San Miguel de Allendéből nem sikerült korán elindulni, mert reggel még eszembe jutott pár módosítás a cikken és még el is kellett küldeni azt, így majdnem dél lett, mire kitoltuk a biciklijeinket. Ugye milyen rossz, amikor van wifi… Nem hagy békét a világ, meg az internet végtelen lehetősége. Persze azért elszakadtunk végül, és valamivel Alexék után mi is elindultunk a kempingből.

Csoportkép: balra a tulaj, középen farmerben a színész srác, jobbra Alex és Tom

Fekvőbringák ide vagy oda, azért ez is egy gyönyörű járgány, meg kell hagyni. A kerékpártúrázók körében klasszikusnak számító Schwalbe Marathon Plus gumiköpenyekkel és Brooks nyereggel. A képen nem látszik, de hátul a csomagtartó tetején van egy kis okos napcellás töltő is, ami önmagában egy összehajtható cipzáras táska is. Kihajtva a tetején a napcellákkal tölti a hasába elhelyezett kütyüket, összehajtva pedig a napcellák egymás felé néznek a belsejében így védve vannak a sérüléstől. Ez egyébként Alexandra bringája.

Ez pedig Tomé :) Hátulra a drybagjére kapott tőlünk egy nagy mexikói zászlót, amit még valahol Sonorában kaptunk, de mivel nálunk nincs táska hátul, így nem volt sehol akkora felület a bringánkon, ahová kifeszíthettük volna. Tomék pedig szeretnének több időd a helyiekkel tölteni, bátorítottuk is őket, hogy nyugodtan kérdezzenek be kertekbe sátrazáshoz (“?Podemos acampar en tu jardín?” – nem egy atomtudomány a spanyol nyelv… :D), , a legrosszabb ami történhet, hogy az első háznál azt mondják nekik, hogy nem, de ez Mexikóban nem jellemző, velünk se történt még meg soha. :)

Ja, és egy másik kevésbé klasszikus túrakerékpáros elem: Tom sisakján ugyanaz a tükör van, amit mi is használunk, ebay-en kapható, “Take a Look” a neve, és nagyon szeretjük. Jót nevettünk azon, hogy nála is megvan az a szokás hogy ha leveszi a sisakot mert pl. gyalogol, megszokásból akkor is keresi a szemével a tükröt, mert hát kényelmesebb a periférikus látóterünkbe pillantani, mint mindig megfordulni, hogy jön-e autó a hátunk mögött… :)

Miután elhagytuk a kempinget, kb. 500m métert sikerült haladni. :) A helyi Mercadoig, vagyis a piacig mentünk, ahol jól betortáztunk, vagyis felfaltunk néhány olcsó mexikói szendvicset

Olcsó volt, a Mercadoban általában jó árak vannak. – 1 peso kb. 18 forint, ha a banki költségeket is rászámoljuk, és mondjuk nagytételben, 5000 pesonként használunk csak ATM-et (mert a piacon ugye itt nem tudunk kártyával fizetni, ellentétben például az USA és Új-Zéland farmers marketeivel), a magyarnál olcsóbb, új-zélandi bank tranzakciós (5 NZD egy ATM használat) és átváltási (2,5%) költségeivel számolva. Tudom, tudom, nyitni kellett volna egy banki költségek oszlopot is szupertáblázatban, de most már mindegy. :)

Na, ki tudja megmondani, mire való az a felakasztott vízzel teli zacskó? Kommentekben várjuk a megfejtéseket! :) 10 tipp után eláruljuk! :)

Még “para jevár” vagyis elvitelre is kértünk az olcsó és finom szendvicsekből, majd végre valóban útra keltünk. A tervezett útvonalunk a következő négy napra ez volt.

Ugyanez oldalnézetből így nézett ki

Úgy terveztük, hogy első nap Tarimoroban alszunk 85km-nél, hogy másnap korán reggel még hűvösben túltegyük magunkat a mászáson, majd újabb 80km Maravatío egy újabb éjszakázással, majd harmadnap reggel jön a nagy mászás fel 2500m-re, ahol szintén megalszunk Altacomulcoban, hogy aztán negyedik nap megérkezzünk Tolucába, ahol már le volt egyeztetve, hogy egy előreláthatólag nagyon jófej családnál leszünk. No és most lássuk, hogyan alakultak valójában ezek a napok! :)

1. nap: San Miguel – Tarimoro, 87,6km

Kifelé menet a városból kezdetben empedrados kis utcákon, majd egy nagy sugárúton hajthattunk. Utóbbin volt egy körforgalom, a közepén egy El Pipílo szoborral, tudjátok, ő a magtári hős a függetlenségi háború első ütközetében, aki egy kőlapot a hátához tartva odaosont a gyarmatpártiak búvóhelyének kapujához, és fáklyájával, valamint némi kátránnyal (hol volt nála a kátrány, a harmadik kezében, vagy a zsebében!?) felgyújtotta azt. Legalábbis a legenda így szól! :)

A város szélén egy óriási több szintes antikváriumszerű boltot találtunk, tele milliónyi érdekességgel – hát igen, itt végülis van piaca ennek, hiszen a fejlődő mexikói vidék polgárai sok érdekes, régi, de éppen ezért az amerikai expatok számára értékes kacatod dob ki, hogy elférjen a nagy LCD tévé a nappaliban – Erre az üzleti lehetőségre ültek ők rá nagyon szemfülesen. :)

Csajozós bicikli: “Ó Rodrigo, de szép nagy lámpatested van!” :D

Az első napi nagy emelkedőt mászva

Mozgássérült bácsi kézzel hajtós házi készítésű járgányán – Ügyes! :) Mint tudjuk, a szükség nagy úr, és kreativitást szül!

Zita nagy kedvence a középső ikon az alsó soron :)

5 tacos 10 pesoért? Ez annyira olcsó, hogy ki kellett próbálnunk, már csak kíváncsiságból is. :) A bácsi előre elkészített tacosokat adott, tényleg apróak voltak, és különféle töltelék volt bennük (kolbászos, kukoricás, csirkés), és zöldség – Nem volt nagy adag 10-ért, ezért kettőt is vettünk, tehát 20-at költöttünk. Éhesek maradtunk… :) De legalább kipróbáltuk, és annyit azért ettünk, hogy Celaya nagyvárosán keresztül tudjunk hajtani anélkül, hogy a drága városközpontban kéne megállnunk enni

A város közepe meglepetésünkre csendes volt – Talán sziesztázott mindenki…

Kerékcsavarok takaró dísze a városi buszon. Ez még nagyjából okés, ennél még mutatunk durvábbat is a végén!

A város után nyílegyenes, enyhén lejtős autópályára kerültünk, ahonnan ez volt a kilátás balra

Jobbra meg ez :) Egy teljesen szabályos vulkáni kúp :)

Kelet felé Tarimoro irányába lefordulva mindjárt leváltották a száguldó autókat a lovasszekerek :)

Későre járt már, de a templomtorony látványa az orrunk előtt reménnyel töltött el minket. Talán a parókián tud valaki valami szállásféleséget adni nekünk…?

Szamárpad? :) Vagy inkább kecske…

A plaza, vagyis a főtér különösen szép volt ebben a faluban

A zöld-fehér-pirosra festett fatörzsek körben a téren nagyon pofásak voltak

Vendéglátóink, a lelkipásztori munkatárs és a felesége – Sajnos csak az e-mail címüket írták fel nekünk, a nevüket nem, így utóbbi már nincs meg, egy hónap alatt elfelejtettük. De nagyon kedvesek voltak, és a vödrös fürdés és a közös vacsora után az emeleti vendégszobájukban egy ventilátor mellett elalhattunk. :) – Vicces volt látni az otthonuk előterében a misén használt ostyákat nagy csomagokban állni egy polcon :)

2. nap: Tarimoro – Maravatío, 80,4km

Reggel vendéglátónk megmutatta a faluból kifelé vezető utat – ő is biciklin természetesen :)

Új nap: új élmények és tájak!

A nyeregben a kilátás balra

Helló kecskepásztor! :)

A nyereg túloldalán újra lapos lett a táj

Megáltunk ebédelni egy városkában, ahol megtaláltuk az egyetlen empedrádos útszakaszt, a régi hídat :) – 100 méterrel odébb volt egy lapos, aszfaltos híd autóknak, de ezt már csak akkor láttuk, amikor felmásztunk ennek a hídnak a tetejére a macskakövön :)

Délután brutálisan ránkszakadt az ég! Beborult, esett az eső, mintha dézsából öntenék, percek alatt hömpölygött a víz az utakon. Visszafordultunk és az előző faluban kerestünk menedéket, közben az eső jégre váltott, éreztük, hogy kopog rajtunk, pattog le rólunk. Találtunk egy nyitott kaput, és a kertben egy ereszt, ahol végre fedezéket találtunk. Az ereszhez tartozott egy ház, a házhoz pedig ők, akik nagyon kedvesek voltak velünk, kávéval és törülközővel kínáltak minket. Amíg odakint szakadt az eső, kellemes fél órát töltöttünk itt együtt, előkerült a világtérképünk, a családi fotóink és a Magyarország prospektusaink :) Igazán kaphatnánk már valamit az államtól a magyar turizmus népszerűsítésért, nem?! :) (nem, csak viccelek, még a végén megkapnánk, hogy az adófizetők pénzéből utazunk, azt meg nem akarunk)

Miután elállt (mert kb. egy óra alatt amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elment a vihar) az udvarból marékszámra lehetett összegyűjteni az üveggolyó nagyságú jegeket – Barátaink elmondása szerint normális hogy essen, de csak így ahogy most, egy órára, délután négytől, kb. még szeptember közepéig így lesz, ez a monszun. Viszont a jég az ritka még itt is.

Hűvös maradt az idő, ezért magunkon hagytuk az esődzsekiket, így legalább meg is száradtak

Pár száz métert még másznunk kellett, hogy a hágó túloldalán leereszkedjünk Maravatíoba, ez meg is történt minden gond és újabb elázás nélkül. Itt a képen már szállást kerestünk, amit láttok, az egy szálloda! :) A csarnokba be lehet állni az autóval, és ide nyílnak a szobák is. Érdekes konstrukció! :) Viszont sajnos drága is, 300 peso alatt nem is volt szobájuk, így szóba se jöhetett nálunk.

Mentünk tovább a templomhoz, ahol szerencsénk volt, ez a fickó nagyon készségesen segített nekünk.

Bár ez a segítség kicsit kalandosra sikerült, és folyományaként kb. 1 órával az után, hogy megkaptunk egy templom melletti tantermi helyiséget alvásra, odakint találtuk magunkat a város sötét utcáin, kínomban üvöltve fölfelé tekerve a szakadó esőben egy meredek utcán, miközben a víztől beragadt és csúszós lett a markolatváltóm, és nem tudtam leváltani könnyű fokozatba… :)

Hogy hogyan történt mindez? Hát elég vicces szitu volt, már így utólag legalábbis. Szóval megkaptuk ezt a tantermet, örültünk, pont befejezte előttünk egy gyerekkórus a gyakorlást, betoltuk a bringákat, kipakoltuk száradni a ruhákat, elmentünk enni, majd mikor Zita már épp rávette volna magát a zuhanyban a hidegvizes élményre, bekiabáltam neki, hogy jöjjön ki, és pakoljunk, mert emberünk visszajött és azt mondja, hogy a pap valami biztonsági okok miatt nem engedi, hogy itt maradjunk. De nincs gond, szemben a kultúrházban maradhatunk, csak át kell tolni a bringákat papucsban. Mikor ezt a műveletet megkezdtük, emberünk kitalálta, hogy az se jó, ő még jobbat tud, kövessük az autóját, nála fogunk aludni! Úgy ahogy voltunk, kvázi pizsamában, vagyis a másik váltás száraz ruhánkban felültünk a bringákra SPD, kesztyű meg minden nélkül, és emberünk után eredtünk. Igen ám, de emberünk 2km-re lakott a város szélén, és közben újra elkezdett szakadni az eső! A váltókar beragadt, majdnem ottmaradtam az empedrádós rohadt életben, kint a szakadó esőben egy sötét utcán a bringát papucsban tolva és újra szarráázva… Valahogy feljutottam az emelkedő tetejére aztán pedig már odaértünk, de ez picit sok volt a pici lelkemnek, ami ekkor már rég megpihent volna a hosszú nap végén. Zita két fokkal boldogabb volt, végül a zuhanyt megkapta, csak hát ruhástul. Elmondtuk a barátunknak, hogy ez a spontán ötlete nem töltött el minket nagy boldogsággal, mert most a második váltás ruhánk is elázott, és nekem pl. nadrágból már csak az esődzseki és a testhez feszülős nadrág maradt, és hát egyik sem éppen kényelmes viselet beltérre. :) Erre bevezetett minket az otthonról már elköltözött fia szobájába és egy csomó ruhát adott nekünk éjszakára. Este még kakaóztunk és péksütiztünk vele egyet, miközben újabb és újabb spanyol szavakat tanított nekünk, amit ő látszólag még nálunk is jobban élvezett. :) Aztán elmentünk aludni. Kétszer eláztunk, de most végre végleges tető volt a fejünk felett, ha volt is néhány nem éppen felhőtlen pillanatja ennek a napnak, azért szép volt, és jó, hiszen jó lett a vége. :)

3. nap: Maravatío – Altacomulco, 65,5km

Másnap reggel a sarkon lévő utcai étkezdében megreggeliztünk – itt láttuk ezt a járgányt így felpakolva. Amihez nyugaton teherautót bérelnek, ahhoz itt elég egy pickup meg néhány kötél! :)

Ez a nap volt a nagy mászós, fel 2500m-re 2000-ről. És mindez egy autópályás szakaszon történt, ezért mielőtt kihajtottunk a városból, megpróbáltunk valami ételt venni elvitelre, de kora reggel még nem sok étterem volt nyitva, ahol ilyet kapni. A város szélén más lehetőség híján végül egy pékségbe tértünk be. A mexikói pékségek és termékeik eddig sajnos nem nyerték el a tetszéseinket. Először is szinte az összes péksütemény édes, csak 1-2 fajta “sós” pékárú van, ezek sonkával, ananásszal, sajttal vannak töltve, na meg persze csípős chilivel. Kérdeztük őket, hogy “?Tiene algo sin picante i sin azucar?”, vagyis hogy van-e valamijük, ami nem csípős és nincs benne cukor, de teljesen értetlenül néztek és a válasz végül az volt, hogy olyen nincs nekik. :) Van ez így, néha nem kapja meg az ember amit szeretne, főleg ha egy másik kultúrában biciklizik. :D Szóval vettünk néhány csokis bombát meg két sonkával-sajttal-chilivel töltött táskát, és reméltük, hogy majd utóbbiakat is megbírjuk enni valahogy, ha a nagy mászásban majd igazán megéhezünk.

Nem látszik a képen, de masszívan emelkedett, ha jól emlékszem 28km-en keresztül.

Tájkép szamárral az út mellett

Keramiakirakat az autópálya mellett :)

Van az autópálya, ahol 110-el hajthatnak a járgányok. Van mellette egy kerítés, aminek a túloldalán 5km/h-val szamaragolnak a helyiek :)

…és itt terelik az állataikat is

Szív alakú kaktuszlevél

A hágó közelében már erdők, sziklák mellett bringázhattunk

Fent alig pár száz méterrel azután, hogy átbuktunk a nyergen, útfelújításba ütköztünk, pont azon a helyen, ahol le terveztünk térni az autópályáról. Ehhez át le kellett szedni a táskákat és át kellett emelni a bringákat a kerítésen.

Innen 200m földút jött, aminek a végén kiértünk újra az aszfaltra, de most már egy sokkal kisebb és barátságosabb útra. Itt leültünk egy fa alatt és annak örömére, hogy felértünk 2500m-re, felfaltuk a péksütik nagy részét. A táskák csíptek mint a fene, hiába nyitottam fel és szedtem ki belőlük egyesével a chilit. Egész Mexikó imádja a chilit, de számunkra túl erős, minden más ízt elnyomó és a szánkat szétégető íze van, pedig ők mindenhez ezt eszik, már kiskoruktól. Ez valami nemzeti függőség, elkezdik gyerekként és soha nem bírják abbahagyni, ráadásul saját elmondásuk szerint nem egészséges ez a sok csípős. Nektek mi a véleményetek erről? Mi vagyunk inkább a bolondok és hozzá kéne szoktatnunk magunkat a csípős ízekhez vagy ami nem jó azt ne erőltessük és keep asking “sin picante por favor!”?

A kisebb úton mindjárt jöttek szembe az érdekes dolgok :) Ez az ember bútort árul, így házal velük, hogy cipeli körbe a falun a vállán az asztalt, széket…

Azért itt is vannak gazdagok. Egyszercsak egy Chevrolette Corvette állt be az egyik kapuba…

Már az autópályán is láttuk őket szembejönni a túloldalt, és most végre közelről is. Valamilyen guuadalupei bringás zarándoklat résztvevői voltak, nagyobb bandákban jöttek szembe egész nap :)

Így nézett ki a kísérőautójuk!

Én meg közben defektet kaptam, a kilencediket 28300km alatt (kettőnk négy kerekére számolva), mindig ezektől a kamion/buszkerék gumiabroncsának fémszálaitól… Pont mikor fáradni kezdtem, nem esett jól ezzel most vesződni.

Itt van a kis dög, ha 6mm-nél hosszabb, akkor át tudja lyukasztani a gumit.

Amúgy szép helyen kaptam defektet :) de ez akkor nem tudott különösebben boldogítani

Megint a zarándokbringások – és sötét fellegek előttünk :o

A nap további részéről nincs fotónk, ugyanis eleredt az eső. Először csak enyhe volt, de ha tudjuk, hogy később hogy rákezd majd, inkább tekertünk volna abban az enyhe esőben, és nem állunk meg kétszer is kivárni, hogy elálljon. Mert nem állt el, hanem csak jobban rákezdett. Mikor beértünk Altacomulco határába, iszonyatosan rákezdett. Behúzódtunk egy buszmegálló fedele alá, egy óráig néztük, ahogy kiszaladnak mellénk a közeli gyárból a műszakjukból haza siető munkások, és pattannak fel buszokra és taxikba… Majd meguntuk a várakozást, gondolván, hogy mi van, ha reggelig így esik, itt éjszakázunk egy pocsolyában állva? Ekkor persze már sötétedett is, nem csak a fekete felhők, hanem a közelgő éjszaka miatt is. Feltettük hát a villogóinkat, első lámpát is kapcsoltunk, felcipzároztuk az esőkabátokat és elindultunk. Hiszen már csak 3km volt hátra… De milyen három! Új értelmet nyert az “ez szívás!” a szótárunkban: kegyetlenül szakadó esőben, sötétben, forgalomban, meredek utcákban, 20cm mély szembehömpölygő vízben biciklizni. :) De legalább most váltani tudtam, mert volt annyi eszünk, hogy az első esőcsepp után egy zacskót húztunk a markolatváltóra. Egy autószerelő műhelybe behúzódva segítséget kérünk (“?Donde está el hotel barato?” – ?Hol van egy olcsó hotel?), és szerencsénkre egy utcával odébb irányítottak, ahol találtunk egy új építésű modern kis templomot. Bent megtaláltuk a papot, de sajnos nem tudott segíteni, azt mondta, hogy a helyiség, ahol maradhatnánk, hideg, szeles, és nedves és éjszakára be kell zárnia a templomot, ezért nagyon sajnálja. Amúgy rendes volt, látszott rajta, hogy tényleg segítene, ha tudna, ezért mivel az eső közben alábbhagyott, meséltünk neki erről a két ázott verébről, akiket maga előtt látott, és adtunk neki egy névjegykártyát is. Búcsúzkodáskor elővett egy gyűrött ötven pesost a tárcájából és átnyújtotta Zitának. Ez nagy jófejség volt részéről, hiszen ez egy étkezésünk ára itt Mexikóban. Megköszöntük a kedvességét, majd elindultunk a hotel irányába, ami egy utcával feljebb volt. Megtaláltuk az első szállót, ahol 130 volt a TV nélküli szoba! Végre, van ilyen ezt is megéltük! :) De azért nem ugrottunk bele egyből, gondolván, hogy hátha a szomszéd szálló, amit szintén említettek az autószerelősök, hátha még olcsóbb. Nem volt az, ott 200 fölött kezdődtek az árak, és a lépcső is szűkebb volt, így maradtunk az első szálló egyik TV nélküli szobájában, ahová nagy örömömre még a wifi jel is elért, így este tudtam kicsit levelezni a naptár ügyében, amit ekkor már elkezdtünk megtervezni. Ha jól emlékszem, ekkor írtam meg és töltöttem fel ezt az oldalt, és készítettem el a hozzá tartozó rendelési formot. Örültem hogy elkészültem vele, mert az előző évekre visszaemlékezve ez nem volt olyan egyszerű feladat, de így harmadjára már könnyebben ment, és ez az egy este elég volt.

Ja, és az óriási meglepetésünket nem is meséltem. Amíg én újrakentem wet lube-al a láncokat (ami aztán eszméletlen sok mocskot felrakott a láncra, de azóta sikerült lemosni és a monszun is végetért már, újra dry lubeot használunk, ez nem mocskol) és leláncoltam a szálló alagsorában a bringákat, Zita elment fizetni a recepcióshoz, és mikor jött vissza, meséli, hogy a paptól nem ám egy, hanem négy ötvenest kaptunk, vagyis 200 pesot! :) Ez nagyon sok pénz, ha ezt akkor látjuk, nem fogadtuk volna el tőle, viszont így már nem volt mit tenni. Csak örültünk neki meg az adományának és az olcsó szobának. Közben az eső is teljesen elállt, így kimehettünk a közeli plaza sarkába enni, ahol érdekes módon sem tacos, sem torta, csak hot-dog meg hamburguesa (hamburger) volt. De ezek finomak voltak, az orrunk előtt készítették őket 15-20 pesoért és minden jóval megrakták őket. Este talán éjjel 2-ig dolgoztam a már írt dolgon, aztán bedőltem Zita mellé az ágyba, az ébresztőt 6 órára állítva, hiszen még egyszer nem akartunk megázni, azt terveztük, hogy másnap még a menetrendszerinti délután 4 órás monszuneső érkezése előtt megérkezünk Tolucába, ahol végre több napot is pihenünk majd.

4. nap: Altacomulco – Toluca-Metepec, 70,3km

Ezen az utolsó napon hála az égnek már semmi izgalom nem történt velünk és sikerült végre nem megáznunk. Az út végig vagy autópályán, vagy városban vitt minket, szóval nem volt túl érdekes, de azért van egy-két fotónk erről a napról is.

Újabb gyöngyszem Zita táblás gyűjteményébe! :) Persze hogy van legalább egy kis shieldes sapkája az ürgének, hát anélkül nem lehet lapátolni :D

Amíg be nem értünk a városba, kb. ilyen volt az út végig, és javarészt lapos! :) Suhantunk szépen

A közelgő nagy ünnepre való tekintettel már a Pemex benzinkutasok is tradícionális mexikói öltözetben voltak, nagy sombrero kalapban és mexikói köpenyben (utóbbinak van valami neve?)

Drága a WC papír métere! :) 1 peso, vagyis 18 forint a benzinkúton az automatából! Óriási üzlet, na és nagy gazfickóság, mi az, hogy nincsen a WC-ben gratis?!? Amúgy mexikóban nem a WC kagylóba kell dobni a papírt, hanem a mellette lévő szemetesbe, mert a csatornahálózat nem elég széles ahhoz, hogy elvigye a papírt is. Ez néha elég érdekes szagokat és látványt tud eredményezni, na de szagultunk és láttunk már ennél sokkal rosszabbat is… :)

ZITAcuarrrooo :)))

Ezen a napon végre sikerült lefényképeznem ezt a mexikói őrületet: a buszosok és kamionosok előszeretettel raknak fel a fényes felniük rozsdás csavarjaira ilyen csili-vili krómozott tüskéket, amitől a járgány mindkét oldalt 10-15cm-el szélesebb lesz, nekem pedig eszembejut a megboldogult számítógépes játékkal töltött éveimből a Carmageddon nevű borzalom… Persze ők nem akarnak sem nekünk, sem a gyalogosoknak semmi rosszat, ez csak egyszerűen nagyon menő, és kész, ettől tovább nem gondolkodnak.

Tolucában még várt ránk néhány zajos-koszos-zsúfolt városi kilométer a Metepec nevű városrészig, de ezt is megcsináltuk, és amikor elküldtem a “400m” szövegű sms-t a leendő barátainknak, Memo visszaírt, hogy már az utcán vár minket a ház előtt. És mikor a címre értünk, valóban már messziről integetett nekünk. :) Ez mindig nagyon jó érzés, amikor így várnak minket valahol. :) Memoval és családjával fantasztikus napokat töltöttünk együtt, nagyon élveztük egymás társaságát, ezért nehéz volt tőlük elszakadni. Viszont most már alig várom, hogy belekezdjek a következő beszámolóba, amiben felidézem majd ezeket a velük töltött napjainkat! :)

Történt 2014. szeptember 9. és 12. között, összesen 303,8km-t bicikliztünk. Megírva október 9-én. Úgy látszik ez az egy hónapos csúszás kezd konstans maradni, de azért igyekszem leszorítani legalább 1-2 hétre.

Mazatlánból való elindulásunkat timelapse-re vettük, de előre szólok, hogy hosszú és a vége unalmas, kb. csak odáig érdemes megnézni, amíg egy Corona kamion, vagy legfeljebb amíg a vonat az utunkat nem állja. Utána kiértünk az autópálya szerű útra, amin egész nap hajtottunk.

A biciklisnek nem szabad felhajtania a felüljárókra – amelyek egyébként Mexikószerte elhagyatottan és porosan állnak, mert az ilyen vidéki helyeken alig használják őket, inkább átlépnek a betonkorláton, mintsem ekkorát kerüljenek

Az első város, ami szembejött, és annak tornyai – itt egyébként máris megálltuk enni

Nagyjából végig ilyen volt a táj és az út ezen a napon

Ha oldalra néztünk, akkor pedig ezt láttuk. Ezekből a sorokba ültetett növényekből készítik a Tequilát! :)

Guadalajara már alig 400km… Igaz, mi kitérünk majd Puerto Vallarta felé is, így nekünk hosszabb lesz. Nem szeretjük az egyenes, egyszerű, könnyű utakat, mint amilyen pl. ez az autópálya! :)

Na azért ez szép volt, nem panaszkodhatunk! :)

Épp megálltunk egy helyen, ahol picit szélesebb volt a leállósáv, hogy dolgainkat intézzük a bokorban, mikor egy szürke újtítpusú VW bogár állt meg előttünk. Csak egy fél perc után esett le, hogy ezek Helenáék, pontosabban Helena és a lánya :) Guadalajarába tartottak, ahol másnap kezdődött a leányzó élete első egyetemi tanítási napja! :) Ez mindig izgalmas, de ők nem rohantak, 6km-el később a fizetőkapuk melletti pihenőhelyen bevártak minket és beszélgettünk egy jót. ŐK alig egy órája indultak autóval Mazatlánból, mi ekkor szinte már egy egész napja tekertünk. :)

Miközben beszélgettünk, mellettünk a kerítésen egy óriási hüllőállat jelent meg – Zita vette észre, és én osontam oda hozzá a kamerával. :)

Videót is készítettünk a gyönyörű állatról, mielőtt elrohant volna.

Kanyar!!! :) Végre vannak kanyarok az útban! :) Már ennek is örülni kell! :)

A nap végén, kb. 15km-el a cél előbb letértünk az autópályáról, és itt láttuk először ezt a táblát: traktoros kalapban! :) Na ne, hogy kalapban, hogy máshogy, ez itt Mexikó! :) A kalap a nemzeti öltözetük része, legalábbis a férfiaknál.

Zita egyszercsak lefékezett előttem, majd az úttest közepére mutatott. Egy óriás pók keresztezte az aszfaltsávot. Sajnos nem tudtuk lefényképezni csak mikor már a túloldali fűben elbújt, de higyjétek el, óriási volt, kb. tenyérnagyságú! :)

A naplemente előtti fényekben mindig élmény suhanni

Főleg, ha látod, hogy az előtted tekerő feleségednek olyan jó kedve van, hogy táncol és énekel biciklizés közben! :)

Hosszúra nyúlt már az árnyékunk, ideje megállni valahol!

Egy apró városkában, Escuinapa de Hidalgo-ban álltunk meg éjszakára

180 pesoért vettünk ki egy szobát. Próbáltuk odébbtolni az ágyat, hogy jobban beférjenek a bringák, de meg se mozdult! :) Le volt betonozva és csempézve az alja! :)

Egy takoszozó-quesadillájó-vámpírozónál vacsoráztunk. Mert a mexikóiaknak van egy “Vampiros” nevű ételük is. :)

Csak most tudtam meg, hogy a “szaknyelv” úgy hívja, amit ilyenkor csinálok, hogy “food-porn”, vagyis étel-pornó! :) Én erre még sosem gondoltam. Szerintem ételeket pont olyan érdekes lefényképezni, megosztani mint pl. tájakat… E vacsora alatt a 89km alatt elégett kalóriákat próbáltuk meg visszapótolni.

A bácsi, aki a zászlót tartja, annak az étteremnek a tulajdonosa, ahol reggeliztünk. És mint kiderült, annak a szállodának is, ahol este aludtunk. Az oldalról nyitott “nádtetős” épületben olcsó ételek voltak, konnektor és wifi – utóbbiakat most nem használtuk, csak észrevettük, hogy vannak.

Alig haladtunk két sarkot a reggelizőhelyről, erre a falfestményre lettünk figyelmesek. Persze egyből elnyerte rajongó tetszésünket! :) Íme nélkülünk és rekuk nélkül, ahogy FB-on ígértük.

Persze elkészítettük a rekus verziót is, nagyon szerényen a hagyományos bicikli elé helyezve a fekvőkerékpárt. :)

Én sem maradhattam le erről a képről :) – Ti mit rajzolnátok a kép jobb szélére, a bringás elé?

Feliz Viaje – Szó szerint: “Boldog utazást!” :) Reméljük, szép napunk lesz ma is.

Ezen a napon már nem autópályáztunk, de amint láthatjátok, az autópályával párhuzamos, másik út is nagyon hasonló volt. Kb. ugyanakkora forgalom ment rajta, viszont nem volt rajta széles padka számunkra, és picit jobban kanyargott.

Épp a félbevágott hegy felé tartunk

Itt picit közelebb volt hozzánk a táj

Megálltunk egy faluban enni, inni és pihenni. A fedett teraszos helyen néhány helyi pihent, a srácok egy XBOX-ból épített játékgépen játszottak valami szörnyes, gyilkolós FPS-el, amihez 5 percenként kellett érméket dobálni a gépbe – a controllerek meg egy-egy rozsdás vassal voltak odarögzítve a játékgéphez.

Bezzeg a zabálnivalóan aranyos kislány a biciklijén ült és babázott :)

Random Bubbles of Happiness 2 – A kislányok szív alakú piros lufit kaptak tőlünk, a fiúk pedig ezüstszínű kardot. Persze utóbbival egyből elkezdtek harcolni egymással, mire az egyiknek a pengerésze kipukkadt és csak egy rajzolt péniszre kísértetiesen hasonló valami maradt az egészből. Ettől egyből kitört a nagy nevetés, és a fiú nagy rötyögve és diadalittasan elindult az új formájú lufival az apja felé – “Nézd mit kaptam a külföldiektől!” – mi meg fogtuk a fejünket, és félig már kínunkban, de mi is nevettünk a bandával. :)

A mexikóiak nagyon nagy hányada – túlnyomó többsége – katolikus, és valóban nagyon vallásosak. Legnagyobb nemzeti szentjük, a Guadalupei Szűzanya, vagyis Mária egyik helyi megjelenése – ennek tisztelegnek a teherautó feliratán is

A táj változatlanul dombos és zöld – szeretjük! :)

Egyik naptárfotónak a Mexikó nyugati-parti hónaphoz jó-e lesz pl. ez a kép? :)

Az előző munkám által a dunaújvárosi kőolajfinomítóban (“Nem fog nekik sikerülni! Hát miért nem próbálnak valami olyannal, ami már majdnem finom? Például krumpli! :D”) is megfordultam, ahol a biztonsági oktatáson azt mondták, hogy ha egy ilyen gömbtartály felrobban, ott több száz méteres körzetben senki nem marad életben. Szóval óvakodjatok a gömbtartályoktól – ha megjelenik egy az otthonotokban, azonnal fussatok! :)

San Francisco? Már megint? :) Tele van velük Mexikó… Elgondolkodtatok már azon, hogy ha a spanyolnyelvűek Nuevo Zealandanak hívják Új-Zélandot, és mi is Új-Zélandnak, akkor New Yorkot pl. miért nem hívjuk Új-Yorknak? Vagy pl. San Francisco városát Szent Ferencnek, vagy Szent Ferencvárosnak? :)

Balra szép

Előre is szép

Balra falu

130 pesoért találtunk szállást. Rákérdeztünk egy útszéli vendéglőben a hotelre, mire a szomszéd kapura mutattak, ahol semmi nem volt kiírva. Bent az udvaron ilyen kocsibeállók mögött voltak a szobák

Az utolsó biciklizett kilométerekről egészen a hotelszobáig való megérkezésig megint készítettünk egy timelapset, de megint előre szólok, ez Nektek talán unalmas lehet, mondjuk az utolsó fél perc, amikor megérkezünk, alkudozunk és betoljuk a bringákat a szobába, az talán nem. :)

A szobánk és a benne található fürdő-“szoba” :)

Ahogy a szállásunk, úgy a vacsoránk is egyszerű volt: quesadilla con friholes, vagyis sajtos tortilla babbal :) Kellett is az eledel a 97km-es nap végén

Reggel korán indultunk, már a reggeli előtt beleraktunk a lábainkba vagy 20km-t

Itt reggeliztünk

Én tortát (szendvicset) ettem, míg Zita ezt a set-breakfastet, drága volt, 45 peso, de cserébe nagy adagot adtak, végtelen sok tortilla járt hozzá, és a zöldséges, babos sonkás rántotta akkora adag volt, hogy még nekem is jutott belőle :)

Kereszteztük az “Autopista”-t – mert ítt így hívják az autópályát :)

Santiago Ixcuintlába érve az út két szélén mozaikok magasodtak

Elég jól nézett ki és több tíz méter hosszan tele volt a fal ilyenekkel

A fehér-sárga templom is jól nézett ki a napsütésben

Rio de Janeiro mini edition? :)

Csak egy random sarki fotósbolt :)

Ki biciklin, ki lovon…

Ez már egy másik városka, Villa Hidalgo

Itt megálltunk inni valamit a helyi fagyizó-gyümölcsléző komplexumban

Így nézett ki belülről

Na ez egy nagy sztori! :) Ő Pedro Simon, vagyis Simon-atya, a dohányzó, tequilázó, csokoládéimádó helyi szent :) A mexikóiaknak vannak ilyen furcsa, az egyház által nem elismert szentjeik, állítólag még a drogdílereknek is vannak itt “védőszentjeik”… :o

Simon-atya a dohányzó sarkában füstölgött és nem akartunk hinni a szemünknek, amikor megláttuk!

San Blas felé robogva már egész apró, keskeny úton haladtunk – ahol szembejött ez a VW bogár :)

San Blas környékén rengeteg csatorna és különböző elárasztott területek találhatóak, ahol halat “termesztenek” :)

Száradó ruhák és étterem :) San Blas határában

San Blas kapuja, ide volt megbeszélve a találkozónk a vendéglátónkkal. 105km itt fejeztük be a napot.

Folytatása hamarosan! ;)

Negyed óra múlva…

Kinpunból Kyaikto-ba két időpontban járnak pickup-ok: „negyed óra múlva”, és „most”. Ha még nem teltek meg utassal, akkor a kérdésünkre, hogy mikor indulnak „negyed óra múlva” a válasz. Ha pedig a plató megtelt emberekkel, akkor azonnal elindulnak. A kettő között lehet, hogy csak 5 perc a különbség, és így volt ez velünk is: az útszéli étteremben reggeliztük a rántott karfiol rúdjainkat az ingyenes zöld teával, amikor a pickup-os srác intett, hogy indulnak. Az autó már elindult az „állomásáról”, amikor felugrottunk rá. Hiába próbáltam alkudni, hogy de hát mi nem az állomástól utazunk, hisz 30m-el később szálltunk fel, nem engedtek az 1000 kyat-os árból. :)

Az út Kyaikto-ig rövid volt és közben velünk utazott egy kis pöttöm is az anyukájával. Kyaikto-ból Bago-ba eredetileg úgy terveztük, hogy megpróbáljuk ismét a pickup-ot, mert a kinpuni szállásadónk azt mondta, a busz 5000 kyat (1350 Ft) lesz, míg a pickup, mint azt már tudjuk, csak 2000. Amint leszálltunk a pickupról, körbeálltak minket a buszjegy üzérek, és mivel eleve nem akartunk busszal menni, rögtön kőkeményen alkudni kezdtem: mondtam, hogy 2000-ért elmegyünk busszal. Mondták, hogy az lehetetlen, mert 3000 a jegy rendes ára (persze először ők is 5000-el jöttek), ennyiért utaznak a helyiek is, és ennyiért megkapjuk mi is a jegyet. Tyű, ez gyorsan ment, pár másodperc alatt megérkeztünk a normál, helyi árhoz, persze csak ha nem hazudnak az embereink – ami utólag bebizonyosodott. Ez már tetszett, főleg, hogy azt mondták, hogy másfél-két óra alatt odaér a busz Bago-ba. Ez a 2-3 órás időkülönbség már megért nekünk fejenként 270 forint többletet az 5 órás, négyszeri átszállásos és még ki tudja, milyen kalandokat magában tartalmazó pickup-ozással szemben, ezért aztán befizettünk a buszozásra, és nem bántuk meg. Nem várt kényelemben volt részünk, az ülések között elfértek a lábaink, és útközben tudtuk csodálni a tájat – na meg a mianmari mozifilmek csodálatos világát, kihangosítva a busz összes belső hangszórójába. :) …és a busz tényleg odaért Bago-ba két óra alatt.

Nem versz át, lefotózlak!

Bago-ban még le se kellett szállnunk a buszról, mert arra előbb felpattantak a jegyüzérek. Miután közöltük velük, hogy Kalaw-ba szeretnénk továbbutazni, jöttek a 16 ezres jegyárral, de én ezt már ismertem, valami újat akartam hallani, mondtam, hogy nem kell „éjszi” (A/C – légkondi), se minibár, se TV, csak egy busz, ami elvisz minket viszonylag gyorsan és a lehető legolcsóbban Kalaw-ba, mondjuk 8000-ért? Erre kinevettek, hogy annyiért nincs jegy, amit utólag nem értek, mert végül 10 ezerben meg tudtunk állapodni, ami azért nincs olyan messze attól. Előre el akarták kérni a buszjegy árát, amikor a busz csak 4 óra múlva indult, de mi vissza kérdeztünk, hogy hogyan bízhatnánk meg bennük, 20 ezer kyat (5600 forint) nagy pénz, és most látjuk őket életünkben először, és nem is egy buszállomáson vagyunk hanem egy útszéli étteremben, és ez akkor is egy étterem marad, ha ők az irodájuknak nevezik. …és hogy bocsájtsanak már meg, hogy bizalmatlanok vagyunk, de muszáj, mert ez nekünk most sok pénz. Végül csak 10 ezret adtunk előlegben és kértük, hogy mosolyogjanak! :) Ennyivel beértük: készítettünk Róluk egy fotót, és lefotóztuk a helyet is, ahová kérték, hogy jöjjünk vissza. Utóbbit már csak azért is, hogy visszataláljunk majd.

A busz egyébként Yangonból indult az Inle-tóhoz és a teljes szakaszra is ugyanennyi a jegy, hiába van Yangontól 2 órára északra Bago, és hiába kell majd leszállnunk a tó előtt hajnali hatkor Kalawban. Úgy terveztük, hogy a hajnali érkezésre rápihenünk egy napot Kalawban, majd következő nap elindulunk a három napos Kalaw – Inle-tó túrára, amit igaz ugyan, hogy az útikönyv csak vezetővel ajánl, de mi majd megoldjuk okosba, állítólag fejlett arrafelé már a turistákat kiszolgáló infrastruktúra és a GPS-em OSM térképén is látszik egy „ösvény” a két hely között, azt meg nem lesz nehéz követni.

Rövid pihenő Bago-ban

Mindezek előtt azonban még volt négy óránk Bago-ban az átszállásig, leintettünk hát egy kis platós háromkerekűt, és elrobogtunk vele fejenként 150-ért a már jól ismert San Francisco Hotel-be, ahol tényleg úgy fogadtak minket, mint régi ismerőst: mosolyogva, kedvesen. Ezért is választottuk ezt a helyet három napja a maradásra. A vendéglátóink most is bebizonyították, hogy jól döntöttünk, természetesen maradhattunk a földszinti recepció-hall-családi-nappali helyiségben erre az időre, és még lavórt is kaptunk, illetve lezuhanyozhattunk. A nénink nagyon kedves volt velünk, Zita skeptikus volt az eljövendő buszutunkkal kapcsolatban, ezért megmutattuk a fényképet az ürgéinkről a néninek aki megnyugtatott minket, hogy ezek jó gyerekek, és nem vertek át minket, sőt a 10 ezer kyat nagyon jó ár, ő maga is meglepődött rajta, hogy ennyiért utazunk. Pedig igazán nem volt nehéz idáig lealkudni az árat, úgy látszik indiai testvéreink az elmúlt 8 hónapban jó kiképzést adtak nekem alkudozásban. Itt Mianmarban úgy tűnik, gyorsan és egyszerűen meg lehet érkezni a valódi árakhoz, ahol aztán viszont kőkeményen megáll a licit, és nem megy lejjebb az ár – legalábbis ez az eddigi tapasztalat, aztán ki tudja még, milyen furmányos ürgékkel találkozunk még! (Gyertek csak, túljárok az eszeteken! :P)

A lavór azért kellett, mert őrülten tűzött a nap ezen a délutánon, és ez kiváló alkalmat teremtett egy kézi nagymosáshoz. Ezt Zita végezte el, nekem már csak a teregetésben kellett segítenem a végén, és amíg ő mosott, én bekészíthettem egy bejegyzést, hogy otthon a feltöltéssel édesanyámnak már alig kelljen foglalkozni. Mostanra már megtanultam előre megírni az egész bejegyzést, az egészet HTML kódban, az előre megvágott, leméretezett és átnevezett, beillesztett képekkel együtt. Így a bejegyzést feltöltése már csak néhány klikk és egy CTRL-C – CTRL-V, persze csak akkor, ha nem rontok el semmit. :) Amúgy lesznek majd még fejlesztések a weboldalon, amelyek reményeim szerint az én életemet nem teszik majd nehezebbé, de a módosítások után Nektek még élvezetesebb lesz a blog. (az egyik ilyen az azóta bevezetett klikkelhető, nagy ablakban felnyíló képek)

Na de ezt majd meglátjátok, most csak ebédeljünk meg, netezzünk egy-egy órát két számítógépnél fejenként 400-ért a netcaféban, majd menjünk ki a buszállomás melletti „irodába”, vagyis abba az étterembe, ahol az üzéreink mondták, hogy várjuk a buszt.

Sorszámozott személyzet – Tiszta nyugat…

Pontban háromra megérkeztünk, ahogy kérték, de ők még sehol nem voltak. Ez kicsit gyanús volt, de nem pánikoltunk be, inkább rendeltünk egy tojásos curry-t, hogy ne éhgyomorral induljunk útnak. Még a felét sem tudtuk megenni, amikor jött a kalapos emberünk a motorján, hogy azonnal menjünk a buszállomásra, mert a busz csak ránk vár! Mi van? Azt mondtad, hogy fél4-4 között érkezik? Na mindegy, villámgyorsan burkoltunk, fizettünk, és felültünk az ő és a haverja motorjára, mert így kérték. Kb. 100m-t tettünk meg a motorokkal a buszállomásig, ahol tényleg ott állt egy busz, ami rögvest el is indult, mihelyt felszálltunk rá. Persze előtte még kifizettük a második tízezret is az embereinknek.

Hiába kértünk középre jegyet, leghátul kaptunk helyet, pontosabban nem is leghátul, mert a hátsó néhány sor ülés le volt szerelve és hátra volt dobálva, hogy így helyet biztosítsanak a buszon velünk utazó 3-4 vadonatúj robogónak. Itt a buszokat vegyesen használják csomag- és személyszállításra, már ezelőtt is láttunk olyat, hogy egyszer csak megállt a busz az úton, néhány ember bepakolt egy raklap sört az alsó csomagtérbe, majd indultunk tovább.

A buszút viszonylag jól telt, igaz ezt annak is köszönhettük, hogy kipróbáltunk már egy a busznál sokkal rosszabb alternatívát, a pickup-ot, így tudtuk értékelni a busz kényelmét, ami még mindig nem ér fel egy hálókocsis vonatéval, de árban annak a harmada sincs, így nekünk ez jutott – és boldogok vagyunk vele. Még egy fejezet naplót is sikerült írni, és az evéssel-ivással-pisiléssel sem volt gond, mert 3-4 óránként megálltunk az erre a célra megépített óriási, csili-vili pihenőhelyeken. Ezek azt mutatták, hogy itt azért van fejlődés, mert ezek a helyek tényleg jól néztek ki, kínáltak minden földi jót, és nem a földről a helyi árusok, hanem tiszta, rendezett éttermekben a szépen felöltözött, sorszámozott személyzet. Ez semmi olyanhoz nem hasonlított, amit az indiai szubkontinensen láttunk, ez a thai és kínai hatás lehet itt Mianmarban.

Autópálya autók nélkül

Az út első felét, amíg még világos volt, a főváros (Nepjida) és Yangon között megépített kétszer kétsávos autópályán tettük meg, ami arról nevezetes, hogy tök üres. A kormány megépítette a kihelyezett, újonnan felépített főváros és a legfejlettebb, legnyüzsgőbb város, Yangon között ezt az autópályát, hogy a kormánytisztviselők tudjanak ingázni a „munkájuk”, és az életük között, de rajtuk és néhány teherautón és buszon kívül kevesen használják ezt az utat, mert a nép nagy részének egyszerűen nem telik utazásra, nemhogy még autóra. Ezt alá tudom írni, ugyanis hosszú perceket töltöttem az autópálya belső sávján álldogálva anélkül, hogy egyetlen motorizált járműt láttam volna a lerobbant buszunkon kívül. Kb. egy órát álltunk így, amit annyira nem bántunk, mert így legalább nem hajnalok hajnalán fogunk megérkezni Kalawba – gondoltuk.

Az út második felét pedig sötétben utaztuk. :) Szóval arról nem tudok nyilatkozni, milyen volt az út és a világ odakint, mert én a középső folyosó legvégén feküdtem a hátamon, kinyújtózva, mint egy cövek, hogy elférjek. Közben Zita és egy másik utas is rám nyitotta az ide kinyitható középső üléseket, így a felkelés igen érdekes kúszó-mászó mozdulatokat igényelt, mert a térdem és a fejem fölött is néhány centire voltak a kihajtott ülések aljai. Ennek ellenére állítom, hogy nekem volt a legkényelmesebb helyem az egész buszban, de csak azután, hogy előtúrtam és magamra húztam egy pár zoknit és az Ironclad pulcsimat, mert a légkondi hidege az csak úgy áradt rám. Hogy miért kell egy buszt lehűteni 16 fokra, amikor a légkondi köztudottan egész komoly hatással van a fogyasztásra, és amikor az este 22-25 fokos hőmérséklete is teljesen kényelmes, azt ne kérdezzétek, mert én sem értem és engem is nagyon bosszant, pláne, hogy nem csak anyagi okok miatt, hanem avégett sem akartunk „erkon”-os (Air Conditioner) buszt, mert előre sejtettük, hogy ez lesz. Itt Ázsiában még nem jutottak el egy bizonyos tudatossági szintre, ezért ha valahol van A/C-jük, akkor azt csutkára tekerve használják is, nem számít, hogy benzint/áramot fogyaszt – van, és menő, ezért használjuk. Az sem számít, hogy jó kis tüdőgyuszikat lehet tőle kapni… :)

Mindent elénk tesznek, mindent leszerveznek

Az éjszaka közepén egy muksó megrángatta a lábamat és felkeltett, mondván, hogy „Kalaw”, vagyis hogy megérkeztünk, tessék leszállni! De hát kukk sötét van, és még el sem aludtam igazán, mi történt, hogy máris megérkeztünk?! Ha egy teljesen másik város közepén tesznek le, az se tűnt volna fel, persze a dolog nem így volt, valóban Kalawba érkeztünk meg, és amikor megnéztem az időt a GPS-en, az azt mondta, hogy hajnali 3-kor! :o Egy ember még ebben az időpontban is várt ránk, vagyis ő azt mondta, hogy egy másik csoportra, de azért minket is elkísért a Golden Lily Guest House-ba, ahol, ahogy mesélte, valóban kaptunk egy kétágyas szobát reggelivel, külső fürdőszobával 6 dollárért. Ez az ár messze a legolcsóbb volt eddig Mianmarban, és mi is csodálkoztunk rajta. Persze azért próbáltam még ebből is alkudni, de nem ment lejjebb az ár. 6 dollár az kb. 1380 forint, ami több mint 400 bangladesi taka, ennyiért már tomboltam volna Bangladesben, ez ott nagyon magas ár lett volna egy szobáért, itt viszont alacsony. Mianmar tehát drágább, viszont cserébe az ország is sokkal élhetőbb egy turista számára és a szolgáltatások színvonala is jóval magasabb.

Mire eltettük magunkat a takaró alá (merthogy hideg volt, vagy 15 fok, mivel 1100 méteren voltunk), már fél négy volt, az ébresztőt pedig 7:45-re állítottuk, mert 8-ig lehetett a reggelit kérni. Tehát alig aludtunk 4 órát, és a reggelinél a sikh szállásadónk, akit amúgy az útikönyv is említ és ajánl, máris traktálni kezdett gyönyörű fotókkal és túravezetési ajánlataival. A három napos Kalaw – Inle-lake trekking 12 ezer kyat / nap / fő, ebben benne van a két éjszaka, a vezető, és a 7 étkezés ára. Első nap ebéd, vacsora, második nap reggeli-ebéd-vacsora, harmadik nap reggeli-ebéd, a tavon a hajó pedig még 4 ezer kyat lesz. A 12-ből hamar sikerült 10-et csinálnunk, az kettőnkre tehát napi 20 ezer kyat, vagyis a napi álombüdzsénk duplája, 5400 forint. Hú, de anyagias vagyok ma! :) De hát ilyen az élet itt most Mianmarban, ahol bringák nélkül vagyunk, és ahol illegális a sátrazás, vagy a helyieknél való vendégeskedés – mindenért fizetni kell. Szóval napi 5400 forint kettőnkre, és ezért kapunk angolul beszélő vezetőt, aki tud majd nekünk énekelni és burmait tanítani, és aki gondolom majd sok egyéb érdekes dolgot is tud majd mesélni amellett, hogy mutatja az utat. Ebben az árban a szállás és az étkezés is benne van, tehát ha minden jól megy, a következő 3 napon napi 5400 forintból el tudunk lenni ketten, és közben még helyi társaságunk is lesz, mindent elénk tesznek, mindent leszerveznek, nem kell nekem megtalálni az utat és a szállás és étkezési lehetőségeket az úton, csak lépni – jobb-bal, jobb-bal, és élvezni a gyalogtúrát.

Ezt átgondolva az egész olyan jól hangzott, hogy befizettünk rá. A dolog furfangja viszont az volt, hogy ez az ajánlat azonban csak a mai napi, azonnali indulásra szól, merthogy ma indul egy háromfős csoport 9 órakor, vagyis 40 perc múlva! Tyű, a kutya mindenit, adjatok egy konnektort és még negyed órát! Feldugtam minden akkumulátort és a netbookot tölteni, pakoltunk és zuhanyoztunk, a szemközti kisboltban vásároltunk némi kekszet és csokoládét, majd ahogy megbeszéltük, negyed tízre kisétáltunk a sztupához, ahová kérte a sikh barátunk…

Folytatása következik! :) A következő bejegyzésekben gyalogolunk majd, árkon-bokron át az Inle-tóig! ;)

Kinpunból Kalawba 2012. szeptember 28-án bumliztunk át, fogalmam sincs, hogy hány kilométeren keresztül, mert így utazva már csak pénzben és órákban számoljuk az utat.

Gyors rajt a szállodából

Wuqia-ból sikerült viszonylag gyors repülőrajtot vennünk, köszönhetően a szobánkban található vízforralónak és a nálunk lévő instant tésztaleveseknek, egy villámreggeli után már pakoltuk is ki a lovakat és a málháikat a szálloda elé. Kifelé menet a városból még gyorsan bevásároltunk egy élelmiszerboltban kekszekből, csokoládékból és kólából, hogy aztán nekivágjunk utolsó kerékpáros napunknak Kashgar felé. A kirgiz sapkás körforgalomnál befordultunk irányba, majd elhagytuk Wuqia városát. Ekkor reggel 9-et ütött az óra. Nem egész száz kilométer várt ránk ezen a napon, de sejtettük és reméltük, hogy ez kevesebb nehézséggel fog járni, mint az előző napi 88km, hiszen Kashgar közel 1000m-el alattunk, 1200 méteren terül el, és az út minősége is sokkal biztatóbb volt.

Emelkedő panorámával

A nap még alig járt a hegygerincek felett, amikor az 5 bringás már az úton volt. Az úton, ami nyílegyenes volt, enyhén lejtett, és makulátlan minőségű aszfalt borította. A tegnapi küzdelmek után igazi élmény volt ilyen úton kezdeni a napot. Rögtön a város után az út tett egy kisebb kerülőt dél felé, kikerültünk néhány hegyet. Ahogy leértünk ennek a V alakú kerülőnek a déli csücskébe, úgy érkeztünk meg egyben az út aljába is. Innentől egy 250m-es emelkedő várt ránk, de ez teljesen más volt, mint az előző napi, sokkal enyhébb volt, így igazából élmény volt rajta a tekerés. Ráadásul az emelkedő mellé még gyönyörű kilátás is járt, először szemben, aztán ahogy visszakanyarodtunk irányba, akkor már az út bal oldalán, hatalmas hegyek sorakoztak. Ahogy a reggeli nap éles szögben megvilágította őket, az apró gerincek igen szép árnyékot vettettek és az összehatás szemet gyönyörködtető volt, szinte el is felejtettük közben, hogy fölfelé tekerünk.

Ellaposodik a táj

A fölfelé aztán egyszer csak véget ért, és elkezdődött a jutalomszáguldás. Fel kellett öltöznünk, mert a nagy sebesség egyben fázósabb is volt, nem fűtöttük már fel magunkat a tekeréssel, ellenben a menetszél jobban tépett minket. A táj itt is szép volt, érdekes sziklaalakzatok között suhantunk el, 15-20 percig megállás nélkül 40-50 km/h-val robogtunk. A száguldás vége egy nagyobb völgy oldalában ért véget. Nem értettük miért, de az út nem a völgy aljában folytatta, hanem fölkaptatott az oldalán. Ez az emelkedő sem volt vészes, és a tetejéről újabb lankás lefelé várt ránk, ami már bevitt egy síkabb, sűrűbben lakott részre. Egymást érték itt a település, és rengeteg ember, illetve különféle jármű jelent meg az úton és az út környékén. Háromkerekű autók, szekerek és motorosok lepték el az utat, néhány helyen még fel is tartott minket a forgalom, durván kikanyarodtak elénk, úgy kellett tövig húznunk a fékjeinket, hogy ne üssön horpadást a fekete autó oldalába a biciklink eleje.
Egyszer csak egy teherautó mögül kiabálást hallottunk. Ahogy odanéztünk, láttuk, hogy Katy, Anthony és James az. Még reggel, a hosszú emelkedő elején húztak el tőlünk, azóta kettesben tekertünk Zitával, és most újra utolértük őket. Pihenőztek éppen a kamion mögötti kőrakáson. Azért ott, hogy elbújjanak a kíváncsi helyiek elől. Ebben teljesen igazuk volt, az a legkellemetlenebb, amikor fél szemmel azt kell lesned a pihenőd közben, hogy nem emelnek-e el valamit a bringád körül tanyázó kíváncsi helyiek. Katy-ék vásároltak a helyi kenyérből, ami itt még finomabb volt, mint amit előző nap ettünk. Apró szezámmag és hagymadarabok voltak a tetején, ami egészen megbolondította az ízét és így már önmagában igen jó lakoma volt a kenyér.

Száguldás az autópályán

Katy-ék pár perccel előttünk rajtoltak el erről a helyről, de hamar beértük őket, mert az út hamarosan tett egy vargabetűt, hogy egy felüljárón keresztül egy autópályaszerű úton folytathassuk Kashgar felé. Itt számukra nem volt egyértelmű a „merre tovább”, így megtorpantak, és beértük őket. Mi csak azért nem álltunk meg itt tanakodni, mert hála a GPS-nek és a rajta található ingyenes OpenStreetMap térképnek, pontosan láttuk az előttünk álló helyzetet. A táblák sajnos még most sem segítettek ilyesmiben rajtunk, a kínai kriszkrakszokból mindezidáig nem sikerült rájönnünk, melyek jelentik a Kashgar-t, latin betűvel pedig nem volt kiírva sehol semmi.
Az „autópálya” egy élmény volt, kaptunk egy saját sávot, a leállósávot, ahol gondtalanul tekerhettünk, az autóktól egy bűvös vonallal elválasztva. Az útborítás egyébként ezen az úton betonelemekből állt, és ezekben az elemekben apró, a menetirányra merőleges barázdák sorakoztak egymáshoz nagyon közel. Ez valószínű egy jobb fékhatást hivatott szolgálni, de mellékhatásként az autóknak olyan hangjuk volt ezen az úton, mintha valami sci-fi filmbe csöppentünk volna.
Kashgar előtt aztán fizetőkapuk állták el az utunkat és egy nagy kerékpározni tilos tábla. Pontosan a tábla előtt egy szakaszon hiányzott a szalagkorlát, és itt ki tudtunk hajtani egy, a korlát túloldalán haladó ösvényre. Ez a kis csapás aztán a fizetőkapuk után visszaterelt minket a főútra, ahol rövid gondolkodás után folytattuk a tekerést. Nem telt el egy perc, és egy rendőrautó haladt el mellettünk. Lelassított ahogy közel ért hozzánk, de végül nem állított meg minket. Ezt mi úgy értelmeztük, hogy nem gond, ha itt bringázunk.
A terep közben tökéletesen sík lett, az út pedig minden eddiginél simább és egyenletesebb volt. Zita és James előreszáguldottak, egymás szélárnyékát kihasználva felgyorsultak és elhúztak tőlünk. Egy idő után gondoltam egyet, és csatlakoztam a játékhoz. Rávettem Anthony-t is, hogy játszunk „Ki a gyorsabb?” játékot, és Zitáék nyomába eredtünk. Hamar megcsíptük őket, és el is húztunk tőlük. Ant leszakadt, de Jamesnek nem kellett sok, ahogy meglátta, hogy kielőzöm, nagyobb sebességre kapcsolt, és már száguldottunk is 40 felett. Én egyenletesen, lassan próbáltam gyorsulni, hogy pontosan lássam, mi az a sebesség, amit még bírok, és mi az, amit még James is kibír mögöttem, de ő ezt hamar megunta, és elém vágott. Picit pihentem mögötte, aztán az élre álltam, és megnyomtam neki, ahogy csak bírtam. James hamar apró pont lett a visszapillantó tükrömben, én pedig 52km/h-ig gyorsultam. Ettől persze igen szépen kifulladtam, és el is engedtem a pedálokat. Még vagy egy perccel később is 30km/h-val suhantam és James újra feltűnt mellettem. Megint megindultam, de most megint csak lassan, hogy James tudjon mögöttem jönni. Jamesre megint rájött az őrület, de ezúttal indokolt volt, hamar rájöttem, hogy azért lépett meg mögülem, mert beállt egy a külső sávban, kb. 50km/h-val közlekedő teherautó szélárnyékába. Mire ezt észrevettem, már mögöttük voltam jó 40m-re, de végül csak sikerült felzárkóznom, és élveznem a könnyű, szinte alig tekerést a nagy jármű mögött. A teherautó aztán lassított, lehúzódott és lekanyarodott egy kijáratnál. Ekkor én újra nekiiramodtam, és kihasználva a jó alapsebességet, ismét meghúztam, ezúttal 56km/h-ig tudtam kitolni a végét. Jó volt így sprintelgetni, különösen utána tetszett az az érzés, amit már rég nem éreztem, amikor egy jó kis huzatot adsz a tüdődnek, és a terhelés befejeztével mintha azt éreznéd, hogy kitágult az. Nem tudom, hogy valóban így van-e, vagy sem, de tény, hogy azt éreztem a sprint után, mintha több levegő férne a mellkasomba, mint előtte.

Kashgar – Érkezés az Old City Youth Hostel-be

A száguldozás közben megérkeztünk Kashgar határába, ahol természetesen James-el bevártuk a többieket, akik pár percre ránk mind be is futottak. Ötfős konvojban hajtottunk be Kashgar városába, ami meglepően hatalmas és modern volt, sokkal inkább az, mintsem előtte gondoltuk volna. Sikerült elnavigálnunk a főtérig, ahonnan már csak pár utcára volt az Old City Youth Hostel. Egyértelmű volt, hogy itt akarunk megszállni, mert tudtuk, hogy ez az a hely, ami nekünk való. Olcsó, a központban van, wifi-vel felszerelt, igazi hátizsákos, illetve kerékpáros szálló és találkozóhely.

Erről rögvest meg is bizonyosodtunk, amint egy kedves motoros megmutatta az utat a Hostel felé és megtaláltuk azt. Már a kapuban összefutottunk Jill-el és Lee-vel, akiktől megtudtuk, hogy végül az utolsó 40km-t ők is bringázták. Kashgar és azon belül is ez a szálló, igazi csomópont a világjáró utazóknak. A szálló udvarában rengeteg bringa állt az érkezésünkkor, és egy szőlőlugas tetején sorakoztak a használt gumiköpenyek, egy nagy dobozban pedig mindenféle elhasznált kopóalkatrészeket, küllő szetteket, és különböző kerékpár tartozékokat találtunk. De még festékkészletet, és egészen jó állapotban lévő ruhadarabokat is. A tulajjal gyorsan sikerült megállapodnunk egy igen baráti árban, az utolsó szabad duplaágyas „private room”-ot kaptuk meg, ami csak azért volt szabad, mert amikor Jill meglátta, azt mondta, hogy ezt inkább ne! :) Ugyanis a szoba nagyon üres, és kihalt volt, nem volt benne semmi más, csak két ágy, és beton a földön. Mi nekünk ez elegendő volt, gyorsan belaktuk, a fadeszkás ágy tetejére kaptunk konnektorról fűthető lepedőt, és a folyosóról bevonszoltunk egy kisebb szekrényt, aminek a tetejére tudtunk pakolni. Az egész házban fogható, gyors wireless internet kapcsolat volt, ami eleinte kisebbfajta csodaként hatott számomra, nem is akartam elhinni igazán, hogy bárhol az udvarban, de akár még a szobánkban is tudok internetezni. Ez olyan luxus volt, amiben Dushanbe óta nem volt részünk. Több mint három hét után újra láthattuk a honlapunkat, elolvashattuk a rengeteg biztató hozzászólást, úgy, ahogy az e-mailjeinket is, na és persze végre skype-olhattunk a családunkkal és a barátainkkal.
De a legjobb hír az volt, hogy a Karakoram Highway még nyitva van, találkoztunk több hátizsákos turistával, aki onnan jött. Ezért végül csak 5 napot töltöttünk Kashgarban, utána újra útra keltünk Pakisztán felé. De ezekről majd a következő bejegyzésekben.

Mit kezd három kiló szőlővel a kerékpártúrázó?

Emidabad után egy darabig nem történt semmi említésre méltó. Élveztük, hogy végre lefelé gurulunk, szívtuk a teherautók bűzét, és ebédidőben megálltunk egy helyen kebabot enni és pihenni. Délután valahol Takestan előtt láttunk egy motorost maszkban, és mivel éppen elveszni készültünk, megállítottunk, és megkérdeztük a helyes irányt tőle. Ezt a legjobbkor tettük, mert ha nem kérdezünk, bizony elmentünk volna egy rossz irányba. Ő volt az első ember Iránban, akit rajtunk kívül maszkot viselni láttunk ebben a bűzben. Kiderült róla, hogy rendőr és a közelben szőlőföldjei vannak, ezért pár kilométerrel később már jó 3kg szőlővel tekertünk tovább. :) Nem tudtuk vele megértetni, hogy ez túl sok, megköszöntük kedvességét és reméltük, hogy valahol tovább tudjuk ajándékozni a nagy zacskó szőlőt.

Takestanban egy nagyon apró kis kebabosnál megálltunk enni, mire befejeztük, már volt egy barátunk, aki nem engedte, hogy mi fizessünk, távozásakor a tudtunk nélkül kifizette a mi fogyasztásunkat is. Hihetetlenek ezek az irániak…

Egy este Sajjad-éknál

Itt Takestanban a kebabos előtt megjelent egy 14 éves forma srác biciklivel, aki egész jól beszélt angolul, azt kérdezte tőlünk, hogy nem akarunk-e náluk maradni éjszakára: „You stay my house tonight”. Mi mondtuk, hogy miért ne, mire ő eltűnt, valószínű engedélyt kért a szüleitől, majd 5 perc múlva újra megjelent és jelezte, hogy kövessük. Persze hamar egy kisebb motoros banda verődött körénk, de a srácot nem tudták kizökkenteni, csak tekert kitartóan, nem törődött a nála idősebb motorosokkal, mi pedig követtük. Aztán ahogy lekanyarodtunk a kisebb, csendesebb utcákba, úgy érkeztünk meg az eggyel fiatalabb korosztály játszóterére és a motoros suhancokat leváltották a biciklis kiskölykök. Sajjad (ejtsd: Szádzs-dzsád) velük sem törődött, csak azt figyelte, hogy mi követjük-e. Egy lebetonozott udvarra vezetett minket, ez az udvar vaskapuval és kőfallal el volt zárva az utcától, közepén néhány fa foglalt helyet és egy apró baromfiudvar. Sarkában WC és persze az utcával szemközt a ház foglalt helyet.

A családból csak az anyukája volt otthon, aki épp vendégeket fogadott, így közeli barátok és rokonok körébe ülhettünk le teázni. Amikor fényképezni próbáltam hirtelen nagy nevetés tört ki és a nők felpattantak és eltakarták arcukat. Hamar megértettem, hogy nem szeretnék, ha lefényképezném őket, ezért látványosan kikapcsoltam és eltettem a fényképezőgépet egy sarokba. Sajjaddal hamar nagyon jó barátok lettünk, előkerült a földrajz tankönyve, amiben elmutogattuk az eddigi és a tervezett utunkat, ez persze nagyon nagy öröm volt neki, mint ahogy minden szó, és minden mondat is, amit megosztottunk egymást közt. Láthatóan nagyon örült nekünk, és büszke is lehetett magára, hiszen bátor volt és megszólított minket az angoltudásával, amivel egyébként 14 évesen a legjobban áll a családjában. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy vajon a vendéglátóink örülnek nekünk jobban, vagy mi őnekik. Ez a kérdés most egyértelmű volt, mert Sajjad kitörő örömmel viselkedett felénk, nagyon boldog volt, hogy vendégeket szerzett a családjának. Sajjad találni akart nekünk egy magyar TV adót, de erről végül sikerült lebeszélnünk, miután 10 percig hiába kereste, inkább maradtunk a beszélgetésnél. Sajjad minden egyes megértett szó és mondat után nagyon boldog volt, attól függetlenül, hogy ő, vagy mi kapott választ vele a kérdésére.

Talán tőle tanultuk meg a legtöbb farsi szót eddig Iránban – mert ezen a vidéken már a farsit és nem az azeri törököt beszélték.Csodálták, hogy már el tudok számolni tízig farsiul, és megtanították nekünk leírni a számokat. Az arab betűkhöz még nem volt bátorságunk, csupán egy-kettőt ismertünk fel közülük, azokat is általában csak akkor, ha a szó elején vagy végén voltak. Később megérkezett Peyman és Ardem is, Sajjad két bátyja, ők annyira nem beszéltek jól angolul, mint a kisöccsük, de ők is nagyon értelmesek voltak. Ardem, a legidősebb testvér testépítő, jót nevettünk azon, hogy a második kérdése az volt, hogy milyen szereket szedünk. A válaszunk persze az volt, hogy semmit, mert néha egy-egy szem multivitaminon kívül semmilyen mesterséges táplálék kiegészítőt nem eszünk. Már a harmadik estét töltöttük helyi családok társaságában, és igazából élveztük, hogy úgy telik a napunk, hogy 8 órát az úton vagyunk, aztán 4-5 órát ektivitizünk, ismerkedünk egy kedves iráni családdal.

Miért NE mutasd fölfelé a hüvelykujjad Iránban!

Nagyon jó volt Sajjad-éknál lenni, különösen azért, mert itt egyértelműen azt éreztük, hogy nagyon-nagyon örülnek nekünk, különösen a kis Sajjad, aki nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor 14 évesként az utcán megszólított két távolról jött idegent – minket, és meghívta őket a családjához. Egyébként igazi életrevaló, nagy csibészgyerek volt ez a Sajjad srác, és nagyon okos is. Magától megtanulta használni a fényképezőgépünket, amit aztán el is kért, és terrorizálta vele a családja női tagjait, próbálta őket lefényképezni, aminek a vége nagy kergetőzés és nevetés lett. :) Nekem az egész találkozás csúcspontja az volt, amikor telerajzoltam és írtam Sajjad füzetébe egy oldalt, aminek ő annyira megőrült, hogy még egy puszit is nyomott az arcomra.

Az estének voltak még érdekes momentumai, mint például, amikor megtudtuk Sajjad bátyjától, Peyman-tól, hogy a fölfelé mutatott hüvelykujj itt Iránban ellentétben a világ legtöbb részével valami negatív, rossz, csúnya dolgot jelent. Ezen jót mulattunk, mert a nyelvi nehézségek miatt már számtalanszor használtuk ezt a jelet tetszésünk vagy örömük kifejezésére, és így utólag visszaidézve volt is egy alkalom, amikor egy bácsika Iránról kérdezett, mi pedig mutattuk a kezünkkel, hogy nagyon tetszik, erre ő furcsán nézett, amit mi nem értettünk… Most már tudjuk, hogy valószínű azért, mert a hüvelykujjunkkal jeleztük tetszésünket, amit ő nemtetszésnek vett. Sokszor használtuk ezt a jelet, mert már beépült a kifejezéstárunkba a közös nyelv hiánya miatt, ezért igen nehéz volt leszokni róla, még az este folyamán is sokszor mutattuk Sajjad-éknak, aminek a vége persze mindig nagy nevetés lett. Ilyenkor mindig megnyugtattak, hogy annyira nem kell aggódnunk, látszik rajtunk, hogy turisták vagyunk, és tudják, hogy ez máshol mást jelent, ezért nem fognak ránk haragudni. Még jó, hogy Iránban tiltva van a Facebook, hogy nézne ki a „Like” gomb a weboldalakon?! :)

Learn, Learn, Learn!

Másnap a búcsúnál a lelkére kötöttük a Sajjadnak, hogy tanulja tovább az angolt, végezze a sulit szorgalmasan és kitartóan, és éppúgy, mint a bátyjai, menjen aztán egyetemre, és persze, ha egyszer bármikor az életben Magyarországra tévedne, feltétlen keressen fel minket. Ha egy picit is jobban tanul majd ezek után, és ha egy picit is ráérzett arra, mennyire jó, hogy beszéli az angolt és ezután még szorgalmasabban fogja azt tanulni, már megérte ez a találkozás, és mi is azt érezhetjük, hogy adtunk valamit Sajjadnak, és nem csak ő és a családja nekünk.

Bízom benne, hogy az ilyen találkozásokkal sikerül valamit otthagynunk az emberekben (egy jó hangulatban eltöltött estén túl), és talán mernek majd nagyobbat álmodni, nyitni a világra – pl. a kis Sajjad azzal, hogy ügyesen tanulja tovább az angolt, egyetemre megy, utazik, és nyitott szemmel néz a világra.

Fagyi és kávé Quazvinban – Zita álmai teljesülnek

Reggel Sajjadék egy barátja, Mohammat elkísért minket az első 40km-en, a következő városig, Quazvin-ig. Nagy bringás volt a srác, mert tetőtől talpig bringás cuccba öltözött, amit itt még nem láttunk senkitől. Sokszor egykerekezett és a fekvőrendőröket is ugratva vette, emellett persze egyáltalán nem esett nehezére a 20-25km/h-s tempó, hiszen egy teljesen csupasz bringával tekert.

Quazvinban aztán megálltunk egy fagyizó előtt, mert Zitának már rég be volt ígérve egy finom fagylalt. Engem hívott a természet, ezért nagy nehezen átverekedtem magam az út túloldalán lévő étterem WC-jébe, de ez a kör beletelt vagy 10 percbe, mert az iráni autósok úgy gondolják, hogy az út túloldalára csak születni lehet… Mire visszaértem Zitámhoz, már volt egy barátja, Pafriz, aki mindenre meg akart hívni minket. Egy-egy fagylaltot, és Zita számára egy gyönyörű nagy bögre cappucino-t elfogadtunk, és nagy élvezettel elfogyasztottuk a társaságában. Látnotok kellett volna Zita arcát olyan boldog volt, hogy végre fagyizhat és kávézhat. Még mindig elcsodálkozom rajta, mennyire nagyon boldog tud lenni ilyen egyszerű dolgoktól, mint egy finom fagyi, vagy kávé… Utóbbi egyébként nagy ritkaság Iránban, itt inkább teát isznak az emberek. Pafriz szeretett volna még ebédre is meghívni minket, egy hotel felé mutogatott, ám ezt már igazán túlzásnak éreztük volna, és nem is esett volna irányba, ezért illedelmesen megköszöntük, amit eddig kaptunk, majd továbbálltunk. Néhány sarokkal odébb egy sarki vendéglőben ebédeltünk, csirkés kebabot rizzsel és lavassal. A két adag olyan sok volt, hogy majdnem a felét elcsomagoltuk szendvicsnek.

“Igazi” autópályán Iránban

Kifelé menet a Quazvinból az autópályára értünk ki. Mohammat és mások is, akiket kérdeztünk, azt mondták nem gond az autópálya, mi mégis le akartunk hajtani róla mielőbb. Igaz, hogy két sávban haladtak rajta az autók, de nem volt leállósávja, és teherautók sem közlekedtek rajta, mi pedig stoppolni igyekeztünk ezen a délutánon, ezért valahogy vissza kellett keverednünk a másik útra. Először egy földútra kanyarodtunk le (igen, az „autópályáról”…), de az nem vezetett sehová, ezért kénytelenek voltunk továbbmenni a fizetőkapukig. A kapuknál találtunk egy autópályarendőrséget, tőlük megkérdeztük, merre tudunk visszajutni a főútra. Nagy nehezen megértették, mi a gondunk, és ők is mondták, mutatták, hogy az autópályán nem szabad bringázni.
Ezt ők se vették túl komolyan, mert az egyikőjük intett, hogy kövessük, és egyenesen az autópályára hajtottunk rá, követve az utasítását és az autóját. Még egy fizetőkapu és kisebb csalinkázások után visszavezetett minket a rendőrünk a főútra, ahol rögtön meg akart hívni minket ebédelni magához, de ezt a meghívást is vissza kellett utasítanunk, hiszen tele voltunk kajával, ellenben sötétedésig már csak 5 óránk maradt a hátralévő 100km-re Teheránig.