogy a világ egyik legnagyobb városa, 10-12 milliós lakossággal (attól függ, kit kérdezünk/hol nézzük), hanem a világ leghosszabb nevű városa is? A hivatalos nevén a várost thaiul így írják: กรุงเทพมหานคร อมรรัตนโกสินทร์ มหินทรายุธยามหาดิลก ภพนพรัตน์ ราชธานีบุรีรมย์ อุดมราชนิเวศน์ มหาสถาน อมรพิมาน อวตารสถิต สักกะทัตติยะ วิษณุกรรมประสิทธิ์ és így mondják, angolul fonetikusan pedig így írják: Krung Thep Mahanakhon Amon Rattanakosin Mahinthara Ayuthaya Mahadilok Phop Noppharat Ratchathani Burirom Udomratchaniwet Mahasathan Amon Piman Awatan Sathit Sakkathattiya Witsanukam Prasit. A jelentése pedig, bocsánat, de nem fordítom le: The city of angels, the great city, the residence of the Emerald Buddha, the impregnable city (of Ayutthaya) of God Indra, the grand capital of the world endowed with nine precious gems, the happy city, abounding in an enormous Royal Palace that resembles the heavenly abode where reigns the reincarnated god, a city given by Indra and built by Vishnukarn. :) Szóval vannak itt vicces dolgok, és most már azt is láttátok, hogy hogyan beszélnek itt az emberek. Még nem volt érkezésem elkezdeni thaiul tanulni, és lehet, hogy nem is lesz, lehet, hogy hosszú idő óta (Európa óta?) ez lesz az első ország, amelynek nyelvéből nem készül majd saját gyártási kisszótár. Van valami öt vagy hat „tónusuk”, amelyek között mi nem is nagyon halljuk a különbséget, de emiatt ugyanaz a szó jelenthet teljesen mást is, mint a mi fülünknek ugyanúgy hangzó társa. Meg eleve ezek a hangok, ez a hangképzés, valahogy sokkal távolabb áll tőlem, most jövök csak rá, milyen egyszerű volt a bangla, és mennyire szerettem. Meg úgy eleve Bangladest, minden nehézségével együtt már egy kicsit otthon éreztük magunkat ott két hónap után. Jó volt, hogy beszéltük kicsit a helyi nyelvet, hogy bárkinek az arcára tudtunk vele csalni egy mosolyt. Itt Thaiföldön, igaz, hogy a mosolycsalás az egy egyszerű mosollyal is megy bárhol, bármikor bárkinél (és ez azért önmagában nagyszerű, hívják is a „mosoly országának Thaiföldet), de mivel meg se tudunk nyikkani, és ha az illető nem beszél angolul, akkor marad a tiszta mutogatós ektiviti, ezért egy kicsit néha az elején elveszettnek, idegennek éreztük magunkat a helyen. Persze ehhez az is kellett, hogy mint már részleteztem, ez egy teljesen más világ, nem csak kultúrájában, hanem fejlettségében is. Már ha szabad azt fejlettségnek neveznek, hogy itt ketten ülnek a legtöbb 5 üléses taxiban, míg odaát hatan-nyolcan egy 125 köbcentis természetes földgázzal, elektromos árammal, vagy emberi erővel hajtott riksán.

Na, de teljesen elkanyarodtam mindenfelé, miközben mi csak nyílegyenesen száguldottunk az autópályán, olyan sebességgel, amellyel szárazföldön szerintem utoljára a saját céges autómban haladtam, még otthon a malmokat hajtva. A desztinációnk DK-re volt Bangkoktól, először a Floating Market-nél álltunk meg, vagyis az úszó piacnál. Itt fejenként 200 Bhat-ér befizettünk egy szűk egy órás hajókázásra a csatornákon, ahol mindenféle árusok árultak alapvető árúkat, na és persze rengetegen szuveníreket is. Az egyik ilyen szuvenírárús egy kampós végű bottal úgy húzott oda minket csónakostul a boltja elé, és kezdte a jól betanult mondatokat mosolyogva. „Just look”, „Good price for you”, „Give me a price, how much do you want”, de az egész a kampós behúzás ellenére nem volt számunkra nyomasztó, mert tényleg nem erőltette, és közben kedves volt és végig mosolygott, és a végén se volt mérges, amikor nem vettünk semmit. És ez aztán nem ismétlődött meg minden méteren és minden percben, na meg mivel teljesen újak voltunk az egész országban, még fel sem fogtuk igazán, hogy Thaiföldön vagyunk, csak úgy pislogtunk mindenre.

A második megálló a „Train Market” volt, na de nem ám vonatra szálltunk, hanem a síneken mászkáltunk, ami először fel sem tűnt. Direkt a vonat érkezésére időzítve érkeztünk meg erre a helyre, amiről Zita szerint egy jelenet is készült egy Indiana Jones filmben – igaz ezt nem sikerült megtalálni a Youtube-on, de ha Ti tudjátok, miről beszétek, akkor linkeljétek be, nekem nincs meg ez a jelenet. Szóval jött a vonat, és az árusokra ekkor már nagyban fütyült egy rendőrféle, mire ők az erre a célra kiépített síneken beljebb húzták a szekrényeiket, és beljebb rámolták a portékáikat, és felhajtották a mélyen az egyenes utcácska (vagyis a sinek) fölé nyúló árnyékolóikat. Aztán megérkezett a vonat, és távozott is:

Attilánál, hihetetlen nagy kényelemben és jólétben

Ezután sikerült elveszteni a csoportunkat egy pár percre, de aztán meglettünk és száguldottunk haza, délben már otthon is voltunk, és olvastuk a CS-n, hogy egy Attila nevű magyar meghívott magához. :O Ezen éppúgy meglepődtünk, mint ahogy örvendtünk is. A profilja üres volt, de magyarul szólt a telefonba, így aztán megbíztunk benne, és ezt nagyon jól tettük! :) Róla, és arról az elképesztő jólétről és kényelemről, amiben a következő napokban részesített minket, majd inkább Mianmar után szólok, merthogy a visszaérkezésünkkor is eltöltöttünk nála néhány napot, és az tartalmasabb volt, akkor sikerült több időt eltölteni vele. Most legyen elég annyi, hogy el sem akartuk nagyon hinni, hogy főznek ránk, és hogy bármikor lemehetünk úszni egy 20m-es medencébe, amikor akarunk. Azon kaptuk magunkat, hogy két napig ki se mozdultunk a házból és annak az udvarából, elképesztően tudtuk értékelni ezt a jólétet, ezt a tisztaságot és kényelmet, ami körülvett minket. Ezt ezúton is nagyon-nagyon köszönjük Attilának – Olyat kaptunk Tőled, amit amúgy kívánni sem mertünk volna! :) Ugyanakkor az is hozzátartozik az érzéshez, hogy ez a nagy kényelem szinte hihetetlen, vagy inkább valótlan volt azok után, amit Bangladesben láttunk és átéltünk. Persze értékelni és élvezni ettől még tudtuk, nagyon is. Szóval nagyon jó, és érdekes is volt ez a nagy váltás, na de erről mint már írtam, majd később bővebben! ;)

Közlekedés az aszfalton: busz, taxi

Indulás előtti nap elmentünk busszal egy közeli bevásárlóközpontba, ahol beruháztunk egy hátizsákra. A másikat Attilától kaptuk, egy pont ugyanolyat, mint amilyet vettünk is, csak más színben. A várost érdekes volt látni így, a felhőkarcolók között a kétszer sok sávos sugárúton a busznak még fapadlója volt, és odabent majdnem olyan koszos és kaotikus volt minden a buszban, mint egy bangladesi társában. Ugyanakkor a szabályok itt már működtek és az egész város is noha talán még zsúfoltabb, rohanóbb és hangosabb volt, mint mondjuk egy Chittagong, de ezért mégis élhetőbb, méghozzá sokkal élhetőbb volt számunkra. Büdösebb is máshogy volt, éreztük a szmogot, a benzingőzt, de a por az nem szállt, és nem volt akkora mocsok mindenütt. Sőt, kifejezetten tisztának mondjuk Bangkok-ot, persze minden csak viszonyítás kérdése. James-nél találkoztunk egy Tom nevű férfival, aki egyenesen Amerikából jött ide, hogy itt éljen egy kicsit és angolt tanítson. Ő szó szerint kifakadt nekünk, hogy mi ez az őrület, ez a káosz az utakon, hát majd meg lehet itt bolondulni. Mire mi elmondtuk, hogy honnan jöttünk és hogy ott mi van, és hogy azok után ez itt nekünk kész felüdülés, itt minden könnyű és egyszerű, itt szabálykövetőek az emberek, és könnyen átlátható, kellemes a forgalom. Ő ezt nem így látta, hanem épp ellenkezőleg! Mi lesz velünk Amerikában, ha eljutunk oda? Olyan egyszerű lesz és kiszámítható, hogy az innen nézve nekem most elöljáróban szinte unalmasnak tűnik már. Persze biztos nem lesz az…

Hajnalban nem járt se a vonat, se a busz a reptérre, ezért kénytelen voltunk egy taxit fogni, és autópálya nélkül, a hosszabb, lassabb, de olcsóbb után kimenni a repülőtérre, 221 Bhat-ért. Ez ahhoz képest, hogy fél órás menet volt még így hajnalban is, és a reptérre ment, nem volt drága, kétezer forintot sem hagytunk ott. Persze nekünk ez még mindig drága, így nem fogunk Bangkokban mostanában taxizgatni, legfeljebb, ha négyen vagyunk egy csapatban, mert úgy akár már olcsóbb is lehet a tömegközlekedésnél. A reptéren aztán becsekkoltunk, és ott már el is kezdődött Mianmar, mivel már összefutottunk jó pár arccal, akikkel aztán együtt repültünk az új országba

Bangkokba 2012. szeptember 16-án hajnalban érkeztünk, és 22-én reggel 7:15-kor szálltunk fel.

Az 50 éves sakktábla város

Pakisztán fővárosa, Iszlámábád nagyon fiatal város, alig 50 éves, és ez jól látszik már a térképén is. A várost a tervezői szektorokra osztották, és a szektorokat mint a sakktáblán a mezőket, sorok szerint betűkkel, oszlopok szerint számokkal azonosítják.

Mi az F-8/1-ben laktunk. A per egy a subsector-t, vagyis az alszektort jelőli. Ebből minden szektorban négy van, a bal alsó, vagyis a délnyugati része a szektornak az egyes, majd így megy egészen körbe a jobb alsó negyedig, ami a négyes. Középen pedig egy markaz, vagyis központ található, ahol nem lakóházak, hanem irodák, hivatalok és boltok vannak. Minden szektornak van markaza, de azért persze megtalálhatóak máshol is közértek, mert előfordulhat, hogy ha egy szektor sarkán laksz, akkor a legközelebbi markaz több mint egy kilométerre van tőled. Így volt ez velünk is a G-8/1-ben, de szerencsénkre talán 200m-re se tőlünk volt egy minimarkaz, éppen csak néhány bolttal, talán két kifőzdével (itt étteremnek hívják, de a leglepukkantabb magyar főzelékfaló is Gundel étterem lenne ezek mellett, ezért nem írok éttermet), és egy fodrásszal.

A zöldségesnél és a fodrásznál

Szóval erre a kis térre jártunk ki reggelente megvásárolni az élelmiszereket, és tök jó érzés volt, hogy egy idő után megismertek az emberek, úgy köszönt ránk a zöldséges, mint egy törzsvásárlójára, és amikor nem bringával mentünk, hanem csak gyalog, rögtön kérdezték, hogy hol hagytuk a bicikliket. Ugyanitt még épp jókor, a TV interjúk előtti este beugrottunk a fodrászhoz levágatni a hajam. Előtte rutinosan megkérdeztük a zöldséges haverunkat, hogy mennyi egy hajvágás, így már a fodrászüzletbe belépéskor tudtuk, hogy nem szabad 80 rupinál (200 forint) többet adnunk. Mikor megkérdeztem, hogy mennyi a hajvágás, a fodrászunk azt mondta, 200 rupi. Én persze kinevettem, hogy miről beszél, hát a hajvágásnak errefelé 80 rupi az ára. Miért mond nekem 200-at, mert külföldi vagyok? A válasz egyszerű volt és őszinte: igen, azért! :) Na hát én meg ezért megyek most el hajvágás nélkül, és így is tettünk, kimentünk a bringákhoz, és készültünk az induláshoz (tényleg!), amikor kiszólt az üzletből a fodrász, hogy oké, rendben, jöjjek vissza, levágja 80-ért a hajamat. A fickó nem volt gyenge, 1 órán keresztül vágta a hajamat, soha életemben nem ültem egyhuzamban ennyit egy fodrásznál, még az esküvőnk előtt is csak úgy berohantam valahová, hogy rakjanak gyorsan rendbe.

Mondjuk az is igaz, hogy talán meg tudnám még számolni a két kezemen, hogy hányszor jártam életemben fodrásznál, ha emlékeznék. Ez a csávó még egy teaszünetet is beiktatott, és nem tudom, hogy ez külön nekünk (merthogy még Zita is kapott teát, aki csak várt rám) járt csak, mert külföldiek voltunk, vagy ez az alapszolgáltatás része. A lényeg a lényeg, hogy szépen levágta a hajamat, ezért a végén egy kerek százas ütötte a markát. Zita aztán még igazított rajtam, mert elől túl sok hajam maradt, és a szakáll-bajusz vágást nem vállaltuk be a fodrásznál. Na nem azért, mert féltünk, hogy pakisztáni barátunk elvágja a torkom, hanem egyszerű anyagi megfontolásokból.

A világ legszerencsésebb embere: Nazim barátunk

Hosszú idő óta most először éltünk újra olyan napokat, amikor egyhuzamban sokáig az eredetileg kitűzött 10 euró alatt maradt a költségünk. Tettük ezt úgy, hogy a szállásunkra minden nap rögtön elment a 10 euró majdnem fele, 450 rupi. Ez mondjuk nagyban annak is volt köszönhető, hogy főleg Nazim által hamar nagy népszerűségnek örvendtünk, és szinte minden nap volt egy vacsorameghívásunk valahová. Ez persze nem mindig sült el olyan tökéletes, mint gondoltuk, de legtöbbször jó üzlet volt önmagunkat adni a társaságnak egy finom és bőséges vacsoráért – ha maradunk a dolgok pusztán számító, anyagi oldalánál. Szóval egyik nap, amikor azt hittük, hogy este végre magunk leszünk, Nazim jó szokásához híven telefonált, és kezdte a sűrű elnézéskérésekkel, hogy nagyon elfoglalt volt, ezért nem hívott minket az előző este óta sehová. Nem tudom, hogy hogyan van ideje minderre amellett, hogy egy szálloda marketingese, és épp egy turisztikai céget indít be. Állandóan velünk lógott, elmentünk vele mindenfelé, és bemutatott minket ezer embernek, de nem csak velünk, minden utazóval ezt művelte. Na, a lényeg, hogy vacsorázni hívott minket, mondván, hogy van egy család, aki nagyon szeretne megismerni minket. Jó, rendben, persze miért is ne, menjünk! A dolog úgy kezdődött, hogy átmentünk a szomszéd szektorba, a G-8-ba, ahol először egy irodahelységben várakoztunk. Ez még egyáltalán nem lett volna baj, mert nagyon bírtuk Nazim búráját, a srác a legjobb arc a városban, vagy talán egész Pakisztánban. Miközben várakoztunk, elmesélte, hogy felvették ösztöndíjjal egy californiai egyetem turisztikai szakára, kap repülőjegyeket, teljes ellátást, és havi 2500 dodó zsebpénzt. 2012 márciusában megy ki. Miközben kint lesz az USA-ban, sorra kell járnia az államokat az egyetem alatt, és szegénynek még Hawaii-ra is el kell majd mennie. Hawaii-ról halványlila fogalma nem volt, épp ezen a napon kapta ezt a friss hírt, mi magyaráztuk el, hogy azok a szigetek a Csendes-óceán közepén a nyugati ember számára az álom desztinációt jelentik, hogy egyesek úgy mondják nálunk a nagy szabadságot, a várva várt nyaralást, hogy „háváj van!”. De még ezzel sincs vége a dolognak, miután hazajött Amerikából, a Pakisztáni kormány kiküldi Nazimot egy Európai turnéra, ahol sorra kell járnia az országokat, hogy a hazáját, Pakisztánt turisztikai szempontból népszerűsítse. Ezek után csak úgy köszöntem mindig Nazimnak, hogy a világ legszerencsésebb embere! Ha nem ő mesélte volna, és nem a saját fülemmel hallom, azt hittem volna erről a történetről, hogy csak egy bulvár sztori a világ legjobb állásáról, de nem, ez Nazim jövője. És az igazság az, hogy ez tényleg neki való, mert piszkosul élvezi, amit csinál, és tényleg mindent és mindenkit ismer Pakisztánban a vendéglátás és a turizmus területén. Ezért is választották ki őt a rengeteg jelölt közül. A most induló cégének a most készülő honlapja, amihez mi magunk is adtunk tanácsokat: http://pakistanexplorers.com – legalábbis ha jól emlékszem. Egy zöld fehér oldal az övé.

Na, de mindezektől még nem csillapodott az éhségünk, pedig jó két órát várakoztunk az irodában a család haza érkeztére, és amikor végre megérkeztek, kiderült, hogy egy kb. 15 fős családról van szó, akik mire összekapták magukat az induláshoz, addig majdnem eltelt még egy óra. Mi már a falat kapartuk az éhségtől, de ezek – Nazimmal az élükön – csak mosolyogtak… Náluk ez természetes, ezért nem tudtunk rájuk haragudni. Ez Nazim miatt is igaz volt, ő aztán tényleg mindent megtett értünk, igazából a guest house-unkban is azért maradhattunk ilyen kedvező áron, mert rajta keresztül kerültünk oda. És mert a szállásadónk, Nadeem kapva kapott az alkalmon, hogy különleges vendégei legyenek, és a december 30-ára szervezett is egy kisebb összejövetelt mindenféle híres-neves emberkékkel a vendégház halljába.

Parti a vendégházunkban; nagykövetekkel, professzorokkal a világ minden tájáról… és két bringás nász- és világutazó előadásával

A fő attrakció mi lettünk, és készítettünk egy kisebb előadást. Kiválogattam a legjobb 180 fényképet az 50 ezerből, és Zita csinált belőlük egy ügyes kis prezit, témákra bontva. Ebből tartottunk előadást egy Apple asztali gép óriási monitorán, és azt hiszem nagy sikerünk volt. A partit természetesen kihegyezték a „nemzetek közötti barátság”-ra és egyéb hangzatos címszavak is elhangzottak a felkonferálásunkkor, és mindez igazából nem is volt baj, csak néha éreztük azt, hogy mindehhez bábok vagyunk. Erre az esti partira egyébként eljött a meghívásunkra a helyi magyar nagykövetségről is valaki. Nadeem unszolására írtam Nekik levelet, mert a vendéglátónk jó ötletnek találta, ha valaki eljön a magyar követségről is, ha már ilyen szép nagy nemzetközi barátság bulit tartunk. Nekem elsőre nem ízlett a gondolat, hogy nekem kell hivatalos, formális meghívólevelet írnom Magyarország Pakisztáni Nagykövetségére, ettől eleve fanyalogtam, és nem is tudtam igazán mit írni, mert Nadeem nem igazán körvonalazta nekünk az összejövetel mikéntjét és miértjét. Végül nagy nehezen megírtam az e-mailt, amire meglepően viharos gyorsasággal jött egy igen kedves pozitív válasz Attilától.

Meg kell mondjam, hogy megint nagyot csalódtam(pozitívan) és nagyon tanultam. Valamiért ódzkodtam a saját nagykövetségünktől, egy olyan kép élt bennem, hogy vaskalapos diplomaták, bürokraták irodája, akik azért vannak, hogy megnehezítsék az életünket. Ezt a gondolatomat már nagyon sajnálom és mélységesen szánom, ez úgy, ahogy van, nagy butaság volt. Már eleve az első Attila – mert ketten vannak Attilák itt Iszlámábádban – rögtön nagyon jó fej volt, hamar tegeződésre váltottunk, ahogy megtaláltuk egymást a rendezvényen. Egy igen jó arc korunkbeli srácról van szó, aki éppúgy megörvendett nekünk, mint mi őneki. A partin csak kevés időnk volt beszélni, de azt mondta, hogy tud segíteni az útlevélkérelmünk ügyében, és nagy valószínűséggel van mód arra, hogy itt náluk igényeljünk meg egy teljesen új és üres, teljes értékű útlevelet, amit aztán akármelyik másik magyar nagykövetségen fel tudunk venni a világban, persze csak azután, hogy megfordult arrafelé a diplomáciai futár Magyarországról. Ennek valóban utánanézett másnapra, és valóban meg tudtuk lépni, amitől nem kicsit megvidámodtunk, nagy kő esett le a szívünkről, mert ez a „jaj, mindjárt betelik az útlevél, haza kell mennünk újat csináltatni?” dolog nagyon nyomta a lelkünket, mióta először megszámoltuk az üres oldalak számát az útlevelünkben. De most már ez is megoldódott. A másik dolog, ami szintén kicsit aggasztott minket, hogy időközben olyan infókat kaptunk, hogy itt a pakisztáni indiai nagykövetségen mostanában csak 3 hónapos egyszerű belépésre jogosító indiai vízumot adnak. Ezen emlékszem mennyire kiakadtam és még egy feldúlt állapotban megírt Facebook üzenet is kiment a nagyvilágba, amit talán nem kellett volna.

Attila ebben is nagy örömmel és készséggel a segítségünkre volt. A srác tuti nem az ecserin vette a diplomáját, mert egy olyan vér profin, angol nyelven megírt ajánlólevelet készített nekünk az indiai nagykövetségre a 6 hónapos, többszöri belépésre jogosító vízumkérelemhez, hogy végül meg is kaptuk azt! :) Hat hónapra, kétszeri belépésre érvényes vízumot kaptunk végül, de amennyire nehezen adták meg ezt is, mindenképpen nagy sikernek és győzelemnek kell elkönyvelnünk. Ezer hála és köszönet Attiláéknak segítségének! Na de igazából nem erre akartam kilyukadni, hanem arra, hogy akikkel megismerkedtünk magyarokkal a nagykövetségen keresztül, azok villámgyorsan romba döntötték azt a nagyon buta, ostoba és helytelen képem a diplomatákról, ami eddig élt bennem. Nagyon közvetlen, szuper segítőkész banda, egész magyar családok élnek itt, akiknél végig olyan nagy vendégszeretetben volt részünk, hogy komolyan szégyellem magam, hogy nem az volt az első dolgunk az Iszlámábádba való megérkezésünkkor, hogy megkeressük őket. Igazából ezt azért is sajnálom, mert ezzel nem csak mi vesztettünk (azzal, hogy nem töltöttünk Velük annyi időt együtt, amennyit lehetett volna, ha előbb kapcsolunk), hanem ők is, mert kölcsönösen örültünk egymásnak, mint távolba szakadt magyar a magyarnak. Na persze azért keserűség nincs bennünk (bár egy szép bállon keserű Unicum az maradt nálunk Tőlük… :) ), örülünk, hogy így is találkoztunk, és megtanultuk a leckét: legközelebb már előre bejelentkezünk a magyar nagykövetségekre, még akkor is, ha különben semmi hivatalos dolgunk nincs náluk. Egy tea vagy kávé, és egy jó beszélgetés mindig jól fog esni a honfitársainkkal ilyen távol az anyaföldtől. :) Ahogy tudom, Új-Delhibe már le is adták a drótot, hogy megyünk! :)

Na, de a Magyar Bandáról is szeretnék még külön írni, úgyhogy most térjünk vissza a mi kis partinkra, ahol Nadeem fényes felkonferáló beszéde után bemutatkozott Attila. A mondókája végén, mint Magyarország képviselője, kapott egy hatalmas csokor virágot. Ez egy jelképes gesztus volt, de számunkra furcsán jött ki, hogy egy férfi virágot kap. Ezt Attila fantasztikus spontaneitással kezelte, és azzal a lendülettel, ahogy megkapta a csokrot, átnyújtotta Zitának, hogy mifelénk ezt így szokás, a hölgy kap virágot. :) Ezek után már csak az előadást kellett lenyomnunk, elmondtunk minden fontosat, a 6 hónapot, a 14 országot, a 7000km-t (amit egyébként csak pár nappal később, a magyar nagykövetségre menet léptünk át), a miérteket és a hogyanokat, a három üzenetet, amit el szeretnénk mondani a világnak… és mutattunk néhány embert, akikkel összehozott minket az út, olyan utazókat, akiket mi is csodálunk (pl. Poldi), és olyan embereket, akik nagy barátsággal és vendégszeretettel fogadtak minket. Kiemeltük Iránt és Pakisztánt, mint azt a két országot, ahol kifejezetten nagy szeretettel fogadtak minket, és elmondtuk, hogy minket is felháborít és bosszant, hogy pont ezt a két országot festi feketére a nemzetközi média, miközben eddig szinte minden ezekben az országokban járt utazótól csak azt hallottuk, hogy micsoda nagy vendégszerető népek, és mi is ezt tapasztaltuk.

Az előadás végeztével mindenkinek kiosztottunk egy-egy „visiting card”-ot, vagyis „roadmade”, az úton készült névjegykártyát. Ezek fénymásolt A4-es lapokból kivágott, névjegykártya méretű lapocskák, amin rajta vagyunk ketten Zitával egy fotón, a következő szöveggel: „Zita and Arpi from Hungary – Honeymoon Around The World”, és a honlapcímünk illetve a Facebook oldalunk. Miután kicsit fellazult a bagázs és hozzáfértünk az ételekhez is, volt ideje mindenkinek egyesével odajönni hozzánk. Lehet, hogy bennünk volt a hiba, és nem kötöttük le eléggé a közönség figyelmét az előadással, de tény, hogy több tucatnyian megkérdezték tőlünk ugyanazokat a dolgokat, amiket már elmondtunk az előadás alkalmával (6 hónap, 14 ország, 7000km…). Az estét azzal zártuk, hogy hátulról, a kis kertből, amibe a szobánk nyílt, előrehoztuk a bringákat, és aki volt elég bátor, beleülhetett, és kipróbálhatta őket. Persze nem voltak sokan bátrak, ellenben lefényképezni azt mindenki szerette volna a bringákat saját magukkal és velünk, ezért aztán vagy negyed órát csak álltunk a sok ember és a bringák mellett, amíg csattogtak a vakuk. Közben, már nem tudom honnan, de előkerült egy tündéri kisbaba is, aki végül Zita karjában landolt. Számomra ez a látvány volt az est csúcspontja! :)

Hjajj, nagyon elcsapongtam, de azt hiszem, ezt nem is lehet máshogy. 19 napot töltöttünk Iszlámábádban, és ezalatt rengeteg érdekes és nagyszerű dolog történt velünk, amelyek valahogy mind összekapcsolódnak és ezért kicsit össze is folynak bennem, illetve az írásaimban. És még közel sem írtam le mindent, még szeretnék írni az itt megismert magyar barátainkról, Joseph-ékről, Sana-ékról, Zohebről, Aamerről, Amranról, a palesztin nagykövetről, a Mike-nál tartott házibulikról, a szilveszterről, a Murree-ban töltött napunkról, a közlekedésről, és még sok kedves emberről és történetről… Még jópár bejegyzés lesz Iszlámábádról, szóval akik a bringás road-diary-ra várnak, azoktól pár nap türelmet kérek. (Az is jó lesz, nagy derbi volt Lahore-ig!)