Két tatkal ticket please, Goára, de gyorsan! :)

Aurangabadban maradtunk még egy napot Ellora barlangtemplomjainak meglátogatása után. Erre két okunk volt: az első a vonatjegy vásárlási rendszer, a másik a Holi fesztivál.

Indiában a vonatokra háromféleképpen lehet jegyet vásárolni. 1, A tourist quota-ból, vagyis a turisták számára fenntartott, vonatonként változó számú jegyekből, de csak a nagyobb állomásokon. Nekünk nem volt „ekkora” az állomásunk Aurangabadban. 2, Interneten, vagy „booking office”-okon keresztül bármikor, bárhonnan, feltéve, ha van még jegy az adott vonatra. Ehhez általában hónapokkal előre meg kell venni a jegyet. Hónapjaink se voltak Aurangabadban! :) Szóval maradt az utolsó verzió, vagyis az úgy nevezett tatkal ticket vásárlása. A tatkal jegy kicsit drágább, mivel ezek is „félretett” vonatjegyek. Ezeket a „last minute” jegyeket csak a vonatra felszállást megelőző nap reggel 8 órától a vasútállomásokon, vagy délelőtt 10 órától az interneten lehet megvásárolni, amíg a „készlet” tart. Vagyis érdemes minél előbb megvenni őket, feltéve ha nem akarunk megint napokat buszozni ebben a hatalmas Indiában. Miután láttuk Ellorát, tudtuk, hogy Zita már javulóban van, és az is tudtuk, hogy a másik ajantai sziklatemplom együttesre már nem vagyunk kíváncsiak (az még messzebb, 100km-re volt tőlünk, és állítólag kevésbé szép). Szóval eldöntöttük, hogy megyünk! Ahhoz, hogy jó eséllyel kapjunk vonatjegyet másnapra, reggel a 8 órás pénztárnyitásra odamentünk az aurangabadi vasútállomásra. Már ekkor 10 méteres sor állt, de legalább sor! Sor állt, nem pedig tömeg, és Indiában már ez is nagy szó! :) Mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy nem elég a jegykérelmi lapot kitölteni, és megmutatni az útleveleinket, hanem szükség van az utóbbi iratok fénymásolatára is. Hála az égnek, mikor ezt kijelentette a muki az ablak mögött, már ki voltak nyomtatva a jegyeink, így nem kellett őrült módon rohannunk egy fénymásolda (ázsiai nevén: „Xerox”) után. Ez már csak azért is kínos lett volna, mert a Holi fesztivál miatt minden zárva volt. Csak egy olyan szállodát találtunk, aminek a recepcióján volt fénymásoló. Viszont itt rendesek voltak velünk, és ingyen lefénymásolták az iratainkat. Szóval végül sokkal könnyebben megoldottuk a fénymásolást, mint hittük. Boldogan rohantunk vissza a jegypénztárhoz és felmartuk a jegyeinket. A pénztáros egyébként nem volt gyenge figura. Lehet, hogy pedagógia céllal tette, de az is lehet, hogy nagyon ragaszkodott a szabályokhoz: soha egy betűt nem írt rá a jegykérelmi lapunkra, csak mindig visszaadta azt, és megkért minket, hogy ezt meg ezt írjuk rá. Ez megtörtént vagy négyszer-ötször, mivel most csináltunk ilyet életünkben először, nem tudtuk a vonataink számait, az átszállás helyét, az állomások pontos nevét. Szóval párszor visszakaptuk a lapunkat, és míg mi javítgattuk, ő mindig kiszolgált közben egy-két embert jegyekkel. Mi meg a végére megtanultuk, hogyan kell kitölteni rendesen a lapot. Következő alkalommal már elsőre ment minden.

Szóval meglett a tatkal jegyünk másnapra, biztos volt, hogy következő nap hajnalban elindulunk vonattal Goa felé. Ennek igazán örültünk, mert azt a buszos rémálmot nem akartuk még egyszer megismételni. Pedig erre reális esélyt láttam, miközben tájékozódtam a vonatjegyvásárlási lehetőségekről. De aztán jött a tatkal, mint mentőöv, és mi elkaptuk, így megmenekültünk a buszozástól. :)

Vidáman sétáltunk el a vasútállomástól, és hívtuk fel Petert, a német bringás srácot, akivel tegnap a halaknál találkoztunk Ellorán. Hamar megtaláltuk egymást, és már száguldottunk is egy riskán vissza a szállodánkhoz, hogy mi is átöltözzünk Zitával a Holi fesztiválra. Már ekkor kaptunk egy lila festékbombát a riksánk oldalára. Az útszélen gyerekek bandáztak, és nejlonzacskóba csomagolt festékkel ostromozták a forgalmat. Sofőrünk először megtorpant, aztán teljes gázzal elszáguldott a gyerekek mellett, de ez kevés volt, nem úsztuk meg, csattant a zacskó a riksánk oldalán és egy kicsi az utastérbe is jutott. Hála az égnek mi nem lettünk olyanok.

Bent a szállodában átöltöztünk. Feláldozható ruházatot öltöttünk magunkra. Zita azt a kopott farmert vette fel, amit még Iszlámábádban kapott Shuaib-től, és egy szürke felsőt felülre. Én azt a taktikát választottam, hogy inkább nem veszek fel semmit. Már csak azért is így kellett tennem, mert nem nagyon van nálam feláldozható ruha. Szóval rajtam csak egy pizsamagatya maradt, és tévedésből a fehér kendő a nyakamban. Azt gondoltam nagy naivan, hogy azt majd jó lesz az arcom elé tenni, ha „támadnak”. :) Peter egy pólóban és egy bringásgatyában volt, és vásárolt kék festéket, amit felhígítottunk és szétöntöttünk 5 vizespalackba. Ezenkívül volt egy fegyvere is, egy egyszerű tolós Vizi pisztoly. Így merészkedtünk ki az utcára.

A Holi Fesztivál – Festival of Colors

A Holi Fesztivált a színek fesztiváljának (Festival of Colors) is szokták nevezni. Ezen a napon az a hagyomány, hogy öreg, fiatal, nő és férfi, kaszttól és mindentől függetlenül kivonul az utcára, és természetes anyagokból készült, különböző színű festékporokkal szórják be egymást, vagy kenik be egymás arcát, testét, és mindeközben „Happy Holi”-t kívánnak egymásnak. Nyilván van mélyebb jelentése is az egész történetnek, de azt most hagyjuk. A valóság már így is elég távolszakadt attól, sőt attól is amit az imént leírtam. Már egy héttel a Holi előtt is ellepték az utcákat a különféle színes festékporokat, festék sűrítményeket, festékszórókat és festékbombákat áruló árusok. Nem csak porral ment a játék. Az üzletek és éttermek ezen a napon bezártak és csak délután 5 körül nyitottak ki újra, már ha egyáltalán kinyitottak. Ezt a „fesztivál” előtt nem teljesen értettük, de aztán minden teljesen világos lett.

Szóval vonultunk Peterrel hármasban, és eleinte nem igazán értettük, mi a helyzet, és hogy hogyan is működik ez a Holi fesztivál. Ami egyébként nem azért „holi” mert szent csak Indiában nem adnak a helyesírásra, hanem mert ez a neve. Az utcák üresek voltak, mondhatni kihaltak. Ez teljesen furcsa volt számunkra, mert ha valamivel azonosítani kell Indiát, akkor az nem egy üres utca képe. Aztán egy sarokra  végre találtunk egy kisebb társaságot, akik Holi fesztivált ünnepeltek. Egy részük már festékes volt, és hamarosan mi is megkaptuk.
Először csak egy távoli fröcskölést, aztán sárga, kék, zöld porokkal kenték be az arcunkat. Pár perc múlva érkeztek mások is, akik egyenesen leöntöttek bennünket festékkel. A legtöbben az arcunkat akarták bekenni, de volt aki a hátunkat, vagy a testünket színezte be. És persze mi sem hagytuk ezt annyiban, cserébe ők is kaptak egy kis festéket, hol kézzel festve, hol Peter fegyveréből rájuk lőve. „Happy Holi!” – Kapták vissza! Egy negyed óra után itt akkora tömeg kerekedett körülöttünk, hogy az egyikőjük megkért minket, hogy álljunk odébb, mert néhány ember részeg közülük, és elragadtathatja magát. Mi ennek eleget tettünk, mert amúgy is készültünk továbbmenni, beljebb a város belsejébe, hogy lássuk az igazi fesztivált. Ilyesmit nem találtunk. Szépen lassan kezdett letöltődni nekünk, hogy nem fogunk olyasmit találni, mint amit elgondoltunk. Nincsen szervezett menet, de még gócpontja sincs a fesztiválnak. A kihalt utcákon néhány száz méterenként tűnt fel egy-egy kisebb-nagyobb csapat, akik már színesre voltak festve. Velük sokszor leálltunk kicsit, „Happy Holi”-t kívántunk és tovább színeztük egymást. Ezen kívül csak a néhány igen cifrára festett motoros mutatta, hogy fesztivál van. Szóval ez az egész furcsa volt kicsit nekünk. Nem így képzeltünk el egy fesztivált Indiában, de ha már így volt, megpróbáltuk ezt élvezni.

Félelem és festékbombák Aurangabadban

Ahogy beértünk Aurangabad központjában, ott kicsit sűrűsödtek a dolgok és szinte minden sarkon láttunk egy-egy csapatot, voltak köztük részegen vaduló férfihordák, és nevetgélő, félénk kislánycsoportok is. Utóbbi fajta csoporttal élmény volt a találkozás, mert csak néhány mosoly és a „Happy Holi” keretében egy-egy újabb réteg festékport kentünk egymás arcára.
A vaduló csapatokkal már nem volt olyan jó a találkozás. Volt olyan, hogy kb. 2-3méterről teljes erőből hozzánk vágtak egy festékbombát. Ez persze a hátunkon csattant, és igencsak csípett, fájdalmas volt. Amikor próbáltuk megkérdezni tőlük, hogy ez mégis mi volt, csak idétlenül nevettek. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint egy megveszett idiótákkal teli városi harctéren, merthogy az utcák a néhány holifesztiválozó csoporton kívül még mindig tök kihaltak voltak. Ugyanakkor azt is tudtuk, hogy ez csak egy „ünnep”, és játék az egész, még ha néhányan túlzásba is viszik. Az aszfaltot színek borították, sőt néhol még egy-két tehént és kutyát is. Egyszer megállt mellettünk egy fehér autó, ami félig már rózsaszínre volt festve. Hamar leesett, hogy arra vár, hogy egy kis kéket is kapjon tőlünk. Peter megsorozta a szélvédőt és a motorháztetőt, mire a fickó elégedetten és mosolyogva odébbállt. Közben az ablaktörlővel félrekotorta a kéket a szélvédőről. Szóval próbáltuk élvezni ezt az egész „fesztivált”, annak ellenére, hogy ebben néhány túlzásokba esett őrült próbált minket megakadályozni. Nevettünk is kicsit magunkon, mert mást vártunk, holott egy ideje már Indiában vagyunk, és tudhattuk volna, hogy a Holi Fesztivál sem lesz egy egyszerű és fájdalommentes történet.

Hazafelé egy alternatív útvonalat választottunk, kis utcákon át, lakóházak között. Ekkor már nem akartunk magunkra több festéket, mert elegünk volt az olyanokból, akik annak ellenére, hogy nyomatékosan megkértük őket, hogy ne fessék be az arcunkat, hajthatatlanok voltak és addig nyomultak, amíg végül vagy nem engedtünk nekik, vagy el nem hajtottuk őket, már-már mérgesen.
Mert néhány hülye képes volt úgy bekenni minket, hogy a szemünk és a szánk köré is jutott. Ilyet pedig nem akartunk, mert azt sejtettük, hogy ezek a festékek bizonyosan nem mind természetazonosak és károsak is lehetnek ránk. Ezt képtelen volt megérteni néhány barom, és bizony felbőszítettek minket. Még most is elfut a düh, ha rájuk gondolok. Zita mögöttem haladt, amikor ezt történt vele, és én már csak azt láttam, ahogy kedvét vesztve eldobja a festékes vízi pisztolyt, és besétál egy házba arcot mosni. Az történt, hogy az egyik állat hátulról támadt rá, és teljes tenyerével Zita arcába kent valamilyen festéket, mindezt teljesen váratlanul és olyan erővel, hogy az még festék nélkül is galádság lett volna. Ilyesmire nem mentség akármilyen fesztivál. Főleg, hogy utána visszaszaladt a haverjához, felpattantak egy motorra és elhúztak. Az a szerencse, hogy én ezt nem láttam, mert ha ott lettem volna, bizonyos, hogy kárt teszek bennük és/vagy a motorjukban.
Ez tudom, hogy nem jó, de azt is tudom, hogy ha ezt mind láttam volna abban az idegállapotban, bizonyos, hogy nekik mentem volna. Az pedig ki tudja, hová vezetett volna… Így viszont már csak Zitához szaladtam, bementünk egy család kertjébe, és a kerti csapnál lemostuk őt. Mielőtt megérkeztek azok az eszeveszett barmok, a családdal is játszottunk, és vidáman nevetgéltek, most azonban megfagyott náluk is a levegő, mert látták, hogy Zita nincs jól. Kedvesek voltak, kaptunk tőlük egy palackot, tele vízzel.

Számomra is hihetetlen, de ezek után összeszedtük valahogy magunkat, és az túlzás, hogy vidáman, de pozitívan haladtunk tovább hazafelé. Beszélgettünk Peterrel, aki ő maga is kiborult és mérgesen kiabált néhány helyivel, akik nem fogták fel, hogy nem kérünk több festéket az arcunkba. Azokkal, akik csak festékporral jöttek és nem ragaszkodtak az arcunkhoz, semmi bajunk nem volt.
A baj az volt, hogy sokan nem így gondolkodtak, sőt egyáltalán nem is gondolkodtak, csak azt látták, hogy van három külföldi, akik részt vesznek a holiban, már talpig festékesek, úgyhogy „én is jövök” – és jöttek, de ezt mi nem mindig szerettük. Az, hogy mi már nem akarjuk, vagy hogy a szemünkbe, arcunkba is kerül, nem számított – fel sem fogták, mit akarunk. Szóval Peter is kiborult, kiabált, ordibált velük. Erről utólag beszélgettünk, és elmondtam neki, hogy igazából valahol örültem neki, hogy ilyennek láttam. Persze rögtön azzal folytattam, hogy ne értse félre, nem az atrocitásainknak és annak örültem, hogy kiborult, hanem, hogy ő is(!). Merthogy kicsit egyedül éreztük magunkat az India sötét oldalával folytatott harcban, és – tudom, ez most kicsit galádul hangzik, de – jó volt látni, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy nem mi vagyunk a túl intoleránsak, hanem a kulturális szakadék az ami túl széles, és nem csak számunkra. Néha volt egy olyan érzésem, hogy csak velünk van a baj, és csak nekünk vannak nehézségeink Indiában, mint külföldi utazók. Persze ez nem így van, csak az ember sötétebb pillanataiban képes hülyeségeket gondolni.

Minden jó, ha jó a vége – és erről mi döntünk!

Ahogy sétáltunk hazafelé, megint csak nyugtatgattuk magunkat, hogy „Ez India”, és így kell szeretnünk és élveznünk, akármilyen nehéz is. Mire visszaértünk a szállodánkhoz, sikerült újra föltornászni a morálunkat, így végül vidáman zártuk a Holi Fesztivált. Ennek igazán örültem, mert a néhány marha ellenére azért egy nagy élmény volt. Oké, néhány sort a fentiekből fogcsikorgatva gépeltem le, de ha visszagondolunk, igaz, hogy vegyes érzelmeink vannak a Holi Fesztivállal kapcsolatban, de összességében pozitív az összkép.

A szállodába aulájában elkészítettünk még egy csoportképet, egy ugyanolyat, mint induláskor, csak már sokkal „színesebbet”. :) Aztán egyesével lefürödtünk, mindenki 20-30 percig. Utána is festékesek maradtunk kicsit, de már sokkal jobban néztünk ki.

Délután elmentünk egy nyugati stílusú élelmiszerboltba vásárolni, és ettünk egy finom vacsorát egy olyan kínai étteremben, amelynek ízei nagyban hasonlítottak egy hazai kínai étterméhez. Ezzel ápoltuk az idegen környezetben a lelkünket – elég sikeresen! :) Ebben az is nagy segítség volt, hogy tudtuk, másnap elindulunk hálókocsis vonattal Goára, a tengerhez! Végre!

28 órás buszutazás

Udaipurból nem épp a legideálisabb módon jutottunk át utazásunk következő állomására, Aurangabadba. A hibák ott kezdődtek, hogy a szállodánkban üzemelő „booking office”-ban foglaltunk buszjegyet Ahmedabadig. Ez nemcsak, hogy drágább volt így, hanem még „private bus” is. Oké, ebben volt három jó dolog: egy icipicit kényelmesebb volt, nem állt meg csak minden második bokornál, és minket külföldieket egy kupacba, a busz legelejére ültettek, így történt, hogy összeismerkedtünk egy svájci nénivel, aki 62 évesen utazik egyedül, Indiában. Európát keresztbe-kasul bejárta a kis autójával, aminek a tetején aludt egy kinyitható sátorszerűségben. Vele együtt szálltunk le az átszálláshoz Ahmedabadban. A város szélén, ahol a buszosaink kijelentették, hogy itt kell leszállnunk ahhoz, hogy a buszállomásra jussunk, ahová ez a busz nem megy, mert nincs engedélye. Mivel hármunkon kívül másokat nagyon nem szállítottak le ezzel az indokkal a buszról, ekkor meg voltam arról győződve, hogy nem igaz, amit mondanak. Úgy gondoltam, hogy barátaink „szerződésben állnak” a riksásokkal, mert azok egyenesen ránk támadtak, és nagyon sokan voltak ott, ahol a busz kitett. Aztán később olvastam az útikönyvben, hogy ez általános, a privát buszok nem mennek be a buszpályaudvarra. Persze ettől, még lehet, hogy átverés az egész, aminek az útikönyv írója is áldozatul esett. Ez igazából mindegy is, a lényeg, hogy rövid bosszankodás és a riksások elhajtása után odébb sétáltunk, lenyugodtunk, és gondolkodtunk kicsit. Megkérdeztünk egy-két boltost, és megtudtuk tőlük, hogy van busz, ami bevisz a buszállomásra minket 6-8 rupi fejében. Ez kevesebb mint tizede annak, amit a riksások kértek az imént. Szóval elsétáltunk a buszmegállóba, megvártuk a buszt, ami elrepített minket a buszállomásra. Na, hát ami ott fogadott minket, azt nem lehet leírni. Se a látványt, se a szagát. Brutális volt! Persze, mert rossz irányból, az állomás hátulja felől közelítettünk. Hamarosan megtaláltuk a jegypénztárt, ahol közölték velünk, hogy állami buszok között nincsen „Sleeper”, vagyis alvós. Ülni pedig nem akartunk Aurangabadig, amikor tudtuk, hogy az út több mint 12 óra.

Alvós buszon

Beültünk egy riksába és átrobogtunk egy másik városrészbe, a folyó túloldalára, oda ahonnan a „private” vagyis a nem állami buszok indultak. Megkérdeztem három-négy booking office-ban az árakat, de mindenütt ugyanannyi volt az ára a Non-AC (légkondi nélküli) Sleeper Bus-nak. Megvettük hát a legszimpatikusabb fickónál, és átsétáltunk egy étterembe, hogy megvárjuk a délután négy órát – az indulás időpontját. Megebédeltünk, és még arra is maradt idő, hogy az egyik, épp lemerülni készülő SIM kártyát feltöltsük újabb egy GB internet eléréssel. Négykor átsétáltunk a busztársaság irodájához, ahol rövid várakozás után sokad magunkkal felszálltunk egy városi buszra, ami megállt még néhány helyen felvenni utasokat, aztán kivitt minket a város szélére, ahol már várt ránk két hatalmas busz. Valóban lehet valami ebben a „nem hajthatunk be a városba” dologban a buszosoknál, ha ezt is így oldották meg.

Az alvós busz úgy néz ki, hogy a középső folyosó egyik oldalán két szinten egyszemélyes „ágyak” vannak, a másik oldalt pedig lent dupla ülések, fent pedig dupla „ágyak”. A hely akkora, hogy átlóban éppen elfértem volna benne kinyújtott lábbal, de persze akkor meg Zita nem fért volna el, ezért aztán máshogy próbálkoztunk aludni. A két „Hello Journey” táska is velünk volt ezen a pici helyen, szóval nem volt túl sok terünk. Fel tudtunk ülni, és ezt kihasználva megnéztünk valami bugyuta filmet, aztán pedig Zita írt naplót, de mielőtt be tudta volna fejezni, elfáradt és elaludt. Egyszer megállt a busz valamikor éjjel egy fél órás pihenőre. Ez már nagyon ránk fért, mert nem volt jó úgy feküdni ennyit egy ilyen kis helyen, hogy a busz állandóan mozgott. Persze a pihenőhely sem volt kellemes, mert pontosan ott, ahol leszálltunk a buszról egy CD árus bömböltette iszonyat hangerővel az indiai zenei portékáját. Elmentünk mosdóba, fogat mostunk, szűrtünk vizet a vendéglő asztalain elhelyezett vizeskancsókból, majd vártuk, hogy végre induljunk, és szűnjön a ricsaj. Iszonyú, milyen hangerőt képesek elviselni az indaiak. Nekünk már réges-rég bántóan hangos, ők meg vígan elvannak.

Szállodakeresés Aurangabadban

Valahogy átvergődtük az éjszakát, és reggel amikor először bekapcsoltam a GPS-t, már azt mutatta, hogy alig 100km-t és ott vagyunk Aurangabadban. Na ez a 100km még több mint két óra volt, ezért aztán végül csak valamikor 10 óra körül érkeztünk meg. Megint a város elején tettek le minket, ki a porba, a riksás hiénák közé. Most nem volt erőnk másra, csak alkudni náluk egy viszonylag elfogadható árat a vasúti pályaudvarig. Ugyanis azt tudtuk, hogy annak a közelében lesznek olcsó szállodák. Kitett minket a pilótánk három-négy szálloda között, de egyik helyen sem találtam elfogadható árakat, mindenhol 500-600-ról indítottak. Viszont egy tanácsot kaptam, méghozzá azt, hogy menjünk át a buszállomás környékére, mert ott fogunk találni 300-ért szobát. Még ezt is drágának találtam, de nem volt mit tenni, fizettem újabb 30 rupit a pilótánknak, aki tuktukjával átrepített minket egy másik szállodához. Fel is kísért minket a recepcióig, de ott sajnos közölték velünk, hogy nincs már szabad szobájuk. Menjünk szembe, egy másik épület sokadik emeletére. Ott 500-ért volt szoba, és nem volt hajlandó engedni az árból. Viszont ajánlottak egy másik szállodát. A tuktukosunk ekkor is velünk volt, és felajánlotta, hogy átvisz minket oda is. Nekünk közben gyanús lett, hogy azért jön fel velünk, hogy részesedést kérjen utánunk a szállodásoktól, ezért nem kértük a további „segítségét”, és sétára fogtuk. Ekkor már délelőtt 11 óra is elmúlt, és mindezt Hello Journey-kkel a hátunkon műveltük. Nagyon fáradtak voltunk. És az a fránya szálloda csak nem került elő. Az út túlsó oldalán ki volt írva egy kapura, hogy „Hotel”, ezért átverekedtük magunkat a forgalmon, de ahogy közelebb értünk, kiderült, hogy hiába, mert ez csak egy étterem. Igen, Delhiben mesélte Gábor, hogy délen hotelnek hívják az éttermeket is. Hát ezt most benéztük. De ha már itt voltunk, leültünk kicsit pihenni, hogy szusszanjunk egyet az árnyékban és igyunk egy üdítőt. Én közben megmagyaráztam a vendéglősnek, hogy nem jó ez a hotel felirat, mert megtévesztő. Kínomban tettem, mert ki voltam akadva kicsit. Vagyis nem is kicsit, nagyon ki voltunk. Ez a buszút nem igazán volt pihentető, és nem gondoltuk, hogy itt most még ilyen megpróbáltatások is jönnek utána. Ráadásul Zitának közben elindult a hasa is, úgyhogy igazán szépen néztünk ki. Végül feladtuk azt a szállodát, ahová gyalog indultunk, mert egyrészt túl távolinak tűnt a buszpályaudvartól, másrészt a hotelesünk azt mondta, hogy az egy rossz, és drága hely. Elindultunk hát gyalog a buszpályaudvar felé, amitől időközben eltávolodtunk. Betévedtünk egy utazási irodába, mert hirtelen nem tudtunk jobb ötlettel előállni, és nagyon kivoltunk már. Lehuppantunk a kis iroda vendégeinek fenntartott fotelba, és előadtuk a történetünk és a problémánk. A vége az lett, hogy elvittek minket egy szállodába, ahol végre volt szoba, igaz 400-ért. Ezt még mindig sokalltam, ezért nekiálltam alkudni, de nem jutottunk lejjebb 350-nél. Zita eddigre már nagyon ki volt, és nem akartam, hogy tovább szenvedjen, ezért végül elfogadtuk az árat, és felpakoltunk a szobánkba. Ez a szoba a hosszúkás épület végében volt, ezért három oldalról sütötte a nap. Szerintem sose volt 30 foknál hűvösebb a szobában. Koszos is volt, barátságtalan is, de legalább volt egy kis fürdőszobánk végtelen mennyiségű langyos vízzel, bucket showerrel és guggolós vécével. A szobánkat pedig plafonra szerelt ventilátor tudta viszonylag elviselhetővé tenni. Volt tévénk is, ami ellen tiltakoztam, hogy vigyék innen, és ezzel együtt legyen olcsóbb is a szoba, persze ez csak egy ostoba érv volt az alkudozásra.

Napszúrás(?), láz, gyomorbajok

Miután végre lehuppanhattunk egy ágyra, kiderült, hogy nagy hibát követtünk el azzal, hogy egész délig odáztuk ezt a dolgot a szállodával. Zita ugyanis belázasodott, és az a gyanúnk, hogy napszúrást kapott. Mi tagadás, nem túl vidám napoknak néztünk elébe. Zitának 38,5-öt mutatott a lázmérő, ami után azonnal beborogattam vizes rongyokkal a homlokát, a nyakát, a két alkarját és a két lábfejét. Valamint bevett egy algopirint is. Próbáltam nem emészteni magam a dolgon, de nehezen ment. Hibáztattam magam, amiért egy ilyen hosszú (28 órás) és fárasztó utazás után még sétálgattunk a napon a táskákkal, csakhogy találjunk egy kicsit olcsóbb szállást. Végül valahogy elfogadtam a helyzetet, és csak arra figyeltem, hogy tanuljunk belőle, és hogy most Zita minél előbb meggyógyuljon.

A Boldog riksás

Este a kívánságára elmentem neki görögdinnyéért. A szálloda recepciósa azt mondta, hogy túl messze van gyalog, ezért menjek riksával, 20 rupiért elvisz és vissza is hoz. Ebbe belementem, már csak azért is, mert különben nem találtam volna oda a görögdinnyéhez, és mert különben túl sokáig egyedül hagytam volna Zitát, ha gyalog próbálkozom meg. A riksás, akit a szálloda előtt szedtem össze, rendes fickó volt, hamar belement a 20 rupis árba, és gyorsan talált nekem görögdinnyét. A dinnyék viszont nagyon kicsik voltak, úgyhogy végül kettőt is vettem, 10-10 rupiért. Közben kitaláltam, hogy ha már ilyen rendes volt velem ez a riksás, akkor én is szerzek neki egy jó napot. A riksát úgy kell elképzelni, hogy elöl középen ül a sofőr, te pedig mögötte. A pilóta háttámlája minimális, így a háta nagy része és a vállai szabadon vannak, pontosan az utas előtt. No, hát én ezt kihasználva, elkezdtem jó alaposan megmasszírozni az emberem hátát és vállait, mondván, hogy „This is my gift!” – és közben gondolván, hogy „A fene egye meg, ilyen rohadt pocsék napunk van, de nem, nem nem és nem, nem hagyom, hogy letargiába süllyedjek, inkább örömöt szerzek ennek a figurának – úgysincs épp jobb dolgom -, hátha attól még én magam is felvidulok!” – Hallanotok kellett volna a fickót, olyan hálás volt, és úgy örült a masszázsnak…

Aztán kitaláltam még hazafelé, hogy nekem gyorsan és hatékonyan, na meg főleg olcsón vacsoráznom kéne. Ez a muki meg itt jól ismeri a város. És egy ilyen városban biztos, hogy kapni 10 rupiért ámlettet, úgy hogy Amberben is lehetett. A képletet összerakva azzal az ötlettel álltam elő az emberemnél, hogy még 10 rupi üti a markát, ha 5 percen belül elvisz egy „10 Rupee Omlett” helyre. Ezt ő teljesítette is kb. 3 perc alatt, aminek következményében én hamar megszabadultam 40 rupitól, és négy, újságpapírba csomagolt hagymás-kenyeres-tojással voltam boldogabb, a sofőröm pedig kiérdemelte nálam a „The Best Driver in the town” címet, na meg egy kis további masszázst. Ekkor már nagyon-nagyon fülig ért a szája, látszott, hogy nagyon örül a bolond utasának, és már előre láttam lelki szemeimmel, hogy a munkája végeztével otthon a családnak meséli, hogy fuvarozott valami őrült külföldit, aki végig masszírozta, és a legjobb sofőr címet akasztotta rá. :) Boldogan szaladtam fel Zitához, csak 100 rupit költöttem, de tele voltam kajával és görögdinnyével, ráadásul azt hiszem, a sofőrnek is jó napot szereztem. Ettől én is feltöltődtem kicsit, és örömmel faltuk fel az egyik apró görögdinnyét. Finom volt, csak sajnos kicsit langyos. A másikat betettük egy vödörbe, hogy másnapra legalább a víz hőmérsékletére lehűljön.

Nem csak a dinnye, Zita is lehűlt, este már 37 fok alatt volt a hőmérséklete. Sajnos másnapra újra hőemelkedése lett, és a hasa sem lett jobban. Tovább borogattam, mindketten rengeteg vizet ittunk és lementünk rizst és főtt krumplit enni, és kb. más nagyon nem is történt. Megnéztünk pár Human Planet epizódot, és délutánra lement Zita láza, beállt a testhőmérséklete stabilan 37 fok alá, ám még továbbra is gyenge volt. Ez teljesen érthető volt azok után, amin keresztül ment az elmúlt három nap.

Este eldöntöttük, hogy ha másnap reggel jobban lesz, betankolunk kekszből, vízből, és csinálunk is valami olyasmit, amiért ide jöttünk: elmegyünk busszal Ellora sziklatemplomait megnézni, persze csak nagyon lassan, nagyon kíméletesen, fehér színű, mindig vizesen tartott fejkendővel a fejünkön, olyan tempóban és stílusban, ahogy az a legkevésbé megerőltető.

Bocs, de ez a bejegyzés nem lett épp a legvidámabb és legderűsebb, de ha egyszer ilyen nehéz napjaink voltak, akkor nem tudok mást írni. :) A következőkben megnézzük a már említett barlangtemplomokat, és tetőtől talpig színesre leszünk festve a Holi Fesztivál keretében.